2012-ben a kötelességem teljesítése miatt letartóztatott a rendőrség, és öt év börtönre ítéltek. Anyám akkor már elmúlt 60 éves. Féloldali bénulástól szenvedett, mégis meglátogatott a börtönben. Amikor láttam, hogy anyám nem mozog könnyen, és nem tud stabilan állni, hihetetlenül elkeseredtem. Annyi éven át nevelt engem, és nemcsak, hogy nem élvezhette a gyereke gondoskodását, de még öregségében aggódott is értem. Miután kikerültem a börtönből, megtudtam, hogy amíg rács mögött voltam, a rendőrség az otthonomban járt, hogy kérdezősködjenek rólam. Nyilvántartásba vették és megfélemlítették anyámat. Rettegett, és az egészségi állapota súlyosbodott. Úgy éreztem, hogy tartozom neki, és ezt gondoltam: „Mostantól jól kell gondoskodnom az anyámról, és segítenem kell neki, hogy kevesebbet szenvedjen.” De nem teljesült a kívánságom. A rendőrség továbbra is nyomozott, és állandóan figyelt, és a saját biztonságom érdekében el kellett hagynom az otthonomat, hogy végezhessem a kötelességemet.

Két évvel később meghallottam, hogy az anyám a nővéremnél van, ezért titokban elmentem meglátogatni. Anyukám látása megromlott, nem látott tisztán; egy botra támaszkodva sántikált. Nehezére esett a legkisebb mozgás is, és a beszéddel is baja volt. Nagyon nehéz volt így látni őt. Főleg, amikor azt kérdezte tőlem, hogy mikor megyek vissza legközelebb. Nem tudtam, mit válaszoljak, mert a rendőrség még mindig keresett, azzal is kockázatot vállaltam, hogy akkor meglátogattam. Ha elmegyek, nem tudom, mikor jövök vissza. Anyám rám nézett, és várta a válaszomat, de én egyszerűen nem tudtam, így csak megsimogattam a vállát, és egy szót se szóltam. Miután elmentem, anyám kérdése visszhangzott a fülemben. Minél többet gondolkodtam rajta, annál rosszabbul éreztem magam. Még egy egyszerű ígéretet sem tehettem neki, és úgy éreztem, cserben hagytam. Nem sokkal később hallottam, hogy a nővéremet letartóztatták. Többé nem mertem elmenni hozzá. Olyan érzés volt, mintha kést forgatnának a szívemben. Anyám nagyon öreg volt, tehetetlenül feküdt. Bármelyik nap meghalhatott. Esélyem sem volt, hogy mint a lánya, eleget tegyek a vele kapcsolatos kötelességemnek. Nem sokkal később kitört a koronavírus-járvány, és mindenhol emberek haltak meg. Önkéntelenül megint aggódni kezdtem, és ezen gondolkodtam: „Elkapja-e anyám a vírust? Elkerülni-e ezt a katasztrófát? Ha meghal, alkalmam sem volt, hogy utoljára láthassam.” Később sikerült kapcsolatba lépni a családommal. Megtudtam, hogy anyukám majdnem egy hónappal előtte elhunyt. Amikor ezt meghallottam, a székben ülve a tudatom elhomályosodott, és erősen próbáltam visszatartani a könnyeimet. A halála előtt nem láthattam őt még egyszer, utoljára. Vajon azt gondolta, hogy nincs lelkiismeretem? Vajon azt mondta, hogy kegyetlen vagyok? Amikor visszaértem, nagyon zokogtam. Annyi éven át nevelt engem az anyám, de életében nem tudtam gondoskodni róla, és amikor meghalt, nem tudtam utoljára meglátogatni. Gyötört a lelkiismeretem, és bűntudat kerített hatalmába. Mindeközben láttam idős embereket sütkérezni a bejárati ajtajuk mellett, fiaikkal és lányaikkal körülvéve, akik gondoskodtak róluk, és azt gondoltam: „Én nem voltam anyámmal, amikor a napon ült a bejárati ajtaja mellett. Nem vágtam le a körmét és a haját.” Amikor a nővér a vendéglátó családomban finom ételt főzött, akkor is eszembe jutott: „Én nem tudtam ilyen ételt főzni az anyámnak, és soha többé nem lesz rá lehetőségem.” A Tavaszi Fesztivál idején az utcákon láttam, ahogy mindenki siet haza a szülővárosába. Néhányan a gyerekeikkel autóztak haza, hogy meglátogassák az időseket. Azt számolgattam, hogy hány év telt el azóta, hogy az anyukámat elkísértem. Ebben az időszakban fásult és céltalan voltam. Habár végeztem a kötelességemet, valahányszor szabadidőm volt, az anyukámra gondoltam, és úgy éreztem, tartozom neki. A szívem nem nyugodott meg mikor Isten szavait olvastam, és mindig álmos voltam. Hanyagul és ímmel-ámmal kezdtem végezni a kötelességemet, és nem akartam beszélni a testvérekkel, akik a társaim voltak. Amikor együtt tanultuk a szakmai ismereteket, máshol járt a fejem. Amikor a vezető jött a munkáról érdeklődni, nem is akartam válaszolni, de ha meg is tettem, csak pár hanyag szót vetettem oda. Nem nagyon figyeltem a kötelességemre. Elesetten vergődtem, és nem értem el eredményt a kötelességemben. A kötelességem mellett még munkát is akartam szerezni, nem akartam minden időmet a magam feláldozására fordítani.

