Egy átlagos vidéki családban nőttem fel. Bár egyáltalán nem voltunk jómódúak, mégis nagyon boldog voltam. Anyám vidám egyéniség volt; jóindulatú és talpraesett, és tökéletes rendet tartott a házban. Apám különösen gondoskodó és figyelmes volt anyámmal szemben, és több mint 60 éven keresztül együtt maradtak jóban-rosszban. Nem emlékszem, hogy valaha is láttam volna őket veszekedni. Amikor felnőtt lettem, reméltem, hogy találok egy olyan férfit, aki úgy gondoskodik a családjáról, mint az apám. Ahogy azt kívántam, találtam is magamnak egy megfelelő férjet. Együtt mentünk dolgozni, és együtt mentünk haza, megosztottuk a házimunkát és a gyermeknevelési teendőket. A férjem is nagyon figyelmes volt velem. Különösen abban a pár évben, amikor az egészségem meglehetősen rossz volt, amikor megbetegedtem, ő még nálam is jobban aggódott. Elkísért a kórházba, és a lehető legjobban gondoskodott rólam. Házasságunk évei alatt ritkán voltak nézeteltéréseink, és képesek voltunk megbocsátani egymásnak. Én is szorgalmasan gondoskodtam a családról, és teljesítettem a feleségként rám háruló feladatokat. Úgy éreztem, boldog házasságom van, hogy én vagyok a legboldogabb nő a világon. Arról is többször álmodoztam, hogy örökké ilyen közel maradok a férjemhez, hogy egy életen át együtt leszünk.

2017-ben elfogadtam Mindenható Isten utolsó napokbeli munkáját. Szilárdan hittem, hogy Isten követése a helyes út az életben, és nagyon lelkes voltam, elfogadtam minden feladatot, amit a gyülekezet rám osztott, és alávetettem magam. Eleinte nem nagyon foglalt le a kötelességem, nem befolyásolta a családi életemet, és a férjem támogatta az Istenbe vetett hitemet. 2020-ban gyülekezetvezető lettem, és a kötelességem sokkal jobban lekötött. Mindennap korán mentem el, és későn értem haza, és a férjemre maradt minden kis és nagy feladat a ház körül. Kezdte kifogásolni, hogy hiszek Istenben, sőt, még csipkelődött is, mondván: „Nyugdíjasként elfoglaltabb vagy, mint amikor dolgoztál!” Hogy elnyerjem a férjem tetszését, a reggeleket és az estéket azzal töltöttem, hogy ételt készítettem neki. Emlékszem, hogy egyszer a férjem anyja megbetegedett, és kórházba került, és a férjem több mint 20 napig ott maradt vele. Annyira fáradt volt, hogy táskák voltak a szeme alatt, és nagyon lefogyott. Minden reggel ételt vittem nekik, és a férjem nem tűnt boldognak, hogy lát engem. Amikor láttam, hogy ilyen kimerült, fájt a szívem. Azt gondoltam magamban: „Ha egy egyszerűbb kötelességet végezhetnék, mint eddig, akkor felváltva gondoskodhatnánk az anyósomról, és a férjem nem lenne olyan fáradt. Nem teljesítettem a feleségként rám háruló kötelességeket.” Egy nap, miután anyósom kijött a kórházból, nagyon későn értem haza. Amikor a férjem meglátott, dühösen azt mondta: „Annyi ideig beteg volt, és te nem törődtél vele, ehelyett én hajtottam magam a végkimerülésig. Te csak magadra gondolsz. Ez így nem mehet tovább...” A férjem kritikájával szembesülve nem tudtam mit mondani. A hálószobába menekültem, és sírni kezdtem. Azt gondoltam magamban: „Amióta vezetői feladatokat vállalok, rengeteg munka van a gyülekezetben, és még az anyósomról sem tudtam gondoskodni, amikor megbetegedett. Nem csoda, hogy a férjem elégedetlen velem. Ha így mennek tovább a dolgok, még elégedetlenebb lesz velem, és még veszekedni is fog. Akkor vajon ez a házasság, amibe annyi évnyi erőfeszítést öltem, nem hullik-e szét? A házasságom nélkül nincs otthonom.” Azon az éjszakán forgolódtam, képtelen voltam elaludni, és arra gondoltam: „Az egyik oldalon ott a házasságom, a másikon a kötelességem; melyiket válasszam? Akár le is mondhatnék a vezetői pozíciómról, és végezhetnék egy egyszerűbb kötelességet.”

