Gyerekkorom óta a családom viszonylag szegény volt. A rokonok és a barátok lenéztek minket, sőt még a nagyszüleim is elutasítottak. Anyukám gyakran nyaggatott, mondván: „Keményen kell tanulnod, és becsületet kell szerezned a családnak!” A szavait a szívembe véstem, keményen tanultam, és folyamatosan az osztály legjobb tanulói között voltam. De később autóbalesetet szenvedtem és más szerencsétlenségek is értek, és háromszor kellett megműteni. Minden egyes műtétemnél a családom mélyen aggódott, és anyukám néha panaszkodott is, mondván, hogy ha nem a műtéteimre költötték volna a pénzt, a családunk nem élne ekkora szegénységben. A középiskolai felvételi vizsgák után sikeresen felvételt nyertem egy neves középiskolába. Sokszor gondoltam arra, hogy abbahagyom a tanulást, és korán elkezdek dolgozni, hogy pénzt keressek, és ezzel enyhítsek a családom terhein, de a szüleim nem értettek egyet, és arra bátorítottak, hogy a tanulásra koncentráljak. Mélyen meghatódtam, és elhatároztam, hogy ha felnövök, illendően meghálálom nekik. Később a tanulmányaim zökkenőmentesen folytatódtak, és az egyetemi felvételi vizsgák után simán bejutottam egy elsőrangú egyetemre. Ezt követően egy neves egyetemen folytattam a mesterképzést. Abban az időben a családunk anyagi helyzete különösen súlyos volt, a szüleim gyakran betegek voltak, és nem tudtak nehéz munkát végezni, a családunk pedig mindig adósságban úszott. Minden évben, amikor a kínai újévre hazatértem, megkérdeztem anyukámtól, hogy mennyivel tartozunk még a barátainknak és a rokonainknak. Időnként azt is hallottam anyukámtól, hogy apukám azért, hogy eltartsa a családot és fizesse az egyetemi tanulmányaimat, két munkahelyen is dolgozik, és mindkettő nehéz fizikai munka. Minden nap száraz ruhában megy el dolgozni, és csuromvizesen jön haza. Anyukám azt mondta, ne okozzak csalódást a családnak, és soha ne legyek hálátlan. Hallva anyukám szavait, éjszaka a takaró alatt titokban sírtam, és azt gondoltam magamban: „Amint elkezdek dolgozni, a fizetésem egy részét minden hónapban a szüleimnek adom, hogy jó életük lehessen.”

A diploma megszerzése utáni második hónapban, miután elkezdtem dolgozni, elfogadtam Isten utolsó napokbeli munkáját. Isten szavai által megértettem, hogy a bennünk lévő élet lehelete Istentől származik, és hogy élő lényként az embernek imádnia kell Őt. Ahogy Isten szavai öntöztek, egyre inkább úgy éreztem, hogy több időt kellene szentelnem az Ő szavainak olvasására és az igazságra való törekvésre. Így önként feladtam a munkámat, és azt választottam, hogy a gyülekezetben végzem a kötelességemet. Időnként meglátogattam a szüleimet a munkahelyükön. Minden alkalommal, amikor megláttam az őszülő hajukat, fájt értük a szívem, és mély bűntudatot éreztem. Úgy gondoltam, cserben hagytam őket azzal, hogy nem dolgozom és nem keresek pénzt, hogy támogassam őket. Minden látogatásom alkalmával vettem nekik néhány dolgot vagy étrend-kiegészítőt, próbálva enyhíteni a szívemben érzett adósságérzetet. 2021-ben egy nagyszabású rendőrségi razzia történt abban a gyülekezetben, ahová tartoztam, és engem is üldözött a rendőrség. Isten oltalmának köszönhetően nem tartóztattak le, de többé már nem tudtam kapcsolatba lépni a családommal. Amikor arra gondoltam, hogy a szüleim biztosan aggódni fognak, ha nem érnek el, különösen nagy bűntudatot éreztem, és arra gondoltam: „Fiatal koromban több balesetem is volt, és a szüleim halálra aggódták magukat miattam. Olyan keményen dolgoztak, hogy felneveljenek, ami egyáltalán nem volt könnyű. Most nemcsak hogy nem keresek jó pénzt, hogy támogassam őket, de még aggodalmat és nyugtalanságot is okozok nekik. Igazán hálátlan gyermek vagyok!” A szívem fájt a bánattól, és sírni tudtam volna minden alkalommal, amikor a szüleimre gondoltam. Nem tudtam befogadni Isten szavait, és a testvérek közösségét sem tudtam magamba szívni. Valahányszor a szüleimmel egykorú testvéreket láttam, a saját szüleimre gondoltam: „Öregszenek, és az egészségük sem a legjobb. Vajon hogy vannak most? Ha megbetegszenek, lesz pénzük a kezelésre?” Bár továbbra is végeztem a kötelességemet, a szívem állandóan a szüleim miatt aggódott. A kötelességemet csak felületesen végeztem, és valahányszor valami nem úgy sikerült, ahogy szerettem volna, arra gondoltam, hogy hazamegyek. De amikor arra gondoltam, hogy letartóztatnának, ha hazamennék, nem mertem visszatérni. Ezért Istenhez imádkoztam, és kértem, hogy védjen meg attól, hogy a ragaszkodásom korlátozzon.

