Amikor fiatal voltam, gyenge volt a szervezetem, és gyakran lebetegedtem. Néha a klinikára rohantak velem a szüleim az éj közepén. Késő éjjel kopogtattak az orvos házának ajtaján, és bármilyen rossz volt a hangvétele vagy a hozzáállása, a szüleim mindig készek voltak elviselni azt. Mindezt azért, hogy gyors ellátásban részesülhessek. Féltek attól, hogy az állapotom romlik majd, ezért ott maradtak éjszakára, hogy vigyázzanak rám. Később egy kicsit idősebb lettem, és amikor láttam, hogy a szüleim mindennap kimerültek a munka után, sajnáltam őket. De mindig azt mondták nekem: „Pénzt kell keresnünk, hogy jobb életet biztosítsunk neked, és hogy legyen pénzünk megvenni, amit szeretnél.” Úgy gondoltam, hogy a szüleim olyan sokat tettek értem, és elhatároztam, hogy hűséges leszek hozzájuk és nem fogom hagyni, hogy túlságosan elfáradjanak. Amikor a szüleim dolgozni mentek, kitakarítottam a házat, megtanultam mosni és főzni. Minden alkalommal, amikor a szüleim hazaérve látták, hogy mindenütt rend van, nagyon elégedett hangon így szóltak: „Nem hiába neveltük ezt a gyermeket!” E szavak hallatán nagyon boldognak éreztem magam. Úgy gondoltam, hogy nagyon is megéri egy kicsit megkönnyíteni a szüleim dolgát, és egy kicsivel több időt hagyni nekik a pihenésre.

Később mindhárman hinni kezdtünk Istenben, én pedig másik helyre mentem, hogy végezzem a kötelességemet. Édesanyám nagyon támogatott a kötelességem végzésében, és noha édesapám nem örült neki annyira, ő is tiszteletben tartotta a döntésemet. Később egyre kedvezőtlenebbé váltak a körülmények, és sok testvért letartóztattak a kötelességeik végzése közben. Egyszer, amikor hazamentem, édesapám aggódva ezt mondta nekem: „Oly sok éven át neveltünk téged, és sosem kértük, hogy túl ragyogó jövőd legyen; csak azt akarjuk, hogy mellettünk maradj. Te azonban elmentél itthonról, hogy végezd a kötelességedet, és általában nem láthatunk akkor, amikor szeretnénk. Most ezek a körülmények meglehetősen kedvezőtlenek; ha később letartóztatnak majd, mit tehetek? Mi lesz a jövőddel?” Édesapám szavai igencsak megleptek. Hogy mondhatott ilyesmit? Ha feladnám a kötelességeim végzését, mert félek a letartóztatástól, azzal vajon nem árulnám el Istent, és nem válnék dezertőrré? Komoran ezt mondtam apámnak: „Apa, nem szabadna megakadályoznod a kötelességem végzésében. Már teljesen felnőttem, és az otthonom elhagyása a kötelességem végzése érdekében olyan döntés, amelyet alaposan megfontoltam. Támogatnod kellene engem!” Nagyon mérges volt, és így szólt: „Annyi éven át neveltelek, te pedig csak úgy elmész. Azt hiszem, már tisztán látom. Egy hálátlan nyomorultat neveltem!” Ezek a szavak nagyon lesújtottak, és nem tudtam megállni, hogy könnybe lábadjanak a szemeim. Arra gondoltam, amikor gyerekként megbetegedtem, hogyan tartott apám a karjaiban egész éjjel anélkül, hogy lehunyta volna a szemét, mindezt csak azért, hogy gondoskodjon rólam, és hogy milyen keményen dolgoztak a szüleim, hogy pénzt keressenek és jó életet biztosítsanak nekem. Most azonban nem csupán hálátlan voltam hozzájuk, de még társaságot sem tudtam nyújtani nekik. Egyáltalán nem teljesítettem a gyermeki kötelezettségemet. Ahogy hátulról néztem, hogy apám mérgesen elmegy, bűntudatom volt; együtt akartam lenni a szüleimmel, és több időt tölteni velük. Ekkor azonban Istenre gondoltam. Régebben, amikor nem hittem Istenben, gyakran üresnek éreztem magam belül, és nem tudtam, miért vagyok e világon. Miután hinni kezdtem Istenben, az Ő szavai olvasása révén megértettem, hogy Isten az, aki az embereket teremtette, és Isten az, aki ezt a leheletet adta nekem. Megvan a saját küldetésem ezen a világon. Csak ekkor találtam meg a saját létezésem értékét, és többé nem éreztem üresnek és elveszettnek magam. Ilyen hatalmas szeretetet élvezve Istentől, nem lehettem lelkiismeretlen, és nem adhattam fel a kötelességem teljesítését. Ekkor erőt nyertem, hogy lázadjak a testem ellen, és elmentem, hogy tovább végezzem a kötelességemet.

