Nyolc éve ismertük és szerettük egymást a férjemmel, és már az eljegyzésre készültünk, amikor egy hirtelen jött betegség következtében meddővé váltam. Akkor igencsak elcsüggedtem, és elvesztettem az életkedvem. A férjem családja látta, hogy meddő vagyok, és arra ösztökélték, hogy szakítson velem. Ő azonban nem törődött azzal, hogy le akarják beszélni a házasságról, és eltökélte, hogy feleségül vesz. A férjem rendíthetetlen hűsége újra felélesztette a reményt az életemben, nagyon hálás voltam neki, ám ugyanakkor nagyon bánatos is voltam, hogy nem tudok szülni, és mindig úgy éreztem, hogy a férjem adósa vagyok. A szívem mélyén titokban arra gondoltam, hogy meg kell becsülnöm a kemény küzdelem árán megteremtett szövetségünket. Miután összeházasodtunk, tökéletesen rendben tartottam a házat, hogy a férjem nyugodt lehessen, amíg a munkahelyén van. Mind a fontos, mind a jelentéktelen ügyekben mindent megtettem, hogy őt helyezzem előtérbe, és gondoskodtam róla, hogy megkapja a kellő tiszteletet a rokonok és barátok társaságában. Körülbelül két évvel a házasságkötésünk után a férjem örökbe fogadott egy gyermeket, mert nem akarta, hogy folyton emésszen a meddőség miatti önvád. A gyermek örökbefogadása után az otthonunkat sokkal több öröm és nevetés töltötte be, és úgy érzetem, melegebb lett az otthonunk, mint volt.

2009 januárjában. Az unokatestvérem hirdette nekem akkoriban a királyság evangéliumát Mindenható Istentől. Mindenható Isten szavainak nagy hatalma és ereje volt, erősen vonzottak. A későbbiekben gyakran olvastam Isten szavait, és közösséget vállaltam a testvérekkel az Ő szavainak az értelméről. Megértettem, hogy Isten utolsó napokbeli munkája az emberiség megmentése, hogy sok embernek ártott a Sátán, akik még nem járultak Isten elé, és a mi felelősségünk és kötelességünk, hogy ezeket az embereket Isten elé vigyük, hogy elfogadják az Ő üdvösségét. Fel akartam ajánlani a hozzájárulásomat az evangéliumi munkához. Isten kegyelméből hamarosan elkezdtem kötelességet végezni a gyülekezetben. Azt gondoltam magamban: „Milyen nagyszerű lenne, ha bizonyságot tehetnék Isten evangéliumáról a férjemnek, és ő is csatlakozna hozzám az Istenbe vetett hitemben.” De miután a férjem meghallgatott, megvetően azt mondta: „Egyáltalán nincs Isten ezen a világon.” A férjed materialista. A férjem látta, hogy igencsak lelkes vagyok istenhitemben, és kíváncsiságból felment az internetre, hogy utánanézzen a dolognak. Látta, hogy az internet csak úgy hemzseg a Kínai Kommunista Párt, a KKP által kiagyalt, az egyház befeketítését és Isten káromlását célzó negatív propagandától, így idegesen azt kérdezte tőlem: „Mindenható Istenben hiszel? Ezért le fognak tartóztatni. Istenben hinni azt jelenti, hogy feladod a családodat és a munkádat. Ne hagyd magad becsapni!” Azt is mondta, hogy elment a Belbiztonsági Védelmi Hivatalhoz érdeklődni, és azt mondták neki, hogy az olyan családokban, ahol valaki Mindenható Istenben hisz, a gyerekekből a későbbiekben nem lehet köztisztviselő, a hadseregbe sem léphetnek be, és az összes többi családtag is érintett lesz. Azt mondta, hogy ha ezen az úton haladok tovább, előbb-utóbb letartóztatnak. A férjem szavai nagyon megleptek. A KKP még a családtagokat is felhasználta, hogy jelentsék az Istenben hívőket; ennyire gonosz volt! Gyorsan azt mondtam a férjemnek: „Ne hidd el a pletykákat, amiket az interneten látsz; mind a KKP koholmánya. És csak mert hiszek Istenben, az nem jelenti azt, hogy fel akarom adni a családomat vagy az állásomat.” Egyáltalán nem hitt nekem, és továbbra is a KKP pártját fogta. Nem volt más választásom, mint hogy titokban, a háta mögött higgyek.

