Pár éve az otthonomtól távol végeztem a kötelességemet. Néha hiányzott anyukám, de a kötelességem lefoglalt, ő pedig még fiatal és elég egészséges volt, ezért nem éreztem magam korlátozva, és nem aggódtam, miközben a kötelességemet végeztem. Azután 2020 szeptemberében a Kommunista Párt népszámlálás ürügyén házról házra járt, hogy hívőket keressen. Ennek a népszámlálásnak a során letartóztatott és fogva tartott engem a nagy vörös sárkány. Amikor óvadékkal szabadlábra kerültem és hazamehettem, észrevettem, hogy a külön töltött évek alatt anyukám haja sokkal őszebb lett, mint volt, sokkal nehezebben mozgott, és a gyomorbetegsége is súlyosbodott. Ha olyasmit evett, amit nem volt szabad, napokig fájdalmai voltak. Biztonsági okokból nem tudott összejövetelekre járni, és rossz állapotban volt. És amiatt, hogy engem kétszer is letartóztatott a nagy vörös sárkány, annyira aggódni kezdett, hogy depresszió alakult ki nála, és a házat sem volt hajlandó elhagyni. Borzalmasan éreztem magam. Édesapám korán meghalt, és anyukám sokat szenvedett azért, hogy a húgom és én befejezhessük az iskolát. Mindig szerettem volna teljesíteni gyermeki kötelességemet anyukám felé, de sosem volt rá alkalmam. Most, hogy otthon voltam, végre gondoskodhattam róla.

Amint hazaértem, megjelent nálunk a Nemzetbiztonsági Brigád, és közölték, hogy havonta jelentkeznem kell náluk, és jelentést kell tennem arról, mit dolgozom és hol lakom. Emiatt nem léphettem kapcsolatba a gyülekezettel, és nem végezhettem a kötelességemet. Fényképészi munkát vállaltam, és az időm fennmaradó részében anyukámat ápoltam. Ha időm engedte, beszélgettem anyukámmal arról, mit tapasztaltam meg az elmúlt pár évben, és a húgommal néha elvittük őt étterembe. Néha bevittem a kórházba vizsgálatra, és táplálékkiegészítőket vettem neki a gyomorproblémájára. A nagy vörös sárkány állandóan eljött hozzánk és zaklatott minket, jelentkeznem kellett náluk, és alá kellett írnom a „Három kijelentést”. Azt látva, hogyan ellenőriznek engem, és mert aggódott, hogy történik velem valami, anyukám igazából még depressziósabb lett, és a családon kívül már nem is érintkezett senkivel. Még a boltba se volt hajlandó elmenni. Eléggé aggódtam, amikor láttam, hogy anyukám így viselkedik, és féltem, hogy mentális betegség alakulhat ki nála. Megtettem, amit tudtam, hogy útmutatást adjak neki – közösséget vállaltam vele, együtt elmentünk otthonról, hogy tudjon kicsit lazítani, de semmi sem segített. Aggódtam és szorongtam. Nem volt más lehetőségem, mint kicsit keményebben dolgozni, hogy jobb életem legyen, és ő ne aggódjon annyit miattam. Így telt el egy év, és a nagy vörös sárkány szorítása rajtam továbbra sem enyhült. Még mindig nem tudtam az otthonom közelében kötelességet végezni. Később a testvéreim megkérdezték, el tudnék-e költözni otthonról, hogy kötelességet végezzek. Mivel anyukám nem volt jól, és ápolni akartam, visszautasítottam a feladatot. Ezután többször is közösséget vállaltak velem, támogattak és segítettek, beszéltek nekem Isten szándékáról, és remélték, hogy nem hagyok fel a kötelességem végzésével. Éreztem, hogy ezzel Isten szeretete és üdvössége ereszkedik le rám, de még mindig vívódtam. Eszembe jutott, hogy ha elmennék a kötelességemet végezni, a rendőrség biztosan észrevenné, hogy már nem jelentkezem náluk, és ki tudja, mikor térhetnék haza ismét. Anyukám betegeskedett, és borzalmas állapotban volt. Ha mellette maradok, legalább gondoskodhatnék róla, és teljesíthetném néhány gyermeki kötelességemet. Ha elmegyek, nem fog tovább súlyosbodni a depressziója? Mi van, ha még rosszabbul lesz, és mentális betegség alakul ki nála? Mit gondolnak majd rólam a barátaim és a rokonaim? Nem azt gondolják majd, hogy hiányzik belőlem a gyermeki kötelességtudat? Ezek miatt az aggodalmaim miatt nagyon vívódtam, és nem tudtam, mitévő legyek.