Másnap találkoztam azzal a nővérrel, aki a társam volt, és beszéltem vele az otthon történtekről, valamint a gondolataimról és a belső fájdalmamról, amit éreztem. A nővér Isten szavainak több passzusát is megosztotta velem, és az egyik mély benyomást tett rám. Mindenható Isten azt mondja: „Isten emberekben végzett munkája minden lépését illetően kívülről úgy tűnik, mintha emberek közti interakciókról lenne szó, mintha emberi elrendezésből vagy emberek általi zavarásból születne. A színfalak mögött azonban a munka minden lépése és minden történés egy-egy fogadás, amelyet a Sátán tesz Isten előtt, és amely szükségessé teszi, hogy az emberek szilárdan álljanak Isten mellett való bizonyságtételükben. Vegyük például Jób próbatételét: a színfalak mögött a Sátán fogadott Istennel, a Jóbbal történtek pedig emberek tettei és emberi zavarások voltak. Isten bennetek végzett munkájának minden egyes lépése mögött ott van a Sátán fogadása Istennel – az egész hátterében egy csata dúl. [...] Amikor Isten és a Sátán a szellemi birodalomban vívják csatájukat, hogyan kellene eleget tenned Istennek, és hogyan kellene szilárdan megállnod a Mellette való bizonyságtételedben? Tudnod kell, hogy mindaz, ami veled történik, egy nagy próbatétel és olyan alkalom, amikor Istennek szüksége van a te bizonyságtételedre” (Az Ige, 1. kötet – Isten megjelenése és munkája. Csak az Isten iránti szeretet az igaz hit Istenben). Isten szavain elmélkedve megértettem, hogy ami mindennap történik, kicsi és nagy dolgok, az Isten vezénylésének és elrendezésének része. Ezek a dolgok mind egy lelki harc részei, és Isten azt akarja, hogy az emberek szilárdan álljanak bizonyságtételükben. Azzal, hogy hittem Istenben, és végeztem a kötelességemet, a helyes úton jártam az életben, amit Isten helyesel. A Sátán azonban mindenütt zavart és akadályokat okozott. Mivel a férjem nem hitt Istenben, a Sátánhoz tartozott. Csak a saját érdekeit tartotta szem előtt. Amikor a kötelességemet végeztem, és nem tudtam a családi ügyekkel foglalkozni, ez akaratlanul is érintette a férjem érdekeit, ezért felháborodott, akadályozta és megzavarta a kötelességemet. Féltem, hogy a házasságunk széthullik, ezért le akartam mondani vezetői feladataimról, és egyszerűbb kötelességet vállalni, hogy könnyebben gondoskodhassak a családomról. Nem álltam szilárdan a bizonyságtételemben, és a Sátán majdnem behálózott. Nem hátrálhattam így vissza a kötelességemtől, ezért elvetettem a felmondás gondolatát.

Egyik nap nagyon későn értem haza, és a férjem ismét mérgesen leszidott: „Ó, látom, jöttél, hogy bejelentkezz a »szállodádba« éjszakára. Úgy látszik, már nem is akarod ezt az életet velem.” Így látva a férjemet, csendben imádkoztam magamban Istenhez, és kértem, hogy adjon hitet és erőt, hogy szilárdan megállhassak a Mellette való bizonyságtételemben. Miután a férjem kiengedte a dühét, azt mondtam neki: „Már így is eleget áldoztam ezért a családért az elmúlt több mint harminc évben. Nézd meg a kollégáimat, miután nyugdíjba mentek, vagy madzsongoznak, vagy táncolnak, vagy utazgatnak mindenfelé. Soha nincsenek otthon, és rengeteg pénzt költenek. Én Istenben hiszek, a helyes úton járok, és az időm egy részét erre áldozom, te mégis ellene vagy ennek, és mindennap veszekedést kezdesz velem. Ha nem akarod, hogy együtt maradjunk, akkor holnap add be a válókeresetet. Ha pedig azt akarod, hogy együtt maradjunk, akkor ne szólj bele; szabadságomban áll azt tenni, amit akarok.” Csak állt megdöbbenve, és nem mondott többet. Másnap reggel megkérdeztem tőle: „Nos, mit mondasz? Válaszolj, maradunk házasok vagy sem?” Ezt hallva a férjem a homlokomra mutatott, és azt mondta: „Ó, nem tudok veled mit kezdeni.” Akkor nagyon boldog voltam. Ezután nem törődtem többé a férjem zsörtölődésével, és fokozatosan kezdett kevesebbet zsörtölődni.

