Gyerekkoromban a családom nagyon szegény volt. Apám csak a szövetkezetben szerzett munkaegységet, a háztartással pedig egyáltalán nem törődött, így anyám nem számíthatott rá, ha igazságtalanság érte, vagy nehézségekkel kellett szembenéznie. Mindenről egyedül gondoskodott, és sokat szenvedett. Akkor azt gondoltam: „Amikor férjhez megyek, mindenképpen egy családcentrikus, felelősségteljes és megbízható férfit kell találnom, vagy legalábbis olyat, aki megvéd, és kiáll értem, ha bajba kerülök.” De a dolgok nem úgy alakultak, ahogy reméltem. A házasságkötés után rájöttem, hogy a férjem felelőtlen, és teljesen közömbös irántam, így a gyerekünkkel való törődés és a háztartás vezetése mind rám hárult. Később elkezdett félrelépni, és gyakran éjszakára sem jött haza. Ezt már tényleg nem bírtam tovább, így elváltunk. A válás után teljesen egyedül sodródtam, nem volt kire támaszkodnom, és végtelenül magányosnak és tehetetlennek éreztem magam. Egyre jobban vágytam egy biztos otthonra, és valakire, aki segít a nehézségekben, és hajlandó meghallgatni engem. 2006-ban aztán megismertem a jelenlegi férjemet. Becsületes és kedves ember volt, és bár nem volt tehetős, nagyon jól bánt velem, és sokat törődött velem. Hajlandó volt meghallgatni, sőt, még a lányom biztosítását is segített fizetni. Ez nagyon meghatott, és úgy éreztem, ő felelősségteljes és megbízható, egy olyan ember, akire támaszkodhatok. Nemsokára össze is házasodtunk. Mélyen becsültem ezt a házasságot. Hogy a gyermekünk taníttatását fedezni tudjuk, nyitottunk egy kis boltot. A férjem nagyon szorgalmas és talpraesett volt, és bármi is adódott, mindig közbelépett, hogy megoldja, nekem soha nem kellett aggódnom, vagy leterhelve éreznem magam. Nagyon boldog voltam, és úgy éreztem, végre van kire támaszkodnom, és van egy biztos otthonom.

2013-ban a férjemmel együtt elfogadtuk Mindenható Isten utolsó napokbeli munkáját. Együtt jártunk összejövetelekre, és együtt ettük és ittuk Isten szavait. Gyakran gondoltam magamban: „Milyen jó, hogy együtt hiszünk Istenben, és senki sem üldöz vagy akadályoz minket! A jövőben mindketten üdvözülhetünk.” Nagyon boldog voltam. De idővel észrevettem, hogy a férjem nem törekszik az igazságra, ritkán olvassa Isten szavait, és szüntelenül csak az emberekkel és a dolgokkal van elfoglalva. 2018-ban pedig a férjem felhagyott a hittel. Attól kezdve mintha teljesen kicserélték volna. Valahányszor a nővérek eljöttek egy összejövetelre, mindig komor arckifejezéssel fogadta őket. Egyszer egy nővér átjött egy összejövetelre, mire a férjem azonnal meredt szemmel rákiáltott: „Mit keresel itt? Azonnal takarodj!” A nővérnek nem volt más választása, mint gyorsan távozni. Utána bármit mondtam, a férjem nem hallgatott rám, és mivel féltem, hogy feldühítem, inkább nem szóltam semmit. Azt gondoltam magamban: „Régen olyan jó volt a kapcsolatunk, nem kellene a hit dolgai miatt vitatkoznom vele, mert az rontana a kapcsolatunkon.” Így hát a gyülekezetvezetőnek úgy kellett intéznie, hogy máshol vegyek részt az összejöveteleken. Amikor pedig néha későn értem haza egy összejövetelről, a férjem savanyú képet vágott, és szemrehányást tett, hogy miért csak most érek haza. Emiatt minden alkalommal, amikor összejövetelre mentem, szorított az idő. Féltem, hogy ha hazajön, és nincs kész az étel, akkor elégedetlen lesz.

