2023 februárjában történt. Egy júdás árulása miatt a rendőrség eljött az otthonomba, hogy kihallgasson az Istenbe vetett hitemről. Mikor látták, hogy a combcsontom elhalása miatt nem tudok járni, nem vittek el. Abban az időben nem tudtam semmilyen kötelességet végezni, és a környezetemben lévő veszélyek miatt a testvérek nem jöhettek el hozzám. Kezdetben tudtam, hogy ezt a fajta környezetet Isten engedélyezte, de amikor arra gondoltam, hogy nem tudom végezni a kötelességeimet, még egy szolgálatot sem tudok teljesíteni, elgondolkodtam azon, hogy talán Isten ezen körülmények által fed fel és iktat ki engem. Az elmúlt néhány évben a gyülekezetben sok embert fedtek fel és iktattak ki egymás után. Vegyük például Vang Taót. Ő szövegekkel kapcsolatos kötelességet végzett, sok éve hitt Istenben, lemondott a fiatalságról és a házasságról, és még a negyvenes-ötvenes éveiben sem házasodott meg, mindig az otthonától távol végezte a kötelességét, de később felfedték, hogy álhívő, és kitakarították. Ott volt Li Li is, aki, miután rövid ideig hitt Istenben, elhagyta a családi vállalkozását, hogy a hitére koncentrálhasson. Nem számított, hogy az emberek mennyire gyalázták és gúnyolták őt, vagy hogy a fia mennyire ellene fordult, ő akkor is végezte a kötelességét. Sokat szenvedett, és felvállalta az áldozatot, amikor az evangéliumot terjesztette, és megnyert néhány embert. A végén felfedték, hogy gonosz ember, és kitakarították. Nemrégiben jó néhány embert kitakarítottak, mert júdásként cselekedtek, miután elfogták őket. Mikor láttam, ahogy az ismerős arcokat egyenként leleplezik és kiiktatják, úgy éreztem, hogy Isten munkája valóban eljutott egy olyan pontra, ahol mindenki fajtája szerint osztályokba sorolódik. Bár a gyülekezet nem takarított ki engem, úgy éreztem, hogy az, hogy Isten ezzel a környezettel kiiktatott engem, azt jelentette, hogy Isten többé nem akar engem. Nagyon negatív, szomorú és zavart is voltam. Nem azért választotta ki Isten ezt a sok embert, hogy megmentse őket? Végül vajon miért fedték fel és iktatták ki őket egyenként? Ha az embereket egyenként lelepleznék és kiiktatnák, Isten munkájának végén nem sokan maradnának. Vajon tényleg ez lenne Isten szándéka? Főleg amikor Isten szavait olvastam a kötelességek végrehajtásáról, így gondolkodtam: „Most még járni sem tudok, hogyan tudnám végrehajtani a kötelességeimet? Isten az emberek szívének mélységeit vizsgálja; biztosan megtudta, hogy túlságosan romlott vagyok, ezért a betegség által kiiktatott. Mi hasznom van abból, hogy szorgalmasan törekszem az igazságra? Nem fogom elérni az üdvösséget, és nem lesz semmilyen jó sorsom vagy rendeltetési helyem.” Annyira negatív lettem, hogy nem akartam semmit sem csinálni. Nem volt kedvem Isten szavait olvasni, és nem tudtam, mit mondjak, amikor Istenhez imádkoztam. Gyakran zokogásban törtem ki a negatív érzéseim miatt. Tudtam, hogy az állapotom rossz, és nem akartam továbbra is ilyen negatív lenni. Ezért így imádkoztam Istenhez: „Istenem! Nagyon rossz állapotban vagyok. Úgy érzem, hogy nem kellek Neked, és kiiktattál engem. Istenem, kérlek, vezess, hogy megértsem a Te szándékodat, és mutass kivezető utat ebből a negatív állapotból!” Újra és újra így imádkoztam Istenhez.

Később rábukkantam erre a szakaszra Isten szavaiban. „A gyülekezeti munka hihetetlenül mozgalmas volt az elmúlt években, így minden csoportban viszonylag gyakori volt a tagok áthelyezése és átirányítása, valamint a tagok felfedése, kivetése és eltávolítása. E munka végzése során a csoporttagok áthelyezése különösen gyakori és széles körű volt. Azonban, függetlenül attól, hogy hány áthelyezésre kerül sor, vagy mennyit változnak a dolgok, azokban, akik valóban hisznek Istenben és vágynak Utána, nem változik az elszántság az igazságra való törekvésre, nem változik az üdvösség elérésére irányuló vágyuk, nem csökken az Istenbe vetett hitük, mindig jó irányba fejlődnek, és kitartóan teljesítik kötelességeiket mindmáig. Vannak, akik még ennél is sokkal jobbak, akik az állandó átirányítás révén megtalálják a helyüket, megtanulják, hogyan kutassák az alapelveket kötelességükben. Azok azonban, akik nem törekszenek az igazságra, akik nem szeretik a pozitív dolgokat, és akik idegenkednek az igazságtól, nem teljesítenek jól. Jelenleg vannak, akik rákényszerítik magukat, hogy továbbra is teljesítsék a kötelességüket, holott valójában a belső állapotuk teljesen összezavarodott, egészen depressziósak és negatívak. Még mindig nem hagyták el ugyan az egyházat, és úgy tűnik, mintha hinnének Istenben, és még mindig teljesítik a kötelességeiket, de