2022 májusában megválasztottak prédikátornak, és több gyülekezet munkájának irányításával bíztak meg. Az előrelépés örömre kellett volna, hogy okot adjon, de úgy éreztem, mintha egy nagy kő nyomná a szívemet, és arra gondoltam: „Az elmúlt néhány évben gyülekezetvezető voltam, és bár sok munkám volt a gyülekezetben, mégis maradt időm a háztartási feladatokra reggelente és esténként. Most prédikátor leszek, és nemcsak elfoglalt leszek, hanem el is kell majd mennem otthonról, és távol kell lennem a férjemtől, mivel néhány gyülekezet messze van. Hogyan fogja ezt elnézni nekem? Ez nem azt fogja-e jelenteni, hogy aktívan feladom a házasságomat? Ha a házasságom felbomlik, és a jövőben egyedül maradok, hogyan fogok boldogulni? Hamarosan betöltöm a 60-at; ha a jövőben betegség miatt ágyba kerülök, még az sem lesz, aki ételt főzzön, vagy vizet hozzon nekem. Hogyan tudnék így élni?” Minél többet gondolkodtam, annál szomorúbb lettem, és a könnyeim csak úgy folytak az arcomon. Nagyon szerettem volna eleget tenni Istennek, de az a kevés doktrína, amit korábban megértettem, nem hatott, és bárhogy is próbálkoztam, nem tudtam a gyakorlatba ültetni. Végül visszautasítottam ezt a kötelességet, arra hivatkozva, hogy nem vagyok elég érett, és nem rendelkezem igazságvalósággal. Ezután néhány napig nagyon nyugtalan voltam, lekötelezve éreztem magam Istennek, és arra gondoltam: „A gyülekezet néhány évig képzett engem, és én mindeddig gyülekezetvezető voltam. Gyakran beszélgettem testvérekkel az Istennek való alávetettség igazságáról, de amikor ebben a kötelességben szükség volt rám, én gyáva voltam, és a házasságomat és a családomat választottam. Nevetség tárgyává váltam a Sátán számára; hogyan nevezhetem magam Isten követőjének? Igazán értéktelen vagyok!” Sürgősen keresni akartam az igazságot, és feloldani a romlott beállítottságomat, és Isten szavait olvastam. „Ki az, aki valóban és teljesen fel tudja áldozni magát Értem, és fel tudja ajánlani mindenét Énértem? Ti mindannyian félszívűek vagytok; gondolataitok körbe-körbe járnak, az otthonra, a külvilágra, az ételre és a ruházatra gondolva. Annak ellenére, hogy itt vagy Előttem, és Értem teszel dolgokat, legbelül még mindig az otthon lévő feleségedre, gyermekeidre és szüleidre gondolsz. Vajon mindez a te tulajdonod? Miért nem bízod őket az Én kezeimre? Nincs elegendő hited Bennem? Vagy attól félsz, hogy nem megfelelő intézkedéseket hozok számodra? Miért aggódsz mindig a test szerinti családod miatt és sóvárogsz a szeretteid után? Van-e egy bizonyos hely a szívedben Számomra? Még mindig arról beszélsz, hogy megengeded Nekem, hogy uralkodjam benned, és elfoglaljam egész lényedet – ezek mind csalárd hazugságok! Közületek hányan teljes szívvel elkötelezettek az egyház iránt? Továbbá kik azok köztetek, akik nem magukra gondolnak, hanem a mai királyság érdekében cselekszenek? Gondolkodjatok el ezen nagyon komolyan” (Az Ige, 1. kötet – Isten megjelenése és munkája. Krisztus kijelentései a kezdetekkor, 59. fejezet). Isten szavain töprengve úgy éreztem, mintha Isten szemtől szembe ítélne meg engem. Ő pontosan az én állapotomat tárta fel. Úgy tűnt, hogy teljesítem a kötelességemet a gyülekezetben, mindennap sokat dolgozom, de legbelül mindig a családomra gondoltam. Néha, amikor elmentem egy összejövetelre, azon aggódtam, hogy a férjem evett-e már. Amikor láttam, hogy rettenetesen kimerült az édesanyja kórházi ápolásától, szerettem volna egy egyszerűbb kötelességet végezni, hogy levegyek némi terhet a válláról. Amikor a kötelességemmel voltam elfoglalva, és ez elszomorította a férjemet, le akartam mondani a vezetői kötelességeimről. Hiú reményeket tápláltam, hogy egyikről sem kell elmondanom, gondoskodhatok a családomról, miközben a kötelességemet is végzem. Hát nem olyan voltam, mint aki két lovat akar megülni egyszerre? Kiálthattam a szavakat, hogy „Isten mindenek felett szuverenitást gyakorol”, de a valóságban egyáltalán nem volt igazi hitem Istenben, és nem mertem