Egy nap Isten szavainak két szakaszát olvastam, és némi megértésre tettem szert a problémámmal kapcsolatban. Mindenható Isten azt mondja: „A hagyományos kínai kultúra kondicionálása következtében a kínai emberek hagyományos elképzelései szerint gyermeki jámborsággal kell viszonyulni a szülőkhöz. Aki nem tartja be a gyermeki jámborságot, az hálátlan gyermek. Már gyermekkoruk óta beléjük nevelik ezeket az eszméket, és gyakorlatilag ezt tanítják minden családban, minden iskolában és a társadalom egészében is. Amikor az ember fejét teletömték ilyesmikkel, azt gondolja: »A gyermeki jámborság mindennél fontosabb. Ha nem tartanám be, nem lennék jó ember – hálátlan gyermek lennék, és a társadalom elítélne. Lelkiismeret nélküli ember lennék.« Vajon helyes-e ez a nézőpont? Az emberek már oly sok Isten által kifejezett igazságot láttak – vajon Isten követelte-e azt, hogy valaki gyermeki jámborságot tanúsítson a szüleivel szemben? Vajon ez egyike-e azon igazságoknak, amelyet az istenhívőknek meg kell érteniük? Nem. Isten csak néhány alapelvet közölt. Vajon mit kérnek Isten szavai, az emberek milyen alapelv szerint bánjanak másokkal? Szeressétek, amit Isten szeret, és gyűlöljétek, amit Isten gyűlöl. Ez az az alapelv, amelyet be kell tartani” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Csak akkor tud igazán átalakulni valaki, ha felismeri saját téves nézeteit). „Mit nevelnek beléd a szüleid elvárásai? (Azt, hogy jól kell teljesíteni a vizsgákon, és hogy sikeres jövőmnek kell lennie.) Ígéretesnek kell mutatkoznod, azt kell nyújtanod, ami édesanyád szeretete, kemény munkája és áldozatai alapján elvárható tőled, teljesítened kell a szüleid elvárásait, és nem okozhatsz csalódást nekik. Annyira szeretnek téged, olyan sok mindent feladtak érted, és annyi mindent megtesznek érted, az életüket sem kímélve. Mivé lett hát a sok áldozatuk, nevelésük, sőt a szeretetük is? Olyasvalamivé, amit vissza kell fizetned, és ugyanakkor teherré is lettek a számodra. Így alakul ki a teher. Függetlenül attól, hogy ösztönösen, szeretetből vagy társadalmi követelményektől vezérelve tesznek így a szülők, ha ezekkel a módszerekkel nevelnek téged és bánnak veled, sőt különféle elképzeléseket is elültetnek benned, ez végül nem szabadságot, felszabadulást, megnyugvást vagy örömöt hoz a lelkednek. Hanem mit hoz? Nyomást, félelmet, kárhoztatást és rossz lelkiismeretet. És még mit? (Béklyókat és korlátozásokat.) Béklyókat és korlátozásokat. Sőt mi több: ilyen szülői elvárások mellett óhatatlanul is azért fogsz élni, hogy valóra váltsd a reményeiket. Minden tantárgyat szorgalmasan és lelkiismeretesen tanulsz nap mint nap, és mindent megteszel, amire megkérnek, csak hogy megfelelj az elvárásaiknak, hogy ne maradj el azoktól, és hogy ne veszítsék el benned a reményt” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (16.)). Isten pontosan az én állapotomat leplezte le. Már kiskoromtól kezdve anyukám arra tanított, hogy a szüleim mennyi áldozatot hoztak értem, és hogy ha felnövök, nem lehetek hálátlan. A rokonok és a szomszédok is gyakran mondogatták, hogy a családunk szegénysége ellenére a szüleim továbbra is támogatták a taníttatásomat, és hogy a jövőben illendően meg kell hálálnom nekik, és nem szabad elfelejtenem, honnan jöttem. Magam is láttam, mennyi áldozatot hoztak értem a szüleim. Gyerekkoromban több balesetem is volt, és a szüleim beleőszültek az aggodalomba, miközben pénzt gyűjtöttek a műtéteimre. Mindent megtettek, hogy előteremtsék a taníttatásomhoz szükséges pénzt. Így habozás nélkül, teljes szívemből elfogadtam azt, amit családom, a rokonaim és a barátaim tanítottak és belém neveltek. Célul tűztem ki, hogy keményen tanulok, javítok a családunk anyagi helyzetén, és biztosítom, hogy