2019-ben egy alkalommal letartóztattak a kötelességem végzése közben. A kihallgatásom alatt a rendőrség elhozta a fogdába a nagybátyámat, és azt mondták, hogy ő a biológiai apám. Azt mondták, hogy haladéktalanul magyarázzam el a gyülekezet helyzetét, hogy hazamehessek, és újra együtt lehessek a vér szerinti szüleimmel. Semmit nem mondtam. Végül a nagybátyám pénzt küldött, hogy elengedjenek az őrizetből. A rendőrség azt gyanította, hogy a szüleimet követem az Istenben való hitben, és nem engedték meg, hogy hazamenjek vagy kapcsolatba lépjek velük. Csak azt engedték meg, hogy a nagybátyám elvigyen egy másik helyre. Mivel a nagybátyám letette értem az óvadékot, a rendőrség szinte minden nap hívogatta, hogy megfélemlítse. A nagybátyám elhitte a Kommunista Párttól hallott pletykákat, és megpróbált megakadályozni abban, hogy higgyek Istenben. Ezt mondta: „Már felnőtt ember vagy, jobban kellene tudnod. Édesanyád és én nem tudjuk elviselni, hogy így gyötörjenek minket, ahogy az örökbe fogadó szüleid sem. Mivel te hiszel Istenben, a rendőrség naponta telefonál, hogy zaklasson minket. Már nagyon öreg vagyok. Amikor a rendőrség megdorgált engem, szégyenszemre én még akkor is szóltam egy jó szót az érdekedben. Tudod te, hogy milyen nehéz ez nekem?” Látva, hogy a biológiai apám és az örökbe fogadó szüleim belekeverednek az ügyeimbe, nagy fájdalomban voltam. A régi időkben gyakran mondták az emberek: „A gyermeki kötelességtudat olyan erény, amely minden mást felülmúl.” Gyermeki kötelességtudattal lenni a szüleink iránt, és kevesebb aggodalmat okozni nekik olyasmi, amit minden gyermeknek meg kellene tennie. Az örökbe fogadó szüleim neveltek mindvégig ennyi éven át, a rendőrség pedig zsarolással rávette a biológiai szüleimet, hogy 140000 jüant fizessenek értem óvadékként. Olyan bűntudatot éreztem belül. Azelőtt a kötelességeimet végeztem, és nem lehettem mellettük, hogy vigyázzak rájuk, most pedig letartóztattak azért, mert hiszek Istenben, bevonva ezzel őket a szenvedésembe. Nem tettem meg egyik dolgot sem, amit a gyermekeknek meg kell tenniük; semmi mást nem hoztam rájuk, csak terheket. Minél többet gondoltam erre, annál rosszabbul éreztem magam, és még ez is eszembe jutott: „Igaz az, hogy a családi gondjaim csak akkor fognak enyhülni, ha feladom az Istenbe vetett hitet? Igaz vajon, hogy a rendőrség csak akkor hagyna fel a családom közeli megfigyelésével, ha meghalnék, és csak akkor nem zaklatná és alázná meg a szüleimet többé?” Abban az időben rendkívül elnyomva éreztem magam. Tudtam, hogy gondolataim támadtak Isten elárulásáról, és azt gondoltam, hogy tartozom Neki, ám amint arra gondoltam, hogy az örökbe fogadó és a biológiai szüleim mennyire belegabalyodtak a problémámba, belül tele voltam bűntudattal. Mindkét oldalról húztak, és soha nem tudtam nyugodt lenni.

Ez idő alatt a nagybátyám és a nagynéném arra kényszerítettek, hogy kezdjek dolgozni, hogy meggátoljanak az Istenben való hitben. A kollégáimat is rávették, hogy tartsanak megfigyelés alatt, és ha akár csak későn értem haza, kifaggattak: „Hol voltál? Kivel voltál?” A nagynéném még le is térdelt és könyörgött, enni sem volt hajlandó, hogy nyomást gyakoroljon rám, hogy hagyjak fel azzal, hogy Istenben hiszek. Ilyen körülményekkel szembesülve mentálisan összeomlottam. Úgy éreztem, hogy nincs szabadságom otthon, és különösen személyiségi jogaim nincsenek. Úgy éreztem, mintha a torkomat szorongatnák, és levegő után kapkodtam. Ellen akartam állni, és vitatkozni akartam velük: „Miért bántok így velem csak azért, mert hiszek Istenben?” De amint arra gondoltam, hogy miattam keveredtek ebbe a bajba, és hogy mennyi pénzbüntetést kaptak, eltűnt a szívemből az ellenállás. Úgy gondoltam, hogy inkább én vagyok az, aki hálátlan, hogy nem volt más választásuk, mint így bánni velem, és hogy a szülőnek mindig igaza van. Különösen amikor arra gondoltam, hogy mennyire nem voltam ott a szüleim mellett, hogy társaságot nyújtsak nekik és gyermeki kötelességtudatot tanúsítsak ebben az elmúlt pár évben, még inkább úgy éreztem, hogy cserben hagytam őket. Abban az időszakban minden lehetséges eszközt kimerítettem, hogy megadjam, amivel tartoztam a szüleimnek. Egészségügyi termékeket vettem nekik, felvállaltam az összes házimunkát, és minden tőlem telhetőt megtettem, hogy pénzt keressek. Örömmel viseltem a mindennapos késő éjszakába nyúló túlórázás nehézségeit. Nem akartam mást, mint több pénzt keresni és több örömöt szerezni nekik. Mielőtt észrevettem volna, Isten és én egyre távolabb kerültünk egymástól.