Egy évvel később a férjem látta, hogy még mindig hiszek Istenben, aggódott, hogy letartóztatnak, és a családunk is belekeveredik a dologba, ami hatással lenne a jó hírére. Emlékszem, egyszer még térdre is ereszkedett, és könyörgött, hogy hagyjam el a hitemet. Amikor láttam, hogy a férjem térden állva könyörög nekem, nagyon meglepődtem. Általában úgy viselkedett, mint egy hímsoviniszta, de most mégis ott térdelt, és könyörgött nekem. Eszembe jutott, hogy jellemzően sokat törődött a családunkkal, és arra gondoltam: „Ha nem hallgatok rá, vajon továbbra is úgy fog bánni velem, ahogy eddig? Vajon gyakran veszekszünk majd ezen? Vajon eljut addig a pontig a dolog, hogy már nem jövünk ki egymással?” Ezen töprengve kissé elgyengültem, és arra gondoltam: „Talán egy kicsit ritkábban járok el a jövőben. A hétvégéket otthon töltöm vele, hogy ne aggódjon annyira.” De azután arra gondoltam: „Ha rá hallgatok, és feladom a hitemet Istenben, elveszítem az esélyt az üdvösségre.” Az is eszembe jutott: „Talán a férjemet csak átmenetileg vezette félre a KKP. Az igazságok, amiket most megértek, sekélyesek; a jövőben, ha időt szakítok a vele való beszélgetésre, hiszek benne, hogy át fog látni a párt pletykáin.” Később, annak érdekében, hogy feladjam a hitemet Istenben, titokban kinyomtatta a KKP negatív internetes propagandáját, és hazahozta, hogy olvassam el. Visszautasítottam, de ő félrehívott, és kényszerített, hogy elolvassam. Öntudatlanul elfordultam tőle, és meglepetésemre ettől teljesen dühbe gurult. Galléron ragadott, belökött a sarokba, és őrjöngő dühében erőszakosan megszorongatta a nyakamat. Tekintete vadul villámlott. Dühösen azt mondta: „Ma meg fogod látni az igazságot! Fel kell ébredned!” Olyan erősen fojtogatott, hogy nehezemre esett a lélegzés, és csak jó sok idő után engedett végül a szorításából. A férjem tette elképesztett. Amióta ismertem, egyetlen egyszer sem emelt rám kezet. Most azért lett erőszakos velem, mert hiszek Istenben. Szörnyen igazságtalannak tartottam ezt, és patakzottak a könnyek a szememből. Azt gondoltam magamban: „Mihez kezdek ezek után? Ha továbbra is hiszek Istenben, és végzem a kötelességemet, a férjem biztos nem fog olyan jól bánni velem, mint régebben. Akkor meddig marad együtt a családunk? De ha feladom az Istenbe vetett hitemet, elvesztem az esélyemet az üdvösségre. Rendkívül ritka lehetőség, hogy Isten testet ölt, hogy igazságokat fejezzen ki és megmentse az emberiséget, ezt nem szalaszthatom el.” Igencsak tépelődtem, bántott ez a dolog, és nem tudtam, mitévő legyek. Isten elé járultam, és imádkoztam Hozzá: „Istenem! Túl kicsi az érettségem. Kérlek, világosíts meg, és vezess, hogy szilárdan megálljak ebben a helyzetben.” Ezután elolvastam egy passzust Isten szavaiból. „A világ teremtése óta elkezdtem előre meghatározni és kiválasztani az emberek e csoportját – nevezetesen titeket, a mai embereket. A vérmérsékleteteket, képességeteket, megjelenéseteket és érettségeteket, a családotokat, amelybe beleszülettetek, az állásodat és a házasságodat – téged a magad teljességében, a hajad és bőröd színét is beleértve, valamint a születésed idejét – mindezeket az Én kezeim rendezték el. Saját kezűleg rendeztem el még azokat a dolgokat is, amelyeket teszel, és az embereket, akikkel minden egyes nap találkozol, nem is beszélve arról a tényről, hogy az, hogy ma a jelenlétembe hoztalak, valójában az Én intézkedésem által történt. Ne vesd magad zűrzavarba; nyugodtan kell haladnod” (Az Ige, 1. kötet – Isten megjelenése és munkája. Krisztus kijelentései a kezdetekkor, 74. fejezet). Amit Isten mondott, az igaz; az ember sorsa Isten kezében van. Az állását, házasságát és családját Isten már mind rég elrendelte. Az, hogy szétszakad-e a családom, teljes mértékben Isten szuverenitásán és intézkedésein múlott, és nem volt ráhatásom, hogy a férjem elválik-e tőlem vagy sem. Alá kellett vetnem magam Isten szuverenitásának és intézkedéseinek, és jól kellett végeznem a teremtett lényként rám rótt kötelességemet. Miután megértettem Isten szándékait, kissé megnyugodott a szívem.