a szüleim jó életet élhessenek. Hogy ezt elérjem, keményen dolgoztam a felsőfokú végzettség megszerzéséért, és azt terveztem, hogy a fizetésem egy részét minden hónapban a szüleimnek adom, bárhogyan is alakuljon az életem. De miután megtaláltam Istent, és úgy döntöttem, hogy feladom a munkámat, hogy a kötelességemet végezzem, bűntudatot éreztem, amiért cserben hagytam a szüleimet. Később, a KKP által végrehajtott üldözések és letartóztatások miatt nem tudtam kapcsolatba lépni a családommal, ami miatt még inkább elítéltem magam, és hálátlan lánynak éreztem magam. Amikor arra gondoltam, hogy a szüleim támogatták a taníttatásomat, és most, hogy végre lediplomáztam, nem keresek pénzt, hogy megháláljam nekik, sőt még aggodalmat is okozok nekik, elöntött a bűntudat és az önvád. Amikor a szüleimmel egykorú embereket láttam, aggódni kezdtem a szüleimért, és a figyelmem elterelődött a kötelességemről. Még arra is gondoltam, hogy elárulom Istent és elhagyom a kötelességemet, hogy hazamenjek. A család és a társadalom által belém nevelt hagyományos eszmék, mint például: „a gyermeki kötelességtudat olyan erény, amely minden mást felülmúl”, és „aki nem hálás a szüleinek, az alantasabb, mint egy vadállat”, mélyen a szívembe gyökereztek. Olyanok voltak, mint egy csapda, ami szorosan és fájdalmasan körbefont. Világosan tudtam, hogy az emberi élet Istentől származik, és hogy hinni Istenben, imádni Őt és végezni a kötelességünket a helyes út az életben, ami tökéletesen természetes és indokolt, mégsem tudtam megnyugodni a kötelességemben. Folyamatosan úgy éreztem, hogy ha szembemegyek a szüleim elvárásaival, az azt jelenti, hogy nincs lelkiismeretem, és hogy hálátlan és engedetlen gyermek vagyok.

Később Isten szavainak egy másik szakaszát olvastam el, ami segített, hogy helyesen viszonyuljak mindahhoz az áldozathoz, amit a szüleim hoztak értem. Mindenható Isten azt mondja: „Beszéljünk arról, hogyan kellene értelmezni azt, hogy »a szüleid nem a hitelezőid«. A szüleid nem a hitelezőid – vajon ez nem tény? (De az.) Mivel ez tény, helyénvaló, ha elmagyarázzuk a benne foglalt kérdéseket. Nézzük meg annak a kérdését, hogy a szüleid hoztak a világra téged. Ki volt az, aki úgy döntött, hogy ők hozzanak a világra téged: te vagy a szüleid? Ki választott kit? Ha Isten szemszögéből tekintesz erre, a válasz: egyikőtök sem. Sem te, sem a szüleid nem választották azt, hogy ők hozzanak a világra téged. Ha megnézed ennek a kérdésnek a gyökerét, ezt Isten rendelte el. Most egyelőre félreteszük ezt a témát, mivel ezt a kérdést könnyen megértik az emberek. A te szemszögedből nézve, passzívan születtél a szüleidhez, anélkül, hogy bármilyen választásod lett volna ebben a dologban. A szüleid szemszögéből nézve, ők saját független akaratukból hoztak a világra, igaz? Más szóval, félretéve Isten elrendelését, amikor a születésed kérdéséről van szó, a szüleidnél volt minden hatalom. Ők választották, hogy világra hoznak téged, és minden döntést ők hoztak. Nem te választottad, hogy ők hozzanak a világra téged, hanem passzívan születtél meg hozzájuk, és semmilyen választásod nem volt ebben a kérdésben. Mivel tehát minden hatalom a szüleidnél volt, és ők választották, hogy életet adnak neked, kötelezettségük és felelősségük, hogy felneveljenek téged, hogy felnőtté neveljenek, hogy oktatásban részesítsenek, élelemmel, ruhákkal és pénzzel lássanak el – ez az ő felelősségük és kötelezettségük, és ez az, amit tenniük kell. Minthogy abban az időszakban, amikor neveltek téged, állandóan passzív voltál, nem volt jogod választani – nekik kellett felnevelniük téged. Mivel fiatal voltál, nem voltál képes arra, hogy felneveld saját magad, nem volt más választásod, mint hogy passzívan, a szüleid által nevelkedj fel. Olyan