Később rájöttem, hogy veszélyes lenne így folytatnom, és igyekeztem imádkozni, és Isten szavait olvasni. Olvastam Isten szavait, amelyek így szóltak: „Már a szüleid megbetegedése is nagy megrázkódtatás lenne számodra, a szüleid elhalálozása pedig még ennél is nagyobb megrázkódtatás lenne. Akkor, mielőtt ez megtörténne, hogyan kellene elhárítanod azt a váratlan csapást, amelyet ez rád mér, hogy az ne befolyásolja, ne zavarja, illetve ne érintse a kötelességed végrehajtását, illetve az általad járt utat? Először is nézzük meg, pontosan miről is szól a halál, és pontosan miről is szól az elmúlás – vajon nem azt jelenti, hogy az ember elhagyja ezt a világot? (De igen.) Azt jelenti, hogy az az élet, amelyet az ember birtokol, amelynek fizikai jelenléte van, kitörlődik az emberek által látható anyagi világból, és eltűnik. Ez az ember ezután egy másik világban, egy másik formában él tovább. A szüleid életének távozása azt jelenti, hogy az a kapcsolat, amely ebben a világban köztetek van, feloldódott, eltűnt és véget ért. Ők egy másik világban, más formákban élnek. Azt, hogy miként folytatódik az életük abban a másik világban, hogy visszatérnek-e ebbe a világba, találkoztok-e újra, vagy lesz-e bármilyen testi kapcsolat vagy érzelmi összefonódás köztetek, Isten rendelte el, és semmi köze hozzád. Összegezve, az elmúlásuk azt jelenti, hogy a küldetésük ebben a világban véget ért, és pontot tettek utánuk. A küldetésük ebben az életben és ebben a világban véget ért, ezért a velük való kapcsolatod szintén véget ért. [...] A szüleid eltávozása egyszerűen csak az utolsó hír lesz, amelyet ebben a világban felőlük hallasz, és az utolsó azon akadályok közül, amelyeket akkor látsz vagy hallasz, amikor a megszületésük, megöregedésük, megbetegedésük és haláluk élettapasztalatairól van szó, ennyi az egész. A haláluk semmit nem fog elvenni tőled, illetve semmit sem fog adni neked, egyszerűen csak meghaltak, az emberként való utazásuk véget ért. Ezért amikor sor kerül az eltávozásukra, nem számít, hogy ez véletlen halál, normális halál, betegség miatti halál és így tovább, mindenesetre, ha ezek nem Isten szuverenitása és az Ő intézkedései lennének, akkor egyetlen ember vagy erő sem vehetné el az életüket. Az elhalálozásuk csupán a fizikai életük végét jelenti. Ha hiányoznak neked és vágyakozol utánuk, vagy szégyelled magad az érzéseid miatt, nem kellene ezeket érezned, és nem is szükséges, hogy érezd őket. Ők már eltávoztak ebből a világból, ezért fölösleges hiányolni őket, nem igaz? Ha azt gondolod: »Hiányoztam a szüleimnek ennyi év alatt? Mennyivel többet szenvedtek, amiért nem voltam mellettük, hogy gyermeki jámborságot tanúsítsak irántuk oly sok éven át? Ezek alatt az évek alatt mindig azt kívántam, hogy bárcsak eltölthetnék velük egy pár napot, soha nem számítottam arra, hogy ilyen hamar meghalnak. Szomorú vagyok és bűntudatom van.« Nem szükséges, hogy így gondolkodj, a haláluknak semmi köze hozzád. Miért nincs semmi köze hozzád? Azért, mert még ha gyermeki jámborságot tanúsítottál is irántuk, vagy kísérgetted is őket, ez nem az a kötelezettség vagy feladat, amelyet Isten adott neked. Isten rendelte el, hogy a szüleid mennyi szerencsével és mennyi szenvedéssel találkoznak majd a részedről – ennek egyáltalán semmi köze hozzád. Nem fognak tovább élni azért, mert velük vagy, és nem fognak rövidebb életet élni azért, mert távol vagy tőlük és nem tudtál gyakran velük lenni. Isten rendelte el, hogy meddig fognak élni, és ennek semmi köze hozzád. Ezért ha az életed során a szüleid halálhírét hallod, nem kell bűntudatot érezned. Helyesen kell megközelítened ezt a