Egy átlagos földműves családba születtem. Mivel befelé forduló voltam, és nem szerettem beszélni, gyerekkorom óta a családom és a rokonaim gyakran mondták, hogy nehezen fejezem ki magam, és nem vagyok olyan szerethető, mint a nővérem. Amikor eljártam dolgozni, nem voltam jó az emberekkel való kapcsolatteremtésben, és nem tudtam a feletteseim kedvében járni, ezért alapvetően mindig rám osztották a piszkos és fárasztó munkát, a kollégáim pedig gyakran gúnyoltak, amiért lassú felfogású vagyok, és nem tudok alkalmazkodni a helyzetekhez. A szívemben elfogadtam azt az értékelést, hogy lassú felfogású vagyok és nem éles eszű, és hogy nem vagyok jó az emberekkel való kapcsolatteremtésben, ezért még visszahúzódóbbá váltam. Gyakran szomorú voltam, amiért ügyetlenül beszélek; különösen, amikor olyan embereket láttam, akik választékosan beszéltek és gyors eszűek voltak, irigyeltem őket, azt gondolva, hogy az ilyen embereket mindenhol kedvelni fogják, ahová csak mennek. Miután hinni kezdtem Istenben, nagyon visszafogott voltam akkor is, amikor elkezdtem összejövetelekre járni, aggódtam, hogy az ügyetlen közösségem miatt nevetség tárgyává válok a testvérek között, de a testvérek gyakran bátorítottak, hogy többet vállaljak közösséget. Láttam, hogy a testvérek egyszerűen és nyíltan megosztják az állapotukat és problémáikat, és senki sem becsmérelte le vagy nézte le azokat, akiknek hiányosságaik voltak. Ettől nagyon felszabadultnak éreztem magam. Fokozatosan egyre többet kezdtem beszélni. Nagyon tetszett ez a fajta gyülekezeti élet.

2023 februárjában öntöző diakónus lettem. Zsuj-csing nővér, akit öntöztem, jó képességekkel rendelkezett. Néhányszor részt vettem vele összejöveteleken, és láttam, hogy a közössége nagyon világos, és a problémákba való betekintése sem rosszabb az enyémnél, ezért amikor újra Zsuj-csinggal vettem részt összejöveteleken, kissé korlátozva éreztem magam, azt gondolva, hogy az ő elméje élesebb, és a képességei jobbak az enyémnél. Úgy éreztem, hogy őt öntözni meghaladja a képességeimet, ezért valahányszor rossz állapotban volt, csak röviden beszéltem vele róla, majd témát váltottam, aggódva, hogy a felszínes közösségem miatt lenéz majd engem. Egyszer megtudtam, hogy Zsuj-csingnak súlyosan arrogáns beállítottsága van, és hajlamos a szavaival korlátozni az embereket, ezért rá akartam mutatni erre a problémájára. De arra gondolva, hogy jó képességei vannak, választékosan beszél, és hatékony a kötelességében, egy kis arrogancia normálisnak tűnt. Emellett, az én képességeim gyengék voltak, és a kifejezőkészségem sem volt jó. Ha nem tudtam volna világosan közösséget vállalni vele és megoldani a problémáit, kinevetett volna. Szóval csak röviden megemlítettem az arroganciáját, és továbbléptem. Máskor, egy összejövetel során Zsuj-csing arról beszélt, hogy a családja ellenzi az Istenben való hitét, és ez kissé korlátozza őt. Nekem is voltak hasonló tapasztalataim, és azt gondoltam, tudnék vele erről közösséget vállalni, de amint néhány szót szóltam, Zsuj-csing azt mondta, hogy rá nincs hatással a családja ragaszkodása. De az igazság az volt, hogy az érzelmi korlátai már befolyásolták a kötelességét, és tudtam, hogy minél hamarabb közösséget kell vállalnom vele erről. De ezt hallva nem mertem folytatni a közösséget, azt gondoltam: „Ha folytatom a közösséget, Zsuj-csing azt fogja gondolni, hogy nyaggatom, és képtelen vagyok átlátni a dolgokon? Jobb, ha nem hozom magam többé kínos helyzetbe, Zsuj-csingnak jó képességei vannak, és nincs szüksége arra, hogy én közösséget vállaljak vele. Keresheti az igazságot, és maga is megoldhatja ezt.” Így nem folytattam a közösséget. De utána Zsuj-csing állapota nem javult, és a kötelessége is megsínylette.