a valóságban megváltozott a szívük, eltávolodtak Istentől, és elhagyták Őt. Egyesek megházasodnak, és hazatérnek, hogy éljék az életüket, [...] Vannak, akik továbbra is a meggazdagodásról szőtt álmaikat kergetik; vannak, akik hivatali karrierre törnek, és megvalósítják álmukat, hogy hivatalnokok vagy bürokraták legyenek; vannak, akik a gyermekvállalás általi jólétet hajszolják, ezért feleséget keresnek, aki fiakat szülhet nekik; vannak, akiket az Istenbe vetett hitük miatt üldöznek, éveken át üldözik őket, amíg el nem gyengülnek és meg nem betegszenek, majd feladják kötelességeiket és hazatérnek, hogy hátralévő éveiket leéljék. Mindenkinek más a helyzete. Vannak, akik önszántukból távoznak, és törlik a nevüket a listáról, vannak, akik álhívők, ezért kitakarítják őket, mások pedig mindenféle gonosz cselekedetet követnek el, és kizárják őket. Vajon mi rejlik ezekben az emberekben? Mi a lényegük? Látjátok-e világosan? [...] Tehát, amikor ők elkezdtek Istenben hinni, lelkesedés töltötte el őket, feladták az otthonukat, a munkájukat, gyakran adakoztak és gyakran vállaltak kockázatos munkákat Isten házáért. Akárhogy is nézted őket, mindannyian őszintén feláldozták magukat Istenért. Akkor hogy lehet, hogy most megváltoztak? Vajon azért, mert Isten kezdettől fogva nem kedvelte és mégis használta őket? (Nem.) Isten mindenkivel igazságosan és egyenlően bánik, és mindenkinek ad lehetőséget. Mindannyian gyülekezeti életet éltek, ették és itták Isten szavait, Isten ellátása, öntözése és pásztorlása alatt éltek, akkor hogy lehet, hogy ennyire megváltoztak? A viselkedésük, amikor először kezdtek hinni Istenben, és a viselkedésük, amikor elhagyták a gyülekezetet, olyan, mintha nem is ugyanazok az emberek lettek volna. Vajon Isten okozta, hogy elvesztették a reményt? Isten háza vagy Isten tettei okozták azt, hogy keserűen csalódtak? Sértette-e Isten, Isten szavai vagy Isten munkája az ő méltóságukat? (Nem.) Akkor mi ennek az oka? Ki tudja ezt megmagyarázni? [...] (Isten, azt hiszem, hogy amikor ezek az emberek először kezdtek hinni, lelkesedésükre és jó szándékukra támaszkodtak, és meg tudtak tenni néhány dolgot, de Isten háza most már egyre komolyabban kezel minden munkát. Megköveteli az emberektől, hogy az igazságalapelvek szerint tegyék a dolgokat. Ezek az emberek viszont nem fogadják el az igazságot, ámokfutásba kezdenek, és azt tesznek, amit akarnak, amikor kötelességüket teljesítik, és gyakran részesülnek metszésben. Így egyre inkább érzik, hogy nem tudnak tovább így vergődni, míg végül elhagyják Isten házát. Azt hiszem, ez az egyik oka.) Nem tudnak tovább így vergődni – igaz ez a kijelentés? (Igen.) Nem tudnak tovább így vergődni – ezt azokról az emberekről mondják, akik átvergődnek a dolgokon. Vannak olyan emberek, akik eljutottak az Istenben való hitre, akik nem csak átvergődnek a dolgokon, akik nagyon őszinték, akik nagyon komolyan veszik ezt a dolgot, akkor hogyhogy nem tudtak továbbmenni? (Mert ezek az emberek természetüknél fogva nem szeretik az igazságot. Azért hittek Istenben, hogy áldásokhoz jussanak. Látják, hogy Isten házában mindig az igazságról beszélnek, és ők idegenkednek az igazságtól, ellenállnak az igazságnak, és egyre kevésbé lesznek hajlandóak részt venni az összejöveteleken és hallgatni a prédikációkat, így lepleződnek le.) Ez egyfajta helyzet, és sok ilyen ember van. Vannak olyanok is, akik mindig hanyagul végzik a kötelességüket, soha nem végzik azt jól, és soha nem vállalnak felelősséget érte, bármilyen kötelességet is teljesítenek. Nem arról van szó, hogy nem képesek rá, vagy hogy az érettségük nem felel meg a feladatnak, hanem arról, hogy engedetlenek, és nem aszerint teszik a dolgokat, amit Isten háza megkövetel. A dolgokat mindig úgy csinálják, ahogyan ők akarják, míg végül fennakadást és zavart okoznak, mert ámokfutást rendeznek, és azt tesznek, ami nekik tetszik. Nem térnek meg, bárhogyan is metszik őket, végül pedig elküldik őket. Ezeknek az embereknek, akiket elküldenek, hihetetlenül visszataszító beállítottságuk és arrogáns emberi mivoltuk van. Bárhová is mennek, azt szeretnék, hogy övék legyen az utolsó szó, mindenkit lenéznek, és zsarnokként viselkednek, míg végül eltávolítják őket. Néhány ember leváltása és kivetése után úgy érzik, hogy nekik semmi sem megy simán, bárhová is mennek, senki sem becsüli őket, és senki sem figyel már rájuk. Nem kapnak többé elismerést, nem lehet többé az övék az utolsó szó, nem kaphatják meg, amit akarnak, és nincs reményük arra, hogy bármilyen státuszt elérjenek, még kevésbé arra, hogy áldást kapjanak. Úgy érzik, hogy