mindent az Ő kezébe tenni. Amikor az egyház előléptetett prédikátornak, a legkevésbé sem gondoltam az egyház munkájára, csak a saját házasságomra gondoltam, aggódtam, hogy a férjemtől való különélés miatt a házasságunk szétesik, és akkor nem lesz többé családom. Valójában nem tudtam befolyásolni a házasságom megőrzését. Ha a házasságomnak szét kellett volna esnie, akkor is szétesett volna, ha mindennap otthon vagyok. Volt egy barátom, aki követte a férjét mindenhová, ahová az ment, és gyakorlatilag elválaszthatatlanok voltak. Mindemellett a férjének mégis viszonya lett egy másik nővel ott az ő szeme előtt, végül pedig elváltak. Voltak olyan házaspárok is, akik külön éltek a munkájuk miatt, és évente csak néhányszor látták egymást, de a házasságuk mégis tartós volt. Ezt felismerve hajlandó voltam a házasságomat Istenre bízni. Isten elé járultam, és így imádkoztam: „Istenem, köszönöm, hogy úgy alakítottad ezeket a körülményeket, hogy felfedd a romlottságomat. Látom, hogy nem szeretem az igazságot, és hogy a természetem rendkívül önző. Csak a saját testi érdekeimre gondolok, és csak a házasságomat akarom épségben tartani. Istenem, hajlandó vagyok Rád támaszkodni, és elengedni a házasságomat! Ha a jövőben valaha is lesz még egy lehetőségem, hogy elmenjek otthonról, és végezzem a kötelességemet, hajlandó leszek a kötelességemet választani és eleget tenni Neked.”

Eltelt néhány hónap, és ismét megválasztottak prédikátornak. Akkor nagyon elérzékenyültem, és elgondolkodtam: „A múltban állandóan megbántottam Istent, csalódást okoztam Neki, és sok adósságot halmoztam fel a kötelességemben Felé, de Ő mégis adott nekem egy esélyt a megtérésre. Ezúttal meg fogok felelni Neki.” De amikor arra gondoltam, hogy el kell mennem otthonról a kötelességemet végezni, még mindig erős belső konfliktust éreztem. Imádkoztam Istenhez, és az Ő szavaira gondoltam, amelyeket korábban olvastam: „Nehézségeket kell elszenvedned az igazságért, át kell adnod magadat az igazságnak, el kell viselned a megaláztatást az igazságért, és ahhoz, hogy még többet elnyerj az igazságból, még több szenvedésen kell keresztülmenned. Ezt kellene tenned. Nem szabad eldobnod az igazságot a békés családi élet kedvéért, és nem szabad elveszítened életed méltóságát és tisztességét a pillanatnyi élvezet kedvéért. Mindarra kell törekedned, ami szép és jó, és olyan életutat kell követned, amely értelmesebb. Ha ilyen közönséges életet élsz, és nem követsz semmilyen célt, akkor vajon nem pazarlod el az életedet? Mit nyerhetsz egy ilyen életből? Le kellene mondanod minden testi élvezetről egyetlen igazság kedvéért, és nem kellene minden igazságot eldobnod egy kis élvezet kedvéért. Az ilyen embereknek nincs tisztességük és méltóságuk; nincs értelme a létezésüknek!” (Az Ige, 1. kötet – Isten megjelenése és munkája. Péter tapasztalatai: tudása a fenyítésről és ítéletről). Isten szavai hitet és erőt adtak nekem. Életem első felében teljesen a hús-vér testemnek éltem, jelentéktelen dolgokkal foglalatoskodtam. Csak a családi boldogságot és a testi békét kerestem. Az ilyen életnek egyáltalán nincs értéke és értelme, és a végén csak üres kézzel és sajnálattal telve halnék meg. Isten kiválasztott, hogy Isten házába jöjjek, és megadta a lehetőséget, hogy elnyerjem az igazságot és az életet, de nem voltam hálás, és nem adtam Neki egészen a szívemet, elutasítottam a kötelességemet, hogy megőrizzem a házasságomat, és vétkeztem Isten előtt. Ezúttal Isten ismét kegyes volt hozzám, és lehetőséget adott arra, hogy prédikátor legyek. Nem utasíthattam el újra a kötelességemet csak azért, mert aggódtam, hogy a házasságom szétesik; az ilyen életben nincs tisztesség, méltóság vagy érték. Úgy döntöttem, hogy hiszek Istenben, és követem Őt, ezért hagynom kellett, hogy Ő vezényelje a dolgokat. Megérte bármit feladni azért, hogy elnyerjem az igazságot. Még ha a házasságom szét is esne, miután elmegyek otthonról, akkor is jól végezném a kötelességemet, és ezúttal Istennek élnék.

