2022 szeptemberének végén a férje hazavitte Ming Hujt a börtönből. Ming Hujt a rendőrség kétszer is letartóztatta és elítélte Mindenható Istenbe vetett hite miatt. Ez már a második alkalom volt, hogy letartóztatták, és három év börtönre ítélték. Mivel egy ideig bujkált a rendőrség elől, de később mégis bebörtönözték, így összesen 10 évet töltött távol az otthonától.

Miután Ming Huj hazatért, megtudta, hogy apja egy évvel korábban megbetegedett és meghalt, az anyja pedig lebénult. Megdöbbent, amikor meglátta az anyját. Az asszony, aki egykor kicsattanó egészségnek örvendett, most kerekesszékbe kényszerült. Ming Huj úgy érezte, hogy tartozik a szüleinek. Ő volt a legfiatalabb a családban, és apja kiskorától kezdve ellenezte, hogy bármilyen feladatot végezzen. Az édesanyja különösen sokat törődött vele. Olyan nagy gondot fordítottak a nevelésére, ételt, ruhát és oktatást biztosítottak neki, de amikor szükségük lett volna rá, ő egyáltalán nem volt kötelességtudó gyermekük. Visszagondolt arra az időre, amikor először zárták börtönbe. Az anyja aggódott, hogy a rendőrség brutálisan bántalmazza majd a lányát, és emiatt sem enni, sem aludni nem tudott. Minden lehetséges protekciót igénybe vett, és pénzt áldozott rá, hogy kimentse őt onnan. Ming Huj ezekre gondolt, miközben odament az anyjához. Az asszony könnyek között így szólt hozzá: „Végre visszajöttél. Tudod, mennyire hiányoztál az utóbbi években? Aggódtam, hogy szenvedsz és igazságtalanul bánnak ott veled.” Ezeket a szavakat hallván Ming Huj még inkább úgy érezte, hogy az anyja adósa. Megállíthatatlanul folytak a könnyei, miközben azt gondolta: „Az embernek gondoskodnia kell a szüleiről, amikor megöregszenek, de amikor az én szüleim megbetegedtek, és szükségük volt a gondoskodásomra, nekem nem volt rá lehetőségem, hogy mellettük legyek és szolgáljam őket. Nem adtam nekik enni és a gyógyszereiket sem adtam be, nemhogy segítettem volna nekik könnyíteni magukon. Méltatlan vagyok a kedvességre, amellyel felneveltek. Mi értelme van egy olyan lányt felnevelni, mint amilyen én vagyok?” Minél tovább rágódott ezen Ming Huj, annál több szemrehányással illette magát. A következő napokban Ming Huj minden napját azzal töltötte, hogy lebénult anyjáról gondoskodott. Jóvá akarta tenni azokat az éveket, amelyekkel az asszonynak tartozott. Még csak rövid ideje volt otthon Ming Huj, amikor két helyi rendőr elment hozzá és lefotózták. Azt is elmondták neki, hogy havonta egyszer el kell jönniük majd hozzá. Ming Huj nagyon jól tudta, hogy ezek az ördögök figyelik, hogy merre jár. Lehetetlen lenne számára, hogy higgyen Istenben, és ott végezze a kötelességét.

Egy nap a gyülekezetvezető levelet küldött Ming Hujnak, és azt kérdezte, tudná-e valahol máshol végezni a kötelességét. Amikor Ming Huj megkapta a levelet, egyszerre érzett örömet és aggodalmat. Boldogította a tudat, hogy még mindig van esélye rá, hogy végezze a kötelességét, de az a tudat meg aggasztotta, hogy lebénult, idős anyja miatt fog aggódni. Épp elég nehéz volt, hogy lehetőséget kapjon a hazatérésre és ápolhassa az édesanyját. Fogalma sem volt róla, hogy mikor térne vissza, ha most elmenne. Nem tehetett mást, mint hogy alaposan elgondolkodjon ezen a dolgon. „A szüleim neveltek fel. Amikor apám meghalt, nem voltam itthon. Ha anyám is eltávozik, és én nem vagyok mellette, lesz még emberi mivoltom? Hagyján, hogy a szomszédok hálátlannak fognak hívni, de ez örökké nyomná a lelkemet! Nem azért fordítottak olyan nagy gondot a szüleim a felnevelésemre, hogy mellettük legyek és gondoskodjak róluk öregkorukban? Az elmúlt években a kommunista párt letartóztatott és üldözött az istenhitem miatt, így nem volt rá alkalmam, hogy szolgáljam őket. A lelkiismeretem már így is nehéz emiatt. Most nem hagyhatom magára az anyámat.” Miután ezt végiggondolta, Ming Huj levelet írt, amelyben visszautasította a vezetője kérését, a szíve mélyén azonban szemrehányást tett magának. Teremtett lényként el kell végeznie a kötelességét, ő mégis visszautasította ezt azért, hogy otthon maradjon és az anyjáról gondoskodjon. Ez nem volt összhangban Isten szándékával! Azokban a napokban Ming Huj mélyen el volt keseredve, és folyamatosan imádkozott emiatt a dolog miatt. Isten szavaira gondolt. „Aki normális emberi mivolttal rendelkezik, annak a legkevesebb, hogy lelkiismerettel és értelemmel kell rendelkeznie. Miből tudod megmondani, hogy egy ember rendelkezik-e lelkiismerettel és értelemmel? Ha a beszéde és a tettei alapvetően összhangban vannak a lelkiismeret és az értelem normáival, akkor emberi szempontból nézve jó ember, és olyasvalaki, aki megfelel egy elfogadható normának. Ha képes az igazságot is megérteni, és az igazságalapelvek szerint cselekedni, akkor teljesíti Isten követelményeit, amelyek magasabb rendűek, mint a lelkiismeret és az értelem mércéje. Egyesek azt mondják: »Az embert Isten teremtette. Isten adta nekünk az élet leheletét, és Isten az, aki gondoskodik rólunk, táplál minket, és vezet, hogy felnőtté váljunk. A lelkiismerettel és értelemmel rendelkező emberek nem élhetnek önmagukért vagy a Sátánért; Istenért kell élniük, és teljesíteniük kell a kötelességüket.