Édesanyám sokat szenvedett, hogy felneveljen minket az öcsémmel. Gyakran mondta, hogy bármennyi nehézséget megér neki, amíg az öcsémnek és nekem jó életünk van. Meg voltam győződve arról, hogy a világon édesanyám szeret a legjobban, és bármit is tesz, azt csakis az én érdekemben teszi. Ahogy egyre idősebb lettem, a házasságom kérdése lett a szüleim legnagyobb gondja. Huszonhárom éves koromban édesanyám gyakran nyaggatott ezzel: „Már felnőtt nő vagy. Ideje, hogy találj egy megfelelő társat. Ha tovább vársz, az összes jó férfit elkapkodják.” Úgy éreztem, hogy a házasság egy életre szóló elkötelezettség, amelyet körültekintően kell kezelni; nem akartam csak úgy, elhamarkodottan férjhez menni. Különben is, akkoriban még nem voltam olyan idős, ezért azzal hárítottam el a dolgot: „Nem sürgős. Majd akkor kezdek ismerkedni, ha megtalálom az igazit.” Történetesen ez volt az az év, amikor elfogadtam Mindenható Isten utolsó napokbeli munkáját. Isten szavainak olvasása által rájöttem, hogy ez Isten emberiséget megmentő munkájának utolsó szakasza, és egy hihetetlenül ritka lehetőség arra, hogy Isten tökéletessé tegyen. Sürgősen végeznem kell a kötelességemet, és buzgón kell törekednem az igazságra. Egy házasság egy ilyen időszakban könnyen tönkretehetné a megmentésem esélyét. Ezért még óvatosabb lettem a házassággal kapcsolatban, és folyton csak halogattam a párkeresést. Édesanyám nagyon aggódott. Valahányszor valaki megpróbált bemutatni egy férfinak, folyton arra noszogatott, hogy találkozzam vele. Utáltam ezt. Olyan érzés volt, mintha el akarna adni, mint valami árucikket. Ráadásul eléggé befelé forduló vagyok, és ki nem állhattam ezt a fajta ismerkedést, ezért tényleg nem akartam elmenni ezekre a leszervezett találkozókra. Mégis tehetetlennek éreztem magam, amikor édesanyám azzal nyomasztott, hogy menjek férjhez. Sokat szenvedett, hogy felneveljen minket az öcsémmel, és gyakran hangoztatta, milyen nehéz is volt ez. Az olyan mondások miatt, mint „a szülői szeretet dicséretre méltó” és „a szülőnek mindig igaza van”, egyszerűen úgy éreztem, bármit is tesz, az csak a javamra válik. Hogy ne bántsam meg, engedelmeskedtem, és elmentem az általa szervezett találkozókra, bármennyire is nem akartam. De tudtam, hogy ez egy sorsdöntő időszak Isten munkájában, és hogy a randizás és a házasság akadályozná az Istenbe vetett hitemet. Így a legtöbbször elmentem ezekre a találkozókra, majd utána kerestem valami kifogást, és azt mondtam, nem illünk össze. Így hárítottam el a dolgot. Aztán 2013-ban, amikor huszonöt éves voltam, egy vakrandin találkoztam egy férfival, aki pont az esetem volt. Megbízható volt, tisztelettudó a szüleivel, és édesanyámnak is nagyon tetszett. Azt gondoltam magamban: „Megpróbálhatok ismerkedni vele. Hirdetem neki az evangéliumot, és akkor majd együtt hihetünk Istenben.” Háromszor is beszéltem neki az Istenbe vetett hitről, de ő csak ímmel-ámmal figyelt rám, és mosolyogva csak ennyit mondott: „Istenben hinni jó dolog. Nem foglak megakadályozni benne.” Nagyon csalódott voltam, és elfogott az aggodalom, hogy ha komolyabbra fordulnak a dolgok, talán ő is ugyanúgy ellenezni fogja a hitemet és üldözni fog, mint ahogy más nővérek tapasztalták a férjüktől. Több mint négy hónapig találkozgattunk, és minél több időt töltöttünk együtt, annál jobban megkedveltem. Arra gondoltam: „Még csak pár hónapja vagyunk együtt, de a fejem már most tele van ezekkel a dolgokkal. Nem tudom rendesen végezni a kötelességemet, csak felületesen veszek részt az összejöveteleken, és nem teljes szívvel olvasom Isten szavait. Ha tényleg összeházasodunk, vajon nem fognak mindennap teljesen lefoglalni az apró-cseprő családi ügyek, és vajon nem leszek képtelen teljesen a kötelességemre összpontosítani? Nem rohanhatok csak úgy vakon a házasságba.” De a szüleim azt szerették volna, ha alig négy hónapnyi ismeretség után már össze is házasodunk. Rettegtem, hogy a házasság ténylegesen tönkreteszi a megmentésem esélyét az Istenben való hitemben. De nem bírtam rávenni magam, hogy szakítsak vele. Olyan ritkán találkoztam olyasvalakivel, aki igazán tetszett, és nem akartam lemondani róla. Ráadásul a szüleim és a nagymamám is megkedvelték. Ha nem mennék hozzá, a szüleim nagyon csalódottak lennének, és továbbra is folyamatosan aggódnának a házasságom miatt. Folyamatos harc dúlt a szívemben, és nem tudtam, mit tegyek. Fájdalmamban Istenhez imádkoztam, arra kérve Őt, adjon útmutatást, hogy helyesen tudjak dönteni. Később az Úr Jézus ezen szavait olvastam: „Jaj a terhes és a szoptató anyáknak!” (Máté 24:19). És Mindenható Isten ezen szavait is