Ezután Isten szavait olvastam: „Az Én bátorságomnak kell benned lennie, és kell, hogy legyenek elveid, amikor olyan rokonokkal kell szembenézned, akik nem hisznek. Az Én kedvemért azonban semmilyen sötét erőnek sem szabad engedned. Bízzál az Én bölcsességemben, hogy a tökéletes úton járj; ne engedd, hogy a Sátán ármánykodásai elragadjanak. Minden erőfeszítésed arra irányuljon, hogy szívedet Elém helyezd, és Én megvigasztallak téged, békességet és boldogságot adok neked” (Az Ige, 1. kötet – Isten megjelenése és munkája. Krisztus kijelentései a kezdetekkor, 10. fejezet). Isten szavain eltűnődve rájöttem, hogy a ragaszkodásom miatt majdnem áldozatául estem a Sátán ravasz tervének. A KKP elterjesztette ezeket a pletykákat az interneten, hogy besározza az egyházat, félrevezetve a nem hívő rokonokat, és arra használva őket, hogy akadályozzanak és üldözzenek minket, azzal a céllal, hogy rávegyenek bennünket Isten elkerülésére és elárulására. Eleinte a férjem nem üldözött, de miután látta azokat a pletykákat az interneten, minden tőle telhetőt megtett, hogy fellépjen ellenem és üldözzön. Mindenféle taktikát felhasznált, hogy rábírjon istenhitem feladására, és a Sátán eszközeként viselkedett. Nem hagyhattam fel a kötelességteljesítésemmel amiatt, mert a férjem üldözött; vajon az nem azt jelentené, hogy bedőltem a Sátán ravasz tervének? Isten szava azt mondja: „Kell, hogy legyenek elveid, amikor olyan rokonokkal kell szembenézned, akik nem hisznek.” Amikor a mindennapi ügyekről volt szó, hallgathattam a férjemre, de ami az Istenbe vetett hitemet illette, a saját álláspontomat és elveimet kellett képviselnem. Nem adhattam fel az istenhitemet, mert a férjem üldözött; bölcsességgel kellett szembeszállnom ezzel. Ezek után már esténként végeztem a kötelességemet, a férjemnek azt mondtam, hogy tanfolyamra járok, nappal pedig dolgozni jártam, ahogy addig. A dolgok egy darabig csendben folydogáltak, és a férjem nem vitázott velem az istenhitemről. Egy idő után a férjem gyanút fogott. Titokban követett, sokszor átkutatta a táskámat. Megtalálta Isten szavainak a könyveit és a lelki áhítatom jegyzeteit, amelyeket a szekrényben rejtegettem. Dühösen rám mutatott, mondván: „Te aztán makacs vagy! El fogom égetni azokat a könyveidet, lássuk, hogy fogsz majd utána hinni!” Ekkor eléggé megijedtem, attól tartottam, hogy tényleg elégeti őket, így amikor nem volt otthon, titokban átvittem ezeket az egyik nővérhez megőrzésre. Mivel a férjem üldözött, otthon nem tudtam rendesen elvégezni a lelki áhítatokat, és nem tudtam olvasni Isten szavait, így nem volt más választásom, mint saját lakást bérelni. Mindennap a bérelt lakásban olvastam Isten szavait, mielőtt hazamentem.