dolgot, és el kell fogadnod” (Az Ige, 6. kötet – Az igazságra törekvésről I. Hogyan kell törekedni az igazságra? (17.)). Isten szavait olvasva nagyon meghatódtam, főleg, amikor ezt olvastam: „Isten rendelte el, hogy a szüleid mennyi szerencsével és mennyi szenvedéssel találkoznak majd a részedről – ennek egyáltalán semmi köze hozzád.” Nem számít, hogy édesanyám milyen szenvedéseken ment keresztül élete során, és nem számít, hogy végül hogyan hunyt el, mindezt Isten rendelte el. Még akkor is, ha mellette lettem volna, és gondoskodtam volna róla a mindennapokban, akkor sem tudtam volna segíteni neki a testi betegségének enyhítésében, még kevésbé életben tartani. A születés, az öregség, a betegség és a halál a létezés törvényei, amelyeket Isten rendelt el az ember számára; minden embernek szembe kell néznie ezekkel, és senki sem tudja áthágni ezeket. Tudtam, hogy nem szabad bűntudatban élnem. Racionális hozzáállást kell fenntartanom, el kell fogadnom Isten szuverenitását és elrendezéseit, és alá kell vetnem magam ezeknek. Anyukám nagyon öreg volt, a halála normális halál volt. Hogy meghalt, azt jelentette, hogy a küldetése ebben a világban véget ért. Több mint 20 éve betegeskedett, és a hasonló betegségben szenvedők közül sokan már néhány év után meghaltak. Hogy addig élhetett, és hogy hallhatta az Isten szájából elhangzott szavakat, ez már Isten kegyelme és áldása volt. Ezt felismerve a szívem némileg felszabadult, és nem éreztem akkora önvádat és kínzó nyomást anyám halála miatt.

Egyik nap egy összejövetelen felolvastam Isten szavainak egy részletét: „Egyesek elhagyják a családjukat azért, mert hisznek Istenben és végzik a kötelességeiket. Híressé válnak emiatt, és a kormány gyakran átkutatja a házukat, zaklatja és még meg is fenyegeti a szüleiket, hogy adják őket kézre. Minden szomszédjuk beszél róluk, mondván: »Ennek az embernek nincs lelkiismerete. Nem törődik az idős szüleivel. Nem elég, hogy nem viselkedik gyermekként, hanem még olyan sok gondot is okoz a szüleinek. Hálátlan gyerek!« E szavak valamelyike is összhangban van az igazsággal? (Nincs.) De vajon a nem hívők szemében nem tűnnek mindezek a szavak helyesnek? A nem hívők azt gondolják, hogy ez a legjogosabb és legészszerűbb mód, ahogy erre tekinthetnek, és hogy ez összhangban van az emberi etikával, valamint összhangban van az emberi viselkedés normáival. Bármennyi tartalmat foglalnak magukban ezek a normák, például azt, hogy hogyan mutassunk gyermeki tiszteletet a szülők iránt, hogyan gondoskodjunk róluk idős korukban és hogyan rendezzük el a temetésüket, vagy azt, hogy mennyit törlesszünk nekik, valamint függetlenül attól, hogy ezek a normák megfelelnek-e az igazságnak vagy sem, a nem hívők szemében ezek pozitív dolgok, pozitív energia, helyesek, és minden embercsoporton belül kifogástalannak tekintik őket. A nem hívők között ezek azok a normák, amelyek szerint az embereknek élniük kell, és ezeket a dolgokat kell tenned, hogy kellően jó ember legyél a szívükben. Mielőtt hittél volna Istenben és megértetted az igazságot, vajon nem hitted te is szilárdan, hogy az ilyen viselkedés azt jelenti, hogy valaki jó ember? (De igen.) Ráadásul te is ezeket használtad, hogy értékeld magad és türtőztesd magad, és megkövetelted magadtól, hogy ilyen ember legyél. Ha jó ember akartál lenni, akkor bizonyára ezeket a dolgokat is bele kellett venned a viselkedési normáidba: hogyan legyél gyermeki a szüleiddel szemben, mit tegyél, hogy kevésbé aggódjanak, hogyan szerezz nekik tisztességet és elismerést, valamint hogyan szerezz dicsőséget az őseidnek. Ezek voltak a viselkedési normák a szívedben, és a