olvastam: „Vannak, akiket a családjuk elnyom, ezért képtelenek hinni Istenben, hacsak nem házasodnak meg. Ily módon a házasság, épp ellenkezőleg, hasznos számukra. Mások számára a házasság nem hoz hasznot, hanem ráfizetik azt, amijük egykor volt. A te esetedet a tényleges körülményeid és a saját elhatározásod alapján kell meghatározni. Nem azért vagyok itt, hogy szabályokat és előírásokat találjak ki, amelyekkel követeléseket támasszak veletek szemben” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Gyakorlat (7.)). Isten szavaiból megértettem, hogy az igazságért lemondani a házasságról értékes dolog. Így több időm és energiám maradna arra, hogy végezzem a kötelességemet, és az igazságra törekedjek. Ha a házasság miatt elveszíteném a lehetőséget, hogy végezzem a kötelességemet, és végül nem nyerném el az igazságot, és elesnék a megmentéstől, sokkal többet veszítenék, mint amennyit nyernék. A nagy katasztrófák már elkezdődtek, és nem maradt sok idő. Meg kell ragadnom ezt az időt, hogy felvértezzem magam az igazsággal. Jelenleg nem vagyok férjnél, és nincsenek családi kötöttségeim, így teljes munkaidőben végezhetem a kötelességemet. Ha férjhez mennék, biztosan egész napra otthon ragadnék. Ráadásul nagyon érzelmes ember vagyok, így ha a jövőben tényleg családot alapítanék, az érzéseim miatt biztosan elhanyagolnám a kötelességemet, és ez tönkretenné az esélyemet a megmentésre. Miután újra és újra átgondoltam a dolgot, végül úgy döntöttem, hogy szakítok vele. Amikor édesanyám ezt megtudta, ideges lett és dühbe gurult. Megpróbált lebeszélni róla, mondván: „Apád és én is öregszünk, és az egészségem sem jó. Nem tudunk örökké gondoskodni rólad! Ezt a családot nagyon jól ismerjük. Ha hamarosan férjhez mennél, apád és én végre letehetnénk ezt a lelki terhet.” Amikor hallottam, hogy édesanyám ezt mondja, nagyon elszomorodtam. A szüleim mindennap annyit aggódtak a házasságom miatt, hogy az már lelki teherré vált számukra. Már így is nagyon sokat aggódtak a felnevelésem során. Ahelyett, hogy osztoztam volna a terheikben és enyhítettem volna a rajtuk lévő nyomást, én váltam a legnagyobb terhükké. Tele voltam önváddal, úgy éreztem, hálátlan lány vagyok. Bár ez a férfi pont az esetem volt, az istenhit nem érdekelte. Különbözőek voltak a nézeteink, és más úton jártunk. Nem lennénk boldogok, ha együtt élnénk. És abban a pár hónapban, amíg találkozgattunk, nem a párkapcsolat örömét éreztem, hanem folyamatos lelki gyötrelmet. Mindig attól tartottam, hogy a házasságkötés után a családom egy olyan kötöttséggé és akadállyá válik, amely visszatart az igazságra való törekvésben, és tönkreteszi az esélyemet a megmentésre. Amikor erre gondoltam, megszilárdult az elhatározásom, és úgy döntöttem, hogy szakítok vele. Ezután édesanyám hozzám való hozzáállása megváltozott. Néha kijött a sodrából, és dühösen rám kiabált: „Ki hisz Istenben ennyire komolyan? Egy lánynak igazából az a dolga, hogy beházasodjon egy jó családba, és gondoskodjon mindenkiről, fiatalról és öregről egyaránt!” Néha gonosz dolgokat is mondott, hogy provokáljon. Nagyon szomorú voltam, de nem hibáztattam őt. Ahogy a mondás tartja: „A szülőnek mindig igaza van.” Úgy éreztem, hogy bármit is tesz, azt csakis az én érdekemben teszi. Végtére is, „minél mélyebb a szeretet, annál szigorúbb a dorgálás”. Csak a házasságom miatt aggódott, és azért kiabált velem, mert annyira féltett engem. Így hát csak csendben tűrtem.

A holdújév és más ünnepek alkalmával a szüleim látták, hogy más családok lányai boldogan látogatják meg a szüleiket a férjükkel és a gyerekeikkel, miközben én mindig egyedül mentem haza. Ilyenkor olyan gondterheltnek tűntek, és folyton csak sóhajtoztak. Édesanyám ilyenkor minden alkalommal próbált a lelkemre beszélni, ezt mondva: „Nézd csak meg ezt meg azt a lányt! Férjhez ment, és a férje családja olyan jól bánik vele. Milyen csodálatos lenne, ha te is beházasodnál egy jó családba, és többen törődnének veled. Akkor apáddal végre megnyugodhatnánk. Ha nem sietsz, és nem veszed ezt komolyan, mit fogsz csinálni, ha később nem találsz egy rendes férfit? Én vagyok az anyád. Akarnék én neked valaha is rosszat? Mindezt csak a te érdekedben teszem.” Látva, hogy a szüleim egész nap ennyire idegeskednek, aggódnak és kétségbeesetten sóhajtoznak a házasságom miatt, borzasztóan éreztem magam, és tele voltam bűntudattal. Már felnőtt voltam, mégis ennyi aggodalmat okoztam nekik. Olyan hálátlan voltam! Később azonban megtapasztaltam valamit, ami ráébresztett arra, hogy a szüleim felém irányuló úgynevezett „jósága” valójában egyáltalán nem jelentett jót számomra.