Abban az időben, közvetlenül azután, hogy elmentem otthonról a kötelességem miatt, mindig a férjemre gondoltam, amikor csak volt egy kis szabadidőm, és nem adtam bele a szívemet teljesen a kötelességembe. Tudtam, hogy még mindig nem engedtem el igazán a házasságomat. Később, amikor megláttam Isten közlését a házassággal kapcsolatos igazságokról, olyan volt, mintha egy felbecsülhetetlen kincset fedeztem volna fel, és figyelmesen olvastam. Mindenható Isten azt mondja: „Sokan a házasságuktól teszik függővé az életük boldogságát, a céljuk a boldogságra való törekvésben pedig a házasság boldogságára és tökéletességére való törekvés. Azt hiszik, hogy ha boldog a házasságuk és boldogok a társukkal, akkor boldog életük lesz, és ezért a házasságuk boldogságát élethosszig tartó küldetésnek tekintik, amelyet lankadatlan erőfeszítéssel kell elérni. [...] Az ilyen emberek szívében a házastársi boldogság minden másnál fontosabb, és nélküle teljesen lélektelennek érzik magukat. Úgy hiszik, hogy »a szerelem a legfontosabb dolog egy boldog házassághoz. Csak azért boldog a házasságunk, és azért tudtuk ilyen hosszan fenntartani, mert szeretem a feleségemet, ő pedig szeret engem. Ha az Istenbe vetett hitem és amiatt, mert a kötelességemet végzem, elveszíteném ezt a szerelmet, és ez a szerelem véget érne, akkor az vajon nem azt jelentené, hogy befellegzett a házastársi boldogságomnak, és nem élvezhetném többé újra ezt a házastársi boldogságot? A házastársi boldogság nélkül mi lesz velünk? Milyen lenne a feleségem élete az én szeretetem nélkül? Mi lesz velem, ha elveszítem a feleségem szeretetét? Vajon pótolhatja ezt a veszteséget egy teremtett lény kötelességének végzése és az ember küldetésének teljesítése Isten színe előtt?« Nem tudják, nincs válaszuk, és nem értik az igazság ezen aspektusát. Ezért, amikor Isten háza arra kéri a házasság boldogságát mindenek felett hajszoló embereket, hogy hagyják el az otthonukat és menjenek egy távoli helyre terjeszteni az evangéliumot és végezni a kötelességüket, ők gyakran frusztráltak, tehetetlenek, sőt még nyugtalanok is amiatt, hogy esetleg hamarosan elveszítik a házastársi boldogságukat. Vannak, akik elhagyják a kötelességeiket, illetve megtagadják azok végzését a házastársi boldogságuk fenntartása érdekében, sőt egyesek még Isten házának fontos intézkedéseit is visszautasítják. Olyanok is vannak, akik a házastársi boldogságuk fenntartása érdekében gyakran megpróbálják megismerni a házastársuk érzéseit. Ha a házastársuk egy kicsit is neheztel, vagy akár egy cseppnyi nemtetszést vagy elégedetlenséget fejez ki a hitük, illetve amiatt, hogy az Istenbe vetett hit útját választották és a kötelességüket végzik, azonnal irányt változtatnak és engedményeket tesznek. Gyakran tesznek engedményeket a házastársuknak a házastársi boldogság fenntartása érdekében – még akkor is, ha az a kötelességük végzésére való lehetőségeik, valamint az összejövetelekre szánt idő, Isten szavai olvasásának és a lelki áhítatok végzésének feladását jelenti –, hogy megmutassák a házastársuknak, hogy ott vannak, hogy a házastársuk ne érezze magát egyedül és magányosnak, és hogy éreztessék a szeretetüket a házastársukkal; inkább ezt teszik, minthogy elveszítsék vagy nélkülözzék a házastársuk szeretetét. Ez azért van, mert úgy érzik, hogy ha feladják a házastársuk szeretetét a hitük vagy az Istenbe vetett hit útja kedvéért, amelyen elindultak, az azt jelenti, hogy feladták a házastársi boldogságukat, és soha többé nem fogják tudni érezni azt a házastársi boldogságot, és majd magányos, szánalmas és