magatartásod iránya. Azonban miután hallgattad Isten szavait és prédikációit, a nézőpontod elkezdett változni és megértetted, hogy mindent el kell hagynod, hogy végezd a kötelességedet teremtett lényként, és hogy Isten megköveteli az emberektől, hogy így viselkedjenek. Mielőtt biztos lettél volna abban, hogy a kötelességed végzése teremtett lényként az igazság, azt gondoltad, gyermekinek kell lenned a szüleiddel, de azt is érezted, hogy végezned kell a kötelességedet teremtett lényként, belül pedig ellentmondást éreztél. Isten szavainak folyamatos öntözésén és pásztorolásán keresztül fokozatosan megértetted az igazságot, és ekkor ismerted fel, hogy a kötelességed végzése teremtett lényként tökéletesen természetes és indokolt” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Mi az igazságvalóság?). Isten valóban leleplezte az elménkben lévő gondolatainkat. A nem hívők úgy gondolják, hogy ha valaki gyermeki hűséggel kötődik a szüleihez, öreg korukban gondoskodik róluk, és elrendezi a temetésüket, akkor kötelességtudó és jó ember. Ha valaki nem hűséges a szüleihez, akkor viszont nincs lelkiismerete, és nem jó ember. A nem hívők az etika, az erények és az erkölcs alapján ítélik meg, hogy valaki jó vagy rossz. Ez egyáltalán nem felel meg Isten szavainak, és nem felel meg az igazságnak sem. A hagyományos kultúrát pozitív dologként kezeltem, azt gondoltam, hogy mivel anyám nevelt fel engem, ezért nekem kell gondoskodnom róla öreg korában. Azért, mert nem tudtam a szüleimhez hűséges lenni, miközben a kötelességemet teljesítettem, és mert anyámat belekeverték az én ügyembe, miután letartóztattak és bebörtönöztek, emiatt azt hittem, hogy nincs lelkiismeretem és emberi mivoltom. Akkor megértettem, hogy az én nézőpontom ugyanaz, mint a nem hívőké; ez az álhívők nézőpontja. Azokra a tanítványokra gondoltam, akik követték az Úr Jézust, és a misszionáriusokra is. Távoli országokba utaztak, hogy terjesszék Isten evangéliumát. Az emberek szemében, mivel félredobták a szüleiket és a családjukat, érzéketlenek voltak, és nem rendelkeztek emberi mivolttal. Pedig ők, akik terjesztették az evangéliumot és teljesítették kötelességeiket, ők voltak azok az emberek, akiknek valóban volt lelkiismeretük és emberi mivoltuk. Ahogy Isten szavai mondják: „Lehet, hogy a rokonaid, barátaid, feleséged (vagy férjed), fiaid és leányaid, valamint a szüleid irányában rendkívül nyájas és odaadó vagy, és soha nem használsz ki másokat, azonban ha képtelen vagy a Krisztussal való összeférhetőségre, ha nem vagy képes arra, hogy összhangban cselekedj Ővele, akkor add bár oda mindened a felebarátaid megsegítésére, vagy viselj pedáns gondot apádra, anyádra és a házad népére, azt mondom, hogy még mindig gonosz ember vagy, sőt, ravasz trükkökkel teljes” (Az Ige, 1. kötet – Isten megjelenése és munkája. A Krisztussal összeférhetetlenek minden bizonnyal Isten ellenfelei). Isten szavaiból megértettem, hogy függetlenül attól, hogy valaki mennyire jól gondoskodik a családtagjairól, ha nem tudja gyakorolni az igazságot, nem tudja jól végezni a kötelességét, vagy nem tud Krisztussal összeegyeztethető módon élni, akkor egy gonosz ember. Miután édesanyám meghalt, folyamatosan gyászoltam, és nem gondoltam arra, hogyan végezzem jól a kötelességemet, sőt még sajnáltam is, hogy minden időmet azzal töltöttem. Annyi éven át hittem Istenben, de a nézeteim még mindig ugyanolyanok voltak, mint a nem hívőké. Egy álhívő voltam. Nagyon zaklatott lettem, és sírva imádkoztam, bocsánatért esengtem Istenhez, kifejezve hajlandóságomat arra, hogy megváltoztassam a nézeteimet, és ne ebben a negatív állapotban éljek.