2012 májusában, mivel a férjem korábban elment a Védelmi Irodába, hogy megismerkedjen az istenhit kérdésével, valaki az irodából elkezdte figyelni őt. Általában WeChat-en keresztül vették fel vele a kapcsolatot, azzal az ürüggyel, hogy azért ellenőrzik, mivel aggódnak, és megkérdezték tőle, hogy hol dolgozom. Miután a KKP több mint két hónapig követett, az egyik összejövetelen letartóztattak. A szabadon bocsátásom után attól féltem, hogy ha követnek, azzal bajba sodrom a testvéreket, így egy időre felhagytam az összejövetelekkel, és általában csak titokban olvastam Isten szavait, amikor a férjem nem volt otthon. Egy nap a férjem rájött, hogy még mindig hiszek Istenben, és komoly hangon azt kérdezte: „Fel tudsz hagyni a hiteddel? Ha továbbra is hiszel, és újra letartóztatnak, annak tudod, milyen hatása lesz a jó híremre? Gondoltál valaha az érzéseimre vagy a gyermekünk jövőjére? Nem élünk elég jól hármasban? Ha boldogtalan vagy, utazgathatunk. Egy kis autót is vehetek neked. Ha van valami, amit szeretnél, valóra váltom. Miért ragaszkodsz ennek az útnak a követéséhez?” Abban az időben kissé elcsábultam, és gyenge voltam. Azt gondoltam, hogy elég jól hangzik, hogy boldog lehetek a családommal, és bele akartam egyezni a férjem javaslatába. De arra a gondolatra, hogy ne higgyek Istenben, rendkívül szomorú lettem. És sietve Istenhez imádkoztam: „Istenem! Hinni akarok Benned, és végezni akarom a kötelességemet, de nem akarom szétszakítani a családomat. Kérlek, adj hitet és elszántságot a szenvedés elviselésére, hogy legyőzhessem a Sátán kísértését.” Majd Isten szavaira gondoltam: „Ha az Isten iránti szeretet felé vezető úton képes vagy Isten oldalán állni, amikor megvívja csatáját a Sátánnal, és nem állsz át újra a Sátánhoz, akkor ez azt jelenti, hogy elérted az Isten iránti szeretetet, és szilárdan megálltál bizonyságtételedben” (Az Ige, 1. kötet – Isten megjelenése és munkája. Csak az Isten iránti szeretet az igaz hit Istenben). Isten szavai hitet és erőt adtak. Egy ilyen helyzetben Isten oldalára kellett állnom, és meg kellett szégyenítenem a Sátánt. A férjem attól tartott, hogy ha ismét letartóztatnak, az befolyással lenne a jó hírére, és szégyelleni fog a rokonok és barátok előtt mutatkozni, ezért az anyagi élvezeteket használta fel, hogy kompromisszumra késztessen. Én azonban nem láttam tisztán, és amikor a férjem kielégítette az anyagi igényeimet, elcsábultam, sőt, még a férjemnek is eleget akartam tenni, és a hús-vér családi boldogságra törekedni. Tényleg nagyon kicsi volt az érettségem. Ezen kívül mielőtt letartóztattak, azzal a céllal, hogy rávegyen az istenhitem feladására, a férjem mindenféle eszközt bevetett, hogy irányítson és nyomon kövessen, és hogy átkutassa a táskámat. Sőt, még a könyveimet is el akarta égetni, amelyek Isten szavait tartalmazták. A férjem nem volt igazából jó hozzám; csak azért ajánlotta fel ezeket az előnyöket, hogy rávegyen a hitem feladására. Nem dőlhettem be a Sátán ravasz tervének. Azt mondtam tehát a férjemnek: „Az embert Isten teremtette, és Istent imádni helyes és helyénvaló.” A férjem megvetően felelt: „Az a gondolat, hogy az embert Isten teremtette, a Bibliából jön, amit maga az ember írt, te mégis elhiszed ezt. Valóban együgyű vagy!” E szavak hallatán rájöttem, hogy az istenhitet érintő ellentmondásos nézeteink kibékíthetetlenek. Külön utakon haladunk, és előbb vagy utóbb a házasságunk véget fog érni. De belül mardosott a fájdalom, és azt gondoltam: „Tényleg sok mindenen keresztülmentünk a házasságunk során. Az elején a férjem megingathatatlan lojalitása segített át életem legnehezebb időszakán. Ha elvesztem ezt a házasságot, hogyan tudnék majd élni ezután?” Még mindig kicsit úgy éreztem, hogy a férjem és gyermekem lekötelezettje vagyok. De azután arra gondoltam: „Isten az emberi élet forrása, és ha nincs Isten, az egyenlő az élet megszűnésével. Ha a férjemre hallgatok, és nem hiszek Istenben, nem eszem és iszom az Ő szavait, akkor lemondtam Isten üdvösségéről, és továbbra is a Sátán hatalma alatt élnék. Akkor vajon nem úgy élnék, mint egy két lábon járó halott?” Nem adhattam fel az Istenbe vetett hitemet. Istenhez imádkoztam, és arra kértem, hogy hogy vezessen az előttem álló úton.