nyomorúságos emberek lesznek. Mit jelent az, hogy valaki nyomorúságos és szánalmas? Azt jelenti, hogy az illetőt nem szereti és nem imádja egy másik ember. Még ha ezek az emberek értenek is némi doktrínát és értik annak jelentőségét, hogy Isten az Ő üdvözítő munkáját végzi, és persze értik, hogy teremtett lényként a teremtett lény kötelességét kell végezniük, mivel a házastársukra bízzák a saját boldogságukat, és persze a saját boldogságukat is a házastársi boldogságuktól teszik függővé, még ha értik és tudják is, hogy mit kellene tenniük, akkor sem tudják elengedni a házastársi boldogságra való törekvésüket. Tévesen annak a küldetésnek tekintik a házastársi boldogság hajszolását, amelyre ebben az életben törekedniük kell, és tévesen annak a küldetésnek tekintik a házastársi boldogság hajszolását, amelyre egy teremtett lénynek törekednie kell és amit meg kell valósítania. Hát nem hiba ez? (De az.)” (Az Ige, 6. kötet – Az igazságra törekvésről I. Hogyan kell törekedni az igazságra? (11.)). Isten leleplezte az ember viselkedését a házastársi boldogságra való törekvésben. A házasságkötés után, azért, hogy a férj és a feleség közötti szeretet megmaradjon, az emberek igyekeznek elnyerni a partnerük kegyeit és a kedvében járni. Vagy a házasságuk boldogságának fenntartása érdekében feláldozzák magukat, és áldozatokat hoznak. Egyesek még a kötelességük végzésének esélyéről is lemondanak inkább a boldog házasság érdekében, és a házastársi boldogságra való törekvést tekintik küldetésüknek. Amit Isten leleplezett, az az én valódi állapotom volt; annak a hű ábrázolása, amire egész életemben törekedtem. Miután megházasodtam, láttam, hogy a férjem családcentrikus, és nagyon figyelmes velem, így azt hittem, hogy megtaláltam az igaz szerelmet, hogy az ég ajándéka, hogy ilyen házasságban élek. Így egész életem boldogságát a férjem kezébe tettem, életem küldetésévé téve a házastársi boldogságra való törekvést. A boldog házasság fenntartása érdekében keményen dolgoztam, hogy feleségként teljesítsem a feladataimat. Mindennap háromszor készítettem ételt a férjemnek, és elvégeztem a házimunkát, hogy örömet szerezzek neki. Amikor vezető lettem, és a gyülekezeti munkával voltam elfoglalva, képtelen voltam a családomra figyelni, a férjem pedig idegenkedett ettől. Bűntudatom volt, és szemrehányást tettem magamnak, azt gondoltam, hogy tartozom a férjemnek, és nem teljesítettem a feleségként rám háruló feladatokat. Miután a férjem szemrehányást tett, aggódtam, hogy a családom szét fog esni, ezért le akartam mondani, és feladni a kötelességemet, hogy megőrizzem a férjemmel való kapcsolatomat. Amikor megválasztottak prédikátornak, csak a házasságomra és a családomra gondoltam, így nemcsak hálátlan voltam Isten iránt, hanem a házastársi boldogság kedvéért inkább lemondtam a kötelességem végzésének lehetőségéről is. A Sátán által belém oltott téves gondolatok szerint éltem, mint pl: „Férj és feleség szeressék egymást, míg a halál el nem választja őket.” A házastársi boldogságra való törekvést pozitív dologként kezeltem, azt hittem, hogy ha egy házaspár eljut a 25. vagy 50. házassági évfordulóig, az csodálatra méltó dolog. Gyermekkoromban a szüleim nagyon szerették egymást, és mindig egymás mellett álltak, ezért arra vágytam, hogy boldog házasságban éljek, amikor felnövök. Amikor teljesült a kívánságom, ezt nagyon nagyra értékeltem, a házassági boldogságot életem céljaként kezeltem, és még a kötelességem végzésénél és az igazság elnyerésénél is fontosabbnak tartottam, ami azt eredményezte, hogy eltértem Isten követelményeitől.