Egy idő után a rendőrség felhívott és azt mondták, hogy eljönnek és elvisznek, és hogy hallani akarnak tőlem a gyülekezet helyzetéről. Tudtam, hogy ha továbbra is otthon maradok, akkor van rá esély, hogy letartóztatnak, de azt is gondoltam, hogy ha elmegyek, akkor nem tudom, mikor térhetnék vissza. Emellett, ha a rendőrség nem talál meg, talán elviszik a szüleimet és a nagybátyámat meg a nagynénémet helyettem. Ha tényleg így áll a dolog, akkor mennyire hálátlan lennék! Csak a szüleim szavaira tudtam gondolni: a nagynéném azt akarta, hogy vele maradjak, és azt akarta, hogy jó családja legyen. A nagybátyám azt mondta, hogy felnőtt és értelmes vagyok, és tekintettel kell lennem rájuk. Az apám azt mondta, azt akarja, hogy gyermeki kötelességtudatot tanúsítsak az irányába, és nem akart hálátlan gyermeket nevelni. Abban a pillanatban úgy éreztem, mintha minden széthullana. Akkor így imádkoztam Istenhez: „Istenem, mivel a rendőrség le fog tartóztatni, nem maradhatok otthon. De azt hiszem, hogy ha elmennék, hálátlan lennék, és lelkiismeret nélkül való. Nagy fájdalomban vagyok. Istenem, hogyan kellene választanom? Kérlek, vezess engem!” Imádkozás után Isten szavainak egy szakaszára gondoltam. „Ha nem lenne a Teremtő eleve elrendelése és az Ő vezetése, egy újonnan e világra született élet nem tudná, hová menjen, vagy hol lakjon, nem lennének rokonai, nem tartozna sehová, és nem lenne igazi otthona. De a Teremtő aprólékos intézkedései miatt ennek az új életnek van helye, ahol tartózkodhat, vannak szülei, tartozhat valahová, vannak rokonai, így ez az élet elindul a maga útjára. E folyamat során ennek az új életnek a materializálódását a Teremtő tervei határozzák meg, és mindent, amivel rendelkezni fog, a Teremtő adományoz neki. Egy szabadon lebegő, semmivel sem rendelkező testből fokozatosan hús-vér, látható, kézzelfogható emberi lénnyé válik, Isten egyik teremtményévé, aki gondolkodik, lélegzik, érzékeli a hideget és a meleget; aki részt vehet az anyagi világban a teremtett lények minden szokásos tevékenységében; és aki át fog esni mindazokon a dolgokon, amiket egy teremtett emberi lénynek az életben meg kell tapasztalnia. Az, hogy a Teremtő előre meghatározta egy ember születését, azt jelenti, hogy a Teremtő minden, a túléléshez szükséges dologgal megajándékozza ezt az embert; és hasonlóképpen, az a tény, hogy egy ember megszületik, azt jelenti, hogy a Teremtőtől megkapja a túléléshez szükséges dolgokat, és ettől kezdve más formában fog élni, a Teremtő által ellátva és a Teremtő szuverenitásának alávetve” (Az Ige, 2. kötet – Isten megismeréséről. Isten Maga, az egyedülálló III.). Isten szavaiból megértettem, hogy csak egy magányos, szabadon lebegő test vagyok. Isten volt az, aki családot és szülőket intézett nekem; Isten volt az, aki irányította ezt. De nemcsak azért születtem e világra, hogy élvezzem a család melegét, és gyermeki kötelességtudatot tanúsítsak a szüleim iránt, hanem inkább azért, hogy vállaljam a teremtett lényektől elvárt felelősséget és küldetést. Most meg azon gondolkodtam, hogy feladom a saját kötelességemet a szüleimnek való megfelelés érdekében. Isten nem ezt akarta látni. Isten mindennel ellátott engem; nem adhattam fel a kötelességemet, és nem hagyhattam el Őt. Ezután eljöttem otthonról, hogy végezzem a kötelességemet.

Nem sokkal ezután megtudtam, hogy miután a rendőrség nem tudott letartóztatni engem, elvitték helyettem a nagybátyámat. Tudatták, hogy csak akkor fogják elengedni, ha én visszatértem. Abban a pillanatban az ájulás kerülgetett, és úgy gondoltam, hogy a nagybátyám adósa vagyok. Nagyon vissza akartam menni, és átvenni a helyét az őrizetben. Nem voltam olyan hangulatban, hogy a kötelességemet végezzem, és semmi másra nem gondoltam, mint a családtagjaim hangjára és arcára. Úgy gondoltam, hogy teljes egészében én okoztam a balszerencséjüket, különösen amikor arra gondoltam, hogy letartóztatták a nagybátyámat; nem tudtam, hogy bánik majd vele a rendőrség. Megverik vajon? Minél többet gondolkodtam, annál jobban fájt, és a szívemben Istenhez imádkoztam: „Istenem, ma ilyen körülményekkel szembesülök, és nem tudom, hogyan tapasztaljam meg őket. A szívem fáj, és nincs erőm végezni a kötelességemet. Nem akarok ilyen állapotban élni. Istenem, mit tegyek? Könyörgöm Neked, vezess engem, hogy megfordítsam ezt az állapotot!” Imádkozás után elolvastam Isten szavainak egy szakaszát: „Egyesek elhagyják a családjukat azért, mert hisznek Istenben és végzik a kötelességeiket. Híressé válnak emiatt, és a kormány gyakran átkutatja a házukat, zaklatja és még meg is fenyegeti a szüleiket, hogy adják őket kézre. Minden szomszédjuk beszél róluk, mondván: »Ennek az embernek nincs lelkiismerete. Nem törődik az idős szüleivel. Nem elég, hogy nem viselkedik gyermekként, hanem még olyan sok gondot is okoz a szüleinek. Hálátlan gyerek!