Ezután minden alkalommal, amikor Zsuj-csing jelen volt egy összejövetelen, nagyon korlátozva éreztem magam, aggódtam, hogy gyenge közösségem miatt lenéz majd engem. Nagyon gyötrődtem és negatívnak éreztem magam, mert nem tudtam közösséget vállalni arról, amiről kellett volna, és nem tudtam eleget tenni a felelősségeimnek. Úgy éreztem, szánalmas életet élek. Folyton azt kérdeztem magamtól: „Miért élek ilyen gondterhelten?” Még Istent is okoltam, amiért nem adott jó képességeket, menekülni akartam ebből a helyzetből, és meg akartam változtatni a kötelességemet. Tudtam, hogy az állapotom nem jó, ezért imádkoztam Istenhez: „Istenem, most nagyon korlátozva vagyok a kötelességemben, nagyon fáradtnak és keserűnek érzem magam, és nem tudom, hogyan oldjam meg ezt az állapotot. Világosíts meg és vezess engem, hogy megismerjem magamat, és kilábaljak ebből a helytelen állapotból!” Ima után Isten szavainak vonatkozó részeit kerestem, hogy elolvashassam. Mindenható Isten azt mondja: „Vannak olyan emberek, akik gyermekkorukban átlagos külsejűek voltak, rosszul fejezték ki magukat, és nem volt túl gyors az észjárásuk, ezért mások a családi és társadalmi környezetükben elég kedvezőtlenül értékelték őket, ilyen szavakkal: »Ez a gyerek nehéz felfogású, lassú, és nehezen forog a nyelve. Nézd meg mások gyerekeit, azok olyan jól beszélnek, hogy bárkit az ujjuk köré csavarnak. Ez a gyerek meg egész nap csak duzzog. Nem tudja, mit kell mondani, amikor találkozik valakivel, nem tudja kimagyarázni vagy igazolni magát, ha valami rosszat csinált, és nem tudja szórakoztatni az embereket. Ez a gyerek egy idióta.« Ezt mondják a szülei, ezt mondják a rokonai és barátai, és ezt mondják a tanárai is. Ez a környezet bizonyos láthatatlan nyomást gyakorol az ilyen egyénekre. Azáltal, hogy ilyen környezeteket tapasztalnak meg, öntudatlanul is egy bizonyos gondolkodásmód alakul ki bennük. Milyen gondolkodásmód? Úgy gondolják, hogy nem néznek ki jól, nem túlságosan szerethetőek, és mások soha nem örülnek, ha látják őket. Elhiszik, hogy nem tanulnak jól, lassúak, és mindig zavarba jönnek, ha ki kell nyitniuk a szájukat és mások előtt kell beszélniük. Még ahhoz is túlságosan szégyenlősek, hogy megköszönjék, ha kapnak valamit másoktól, és ezt gondolják magukban: »Miért gabalyodik mindig úgy össze a nyelvem? Mások miért beszélnek olyan gördülékenyen? Egyszerűen hülye vagyok!« Tudat alatt értéktelennek gondolják magukat, ugyanakkor nem hajlandók elismerni, hogy tényleg ennyire értéktelenek és ennyire buták. A szívükben mindig ezt kérdezik maguktól: »Tényleg ennyire buta vagyok? Tényleg ennyire kellemetlen vagyok?« Sem a szüleik nem kedvelik őket, sem a testvéreik, sem a tanáraik, sem az osztálytársaik. Néha a családtagjaik, rokonaik és barátaik ezt mondják róluk: »Alacsony, apró a szeme és az orra. Ilyen külsővel nem lesz sikeres, ha felnő.