Egyszer egy összejövetelen a vezető Isten szavairól tartott közösséget. Eleinte tudtam figyelmesen hallgatni, de ahogy közeledett az étkezési idő, és láttam, hogy még mindig nem áll szándékában befejezni, a szívem forrongani kezdett: „Miért nem fejezed már be? Nézd már, mennyi az idő! Még haza kell mennem főzni a férjemnek. Ha későn érek haza, még a végén újra vitatkozni fogunk. Nem tenné ez még feszültebbé a kapcsolatunkat?” Annyira nyugtalan lettem, hogy nem tudtam nyugton ülni, és már nem is hallottam, mit mond a nővér. Végül közbeszóltam: „Mennünk kell.” A nővérnek pedig sietősen be kellett fejeznie az összejövetelt. Én durcás arccal azonnal elindultam. Szinte minden alkalommal, amikor egy összejövetel után hazafelé tartottam, a szívem a torkomban dobogott. Ha hazaértem és láttam, hogy a férjem nincs otthon, a szorongó szívem végre megnyugodott, de ha otthon volt, idegesen rohantam főzni, attól tartva, hogy elégedetlen lesz. Minél inkább engedtem neki, annál inkább így viselkedett. Sőt, ha valami nem tetszett neki, vagy valami rosszat mondtam, és ezzel megbántottam, dühbe gurult. Azt mondta: „Egész nap összejöveteleken vagy, és Isten szavát olvasod – mire számíthatok tőled? A lelkünk és az utunk nem ugyanaz. Előbb-utóbb el kell válnunk!” Amikor hallottam a férjemet arról beszélni, hogy végül elválunk, félni kezdtem, hogy újra egyedül kell élnem. De Istent sem akartam elhagyni, és óriási fájdalmat éreztem. Azt gondoltam magamban: „Keményen dolgoztunk, hogy végre felépítsünk egy tökéletes otthont, és az is igaz, hogy ő elég jól bánt velem. Ha tényleg elhagyom, lehetne még ilyen életem?” Hogy összetartsam a családunkat, még óvatosabb lettem. Így néha, amikor a férjem dolgozott, inkább kevesebbet olvastam Isten szavából, és a férjemnek segítettem, csak hogy boldoggá tegyem. Minden házimunkáról gondoskodtam, naponta háromszor pontosan az ízlése szerint készítettem el az ételt, és még ha kellemetlen dolgokat mondott is, nem vitatkoztam, mert nem akartam újabb veszekedést provokálni.

Egyszer eljött hozzám két nővér, hogy megbeszéljünk valamit, mire a férjem hirtelen kirohant a hálószobából, és elkergette őket. Utána engem is figyelmeztetett: „Több nővért ne lássak a házban! Ha visszajönnek, hívom a rendőrséget.” Látva, hogy a férjem viselkedése egyre durvul, és egyre messzebbre megy, arra gondoltam: „Ezzel nem arra akar kényszeríteni, hogy feladjam a hitemet? A hitemet nem adhatom fel, talán egyszerűen el kellene hagynom őt.” De aztán az ötlött fel bennem: „Hogyan tudnék egyedül élni, miután elhagytam?” Nagyon féltem az egyedülléttől, és képtelen lettem volna elhagyni őt. Többször is előfordult, hogy amikor a férjem megkért, segítsek neki a munkában, az pont a kötelességem idejére esett, én pedig mindig azt választottam, hogy a férjem kedvében járok, és elhanyagolom a kötelességemet. Néha, ha valami apróság nem tetszett neki, szidott és gúnyolt, míg egy nap nem bírtam tovább, és visszavágtam neki: „Tudod jól, hogy Istenben hinni jó, akkor miért nehezíted meg mindig a dolgomat? Mi a baj azzal, ha összejövetelekre járok, és a kötelességeimet végzem? Melyik házimunkát nem végeztem el? Akkor lennél boldogabb, ha olyan lennék, mint mások, akik egész nap madzsongoznak, buliznak és elhanyagolják az otthonukat?” Látva, hogy visszavágok, még dühösebb lett; felemelte a hangját, rám meredt, és dühödten azt mondta: „Ne provokálj! Ha tényleg feldühítesz, kidobom az összes cuccodat!” Azt gondoltam magamban: „Hát ez az ember nem egy ördög? Hiszen gyűlöli Istent és az igazságot is!” Akkor eszembe jutottak Isten szavai: „A hívők és a nem hívők összeegyeztethetetlenek, sőt, inkább szemben állnak egymással” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Isten és ember együtt fog bemenni a nyugalomba). A férjem már nem hitt Istenben. Két különböző úton jártunk, a lelkünk elszakadt egymástól, és egyszerűen nem találtuk a közös hangot. Folyamatosan egyre durvábban üldözött a hitem miatt, és gyakran gondolkodtam azon, hogy egyszerűen elhagyom őt. De amikor arra gondoltam, milyen egyedül és elhagyatottan élek majd a válás után, hogy nem lesz senki, aki megvédjen az élet nehézségeitől, és hogy a nehezen felépített családom darabokra hullana, egyszerűen képtelen voltam meghozni a döntést. Fájdalmamban Isten elé járultam imádkozni: „Ó, Istenem, a férjem egyre súlyosabban üldöz engem. Korlátoz az összejöveteleimben és a kötelességeimben is. Nagy fájdalmat érzek a szívemben, és nem tudom, mit tegyek. Ebben a helyzetben milyen leckéket kell megtanulnom? Kérlek, világosíts meg, adj világosságot, és vezess engem!”