Ebben az időszakban rátaláltam Isten szavának egy passzusára a gyermeki kötelességtudatról. Isten szavai azt mondják: „Először Isten azt mondta az embereknek, hogy a becsüljék a szüleiket, majd utána magasabb szintű követelményeket támasztott velük szemben az igazság gyakorlását, kötelességeik végzését és Isten útjának követését illetően – ezek közül melyeket kellene betartanod? (A magasabb szintű követelményeket.) Helyes dolog a magasabb szintű követelmények szerint gyakorolni? Felosztható vajon az igazság magasabb és alacsonyabb szintű, illetve régebbi és újabb igazságokra? (Nem.) Amikor tehát az igazságot gyakorlod, mi szerint kellene gyakorolnod? Mit jelent az igazság gyakorlása? (A dolgok alapelvek szerinti kezelését.) Az, hogy a dolgokat az alapelvek szerint kezeljük, a legfontosabb dolog. Az igazság gyakorlása Isten szavainak gyakorlását jelenti különböző időkben, helyeken, környezetekben és összefüggésekben; és nem arról szól, hogy makacsul szabályokat húzunk rá dolgokra, hanem arról, hogy fenntartjuk az igazságalapelveket. Ezt jelenti az igazság gyakorlása. Így tehát egyszerűen nincs ellentét Isten szavainak gyakorlása és az Isten által támasztott követelmények betartása között. Konkrétabban fogalmazva, egyáltalán nincs ellentét a szüleink megbecsülése és az Isten által ránk ruházott megbízatás és kötelesség teljesítése között. Ezek közül melyek Isten aktuális szavai és követelményei? Elsőként ezt a kérdést kell fontolóra venned. Isten különböző dolgokat követel meg különböző emberektől; eltérő követelményei vannak számukra. Azokat, akik vezetőként és dolgozóként szolgálnak, Isten elhívta, így hát nekik le kell mondaniuk és nem maradhatnak a szüleikkel, hogy megadják nekik a tiszteletet. El kell fogadniuk Isten megbízatását és lemondaniuk mindenről, hogy kövessék Őt. Ez egyféle helyzet. A hétköznapi követőket nem hívta el Isten, így ők a szüleikkel maradhatnak és megadhatják nekik a tiszteletet. Ezért nem jár jutalom és ennek eredményeképp nem nyernek áldásokat, de ha nem mutatnak gyermeki jámborságot, akkor hiányzik belőlük az emberi mivolt. A »szülők megbecsülése« tulajdonképpen egyfajta felelősség, és elmarad az igazság gyakorlásától. Az igazság gyakorlása az Istennek való alávetettség, az Istennek való valávetettség megnyilvánulása Isten megbízatásának elfogadása, és azok Isten követői, akik mindenről lemondanak, hogy a kötelességüket tegyék. Összességében az előtted álló legfontosabb feladat az, hogy jól végezd a kötelességedet. Ez az igazság gyakorlása és ez az Istennek való alávetettség megnyilvánulása. Mi tehát az igazság, amelyet az embereknek most elsősorban gyakorolniuk kell? (A kötelességük végzése.) Így van. A hűséges kötelességtevés az igazság gyakorlása. Ha valaki nem őszintén teszi a kötelességét, akkor csak munkát végez” (Az Ige, 6. kötet – Az igazságra törekvésről I. Mit jelent az igazságra törekedni? (4.)). Isten szavaiból megismertem az Ő szándékát és követelményeit. Az anyánk és apánk iránti kötelességtudat olyan követelmény, amelyet Isten korábban kinyilvánított, és amelyet gyakorolnunk kell. Ha nem befolyásolja a kötelességünk teljesítését, mindannyiunk gyermeki kötelessége, hogy időt töltsünk a szüleinkkel, és megóvjuk őket a szorongástól és az aggodalmaktól. Ugyanakkor ennek semmi köze az igazság gyakorlásához vagy ahhoz, hogy alávetjük magunkat Istennek. Amikor anyukám megbetegedett, az én feladatom volt, hogy elvigyem a kórházba, és táplálékkiegészítőket vegyek neki, de ezzel csak gyermeki kötelességemet