Tovább olvastam Isten szavait. „Isten házasságot rendelt számodra és adott egy társat neked. Házasságra lépsz, ám az Isten előtti identitásod és státuszod nem változik – te továbbra is te vagy. Ha nő vagy, akkor továbbra is nő vagy Isten előtt; ha férfi vagy, akkor továbbra is férfi vagy Isten előtt. Egy dolog azonban mindkettőtökben közös, mégpedig az, hogy akár férfi vagy, akár nő, a Teremtő előtt mind teremtett lények vagytok. A házasság keretei között elviselitek és szeretitek egymást, segítitek és támogatjátok egymást, ez pedig a felelősségeiteknek való eleget tevés. Isten előtt azonban a teljesítendő feladataid és a megvalósítandó küldetésed nem helyettesíthetők a társaddal szemben teljesített feladataiddal. Ezért, ha a társadat illető feladataid összeütközésbe kerülnek azzal a kötelességgel, amelyet egy teremtett lénynek kell végrehajtania Isten előtt, a teremtett lény kötelességének végrehajtását kell választanod, nem pedig a társadat illető feladatok teljesítését. Ez az az irány és cél, amelyeket választanod kell, és persze ez az a küldetés is, amelyet teljesítened kell. [...] A házasság keretei között mindenáron a házastársi boldogságra törekvő vagy bármilyen áldozatot hozó társ tetteiről Isten nem fog megemlékezni. Nem számít, milyen jól vagy milyen tökéletesen teszel eleget a kötelezettségeidnek és a feladataidnak a társaddal szemben, vagy mennyire felelsz meg a társad elvárásainak – más szóval nem számít, milyen jól vagy milyen tökéletesen tartod fenn a házastársi boldogságodat, vagy az mennyire irigylésre méltó –, ez nem jelenti azt, hogy teljesítetted a teremtett lény küldetését, sem azt nem bizonyítja, hogy megfelelő teremtett lény vagy. Lehet, hogy tökéletes feleség vagy tökéletes férj vagy, ez azonban a házasság kereteire korlátozódik. A Teremtő az alapján méri le, hogy miféle ember vagy, hogy hogyan végzed a teremtett lény kötelességét Előtte, milyen utat követsz, milyen az életszemléleted, mire törekszel az életben és hogyan teljesíted a teremtett lény küldetését. Isten ezekkel a dolgokkal méri az általad teremtett lényként követett utat és a jövőbeli rendeltetési helyedet. Nem az alapján méri ezeket a dolgokat, hogy feleségként vagy férjként hogyan teljesíted a feladataidat és a kötelezettségeidet, sem az alapján, hogy a társad iránti szereteted tetszik-e a társadnak” (Az Ige, 6. kötet – Az igazságra törekvésről I. Hogyan kell törekedni az igazságra? (11.)). Amikor Isten megítéli, hogy az emberek alkalmas teremtett lények-e, azt nézi, hogy milyen úton járnak, és hogy teremtett lényként jól végzik-e a kötelességeiket, nem pedig azt, hogy a családjuk harmonikus és boldog-e. Amikor konfliktus van Isten házának munkája és az ember családi érdekei között, az embernek Isten házának érdekeit kell előtérbe helyeznie, teremtett lényként jól végezve a kötelességét, és teljesítve Isten megbízatását. Ez a teremtett lények kötelességszerű felelőssége. Ha valaki nem végzi a kötelességét a házastársi boldogság keresése miatt, akkor nem teljesíti a felelősségét, és nem érdemli meg, hogy embernek nevezzék. A házasság keretein belül eleget kell tennem a feleségként rám háruló kötelezettségnek, de mindenekelőtt teremtett lény vagyok, és az életem igazi küldetése, hogy teremtett lényként jól végezzem a kötelességemet. Amikor a kettő között konfliktus van, akkor a teremtett lényként való kötelességvégzést kell választanom. Most már megértettem, hogy a házastársi boldogságra való törekvés által nem érem el az üdvösséget, és ez nem igazi élet. A teremtett lényként való kötelességemet kellett előtérbe helyeznem. Nagyon hálás voltam Istennek, hogy rávezetett a helyes döntésre.