Az áhítataim során Isten szavait olvastam. „Miután egyesek házasságra lépnek, készen állnak arra, hogy minden erejüket latba vetve küzdjenek, harcoljanak és fáradozzanak a házastársi boldogságért. Egyesek a körmük szakadtáig dolgoznak, hogy pénzt keressenek a családjuk eltartására, és fáradhatatlanul tűrik a nehézségeket, és persze még többen vannak, akik a társukra bízzák az életük boldogságát. Úgy hiszik, az, hogy boldogok és vidámak lesznek-e az életben, attól függ, hogy milyen a társuk, hogy jó ember-e; hogy a személyisége és az érdeklődési köre egyezik-e az övékkel; hogy olyasvalaki-e, aki meg tudja szerezni a betevőt és képes vezetni a családot; hogy olyasvalaki-e, aki gondoskodni tud az alapvető szükségleteikről a jövőben, és boldog, stabil, csodálatos családot biztosít nekik; illetve olyasvalaki-e, aki meg tudja vigasztalni őket, amikor fájdalommal, megpróbáltatással, bukással vagy hátráltatással találkoznak. Hogy ezeket megerősítsék, különös figyelmet szentelnek a társuknak, mialatt együtt élnek. Nagy gondossággal és figyelemmel figyelik és jegyzik a társuk gondolatait, nézeteit, beszédét és viselkedését, minden mozdulatát, valamint az erősségei és gyengeségei bármelyikét. Részletesen emlékeznek a társuk által az életben feltárt összes gondolatra, nézetre, szóra és viselkedésre, hogy jobban megérthessék őt. Ezzel egyidejűleg abban is reménykednek, hogy a társuk jobban megérti őket, beengedik a társukat a szívükbe, önmagukat pedig beengedik a társuk szívébe, hogy jobban fékezhessék egymást, vagy hogy az elsők legyenek, akik megjelennek a társuk előtt, amikor valami történik, az elsők, akik segítenek neki, az elsők, akik kiállnak mellette és támogatják, bátorítják és szilárd támaszai lesznek. Egy ilyen életkörülmény mellett a férj és a feleség ritkán próbálja meg tisztán látni, hogy miféle ember a társa, teljes egészében a társa iránti érzéseiben él, és arra használja az érzéseit, hogy törődjön a társával, elviselje őt, kezelje az összes hibáját, hiányosságát és törekvését, olyannyira, hogy minden kívánságát teljesíti. Egy nővér például hazamegy az összejövetelről, és a férje ezt mondja: »Túl sokáig tartanak az összejöveteleid. Menj csak fél órára, majd gyere haza!« A nő így válaszol: »Minden tőlem telhetőt meg fogok tenni.« Persze legközelebb fél órára megy el az összejövetelre, majd hazatér. A férje most ezt mondja: »Így már jobb. Legközelebb csak menj el, mutasd meg magad, majd gyere haza.« A nő ezt mondja: »Ó, hát ennyire hiányzom neked! Jól van, megteszem, ami tőlem telik!« Persze legközelebb, amikor összejövetelre megy, nem okoz neki csalódást, és nagyjából tíz perc elteltével hazajön. A férje nagyon elégedett és boldog. Ha azt akarja, hogy a felesége keletre menjen, ő nem mer nyugatra menni; ha azt akarja, hogy nevessen, nem mer sírni. A férj látja, amint a feleség Isten szavait olvassa és himnuszokat hallgat, ő pedig gyűlöli ezt és undorodik, s ezt mondja: »Mi értelme állandóan azokat a szavakat olvasni és azokat az énekeket énekelni? Nem lehetne, hogy amikor itthon vagyok, egyszerűen nem olvasod azokat a szavakat és nem énekled azokat az énekeket?« A nő gyorsan beleegyezik, és utána soha nem meri olvasni Isten szavait, illetve nem mer énekeket hallgatni. A férje követelései megértetik vele, hogy nem tetszik neki, hogy ő hisz Istenben, és még kevésbé tetszik neki, hogy Isten szavait olvassa, ezért, amikor otthon van, vele tölti az időt, tévét néz vele, eszik és cseveg vele, sőt azt is meghallgatja, ahogy a férje kibeszéli a sérelmeit: bármit megtesz a férjéért, ha az boldoggá teszi. Úgy hiszi, hogy egy házastársnak ezeket a feladatokat kell teljesítenie. Mikor olvassa tehát Isten szavait? Csak akkor mer egy kicsit Isten szavaiból olvasni, amikor a férje elment hazulról, de