módon nevelkedtél, ahogy a szüleid választották, ha jó ételt és italt adtak neked, akkor jó ételeket ettél és jó italokat ittál. Ha a szüleid olyan életkörnyezetet biztosítottak számodra, ahol pelyván és vadnövényeken éltél túl, akkor pelyván és vadnövényeken éltél túl. Mindenesetre, amikor nevelkedtél, passzív voltál, és a szüleid eleget tettek a felelősségüknek. Ez ugyanolyan, mint ahogy a szüleid egy virágot gondoznak. Mivel egy virágot akarnak ápolni, műtrágyázniuk, öntözniük kell, és biztosítaniuk, hogy kapjon napfényt. Az embereket illetően tehát nem számít, hogy a szüleid pedánsan vigyáztak-e rád vagy nagy gondodat viselték-e, mindenesetre csak a felelősségüknek és kötelezettségüknek tettek eleget. [...] Mivel ez felelősség és kötelezettség, ingyenesnek kell lennie, és nem szabadna ellentételezést kérniük. A szüleid egyszerűen csak a felelősségüket és kötelezettségüket teljesítették azáltal, hogy felneveltek téged, és ezt nem kell megfizetni és nem szabadna üzletnek lennie. Ezért nem kell az ellentételezés gondolata alapján közelítened a szüleidhez, illetve kezelned a velük való kapcsolatodat. Ha ilyen elgondolás szerint bánsz a szüleiddel, törlesztesz nekik, és kezeled a velük való kapcsolatodat, az embertelen. Ugyanakkor valószínű, hogy visszafog és megkötöz a testi érzéseid által, és nehéz lesz kikerülnöd ezekből a bonyodalmakból, olyannyira, hogy akár el is tévedhetsz. A szüleid nem a hitelezőid, ezért nem vagy köteles minden elvárásukat megvalósítani. Nem vagy köteles állni a számlát az ő elvárásaikért. Vagyis nekik meglehetnek a saját elvárásaik. Neked megvannak a saját választásaid, és az az életút és sors, amelyet Isten kijelölt a számodra, amelyeknek semmi köze a szüleidhez” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (17.)). Isten szavain elmélkedve megértettem, hogy a szülők nem a gyermekeik hitelezői, és hogy a szülők önként nevelik fel gyermekeiket, és mivel ezt választják, felelősségük és kötelességük, hogy felneveljék őket. Nem számít, mennyi áldozatot hoznak a szülők ebben a folyamatban, ez a szülői felelősségük, és egyfajta törvény, amit Isten a teremtett lények számára rendelt el. Ahogyan a természetben is a sok élőlény, amely szaporodik és táplálja utódait, csupán a Teremtő által lefektetett törvényeket és alapelveket követi. Ugyanez vonatkozik az emberekre is. Azoknak a szülőknek, akik a gyermekvállalás mellett döntenek, fel kell nevelniük gyermekeiket, és szabadságot kell adniuk nekik, lehetővé téve, hogy megválasszák a saját életútjukat. Ha a szülők visszafizetést és kárpótlást követelnek csupán azért, mert felnevelték a gyermekeiket, vagy akár feláldozzák a gyermekeiknek az életút megválasztásához való szabadságát, hogy ők maguk jobban éljenek, az valójában embertelen. Az ilyen szülők túlságosan önzők. Elgondolkodva azon, hogy miért éreztem bűntudatot, amiért nem kerestem pénzt, hogy teljesítsem a szüleim felé irányuló gyermeki kötelességeimet, rájöttem, hogy azért, mert az áldozataikat és gondoskodásukat kedvességnek tekintettem, és hitelezőimnek láttam őket. Azt hittem, hogy amint a jövőben képes leszek pénzt keresni, illendően meg kell hálálnom nekik; különben hálátlan, hűtlen és embertelen lennék. Isten szavaiból megértettem, hogy a dolgokról alkotott nézőpontom téves volt. A szüleim nevelő munkája és gondoskodása csupán a szülői felelősségük és kötelességük teljesítése volt. Nem tartoztam nekik semmivel, és nem is voltam köteles megfelelni az elvárásaiknak. Jogom van megválasztani, hogy milyen utat kellene járnom az életben, és nem szabad, hogy ez az úgynevezett kedvesség korlátozzon, mert emiatt elveszíteném a szabadságomat ebben az életben, sőt az esélyt is, hogy az igazságra törekedjek és megmeneküljek. Visszagondolva