nincs reményük többé az egyházban való sodródásra, ez nem érdekli többé őket, ezért úgy döntenek, hogy kilépnek – sok ilyen ember van” (Az Ige, 6. kötet – Az igazságra törekvésről I. Hogyan kell törekedni az igazságra? (4.)). „Az Istenben való hit útja rögös és hepehupás. Ezt Isten rendelte így. Bármi történjék is, függetlenül attól, hogy úgy van-e, ahogy az emberek kívánják, vagy egybevág-e az elképzeléseikkel és képzelődéseikkel, vagy hogy előre látható-e számukra, megtörténte nem választható el Isten szuverenitásától és vezénylésétől. Annak, hogy Isten teszi mindazt, amit tesz, az a jelentősége, hogy lehetővé teszi az emberek számára, hogy levonják belőle a tanulságot és megismerjék Isten szuverenitását. Isten szuverenitása megismerésének célja nem az, hogy az emberek ellenálljanak Istennek, nem is az, hogy az emberek, miután megértették Istent, nagyobb erővel és tőkével rendelkezzenek a Vele való versengéshez, hanem az, hogy amikor valami történik velük, az emberek megtanulják ezt elfogadni Istentől, keresni az igazságot ennek megértése érdekében, majd gyakorolni az igazságot, hogy elérjék az igazi alávetettséget, és kialakuljon bennük az Őbelé vetett igaz hit. Értitek ezt? (Igen.) Nos, akkor hogyan ültetitek át a gyakorlatba? Helyes a gyakorlásotok útja az ilyesmikkel kapcsolatban? Mindent, ami történik veletek, alávetett szívvel és az igazságkeresés hozzáállásával kezeltek? Ha olyasvalaki vagy, aki az igazságra törekszik, akkor ilyen gondolkodásmóddal fogsz rendelkezni. Bármi is történik veled, elfogadod Istentől, és továbblépsz, hogy az igazságot keresd, megértsd az Ő szándékát, és az embereket és dolgokat az Ő szavai alapján szemléld. Mindazokban a dolgokban, amelyek történnek veled, képes leszel megtapasztalni és megismerni Isten munkáját, és képes leszel alávetni magad Neki. Ha nem vagy olyasvalaki, aki az igazságra törekszik, akkor bármi is történik veled, te nem Isten szavai szerint fogsz bánni vele, és az igazságot sem fogod keresni. Csak botorkálsz majd a ködben, anélkül, hogy ennek eredményeként bármilyen igazságot elnyernél. Isten úgy teszi tökéletessé az embereket, hogy sok mindent elrendel, ami nem egyezik meg az elképzeléseikkel, hogy arra eddze őket, hogy az igazságot keressék, megértést nyerjenek az Ő tetteiről, és meglássák az Ő mindenhatóságát és bölcsességét, életük pedig fokozatosan növekedjen. Miért van, hogy azok, akik az igazságra törekednek, megtapasztalják Isten munkáját, elnyerik az igazságot, és Isten tökéletessé teszi őket, azok pedig, akik nem teszik, ki lesznek iktatva? Azért, mert azok, akik az igazságra törekednek, képesek azt keresni, bármi is történik velük, ezért megvan bennük a Szentlélek munkája és megvilágosítása, ezért képesek gyakorolni az igazságot, belépni Isten szavainak valóságába, és tökéletessé válni Általa; míg azok, akik nem szeretik az igazságot, látják, hogy Isten munkája nem felel meg az ő elképzeléseiknek, mégsem hozzák ezt helyre azáltal, hogy az igazságot keresik, sőt, akár negatívvá is válhatnak és panaszkodhatnak. Idővel az Istenről alkotott elképzeléseik gyarapodnak, ők pedig elkezdenek kételkedni Benne és megtagadni Őt. Ennek eredményeként Isten munkája lerázza és kiiktatja őket” (Az Ige, 6. kötet – Az igazságra törekvésről I. Mit jelent az igazságra törekedni? (11.)). Miután elolvastam Isten szavait, megértettem az Ő szándékát. Függetlenül attól, hogy Isten milyen környezetet vezényel le, azt reméli, hogy az emberek képesek tanulni belőle, keresni az igazságot, és felismerni a különböző embereket, eseményeket és dolgokat, és ezáltal tökéletesíti azokat, akik valóban hisznek Istenben, és az igazságra törekednek. Azonban azok, akik nem törekednek az igazságra, nem hajlandók keresni az igazságot, vagy tanulni az Isten által vezényelt környezetből, ehelyett negatívak és panaszkodnak Istenre, őket végül Isten ki fogja iktatni. Most, amikor láttam, hogy a gyülekezetben az emberek egyenként lelepleződnek és kirekesztődnek, tekintettel arra, hogy a betegségem miatt nem tudtam végezni a kötelességeimet, azt gondoltam, hogy Isten felfedett és kiiktatott engem, ami negatív érzéseket keltett bennem. Mindezt az igazság keresésével kellett megoldani; nem élhettem tovább negativitásban. Elgondolkodtam azon, amit mutattam. Úgy éreztem, hogy Isten azért vezényelte ezeket a körülményeket, hogy felfedje és kiiktassa az embereket, hogy Isten önhatalmúan nem akart embereket. Helyes volt ez az álláspont? Isten szavain elmélkedve egy dolgot megértettem: Isten igazságosan bánik minden emberrel. Annyi sok igazságot kifejezett, amivel ellát