Ezután elolvastam Isten szavainak egy passzusát. „A káros befolyások, amelyeket több ezer év során »a nacionalizmus magasztos szelleme« hagyott hátra az emberi szív mélyén, továbbá az embereket megkötöző és láncra verő feudális gondolkodásmód, amely egy csepp szabadságot sem enged, sem akaratot törekedni vagy kitartani, sem vágyat az előrehaladásra, úgyhogy az ember inkább negatív marad és visszafejlődik, rabszolga-mentalitásba betonozva be magát, és így tovább – ezek az objektív tényezők kitörölhetetlenül mocskos és rút külsőt kölcsönöztek az emberiség ideológiai kilátásainak, ideáljainak, erkölcsiségének és beállítottságának. Úgy tűnik, az emberek a terrorizmus sötét világában élnek, amit egyikük sem igyekszik túllépni, és egyikük sem gondol arra, hogy továbbléphetne egy ideális világ felé; hanem meg vannak elégedve a maguk osztályrészével, hogy azzal telnek a napjaik, hogy gyerekeket szülnek és nevelnek, küszködnek, izzadnak, intézik a tennivalóikat, kényelmes és boldog családról álmodoznak, hitvesi ragaszkodásról, kötelességtudó gyermekekről, örömről életük alkonyán, miközben békésen leélik az életüket... Évtizedek, évezredek és több tízezer év óta mindmáig így tékozolják az emberek az idejüket, miközben egyikük sem teremt tökéletes életet, hanem mindannyian csakis azzal törődnek ebben a sötét világban, hogy egymást mészárolják, versenyt fussanak a hírnévért és vagyonért, és áskálódjanak egymás ellen. Ki kereste valaha Isten szándékait? Figyelt-e bárki Isten munkájára valaha is? Az emberiség minden része, amelyet a sötétség befolyása elfoglalt, már régen emberi természetté vált, ezért elég nehéz véghezvinni Isten munkáját, és az emberek szíve még kevésbé képes odafigyelni arra, amit Isten ma rájuk bízott” (Az Ige, 1. kötet – Isten megjelenése és munkája. Munka és belépés (3.)). Abból, amit Isten szavai lelepleztek, rátaláltam a fájdalmam kiváltó okára. Mivel olyan hagyományos elképzelések kötöttek gúzsba és korlátoztak, mint „ha egy férfi és egy nő egyszer összeházasodik, a szeretet köteléke erős közöttük”, „kéz a kézben együtt megöregedni” és „jó feleségnek és szerető anyának kell lenni”, elhittem, hogy a házastársi szeretet, a gyermeki jámborság, valamint a békében eltöltött élet jelenti a boldogságot. Amikor azt láttam, hogy a férjem nem hisz Istenben, sőt, szembeszáll velem, üldöz, és mindig vitázik velem erről a dologról, attól tartottam, hogy a szerelmünk darabokra hullik, és elveszítjük ezt a gyönyörű házasságunkat, aminek a megőrzéséért minden tőlem telhetőt meg akartam tenni. De mielőtt elkezdtem hinni Istenben, jóllehet a férjem jó volt hozzám, a családunk elég összetartó és a házasságunk harmonikus volt a felszínen, minden nap csak azokkal a triviális háztartásbeli dolgokkal telt, amelyek egyfajta... egyfajta ürességérzetet keltettek bennem. Ez igazából nem volt valódi boldogság. Tehát ha megmaradna a családunk, a hús-vér testemnek eleget tennék, de a férjem nem hitt Istenben, a világi emberek útjára törekedett, és azt követte. Úgy tűnt, hogy összetartunk, de a szívünk mélyén megosztottak voltunk; nem volt közös nyelvünk, a boldogságról nem is beszélve. Ha az ismerős családokra gondoltam, sokan közülük boldognak és áldottnak tűntek a felszínen, de nem tudtak megszabadulni a belső ürességüktől. Volt például egy kolléganőm, aki annak ellenére, hogy volt kocsija, otthona, egy gyönyörű lánya, egy láthatóan kényelmes anyagi biztonsága és egy jó házassága, egyáltalán nem volt boldog, és gyakran aggódott amiatt, hogy a férje megcsalja, amikor a férfi az otthonától távoli eseményeken vesz részt. Hogy fiatalosan nézzen ki, sok időt fordított az egészsége és szépsége megőrzésére, és még a férjét is követte mindenhová. Gyakran panaszkodott nekem, hogy milyen kimerítő az élete. Nem számít, mennyire élvezik az emberek az anyagi létüket, az nem tölti be a szívükben lévő ürességet, és a családi harmónia nem tudja kielégíteni a lelki szükségleteiket. Ami még ennél is fontosabb, ha az emberek nem hisznek Istenben, mindegy, hogy mennyi testi örömben van részük, az mind átmeneti. Amikor utolér minket a nagy megpróbáltatás, ezek az emberek nélkülözni fogják Isten védelmét, és mind elpusztulnak. Ha a nem hívők útját választanám, feladva az istenhitemet, azért, hogy a házastársi szeretetre és családi boldogságra törekedjek, és a pillanatnyi testi örömöket elégítsem ki, a végén katasztrófába rohannék, és megbűnhődnék. Az embert Isten teremtette, és csak akkor lehet értéke és értelme az életének, ha visszatér a Teremtőhöz, és magára vállalja a kötelességét. Vegyük például Pétert, aki meghallotta az Úr Jézus hívását, és mindent elhagyott, hogy kövesse Őt. A végén eljutott Isten valódi megértéséhez, és megkapta Istentől a tökéletesítést és az Ő áldásait. A legértékesebb és legértelmesebb életet élte. A jövőben az igazságra kellene megfelelően törekednem, és egy értelmes életre. A cégemnél történt leépítések miatt a későbbiekben értékesítési munkatársnak osztottak be, ami azt jelentette, hogy nem kellett az egész napot az irodában töltenem, és napközben tudtam végezni a kötelességemet. Isten így valóban utat mutatott neked. Nem sokkal később újra letartóztattak.