életem minden szakaszára, gyermekként több veszélyes balesetet is átéltem, mégis Isten csodálatos oltalma révén életben maradtam. Egyszer elütött egy száguldó autó, átrepültem az út másik oldalára, és elvesztettem az eszméletemet, de amikor felébredtem, csak kisebb töréseim és néhány felületi sérülésem volt. Egy másik alkalommal egy skizofrén ember durván megvert. Különösen véres és erőszakos eset volt, de az agyam nem sérült meg, az arcom nem torzult el, csak néhány öltésre volt szükség a fejemen, és egyetlen csonttöréssel megúsztam, más jelentős sérülés nélkül. Akik ismerték ezeket a gyerekkori tapasztalataimat, mind azt mondták, hogy igazán szerencsés vagyok. Valójában ez nem a szerencsén múlott. Mindez Isten oltalma volt. Visszatekintve láttam, hogy Isten gondviselése és oltalma alatt jutottam el a mai napig. Van egy életutam, amit Isten jelölt ki számomra, és egy küldetésem, amit teljesítenem kell. Nem szabad csak a szüleimért élnem.

Később Isten szavainak egy másik szakaszát olvastam el: „Ami a szüleid elvárásait illeti: nem kell terheket cipelned. Akkor is ugyanaz marad a sorsod, ha azt teszed, amit a szüleid kérnek; ha nem teszel eleget a szüleid elvárásainak és csalódást okozol nekik, akkor is ugyanaz marad a sorsod. Akármilyennek kell is lennie az előtted lévő útnak, pontosan olyan lesz; Isten már elrendelte ezt. Hasonlóképpen: ha teljesíted a szüleid elvárásait, eleget teszel nekik és nem hagyod cserben őket, az vajon azt jelenti, hogy jobb életük lesz? Vajon változtathat ez a szenvedéssel és rossz bánásmóddal teli sorsukon? (Nem.) Némelyek azt gondolják, hogy túl nagy kedvességgel nevelték fel őket a szüleik, és hogy nagyon sokat szenvedtek közben. Ezért aztán jó munkát akarnak találni, azután pedig elviselni a nehézségeket, fáradozni, szorgalmasan munkálkodni és keményen dolgozni, hogy sok pénzt keressenek és vagyont szerezzenek. Az a céljuk, hogy a jövőben előkelő életet biztosítsanak a szüleiknek, hogy azok villában élhessenek, szép autóval járhassanak, s jókat ehessenek és ihassanak. És bár többévnyi igyekvés után csakugyan javul az életszínvonaluk és a körülményeik, a szüleik még azelőtt meghalnak, hogy egyetlen napig is élvezhették volna ezt a jómódot. Ki hibáztatható ezért? Ha hagyod, hogy hadd menjenek a dolgok a maguk útján, engeded, hogy Isten vezényeljen, és nem cipeled ezt a terhet, akkor nem fogsz bűntudatot érezni, amikor meghalnak a szüleid. Ám ha halára dolgozod magad, hogy pénzt keress, amiből törleszthetsz a szüleidnek és jobb élethez segítheted őket, ők azonban meghalnak, akkor hogy éreznéd magad? Ha halogattad a kötelességed teljesítését és az igazság elnyerését, vajon akkor is kényelmesen élhetsz majd életed hátralévő részében? (Nem.) Ez kihatással lesz az életedre, és egész életedben, mindig cipelni fogod annak a terhét, hogy »cserben hagytad a szüleidet«. [...] A szülőknek a saját feltételeik, valamint az Isten által elkészített feltételek és körülmények szerint kell teljesíteniük a feladataikat gyermekeik irányában. Az, hogy a gyermekeknek mit kell megtenniük a szüleikért, ugyancsak azon alapul, hogy milyen feltételekre képesek eljutni, és hogy milyen körülmények között élnek; ez minden. Mindazt, amit a szülőknek vagy a gyermekeknek meg kell tenniük, azt nem a másik sorsának a saját erejükből vagy önző vágyaikból történő megváltoztatása végett kell megtenniük – nem azzal a céllal, hogy erőfeszítéseik révén jobb, boldogabb és ideálisabb élete lehessen a másiknak. Akár szülőkről, akár gyermekekről van szó, mindenkinek hagynia kell, hogy hadd menjenek a dolgok a maguk útján, az Isten által elrendezett környezetekben, ahelyett, hogy a maga erőfeszítéseivel vagy személyes elhatározásából változtatni próbálna a