« Ez igaz, de ez csak egy tág keret, egy durva vázlat. Ami a részleteket illeti, hogy hogyan kell a valóságban Istenért élni, az a lelkiismeretet és az értelmet érinti. Tehát hogyan él valaki Istenért? (Teljesítse jól a kötelességét, amit egy teremtett lénynek tennie kell.) Helyes. Jelenleg mindössze az ember kötelességét végzitek, de valójában kiért teszitek ezt? (Istenért.) Istenért teszitek, együttműködve Vele! A kötelességetek az a megbízatás, amit Isten adott nektek. Sorsszerű, előre meghatározott és Általa irányított, más szóval: Isten bízza rád ezt a feladatot, és azt akarja, hogy teljesítsd” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az öt feltétel, amelynek teljesülnie kell, hogy az ember az Istenbe vetett hit helyes útjára lépjen). Isten szavaiból Ming Huj megértette, mit jelent a lelkiismeret és az emberi mivolt. Teremtett lény volt, és minden lélegzetvételét Istennek köszönhette. Mindent Istentől kapott. Az, hogy még ma is élt, elválaszthatatlan volt Isten szuverenitásától és ellátásától, és mindezen évek alatt az Istenbe vetett hite miatt élvezhette az Ő sok-sok szavának öntözését és ellátását. Ha tényleg lenne egy kis lelkiismerete és esze, akkor jól kellene végeznie a kötelességét, hogy meghálálja Isten szeretetét. Nem csak a saját dolgaival kellene törődnie, nem csak a családjáért, a szüleiért vagy a gyerekeiért kellene élnie, mert ez azt jelenti, hogy egyáltalán nincs lelkiismerete. Most a bátyja és a nővére gondoskodtak az anyjáról, és továbbra is ezt fogják tenni, függetlenül attól, hogy ő otthon van-e vagy nincs. A következő napokban Ming Huj Istenhez imádkozott és hajlandó volt alávetni magát az Ő vezénylésének és elrendezésének, és elvégezni a kötelességét.

2023 februárjában Ming Huj kibújt a rendőrségi megfigyelés alól, és elhagyta az otthonát, hogy végezze a kötelességét. Végre ismét találkozott a testvéreivel, és leírhatatlan izgalom költözött a szívébe. Egy nap olvasott egy cikket egy középkorú nőről, aki azt hallván, hogy az anyja megbetegedett, ennivalót vett neki, és meglátogatta. Ez az asszony nagyon szerette volna elvinni az anyját magához, és ott gondoskodni róla pár napig, de a körülmények nem tették ezt lehetővé, és csak annyit tudott tenni, hogy pár kedves szót szólt az anyjához. Ming Hujnak a saját édesanyja jutott eszébe, és a sírás fojtogatta. Ezt látva az a nővér, aki Ming Hujjal volt beosztva, tréfásan így szólt: „Mi a baj? Szíven ütött ez a cikk?” Ming Huj nem tudott mit felelni a nővérnek. Olyan volt, mintha látomása lett volna az anyjáról, aki a kerekesszékben ülve azt reméli, hogy láthatja a lánya arcát, és emiatt öntudatlanul is könnyek csordultak ki a szeméből. Fiatal korától kezdve sok aggodalmat okozott az anyjának. Miután hinni kezdett Istenben, a kommunista párt állandó vallásüldözése miatt kétszer is letartóztatták és börtönbe vetették. Az anyja gyakran idegeskedett, sokat aggódott és sok könnyet hullatott miatta, és talán az anyja betegségét is ő okozta. Most, amikor az anyjának szüksége lenne a segítségére, ő magára hagyta, és elment végezni a kötelességét. Minél többet gondolkodott ezen Ming Huj, annál inkább úgy érezte, hogy tartozik az anyjának, és sírásban tört ki. Rájött, hogy ismét hatalmába kerítette a ragaszkodás, és gyorsan imával fordult Isten felé. „Istenem, már megint a szorongás állapotában élek az anyám miatt. Kérlek, védd meg a szívemet, és add, hogy az emberekre és dolgokra a Te szavaid alapján tekintsek anélkül, hogy a Sátán megzavarna. Ámen!”

Ezután Ming Huj elolvasott egy passzust Isten szavaiból, és a szíve kissé megkönnyebbült. Mindenható Isten azt mondja: „A szüleid egyszerűen csak a felelősségüket és kötelezettségüket teljesítették azáltal, hogy felneveltek téged, és ezt nem kell megfizetni és nem szabadna üzletnek lennie. Ezért nem kell az ellentételezés gondolata alapján közelítened a szüleidhez, illetve kezelned a velük való kapcsolatodat. Ha ilyen elgondolás szerint bánsz a szüleiddel, törlesztesz nekik, és kezeled a velük való kapcsolatodat, az embertelen. Ugyanakkor valószínű, hogy visszafog és megkötöz a testi érzéseid által, és nehéz lesz kikerülnöd ezekből a bonyodalmakból, olyannyira, hogy akár el is tévedhetsz. A szüleid nem a hitelezőid, ezért nem vagy köteles minden elvárásukat megvalósítani. Nem vagy köteles állni a számlát az ő elvárásaikért. Vagyis nekik meglehetnek a saját elvárásaik. Neked megvannak a saját választásaid, és az az életút és sors, amelyet Isten kijelölt a számodra, amelyeknek semmi köze a szüleidhez. Amikor tehát valamelyik szülőd azt mondja: »Hálátlan gyerek vagy. Oly sok éve nem jöttél vissza meglátogatni engem, és oly sok nap eltelt, mióta utoljára felhívtál. Beteg vagyok és nincs senki, aki gondomat viselje. Tényleg a semmiért neveltelek fel téged. Valóban nemtörődöm, hálátlan, köszönetet nem ismerő gyerek vagy!