2012 decemberében. Az evangélium hirdetése közben tartóztattak le, és tizenöt napot töltöttem börtönben. Amikor hazaértem, a férjem csüggedt hangon így szólt: „Tudod, hogy most már priuszod van? Ezúttal megpróbáltam felhasználni a kapcsolataimat, és azt mondtam a Védelmi Hivatal vezetőjének, hogy ne vegyen nyilvántartásba, de ő azt felelte: »Mindenható Isten hívei fontos esetek! Ez a központi hatóságok parancsa, nem tehetsz semmit!« Most a gyermekünk is belekeveredett a problémádba, és a jövőben nem fog tudni köztisztviselőként dolgozni vagy a hadseregbe belépni. Ezúttal az egész családot belekeverted a dologba; gondolj arra, hogy mit tettél a jó híremmel!” Ezt hallva felháborodtam, és azt gondoltam: „Istenben hinni még csak nem is bűntett, akkor miért kell, hogy ez bajba sodorja az egész családomat? A KKP igazán gyűlöletes!” A férjem így folytatta: „Nem akarok továbbra is állandóan ilyen feszültségben élni. Két út közül választhatsz. Az egyik, hogy feladod az istenhitedet, lemondasz az állásodról, és továbbra is velem élsz. A másik a válás. Külön utakon folytatjuk, és nem avatkozunk egymás ügyeibe. Rajtad áll a dolog.” Amikor a férjem a válást emlegette, bevallom, úgy éreztem, hogy megszakad a szívem. Azt gondoltam: „A gyermekünk még olyan kicsi: mi történik vele a válás után?” Még rosszabbá tette a helyzetet, hogy ez idő alatt nem tudtam kapcsolatba lépni a testvérekkel, mivel letartóztattak. Kiváltképp magányosnak és gyámolatlannak éreztem magam, hiányoztak a testvérekkel töltött napok. Ebben az időben a férjem minden este későn ért haza, és gyakran hullarészeg volt. Jóllehet még mindig egy fedél alatt laktunk, eltávolodtunk egymástól, és otthonunk egykori melege már rég a múlté volt. Pocsékul voltam, és egyre csak nőtt a gyűlöletem a KKP iránt. Az ő kitalált pletykáik juttatták ide a családomat. Isten szavainak két passzusa jutott eszembe. „A régiek ősapái? Szeretett vezetők? Mind szembeszállnak Istennel! Az ő beavatkozásuk miatt van a menny alatt minden a sötétség és káosz állapotában! Vallásszabadság? A polgárok törvényes jogai és érdekei? Ezek mind csak trükkök a bűn elleplezésére!” (Az Ige, 1. kötet – Isten megjelenése és munkája. Munka és belépés (8.)). „Valóban gyűlölitek a nagy vörös sárkányt? Igazán, őszintén gyűlölitek? Miért kérdeztem ezt tőletek annyiszor? Miért teszem fel nektek újra és újra ezt a kérdést? Milyen kép él a szívetekben a nagy vörös sárkányról? Tényleg eltávolították? Tényleg nem tekintitek apátoknak? Minden embernek észre kellene vennie a szándékomat a kérdéseimben. Nem az emberek haragjának kiváltása a célja, sem az, hogy lázadást szítson az emberek között, és nem is az, hogy az ember megtalálja a saját kiútját, hanem az, hogy minden embernek lehetővé tegye, hogy megszabaduljon a nagy vörös sárkány rabságából” (Az Ige, 1. kötet – Isten megjelenése és munkája. Isten szavai az egész világegyetemhez, 28. fejezet). Isten szavainak fényében világosan láttam, hogy a KKP egy ördög, amely gyűlöli Istent, és ellenáll Neki. A „vallásszabadság” zászlaját lobogtatja, miközben mindenütt letartóztatja és üldözi az Istenben hívőket. Mindenféle pletykákat felhasznál az emberek félrevezetésére, ráveszi az embereket, hogy higgyenek az ördögi szavaikban, és egyben álljanak ellen Istennek. Arra a sok hívőre gondoltam, akiket a KKP letartóztatott és üldözött, és akiket arra kényszerített, hogy elhagyják otthonukat, és arra a sok, harmóniában élő családra, akiket szétszakított a pletykáival és mérgeivel. A KKP mégis az áldozatokat hibáztatja, mondván: az Istenben hívők feladják otthonaikat. Mindig másra hárítja a felelősséget! Az, hogy világosan láttam a KKP gonosz és otromba lényegét, csak megerősített az elhatározásomban, hogy az igazságra törekedjek, és Istent kövessem a végsőkig. Mindegy, mennyire üldöz a KKP, én Istent fogom követni.