2017 egyik napján édesapám leesett egy létráról, és megsérült a háta. Amikor aznap este hazaértem, édesanyám dühösen így szólt hozzám: „Tudod, miért esett le apád? Azért, mert annyira aggódik érted! Annyit idegeskedik, hogy se enni, se aludni nem tud, és megőszül az aggodalomtól. Az egész család halálra aggódja magát a házasságod miatt. Hogy lehetsz ilyen önző? Csak magadra gondolsz, és fogalmad sincs arról, milyen szülőnek lenni!” Ezt hallva mélységes bűntudatot éreztem. Édesanyám látta, hogy szótlanul lehajtom a fejem, és így folytatta: „Hát nem tudod? Mivel nem vagy férjnél, apád és én nem tudunk emelt fővel járni mások előtt. A szomszédok mind arról beszélnek, hogy már harmincéves vagy, és még mindig nem mentél férjhez. Olyan nagy szégyent hoztál apádra és rám!” Édesanyám szavai hallatán igazán megdöbbentem és megbántódtam. Nem értettem. Csak arról volt szó, hogy nem mentem férjhez; nem mintha valami szégyenletes dolgot tettem volna. Hogy lehetne ez olyasmi, ami miatt nem tudnak emelt fővel járni? Így hát megkérdeztem tőle: „Hogy hozna rátok szégyent az, hogy nem vagyok férjnél? Nem tettem semmi rosszat. Hát nem jobb hajadonnak maradni, mint olyasvalakinek lenni, aki csak úgy akárkivel összeáll? A házasság egy életre szól. Nem mehetek hozzá akárkihez csak azért, hogy ne hozzak rátok szégyent! Különben is, ha férjhez mennék, és nem működne a dolog, és elválnék, az nem hozna rátok még nagyobb szégyent?” Lekicsinylő, gúnyos hangon édesanyám azt mondta: „Na és akkor mi van, ha elválsz? Majd találsz valaki mást! Manapság mindenki ezt csinálja. A férfifogáshoz igazi tehetség kell! Nézd csak meg az unokatestvéredet! Alig fél éve vált el, és máris talált valaki újat. Na, ezt nevezem én talpraesettnek! Neked meg mid van? Számodra még egy nyomorék is megtenné.” Édesanyám szavai tőrként fúródtak a szívembe. Nem tudtam elhinni, hogy a saját anyám ilyesmit képes mondani. Hirtelen egy vadidegennek tűnt. Visszamentem a szobámba, és kisírtam a szememet. Soha nem gondoltam volna, hogy az az anya, aki mindig dédelgetett engem, képes volt ennyire szívtelen dolgot mondani. Vajon tényleg az én érdekemben tette mindezt? Ez lenne az igazi szeretet? Fájdalmamban így imádkoztam Istenhez: „Ó, Istenem! Tudom, hogy e metsző szavak nélkül sosem fájdult volna meg igazán a szívem. De még mindig úgy érzem, hogy édesanyám az, aki a legjobban bánik velem. Istenem, nem tudom, hogyan tapasztaljam meg ezt. Kérlek, világosíts meg és adj útmutatást, hogy megérthessem a Te szándékaidat!”

Később eszembe jutottak Isten ezen szavai: „Miért kötelességtudóak a gyerekek a szüleikkel szemben? Miért gondoskodnak a szülők féltve a gyermekeikről? Mire irányul az emberek szándéka? Nem arra irányul vajon az egész, hogy saját terveiket és önző vágyaikat kielégítsék? Valóban Isten irányítási terve érdekében akarnak cselekedni? Valóban Isten munkája érdekében cselekszenek? Az a szándékuk, hogy teljesítsék egy teremtett lény kötelességeit?” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Isten és ember együtt fog bemenni a nyugalomba). „Ki viseli a legnagyobb terhet az illető életéért? (Isten.) Egyedül Isten szereti a legjobban az embereket. Vajon az emberek szülei és rokonai valóban szeretik őket? Vajon az a szeretet, amit ők nyújtanak, igazi szeretet? Meg tudja vajon menteni az embereket a Sátán befolyásától? Nem tudja. Az emberek eltompultak és nehéz felfogásúak, képtelenek tisztán látni ezeket a dolgokat, és mindig azt mondják: »Egyszerűen nem érzem, hogyan szeret engem Isten. Különben is anyám és apám szeretnek engem a legjobban. Ők fizetik a tanulmányaimat, és ők vesznek rá, hogy gyakorlati ismereteket szerezzek, hogy ha felnövök, legyen belőlem valaki, mások fölé emelkedjek, és sztár, híresség legyen belőlem. A szüleim rengeteg pénzt költenek arra, hogy műveljenek engem és támogassanak a tanulmányaim során, kuporgatva és az ennivalón spórolva. Milyen hatalmas ez a szeretet! Soha nem tudom meghálálni nekik!