« Ha nem érted meg azt az igazságot, hogy »a szüleid nem a hitelezőid,« akkor olyan fájdalmas lesz hallani e szavakat, mintha kést döfnének a szívedbe, a lelkiismereted pedig elítélve érzi majd magát. E szavak mindegyike befészkeli magát a szívedbe, és szégyellni fogod magad a szülőd előtt, a szülőd adósának érzed majd magad és tele leszel bűntudattal velük szemben. Amikor azt mondja valamelyik szülőd, hogy nemtörődöm és hálátlan vagy, tényleg így fogod érezni: »Teljesen igaza van. Ők neveltek fel idáig, és nem sütkérezhettek a fényemben. Most betegek, és azt remélték, hogy az ágyuk mellett tudok maradni, kiszolgálom őket és velük leszek. Szükségük volt rám, hogy viszonozzam a kedvességüket, és nem voltam ott. Tényleg nemtörődöm és hálátlan vagyok!« Nemtörődömként és hálátlanként fogod minősíteni magad – észszerű ez? Nemtörődöm és hálátlan vagy? Ha nem hagytad volna el az otthonodat, hogy máshol végezd a kötelességedet, és a szüleid mellett maradtál volna, vajon megelőzhetted volna, hogy megbetegedjenek? (Nem.) Vajon irányíthatod azt, hogy a szüleid élnek-e vagy meghalnak? Irányíthatod-e azt, hogy gazdagok vagy szegények? (Nem.) Bármilyen betegséget kapnak is el a szüleid, az nem azért lesz, mert annyira kimerítette őket a nevelésed, illetve mert hiányoztál nekik; főleg nem miattad fogják elkapni ezeknek a nagy, súlyos és esetleg halálos betegségeknek az egyikét sem. Ez az ő sorsuk, és semmi köze hozzád. Bármennyire odaadó vagy, a legtöbb, amit elérhetsz, hogy egy kicsit csökkented a testi szenvedésüket és a terheiket, de hogy mikor betegszenek meg, milyen betegséget kapnak el, mikor halnak meg, és hol halnak meg – van ezeknek a dolgoknak bármi köze is hozzád? Nem, nincsen. Ha odaadó vagy, ha nem vagy nemtörődöm és hálátlan, és az egész napot velük töltöd, szemmel tartod őket, akkor nem lesznek betegek? Nem fognak meghalni? Ha meg fognak betegedni, akkor nem lesznek így is, úgy is betegek? Ha meg fognak halni, nem halnak meg mindenképpen? Nem igaz? [...] Függetlenül attól, hogy a szüleid nemtörődömnek és hálátlannak neveznek-e, legalább a teremtett lény kötelezettségét teszed a Teremtő előtt. Amennyiben Isten szemében nem vagy nemtörődöm és hálátlan, az elég. Nem számít, mit mondanak az emberek. Amit a szüleid rólad mondanak, az nem feltétlenül igaz, és amit mondanak, az nem hasznos. Isten szavait kell alapodként venned. Ha Isten azt mondja, hogy megfelelő teremtett lény vagy, akkor nem számít, ha az emberek nemtörődöm hálátlannak neveznek, nem érhetnek el semmit. Csak arról van szó, hogy az emberekre hatással lesznek ezek a sértések a lelkiismeretük hatása miatt, vagy amikor nem értik az igazságot és az érettségük csekély, és egy kicsit rossz kedvük lesz, és kissé lehangoltnak érzik magukat, de amikor visszatérnek Isten elé, mindezek megoldódnak, és többé nem okoznak gondot nekik” (Az Ige, 6. kötet – Az igazságra törekvésről I. Hogyan kell törekedni az igazságra? (17.)). Ming Huj a szívében hálát adott Istennek. Ha Isten nem vállalt volna egyértelműen közösséget arról az igazságról, hogy „a szüleid nem a hitelezőid”, mindig azt gondolta volna, hogy mivel a szülei adtak életet neki, nagy gondot fordítottak a taníttatására, és olyan sokat aggódtak érte, a kedvességük, amelyet a felnevelésében tanúsítottak, mindennél nagyszerűbb, és neki meg kell ezt hálálnia, ha felnő. Ha nem ezt tenné, rossz lenne a lelkiismerete, és mások hálátlannak és engedetlennek neveznék. Azt gondolta, hogy ha otthon lett volna ezen évek során, megfelelően gondoskodhatott volna az apjáról, amikor az beteg volt, és az anyja nem aggódott volna annyit miatta. És akkor talán nem is betegedett volna meg. Mindig is azt gondolta, hogy köze van az anyja betegségéhez. És most azt olvasta Isten szavaiban: „Vajon irányíthatod azt, hogy a szüleid élnek-e vagy meghalnak? Irányíthatod-e azt, hogy gazdagok vagy szegények? (Nem.) Bármilyen betegséget kapnak is el a szüleid, az nem azért lesz, mert annyira kimerítette őket a nevelésed, illetve mert hiányoztál nekik; főleg nem miattad fogják elkapni ezeknek a nagy, súlyos és esetleg halálos betegségeknek az egyikét sem. Ez az ő sorsuk, és semmi köze hozzád.” Ming Huj felismerte, hogy mindenkinek Isten kezében van a sorsa. Amikor valaki megbetegszik vagy meghal ebben az életben, azt Isten már rég elrendelte. Még ha ezekben az években végig a szülei mellett is lett volna, az sem változtatta volna meg a sorsukat. Ming Huj arra gondolt, hogy milyen sok olyan idős ember van minden évben, akik a magas vérnyomás miatt agyvérzést, infarktust vagy szívbetegséget kapnak, meghalnak egy hirtelen jött betegségben, vagy az utóhatások miatt fél oldalukra lebénulnak. Vannak köztük olyanok, akiknek a gyerekei a gondozásuknak szentelik magukat, de bármilyen nagyszerűen is gondoskodnak róluk, nem tudják megvédeni a szüleiket a betegségtől és a haláltól. A legtöbb, amit tehetnek, hogy gyorsan kórházba viszik a szüleiket kezelésre, de abba nincs beleszólásuk, hogy az orvosok meg tudják-e gyógyítani a szüleiket vagy sem. Amikor Ming Huj ezt felismerte, világossá vált számára, hogy az anyja megbetegedése nem azért történt, mert hiányolta őt, vagy mert a felnevelése kimerítette, hanem ez volt a sorsa. Ming Huj sokkal nyugodtabb lett.