« E szavak valamelyike is összhangban van az igazsággal? (Nincs.) De vajon a nem hívők szemében nem tűnnek mindezek a szavak helyesnek? A nem hívők azt gondolják, hogy ez a legjogosabb és legészszerűbb mód, ahogy erre tekinthetnek, és hogy ez összhangban van az emberi etikával, valamint összhangban van az emberi viselkedés normáival. Bármennyi tartalmat foglalnak magukban ezek a normák, például azt, hogy hogyan mutassunk gyermeki tiszteletet a szülők iránt, hogyan gondoskodjunk róluk idős korukban és hogyan rendezzük el a temetésüket, vagy azt, hogy mennyit törlesszünk nekik, valamint függetlenül attól, hogy ezek a normák megfelelnek-e az igazságnak vagy sem, a nem hívők szemében ezek pozitív dolgok, pozitív energia, helyesek, és minden embercsoporton belül kifogástalannak tekintik őket. A nem hívők között ezek azok a normák, amelyek szerint az embereknek élniük kell, és ezeket a dolgokat kell tenned, hogy kellően jó ember legyél a szívükben. Mielőtt hittél volna Istenben és megértetted az igazságot, vajon nem hitted te is szilárdan, hogy az ilyen viselkedés azt jelenti, hogy valaki jó ember? (De igen.) Ráadásul te is ezeket használtad, hogy értékeld magad és türtőztesd magad, és megkövetelted magadtól, hogy ilyen ember legyél. Ha jó ember akartál lenni, akkor bizonyára ezeket a dolgokat is bele kellett venned a viselkedési normáidba: hogyan legyél gyermeki a szüleiddel szemben, mit tegyél, hogy kevésbé aggódjanak, hogyan szerezz nekik tisztességet és elismerést, valamint hogyan szerezz dicsőséget az őseidnek. Ezek voltak a viselkedési normák a szívedben, és a magatartásod iránya. Azonban miután hallgattad Isten szavait és prédikációit, a nézőpontod elkezdett változni és megértetted, hogy mindent el kell hagynod, hogy végezd a kötelességedet teremtett lényként, és hogy Isten megköveteli az emberektől, hogy így viselkedjenek. Mielőtt biztos lettél volna abban, hogy a kötelességed végzése teremtett lényként az igazság, azt gondoltad, gyermekinek kell lenned a szüleiddel, de azt is érezted, hogy végezned kell a kötelességedet teremtett lényként, belül pedig ellentmondást éreztél. Isten szavainak folyamatos öntözésén és pásztorolásán keresztül fokozatosan megértetted az igazságot, és ekkor ismerted fel, hogy a kötelességed végzése teremtett lényként tökéletesen természetes és indokolt. A mai napig sok ember képes volt elfogadni az igazságot és teljesen elhagyni az ember hagyományos elképzeléseiből és képzelődéseiből származó viselkedési normákat. Amikor teljesen elengeded ezeket a dolgokat, akkor többé már nem korlátoznak a nem hívők elítélő és kárhoztató szavai, amikor Istent követed és teremtett lényként végzed a kötelességedet, és könnyedén le tudod vetni azokat” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Mi az igazságvalóság?). Miután elolvastam Isten szavait, nagyon meghatódtam. Az idő nagy részében a lelkiismeret mércéje szerint ítéltem meg, hogy mi a jó és mi a rossz, ez azonban nincs összhangban az igazsággal. Az én életem Istentől ered; Isten az, aki erre a világra hozta a lelkemet, és családot meg szülőket intézett nekem, aki kiválasztott engem, hogy elfogadjam üdvösségét az utolsó napokban, és aki lehetőséget adott nekem, hogy teremtett lényként a kötelességemet végezhessem. Ez Isten szeretete és kegyelme. De mivel a rendőrség letartóztatta a nagybátyámat, úgy gondoltam, hogy ezt a nehézséget az én Istenbe vetett hitem hozta a családomra, és el akartam hagyni a kötelességemet és elárulni Őt. Milyen ostoba voltam! A mai napig mindazt, aminek a családom ki volt téve, a démon, a Kommunista Párt idézte elő. Ők szembeszegültek Istennel és üldözték a keresztényeket, zaklatták a családomat és letartóztatták a nagybátyámat, és elérték, hogy a szüleim egyetlen napot sem töltöttek békében. A Kommunista Párt volt az igazi bűnös! De nem gyűlöltem a Kommunista Pártot és úgy gondoltam, hogy az én Istenbe vetett hitem juttatta bajba a családomat. Tényleg nem tudtam megkülönböztetni a helyest a helytelentől. Ekkor megértettem, hogy tökéletesen természetes és indokolt volt számomra Isten követni és a kötelességemet végezni. Ilyen lelkiismerettel és értelemmel kellene bírnia az embereknek! Isten szavainak egy másik részére gondoltam: „Azt, hogy valakinek mennyit kell szenvednie, és mekkora utat kell megtennie az ösvényén, Isten rendelte el, és senki sem tud igazán segíteni senki másnak” (Az Ige, 1. kötet – Isten megjelenése és munkája. Az út... (6.)). Nem számít, hogy valaki hisz-e Istenben vagy sem, minden ember élete Isten kezében van, és Isten irányítja azt és uralkodik felette. Isten előre elrendelte, hogy az egyes emberek mennyit fognak szenvedni, és ezen nem tudunk változtatni. A szüleim és az örökbe fogadó szüleim szintén Isten kezében vannak; át kell adnom őket Istennek. És akkor csendesen imádkoztam Istenhez, kész voltam mindent Istenre bízni és alávetni magam az Ő elrendelésének. Ezután belevetettem magam a kötelességem teljesítésébe.