Tovább olvastam Isten szavait. „Amikor arra kérlek, hogy engedd el a házastársi boldogságra való törekvést, az nem azt jelenti, hogy arra kérlek, hogy hagyd el a házasságot vagy válj el a formalitás miatt, hanem azt jelenti, hogy arra kérlek, teljesítsd a küldetésed teremtett lényként, valamint végezd megfelelően az általad végzendő kötelességet azzal a feltétellel együtt, hogy teljesíted a házasságban teljesítendő feladataidat. Természetesen, ha a házastársi boldogságra való törekvésed befolyásolja, akadályozza, sőt akár rombolja a teremtett lényi kötelességed végzését, akkor nemcsak a házastársi boldogságra való törekvésedet, hanem az egész házasságodat el kell hagynod. Mi a végső célja és értelme annak, hogy ezekről a kérdésekről beszélgetünk? Az, hogy a házastársi boldogság ne akadályozza a lépéseidet, ne kösse meg a kezed, ne vakítsa el a szemed, ne torzítsa el a látásodat, ne zavarja meg és ne foglalja le az elmédet; hogy a házastársi boldogságra való törekvés ne töltse ki az életutadat és az életedet, hogy helyesen közelíts a házasságban teljesítendő feladataidhoz és kötelezettségeidhez, és a helyes döntéseket hozd meg az általad teljesítendő feladatok és kötelezettségek vonatkozásában. Még jobb gyakorlási mód az, ha több időt és energiát szentelsz a kötelességednek, elvégzed a kötelességet, amelyet el kell végezned, és teljesíted az Isten által rád bízott küldetést. Soha nem szabad megfeledkezned arról, hogy teremtett lény vagy, hogy Isten az, aki eddig a pillanatig elvezetett az életen át, és Isten az, aki házasságot adott neked, aki családot adott neked, és Isten az, aki rád ruházta a házasság keretei között teljesítendő feladatokat, és nem te vagy az, aki a házasságot választotta, nem arról van szó, hogy egyszer csak varázsütésre megházasodtál, illetve, hogy a saját képességeidre és erődre hagyatkozva megőrizheted a házastársi boldogságodat. Most már világosan elmagyaráztam ezt? (Igen.)” (Az Ige, 6. kötet – Az igazságra törekvésről I. Hogyan kell törekedni az igazságra? (10.)). Azzal, hogy arra kér minket, hogy engedjük el a házassági boldogságra való törekvésünket, Isten nem azt kéri tőlünk, hogy hivatalosan váljunk el, hanem hogy teremtett lényként jól végezzük a kötelességeinket, olyan feltételek között is, hogy a házasságban vállalt kötelezettségeinknek is eleget teszünk. Ha a házasságunk befolyásolja vagy akadályozza kötelességeink végzését, akkor engedjük el azt. Isten mutatott nekem egy világos gyakorlási utat. A múltban a házastársi boldogságra törekedtem, egy fél életen át fáradoztam ezért, és még az után is, hogy elkezdtem hinni Istenben és végezni a kötelességemet, még mindig mélyen megrekedtem ebben a törekvésben, és képtelen voltam kiszabadulni belőle. Még a kötelességemet is elutasítottam, hogy megtartsam a házasságomat, és sok esélyt elszalasztottam arra, hogy elnyerjem az igazságot. Az elvesztegetett időt már nem kaphattam vissza. Amikor már majdnem hatvan éves voltam, a hátralévő kevés időt a kötelességem végzésére akartam fordítani. Ami azt illeti, hogy milyen lesz a házasságom a jövőben, azt nem én döntöm el. Mindent át kellett adnom Istennek, és alá kellett vetnem magam az Ő szuverenitásának és elrendezéseinek. Ezután mindent beleadtam a kötelességem végzésébe. Amikor problémákat fedeztem fel, beszélgettem a velem együtt dolgozó nővérekkel, hogy megoldjuk azokat, és amikor nehézségekbe ütköztem, a felsőbb vezetőktől kértem útmutatást. Egy idő után elértem némi eredményt a munkámban. A reggeleket és az estéket lelki áhítattal töltöttem, és amikor helytelen állapotba kerültem, azonnal az igazságot kerestem, hogy megoldást találjak. Mielőtt észrevettem volna, felvérteztem magam néhány igazsággal. Amikor még otthon laktam, napközben a gyülekezeti munkával voltam elfoglalva, reggel és este pedig a családi ügyekkel, így még lelki áhítatra is kevés időm jutott, de most végre megtapasztaltam, hogy milyen jelentősége van annak, ha valaki elhagyja az otthonát, hogy végezze a kötelességét, és több időm volt arra, hogy felvértezzem magam az igazsággal és elnyerjem az igazságot. Már felismertem, hogy a házastársi boldogság keresése nem a küldetésem, és ez nem teszi lehetővé számomra az üdvösség elérését. Csak akkor fogok igazán élni, ha arra törekszem, hogy teremtett lényként jól végezzem a kötelességemet.