Bár megértette, hogy édesanyja betegsége nem függ össze vele, de amikor arra gondolt, hogy mennyi mindent tett érte az anyja, és hogy most le van bénulva és gondozásra szorul, de ő nincs mellette, legbelül mégis szemrehányást tett magának. Úgy gondolta, hogy tartozik az anyjának. Nem sokkal ezután két olyan passzust olvasott Isten szavaiból, amelyek megváltoztatták a kérdéssel kapcsolatos nézeteit. Mindenható Isten azt mondja: „A nem hívők világában van egy mondás: »A varjak azzal fizetnek meg az anyjuknak, hogy etetik őt, a bárányok pedig letérdelnek, hogy tejet kapjanak az anyjuktól.« Ez a mondás is van: »Aki nem hálás a szüleinek, az alantasabb, mint egy vadállat.« Milyen grandiózusan hangzanak ezek a mondások! Valójában az a jelenség, amelyet az első mondás említ, vagyis hogy a varjak azzal fizetnek meg az anyjuknak, hogy etetik őt, a bárányok pedig letérdelnek, hogy tejet kapjanak az anyjuktól, valóban létezik, ezek tények. Ezek azonban egyszerűen csak az állatvilágon belüli jelenségek. Csupán egyfajta törvények, amelyeket Isten állított fel a különféle élőlények számára, és amelyeket mindenféle élőlény, beleértve az embert is, betart. Az a tény, hogy mindenféle élőlény betartja ezt a törvényt, tovább szemlélteti, hogy minden élőlényt Isten teremtett. Egyetlen élőlény sem szegheti meg ezt a törvényt, és egy élőlény sem tudja meghaladni. Még az olyan viszonylag vérszomjas ragadozók, mint az oroszlánok és a tigrisek is táplálják az utódaikat, és nem harapják meg őket, mielőtt azok elérnék a felnőttkort. Ez egy állati ösztön. Legyen szó bármelyik fajról, akár vad, akár kedves és szelíd, minden állat rendelkezik ezzel az ösztönnel. Mindenféle teremtmény, beleértve az embert is, csak ennek az ösztönnek és ennek a törvénynek a betartása révén szaporodhat és maradhat fenn. Ha nem tartanák be ezt a törvényt, vagy nem lenne meg bennük ez a törvény és ez az ösztön, akkor nem lennének képesek szaporodni és túlélni. Nem létezne a biológiai lánc, sem ez a világ. Nem igaz? (De igen.) Az, hogy a varjak azzal fizetnek meg az anyjuknak, hogy etetik őt, a bárányok pedig letérdelnek, hogy tejet kapjanak az anyjuktól, pontosan azt bizonyítja, hogy az állatvilág tartja magát ehhez a törvényhez. Mindenféle élőlény rendelkezik ezzel az ösztönnel. Amint utódok születnek, a faj nőstény vagy hím egyedei gondozzák és táplálják őket, amíg felnőtté nem válnak. Mindenféle élőlény képes eleget tenni az utódaival szembeni felelősségének és kötelezettségének, lelkiismeretesen és kötelességtudóan nevelve a következő generációt. Az emberek esetében ennek még inkább így kellene lennie. Az emberiség az embereket magasabb rendű állatoknak nevezi – ha ők nem tudják betartani ezt a törvényt, és hiányzik belőlük ez az ösztön, akkor az emberek alacsonyabb rendűek az állatoknál, nem igaz? Ezért nem számít, hogy a szüleid mennyire gondoztak, amíg felneveltek, és mennyire tettek eleget a felelősségüknek veled szemben; csak azt tették, amit a teremtett ember képességeinek keretein belül meg kellett tenniük – ez volt az ösztönük” (Az Ige, 6. kötet – Az igazságra törekvésről I. Hogyan kell törekedni az igazságra? (17.)). „Kívülről úgy tűnik, hogy a szüleid hozták létre a testi életedet, és a szüleid voltak azok, akik életet adtak neked. De Isten szemszögéből és ennek a kérdésnek a forrásától a testi életedet nem a szüleid adták, mert az emberek nem tudnak életet teremteni. Egyszerűen kifejezve, egy ember sem teremtheti meg az ember leheletét. Azért képes minden egyes ember teste emberré válni, mert van lélegzete. Az ember élete ebben a lélegzetben rejlik, és ez a jele az élő embernek. Az emberek rendelkeznek ezzel a lélegzettel és élettel, és nem a szüleik ezeknek a dolgoknak a forrása és eredete. Csak arról van szó, hogy az emberek úgy jöttek létre, hogy a szüleik megszülték őket – alapvetően Isten az, aki ezeket a dolgokat adja az embernek. Ezért a szüleid nem az életed urai, az életed Ura Isten. Isten teremtette az emberiséget, Ő teremtette az emberiség életét, és Ő adta az emberiségnek az élet leheletét, amely az ember életének eredete. Ezért hát nem könnyű megérteni ezt a sort: »A szüleid nem az életed urai«? A lélegzetedet nem a szüleid adták neked, és még kevésbé kaptad a szüleidtől annak folytatását. Isten vigyáz és uralkodik életed minden napja felett. A szüleid nem dönthetik el, hogyan telnek életed mindennapjai, hogy minden nap boldog-e és simán megy-e, hogy kivel találkozol nap, mint nap, vagy milyen környezetben élsz minden nap. Csupán arról van szó, hogy Isten a szüleiden keresztül vigyáz rád – egyszerűen a szüleid azok az emberek, akiket Isten azért küldött, hogy vigyázzanak rád. Amikor megszülettél, nem a szüleid adták neked az életet, tehát a szüleid voltak-e azok, akik azt az életet adták neked, amely lehetővé tette, hogy idáig élj? Még mindig nem ők voltak. Az életed eredete még mindig Isten, és nem a szüleid” (Az Ige, 6. kötet – Az igazságra törekvésről I. Hogyan kell törekedni az igazságra? (17.)). Ming Huj megkönnyebbülten sóhajtott fel, miután elolvasta Isten szavait. Ahogy Isten mondta, tény, hogy „a varjú eteti anyját, hogy meghálálja neki, a bárány pedig letérdel, hogy tejet kapjon anyjától”, de ez a tény csak azt bizonyította, hogy a természet világában minden állat teljesíti a gyermeknevelés feladatát