dolgokon. Nem fog megváltozni a szüleid sorsa attól, hogy ilyen gondolataid vannak velük kapcsolatban – Isten régen elrendelte már a sorsukat. Isten úgy rendelte, hogy te is az életük része légy, hogy az ő családjukba szüless, hogy ők neveljenek fel téged, és hogy ilyen kapcsolatban állj velük. Ezért csak annyi a feladatod feléjük, hogy a saját állapotaid szerint kísérd őket, és teljesíts néhány kötelezettséget. Ha azonban változtatni akarnál a szüleid jelenlegi helyzetén, vagy azt akarnád, hogy jobb életük legyen, az mind felesleges. Arra igyekezni pedig még ennél is feleslegesebb, hogy felnézzenek rád a szomszédaid és a rokonaid, vagy hogy megbecsülést szerezz a szüleidnek vagy presztízst biztosíts nekik a családban. Az is lehet, hogy egyedülálló az édesanyád vagy az édesapád, mert elhagyta a házastársa, ezért egyedül nevelt fel téged. Emiatt még inkább úgy érzed, hogy nagyon nehéz volt neki, és az egész életedet annak akarod szentelni, hogy törlessz neki és kárpótold őt, egészen odáig, hogy mindent megteszel, amit csak mond. Amit kér tőled, amit elvár, plusz amire te magad hajlandó vagy, mind teherré válik számodra ebben az életben – nem kellene ennek így lennie. A Teremtő jelenlétében te egy teremtett lény vagy. Nem annyi csupán a dolgod ebben az életben, hogy teljesítsd a feladataidat a szüleid felé, hanem hogy teremtett lényként teljesítsd a feladataidat és kötelességeidet. Csakis Isten szava és az igazságalapelvek alapján teljesítheted a feladataidat a szüleid felé, nem pedig úgy, ha az érzelmi szükségleteid vagy a lelkiismereted szükségletei alapján teszel értük bármit is” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (16.)). Isten szavait többször átgondolva megértettem, hogy az ember sorsa a Teremtő kezében van. Azt, hogy a szüleim mennyi szenvedést fognak elviselni ebben az életben, és hogy jó életet élhetnek-e, Isten már régen elrendelte, és ennek kevés köze volt hozzám. Nem arról volt szó, hogy én megváltoztathatom a sorsukat és jobb életet biztosíthatok nekik csak azért, mert felsőfokú végzettségem van és pénzt tudok keresni. Az én sorsomat, beleértve azt is, hogy bejutok-e az egyetemre, vagy szerzek-e diplomát, szintén Isten rendelte el, és ez nem a szüleim érdeme volt. Azért éreztem bűntudatot, amikor arra gondoltam, hogy felsőfokú végzettségem van, de nem dolgozom, hogy pénzt keressek és teljesítsem a szüleim felé a gyermeki kötelességeimet, mert nem láttam át azt a tényt, hogy az emberi sors Isten kezében van. Még mindig „a tudás megváltoztathatja a sorsodat” sátáni mérge szerint éltem, azt hittem, hogy a felsőfokú végzettség és egy jó állás megváltoztathatja a szüleim sorsát, és jobb életet biztosíthat nekik. Valójában tényleg meg tudnám változtatni a szüleim sorsát? Eszembe jutott a nagybátyám, aki élete nagy részét végigdolgozta, hogy a fia egyetemre mehessen. Végül a fia bejutott az egyetemre, és házat vett a városban, és éppen amikor úgy tűnt, hogy a család végre jó életet élhet, a nagybátyám váratlanul elhunyt. Aztán ott volt a nagynéném, aki gürcölt, hogy az unokatestvéremet egyetemre járassa, remélve, hogy jó állást kap. De az unokatestvérem nem volt elkötelezett a munkája iránt, és nemcsak hogy nem dolgozott rendesen, de még be is csapták. Több mint százezer jüant vett el a családtól, hogy befektesse, de végül az egész tőkét elvesztette. Sok ilyen példa volt körülöttem, ami azt bizonyította, hogy sem a szülők, sem a gyermekek nem tudják megváltoztatni egymás sorsát. Azt, hogy valakinek jó élete van-e vagy sem, Isten rendeli el, és semmilyen emberi erőfeszítés nem változtathat ezen. Ha nem hinnék Istenben, én is a világi trendeket követném, megházasodnék, házat és autót vennék, gyerekeket szülnék, és a jelzálog- és autóhitelemmel