« Szerintetek ez szeretet? Milyen következményei vannak annak, ha a szüleid arra ösztökélnek, hogy mások fölé emelkedj, hírességgé válj a világban, jó állásod legyen, és beilleszkedj a világba? Lankadatlanul arra biztatnak, hogy igyekezz mások fölé emelkedni, hogy megbecsülést szerezz a családodnak, és hogy belesimulj a világ gonosz irányzataiba. Ennek eredményeként a bűn örvényébe hullasz, kárhozatot szenvedsz és elpusztulsz, mert felfal a Sátán. Szeretet ez? Ez nem szeretet, ez árt neked, tönkretesz téged. Ha egy napon olyan mélyre süllyedsz, hogy elérsz arra a pontra, ahonnan nincs visszaút, olyan mélyre, hogy nem vagy képes kiszabadítani önmagad, és alászállsz a pokolba, csak akkor ébredsz majd rá: »Ó, a szülői szeretet a hús-vér test szeretete, és nem hasznos az Istenben való hit vagy az igazság elnyerése szempontjából – ez nem igaz szeretet!« Lehet, hogy még nem ébredtetek rá erre. Vannak, akik azt mondják: »Nem érzem, hogy Isten hogyan szeret engem. Még mindig úgy érzem, hogy az anyám szeret engem a legjobban. Ő áll hozzám a legközelebb a világon. Van egy dal, amelynek a címe: ’Anya a legjobb a világon’. Ez a valóságot tükrözi; ez az állítás tökéletesen igaz!« Egy napon, amikor valóban rendelkezel az életbe való belépéssel, és amikor elnyerted az igazságot, azt fogod mondani: »Nem az anyám az, aki a legjobban szeret engem, és nem is az apám. Isten szeret engem a legjobban, és Ő a legkedvesebb szerettem, mert Ő életet adott nekem, és Ő mindig vezet engem, ellát engem, és megmentett a Sátán befolyásától. Egyedül Isten az, aki élettel látja el az embereket, aki vezeti az embereket, és aki szuverenitást gyakorol minden dolog felett.« Csak akkor leszel képes mélyen átérezni ezeket a szavakat, ha megérted az igazságot, és teljesen elnyerted azt” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az igazság elnyeréséhez az embernek a közeli emberektől, eseményekből és dolgokból kell tanulságokat levonnia). Korábban nem igazán tudtam elfogadni Isten szavainak ezt a két passzusát. Úgy éreztem, a világon a szüleim szeretnek a legjobban, különösen édesanyám, aki annyit szenvedett, hogy felneveljen engem és az öcsémet. Amikor megszidott amiatt, hogy nem vagyok férjnél, hát nem pont erről szól a mondás: „minél mélyebb a szeretet, annál szigorúbb a dorgálás”? Azt hittem, édesanyám csak azt akarja, hogy beházasodjak egy jó családba és boldog legyek, és hogy a világon ők az egyetlenek, akik soha nem csapnának be vagy ártanának nekem. De miután átéltem ezt, és újra elolvastam Isten ezen szavait, végre el tudtam fogadni azokat. Édesanyám azt állította, hogy mindezt az én érdekemben teszi, hogy beházasodjak egy jó családba, és boldog legyek. Valójában azonban csak a saját büszkeségével törődött, hogy az emberek ne pletykáljanak a háta mögött, és ő emelt fővel járhasson mások előtt. Ezért akarta, hogy gyorsan hozzámenjek akárkihez, aki csak hajlandó elvenni – még azt is mondta, hogy egy nyomorék is megtenné. Egyáltalán nem gondolt az én boldogságomra! Édesanyám szeretetében tisztátalanságok voltak. Csak magára gondolt, és valójában nem szeretett engem igazán. Sőt, kétségbeesetten akarta, hogy férjhez menjek, hogy a házasságot csapdaként használva rávegyen arra, hogy otthon üljek, a férjemnek viseljem gondját és a gyerekeimet neveljem, megakadályozva ezzel, hogy higgyek Istenben, és végezzem a kötelességemet. Végre megláttam, hogy édesanyám valójában nem az én érdekeimet nézte; el akart távolítani Istentől, és be akart rángatni a Sátán barlangjába! Ha tényleg hallgattam volna rá, a testem kielégülést nyert volna, de kevesebb időm és energiám maradt volna arra, hogy végezzem a kötelességemet, és az igazságra törekedjek. A végén pedig tönkretettem volna az esélyemet a megmentésre. A házasságról alkotott kép, amit édesanyám tanított nekem, téves volt. Arra késztetett volna, hogy ne tiszteljem a házasságot, és úgy tekintsek a házasságra és a válásra, mint valami játékra. Nem tudta megmutatni nekem a helyes utat az életben. Az Isten által kifejezett igazság volt az, ami helyes törekvéseket adott nekem az életben. Isten például azt mondja nekünk, hogy tiszteljük a házasságot, és ne kövessünk el paráznaságot; ez a normális emberi mivolt megnyilvánulása. Továbbá azt, hogy egy teremtett lény kötelességének jól végzése a legértelmesebb életforma, és csak az igazságra való törekvés és a beállítottság megváltozása révén nyerhetjük el a megmentést, és maradhatunk életben. Isten szavai által világosan láttam, hogy édesanyám irántam érzett szeretete nem volt igaz szeretet. Isten az az Egy, aki a legjobban szeret engem.