amint zajt hall az ajtónál, túlságosan megrémül ahhoz, hogy folytassa az olvasást. Állandóan feszült, attól tartva, hogy a férje hirtelen visszatér, a szíve pedig annyira zaklatott, hogy sehogy sem tudja lecsendesíteni. Azt sem tudja, mit mondjon, amikor Istenhez imádkozik. Hogy bevallja, nincs elég hite Istenben, hogy fél a férjétől, és nem tudja lecsendesíteni a szívét, hogy Isten szavait olvassa – úgy érzi, képtelen rávenni magát, hogy ezeket kimondja: Nincs mit mondania Neki. Amikor Isten szavait olvassa, nem tudja befogadni őket, nem tudja lecsendesíteni a szívét, hogy elmélkedjen rajtuk – az elméje zaklatott és nyugtalan. Így végül egyszerűen abbahagyja Isten szavainak olvasását, arra gondolva, hogy nem nagy ügy, ha ez egyszer kihagyja a lelki áhítatát. Mit gondoltok? Jól megy sora? (Nem.) Házastársi gyötrelem vagy házastársi boldogság ez? (Gyötrelem.)” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (11.)). Amit Isten mondott, pontosan leírta a viselkedésemet. Mindig is a házasságot tekintettem a menedékemnek, a férjemet pedig olyasvalakinek, akire támaszkodhatok. Gyerekkoromban láttam, milyen nehéz volt anyámnak egyedül vezetni a háztartást, és hogy apám semmiben sem segített. Igazán szánalomra méltónak láttam anyámat, ezért egy felelősségteljes férfit akartam találni, akire számíthatok. De a várakozásaimmal ellentétben az első férjem felelőtlennek bizonyult, és hiányzott belőle a kötelességtudat, így végül elváltunk. Utána magányos, szenvedéssel teli életet éltem, támogatás nélkül. Később megismertem a jelenlegi férjemet, aki törődött velem, és megbecsült. Nem kellett a háztartási ügyek miatt aggódnom, sőt, még a lányom biztosítását is fizette, ezért felelősségteljesnek és megbízhatónak tartottam. Ahogy a mondás tartja: „Egy gyerekekkel teli ház nem ér annyit, mint egy társ, akivel később találkozol az életben.” Én is egyetértettem ezzel a mondással. Bár van egy lányom, lehet, hogy a jövőben nem számíthatok rá, így továbbra is a férjemre kellett támaszkodnom. A férjemet tekintettem a támaszomnak életem végéig, és a menedékemnek. Ezért, hogy fenntartsam ezt a családot, nem bántam a nehézségeket és a kimerültséget. Mindenben engedelmeskedtem neki, hogy ne találjon bennem hibát, és úgy voltam vele, hogy amennyiben így tölthetjük együtt életünk hátralévő részét, elégedett vagyok. Még azután is, hogy megtaláltam Istent, továbbra is nagyra értékeltem a házasságot. Amikor a férjem folyamatosan akadályozta a hitemet, féltem, hogy a házasságunk széthullik, és elveszítem ezt a családot, ezért mindig engedelmeskedtem neki. Amikor megtiltotta, hogy a nővérek eljöjjenek hozzánk összejövetelre, féltem, hogy rontaná a kapcsolatunkat, ha vitatkoznék vele, ezért engedelmeskedtem neki, és otthon már nem fogadtam vendégeket. Ha egy összejövetel túl sokáig tartott, aggódtam, hogy későn érek haza, és késlekedem a férjemnek való főzéssel, sőt, még a vezetőt is félbeszakítottam, mielőtt a közössége végére ért volna, megzavarva ezzel az összejövetelt. Amikor a kötelességem ütközött a családi békével, féltem, hogy a férjem dühös lesz, és ez hatással lenne a kapcsolatunkra, ezért mindig azt választottam, hogy a kedvében járok, és elhanyagoltam a kötelességemet. Azért, hogy a férjemnek megfeleljek, halogattam az igazságra való törekvésemet, és több lehetőséget is elszalasztottam, hogy elnyerjem azt. Nem tettem eleget egy teremtett lény kötelességének és felelősségének. A férjemet tettem meg támaszomnak, és mindenben engedelmeskedtem neki. A kötelességem során minden lépésnél az ő arckifejezését figyeltem, korlátozott engem, és nagyon elnyomottnak és megbántottnak éreztem magam. Egy ilyen házasság gonddal volt tele, nem boldogsággal. Tovább kerestem: „Hogyan kellene a házassághoz viszonyulnom?”