Éjjelente egyedül álltam az erkélyen, mélyen elgondolkodva az istenhitben töltött időmről. Nagy mértékben részesültem Isten kegyelméből, és nagyon sok öntözést és ellátást kaptam Isten szavaiból, és a szavai abban is segítettek, hogy megértsek bizonyos igazságokat, és támaszt nyújtottak a szívemnek. Tudtam, hogy csak akkor lesz értéke az életemnek, ha hiszek Istenben és követem Őt, de amikor arra gondoltam, hogy a kemény küzdelem árán létrejött házasságom így fog széthullani, még mindig volt egy kis tétovázás a szívemben. Istenhez imádkoztam: „Istenem, követni akarlak Téged, de nem tudok elszakadni a családomtól. Kérlek, adj hitet és erőt, hogy megszabaduljak ezektől a testi korlátokból!” Ezután Isten szavaira gondoltam: „Az emberek az életüket Istentől kapták; ... Istentől kapták mindazt, amijük van, és Istennek kell hálát adniuk” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Csak akkor tud igazán átalakulni valaki, ha felismeri saját téves nézeteit). Mindig úgy tekintettem a férjemre, mint jótevőmre, úgy hittem, hogy ő az, aki bátorságot adott az életem folytatásához, és megajándékozott egy gyönyörű házassággal, olyannyira, hogy még akkor sem gyűlöltem őt, amikor üldözött és ellenállt nekem, miután hívő lettem. Amikor nem a kötelességemet végeztem, még arra is próbáltam időt szakítani, hogy valami finomat főzzek neki, hogy visszafizessem, amivel tartozom neki. Isten szavai által megértettem, hogy mindent, amim volt, Isten adta nekem, és hogy ez a házasság Isten szuverenitása és elrendelése által jött létre. Isten Az, akinek köszönettel tartozom! Erre a gondolatra sokkal nyugodtabb lettem, és a teher, amely évekig nyomta a szívemet, végre eltűnt. Hálát adtam Istennek a szívem mélyéből!

Ezután olvastam még Isten szavaiból, és némi tisztánlátást nyertem a férjem lényegét illetően. Mindenható Isten azt mondja: „Bárki, aki nem ismeri el Istent, ellenség; vagyis bárki, aki nem ismeri el a megtestesült Istent – függetlenül attól, hogy ezen az áramlaton belül vagy kívül van-e vagy sem –, az antikrisztus! Ki a Sátán, kik a démonok, és kik Isten ellenségei, ha nem azok az ellenállók, akik nem hisznek Istenben? Nem ők-e azok az emberek, akik lázadnak Isten ellen? Nem ők-e azok, akik azt állítják, hogy hisznek, mégis nélkülözik az igazságot? Nem ők-e azok, akik csupán az áldások megszerzésére törekszenek, miközben képtelenek tanúságot tenni Istenről? Te még ma is azokkal a démonokkal keveredsz, és lelkiismerettel és szeretettel bánsz velük, de ebben az esetben nem a Sátán felé terjeszted-e ki a jó szándékot? Nem állsz-e szövetségben a démonokkal? Ha az emberek eddig eljutottak, és még mindig képtelenek különbséget tenni jó és rossz között, és továbbra is vakon szeretnek és irgalmasak anélkül, hogy egyáltalán Isten szándékait kívánnák keresni, vagy bármilyen módon képesek lennének Isten szándékait magukévá tenni, akkor a végük annál nyomorúságosabb lesz. Aki nem hisz a testet öltött Istenben, az Isten ellensége. Ha képes vagy lelkiismeretességet és szeretetet tanúsítani egy ellenség iránt, akkor nem nélkülözöd-e az igazságérzetet? Ha te összeegyeztethető vagy azokkal, akiket utálok és akikkel nem értek egyet, és továbbra is szeretettel vagy személyes érzésekkel viseltetsz irántuk, akkor nem vagy-e lázadó? Nem állsz-e szándékosan ellen Istennek? Az ilyen személy birtokolja az igazságot? Ha az emberek lelkiismeretességet tanúsítanak az ellenség iránt, szeretetet a démonok iránt és irgalmat