bennünket, világosan, minden szempontból elmagyarázva az alapelveket és az utakat, és annak a következményeit is elmondva nekünk, ha romlott beállítottságaink szerint élünk, és rossz úton járunk. Aztán Isten olyan környezetet vezényel, amivel próbára teszi az embereket, hogy lássa, képesek-e az igazság alapelvei szerint cselekedni, és szilárdan megállni a bizonyságtételükben. Ebben az időszakban Isten nem kényszeríti vagy erőlteti az embereket arra, hogy egy bizonyos utat válasszanak; szabadságot ad az embereknek. Ha az emberek képesek keresni az igazságot, alávetni magukat az Isten által vezényelt környezetben, elgondolkozni, megismerni önmagukat, és Isten szavai szerint gyakorolni, akkor a környezet, amellyel találkoznak, egy eszköz a tökéletesedésükhöz. Ha azonban ellenállnak az Isten által vezényelt környezetnek, és nem keresik az igazságot, akkor ez a környezet felfedi és kiiktatja őket. Egy személy végső sorsa a saját döntéseivel és az általa bejárt úttal függ össze. Ahogy Isten szavai mondják: „A siker vagy a kudarc attól függ, milyen úton jár az ember” (Az Ige, 1. kötet – Isten megjelenése és munkája). Ha elgondolkodunk azokon, akiket a gyülekezetben felfedtek és kiiktattak, mindez a személyes döntéseikhez kapcsolódott, és ahhoz, hogy nem törekedtek az igazságra. Mint Vang Tao, aki bár kezdetben mindenről lemondott, hogy a kötelességét végezze, de következetesen elutasította az igazság elfogadását, és mindig túlelemezte az embereket és a dolgokat. Nem hallgatott a vezető közlésére, és a kötelességét sem volt hajlandó végezni. Még türelmetlenül ezt is mondta: „Mindennap arról beszélnek, hogy Isten munkájának vége lesz, de ki tudja, mikor lesz az! Dolgozni akarok, és némi pénzt keresni.” A vezető az Istenben való hit és a kötelességek végzésének fontosságáról beszélt, de Vang felvágva ezt mondta: „Akkor küldj el! Ezt a kötelességet nem tudom végezni.” Miután elbocsátották, néhány testvér beszélgetett vele a kötelességvégzésről, mire ezt mondta: „Akárhogy is beszélgettek velem, nem fogom végezni a kötelességemet – zárjatok csak ki nyugodtan, ha akartok!” Ami Li Lit illeti, bár képes volt lemondani dolgokról, feláldozni magát, és végezni a kötelességeit, nem fogadta el az Istentől kapott dolgokat, és egyáltalán nem volt hajlandó elfogadni az igazságot, túlelemezte az embereket és a dolgokat, sőt még ítéletet is mondott a testvérekről, és megzavarta a gyülekezeti életet. Annak ellenére, hogy a testvérek többször is megpróbáltak beszélgetni vele, nem volt hajlandó megváltozni. Később az evangéliumhirdetése nem hozott gyümölcsöt, sőt, még a negativitást is terjesztette, ami zavart okozott az evangéliumi munkában. Amikor a vezetés megmetszette, úgy tűnt, hogy elfogadja, de később azt terjesztette, hogy elégedetlen a vezetővel, másokat is maga mellé állított, előítéleteket táplált a vezetővel szemben, és nem mutatott semmiféle megbánást. Láttam, hogy azért fedték fel és iktatták ki őket, mert rendszeresen nem voltak hajlandóak elfogadni az igazságot, sosem gondolkodtak el önmagukról, és nem ismerték meg önmagukat a helyzeteken keresztül, amelyekkel találkoztak, és hajlamosak voltak a romlott beállítottságaik szerint cselekedni, akadályozva és megzavarva a gyülekezet munkáját. De én tévesen azt hittem, hogy Isten egyoldalúan ki akarja iktatni az embereket, hogy nem akar többé embereket. Ez Isten félreértése volt, és akár Istent támadó gyalázkodásnak is tekinthető. Az is eszembe jutott, hogy a betegségem miatt nem tudtam elmenni, hogy végezzem a kötelességemet, és a környezetemben lévő veszélyek miatt a testvérek nem tudtak kapcsolatba lépni velem. Azt hittem, hogy Isten felfedett és kiiktatott engem, de ez is Isten félreértése volt. Valójában Isten azért vezényelt ilyen környezeteket, hogy próbára tegyen engem, hogy lássa, milyen utat fogok választani. Ha továbbra is panaszkodtam, félreértettem és negatívan éltem volna, nem olvastam volna Isten szavait, nem imádkoztam volna Istenhez, nem közeledtem volna Hozzá, vagy akár csak fontolgattam volna, hogy elhagyom Istent, akkor ez a környezet valóban felfedett és kiiktatott volna engem. De ha alá tudom vetni magam ebben a környezetben, el tudok gondolkodni, fel tudom ismerni az általam feltárt romlottságot, keresni tudom az igazságot, hogy megfejtsem azt, akkor ez a fajta környezet tökéletesít engem. Nagyon felvidította a szívemet, mikor megértettem ezeket a dolgokat. Most, bár ebben a környezetben nem tudtam végezni a kötelességeimet, alá kellett vetnem magam, keresnem kellett az igazságot, és fel kellett oldanom a romlott beállítottságomat.