Mindig is a szüleimet tartottam a hozzám legközelebb álló embereknek. Soha nem láttam tisztán, hogy mely cselekedeteik helyesek és melyek helytelenek, és nem tudtam, hogyan viszonyuljak hozzájuk helyesen. Csak miután olvastam Isten szavait, nyertem némi tisztánlátást velük kapcsolatban. Mindenható Isten azt mondja: „Egy nap, amikor megértesz valamennyit az igazságból, már nem fogod azt gondolni, hogy az édesanyád a legjobb ember, vagy hogy a szüleid a legjobb emberek. Rá fogsz jönni, hogy ők is a romlott emberi faj tagjai, és ugyanolyan romlott beállítottságaik vannak; hogy mindössze a hozzád fűződő vérségi kapcsolatuk teszi őket mássá; és hogy ha nem hisznek Istenben, akkor ugyanolyanok, mint a nem hívők. Többé nem a családtagok szemszögéből vagy a testi kapcsolatotok szemszögéből fogsz rájuk tekinteni, hanem az igazság oldaláról. Melyek azok a fő szempontok, amelyeket meg kell vizsgálnod? Meg kell vizsgálnod az Istenbe vetett hitükkel kapcsolatos nézeteiket, a világról alkotott nézeteiket, az ügyek kezelése során tanúsított nézeteiket, és ami a legfontosabb, az Istenhez való hozzáállásukat. Ha pontosan értékeled ezeket a szempontokat, akkor világosan láthatod, hogy jó vagy rossz emberek-e. Egy nap talán tisztán látod, hogy ők ugyanolyan romlott beállítottságú emberek, mint te, és hogy ők nem is olyan jószívű emberek, akik valódi szeretettel viseltetnek irántad, mint ahogy képzelted, és egyáltalán nem képesek elvezetni téged az igazsághoz vagy a helyes útra az életben. Világosan láthatod, hogy amit érted tettek, az nem válik nagy hasznodra, és nem segít neked abban, hogy a helyes úton járj az életben. Azt is tapasztalhatod, hogy számos cselekedetük és véleményük ellentétes az igazsággal, testi, és megvetést, undort és utálatot kelt benned. Ha eljutsz oda, hogy látod ezeket a dolgokat, akkor képes leszel helyesen viszonyulni a szüleidhez a szívedben, és többé nem fognak hiányozni, nem fogsz aggódni értük, illetve nem leszel képtelen külön élni tőlük; teljesítették szülői küldetésüket. Többé nem fogsz úgy tekinteni rájuk, mint a hozzád legközelebb álló emberekre, és nem fogod bálványozni őket. Ehelyett hétköznapi emberekként fogsz tekinteni rájuk, és abban az időben teljesen kiszabadulsz a ragaszkodás rabságából, és valóban felülemelkedsz a ragaszkodáson és a családi szereteten. Miután eltávolodtál a ragaszkodástól és a családi szeretettől, rá fogsz jönni, hogy ezeket a dolgokat nem érdemes dédelgetni. Ezen a ponton látni fogod, hogy a rokonok, a család és a testi kapcsolatok botláskövek az igazság megértése és a ragaszkodástól való megszabadulásod útjában. Látni fogod, hogy mivel megvan ez a családi kapcsolat, ez a test szerinti kapcsolat a szüleiddel, amely megbénít és tévútra vezet téged, azt hiszed, hogy ők állnak hozzád a legközelebb, ők gondoskodnak rólad a legjobban, és ők szeretnek a legjobban, és képtelenné válsz arra, hogy tisztán felismerd, vajon jó vagy rossz emberek-e. Miután valóban elszakadtál a ragaszkodástól, vajon még mindig teljes szívedből hiányolni fogod őket, rágódni fogsz rajtuk, és aggódni fogsz értük, ahogyan most teszed, amikor időről időre rájuk gondolsz? Nem. Nem fogod azt mondani: »Az a személy, aki nélkül igazán nem tudok meglenni, az az édesanyám; ő az, aki a legjobban szeret, gondoskodik rólam, és a legjobban törődik velem.« Ha ilyen felfogással rendelkezel, akkor továbbra is annyira hiányoznak majd neked, hogy elsírod magad? Nem. Ez a probléma megoldódik” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az igazi átalakulást csak az ember romlott beállítottságainak feloldása hozhatja el). Régebben úgy tekintettem édesanyámra, mint a hozzám legközelebb álló személyre. Úgy éreztem, mivel ő az anyám, bármit is tesz, azt az én érdekemben teszi. Folyton arra noszogatott, hogy menjek el a leszervezett találkozókra, és menjek férjhez. Bár utáltam és taszított a dolog, az ő kívánságának megfelelően mégis elmentem ezekre a leszervezett találkozókra. Látva, hogy a szüleim folyamatosan aggódnak és idegeskednek a házasságom miatt, bűntudatom volt, és magamat hibáztattam, amiért nem vagyok tisztelettudó és engedelmes lány. Az igazság az, hogy édesanyám egy téves házasságképet ültetett el bennem, de a vérségi kötelékünk miatt egyáltalán nem láttam őt tisztán. Isten azt mondja nekünk, hogy tiszteljük a házasságot, és ne kövessünk el paráznaságot, de édesanyám úgy kezelte a házasságot, mint valami játékot. Azt, ha valaki több partnert is képes találni, a talpraesettség jelének tekintette. Az unokatestvéreim például nem tisztelik a házasságot, és játékként kezelik, csak úgy szeszélyből házasodnak és válnak el. Az idősebb unokatestvérem férjnél volt, mégis egy nős férfi szeretője lett, és paráznaságot követett el. Édesanyám ezt nem tartotta szégyenletesnek vagy gyalázatosnak; valójában azt gondolta, hogy ez talpraesettségre vall. Én óvatos voltam a házassággal kapcsolatban. Nem akartam elhamarkodottan beleugrani és kilépni belőle, vagy csak úgy felelőtlenül randizgatni, mint mások. Emiatt édesanyám megszidott, hogy nem vagyok talpraesett, és azt mondta: azzal, hogy nem megyek férjhez, megakadályozom őket abban, hogy emelt fővel járjanak, és miattam elveszítik a tekintélyüket. Édesanyám befogadta a gonosz irányzatokból származó eszméket, és már nem tudott különbséget tenni a helyes és a helytelen között; felcserélte a helyeset és a helytelent. A dolgokról alkotott nézőpontja teljesen eltorzult volt. Mindvégig elvakított a családi kötelék, és mindig azt gondoltam, hogy édesanyám bármit is tesz, azt az én érdekemben teszi. A valóságban azonban a Sátán túlélési törvényei szerint élt, és a Sátán óhatatlanul becsapta, és ártott neki. Hogyan is vezethetett volna engem az élet helyes útjára? Csak ekkor nyertem némi tisztánlátást édesanyámmal kapcsolatban, és nem hibáztattam többé magamat azért, mert nem feleltem meg a követelményeiknek.