Ezután elolvastam Isten szavainak egy szakaszát, ami további megértést hozott a saját állapotomról. Mindenható Isten azt mondja: „A hagyományos kínai kultúra kondicionálása következtében a kínai emberek hagyományos elképzelései szerint gyermeki jámborsággal kell viszonyulni a szülőkhöz. Aki nem tartja be a gyermeki jámborságot, az hálátlan gyermek. Már gyermekkoruk óta beléjük nevelik ezeket az eszméket, és gyakorlatilag ezt tanítják minden családban, minden iskolában és a társadalom egészében is. Amikor az ember fejét teletömték ilyesmikkel, azt gondolja: »A gyermeki jámborság mindennél fontosabb. Ha nem tartanám be, nem lennék jó ember – hálátlan gyermek lennék, és a társadalom elítélne. Lelkiismeret nélküli ember lennék.« Vajon helyes-e ez a nézőpont? Az emberek már oly sok Isten által kifejezett igazságot láttak – vajon Isten követelte-e azt, hogy valaki gyermeki jámborságot tanúsítson a szüleivel szemben? Vajon ez egyike-e azon igazságoknak, amelyet az istenhívőknek meg kell érteniük? Nem. Isten csak néhány alapelvet közölt. Vajon mit kérnek Isten szavai, az emberek milyen alapelv szerint bánjanak másokkal? Szeressétek, amit Isten szeret, és gyűlöljétek, amit Isten gyűlöl. Ez az az alapelv, amelyet be kell tartani. Isten szereti azokat, akik törekednek az igazságra, és képesek követni az Ő akaratát; nekünk is ezeket az embereket kell szeretnünk. Azok, akik nem képesek követni Isten akaratát, akik gyűlölik Istent, és lázadnak Ellene – ezeket az embereket Isten utálja és nekünk is utálnunk kell őket. Ez az, amit Isten kér az embertől. Ha a szüleid nem hisznek Istenben, ha nagyon jól tudják, hogy az Istenbe vetett hit a helyes út, hogy ez vezethet az üdvösséghez, és mégsem fogadják el, akkor kétségtelen, hogy ők olyan emberek, akik idegenkednek az igazságtól és gyűlölik azt, olyan emberek, akik ellenállnak Istennek és gyűlölik Őt – és Isten nyilvánvalóan utálja és gyűlöli őket. Tudnád-e utálni az ilyen szülőket? Szembeszegülnek Istennel, és gyalázzák Őt – így ők bizonyosan démonok és sátánok. Tudnád-e gyűlölni és átkozni őket? Ezek mind valós kérdések. Ha a szüleid megakadályoznak abban, hogy higgy Istenben, hogyan kellene velük bánnod? Ahogyan Isten kéri, szeretned kell, amit Isten szeret, és gyűlölnöd kell, amit Isten gyűlöl. Az Úr Jézus a Kegyelem Korában azt mondta: »Ki az én anyám, és kik az én testvéreim?« »Mert aki követi az Én mennyei Atyám akaratát, az az Én testvérem, nővérem és anyám.« Ezek a szavak már a Kegyelem Korában is megvoltak, és most Isten szavai még nyilvánvalóbbak: »Szeressétek, amit Isten szeret, és gyűlöljétek, amit Isten gyűlöl.« Pontosan a lényegre tapintanak ezek a szavak, az emberek azonban gyakran képtelenek felfogni valódi értelmüket. Ha valaki olyan ember, aki megtagadja Istent, és szembeszegül Vele, akit Isten megátkozott, de ő a te szülőd vagy rokonod, és nem tűnik gonosz embernek, már amennyire azt meg tudod állapítani, és jól bánik veled, akkor lehet, hogy képtelen leszel gyűlölni őt, sőt még szoros kapcsolatban is maradhatsz vele, a viszonyotok nem változik. Aggodalommal tölt el, amikor hallod, hogy Isten utálja az ilyen embereket, képtelen vagy Isten oldalára állni, és könyörtelenül elutasítani az illetőt. Mindig korlátoznak az érzések, és nem tudod teljesen elengedni őt. Vajon mi ennek az oka? Az, hogy az érzéseid túl erősek, és meggátolnak abban, hogy gyakorold az igazságot. Ez az ember jó hozzád, így nem tudod rávenni magad, hogy gyűlöld őt. Csak akkor gyűlölhetnéd, ha bántana. Vajon ez a gyűlölet összhangban lenne-e az igazságalapelvekkel? A hagyományos elképzelések is megkötöznek, azt gondolod, hogy mivel ők a szüleid vagy a rokonaid, ezért, ha gyűlölnéd őket, a társadalom megvetne, a közvélemény gyalázna, és elítélne, mint hálátlant, lelkiismeret nélkülit, aki még csak nem is ember. Azt gondolod, hogy isteni ítélet és büntetés sújtana rád. Még ha gyűlölni akarod is őket, a lelkiismereted nem engedi. Vajon miért működik így a lelkiismereted? Azért, mert már gyermekkorod óta beléd ültettek egy gondolkodásmódot, a családi örökséged, a szülői nevelés és a hagyományos kultúra tanítása által. Ez a gondolkodásmód nagyon mélyen gyökerezik a szívedben, és arra késztet, hogy tévesen elhidd, hogy a gyermeki jámborság teljesen természetes és indokolt, és