Egy nap még többet olvastam Isten szavaiból. „Ami a szülői elvárások kezelését illeti: világos, hogy mely alapelveket kell követni, és hogy milyen terheket kell elengedni? (Igen.) Melyek tehát pontosan azok a terhek, amelyeket ezen a téren cipelnek az emberek? Hallgatniuk kell a szüleikre, és lehetővé kell tenniük, hogy jó életük legyen a szüleiknek; a szüleik mindent az ő érdekükben tesznek, nekik pedig ahhoz, hogy hűséges gyermekek legyenek, azt kell tenniük, amit a szüleik mondanak. Azonkívül felnőttként meg kell tenniük dolgokat a szüleikért, viszonozniuk kell a szüleik jóságát, hűségesnek kell lenniük hozzájuk, kísérniük kell őket, nem szomoríthatják el őket, és nem okozhatnak nekik csalódást, nem hagyhatják cserben őket, és mindent meg kell tenniük azért, hogy minimálisra csökkentsék vagy akár teljességgel meg is szüntessék a szüleik szenvedését. Ha nem tudod ezt elérni, hálátlan és hűtlen vagy, megérdemled, hogy beléd csapjon a villám, és hogy megvessenek, és akkor rossz ember vagy. Vannak ilyen terheid? (Igen.) Mivel ezek a dolgok teherként nehezednek az emberekre, az embereknek el kell fogadniuk az igazságot, és megfelelően szembe kell nézniük ezekkel a dolgokkal. Csak az igazság elfogadásával lehet elengedni ezeket a terheket és helytelen gondolatokat, valamint változtatni rajtuk. Ha nem fogadod el az igazságot, van számodra másik út? (Nincs.) Így aztán akár a családból, akár a testből eredő terhek elengedéséről van szó, minden a helyes gondolatok és nézetek elfogadásával és az igazság elfogadásával kezdődik. Ahogy elkezded elfogadni az igazságot, fokozatosan ízekre fogod szedni, fel fogod ismerni és át fogod látni ezeket a helytelen gondolatokat és nézeteket, azután pedig fokozatosan el fogod utasítani őket. E helytelen gondolatok és nézetek ízekre szedése, felismerése, majd elengedése és elutasítása során fokozatosan meg fogod változtatni a hozzáállásodat és megközelítésedet ezekhez a dolgokhoz. Az emberi lelkiismeretedből vagy érzéseidből eredő gondolatok fokozatosan gyengülni fognak; nem fognak többé zaklatni vagy megkötözni téged az elméd mélyén, nem fogják uralni vagy befolyásolni az életedet, és nem fogják akadályozni a kötelességed teljesítését. Például, ha elfogadtad a helyes gondolatokat és nézeteket, és ha elfogadtad az igazságnak ezt az aspektusát, akkor a szüleid halálhírének hallatán mindössze könnyeket fogsz ontani értük, de nem fogsz azon gondolkozni, hogy az elmúlt évek során mennyire nem viszonoztad nekik, hogy jók voltak hozzád és felneveltek, hogy mennyi szenvedést okoztál nekik, hogy a legkevésbé sem kárpótoltad őket, vagy hogy nem biztosítottál jó életet a számukra. Nem fogod többé vádolni magad e dolgok miatt – helyette a normális emberi érzések szükségleteiből eredő, normális kifejeződéseket fogsz mutatni; könnyezni fogsz, azután pedig egy kicsit vágyódni fogsz utánuk. Ezek a dolgok hamarosan természetessé és normálissá válnak, és gyorsan elmerülsz a normális életben és a kötelességeid teljesítésében; nem fog bántani ez a dolog. Ám ha nem fogadod el ezeket az igazságokat, akkor a szüleid halálhírét hallva vég nélkül sírsz majd. Sajnálni fogod a szüleidet, azt, hogy egész életükben nehéz soruk volt, és hogy ilyen hűtlen gyermeket neveltek, mint te; amikor betegek voltak, nem szolgáltál feléjük az ágyuk mellett, és amikor meghaltak, nem sírtál a temetésükön, és nem gyászoltad őket; cserben hagytad őket, csalódást okoztál nekik, és nem biztosítottál jó életet a számukra. Hosszú időn át fogsz majd ezzel a bűntudattal élni, és valahányszor eszedbe jut, csak sírsz, és tompa fájdalom hasít a szívedbe. Valahányszor ezzel kapcsolatos körülményekkel, emberekkel, eseményekkel vagy dolgokkal találkozol, érzelmi reakciót mutatsz; lehet, hogy életed hátralévő részében végig elkísér majd ez a bűntudat. Mi ennek az oka? Az, hogy sohasem fogadtad el életedül az igazságot, sem a helyes gondolatokat és nézeteket; helyette mindmáig a régi gondolataid és nézeteid uralkodnak feletted és befolyásolják az életedet. Így aztán egész hátralévő életedet a szüleid halála miatt érzett fájdalomban fogod tölteni. Ez a folyamatos szenvedés a testi kényelmetlenséget