Később Isten szavait olvastam. „Isten csak azért rendelt házasságot számodra, hogy megtanulj eleget tenni a felelősségeidnek, megtanulj békésen együtt élni egy másik emberrel és osztozni az életen, és megtapasztald, milyen a társaddal közös élet, valamint hogyan kell kezelni mindazokat a dolgokat, amelyekkel együtt találkoztok, ezzel gazdagabbá és másabbá téve az életedet. Ő azonban nem ad téged el a házasságnak, és természetesen nem ad el a társadnak, hogy a rabszolgája légy. Nem vagy a rabszolgája, ő pedig nem a rabszolgatartód. Egyenlőek vagytok. A társaddal szemben csak feleségként (vagy férjként) vannak felelősségeid, és ha ezeknek a felelősségeknek eleget teszel, Isten olyan feleségnek (vagy férjnek) tart, aki megfelelő színvonalú. [...] A testi világban fennálló kapcsolatok tekintetében a szüleiden kívül a házastársad az, aki a legközelebb áll hozzád ezen a világon. Mégis, csak azért mert hiszel Istenben, a társad ellenségként kezel, támad és üldöz téged. Ellenzi, hogy összejövetelekre járj; ha hall valami pletykát, hazajön, és azonnal leszid és megver téged. Még amikor otthon imádkozol vagy olvasod Isten szavait, és egyáltalán nem befolyásolod a normális életét, akkor is leszid és szembeszegül veled, sőt el is ver. Mondd meg Nekem, miféle alak az ilyen? Hát nem egy démon ez a másik? Ez az az ember, aki a legközelebb áll hozzád? Megérdemli egy ilyen ember, hogy bármilyen felelősségednek is eleget tegyél vele szemben? (Nem.) Egyesek, akik ilyen házasságban élnek, még mindig a társuk kénye-kedve szerint ugrálnak, hajlandóak mindent feláldozni, feláldozzák az időt, amelyet a kötelességük végzésével kellene tölteniük, a lehetőséget, hogy végezzék a kötelességüket, sőt, még azt a lehetőségüket is, hogy elérjék az üdvösséget. Nem szabadna ezeket tenniük, és az lenne a legkevesebb, hogy feladják az efféle elgondolásokat. [...] Isten célja a házasság elrendelésével az, hogy legyen társad, hogy a partnered társaságában menj át az élet hullámvölgyein és haladj keresztül minden életszakaszon, hogy ne légy egyedül és ne légy magányos az élet minden egyes szakaszában, hogy legyen melletted valaki, valaki, akire rábízhatod a legbensőbb gondolataidat, és valaki, aki vigasztal és gondoskodik rólad. Ugyanakkor Isten nem használja arra a házasságot, hogy megkössön téged, vagy gúzsba kösse kezed-lábad, hogy ne legyen jogod megválasztani a saját utadat, és a házasság rabszolgájává válj. Isten házasságot rendelt és egy társat intézett számodra; nem egy rabszolgatartót talált neked, és azt sem akarja, hogy korlátok közé legyél szorítva a házasságodban a saját törekvéseid, saját életcéljaid, a törekvéseid helyes iránya, illetve az üdvösség kereséséhez való jog nélkül. Ellenkezőleg; függetlenül attól, hogy házas vagy-e vagy sem, az Isten által neked ajándékozott legnagyszerűbb jog az ahhoz való jog, hogy a saját életcéljaidra törekedj, hogy megalkosd a helyes életszemléletet és hogy keresd az üdvösséget. Ezt a jogot senki sem veheti el tőled, és senki sem avatkozhat bele, a házastársadat is beleértve” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (11.)). Isten szavai mélyen megérintettek. Isten nem akarja, hogy a házasság miatt elveszítsük a méltóságunkat vagy az integritásunkat, sem azt, hogy ne tegyünk eleget a kötelességeinknek és a felelősségünknek, és elveszítsük az üdvösség esélyét. Isten azt sem akarja, hogy a házasság gúzsba kössön minket, és hogy önként a házasság rabszolgájává váljunk. Ki kellett szabadulnom a házasság béklyóiból, és nem engedhettem tovább, hogy a férjem korlátozzon és megkössön, hiszen csak így élhettem méltósággal és integritással. Tisztán tudtam, hogy Istenben hinni a helyes út az életben, és hogy a kötelességvégzés egy teremtett lény felelőssége és kötelessége, de én a Sátán által belém plántált gondolatok és nézetek szerint éltem. Azt hittem, hogy „a férfi a ház feje” és „a házasság egy biztonságos menedék”. Látva, hogy a férjem a mindennapi életben jól bánik velem, őt tekintettem a támaszomnak. És amikor minden tőle telhetőt megtett, hogy üldözzön és akadályozzon az összejöveteleimen és a kötelességeimben, boldogan váltam a rabszolgájává, hogy a kedvében járjak. Panasz