hogy mindig jó mindaz, amit az őseidtől örököltél. Ezt tanultad meg elsőként, és ez marad a domináns, óriási akadályt és zavart okozva a hitedben és az igazság elfogadásában, képtelenné téve arra, hogy gyakorlatba ültesd Isten szavait, és hogy szeresd, amit Isten szeret, és gyűlöld, amit Isten gyűlöl” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Csak akkor tud igazán átalakulni valaki, ha felismeri saját téves nézeteit). Isten szavaiból megértettem, hogy a Sátán mindenféle eszközt használ az emberek megrontására. Például a szüleink iránymutatása, az iskoláink oktatása, valamint a körülöttünk lévő emberek véleményei elhitették velünk, hogy azért, mert a szüleink felneveltek minket, viszonoznunk kell a jóságukat, és hogy ezt jelenti emberi mivolttal és lelkiismerettel bírni. Máskülönben híján lennénk a lelkiismeretnek, hálátlanok lennénk, és mások visszautasítanának minket. Fiatal koromtól belém lettek oltva ezek az elgondolások és nézetek, mint például: „A gyermeki kötelességtudat olyan erény, amely minden mást felülmúl”, „A szülőnek mindig igaza van”, „Gyermeki kötelességtudatot tanúsítani az ember szülei iránt tökéletesen természetes és indokolt”. Mivel ott voltak bennem ezek a hagyományos elgondolások és nézetek, amikor elmentem otthonról, hogy végezzem a kötelességemet, és nem tudtam gondoskoni a szüleimről, magamat hibáztattam és bűntudatom volt. Nem voltam olyan hangulatban, hogy a kötelességemet végezzem, és megbántam, hogy elmentem végezni azt. Amikor láttam, hogy a nagybátyám 140000 jüant fizetett, hogy kiszabadítson engem, és amikor megtudtam, hogy a rendőrség zaklatta és letartóztatta őt, úgy gondoltam, hogy a családom csak azért került ebbe a bajba, mert én hittem Istenben, és fel akartam hagyni a kötelességem végzésével és elárulni Istent, még a saját életemnek is véget akartam vetni. A nagybátyám és nagynéném kontrollálták a szabadságomat és ellenőrzés alatt tartották a hollétemet, hogy visszatartsanak az Istenben való hittől. A nagynéném még le is térdelt és könyörgött, enni sem volt hajlandó, hogy nyomást nyakoroljon rám, hogy hagyjak fel azzal, hogy Istenben hiszek. Nagyon gyötrődtem, és rendkívül lehangolt voltam. De nem volt bátorságom és hajlandóságom ellenállni nekik. Úgy hittem, hogy „A szülőnek mindig igaza van” és hogy a gyermekükként ilyen nehézségek elszenvedésének tenni ki őket, olyan mértékben, hogy a nagynéném letérdelt és könyörgött nekem, azt jelentette, hogy túlságosan hálátlan voltam. Habár akkoriban tudtam, hogy nekik engedelmeskedni és nem végezni a kötelességemet egyenértékű Isten elárulásával, és hogy el fogom veszíteni az esélyemet az igazság elnyerésére, nem volt erőm ellenállni nekik. Bár soha nem mondtam, hogy felhagyok az Istenben való hittel, az év túlnyomó részében tanúsított különféle magatartásaim megmutatták, hogy meghajoltam a Sátán és a hagyományos gondolkodás előtt. Semmi más nem maradt, csak vétkek és szégyenfoltok; újra és újra elárultam Istent. Most tisztán láttam, hogy noha gyermeki hálával lenni az ember szülei iránt pozitív dolog, nem ez az igazság, mert egy ilyen nézőpont miatt híján voltam az alapelveknek, és még a jót sem tudtam megkülönböztetni a gonosztól, sem a helyeset a helytelentől. A nagybátyám és a nagynéném megpróbáltak megakadályozni abban, hogy higgyek Istenben, titokban bebörtönözve engem, és káromló szavakat szóltak Róla. Még azt is mondták, hogy amíg ők élnek, és hacsak meg nem halnak, nem fogják megengedni, hogy higgyek Istenben, hogy ha megtartom Istent, akkor elvesztem a családomat, ha pedig megtartom a családomat, akkor elveszítem Istent. Az ő lényegük ellenséges volt az igazsággal és Istennel szemben. Az örökbe fogadó apám is mindig visszatartott engem, a Sátán inasának negatív szerepét játszva. Tisztán kellett volna látnom velük kapcsolatban, szeretve, amit Isten szeret, és gyűlölve, amit Isten gyűlöl. De hittem, hogy „a gyermeki kötelességtudat olyan erény, amely minden mást felülmúl”, és az ilyen hagyományos gondolkodás oda vezetett, hogy lázadtam Isten ellen. Majdnem felhagytam a kötelességem végzésével és majdnem elárultam Őt. Ekkor megértettem, hogy a Sátán által az emberekben elültetett elgondolások és nézetek mind ravasz cselszövéseket hordoznak. Félrevezetik az embereket és ártanak nekik.