« Így aztán, amikor a tükörbe néznek, azt látják, hogy tényleg apró a szemük. Ebben a helyzetben a szívük mélyén meghúzódó ellenállás, elégedetlenség, vonakodás és el nem fogadás fokozatosan átfordul saját hiányosságaik, fogyatékosságaik és problémáik elfogadásába és elismerésébe. Bár képesek elfogadni ezt a valóságot, a szívük mélyén egy tartós érzelem támad. Minek nevezik ezt az érzelmet? Ez a kisebbségi érzés. Azok az emberek, akik alsóbbrendűnek érzik magukat, nem tudják, mik az erősségeik. Csak azt gondolják, hogy nem szerethetőek, mindig butának érzik magukat, és nem tudják, hogyan kezeljék a dolgokat. Röviden: úgy érzik, semmit nem tudnak elvégezni, nem vonzók, nem okosak, és lassan reagálnak. Másokhoz képest jelentéktelenek, és a tanulmányaik során nem szereznek jó jegyeket. Miután ilyen környezetben nőttek fel, a kisebbségi érzés gondolkodásmódja fokozatosan átveszi az irányítást fölöttük. Egyfajta maradandó érzelemmé válik, amely összegabalyodik a szíveddel és kitölti az elmédet. Nem számít, felnőttél-e már, kiléptél-e már a világba, megházasodtál-e, felépítetted-e a karrieredet, milyen a társadalmi státuszod – a kisebbségi érzéstől, amelyet felcseperedésed közben a környezeted ültetett el benned, lehetetlen megszabadulnod. Miután elkezdesz hinni Istenben és csatlakozol az egyházhoz, még mindig azt gondolod, hogy átlagos a külsőd, gyenge a szellemi képességed, rosszul fejezed ki magad, és semmire nem vagy képes. Ezt gondolod: »Majd megteszem, amit tudok. Nem kell azon igyekeznem, hogy vezető legyek, nem kell mély igazságokra törekednem. Majd megelégszem azzal, hogy én vagyok a legjelentéktelenebb, mások pedig hadd bánjanak velem úgy, ahogy akarnak.« [...] Ez a kisebbségi érzés talán nem veled született, hanem egy másik szinten, a családi környezeted és azon környezet miatt, amelyben felnőttél, közepesen súlyos csapásoknak vagy helytelen ítéleteknek voltál kitéve, és emiatt támadt fel benned a kisebbségi érzés” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (1.)). Isten szavaiból megértettem, hogy az ok, amiért gyakran elnyomásban és csüggedtségben éltem, főként az volt, hogy a kisebbségi érzés negativitásában éltem. Gyerekkorom óta nem voltam jó a beszédben; akár otthon, akár amikor máshol dolgoztam, a rokonaim és kollégáim mind azt mondták, hogy nehezen fejezem ki magam, és képtelen vagyok az emberek kedvében járni, ezért úgy éreztem, hogy ügyetlen vagyok a beszédben, nem vagyok éles eszű, és minden tekintetben alsóbbrendű vagyok másoknál. Fokozatosan egyre inkább alsóbbrendűnek éreztem magam. Miután hinni kezdtem Istenben, ugyanez volt a helyzet. Különösen, amikor olyan testvéreket láttam, akik jobbak voltak nálam, alsóbbrendűnek éreztem magam, gyakran negatív érzelmekben élve. Amikor Zsuj-csinggal érintkeztem, láttam, hogy Zsuj-csing gyors eszű és ékesszóló, és úgy éreztem, hogy a kifejezőkészségem és a képességeim alsóbbrendűek az övéinél, ezért amikor vele gyűltem össze, korlátozva éreztem magam, és képtelen voltam felszabadulni. Még akkor sem mertem közösséget vállalni vele, amikor rossz állapotban láttam. Mindig a alsóbbrendűség negatív érzéseiben éltem. Jól tudtam, hogy Isten házában nincs különbség magas és alacsony között, mégsem tudtam nem felnézni azokra, akiknek adottságaik és jó képességeik voltak, és képtelen voltam helyesen szemlélni a saját hiányosságaimat. Ez gyakran korlátozott a kötelességemben, megakadályozva, hogy elnyerjem a Szentlélek munkáját és vezetését. Tudtam, hogy veszélyes így folytatni, és gyorsan meg akartam változtatni ezt az állapotot.