foglalkoznék. Vajon mennyi energiám és felesleges pénzem maradna akkor, hogy teljesítsem a gyermeki kötelességemet a szüleim iránt? Ha jelentős mindennapi nyomás nehezedne rám, még az is lehet, hogy én szorulnék a szüleim támogatására. Azt gondoltam, hogy mivel a kötelességemet végzem és nem dolgozom, hogy pénzt keressek és teljesítsem a gyermeki kötelességemet a szüleim iránt, nekik nincs jó életük. Ez abszurd. A szüleim életkörülményei, az élettapasztalataik és az általuk elszenvedett szenvedések mind Isten által előre elrendeltek. Semmi közük ahhoz, hogy én hiszek-e Istenben, vagy végzem-e a kötelességemet. Nem szabad többé a társadalom és a családom által belém nevelt téves nézetek szerint élnem. A szüleim miatti túlzott aggódás ostobaság és értelmetlen. Teremtett lényként Istentől kaptam az életemet, adottságaimat és tehetségemet, és Ő különböző körülményeket rendezett el, hogy bővítse a tapasztalataimat és a tudásomat. Végül lehetővé tette számomra, hogy halljam a Teremtő hangját, és élvezzem az öntözést és ellátást, amit az Ő szavaitól kapok. Ezért az időmet és energiámat arra kellene fordítanom, hogy pozitív dolgokra törekedjek, és több embernek segítsek meghallani Isten hangját, és elnyerni az Ő üdvösségét. Csak ennek van értelme, és ez az a feladat és kötelesség, amit teremtett lényként teljesítenem kell.

Isten szavainak további két szakaszát olvastam el: „Először is, az emberek többsége részben olyan átfogó, objektív körülmények miatt dönt a hazulról való elköltözés mellett a kötelességei teljesítése végett, amelyek miatt szükség van arra, hogy elhagyják a szüleiket; nem tudnak a szüleik mellett maradni, hogy gondjukat viseljék és kísérgessék őket. Nem szándékosan döntenek a szüleik elhagyása mellett; ez az objektív ok. Másfelől – szubjektíven szólva – nem azért mész el végezni a kötelességeidet, mert el akartad hagyni a szüleidet és mert menekülsz a feladataid elől, hanem Isten hívása miatt. Ahhoz, hogy együttműködj Isten munkájával, elfogadd az Ő hívását és végezd egy teremtett lény kötelességeit, el kellett hagynod a szüleidet, nem volt más választásod; nem maradhattál mellettük, hogy kísérgesd őket és a gondjukat viseld. Nem azért hagytad el őket, hogy kibújj a feladataid alól, igaz? Azért hagyni el őket, hogy kibújj a feladataid alól vagy azért hagyni el őket, hogy válaszolj Isten hívására és végezd a kötelességeidet, két különböző természetű dolog, nem igaz? (De igen.) A szívedben érzelmi kötelékek és gondolatok fűznek a szüleidhez; az érzéseid nem üresek. Ha az objektív körülmények megengedik, és mellettük tudsz maradni, miközben a kötelességeidet is végzed, akkor hajlandó lennél mellettük maradni, rendszeresen gondoskodni róluk és teljesíteni a feladataidat. Ám objektív körülményekből adódóan el kell hagynod őket; nem maradhatsz mellettük. Nem arról van szó, hogy ne akarnád teljesíteni gyermeki feladataidat, hanem hogy nem tudod. Hát nem más természetű dolog ez? (De igen.) Ha azért költöztél el hazulról, hogy ne kelljen hűségesnek lenned és teljesíteni a feladataidat, akkor az hűtlen és emberi mivolt nélkül való dolog. A szüleid felneveltek, te pedig alig várod, hogy kitárhasd a szárnyaid, és mielőbb kirepülhess. Nem akarsz találkozni a szüleiddel, a legkevésbé sem érdekel, ha azt hallod, hogy valamilyen nehézséggel találkoztak. Még ha van is módod rá, nem segítesz rajtuk; úgy teszel, mintha nem is hallottál volna róla, és nem érdekel, mit mondanak rólad mások – egyszerűen nem akarod teljesíteni a feladataidat. Ez hűtlenség. De vajon ez most a helyzet? (Nem.) Sokan elköltöztek a megyéjükből, a városukból, a tartományukból, de akár még az országukból is azért, hogy végezzék a kötelességeiket; immár a szülővárosuktól messze