2018-ban egy júdás eladott az Istenbe vetett hitem miatt. A Nemzetbiztonsági Dandár emberei az otthonomhoz jöttek, hogy letartóztassanak, de mivel máshol végeztem a kötelességemet, megmenekültem a csapástól. Azóta sem mertem hazamenni. Megszabadulva a szüleim házasságra sürgető nyomásától, jobban a kötelességemnek szentelhettem a szívemet, és az igazságból is többet értettem meg, mint korábban.

2024-ben Isten beszélt arról a téves nézetről és boncolgatta azt, miszerint „a szülőnek mindig igaza van”. Nagyon meghatódtam, amikor ezt olvastam. Mindenható Isten azt mondja: „»A szülőnek mindig igaza van«. Mit is jelent ez a szólás? Azt jelenti, hogy nem számít, igazuk van-e a szüleidnek vagy tévednek, alapvetően azért, mert a szüleid életet adtak neked és felneveltek, ami téged illet, minden, amit a szüleid tesznek, helyes. Nem ítélheted meg, hogy igazuk van-e vagy tévednek, és nem is utasíthatod el őket, nemhogy ellenállj nekik. Ezt nevezik gyermeki jámborságnak. Még ha a szüleid hibáztak is, vagy még ha egyes eszméik és nézeteik elavultak vagy tévesek is, illetve, ha a nevelési módjuk, valamint a téged nevelő eszméik és nézeteik nem helyesek és nem pozitívok, nem szabad kétségbe vonnod és elutasítanod azokat, mert van erről egy szólás: »A szülőnek mindig igaza van.« Amikor a szülőkről van szó, soha nem szabad felismerned vagy bírálnod, hogy igazuk van-e vagy tévednek, ugyanis ami a gyermekeket illeti, az életük, és minden, amijük van, a szüleiktől származik. Senki sem áll a szüleid felett; ha tehát van lelkiismereted, nem szabad kritizálnod őket. Nem számít, mennyire tévednek, hibásak vagy tökéletlenek a szüleid, akkor is a szüleid. Ők azok az emberek, akik a legközelebb állnak hozzád, akik felneveltek, akik a legjobban bánnak veled, akik életet adtak neked. Vajon nem fogadja el mindenki ezt a szólást? És pontosan azért, mert ez a mentalitás áll fenn, a szüleid úgy gondolják, hogy gátlástalanul bánhatnak veled, különféle módszereket használhatnak, hogy mindenféle dolog megtétele felé tereljenek téged, és különféle eszméket ültessenek el benned. Az ő nézőpontjukból így gondolják: »Az én indítékaim helyesek, ez a saját javadat szolgálja. Mindent, amid van, én adtam neked. Én szültelek és én neveltelek, úgyhogy bárhogyan is bánok veled, nem tévedhetek, ugyanis, minden, amit teszek, a saját érdekedben történik; én nem bántanálak és nem ártanék neked.« A gyermekek szemszögéből vajon helyes-e, hogy a szüleikhez való hozzáállásuknak azon a szóláson kellene alapulnia, miszerint »a szülőnek mindig igaza van«? (Nem, ez tévedés.) Ez nyilvánvalóan téves. [...] Hogyan kellene ezt a kérdést az igazsággal összhangban kezelnünk? Mi lenne a helyes megfogalmazása? A szüleik adják a gyermekeknek a testüket és az életüket? (Nem.) Az ember hústeste a szüleitől születik, de vajon honnan származik a szülők arra való képessége, hogy gyermekeik legyenek? (Ezt Isten adja és Istentől származik.) Mi a helyzet az ember lelkével? Az honnan származik? Az is Istentől származik. Tehát alapvetően az embereket Isten teremtette, és mindezt Ő rendelte el előre. Isten rendelte el előre, hogy ebbe a családba szüless. Isten küldött egy lelket ehhez a családhoz, és te aztán ebből a családból születtél, és ez az eleve elrendelt kapcsolatod van a szüleiddel – ezt Isten rendelte el előre. Annak oka, hogy a szüleidnek te lehettél, és te ebbe a családba születtél, Isten szuverenitása és eleve elrendelése. Ez van, ha az alapjaitól nézzük” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (13.)). „Mindenki, akik ennek a gonosz emberi fajnak a körében él, elfogadja az ezt a gonosz világot elárasztó különféle eszméket és nézeteket, akár szavak vagy gondolatok, akár formaiság vagy ideológia tekintetében, és elfogad a Sátántól származó mindenféle eszmét, akár az állami oktatás, akár a társadalmi szokások kondicionálása révén. Ezek a dolgok egyáltalán nem állnak összhangban az igazsággal. Nincs bennük igazság, és az emberek biztosan nem értik, mi az igazság. Ebből a szempontból a szülők és a gyermekeik egyenlők, és azonos eszmékkel és nézetekkel rendelkeznek. Csupán arról van szó, hogy a szüleid 20-30 évvel korábban fogadták el ezeket az eszméket és nézeteket, míg te egy kicsivel később fogadtad el őket. Vagyis az azonos társadalmi háttérre tekintettel, amennyiben normális ember vagy, te és a szüleid egyaránt ugyanazt a sátáni rontást, a társadalmi szokások kondicionálását, valamint ugyanazokat az eszméket és nézeteket fogadtátok el, amelyek a társadalom különféle gonosz irányzataiban gyökereznek. Ebből a szempontból a gyermekek a szüleikkel azonos fajták. [...] A gyermekeknek pedig a szüleik különleges státusza miatt kell kötelességtudónak lenniük, és teljesíteniük a szüleikkel szembeni kötelezettségeiket. Az