Később elolvastam ezt a szakaszt Isten szavaiból. „Az embereket illetően tehát nem számít, hogy a szüleid pedánsan vigyáztak-e rád vagy nagy gondodat viselték-e, mindenesetre csak a felelősségüknek és kötelezettségüknek tettek eleget. Függetlenül attól az októl, amiért felneveltek téged, ez volt a felelősségük – mivel ők hoztak világra, felelősséget kell vállalniuk érted. Ennek alapján tekinthető-e kedvességnek mindaz, amit a szüleid érted tettek? Nem tekinthető, igaz? (Igaz.) Nem számít kedvességnek az, hogy a szüleid eleget tesznek a veled szembeni felelősségüknek, ezért ha egy virág vagy egy növény iránt tesznek eleget a felelősségüknek, öntözve és trágyázva azt, az vajon kedvességnek számít? (Nem.) Ez még távolabb áll a kedvességtől. A virágok és a növények jobban növekednek odakint – ha a földbe ültetik őket, széllel, nappal, esővízzel, akkor virágoznak. Ha odabent cserépbe ültetik őket, nem növekednek olyan jól, mint odakint, de bárhol is vannak, élnek, igaz? Nem számít, hol vannak, azt Isten rendelte el. Élő ember vagy, és Isten minden életért felelősséget vállal, lehetővé téve, hogy életben maradjon és kövesse azt a törvényt, amelyet minden teremtett lény betart. De emberként te abban a környezetben élsz, ahol a szüleid nevelnek téged, ezért abban a környezetben kell felnövekedned és létezned. Az, hogy abban a környezetben élsz, nagyobb mértékben Isten elrendelésének tulajdonítható, kisebb mértékben viszont annak, hogy a szüleid nevelnek téged, igaz? Mindenesetre a felneveléseddel a szüleid felelősséget és kötelezettséget teljesítenek. Felnőtté nevelni téged az ő kötelezettségük és felelősségük, és ez nem nevezhető kedvességnek. Ha nem nevezhető kedvességnek, akkor ez nem olyasvalami, amit élvezned kellene? (De igen.) Ez egyfajta jog, amit élvezned kellene. A szüleidnek kell felnevelniük téged, mivel mielőtt eléred a felnőttkort, az a szerep, amelyet játszol, a felnövő gyerek szerepe. Ezért a szüleid csupán egyfajta felelősségnek tesznek eleget veled szemben, te pedig csak elfogadod azt, de kegyelmet és kedvességet biztosan nem kapsz tőlük. A gyermekszülés és a gyerekgondozás, a szaporodás és a következő generáció felnevelése minden élőlény számára egyfajta felelősség. Például a madaraknak, a teheneknek, a birkáknak, sőt még a tigriseknek is gondoskodniuk kell az utódaikról, miután szaporodtak. Nincs olyan élőlény, amely ne nevelné az utódait. Lehetséges, hogy van néhány kivétel, de nem sok van belőlük. Ez egy természetes jelenség az élőlények létezésében, ez az élőlények ösztöne, és nem lehet kedvességnek tulajdonítani. Egyszerűen csak betartják azt a törvényt, amelyet a Teremtő írt elő az állatoknak és az emberiségnek. Ezért az, hogy a szüleid nevelnek téged, nem egyfajta kedvesség. Ezen az alapon elmondható, hogy a szüleid nem a hitelezőid. A veled szembeni felelősségüknek tesznek eleget. Mindegy, hogy mennyi erőfeszítést vagy pénzt fordítanak rád, nem kérhetik tőled, hogy ezt fizesd vissza nekik, mivel szülőként ez az ő felelősségük. Mivel ez felelősség és kötelezettség, ingyenesnek kell lennie, és nem szabadna ellentételezést kérniük. A szüleid egyszerűen csak a felelősségüket és kötelezettségüket teljesítették azáltal, hogy felneveltek téged, és ezt nem kell megfizetni és nem szabadna üzletnek lennie. Ezért nem kell az ellentételezés gondolata alapján közelítened a szüleidhez, illetve kezelned a velük való kapcsolatodat” (Az Ige, 6. kötet – Az igazságra törekvésről I. Hogyan kell törekedni az igazságra? (17.)). Az Ő szavaiból megértettem, hogy az, hogy a szülők világra hozzák, felnevelik a gyermekeiket és lelkiismeretesen gondjukat viselik, nem kedvesség, hanem szülőként a kötelességük és kötelezettségük. Ez pont olyan, ahogy Isten mondta, hogy ha valaki kintről virágokat és füvet visz be az otthonába, akkor az a személy felelős azért, hogy gondozza, öntözze és trágyázza őket; ez az ő felelőssége. Egy másik példa, hogy a macskák, kutyák és egyéb hasonló állatok szaporodnak és gondot viselnek a gyermekeikről, ami egy ösztönös dolog a számukra. Az emberek szülőként ugyanígy vannak a gyermekeikkel. Amikor egy gyermek még nem egészen felnőtt, felnevelni és vigyázni rá egy olyan felelősség és kötelezettség, amelyet minden szülőnek teljesítenie kell, és egyben ez egy ösztön is, amelyet Isten adott az embernek. A gyermekek nem tartoznak a szüleiknek emiatt. Mindig is úgy hittem, hogy az örökbe fogadó szüleim gondos törődése egy olyan kedvesség, amit vissza kell fizetni, és hogy meg kell hálálnom a nagybátyámnak és a nagynénémnek, hogy a világra hoztak engem. Ekkor megértettem, hogy ezt a leheletet Isten adta nekem, nem pedig a szüleim. Ha Isten nem adta volna nekem ezt a leheletet, akkor, még ha a szüleim életet is adtak volna