és kötelezettségét. Ez egy olyan törvény, amelyet Isten minden élőlény számára megfogalmazott. Amikor az utódaik kicsik, még a vad tigrisek és oroszlánok is annak szentelik magukat, hogy megvédjék és felneveljék őket, amíg azok önállóvá nem válnak. Ezt a törvényt Isten alkotta a számukra, és az ösztöneik is ezt diktálják. Az ember fejlettebb faj, mint a többi állat, szíve és lelke van, és még inkább tudhatná, hogyan kell betartania ezt a törvényt. Bármilyen árat is fizetnek a szülők a gyermekeikért, csupán a felelősségüknek és kötelezettségüknek tesznek eleget, és ezt egyáltalán nem lehet kedvességnek nevezni. Ming Huj rájött, régebben úgy értelmezte azt a mondást, hogy „a varjú eteti anyját, hogy meghálálja neki, a bárány pedig letérdel, hogy tejet kapjon anyjától”, hogy még az állatok is tudják, hogy meg kell hálálniuk a szüleik kedvességét, amiért azok felnevelték őket. Ha erre ő nem volt képes, akkor rosszabb az állatoknál. Ez az értelmezés téves volt, és nem volt összhangban Isten szavaival. Az, hogy a szülei világra hozták, felnevelték, enni adtak neki, ruházták és taníttatták, mind szülői feladatuk és kötelezettségük teljesítése volt. Nem kellene mindig lekötelezettnek éreznie magát a szüleivel szemben, még kevésbé folyton arra gondolnia, hogy meg kellene hálálnia a kedvességüket. Látszólag a szülei hozták a világra és nevelték fel, de ezt Isten rendelte el. A szülők gondoskodnak gyermekeik életéről, és felnevelik őket, de ami a gyermekeik jó vagy rossz sorsát illeti, és azt, hogy mikor történnek meg majd bizonyos dolgok velük, vagy mikor érik őket balesetek, az nem az ő kezükben van. Ming Hujnak hirtelen eszébe jutott, hogy egyszer, amikor öt- vagy hatéves volt, és a két évvel idősebb nővérével lement játszani a folyóhoz, véletlenül beleesett egy mély gödörbe. Sok vizet nyelt, és majdnem megfulladt. A nővére sírva húzta ki őt a gödörből. Akkoriban, bár nem hitt Istenben, ha Isten nem vigyázott volna rá, és nem védte volna meg, leállt volna a légzése, és így már régen életét vesztette volna. Bármennyire is szerették a szülei, nem volt befolyásuk rá, hogy él-e vagy meghal. Az, hogy a mai napig is életben van, teljes mértékben Isten gondoskodásának és védelmének az eredménye. Azon kellene gondolkodnia, hogyan hálálja meg Isten szeretetét, és hogyan végezze teremtett lényként a kötelességét; ezt kell tennie annak, akinek lelkiismerete és esze van.

Nem sokkal ezután Isten szavait olvasta. „A Teremtő jelenlétében te egy teremtett lény vagy. Nem annyi csupán a dolgod ebben az életben, hogy teljesítsd a feladataidat a szüleid felé, hanem hogy teremtett lényként teljesítsd a feladataidat és kötelességeidet. Csakis Isten szava és az igazságalapelvek alapján teljesítheted a feladataidat a szüleid felé, nem pedig úgy, ha az érzelmi szükségleteid vagy a lelkiismereted szükségletei alapján teszel értük bármit is. [...] Egyesek persze ezt fogják mondani: »Minden, amit mondtál, tény, de én úgy érzem, hogy túlságosan személytelen így cselekedni. Folyton vádol a lelkiismeretem, nem bírom elviselni.« Ha nem bírod elviselni, akkor csak elégítsd ki az érzéseidet; kísérd a szüleidet, maradj közel hozzájuk, szolgáld őket, légy hűséges gyermek, és tedd meg, amit mondanak, legyen az jó vagy rossz – táncolj csak úgy, ahogy ők fütyülnek nyugodtan. Így nem fognak pusmogni rólad a hátad mögött, és a tágabb családodban is arról beszélnek majd, hogy milyen hűséges gyermek vagy. Végül azonban te magad leszel az egyedüli, aki a kárát látja mindennek. Sikerült hűséges gyermek hírében maradnod, kielégítetted az érzelmi szükségleteidet, soha nem vádol a lelkiismereted, és viszonoztad a szüleid jóságát, van azonban egy dolog, amit elhanyagoltál és elvesztettél: nem Isten szavai szerint kezelted és intézted mindezeket a dolgokat, és elveszítetted a lehetőséget, hogy teremtett lényként teljesítsd a kötelességedet. Mit jelent ez? Azt jelenti, hogy a szüleidhez hűséges voltál, Istent viszont elárultad. Gyermeki kötelességtudatról tettél tanúságot, és kielégítetted a szüleid testének érzelmi igényeit, de fellázadtál Isten ellen. Inkább hűséges gyermek akartál lenni, mint hogy a teremtett lényként neked adatott kötelességeidet teljesítsd. Ez a legnagyobb tiszteletlenség Istennel szemben. Isten nem fog olyan embernek mondani téged, aki aláveti magát Neki vagy emberi mivolttal rendelkezik, csak azért, mert hűséges gyermek vagy, mert nem okoztál csalódást a szüleidnek, mert van lelkiismereted, és mert teljesíted gyermeki feladataidat. Ha csak a lelkiismereted szükségleteit és a tested érzelmi szükségleteit elégíted ki, de nem Isten szavait és az igazságot fogadod el alapként és alapelvként e dolog kezeléséhez és intézéséhez, akkor a legnagyobb lázadó mivoltot tanúsítod Istennel szemben. Ha alkalmas teremtett lény akarsz lenni, akkor először is mindent Isten szavai szerint kell látnod és tenned. Ezt nevezik úgy, hogy alkalmas vagy, van emberi mivoltod, és van lelkiismereted. Ezzel szemben, ha nem Isten szavait fogadod el alapelvekként és alapként és e dolog kezeléséhez és intézéséhez, és Isten arra vonatkozó elhívását sem fogadod el, hogy elmenj és tedd a kötelességeidet, vagy ha inkább halogatod vagy elszalasztod a kötelességeid teljesítésének lehetőségét azért, hogy a szüleid mellett maradj, kísérd őket, örömöt szerezz