ember ezzel az egyetlen felelősséggel tartozik a szülei iránt. Ám mivel a gyermekek és a szülők mind ugyanannak a romlott emberi fajnak a részei, a szülők nem szolgálnak erkölcsi például a gyermekeik számára, sem mércét, sem példaképet nem jelentenek a gyermekeik igazságra való törekvésében, sem pedig Isten imádatát és a Neki való alávetettséget illetően nem példaképek a gyermekeik számára. Persze a szülők nem az igazság megtestesülései. Az embereknek nem kötelessége, sem felelőssége erkölcsi példának, illetve olyan alakoknak tekinteniük a szüleiket, akiknek feltétel nélkül engedelmeskedniük kell. A gyermekek ne féljenek tisztán látni a szüleik magatartását, cselekedeteit és a beállítottságuk lényegét. Vagyis amikor a saját szüleik kezeléséről van szó, az embereknek nem szabad afféle eszmékhez és nézetekhez tartaniuk magukat, mint hogy »a szülőnek mindig igaza van«. Ez a nézet azon a tényen alapul, hogy a szülők különleges státusszal bírnak, azzal, hogy Isten előre elrendelése szerint életet adtak neked, és 20, 30 vagy akár 40-50 évvel is idősebbek nálad. Csak ennek a hús-vér kapcsolatnak a szempontjából, a státuszuk és a családi hierarchiában elfoglalt helyük tekintetében különböznek a gyermekeiktől. E különbség miatt azonban az emberek úgy tekintenek a szüleikre, mint akiknek semmiféle hibájuk nincsen. Hát helyes ez? Ez helytelen, irracionális, és nem áll összhangban az igazsággal” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (13.)).

Isten szavaiból megértettem, hogy „a szülőnek mindig igaza van” egy téves eszme, amelyet a Sátán a családi nevelés és a társadalmi kondicionáló hatások révén ültet el bennünk. Azt érezteti velünk, hogy a szüleink állnak hozzánk a legközelebb, és ők szeretnek minket a legjobban, ezért feltétel nélkül el kell fogadnunk mindent, amit tanítanak nekünk. Soha nem gondoljuk át, hogy a szavaik helyesek-e, egyszerűen csak elhisszük, hogy bármit is tesznek a szülők, azt a mi érdekünkben teszik. Úgy érezzük, a gyerekeknek nem szabad megítélniük, hogy a szüleiknek igazuk van-e vagy sem, hanem csupán feltétel nélkül engedelmeskedniük kell. Ezek a gondolatok és eszmék ahhoz vezetnek, hogy mindenféle alapelv nélkül hallgatunk a szüleinkre, és engedelmeskedünk nekik. Ez vak gyermeki tisztelet, és a rossz útra vezet minket. Én aszerint a nézet szerint éltem, hogy „a szülőnek mindig igaza van”. Hittem, hogy bármit is tettek a szüleim, azt az én érdekemben tették – hogy mindenki másnál jobban szeretnek a világon, és soha nem ártanának nekem. Feltétel és alapelv nélkül elfogadtam mindent, amit mondtak. Soha nem próbáltam felismerni, hogy a viselkedésre és cselekvésre vonatkozó mércéik helyesek-e vagy helytelenek; csak vakon bíztam bennük, és engedelmeskedtem nekik. Isten szavaiból megértettem, hogy a szüleim, hozzám hasonlóan, a Sátán által megrontott emberek. Az ő eszméik és nézeteik is a Sátántól származnak. Amit mondanak, az nem az igazság, és nem is mindig helyes. Nem szabad vakon engedelmeskednem mindennek, amit a szüleim mondanak, vagy úgy kezelnem a szavaikat, és úgy alávetnem magam azoknak, mintha azok az igazságot jelentenék. Elgondolkodtam azon, hogy bár édesanyám hitt az Úr Jézusban, csak névleg volt hívő. Gondolataiban és eszméiben azt vallotta, hogy „ha a férfi felnő, nősüljön meg; ha a nő felnő, menjen férjhez”. Úgy vélte, hogy egy felnőtt nőnek férjhez kell mennie, családot kell alapítania, és olyan életet kell élnie, amely a családja, a férje és a gyermekei körül forog – hogy csakis ez a normális élet. Az Istenbe vetett hitre csupán egyfajta meggyőződésként tekintett, olyan dologként, ami nem zavarhatja meg a mindennapi életet. Ezért is erőltette folyamatosan, hogy gyorsan menjek férjhez, és nem akarta, hogy higgyek Istenben, és végezzem a kötelességemet. Nem érdekelte annak a férfinak a jelleme vagy az emberi mivolta, akihez esetleg hozzámegyek. A házasságomhoz való hozzáállása nagyon felelőtlen volt. Még abba is belement volna, hogy egy fogyatékkal élő férfihoz menjek feleségül, vagy hogy újra és újra férjhez menjek és elváljak, csak azért, hogy megvédje a saját jó hírét, és hogy az emberek ne mondhassák: van egy pártában maradt lánya. Édesanyám arra is fel akarta használni a házasságot, hogy akadályozza az Istenbe vetett hitemet. Ha hallgattam volna a szavaira, csak egyre távolabb sodródtam volna Istentől, és végül tönkretettem volna az életemet. Isten utolsó napokbeli emberiséget megmentő munkája hihetetlenül ritka lehetőség. Az a tény, hogy nem vagyok férjnél, és nincsenek családi kötöttségeim, ami lehetővé teszi, hogy könnyedén járjak a hit útján, jó dolog. Istent követni és egy teremtett lény kötelességét végezni a legértékesebb és legértelmesebb dolog. Ez volt a leghelyesebb döntés, amit hozhattam.