Isten további szavait olvastam: „Bármi történik is vele, ha a gyáva ember nehézségbe ütközik, visszariad. Miért teszi ezt? Az egyik oka ennek a kisebbségi érzés. Mivel alsóbbrendűnek érzi magát, nem mer kiállni az emberek elé, még azokat a kötelezettségeket és felelősségeket sem képes elvállalni, amelyeket el kellene vállalnia, sőt még azt sem, amit a saját rátermettsége és képessége, valamint a saját emberi mivoltának megtapasztalása keretében valójában képes lenne megvalósítani. Emberi mivoltának minden aspektusára hatással van ez a kisebbségi érzés, befolyásolja a személyiségét és természetesen a jellemét is. [...] A szíved tele van ezzel a kisebbségi érzéssel, és ez az érzés nem valami ideiglenes érzés, hanem már régóta veled van. A lelked legmélyéből szoros ellenőrzés alatt tartja a gondolataidat, szorosan lezárja az ajkaidat, ezért bármilyen helyesen is értelmezel dolgokat, bármilyen nézeten vagy véleményen vagy az emberekkel, eseményekkel és dolgokkal kapcsolatban, csak gondolkodni mersz, forgatni magadban a dolgokat, de hangosan kimondani soha. Akár helyeselnék mások a mondandódat, akár kijavítanának és kritizálnának, te ezzel a végkimenetellel nem mersz szembenézni. Miért van ez így? Azért, mert ott van benned a kisebbségi érzésed, és azt mondja neked: »Ne tedd ezt, nem állsz erre készen. Nincs meg ez a fajta képességed, nincs meg ez a fajta valóságod, inkább ne tedd ezt, te egyszerűen nem ilyen vagy. Most ne tégy semmit és ne gondolj semmit. Csak akkor leszel valódi önmagad, ha kisebbrendűségben élsz. Te nem vagy alkalmas arra, hogy az igazságra törekedj, vagy hogy megnyisd a szívedet és kimondd, amit akarsz, és kapcsolatba lépj másokkal, ahogy más emberek teszik. És mindez azért van, mert nem vagy jó semmire, nem vagy olyan jó, mint ők.« Ez a kisebbségi érzés vezérli az emberek gondolkodását az elméjük mélyén; meggátolja, hogy teljesítsék a kötelezettségeket, amelyeket egy normális embernek teljesítenie kell, és hogy a normális emberi mivolt életét éljék, amelyet élniük kellene, miközben irányítja annak útját-módját, irányát és céljait is, ahogyan az embereket és a dolgokat szemlélik, valamint viselkednek és cselekszenek” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (1.)). Isten szavaiból láttam, hogy amikor az emberek a alsóbbrendűség érzéseiben élnek, az emberekről és dolgokról alkotott nézeteik, valamint a viselkedésük és cselekedeteik nem Isten szavain alapulnak, nem tesznek eleget a felelősségeiknek, és nem tudják hasznosítani a veleszületett képességeiket. Ennek folytatása nemcsak a saját életbe való belépésüket akadályozza, hanem súlyos esetekben a kötelességüket is befolyásolhatja, és akadályozhatja a gyülekezet munkáját. Visszagondolva, gyerekkorom óta elfogadtam a rólam alkotott külső értékeléseket, és az alsóbbrendűség érzéseiben éltem. Mindig alacsonyabb rendűnek éreztem magam másoknál, nem mertem rámutatni a problémákra, amiket megláttam, sem megbeszélni őket. Amikor Zsuj csinggal érintkeztem, láttam a súlyosan arrogáns természetét, és hogy szavai és tettei korlátozták a testvéreket. Ezért közösséget kellett volna vállalnom vele, és rámutatnom erre. Azonban úgy éreztem, hogy az én képességeim nem olyan jók, mint az övéi, ami miatt vonakodtam közösséget vállalni vele, mivel elbizakodottságnak éreztem. Láttam, hogy kötelességének teljesítését befolyásolják a ragaszkodásai, és bár volt némi tapasztalatom ezen a területen, úgy éreztem, hogy a képességeim gyengék, ezért nem mertem közösséget vállalni. Láttam, hogy teljesen a alsóbbrendűség érzései irányítanak, a szám lepecsételtnek tűnt, képtelen voltam kimondani, amit ki kellett volna mondani. Néztem, ahogy Zsuj-csing romlott beállítottságban él, és nem mertem közösséget vállalni vele, képtelen voltam jól végezni a gyülekezet munkájának megóvására irányuló kötelességemet. Gyötrelmes és negatív állapotban éltem, képtelen voltam bármiféle felszabadulást találni. Ez valóban káros volt másokra és önmagamra nézve is! Isten szavait olvastam: „Ez az érzelmed nemcsak negatív, hanem pontosabban, ténylegesen ellentétben áll Istennel és az igazsággal. Talán azt gondolod, hogy ez a normális emberi mivolthoz tartozó érzelem, de Isten szemében ez nem egyszerűen csak érzelem kérdése, hanem az Istennel szembeni ellenállás egy módja. Egy negatív érzelmek által fémjelzett módszer, amellyel az emberek ellenállnak Istennek, Isten szavainak és az igazságnak” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (1.)). Elgondolkodva az eddigi utamon, mivel gyakran az alsóbbrendűség érzéseiben éltem, ismertem az igazságot, de nem gyakoroltam, még Istent is okoltam, amiért nem adott jó képességeket. Negatív és passzív voltam a kötelességemben, és még fel is akartam adni. Ezek a viselkedések az Isten elleni passzív ellenállás formái voltak. Úgy éreztem, nagy veszélyben vagyok, és hajlandóvá váltam Istenre támaszkodni, hogy elengedjem negatív érzelmeimet, és rátaláljak a gyakorlás és a belépés útjára.