nélkül gürcöltem, hogy naponta háromszor ételt készítsek, mindig az arckifejezését figyeltem, és mindenben engedelmeskedtem neki. Folyamatosan kompromisszumokat kötöttem érte, de ő csak fokozta a nyomást, állandóan akadályozott és üldözött. Nemcsak az összejöveteleken voltam korlátozva, de a teremtett lények kötelességét sem végeztem jól. Hogyan élhettem volna így méltósággal és integritással? Isten azért rendeli a házasságot az embereknek, hogy megtapasztalják annak örömeit és nehézségeit, hogy gazdagítsák élettapasztalatukat, hogy megtanulják kezelni az életben felmerülő különféle embereket, eseményeket és dolgokat, és hogy házastársként támogassák és kísérjék egymást az életben. Isten nem adott el engem a házasságnak. Nem vagyok a férjem rabszolgája; egyenrangúak vagyunk. De hogy fenntartsam az otthonunkat, mindenben engedelmeskedtem neki, elhanyagolva a kötelességemet, és majdnem elvesztettem az esélyemet az üdvösségre. Milyen ostoba voltam! A valóságban feleségként minden házimunkát elvégeztem, amit csak tudtam, és feleségként már minden felelősségemnek eleget tettem, de ő szándékosan hibát keresett bennem, és megnehezítette a dolgomat. Ráadásul a férjem egykor hitt Istenben, és olvasta Isten szavait, és tisztán tudta, hogy én az igaz Istenben hiszek, de mégis mindent megtett, hogy akadályozza és üldözze a hitemet. Amikor látta, hogy testvérek jönnek hozzánk, elkergette őket, sőt azzal fenyegetőzött, hogy hívja a rendőrséget, hogy tartóztassák le őket. Még Isten szavainak könyveit is el akarta pusztítani. A lényege egy Istent gyűlölő és Ellene lázadó ördögé volt. Nem hitt Istenben, és a pusztítás útján járt, és azt akarta, hogy én is vele menjek a pokolba. Láttam, hogy rendkívül rosszindulatú, és nincs emberi mivoltja. Korábban nem ismertem fel a lényegét, hanem folyamatosan engedtem neki, méltóság és integritás nélkül élve, csak hogy fenntartsam a házasságunkat. Igazán szánalmas volt! Ha nem ébredek fel, nem változtatok, és a házasságomért elhanyagolom a kötelességemet, és elárulom Istent, akkor méltatlanná válok arra, hogy teremtett lénynek nevezzenek, és a végén Isten egyszerűen kiiktat és elpusztít. Ezt megértve titokban elhatároztam magam: „Többé nem engedek a férjemnek. Ha újra megpróbálja akadályozni a hitemet, elhagyom őt, és a saját utamat járom, és jól fogom végezni kötelességemet teremtett lényként.”

2023 szeptemberében egy este, miután visszatértem a kötelességemből, a férjem dühösen azt mondta: „Beszélnünk kell. Folytathatjuk még így, vagy sem?” Azt mondtam: „Tőled függ, hogy folytathatjuk-e.” Hirtelen dührohamot kapott, és ádázul rám mordult: „Rendben! Higgy, amiben csak akarsz! Elégetem az összes könyvedet!” Ezzel elkezdett a dobozokban és fiókokban kutatni, és mielőtt reagálhattam volna, előhúzta Isten szavainak néhány könyvét és a számítógépemet. A gépem után nyúltam, hogy visszavegyem, de ő megfordult, és összetörte. A jelenet olyan volt, mint egy rendőrségi razzia, és teljesen leleplezte az ő ördögi természetét. Rettegtem, hogy a dühe hevében tényleg elpusztítja Isten szavainak könyveit, ezért gyorsan imádkoztam Istenhez a szívemben. Végül nem pusztította el a könyveket. Egy idő után kiviharzott, mondván, hogy elköltözik, és mostantól egyedül fog élni. Letérdeltem, és imával kiáltottam Istenhez: „Istenem, nem számítottam rá, hogy a férjem ennyire gonosz lesz. Tisztán láttam az ő ördögi lényegét, és nem tűrhetem tovább. A házasságunknak vége. De hova mehetek, ha elhagyom? Hogyan élhetek egyedül? Nagy fájdalmat érzek; kérlek, segíts nekem!” Imádkozás után Isten szavaira gondoltam. „Attól a pillanattól kezdve, hogy sírva erre a világra jössz, megkezded felelősségeid teljesítését. Isten tervének és elrendelésének kedvéért töltöd be szerepedet, és megkezded életutadat. Bármi legyen is a háttered, és bármilyen út álljon is előtted, végső soron senki sem menekülhet a Menny vezénylései és intézkedései elől, és senki sem képes irányítani a saját sorsát, mert csak Ő, aki mindenek felett szuverén, képes ilyen munkára. A kezdetektől fogva, amióta az ember létezik, Isten mindig is ily módon végezte a munkáját, irányítva a világegyetemet és vezérelve minden dolog változásának