Később további szavakat olvastam Istentől, és megtanultam, hogyan kell viszonyulnom a szüleimhez. Isten azt mondja: „A szüleiddel való bánást illetően először racionálisan ki kell lépned ebből a vérségi kapcsolatból, és tisztán látnod a szüleidet az általad már elfogadott és megértett igazságok segítségével. Lásd tisztán a szüleidet a gondolataik, nézeteik és a viselkedést illető indítékaik, valamint a viselkedési alapelveik és módszereik alapján, ami meg fogja erősíteni, hogy ők is a Sátán által megrontott emberek. Szemléld és ismerd fel őket az igazság szemszögéből ahelyett, hogy folyton arra gondolnál, hogy a szüleid emelkedettek, önzetlenek és kedvesek veled, ha ugyanis így tekintesz rájuk, sosem fogod felfedezni a problémáikat. Ne a családi kötelékeid, sem a fiú- illetve lánygyermeki szereped szemszögéből tekints a szüleidre. Lépj ki ebből a szférából, és nézd meg, hogyan kezelik a világot, az igazságot, valamint az embereket, ügyeket és dolgokat. Továbbá konkrétabban, nézd meg azokat az eszméket és nézeteket, amelyeket a szüleid beléd ültettek arra vonatkozóan, hogy miként szemléld az embereket és a dolgokat, valamint hogyan viselkedj és cselekedj – így kell felismerned és tisztán látnod őket. Így apránként világossá válnak az emberi tulajdonságaik és az a tény, hogy a Sátán megrontotta őket. Miféle emberek ők? Ha nem hívők, akkor hogyan állnak azokhoz az emberekhez, akik hisznek Istenben? Ha hívők, akkor hogyan állnak az igazsághoz? Olyan emberek vajon, akik az igazságra törekednek? Szeretik az igazságot? Szeretik a pozitív dolgokat? Hogyan szemlélik az életet és a világot? És így tovább. Ha ezek alapján tisztán tudod látni a szüleidet, világos elképzelésed lesz. Amint ezek a dolgok világosak, a szüleid magasztos, nemes és rendíthetetlen státusza az elmédben meg fog változni. Amikor pedig megváltozik, a szüleid tanúsította anyai és apai szeretet – a konkrét szavaik és tetteik, valamint a róluk alkotott magasztos képed mellett – többé nem vésődik majd olyan mélyen az elmédbe” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (13.)). Isten szavaiból megértettem: alapelvekkel kell rendelkeznem a szüleimhez való viszonyulásomban, és tisztán kell látnom azt, amit mondanak. Ők is megrontott emberi lények, eszméik és nézeteik pedig tele vannak a Sátán különféle mérgeivel. Ha az, amit a szüleim mondanak, összhangban van az igazsággal, hallgathatok rájuk. Ha nem, akkor nem szabad engedelmeskednem. A leghelyesebb mód az, ha Isten szavai szerint szemlélem az embereket és a dolgokat, és azok alapján viselkedem és cselekszem. Édesanyám nézete az volt, hogy ha kijöttök egymással a házasságban, akkor együtt maradtok, ha pedig nem, akkor elváltok. Azt, ha valaki több partnert is képes találni, a talpraesettség jelének tekintette. A házasságról alkotott nézete eltorzult volt, és szembehelyezkedett Isten követelményeivel. Nem szabad vakon engedelmeskednem neki. Ugyanakkor azt is megértettem, hogy a házasság Isten szuverenitásán és elrendezésein múlik; Ő rendelte el előre. Semmi köze a személyes preferenciákhoz vagy a szülői elvárásokhoz. Nem azért kell élnem, hogy beváltsam a szüleim reményeit, és nem szabad teherként kezelnem az elvárásaikat. A saját házasságomhoz való helyes hozzáállás az, ha alávetem magam Isten szuverenitásának és elrendezéseinek.

Visszatekintve, sok évig hatással volt rám az az eszme, miszerint „a szülőnek mindig igaza van”. Mindig azt gondoltam, hogy bármit is tesznek a szüleim, az helyes és az én érdekemet szolgálja, ezért vakon engedelmeskedtem nekik. Még ha a módszereik ellent is mondtak az én vágyaimnak, én akkor is a saját akaratom ellenére cselekedtem, hogy eleget tegyek a követelményeiknek, és amikor nem tudtam megfelelni az elvárásaiknak, úgy éreztem, adósuk vagyok. Isten szavai által nyertem fokozatosan tisztánlátást azzal a téves eszmével kapcsolatban, miszerint „a szülőnek mindig igaza van”, megtaláltam a szüleimhez való helyes viszonyulás módját, és felszabadultságot éreztem a lelkemben. Most már több időt és energiát szentelhetek a kötelességemnek, és életem legjobb éveit az igazságra való törekvéssel tölthetem. Mindezt Isten útmutatásának köszönhetem. Istennek legyen hála!