teljesítettem, nem az igazságot gyakoroltam. Ha Isten arra hívja az embereket, és azt követeli tőlük, hogy végezzék a kötelességüket, még akkor is, ha ez ütközik a szüleink iránti gyermeki kötelességünkkel, teremtett lényként alá kell vetnünk magunkat Istennek, és Isten útját kell követnünk a teremtett lények kötelességének végzése érdekében. Ez mennyei elhívatásunk, Isten jelenlegi szándéka és követelménye. Miután erre ráébredtem, már tudtam, hogyan döntsek a továbbiakról. Kulcsfontosságú időben élünk a királyság evangéliumának nagy terjeszkedése szempontjából, és sok sürgős munkát kell elvégezni. Olyan sok igazságot élveztem, amellyel Isten látott el, és Isten háza évek óta gondozott engem, tehát természetesen a kötelességem végzését kellett választanom, hogy eleget tegyek Istennek. Hiszen végeredményben anyukám egészsége nem volt túl jó ugyan, de egész jól el tudta látni magát, és a nagybátyám és a húgom is tudtak segíteni az ápolásában. Nekem megfelelően kellett végeznem a kötelességemet – Isten ezt remélte és ezt követelte tőlem, és erre volt szükség ahhoz, hogy az igazságra törekedjek, és elnyerjem az üdvösséget. Ha otthon maradnék, továbbra is figyelne és ellenőrizne a nagy vörös sárkány, és egyáltalán nem tudnám végezni a kötelességemet és a hit útját járni. Ha gyermeki kötelességtudatból anyukám mellett maradnék, előbb-utóbb a családi ügyek és a hús-vér testem béklyójába kerülnék, és nem tudnám végezni a kötelességemet. Elveszíteném a szerepemet teremtett lényként, és elveszíteném az esélyemet az üdvösségre. Arra az elhatározásra gondoltam, amelyet egykor Isten előtt tettem, hogy egész életemet Istennek szentelem, és feláldozom magam Érte. Arra is gondoltam, mi mindent tanultam azalatt, amíg az otthonomtól távol végeztem a kötelességemet, és milyen sokat fejlődött az életem. Ez sokkal értelmesebb és értékesebb volt, mint a hús-vér testemben élni a családommal otthon. Isten vezetett azon az úton, amelyet Ő rendezett el nekem. Én pedig készen álltam arra, hogy tovább haladjak rajta.

Ezután elmondtam anyámnak a tervemet, hogy elmegyek otthonról a kötelességemet végezni. Anyám nem szívesen búcsúzott el tőlem, de tiszteletben tartotta a döntésemet. A következő napokban, amikor épp nem dolgoztam, anyukámat vezettem arra, hogy egye és igya Isten szavait, és közösséget vállaltam vele. Reméltem, hogy minél hamarabb kilábal a depressziójából. Pár napon belül mindent elrendeztem otthon, és útnak indultam. Nem sokkal később belevetettem magam a kötelességembe. Bár elég sok dolgom volt, és sok hiányosságot kellett helyrehoznom, nem tehettem róla, de hiányzott anyukám. Ha arra gondoltam, milyen szomorúan és vonakodva kísért ki a házból, elöntött a fájdalom. Otthon vele tudtam lenni, és beszélgetni tudtam vele, hogy ne legyen olyan magányos. Most, hogy elmentem, hogy boldogul majd egyedül? Anyukám betegeskedett, és aggódtam, hogy egyre romló egészsége súlyosbítja majd a depresszióját. Ha idővel nem tud kilábalni a depressziójából, mi lesz, ha valami ostobaságot csinál? Minél többet gondoltam erre, annál jobban aggódtam. Ha történne valami anyukámmal, a rokonok biztosan rosszakat mondanának rólam. Amikor erre rádöbbentem, elterelődött a figyelmem, és nem tudtam a kötelességemre koncentrálni. Tudtam, hogy amíg ott vagyok, minden energiámat a kötelességem végzésére kell fordítanom, hogy kulcsfontosságú jól végeznem a kötelességemet, hogy eleget tegyek Istennek, de nem tudtam megszabadulni a bűntudattól és az önvádtól anyukámmal kapcsolatban.