nekik, lehetővé tedd számukra, hogy élvezhessék az alkonyat éveit, és hogy viszonozd a jóságukat, akkor Isten azt fogja mondani, hogy nincs emberi mivoltod és lelkiismereted. Nem vagy teremtett lény, és Ő nem fog elismerni téged” (Az Ige, 6. kötet – Az igazságra törekvésről I. Hogyan kell törekedni az igazságra? (16.)). Ming Huj felidézte azt, amikor a gyülekezetvezető először küldött neki levelet, és arról érdeklődött, hogy elhagyná-e az otthonát, hogy végezze a kötelességét. Akkor először az jutott eszébe, hogy az évek során nagyon lekötelezetté vált a szüleivel szemben. Ahhoz már úgyis késő volt, hogy megadja azt, amivel az apjának tartozott, de ha az anyját is elhagyná, még nehezebb lenne tisztáznia magát. Hogy megnyugtassa egy kicsit a lelkiismeretét, és hogy a szomszédok is engedelmes gyermeknek tartsák, visszautasította a kötelességét, és otthon maradt az anyját ápolni. Úgy gondolta, hogy ezt jelenti az, hogy valakinek lelkiismerete és emberi mivolta van. Isten szavaiból megértette, hogy teremtett lényként aki azt a levegőt lélegzi be, amit Isten adott neki, és és élvezi mindazt, amivel Isten ellátta, annak Isten szeretetét kell viszonoznia. Ám amikor a gyülekezetnek szüksége volt rá, hogy a kötelességét végezze, ő visszautasította ezt, hogy az anyjáról gondoskodjon. Még akkor is, ha gondoskodna az édesanyjáról, és mások dicsérnék őt gyermeki engedelmességéért, a Teremtő előtt mégis egy lelkiismeret és emberi mivolt nélküli ember lenne. Amikor Ming Huj erre gondolt, nem tudott nem haragudni magára, és azt gondolta: „Ha nem hinnék Istenben, és nem olvastam volna Isten szavait, ez megbocsátható lenne. De én évek óta hiszek Istenben, és nagyon sok szavát elolvastam, a dolgokról mégis olyan nézeteket vallok, mint a nem hívők. Hát nem ilyenek az álhívők? Hogy kövesse az Úr Jézust, terjessze a menny királyságának evangéliumát, és pásztorolja a gyülekezeteket, Péter elhagyta a szüleit és a családját. És ott voltak azok a külföldi misszionáriusok is, akik elhagyták a családjukat, átkeltek a tengeren Kínába, és az Úr Jézus evangéliumát terjesztették nekünk a mennyek királyságáról. Nekik is voltak szüleik, gyerekeik és rokonaik. De ők nem a családjukra, szüleikre és gyerekeikre gondoltak, hanem arra, hogy miként tudnak tekintettel lenni Isten szándékára, és miként tudják Isten elé vezetni azokat az embereket, akik bűnben élnek, és akiknek sokat ártott a Sátán, hogy elfogadják Isten üdvösségét. Ők olyan emberek voltak, akiknek volt lelkiismerete és emberi mivolta. Most elérkeztek az utolsó napok, és Isten munkája hamarosan véget ér. Utolért minket a koronavírus, az áradások, a háborúk és mindenféle katasztrófák. Még mindig sok olyan ember van, aki nem hallotta Isten utolsó napokbeli munkájának az evangéliumát. Ezek az emberek azzal a veszéllyel néznek szembe, hogy bármikor elveszhetnek a katasztrófák során. Hogy most lehetőségem van arra, hogy végezzem a kötelességemet és terjesszem Isten királyságának evangéliumát, az nem a lehető legméltányosabb és legértelmesebb dolog? Ez az a fajta dolog, amit egy emberi mivolttal rendelkező embernek tennie kell! Mit számít, hogy milyen nagyra értékelnek mások? Teremtett lényként csak a kötelességem teljesítése és a Teremtő jóváhagyásának elnyerése a legfontosabb.” Ming Huj még egy passzust elolvasott Isten szavaiból, és még több mindent megtudott a problémájával kapcsolatban. Mindenható Isten azt mondja: „A hagyományos kínai kultúra kondicionálása következtében a kínai emberek hagyományos elképzelései szerint gyermeki jámborsággal kell viszonyulni a szülőkhöz. Aki nem tartja be a gyermeki jámborságot, az hálátlan gyermek. Már gyermekkoruk óta beléjük nevelik ezeket az eszméket, és gyakorlatilag ezt tanítják minden családban, minden iskolában és a társadalom egészében is. Amikor az ember fejét teletömték ilyesmikkel, azt gondolja: »A gyermeki jámborság mindennél fontosabb. Ha nem tartanám be, nem lennék jó ember – hálátlan gyermek lennék, és a társadalom elítélne. Lelkiismeret nélküli ember lennék.« Vajon helyes-e ez a nézőpont? Az emberek már oly sok Isten által kifejezett igazságot láttak – vajon Isten követelte-e azt, hogy valaki gyermeki jámborságot tanúsítson a szüleivel szemben? Vajon ez egyike-e azon igazságoknak, amelyet az istenhívőknek meg kell érteniük? Nem. Isten csak néhány alapelvet közölt. Vajon mit kérnek Isten szavai, az emberek milyen alapelv szerint bánjanak másokkal? Szeressétek, amit Isten szeret, és gyűlöljétek, amit Isten gyűlöl. Ez az az alapelv, amelyet be kell tartani. Isten szereti azokat, akik törekednek az igazságra, és képesek követni az Ő akaratát; nekünk is ezeket az embereket kell szeretnünk. Azok, akik nem képesek követni Isten akaratát, akik gyűlölik Istent, és lázadnak Ellene – ezeket az embereket Isten utálja és nekünk is utálnunk kell őket. Ez az, amit Isten kér az embertől. [...] A Sátán ezt a fajta hagyományos kultúrát és erkölcsi felfogást használja arra, hogy megkötözze a gondolataidat, az elmédet és a szívedet, így képtelenné téve arra, hogy elfogadd Isten szavait; hatalmukba kerítettek ezek a sátáni dolgok, és képtelenné tettek Isten szavainak elfogadására. Ha gyakorolni akarod Isten szavait, ezek a dolgok felzaklatnak, arra késztetnek, hogy szembeszegülj az igazsággal és Isten követelményeivel, valamint tehetetlenné