jóval meghaladó következményekkel jár majd; kihatással lesz az életedre, a kötelességeid teljesítéséhez való hozzáállásodra, a gyülekezet munkájához való hozzáállásodra, az Istenhez való hozzáállásodra, valamint a lelkedet megérintő bármilyen emberhez vagy dologhoz való hozzáállásodra is. További dolgokkal kapcsolatban is elcsüggedhetsz és elkeseredhetsz, levertté és passzívvá válhatsz, elveszítheted az életbe vetett hitedet, bármi iránt elveszítheted a lelkesedésedet és a motivációdat, és így tovább. Idővel nem korlátozódik majd a hatás az egyszerű, hétköznapi életedre; a kötelességeid teljesítéséhez való hozzáállásodra és az életben választott utadra is ki fog hatni. Ez nagyon veszélyes. Az lehet e veszély következménye, hogy teremtett lényként nem tudod majd megfelelően teljesíteni a kötelességeidet, sőt, akár fel is hagyhatsz a kötelességeid teljesítésével félúton, vagy ellenálló kedélyállapotot és hozzáállást táplálhatsz magadban az általad teljesített kötelességek iránt. Röviden: idővel óhatatlanul rosszabbodni fog ez a fajta helyzet, és rossz irányba alakul majd miatta a hangulatod, az érzelmi állapotod és a mentalitásod” (Az Ige, 6. kötet – Az igazságra törekvésről I. Hogyan kell törekedni az igazságra? (16.)). Arra gondoltam, hogy ezekben az években amíg hittem Istenben, mindig úgy kezeltem az ilyen hagyományos mondásokat, „A gyermeki kötelességtudat olyan erény, amely minden mást felülmúl” és „Ne utazz messzire, amíg élnek a szüleid”, mint pozitív dolgokat, mint a viselkedésem kritériumait. Amikor a kötelességem teljesítése összeütközésbe került anyám gondozásával, bár elmentem otthonról, hogy teljesítsem a kötelességemet, de mindig aggódtam érte, és az adósának éreztem magam, mert nem ápoltam őt. Miután megtudtam, hogy édesanyám meghalt, önvádban és fájdalomban éltem, mert nem gondoskodtam róla idős korában, és nem intéztem el a temetését. Anyukám felnevelt, de én nemhogy nem gondoskodtam róla, de még csak nem is láthattam utoljára, mielőtt meghalt. Úgy éreztem, hogy nincs lelkiismeretem és nincs emberi mivoltom, és azt hittem, hogy mások szidalmazni és kritizálni fognak. Az ok, amiért az anyám elvesztése miatti fájdalomban éltem az volt, hogy a szólásokat: „A gyermeki kötelességtudat olyan erény, amely minden mást felülmúl” és „Gondoskodj öreg szüleidről és aztán a temetésükről” betartandó igazságokként kezeltem. Mivel nem tartottam be ezeket a szólásokat, belül bűntudat gyötört, képtelen voltam megbocsátani magamnak, és passzívan tekintettem a kötelességemre. Félrevezettek ezek a hagyományos elképzelések. Amikor megtudtam édesanyám halálát, képtelen voltam alávetni magam Isten szuverenitásának és intézkedésének, mélabúsan, sajnálkozva és önvádaskodva, negatívan és a kötelességemet hanyagolva éltem. Anélkül, hogy észrevettem volna, szemben álltam Istennel, és olyanná váltam, aki ellenséggé tette Őt. Ezután elolvastam Isten szavainak egy másik szakaszát, és megtudtam, hogyan kellene tekintenem a szüleimre: Isten szavai azt mondják: „Egyesek végezni akarják a kötelességeiket, de azt is érzik, hogy tisztelniük kell a szüleiket, ami érzésekkel jár. Ha továbbra is csak az érzéseidet metszegeted, és azt mondod magadnak, hogy ne gondolj a szüleidre vagy a családodra, hanem csak Istenre gondolj, és az igazságra összpontosíts, de mégsem tudsz nem gondolni a szüleidre, akkor ez nem tudja megoldani az alapvető problémát. Ahhoz, hogy megoldd ezt a problémát, boncolgatnod kell a helyesnek hitt dolgokat az öröklött és az emberi elképzelésekhez igazodó mondásokkal, tudással és elméletekkel együtt. Továbbá, amikor a szüleiddel foglalkozol, akkor annak, hogy teljesíted-e gyermeki kötelességedet, hogy gondjukat viseld, teljesen a te személyes feltételeiden és Isten vezénylésén kell alapulnia. Hát nem magyarázza ez el tökéletesen a dolgot? Amikor egyesek elhagyják a szüleiket, úgy érzik, hogy sokat köszönhetnek a szüleiknek, és hogy semmit nem tesznek a szüleikért. De aztán, amikor együtt élnek, akkor egyáltalán nem gyermekiek a szüleikhez, és egyet sem teljesítenek a kötelezettségeik közül. Vajon ilyen egy igazán gyermeki ember? Ezek csak üres szavak. Nem számít, mit teszel, mit