Azon tűnődtem, hogy miért lettem olyan negatív, amikor ezzel a környezettel szembesültem. Aztán Isten szavait olvastam. „Az emberek azért hisznek Istenben, hogy megáldják, megjutalmazzák, megkoronázzák őket. Vajon nincs-e ez ott mindenkinek a szívében? Tény, hogy ott van. Bár az emberek nem gyakran beszélnek róla, és még az áldások megszerzésére irányuló indítékukat és vágyukat is eltitkolják, ez a vágy és indíték a szívük mélyén mindig is rendíthetetlen volt. Nem számít, hogy az emberek mennyi spirituális elméletet értenek meg, milyen tapasztalattal vagy tudással rendelkeznek, milyen kötelességet tudnak teljesíteni, mennyi szenvedést viselnek el, vagy mekkora árat fizetnek, soha nem engedik el a szívük mélyén rejlő motivációt, hogy áldottak legyenek, és csendben mindig annak érdekében fáradoznak. Vajon nem ez az, ami a legmélyebben van elrejtve az emberek szívében? Hogyan éreznétek magatokat enélkül az áldások elnyerésére irányuló motiváció nélkül? Milyen hozzáállással teljesítenétek a kötelességeteket és követnétek Istent? Mi történne az emberekkel, ha megszabadulnának ettől a szívükben rejlő, áldások elnyerésére irányuló motivációtól? Lehetséges, hogy sokan negatívvá válnának, míg némelyek demotiválttá válnának a kötelességeik teljesítésében. Elveszítenék érdeklődésüket az Istenbe vetett hitük iránt, mintha eltűnt volna a lelkük. Olyannak tűnnének, mintha elrabolták volna a szívüket. Ezért mondom, hogy az áldásokra irányuló motiváció valami olyasmi, ami mélyen el van rejtve az emberek szívében. Talán, amint teljesítik kötelességüket, vagy élik a gyülekezeti életet, úgy érzik, hogy képesek elhagyni a családjukat, és örömmel feláldoznák magukat Istenért, és hogy most már ismerik az áldások elnyerésére irányuló motivációjukat, hogy félretették ezt a motivációt, és az többé már nem irányítja vagy korlátozza őket. Akkor azt gondolják, hogy már nincs meg bennük a motiváció, hogy áldottak legyenek, de Isten másképp gondolja. Az emberek csak felületesen tekintenek a dolgokra. Próbatételek nélkül jól érzik magukat. Amíg nem hagyják el a gyülekezetet, vagy nem tagadják meg Isten nevét, és kitartanak az Istenért való áldozat mellett, addig azt hiszik, hogy megváltoztak. Úgy érzik, hogy már nem személyes lelkesedés vagy pillanatnyi impulzusok vezérlik őket kötelességük teljesítése során. Hanem azt hiszik, hogy törekedhetnek az igazságra, és hogy kötelességük teljesítése közben folyamatosan kereshetik és gyakorolhatják az igazságot, így romlott beállítottságaik megtisztulnak, és némi valódi változást érnek el. Amikor azonban olyan dolgok történnek, amelyek közvetlenül kapcsolódnak az emberek rendeltetési helyéhez és sorsához, hogyan viselkednek? Az igazság a maga teljességében feltárul” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az élet növekedésének hat mutatója). Isten szavainak olvasása után rájöttem, hogy csak azért hiszek Istenben, hogy áldásokat nyerjek. A múltban, amikor nem szembesültem semmilyen helyzettel, aktívan el tudtam végezni a kötelességeimet. Bármilyen munkát elvállaltam, amit a gyülekezet kijelölt; még akkor is, amikor betegségtől szenvedtem, kitartóan végeztem a kötelességeimet. De most a súlyos betegségem miatt nem tudtam semmilyen kötelességet végezni, és a testvérek sem tudtak kapcsolatba lépni velem. Úgy éreztem, hogy Isten kiiktatott engem, és nincs többé jó sorsom vagy rendeltetési helyem. Olyannyira negatív lettem, hogy nem akartam többé semmilyen kötelességet végezni, az igazságot követni, vagy felfelé törekedni. Még ahhoz sem volt kedvem, hogy Isten szavait olvassam, és negatív állapotban éltem. Kiderült, hogy azért végeztem aktívan a kötelességeimet, hogy áldásokat nyerjek, hogy becseréljem az Istentől kapott jó sorsra és rendeltetési helyre. Amikor azt láttam, hogy nincs többé remény az áldások elnyerésére, elvesztettem a késztetést, hogy higgyek Istenben – nem volt semmi őszinteség az Istenbe vetett hitemben és a kötelességteljesítésemben. Régebben azt hittem, hogy az Istenbe vetett hitem őszinte, hogy olyan valaki vagyok, aki az igazságra törekszik, és amikor valami történik, azonnal az igazságot keresem, hogy megfejtsem. Ez a tapasztalat teljesen feltárt engem. Amikor láttam, hogy nincs többé remény az áldásokra, negatív lettem, és abbahagytam az igazság keresését. Hogyan lettem volna olyan valaki, aki az igazságra törekszik? Még akkor is, ha nem találkoztam volna ilyen környezettel, és továbbra is végezni tudtam volna a kötelességeimet, ha a romlott beállítottságom nem változna, a motivációim és nézeteim az Istenben való hitről és a kötelességeim végzéséről nem lennének helyesek, végül akkor is Isten kiiktatásának célpontja lennék, mert nem nyertem el az igazságot. Bánkódtam, és adósnak éreztem magam a szívemben, ezért így imádkoztam Istenhez: „Istenem! Tényleg nincs lelkiismeretem. Nem őszintén hiszek Benned; az egészet az áldásokért teszem. Istenem, hajlandó vagyok bűnbánatot tartani, és megváltozni. Függetlenül a jövőbeli sorsomtól, őszintén fogok hinni Benned és követni Téged, és szorgalmasan törekedni fogok az igazságra.”