Később Isten további szavait olvastam: „Akkor hát hogyan értékelheted és ismerheted meg magad pontosan, és hogyan szakadhatsz el a kisebbségi érzéstől? Isten szavait tekintsd alapként önmagad megismeréséhez, annak kiderítéséhez, milyen az emberi mivoltod, a képességed és a tehetséged, és milyen erősségeid vannak. Tegyük fel például, hogy régen szerettél énekelni, jól is csináltad, de egyesek mindig kritizáltak és leszóltak téged, mondván, hogy nincs hallásod és hamisan énekelsz, ezért most úgy érzed, nem tudsz jól énekelni, és többé nem mered mások előtt csinálni. Mivel azok a világi népek, azok a zavaros fejű emberek és középszerű emberek pontatlanul értékeltek és ítéltek meg téged, megcsorbították a jogokat, amelyeket emberi mivoltod megérdemel, és elfojtották a tehetségedet. Ennek eredményeként még egy dalt sem mersz elénekelni, és csak akkor vagy elég bátor elengedni magad és hangosan énekelni, amikor senki nincs körülötted, és egymagad vagy. Mivel általában ilyen borzalmasan elnyomottnak érzed magad, amikor nem vagy egyedül, nem mersz elénekelni egy dalt; csak akkor mersz énekelni, amikor egyedül vagy, élvezed, hogy hangosan és tisztán énekelhetsz, és milyen csodálatos, felszabadító pillanatok ezek! Nem így van? Amiatt, hogy mások kárt tettek benned, nem tudod és nem látod világosan, mire vagy képes valójában, miben vagy jó és miben nem. Ilyen helyzetben Isten szavai szerint kell helyes értékelést készítened és helyesen felmérned magadat. Meg kell állapítanod, hogy mit tanultál, miben rejlenek az erősségeid, aztán indulj el és tedd meg, amire képes vagy; ami pedig azokat a dolgokat illeti, amikre nem vagy képes, a hiányosságaidat és elégtelenségeidet, el kell gondolkodnod rajtuk és meg kell ismerned őket, és azt is pontosan kell értékelned és tudnod, milyen a képességed, jó-e vagy rossz” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (1.)). Isten szavait olvasva megértettem, hogy ahhoz, hogy megszabaduljak az alsóbbrendűség negatív érzéseitől, először helyesen kell értékelnem és mérnem magamat Isten szavai alapján. Isten szavai az igazság, és ezek használata az emberek, események és dolgok mérésére a legpontosabb. Korábban a nem hívők rólam alkotott értékelései alapján mértem magamat, ami sötét és csüggedt érzelmekben való élethez vezetett, képtelen voltam kiszabadítani magamat. Most az igazságot kellett keresnem, és helyesen kellett szemlélnem magamat Isten szavai alapján. Ezért megkérdeztem magamtól: „Mindig úgy érzem, hogy a képességeim gyengék. Akkor mi Isten mércéje a gyenge és jó képességek értékelésére?” Isten szavait olvastam: „Hogyan mérhető az emberek képessége? Ennek megfelelő módja az, ha megnézzük az igazsághoz való hozzáállásukat és azt, hogy fel tudják-e fogni az igazságot vagy sem. Egyesek nagyon gyorsan képesek elsajátítani néhány szakterületet, ám amikor az igazságot hallják, összezavarodnak és elbóbiskolnak. Szívükben zavarttá válnak, semmi nem megy be abból, amit hallanak, és nem is értik, amit hallanak – ilyen a gyenge képesség. Egyesek nem értenek egyet, ha azt mondod nekik, hogy gyenge a képességük. Úgy gondolják, ha magasan képzettek és jól informáltak, az azt jelenti, hogy jó a képességük. Vajon a jó iskolázottság a magas képességet bizonyítja? Nem. Hogyan kellene mérni az emberek képességét? Annak alapján kellene mérni, hogy