a Sátán iránt, akkor nem akadályozzák-e szándékosan Isten munkáját? [...] A mérce, amely szerint az emberek megítélik a többi embert, a viselkedésükön alapul; akiknek a viselkedése jó, azok igazak, míg akiknek a viselkedése visszataszító, azok gonoszak. A mérce, amely szerint Isten megítéli az embereket, azon alapul, hogy a lényegük aláveti-e magát Neki vagy sem; aki aláveti magát Istennek, az igaz ember, míg aki nem, az ellenség és gonosz ember, függetlenül attól, hogy ennek az embernek a viselkedése jó vagy rossz, és függetlenül attól, hogy a beszéde helyes vagy helytelen” (Az Ige, 1. kötet – Isten megjelenése és munkája. Isten és ember együtt fog bemenni a nyugalomba). Isten leleplezte, hogy mindazok, akik nem ismerik el Őt, ördögök és Sátánok; ők Isten ellenségei. Isten látja az emberek lényegét, én meg csak a külső megjelenésüket néztem. Láttam, hogy a férjem mind a házon belül, mind azon kívül mindent jól csinál, hogy kedves a családjához és a barátaihoz, hogy segít az embereknek, amikor szükségük van rá, és hogy nem akart hátat fordítani nekem akkor sem, amikor meddővé váltam, tehát azt gondoltam, hogy egy ritka jó ember ezen a világon. Ám amikor rájött, hogy hiszek Istenben, megmutatkozott a harcias oldala; olyan volt, mintha egy másik emberré vált volna. Hogy rávegyen a hitem megtagadására, mindenféle eszközt bevetett, hogy megfélemlítsen és megvesztegessen, még a válással is megfenyegetett. Láttam, hogy a férjem lényege egy volt az igazságot és Istent gyűlölő ördögével. Arra is rájöttem, hogy csak azért volt jó hozzám korábban, mert zokszó nélkül hajlandó voltam feláldozni magam a családunkért és mindenre hallgattam, bármit is mondott, ami kielégítette férfi soviniszta hiúságát. Miután elkezdtem hinni Istenben, megértettem egyes igazságokat, és saját elképzeléseim lettek, elkezdett üldözni és szembeszállni velem. Amikor letartóztattak, ami hatással volt a jó hírére, és érintette az érdekeit, válással fenyegetőzött. Valójában egyáltalán nem volt igazán jó hozzám, ami megtanított rá, hogy igaz szerelem nem létezik két ember között, és hogy minden az érdekekről és az üzletelésről szól. Isten szavaira gondoltam: „A hívők és a nem hívők összeegyeztethetetlenek, sőt, inkább szemben állnak egymással” (Az Ige, 1. kötet – Isten megjelenése és munkája. Isten és ember együtt fog bemenni a nyugalomba). Rájöttem, hogy az Istenbe vetett hit útján az a sorsom, hogy elváljon az utunk a férjemmel. Még ha meg is próbálnánk együtt maradni, nem lennénk boldogok, és ez hatással lenne az istenhitemre és a kötelességem teljesítésére. Nem voltam hajlandó kompromisszumra, ha az istenhitemről volt szó. Később a férjem megkérdezte, hogy döntésre jutottam-e, és én azt mondtam: „Az istenhitet választottam.” Ezt hallva a férjem megrázta a fejét, és kétségbeesetten azt mondta: „Tényleg kimerítettem minden lehetőségemet; egyszerűen nem érek fel a te Istenedhez. Minden jót kívánok neked.” Magamban szívből köszönetet mondtam Istennek.

Ezután gyorsan lebonyolítottuk a válást. Abban a pillanatban, amikor kiléptem a Polgári Ügyek Hivatalából, mélyen felsóhajtottam a megkönnyebbüléstől. Attól a naptól kezdve végre szabadon hihettem Istenben. Ez az élmény segített meglátni a valódi érettségemet. Hálát adok Istennek, hogy eltávolított a családomtól, megszabadítva a kötelékemtől, hogy teljes szívemből feláldozhassam magam Érte, törekedhessek az igazságra, és jól végezzem a teremtett lényként rám rótt kötelességemet.