Később elolvastam Isten szavainak egy részletét, és némi ismeretet szereztem a nézeteimről. Mindenható Isten azt mondja: „Vannak, akik ezt kérdezik: »Hát nem azt akarja Isten, hogy minden ember megmeneküljön, és hogy senki ne kárhozzon el? Ha ilyen módszer szerint cselekedne Isten, hányan tudnának megmenekülni?« Isten ezzel a kérdéssel felelne nekik: »Hányan hallgatnak a szavaimra és követik az utamat?« Annyian vannak, amennyien – ez Isten nézete és munkamódszere. Isten nem tesz többet ennél. Mi az ember elképzelése ezzel a dologgal kapcsolatban? »Isten sajnálja az emberiséget, aggódik az emberiségért, így mindvégig vállalnia kell a felelősséget. Ha mindvégig követi Őt az ember, akkor végül meg fog menekülni.« Helyes vagy helytelen ez az elképzelés? Összhangban van Isten szándékaival? A Kegyelem Korában normális volt, hogy ilyen elképzeléseik legyenek az embereknek, mivel nem ismerték Istent. Az utolsó napokban Isten közölte az emberekkel mindezeket az igazságokat, és Isten az embereket megmentő munkájának alapelveit is világossá tette a számukra, ezért aztán nagy esztelenség, ha még mindig ilyen elképzelések vannak az emberek szívében. Isten közölte veled mindezeket az igazságokat, de ha a végén még mindig azt mondod, hogy nem érted Isten szándékait, és nem tudod, miként gyakorolj, és ha még mindig ilyen lázadó és áruló szavak hagyják el a szádat – vajon megmenthet Isten egy ilyen embert? Némelyek mindig ezt gondolják: »Isten ilyen nagy munkát végez, az emberek több mint felét meg kellene nyernie a világon, és nagy sokaságot, a hatalmas erőt és a magas rangú személyiségek jelentős számát arra kellene használnia, hogy tanúságot tegyenek Isten dicsőítéséről. Milyen csodálatos volna!« Ez emberi elképzelés. Hányan voltak összesen a Bibliában, az Ószövetséget és az Újszövetséget is beleértve, akiket megmentett és tökéletessé tett Isten? Ki volt végül képes arra, hogy félje Istent és kerülje a rosszat? (Jób és Péter.) Csak ők ketten voltak. Isten úgy látja, hogy aki féli Őt és kerüli a rosszat, az teljesíti valójában Isten ismeretének, a Teremtő ismeretének a normáját. Az olyan emberek, mint Ábrahám és Noé, igazak voltak Isten szemében, de még mindig egy szinttel Jób és Péter alatt álltak. Akkor persze nem végzett olyan sok munkát Isten. Nem gondoskodott úgy az emberekről, mint most, annyi világos szót sem szólt, és az üdvösség munkáját sem végezte ilyen nagy léptékben. Lehet, hogy nem nyert még meg sok embert, de ez még mindig benne van az Ő eleve elrendelésében. A Teremtő természetének melyik aspektusa látható ebben? Isten reméli, hogy sok embert meg fog nyerni, de ha sokakat nem lehet valójában megnyerni – ha Isten nem tudja megnyerni őket a megmentés munkáját végezve –, akkor Isten inkább elhagyja és elveti őket. Ez a Teremtő belső hangja és nézete. E tekintetben milyen követelései és elképzelései vannak az embernek Istennel kapcsolatban? »Mivel szeretnél megmenteni engem, végig vállalnod kell a felelősséget, és mivel áldásokat ígértél, meg kell adnod nekem és lehetővé kell tenned a számomra, hogy elnyerjem azokat.« Sok »kell« – sok követelés – van az emberben, és ez az egyik elképzelése. Mások ezt mondják: »Isten ilyen nagy munkát végez – egy hatezer éves irányítási tervet hajt végre –, kár lenne, ha a végén két embert nyerne csak meg. Nem volnának akkor hiábavalóak a cselekedetei?« Az ember azt gondolja, hogy nem kéne ennek így lennie, Isten azonban annak is örül, ha csak két embert nyer meg. Isten valóságos célja nem az, hogy csupán azt a kettőt, hanem hogy még többet nyerjen meg, de ha az emberek nem ébrednek fel és nem értenek, és ha mindannyian félreértik Istent és ellenállnak Neki, s ha mind reménytelenek és értéktelenek, akkor Isten inkább nem akarja őket. Ez Isten természete. Némelyek ezt mondják: »Ez nem járja. Hát nem fog akkor nevetni a Sátán?« Nevethet a Sátán, de attól még nem ugyanúgy Isten legyőzött ellensége lesz? Isten mégiscsak megnyerte az emberiséget – többeket is közülük, akik fel tudnak lázadni a Sátán ellen és nem tűrik az irányítását. Isten igaz teremtett lényeket nyert meg. Akkor azokat, akiket nem nyert meg Isten, foglyul ejtette a Sátán? Ti még nem jutottatok tökéletességre – képesek vagytok a Sátánt követni? (Nem.) Némelyek ezt mondják: »Még ha nem is akar engem Isten, akkor sem fogom a Sátánt követni. Még ha áldásokat ajánlana is nekem, akkor sem fogadnám el azokat.« Azok közül, akiket nem nyert még meg Isten, senki sem követi a Sátánt – nem nyer így akkor Isten dicsőséget? Az embereknek van egy elképzelésük arról, hogy hány embert nyer meg Isten, illetve hogy milyen léptékben nyeri meg őket; úgy hiszik, hogy nem csupán azt a néhány embert kellene megnyernie. Egyfelől azért merülhet fel az emberben ilyen elképzelés, mert az ember nem tudja kifürkészni Isten elméjét, és nem tudja megérteni, hogy miféle embert akar Isten megnyerni – mindig van egy távolság az ember és Isten között; másfelől, az ember megnyugtatja és felszabadítja magát egy ilyen elképzeléssel a saját sorsát és jövőjét illetően. Így hiszi az ember: »Isten olyan kevés embert nyert meg – milyen dicsőséges lenne, ha mindannyiunkat megnyerne! Ha egyetlen embert se vetne el Isten, hanem mindenkit meghódítana, és végül mindenkit tökéletessé tenne, s ha nem hiúsulna meg az arról való beszéd, hogy Isten kiválasztja és megmenti az embereket, sem az Ő irányítási munkája, akkor vajon nem lenne még inkább megalázva a Sátán? Nem nyerne vajon nagyobb dicsőséget Isten?