milyen mértékben fogják fel Isten szavait és az igazságot. Ez a legpontosabb mód ennek elvégzésére. Egyesek aranyszájúak, fürge észjárásúak, és különösen ügyesen bánnak más emberekkel – ám amikor prédikációkat hallgatnak, soha nem képesek megérteni semmit, és amikor Isten szavait olvassák, nem fogják fel azokat. Amikor a tapasztalati tanúságtételükről beszélnek, mindig szavakat és doktrínákat mondanak, felfedve, hogy egyszerű laikusok, és másokban azt az érzést keltik, hogy nincs lelki megértésük. Ezek a gyenge képességű emberek” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Ahhoz, hogy jól teljesítsük kötelességünket, az igazság megértése a legfontosabb). Isten szavai azt mondják nekünk, hogy egy személy képességeinek mérésére szolgáló mérce azon alapul, hogy az illető mennyire fogja fel Isten szavait. Vannak, akik látszólag sok adottsággal rendelkeznek, gyors eszűek, és jó beszédkészséggel bírnak, de ha nem képesek felfogni Isten szavait, és nem értik az Isten által közölt igazságot, akkor az ilyen emberek gyenge képességűek. Míg másoknak átlagos műveltségük lehet, és nincs különösebben jó beszédkészségük, ha meg tudják érteni Isten szándékait az Ő szavaiból, és megtalálják a gyakorlás alapelveit, akkor ezek az emberek jó képességűek. Vegyük például Pált! Bár voltak adottságai, tudása, ékesszólása, és Európa nagy részén hirdette az evangéliumot, nem értette Isten szavait, amikor hallotta őket, és végül nem ismerte az Úr Jézust, és soha nem ismerte el a Jézusnak ellenálló lényegét. Szorgalmas munkája a korona és a jutalmak elnyerése érdekében történt, sőt, még arrogánsan azt is kijelentette, hogy neki az élet Krisztus. Ez megmutatta, hogy Pál nem tudta igazán felfogni Isten szavait, és nem értette az igazságot. Pál gyenge képességű személy volt. Ezzel szemben Péter képes volt kifürkészni Isten szándékait az Ő szavaiból, és rátalálni a gyakorlás útjára. Pontosan tudott gyakorolni Isten követelményei szerint, és bizonyságot tett azzal, hogy haláláig alávetette magát Istennek, és a végsőkig szerette Istent. Így Péter jó képességű személy volt. Magamon elggondolkodva, nem Isten szavai szerint szemléltem az embereket és a dolgokat. Mindig a jó beszédkészséget és a gyors észt tartottam a jó képességek mércéjének, és amikor nem rendelkeztem ezekkel a veleszületett feltételekkel, a alsóbbrendűség és a negativitás érzéseiben éltem, passzívvá váltam, és hanyagoltam a kötelességemet. Ez nemcsak a saját életbe való belépésemet akadályozta, hanem veszteségeket is okozott a gyülekezet munkájában. Tovább elmélkedve, bár a beszédkészségem nem volt túl jó, olvasás közben meg tudtam érteni Isten néhány szavát, és az igazság közlésével meg tudtam oldani néhány problémát, a testvérek pedig átlagosnak értékelték a képességeimet. Helyesen kellett szemlélnem magamat Isten szavai és a testvérek értékelései alapján, és nem szabadott elképzelések alapján ítéletet mondanom magamról. Ezt felismerve nagy megkönnyebbülést éreztem a szívemben. Később találkoztam Zsuj-csinggal, egyenként rámutattam a problémáira, és Isten szavainak vonatkozó részeit használva közösséget vállaltam vele. Zsuj-csing képes volt elfogadni az útmutatásokat és a segítséget, hajlandó volt keresni az igazságot, bűnbánatot tartani és változni. Miután így gyakoroltam, nagyon nyugodtnak és békésnek éreztem magam.