gondolsz, vagy mit tervezel, ezek a dolgok nem fontosak. Az a fontos, hogy meg tudod-e érteni, és valóban el tudod-e hinni, hogy minden teremtett lény Isten kezében van. Néhány szülőnek abban az áldásban és sorsban van része, hogy élvezheti az otthon boldogságát valamint a nagy és virágzó család vidámságát. Ez Isten szuverenitása, és egy olyan áldás, amelyet Isten ad nekik. Egyes szülőknek nem ez a sorsuk; Isten nem ezt rendezte el számukra. Nincsenek megáldva azzal, hogy boldog családjuk legyen, vagy azzal, hogy élvezhessék, hogy a gyermekeik mellettük maradnak. Ez Isten vezénylése, és az emberek nem erőltethetik ezt. Akárhogy is, amikor a gyermeki jámborságról van szó, akkor az embereknek legalább az alávetettség mentalitásával rendelkezniük kell. Ha a környezet lehetővé teszi, neked pedig megvannak hozzá az eszközeid, akkor tanúsíthatsz gyermeki jámborságot a szüleid iránt. Ha a környezet nem teszi lehetővé, neked pedig nincsenek meg hozzá az eszközeid, akkor ne próbáld erőltetni – hogy is nevezik ezt? (Alávetettség.) Ezt nevezik alávetettségnek. Hogyan jön létre ez az alávetettség? Mi az alávetettség alapja? Az, hogy mindezeket a dolgokat Isten rendezte el, és Isten uralja. Habár lehet, hogy az emberek választani szeretnének, de nem tudnak, nincs joguk választani, és alá kell vetniük magukat. Amikor úgy érzed, hogy az embereknek alá kell vetniük magukat, és mindent Isten vezényel, akkor vajon nem érzed magad nyugodtabbnak a szívedben? (De igen.) Akkor a lelkiismereted még mindig érez majd dorgálást? Többé már nem fogja folyamatosan dorgálva érezni magát, az az elgondolás pedig, hogy nem vagy gyermeki a szüleidhez, többé már nem fog uralkodni feletted. Alkalmanként lehet, hogy még mindig fogsz erre gondolni, mivel ezek normális gondolatok vagy ösztönök az emberi mivolton belül, és senki nem tudja elkerülni azokat” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Mi az igazságvalóság?). Isten nagyon világosan beszél a gyakorlás alapelveiről a szülőkhöz való viszonyulást illetően. Ennek elsősorban az egyedi körülményeken és képességeken kell alapulnia. Ha valakinek a feltételei megengedik és a képességei elegendőek, akkor eleget tud tenni a felelősségének, és gyermeki hűséget tud tanúsítani a szülei iránt. Az embernek azonban mindig alá kell vetnie magát Isten vezénylésének és elrendezésének. Azokban az években nem tudtam gondoskodni az anyámról, de ez nem azt jelentette, hogy nem akartam gondoskodni róla, vagy nem akartam eleget tenni a felelősségemnek. Azért történt így, mert a rendőrség folyamatosan üldözött. Még a saját biztonságomról sem tudtam gondoskodni, akkor hogyan tudtam volna gondoskodni az anyámról? Nem gyűlöltem a Kommunista Pártot, sőt Istent hibáztattam. Megértettem, hogy igazán összekevertem a dolgokat, és nem tudtam megkülönböztetni a jót a rossztól; lehetetlen volt meggyőzni engem! Gyakran éreztem úgy, hogy nem ápoltam anyámat, nem segítettem neki boldogan élni, nem gondoskodtam róla az utolsó éveiben, és nem szerveztem meg a temetését, és ezért úgy éreztem, hogy tartozom neki. Azt hittem, hogy ha én gondoztam volna, akkor édesanyám boldogan élt volna. A valóságban ez egy téves nézet volt. Hogy az ember boldogsága Isten gondoskodásából, védelméből és áldásából ered. Senki nem boldog csak azért, mert a fiai és lányai gondoskodnak róla, amikor megöregszik. Édesanyám évekig féloldali bénulásban szenvedett, és a teste mindenütt fájt. Korábban, amikor otthon voltam és ápoltam, én mentem el az orvoshoz, és én hoztam el a gyógyszereit. Annak ellenére, hogy próbáltam kezelni és ápolni őt, ez a legkevésbé sem enyhítette a fájdalmát. Hogy anyámnak mennyi szenvedést kellett elviselnie, azt Isten rendelte el. Amikor anyám elhunyt, az azt jelentette, hogy elérkezett az ideje. Többet nem szenvedett a testi betegségtől. Ez egy jó dolog volt, és alá kell vetnem magam Isten szuverenitásának és intézkedésének. Én azonban nem kerestem az igazságot ebben a helyzetben, és nem vetettem alá magam Isten döntéseinek. Negatív voltam, a kötelességemben pedig hanyag, és a viselkedésem lényege ellentétes volt Istennel; nem volt bennem semmi emberi mivolt vagy értelem!