tesznek abban, hogy kiszabadulj a hagyományos kultúra igájából. Miután egy ideig küzdöttél, kompromisszumot kötsz. Inkább hiszel abban, hogy a hagyományos erkölcsi felfogás helyes, és összhangban van az igazsággal, így elutasítod Isten szavait, és lemondasz azokról. Nem fogadod el igazságként Isten szavait, és semmire nem tartod az üdvösséged, úgy érzed, hogy még mindig ebben a világban élsz, és csak ezekre az emberekre támaszkodva maradhatsz életben. Képtelen vagy elviselni a társadalom vádaskodását, inkább úgy döntesz, hogy lemondasz az igazságról és Isten szavairól, átadva magad a hagyományos erkölcsi elképzeléseknek és a Sátán befolyásának, inkább megsérted Istent, és nem gyakorolod az igazságot. Hát nem szánalmas az ember? Vajon nincs-e szüksége Isten üdvösségére? Vannak, akik már hosszú évek óta hisznek Istenben, de még mindig nem látják át a gyermeki jámborság kérdését. Ők valójában nem értik meg az igazságot. Soha nem tudják áttörni a világi kapcsolatoknak ezt a korlátját; nincs meg a bátorságuk, sem az önbizalmuk, az elszántságukról nem is beszélve, ezért nem tudják szeretni Istent, és nem tudnak engedelmeskedni Neki” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Csak akkor tud igazán átalakulni valaki, ha felismeri saját téves nézeteit). Isten szavai egy pillanat alatt felderítették Ming Huj szívét. Felismerte, hogy azért nem volt hajlandó elengedni az anyját, mert a Sátán által belénevelt hagyományos kultúra megfertőzte és befolyásolta. Olyan sátáni mérgek szerint élt, mint „a gyermeki kötelességtudat olyan erény, amely minden mást felülmúl”, „a szüleid azért nevelnek fel, hogy gondoskodj róluk öregkorukban”, és „ne utazz messzire, amíg élnek a szüleid”. Kiskora óta gyakran hallott az emberektől olyan megjegyzéseket, hogy „X.-nek a gyereke igazán engedelmes, tudja, hogyan tanúsítson hálát a szülei iránt és hogyan viszonozza a kedvességüket. Neki tényleg van lelkiismerete! Ugyanakkor Y. gyereke nem olyan jó. A szülei megbetegedtek, de ő nem gondoskodott róluk. Milyen hálátlan fiú. Eldobta a lelkiismeretét!” Ezek a szavak már mélyen gyökeret vertek Ming Huj szívében. A szülei iránti gyermeki engedelmesség volt számára az első, és azt gondolta, hogy mivel az anyja beteg, a lányaként mellette kell lennie és szolgálnia őt. Nem engedelmes lánya az anyjának, ha nincs mellette. Tartott tőle, hogy a szomszédok hálátlan lánynak neveznék, akiben nincs emberség, ezért visszautasította a kötelességteljesítését. Később ugyan már újra végezte a kötelességét, de még mindig az anyja adósának érezte magát. Felismerte, hogy ezek a sátáni mérgek teljesen átjárták. Ekkor az jutott Ming Huj eszébe, hogy az anyja álhívő. Az előző évben az anyja annyira nem bírta elviselni a betegsége okozta gyötrelmeket, hogy gonosz szellemeket kezdett imádni. Nemcsak, hogy azt nem tudta Ming Huj szeretni, amit Isten szeret, és gyűlölni, amit Isten gyűlöl, hanem azt is hagyta, hogy az anyja iránti aggodalma befolyásolja a kötelességét. Vajon ez nem azt jelentette, hogy képtelen megkülönböztetni a jót a gonosztól, és elválasztani a helyeset a helytelentől? Ming Huj gyűlölte magát, amiért olyan vak és tudatlan! Sóhajtott egyet, és azt gondolta: „Szerencsére Isten kifejezte ezeket a szavakat, és elmondta nekünk, hogy milyen alapelveket kell gyakorolnunk a szüleinket illetően. Csak emiatt tudom elengedni azt, hogy lekötelezett legyek anyám iránt, és ezért tudok a kötelességemre összpontosítani. Máskülönben ebben az életben csak a Sátán által belém nevelt hagyományos gondolkodás irányíthatna, és egyáltalán nem lennék hajlandó teljesíteni a kötelességemet. A végén elveszíteném az esélyt, hogy megmeneküljek, és szánalmassá válnék.”

Ming Huj elolvasott még két passzust Isten szavaiból, amiből megtudta, hogyan kell a szüleire tekintenie. Mindenható Isten azt mondja: „Először is, az emberek többsége részben olyan átfogó, objektív körülmények miatt dönt a hazulról való elköltözés mellett a kötelességei teljesítése végett, amelyek miatt szükség van arra, hogy elhagyják a szüleiket; nem tudnak a szüleik mellett maradni, hogy gondjukat viseljék és kísérgessék őket. Nem szándékosan döntenek a szüleik elhagyása mellett; ez az objektív ok. Másfelől – szubjektíven szólva – nem azért mész el végezni a kötelességeidet, mert el akartad hagyni a szüleidet és mert menekülsz a feladataid elől, hanem Isten hívása miatt. Ahhoz, hogy együttműködj Isten munkájával, elfogadd az Ő hívását és végezd egy teremtett lény kötelességeit, el kellett hagynod a szüleidet, nem volt más választásod; nem maradhattál mellettük, hogy kísérgesd őket és a gondjukat viseld. Nem azért hagytad el őket, hogy kibújj a feladataid alól, igaz? Azért hagyni el őket, hogy kibújj a feladataid alól vagy azért hagyni el őket, hogy válaszolj Isten hívására és végezd a kötelességeidet, két különböző természetű dolog, nem igaz? (De igen.) A szívedben érzelmi kötelékek és gondolatok fűznek a szüleidhez; az érzéseid nem üresek. Ha az objektív körülmények megengedik, és mellettük tudsz maradni, miközben a kötelességeidet is végzed, akkor hajlandó lennél mellettük maradni, rendszeresen gondoskodni róluk és teljesíteni a feladataidat. Ám objektív körülményekből adódóan el kell hagynod őket; nem maradhatsz mellettük. Nem arról van szó, hogy ne akarnád teljesíteni gyermeki