Később újra elgondolkodtam, megkérdezve magamtól, milyen más romlott beállítottság rejlik a tartós alsóbbrendűségi érzéseim mögött. Egy nap Isten szavait olvastam: „Az, ahogyan az antikrisztusok dédelgetik a hírnevüket és a státuszukat, túlmegy a normális emberek hasonló viselkedésén, és valami olyasmi, ami a beállítottságuk lényegében van; nem egy ideiglenes érdeklődés vagy a környezetük átmeneti hatása – az életükben, a zsigereikben lévő valami, így tehát a lényegük. Ez azt jelenti, hogy mindenben, amit az antikrisztusok tesznek, az első megfontolásuk a saját hírnevük és státuszuk, semmi más. Az antikrisztusoknak a hírnév és a státusz az életük és az egész életen át tartó céljuk. Mindenben, amit tesznek, ez az első szempontjuk: »Mi történik majd a státuszommal? És a hírnevemmel? Ha ezt teszem, azzal jó hírnevet szerzek magamnak? Vajon emelni fogja a státuszomat az emberek fejében?« Ez az első dolog, amire gondolnak, ami kellőképp bizonyítja, hogy az antikrisztusok beállítottságával és lényegével bírnak; ezért tekintik így a dolgokat. Azt lehet mondani, hogy az antikrisztusok számára nem holmi plusz követelmény a hírnév és a státusz, és még kevésbé olyan dolgok, amelyek külsődlegesek számukra, amelyek nélkül ellennének. Ezek részei az antikrisztusok természetének, a zsigereikben, a vérükben vannak, velük született dolgok. Az antikrisztusok nem közömbösek aziránt, hogy van-e hírnevük és státuszuk; nem ez a hozzáállásuk. Akkor mi a hozzáállásuk? A hírnév és a státusz szorosan kapcsolódik a mindennapi életükhöz, a naponkénti állapotukhoz, ahhoz, hogy mire törekednek napi szinten” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Kilencedik tétel (Harmadik rész)). Isten szavaiból láttam, hogy az antikrisztusok különösen nagyra becsülik a hírnevet és a státuszt, és a hírnevet és a státuszt olyan fontosnak tartják, mint magát az életet. Felismertem, hogy a viselkedésem ugyanolyan volt, mint az antikrisztusoké. Gondolataim és megfontolásaim nem az igazságra törekvésre irányulnak, hanem mindig a hírnevemmel és státuszommal foglalkoznak, aggódva a nyereségek és veszteségek miatt. Gyerekkorom óta nagyon törődtem azzal, hogy másoknak milyen véleményük van rólam, és amikor a rokonaim, barátaim és kollégáim azt mondták, hogy ügyetlenül beszélek, kevesebbet beszéltem másokkal, és bezárkóztam, hogy legalább csökkenteni tudjam az önbecsülésemet ért károkat. Miután hinni kezdtem Istenben, bár tudtam, hogy a testvérek nyíltak és becsületesek egymással, és hogy hiányosságainkat nyíltan fel lehet tárni anélkül, hogy bárki kigúnyolna bárkit is, a hírnév és státusz iránti aggodalmam túl súlyos volt, és jobb képességű és beszédkészségű emberekkel való összejöveteleken aggódtam, hogy a testvérek lenéznek majd engem ügyetlen beszédem miatt, ezért igyekeztem minél kevesebbet beszélni, hogy elfedjem hiányosságaimat, és megőrizzem a hírnevemet és státuszomat. Öntöző diakónusként az én felelősségem volt megoldani mindenki kötelességekkel és életbe való belépéssel kapcsolatos problémáját, de aggódtam, hogy a beszédemet jelentéktelennek és bőbeszédűnek tartják majd, ami miatt a testvérek lenéznek, ezért inkább félretettem a kötelességemet, hogy megvédjem a saját büszkeségemet és státuszomat. A sátáni mérgek, mint „ahogy a vadlúd gágog, amerre csak repül, úgy az ember is mindenütt hátrahagyja nevét” és „az embernek úgy kell a büszkesége, mint fának a kéreg” szabályokká váltak, amelyek szerint éltem. A büszkeséget és a státuszt minden más fölé helyeztem, még a legalapvetőbb felelősségeimet is elhanyagolva. Olyan önző és aljas voltam. Milyen módon végeztem én a kötelességemet? Egy antikrisztus útján jártam. Ha így folytattam volna megbánás nélkül, nemcsak hogy nem kaptam volna meg a Szentlélek munkáját, hanem Isten ki is iktatott volna. Attól kezdve hajlandóvá váltam bűnbánatot tartani Isten előtt, és megszabadítani magam e negatív érzelmek kötelékéből.