élnek. Azonkívül, különböző okokból nem is kényelmes a számukra kapcsolatban maradni a családjaikkal. Alkalmanként, ha a szülővárosukból származó emberekkel találkoznak, érdeklődnek náluk a szüleik hogyléte felől, és megnyugvással hallják, hogy még mindig egészségesek és elboldogulnak. Valójában nem vagy hűtlen; nem jutottál még el arra a pontra, hogy ne lenne emberi mivoltod, azaz hogy ne is akarnál törődni a szüleiddel vagy teljesíteni a feladataidat irányukban. Különféle objektív okok miatt kell ilyen döntést hoznod, úgyhogy nem vagy hűtlen” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (16.)). „Ha olyan igazságalapelvhez, olyan eszméhez, illetve olyan nézethez tartod magad, amely helyes és Istentől származik, akkor az életed nagyon nyugodt lesz. Sem a közvélemény, sem a lelkiismereted hangja, sem az érzéseid terhe nem fog többé meggátolni abban, ahogyan a szüleiddel való kapcsolatodat kezeled; ellenkezőleg, ezek a dolgok képessé tesznek majd arra, hogy helyes és racionális módon nézz szembe ezzel a kapcsolattal. Ha azok alapján az igazságalapelvek alapján cselekszel, amelyeket Isten adott az embernek, még ha a hátad mögött kritizálnak is az emberek, a szíved mélyén akkor is békét és nyugalmat fogsz érezni, és ez nem lesz rád hatással. Legalábbis nem fogod szidni magad amiatt, hogy nemtörődöm és hálátlan vagy, illetve nem érzed majd többé a lelkiismereted vádját a szíved mélyén. Azért, mert tudni fogod, hogy minden cselekedeted az Isten által neked tanított módszerekkel összhangban hajtod végre, hogy figyelsz Isten szavaira és aláveted magad azoknak, és az Ő útját követed. Figyelni Isten szavaira és az Ő útját követni az a lelkiismeret, amellyel az embereknek a leginkább rendelkezniük kell. Csak akkor leszel igazi ember, ha meg tudod tenni ezeket a dolgokat. Ha nem érted még el ezeket a dolgokat, akkor nemtörődöm és hálátlan vagy” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (17.)). Isten szavainak e két szakaszát olvasva mélyen meghatódtam. Visszatarthatatlanul folytak a könnyeim. Isten olyan jól megért minket. Tudja, hogy a család és a társadalom különféle gonosz és téves eszméi mélyen félrevezetnek minket és ártanak nekünk, ami miatt a lelkünk nem szabadul fel. Ezért Isten kifejezi az igazságot, hogy segítsen nekünk fokozatosan átlátni ezeknek a dolgoknak a lényegét, és helyes, racionális szemszögből tekinteni rájuk. Hallottam a Teremtő hangját, és azt választottam, hogy hirdetem az evangéliumot és végzem a kötelességemet, hogy minél több ember elnyerhesse Isten üdvösségét. Ez a legigazságosabb és legértelmesebb dolog, amit tehetek, és ez az én felelősségem és küldetésem. Nem kellene elítélnem magam, amiért nem tudtam eleget tenni a szüleim iránti gyermeki kötelességemnek, különösen, hogy nem szándékosan hanyagoltam el a felelősségemet, és nem olyan körülmények között voltam hálátlan, ahol ezt a kötelességet teljesíthettem volna. Miután ezt megértettem, többé nem éreztem se bűntudatot, se önvádat. Beláttam, hogy csak akkor kerülheti el az ember az elfogultságot és a téves hiedelmeket, ha Isten szavai szerint tekint az emberekre és a dolgokra. Megértettem mind a szüleim felé irányuló felelősségemet és kötelességeimet, mind pedig a teremtett lényként rám háruló felelősséget és küldetést, valamint az emberi élet valódi értékét és értelmét.

Ezt a tapasztalatot átélve úgy érzem, hogy Isten szavai igazán csodálatosak. Isten szavai vezettek ki a hagyományos kultúrából, lehetővé téve, hogy a szívem megkönnyebbülést és szabadságot érezzen. Most sokkal felszabadultabbnak érzem magam. Amikor van szabadidőm, képes vagyok többet elmélkedni Isten szavain és megismerni a hiányosságaimat, és a gondolataim jobban a kötelességemmel kapcsolatos dolgokra összpontosulnak.