nekem, akkor is csak egy halva született magzat lettem volna. A szüleim felneveltek engem és vigyáztak rám, jó környezetet biztosítva a növekedésemhez. Ez az, amit szülőként tenniük kell, és ez az, amit Isten előre elrendelt és elrendezett. Továbbá, a növekedésem időszakában Isten volt az, aki igazán törődött velem és oltalmazott engem. Mint amikor egyszer iskola után túl gyorsan hajtottam az e-bike-ommal, és nem tudtam megállni, és beszorultam kőtáblák és egy nagy teherautó közé. A teherautó akkor teljes sebességgel ment előre, és én is arra kényszerültem, hogy tovább hajtsak előre az e-bike-ommal. A lábfejem mindvégig be volt szorulva a teherautó és az e-bike közé, megállás nélkül dörzsölődve hozzájuk. Amikor az út kiszélesedett, az e-bike-om végül megállt. Ez igazán idegörlő volt. Akkor sokan aggódtak miattam, és azt gondolták, hogy biztosan súlyosan megsérültem. Én is azt gondoltam, hogy biztosan nem fogok tudni ráállni arra a lábamra. Megdöbbenve láttam, hogy egyetlen seb sem volt a testemen. Tényleg első kézből megtapasztaltam, ahogy Isten csendben mindig törődik velem és oltalmaz engem. Úgyszintén, amikor a nagybátyám és a nagynéném 140000 jüant fizettek a rendőrségnek, hogy szabadon bocsássanak engem, úgy véltem, hogy ennél nagyobb jóságban nem részesülhetek, és hogy vissza kell fizetnem nekik. Most megértettem, hogy noha úgy tűnt, hogy a nagybátyám és a nagynéném fizette ki ezt a pénzt, a háttérben Isten volt az, aki irányította és elrendezte ezt. Abban az időben a nagybátyám és a nagynéném nagyon könnyen kerestek pénzt, annyira könnyen, hogy az még őket magukat is meglepte. Valójában most, hogy gondolkodtam rajta, ha Isten nem áldotta volna meg őket, hogy megkereshessék mindazt a pénzt, akkor honnan jött volna a pénz a szabadon bocsátásomra? Eszembe jutott, hogy Isten azt mondta: „Ha valaki jót tesz velünk, azt Istentől kell elfogadnunk – különösen a szüleinket, akik világra hoztak és felneveltek bennünket; ezek mind Isten intézkedései. Isten gyakorol szuverenitást minden felett; az ember csak a szolgálat egy eszköze” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Csak akkor tud igazán átalakulni valaki, ha felismeri saját téves nézeteit). Látszólag a szüleim voltak azok, akik felneveltek, és a nagybátyám és a nagynéném voltak azok, akik fizettek a szabadon bocsátásomért. Az igazság szemszögéből azonban mindezt Isten irányította és rendezte el. Nem vagyunk a szüleink adósai. Nem kell arra használnunk az életünket, hogy rendezzük ezt az adósságot az üdvösségünk kárára. Tanúsíthatok irántuk gyermeki kötelességtudatot, de csakis a saját erőm keretein belül. A megfelelő körülmények és feltételek között társaságot nyújthatunk a szüleinknek, és gyermeki kötelességtudatot tanúsíthatunk. Ám ha a feltételek nem adottak, akkor nem kell szemrehányást tennünk magunknak. Csak a kötelességeinket kell jól végeznünk. Ha lemondtam volna Istenről és az igazságról annak érdekében, hogy a szüleim iránt gyermeki kötelességtudatot tanúsítsak, akkor, habár az emberek hálás fiúgyermeknek hívnának engem, elárultam volna a Teremtőt, ami hatalmas lázadás, és nélkülözi az emberi mivoltot! Az, akinek valóban tartoztam, Isten volt, nem pedig a szüleim. Isten törődése és oltalma tette lehetővé, hogy eljussak a mai napig; Ő az, akinek leginkább meg kell köszönnöm! Mélyen megindított Isten szeretete, és így imádkoztam Hozzá: „Istenem, amit a szüleim megtapasztalnak, és ahogy a rendőrség bánik velük, az most a Te kezedben van. Én semmit sem tudok megváltoztatni, és hajlandó vagyok átadni őket Neked. Csak békésen szeretném végezni a kötelességemet mint teremtett lény, és megfelelően megtapasztalni a Te munkádat.”

Onnantól kezdve valamelyest nyugodtabb voltam azokkal a körülményekkel kapcsolatban, amelyekkel a családom találkozott, és elkezdtem fontolgatni, hogyan végezzem jól a kötelességemet. Nemsokára kapcsolatba kerültem az anyámmal. Egy levelet írt, megosztva velem a tapasztalatát. Azt mondta, hogy ezeknek a körülményeknek a megtapasztalása révén erősebb lett az elhatározása, hogy az igazságra törekedjen, és azt mondta, hogy ne aggódjak az otthon történtek miatt, és összpontosítsak az igazságra való törekvésre, valamint a kötelességem végzésére. Azt is mondta, hogy a rendőrség látta, hogy még mindig nem mentem haza, és tudták, hogy feleslegesen tartják őrizetben a nagybátyámat, így hát elengedték. Abban a pillanatban elöntöttek az érzelmek. Élesen tudatosult bennem, hogy azokban a körülményekben, amelyekkel idáig találkoztam, benne voltak Isten szándékai, és hogy arra voltak hivatottak, hogy megváltoztassák a dolgokról alkotott szemléletemet, és megtisztítsák a bennem lévő tisztátalanságokat. Ilyen az, amikor Isten felelősséget vállal az életemért!