feladataidat, hanem hogy nem tudod. Hát nem más természetű dolog ez? (De igen.) Ha azért költöztél el hazulról, hogy ne kelljen hűségesnek lenned és teljesíteni a feladataidat, akkor az hűtlen és emberi mivolt nélkül való dolog. A szüleid felneveltek, te pedig alig várod, hogy kitárhasd a szárnyaid, és mielőbb kirepülhess. Nem akarsz találkozni a szüleiddel, a legkevésbé sem érdekel, ha azt hallod, hogy valamilyen nehézséggel találkoztak. Még ha van is módod rá, nem segítesz rajtuk; úgy teszel, mintha nem is hallottál volna róla, és nem érdekel, mit mondanak rólad mások – egyszerűen nem akarod teljesíteni a feladataidat. Ez hűtlenség. De vajon ez most a helyzet? (Nem.) Sokan elköltöztek a megyéjükből, a városukból, a tartományukból, de akár még az országukból is azért, hogy végezzék a kötelességeiket; immár a szülővárosuktól messze élnek. Azonkívül, különböző okokból nem is kényelmes a számukra kapcsolatban maradni a családjaikkal. Alkalmanként, ha a szülővárosukból származó emberekkel találkoznak, érdeklődnek náluk a szüleik hogyléte felől, és megnyugvással hallják, hogy még mindig egészségesek és elboldogulnak. Valójában nem vagy hűtlen; nem jutottál még el arra a pontra, hogy ne lenne emberi mivoltod, azaz hogy ne is akarnál törődni a szüleiddel vagy teljesíteni a feladataidat irányukban. Különféle objektív okok miatt kell ilyen döntést hoznod, úgyhogy nem vagy hűtlen. Ez két ok, [...] Azonkívül, ami a legfontosabb: amikor évek óta hisznek Istenben és oly sok igazságot hallgattak már az emberek, legalább ezt a keveset meg kell érteniük és fel kell fogniuk: A Menny határozza meg az ember sorsát, az ember Isten kezében él, és Isten gondviselése és oltalma sokkal fontosabb, mint az a törődés, gyermeki kötelességtudat és társaság, amit a gyermekeitől kaphat az ember. Hát nem felszabadító a tudat, hogy a szüleid Isten gondviselését és oltalmát élvezik? Nem kell aggódnod miattuk. Ha aggódsz, az azt jelenti, hogy nem bízol Istenben; hogy túl kicsiny hited van Benne. Ha őszintén aggódsz és nyugtalankodsz a szüleid miatt, akkor imádkozz gyakran Istenhez, bízd rá őket Isten kezére, és hagyd, hogy mindent Isten vezényeljen és rendezzen” (Az Ige, 6. kötet – Az igazságra törekvésről I. Hogyan kell törekedni az igazságra? (16.)). „Gyermekként meg kellene értened, hogy a szüleid nem a hitelezőid. Sok dolog van, amit meg kell tenned ebben az életben, és ezek mind olyan dolgok, amelyeket egy teremtett lénynek meg kell tennie, amelyekkel a teremtés Ura bízott meg téged, és semmi közük a szüleid kedvességének viszonzásához. A gyermeki jámborság kimutatása szüleid iránt, törleszteni nekik, viszonozni a kedvességüket – ezeknek a dolgoknak semmi közük az életben való küldetésedhez. Azt is lehet mondani, hogy nem szükséges gyermeki jámborságot tanúsítanod a szüleid iránt, törlesztened nekik, vagy eleget tenni bármely felelősségednek velük szemben. Egyszerűen szólva, megtehetsz ebből egy kicsit és eleget tehetsz a felelősségeid egy részének, amikor a körülményeid lehetővé teszik; amikor pedig nem, akkor nem kell ragaszkodnod ahhoz, hogy így cselekedj. Ha nem tudsz eleget tenni a felelősségednek, hogy gyermeki jámborságot tanúsíts a szüleid iránt, ez nem valami rettenetes dolog, csupán egy kissé ellenkezik a lelkiismereteddel, emberi erkölcsöddel és emberi elképzeléseiddel. De legalábbis nem ellenkezik az igazsággal, és Isten nem fog érte elítélni. Ha megérted az igazságot, akkor nem lesz lelkiismeret-furdalásod emiatt” (Az Ige, 6. kötet – Az igazságra törekvésről I. Hogyan kell törekedni az igazságra? (17.)). Isten szavaiból Ming Huj rájött, hogy azért volt képtelen otthon gondoskodni az szüleiről az elmúlt években, mert a kommunista párt üldözte és letartóztatta. Kénytelen volt feladni a lehetőséget, hogy otthon maradhasson, és gondoskodhasson a szüleiről. Nem arról volt szó, hogy szándékosan kibújt volna a felelősség alól, hogy támogassa őket. Most már büntetett előéletű volt, és a rendőrség bármikor megjelenhet nála, hogy zaklassa és a hollétét ellenőrizze. Egyáltalán nem volt mód arra, hogy az otthonában higgyen Istenben és végezze a kötelességét. Ugyanakkor a kötelességteljesítés miatt nem volt más választása, mint elhagyni az otthonát. Teremtett lényként nemcsak az volt a feladata, hogy azért éljen, hogy szülei engedelmes gyermeke legyen. Ennél fontosabb volt, hogy a teremtett lény kötelességét végezze. Ez volt a legméltányosabb tennivalója az életében, arról nem is beszélve, hogy ez volt a küldetése. Isten szavai utat mutattak Ming Hujnak a gyakorláshoz. Ha a körülmények lehetővé teszik, és lehetősége lesz rá, hogy otthon gondoskodjon az anyjáról, akkor teljesítheti gyermeki feladatát és kötelezettségét, hogy vigyázzon az anyjára. Ha a körülmények nem megfelelőek, akkor nem kell szemrehányást tennie önmagának. A gyerekek és a szülők semmivel sem tartoznak egymásnak. Amikor ezt Ming Huj felismerte, egész testében nyugalom áradt szét. Szívből megköszönte ezt Istennek. Isten szavai segítettek neki, hogy világossá váljon előtte, mennyi kárt okoz a hagyományos kultúra az embereknek, és hogy megértse, teremtett lényként csak annak van értelme az életben, hogy a kötelességünket végezzük, és ettől lesz az embernek igazi lelkiismerete és embersége. A következő napokban Ming Huj teljes odaadással végezte a kötelességét.