törvényeit és mozgásának pályáját. Mint minden dolgot, az embert is csendesen és tudtán kívül táplálja az Istentől származó édesség, eső és harmat; mint minden dolog, az ember is tudtán kívül él Isten kezének vezénylése alatt. Az ember szíve és lelke Isten markában van, és Isten szeme mindent lát az életében. Függetlenül attól, hogy elhiszed-e mindezt vagy sem, minden és bármi, legyen az élő vagy holt, Isten gondolatainak megfelelően mozdul, változik, újul meg és tűnik el. Így gyakorol szuverenitást Isten minden dolog felett” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Isten az ember életének forrása). Isten szavai hirtelen rádöbbentettek, hogy Isten a Teremtő, és minden dolog Legfőbb Ura. Isten ural és irányít mindent, és Isten adott nekünk életet. Ő vezeti a mindennapi életünket, éjjel-nappal vigyáz ránk, senki sem élhet anélkül, hogy Ő ellátná élettel, és csak Ő az ember támasza. A férjem csupán egy jelentéktelen teremtett lény, és minden vele kapcsolatos dolog Isten kezében van. Még a saját sorsát sem tudja irányítani, nemhogy az enyémet, akkor hogyan támaszkodhatnék rá? Pont mint amikor korábban összeestem a betegségtől – tehetetlen volt, és csak annyit tehetett, hogy mellettem állt, és aggódott. Később, amikor visszanyertem némi tudatomat, Istenhez imádkoztam, és fokozatosan magamhoz tértem. Eszembe jutottak a szomszédaim is, akik húsz évig voltak házasok, és jól éltek. De amikor a feleség megbetegedett és lebénult, a férj néhány napig gondozta, aztán egyszerűen elhagyta. Aztán ott volt az unokahúgom: amikor először férjhez ment, ő és a férje gyakorlatilag elválaszthatatlanok voltak, de váratlanul, miután vállalkozásba kezdtek, és az életük jobbra fordult, a férjének viszonya lett, és mintha teljesen kicserélték volna. Amikor elváltak, még a vagyonért és a házért is harcolt vele. Ezekből a tényekből rájöttem, hogy az emberekre nem lehet támaszkodni. Mégis továbbra is a férjemre akartam támaszkodni. Milyen ostoba, vak és szánalmas voltam! Isten az én Uram, Ő az én támaszom, és ami a szenvedés és az áldások mennyiségét illeti, amit egy ember az életében megtapasztal, azt Isten már mind előre elrendelte. Miután elhagynám a férjemet, a jövőm nem Isten vezénylése alatt állna? Csak alá kell vetnem magam, és mindent Istenre kellett bíznom. Erre gondolva a szívem már nem fájt annyira, és némi hitre tettem szert. Hamarosan találtam egy megfelelő házat, és végre megszabadultam a férjem korlátozásaitól és kötelékeitől, és szabad életet éltem egyedül.

Később a szívem még mindig nem tudott elengedni néhány dolgot. Nem voltam hajlandó elfogadni, hogy a nehezen felépített házasságom így szétesett, és hogy öregkoromra magányos életet kell élnem támogatás nélkül. Éjszakánként ezek a gondolatok töltötték ki az elmémet, és ahogy gondolkodtam rajtuk, a sérelem könnyei kezdtek folyni az arcomon. Fájdalmamban és tehetetlenségemben Isten elé járultam imádkozni, kérve Istent, hogy segítsen levetni ezt az állapotot. Isten szavait olvastam. „Mindenféle házasságban lehet ilyen tapasztalatod, választhatod a helyes út követését Isten útmutatása mellett, teljesítheted az Istentől kapott küldetésedet, ilyen előfeltétel mellett és ezzel az indítékkal elhagyhatod a házastársadat és véget vethetsz a házasságodnak, és ehhez gratulálni kell. Legalább egy dolognak érdemes örülni, mégpedig, hogy többé nem vagy a házasságod rabszolgája. Megmenekültél a házasságod rabszolgaságából, és nem kell többé aggódnod, bánkódnod és küzdened amiatt, hogy a házasságod rabszolgája vagy, és ki akarsz szabadulni, de képtelen vagy rá. Ettől a pillanattól kezdve megmenekültél, szabad vagy, és ez jó dolog. Ezek után remélem, hogy azok, akiknek a házassága korábban fájdalommal végződött, és akikre még mindig ennek a dolognak az árnya vetül, valóban el tudják engedni a házasságukat, el tudod engedni az árnyakat, amelyek emiatt ott maradtak veled, el tudod engedni a gyűlöletet, a dühöt, sőt a gyötrelmet is, amelyet ez benned hagyott, és nem érzel többé fájdalmat és haragot amiatt, hogy a társadért vállalt összes áldozatodat és erőfeszítésedet az hűtlenséggel, árulással és gúnyolódással viszonozta. Remélem, hogy magad mögött hagyod