« Részben azért tudja ezt mondani az ilyen ember, mert nem ismeri a Teremtőt, részben pedig azért, mert önző indítéka van: aggódik a jövője miatt, ezért összekapcsolja a Teremtő dicsőségével, és így megkönnyebbül a szíve, mert azt gondolja, hogy így a kecske is jóllakik, és a káposzta is megmarad. Azonkívül úgy érzi, hogy »ha Isten megnyer embereket és megalázza a Sátánt, az erős bizonyíték a Sátán veresége mellett. Ez három legyet üt egy csapásra!« Az emberek igazán jók annak a kiötlésében, hogy miként kedvezzenek maguknak. Elég okos ez az elképzelés, nem igaz? Az embereknek önző indítékaik vannak, és nincs valamiféle lázadó mivolt ezekben az indítékokban? Nincs bennük követelés Istennel szemben? Kimondatlan ellenállás rejlik bennük Istennel szemben, amely ezt mondja: »Kiválasztottál bennünket, vezettél bennünket és sokat munkálkodtál rajtunk, nekünk ajándékoztad az életedet és Önmagadat teljes egészében, nekünk adtad a szavaidat és az igazságodat, és rábírtál bennünket arra, hogy mindezen évek során kövessünk Téged. Micsoda veszteség lenne, ha végül nem tudnál megnyerni bennünket.« Aki ilyen kifogással áll elő, megpróbálja megzsarolni és arra kötelezni Istent, hogy nyerje meg őt. Azt mondja vele az illető, hogy ha Isten nem nyeri meg őt, azzal nem ő veszít, hanem Isten szenved veszteséget – helyes ez a kijelentés? Ebben emberi követelések, valamint emberi képzelődések és elképzelések is vannak: ilyen nagy munkát végez Isten, úgyhogy akkor mindenképpen meg kell nyernie ennyi és ennyi embert. Honnan ered ez a »kell«? Az ember elképzeléseiből és képzelődéseiből, észszerűtlen követeléseiből és a hiúságából, amibe még némi hajthatatlan és vad beállítottság is vegyül” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az ember csak elképzeléseinek eloszlatásával léphet az Istenbe vetett hit helyes útjára (2)). Isten szavaiból nyertem némi felismerést a saját elképzeléseimről. A múltban azt gondoltam, hogy Istennek nem kellene felfednie és kiiktatnia az embereket; több embert kellene megnyernie, hogy több dicsőséget kaphasson. Ezért, amikor láttam, hogy a gyülekezetben az embereket sorra felfedik és kiiktatják, nem értettem: hány ember menekül végül meg, ha ilyen sokat felfednek és kiiktatnak? Különösen akkor, amikor a betegség miatt nem tudtam végezni a kötelességeimet, én is azt éreztem, hogy Isten felfed és kiiktat engem. Félreértettem Istent, és még vitatkoztam is Vele a szívemben: „Isten munkája nem az emberek megmentéséről szól? Miért iktat ki végül mindannyiunkat?” Ez az Isten munkájával kapcsolatos ismeretek hiányáról tanúskodott. Valójában Isten szándéka, hogy megmentse az embereket, változatlan marad, és azt reméli, hogy még több embert nyerhet meg. Amíg az emberek hajlandóak hűségesen munkát végezni Istenért, addig Ő nem fogja könnyedén kiiktatni őket. Ha azonban az emberek nem becsülik Isten üdvösségét, nem keresik az igazságot, amikor különböző szituációkkal szembesülnek, nem Isten követelményei szerint teljesítik a kötelességeiket, és végül több kárt okoznak a munkájukkal, mint hasznot, akkor Isten inkább lemond az ilyen emberekről. Isten természete igazságos és szent. Nem a mennyiséget, hanem a minőséget keresi az emberekben. Amit Ő meg akar szerezni, azok az igazi teremtett lények, akik őszintén imádják Őt, és összeegyeztethetőek Vele, még ha kevesen is vannak. Az a reményem is, hogy Isten több embert fog megmenteni ahelyett, hogy felfedné és kiiktatná őket, a saját önzőségemet hordozta magában. Mert ebben az esetben engem sem iktatnának ki, és a kilátásaim és a rendeltetési helyem biztosítva lenne. Tehát amikor úgy éreztem, hogy Isten felfedett és kiiktatott, negatív lettem, és nem akartam tovább az igazságra törekedni. Magamban vitatkoztam Istennel: nem azért választott minket Isten, hogy megmentsen minket? Miért fedett fel és iktatott ki egyenként olyan sokat közülünk? A felvetésem az volt, hogy Istennek nem szabadna kiiktatnia minket, hanem a végén meg kellene mentenie minket. Nem ugyanazt a természetet hordozta-e ez, mint Pál szavai: „Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam, végül eltétetett nekem az igazság koronája” (2Timóteus 4:7-8)? Ez Isten elleni kiáltozás! Ez egy igazán ádáz beállítottság. Valójában nem számít, hogy Isten milyen környezetet vezényel, mindez azért történik, hogy az igazságot keressük benne, és hogy elnyerjük az igazságot, hogy levethessük a romlott beállítottságainkat, és megmenekülhessünk. Pont mint ez a környezet: bár nem egyezett az elképzeléseimmel, és fájdalmat okozott nekem, felfedte az áldások megszerzésére irányuló motivációt bennem, felismertette velem az Istenbe vetett hitem és a kötelességteljesítésem mögött rejlő vegyes motivációkat, és lehetővé tette számomra, hogy irányt váltsak és megváltozzak. Láttam, hogy ez a környezet az üdvösség számomra. Isten fáradságos erőfeszítéseket tett, hogy megmentsen minket. Nemcsak az igazságot fejezi ki, hogy ellásson minket, hanem különböző környezeteket is vezényel számunkra, hogy megtapasztalhassuk, hogy megtisztuljunk és tökéletesedjünk. Mégis ellenálltam, és panaszkodtam az Isten által vezényelt környezetre. Tényleg nem értékeltem mindezt! Önmagában az már az Ő kegyelme, hogy Isten kiválasztott engem arra, hogy elfogadjam az Ő utolsó napokbeli munkáját. Hálásnak kellene lennem Neki. Még akkor is, ha végül nem kapok áldásokat, vagy nem lesz jó a sorsom, akkor is alá kell vetnem magam Istennek, és nem szabad vitatkoznom Vele.