Elolvastam egy másik részt Isten szavaiból, amely még jobban tisztázta, hogyan kell az embernek a szüleire tekintenie. Isten szavai azt mondják: „Kívülről úgy tűnik, hogy a szüleid hozták létre a testi életedet, és a szüleid voltak azok, akik életet adtak neked. De Isten szemszögéből és ennek a kérdésnek a forrásától a testi életedet nem a szüleid adták, mert az emberek nem tudnak életet teremteni. Egyszerűen kifejezve, egy ember sem teremtheti meg az ember leheletét. Azért képes minden egyes ember teste emberré válni, mert van lélegzete. Az ember élete ebben a lélegzetben rejlik, és ez a jele az élő embernek. Az emberek rendelkeznek ezzel a lélegzettel és élettel, és nem a szüleik ezeknek a dolgoknak a forrása és eredete. Csak arról van szó, hogy az emberek úgy jöttek létre, hogy a szüleik megszülték őket – alapvetően Isten az, aki ezeket a dolgokat adja az embernek. Ezért a szüleid nem az életed urai, az életed Ura Isten. Isten teremtette az emberiséget, Ő teremtette az emberiség életét, és Ő adta az emberiségnek az élet leheletét, amely az ember életének eredete. Ezért hát nem könnyű megérteni ezt a sort: »A szüleid nem az életed urai«? A lélegzetedet nem a szüleid adták neked, és még kevésbé kaptad a szüleidtől annak folytatását. Isten vigyáz és uralkodik életed minden napja felett. A szüleid nem dönthetik el, hogyan telnek életed mindennapjai, hogy minden nap boldog-e és simán megy-e, hogy kivel találkozol nap, mint nap, vagy milyen környezetben élsz minden nap. Csupán arról van szó, hogy Isten a szüleiden keresztül vigyáz rád – egyszerűen a szüleid azok az emberek, akiket Isten azért küldött, hogy vigyázzanak rád. Amikor megszülettél, nem a szüleid adták neked az életet, tehát a szüleid voltak-e azok, akik azt az életet adták neked, amely lehetővé tette, hogy idáig élj? Még mindig nem ők voltak. Az életed eredete még mindig Isten, és nem a szüleid” (Az Ige, 6. kötet – Az igazságra törekvésről I. Hogyan kell törekedni az igazságra? (17.)). Isten szavai nagyon világosak. Az ember élete Istentől ered. Bár édesanyám szült engem, az életemet Isten ajándékozta nekem. Isten áldása és gondviselése nélkül édesanyám nem tudott volna felnevelni engem. Isten anyámat használta arra, hogy felneveljen, őt használta fel, hogy Istenhez forduljak, és felhasználta arra is, hogy megszabaduljak az otthoni bajok miatti aggodalmamtól. Nem számít, hogy anyám mennyire áldozta fel magát értem, mindez abból származott, amit Isten adott nekem. De ehelyett a feje tetejére állítottam a dolgokat, azt hittem, hogy anyám feláldozta magát értem, és mindig vissza akartam fizetni a szüleimnek, és így nem foglalkoztam Isten szuverenitásával és elhatározásaival. A valóságban nem számított, hogy anyám mennyire áldozta fel magát, anyai felelősségének tett eleget, ami szintén Isten elrendelése és szuverenitása volt. Istennek kell hálát adnom. Azt is megértettem, hogy megvan a saját küldetésem ebben a világban, ami az, hogy teljesítsem teremtett lénybeli kötelességemet, nem pedig az, hogy megháláljam anyám kedvességét. Ezt felismerve nem éltem többé bűntudatban, szemrehányásokat téve magamnak, és nem éreztem magam adósnak. Képes voltam lecsendesíteni a szívemet, és a kötelességemet végezni. Isten szava egy világítótorony. Ha nem lett volna Isten szavainak időben történő megvilágosítása és útmutatása, még mindig képtelen lennék felismerni, hogy ezeket a mondásokat: „A gyermeki kötelességtudat olyan erény, amely minden mást felülmúl” és „Ne utazz messzire, amíg élnek a szüleid” a Sátán nevelte belém, és még mindig az anyámmal szembeni adósságom terhe alatt élnék, miközben a Sátán bántásától szenvednék. Most végre tisztán látom, hogy a hagyományos kultúra reakciós téveszme, amely ellenáll Istennek, és hogy ezek a gondolatok és nézetek igazán félrevezetőek. Isten szavai vezettek el ezektől a sátáni téveszméktől, és képessé tettek arra, hogy helyesen tekintsek anyám halálára. A szívem megkönnyebbült és felszabadult! Hála Istennek, hogy megmentett!