Egy újonnan érkezettekkel való összejövetel során láttam Ji-ji nővért, amint világosan, gördülékeny kifejezéssel közli Isten szavait. A testvérek mind egyetértően bólogattak arra, amit mondott, és újra az alsóbbrendűség érzése fogott el. Azt gondoltam magamban: „Nézd, milyen jól fejezi ki magát Ji-ji, és milyen megvilágosító a közössége! Én olyan rosszul fejezem ki magam, kigúnyolnak majd a testvérek, amiért ilyen régóta hiszek Istenben, de még mindig nem vagyok olyan megvilágosító a közösségben, mint egy újonnan érkezett?” Ezért haboztam közösséget vállalni. Amikor ezek a gondolataim támadtak, felismertem, hogy újra a hírnévvel és státusszal kapcsolatos aggodalmak csapdájába estem, ezért imádkoztam Istenhez, kérve, hogy vezessen engem e helytelen állapot levetkőzésében. Isten szavainak egy szakaszát olvastam: „Amikor a különféle negatív érzelmek ismét feltámadnak, már lesz benned tudatosság és tisztánlátás, tudni fogod, milyen kárt okoznak neked, és természetesen fokozatosan el is kell engedned őket. Amikor ezek az érzelmek feltámadnak, képes leszel visszafogni magad és a bölcsességedet használni, és képes leszel elengedni őket vagy az igazságot keresni a feloldásuk és kezelésük érdekében. Semmi esetre sem lehetnek hatással rád abban, ahogy magadévá teszed a helyes módszereket, a helyes hozzáállást és a helyes álláspontot az emberek és a dolgok szemléletében, valamint a viselkedésedben és cselekvésedben. Ily módon az igazságra való törekvésed útjában álló akadályok és torlaszok száma egyre csökken majd, képes leszel zavartalanul törekedni az igazságra az Isten által megkövetelt normális emberi mivolt keretein belül, vagy legalábbis egyre ritkábban zavar meg ebben bármi, és fel fogod oldani a mindenféle helyzetben feltárt romlott beállítottságokat” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (1.)). Isten szavai gyakorlati utat mutattak nekem. Amikor újra negatív érzelmek támadnak, tudatosan fel kell ismernem, majd el kell engednem őket. Ez az időszak, amikor negatív érzelmekben éltem, és állandóan a saját büszkeségemet és státuszomat fontolgattam, valóban fájdalmas volt. A Ji-ji nővérrel való összejövetel során Isten szándéka nem az volt, hogy felfedjen és rossz színben tüntessen fel, hanem hogy az ő közösségéből származó világosságot használja hiányosságaim pótlására, és hogy segítsen nekem többet nyerni. Ezt felismerve kevésbé éreztem magam korlátozva, és megnyugodtam, hogy hallgassam a nővér közösségét. A közösségében további világosságot fürkésztem ki, és az ő közössége után én is megosztottam a saját megértésemet. Mindenki hasznot húzott az összejövetelből, és az eredmények meglehetősen jók voltak. E tapasztalat révén láttam, hogy csak Isten szavai az igazság, és megízleltem, hogy csak úgy élhetünk igazán szabad és felszabadult életet, ha az embereket és dolgokat Isten szavai szerint szemléljük, azok szerint viselkedünk és cselekszünk.