Később Isten további szavaira bukkantam. „Mostantól kezdjetek el komolyan törekedni rá – de hogyan törekedjetek rá? El kell gondolkodnod azokon a kérdéseken, amelyekben gyakran lázadsz Isten ellen. Isten újra meg újra körülményeket rendezett el a számodra, hogy megtanítson valamire, hogy ezeken a dolgokon keresztül megváltoztasson, hogy beléd munkálja az Ő szavait, hogy beléptessen az igazságvalóság egyik aspektusába, és megakadályozza, hogy a Sátán romlott természete szerint élj azokban a dolgokban, és helyette Isten szavai szerint élj, az Ő szavai beléd munkálódjanak és az életeddé váljanak. Te azonban gyakran lázadsz Isten ellen ezekben a dolgokban, sem alá nem veted magad Istennek, sem az igazságot nem fogadod el, nem tekinted az Ő szavait követendő alapelveknek, és nem éled meg az Ő szavait. Ez fájdalmat okoz Istennek, te pedig újra meg újra elveszted az üdvösségre való lehetőségedet. Hogyan kellene hát megváltoznod? A mai nappal kezdődően azokban a dolgokban, amelyeket elmélkedés által felismersz és tisztán érzékelsz, alá kell vetned magad Isten vezénylésének, el kell fogadnod az Ő szavait mint az igazságvalóságot, el kell fogadnod az Ő szavait mint az életet, és változtatnod kell az életmódodon. Amikor ilyen helyzetekkel találkozol, fel kell lázadnod a hús-vér tested és a preferenciáid ellen, és az igazságalapelvek szerint kell cselekedned. Vajon nem ez a gyakorlás útja? (De igen.) [...] Azonban ha el akarod érni az üdvösséget, ha Isten szavait kívánod gyakorolni és megtapasztalni, és el szeretnéd nyerni az igazságot és az életet, akkor többet kell olvasnod Isten szavait, megértést kell szerezned az igazságról, képesnek kell lenned gyakorolni az Ő szavait és alávetni magad azoknak, és kezdd azzal, hogy az igazságot gyakorlod és betartod az igazságalapelveket. Ez csak néhány egyszerű mondat, az emberek mégsem tudják, hogyan gyakorolják vagy tapasztalják meg őket. A képességedtől vagy képzettségedtől függetlenül, és függetlenül a korodtól vagy a hitben eltöltött éveid számától, minden esetben, ha az igazság gyakorlásának helyes útján jársz, a helyes célokkal és iránnyal, és ha amire törekszel és amit feláldozol, az mind az igazság gyakorlásának érdekében van, akkor amit végül elnyersz, az kétségtelenül az igazságvalóság lesz és az, hogy Isten szavai az életeddé válnak. Először határozd meg a célodat, majd fokozatosan gyakorolj e szerint az út szerint, a végén pedig biztosan nyerni fogsz valamit. Hiszitek ezt? (Igen.)” (Az Ige, 6. kötet – Az igazságra törekvésről I. Hogyan kell törekedni az igazságra? (20.)). Isten szavai megmutatták nekem a gyakorlás útját. Ha az igazságra akarok törekedni, és meg akarok menekülni, alá kell vetnem magam az Isten által vezényelt környezetnek, keresnem kell az igazságot, és Isten szavai szerint kell gyakorolnom. Habár most nem tudtam semmilyen kötelességet végezni, és nem tudtam kapcsolatot tartani a testvérekkel, láttam Isten oltalmát ebben a helyzetben. Súlyos betegségem ellenére Isten minden egyes lélegzetvételt megadott nekem, és még mindig életben voltam. Otthon még mindig olvashattam Isten szavait; Isten nem fosztott meg attól a jogtól, hogy olvassam az Ő szavait. De nem tudtam, hogy hálásnak kell lennem. Ahelyett, hogy értékeltem volna Isten oltalmát, negatív voltam, és félreértettem Őt. Igazán észszerűtlen voltam. El kellett gondolkodnom, és jobban meg kellett ismernem magam, keresve Isten ide vonatkozó szavait, hogy a saját romlottságommal számot vessek – ez az igazságra való törekvés megnyilvánulása lenne.

Egy idő után ismét el tudtam végezni a kötelességeimet, és evangéliumi prédikációkat válogattam. Mély hálát éreztem Isten iránt, hogy adott még egy esélyt a kötelességem végzésére. A kötelességem végrehajtása során figyeltem arra, hogy megvizsgáljam az általam feltárt romlott beállítottságot. Néha, ha valamilyen eredményt értem el a kötelességemben, nem tudtam nem elégedettnek érezni magam, és azt gondoltam, hogy elég jó vagyok. De amikor a kötelességem végrehajtása nem sok eredményt hozott, vagy eltért a helyes iránytól, negatív lettem, és aggódtam amiatt, hogy mások hogyan tekintenek rám. Isten szavait kerestem, hogy megoldjam ezeket a velem kapcsolatos leleplezéseket. Miután így gyakoroltam egy darabig, nagyon kiteljesedettnek éreztem magam a szívemben. Hála Istennek az Ő útmutatásáért!