mindezt, szerencsésnek érzed magad, hogy nem vagy többé a házasságod rabszolgája, szerencsésnek érzed magad, hogy többé nem teszel semmit, és nem hozol szükségtelen áldozatokat a házasságod rabszolgatartójáért, hanem ehelyett Isten útmutatása és szuverenitása alatt a helyes utat követed az életben és végzed azt a kötelességet, amelyet egy teremtett lénynek végeznie kell, és többé nem vagy zaklatott, és semmi más miatt nem kell aggódnod. Természetesen nincs többé szükség arra, hogy a házastársaddal törődj, aggódj vagy nyugtalankodj miatta, vagy hogy a róla szóló gondolatok foglalják le az elmédet. Nem kell többé a házastársaddal megbeszélned a személyes ügyeidet, többé nem kell, hogy korlátozzon téged. Csak az igazságot kell kutatnod, és alapként az alapelveket keresned Isten szavaiban. Már szabad vagy, és nem vagy többé a házasságod rabszolgája. Szerencse, hogy magad mögött hagytad a házasság e rémálmát, hogy őszintén Isten elé járultál, nem korlátoz többé a házasságod, és több időd van Isten szavait olvasni, összejöveteleken részt venni és lelki áhítatokat végezni. Teljesen szabad vagy, nem kell többé senki más hangulataitól függően bizonyos módon viselkedned, nem kell többé senki csúfos gúnyolódását hallgatnod, nem kell többé senki más hangulataival és érzéseivel törődnöd – nagyszerű az egyedülállók életét élni! Nem vagy többé rabszolga, kikerülhetsz abból a környezetből, ahol különféle felelősségeknek kellett eleget tenned az emberekkel szemben, igazi teremtett lény lehetsz, teremtett lény lehetsz a Teremtő uralma alatt és végezheted a teremtett lény kötelességét – milyen csodálatos is tisztán tenni ezt! Soha többé nem kell vitatkoznod, aggódnod, bajlódnod, tűrnöd, elviselned, szenvedned vagy dühösnek lenned a házasságod miatt, soha többé nem kell abban a gyűlöletes környezetben és bonyolult helyzetben élned. Ez nagyszerű, ezek mind jó dolgok, és minden jól megy” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (11.)). Isten szavai minden mondatukkal melegítették és vigasztalták a szívemet. Könnyek között olvastam el Isten szavainak ezt a passzusát, és éreztem, hogy megerősödik a szívem. Hálás voltam, hogy Isten vezetése alatt kiszabadultam a házasság kötelékeiből, és megmenekültem a férjem korlátozásaitól. Hálás voltam, hogy Isten vezetése alatt ráléptem az élet helyes útjára, és onnantól kezdve szorgalmasan végezhettem egy teremtett lény kötelességét, és törekedhettem az igazságra, hogy elnyerjem az üdvösséget. Ez jó dolog volt. Többé nem kell bánkódnom vagy szomorkodnom a házasságom elvesztése miatt.

Most szabad vagyok, és már nem vagyok a házasság rabszolgája, és a férjem sem irányít vagy korlátoz többé. Amikor összejövetelekre megyek, már nem kell hazasietnem főzni; addig maradhatok az összejöveteleken, ameddig csak akarok, és akkor mehetek el otthonról a kötelességemet végezni, amikor csak kedvem tartja. Milyen csodálatos szabadnak lenni! Többé nem kell a férjem mindennapi szükségleteivel foglalkoznom, aggódnom vagy terhelnem magam, és most több időm van az igazságra törekedni, enni és inni Isten szavait és végezni egy teremtett lény kötelességét. Amikor problémák merülnek fel a kötelességeimben, le tudom csendesíteni a szívemet, el tudok gondolkodni, és keresni tudom az igazságot, hogy megoldjam őket, ami némi eredményhez vezet a kötelességvégzésben. Emellett mindennap több időm van az áhítatokra, hogy elgondolkodjak a helytelen állapotaimon, és azonnal keressem Isten szavait, hogy megoldjam őket, és még arra is van időm, hogy áhítati jegyzeteket írjak. Ezzel együtt Isten szavain való elmélkedés által megtanultam megkülönböztetni a különböző embereket – kik az igaz hívők, és kik az álhívők. Ezek olyan dolgok, amiket korábban nem nyerhettem volna el. A múltban a Sátán gondolatai és nézetei szerint éltem, túl nagy jelentőséget tulajdonítva a házasságnak. A férjemet tekintettem a támaszomnak, és folyamatosan fenntartottam a házasságomat. Mindig kompromisszumokat kötöttem, és nagy fájdalomban és elnyomásban éltem. Isten volt az, aki kivezetett a házasság kötelékeiből, és Isten volt az, aki lehetővé tette számomra, hogy némi felismerésre jussak a férjem lényegéről. Hála Istennek!