Később eszembe jutott, hogy Isten szavaiban ez áll: „Ki az, aki valóban és teljesen fel tudja áldozni magát Értem, és fel tudja ajánlani mindenét Énértem? Ti mindannyian félszívűek vagytok; gondolataitok körbe-körbe járnak, az otthonra, a külvilágra, az ételre és a ruházatra gondolva. Annak ellenére, hogy itt vagy Előttem, és Értem teszel dolgokat, legbelül még mindig az otthon lévő feleségedre, gyermekeidre és szüleidre gondolsz. Vajon mindez a te tulajdonod? Miért nem bízod őket az Én kezeimre? Nincs elegendő hited Bennem? Vagy attól félsz, hogy nem megfelelő intézkedéseket hozok számodra? Miért aggódsz mindig a test szerinti családod miatt? Mindig a szeretteid után sóvárogsz!” (Az Ige, 1. kötet – Isten megjelenése és munkája. Krisztus kijelentései a kezdetekkor, 59. fejezet). Valóban, anyám betegsége és a depressziójának a súlyossága talán nem Isten kezében volt? Bármennyit is aggódtam, ez nem oldhatta meg a problémáit; mindent Isten kezébe kellett helyeznem. Később Istenhez imádkoztam: „Ó, Istenem, tudom: az, hogy anyám állapota javul-e, és a betegsége súlyosbodik-e, mind a Te kezedben van. Kérlek, vezesd ki őt a depresszióból és a gyötrődésből! Ha van valami, amit tanulnia kellene ebből, kérlek, vezesd rá, hogy elgondolkozzon magán, és megtanulja megtapasztalni a Te munkádat! Kész vagyok mindent a Te kezedbe helyezni, és alávetni magam a Te szuverenitásodnak és elrendezésednek.” Imádkozás után egy kicsit nyugodtabbnak éreztem magam. Később levelet írtam anyámnak, amelyben megosztottam vele mindazt, amit megtanultam, és rámutattam néhány problémára a tapasztalataiban, abban a reményben, hogy elgondolkozik önmagán, és megismeri önmagát.

Nem sokkal később levelet kaptam anyámtól. Elmondta, hogy nem sokkal a távozásom után a testvérek megszervezték, hogy részt vegyen a gyülekezeti életben. Sőt, Isten szaván keresztül megértette azokat a negatív érzéseket, amelyek a depressziós állapotához kapcsolódtak. Az állapota is sokat javult. Nagyon boldog voltam, mikor meghallottam ezt a hírt, és hálát adtam Istennek. Később, mikor Isten közösségvállalását olvastam annak az igazságáról, hogyan viszonyuljunk megfelelően a szüleink iránti kötelezettségeinkhez, azonnal megkönnyebbültem, és megfelelő nézőpontot és gyakorlási alapelvet szereztem. Mindenható Isten azt mondja: „Érzelmileg a szülői kapcsolatot a legnehezebb kezelni, de valójában nem teljesen kezelhetetlen. Csakis az igazság megértése szolgálhat alapul az embereknek e kérdés helyes és racionális kezeléséhez. Ne az érzések felől közelítsd meg, és ne is a világi emberek meglátásaiból vagy perspektívájából indulj ki. Ehelyett kezeld megfelelően a szüleidet Isten szavai szerint. Milyen szerepet játszanak valójában a szülők, mit jelentenek valójában a gyermekek a szüleiknek, miként kell viszonyulniuk a gyermekeknek a szüleikhez, és hogyan kell kezelni és megoldani a szülők és a gyermekek közti kapcsolatot? Nem az érzések alapján kellene szemlélniük az embereknek ezeket a dolgokat, és az sem jó, ha téves elgondolások vagy az uralkodó vélekedések befolyásolják őket; Isten szavai alapján kell helyesen közelíteniük hozzájuk. Ha az Istentől rendelt környezetben nem sikerül teljesítened a feladataidat a szüleid irányában, vagy ha semmilyen szerepet nem játszol az életükben, az vajon hűtlenség? Vádolni fog a lelkiismereted? A szomszédaid, osztálytársaid és rokonaid mind szidalmazni és kritizálni fognak téged a hátad mögött. Hűtlen gyermeknek neveznek, és ezt mondják: »Annyi mindent feláldoztak érted a szüleid, annyit fáradságot és energiát fektettek beléd, és olyan sokat tettek érted kiskorod óta, te pedig, amilyen hálátlan gyermek vagy, csak úgy nyom nélkül eltűnsz, és még csak nem is üzensz haza, hogy jól vagy. Nemcsak Újévre nem jössz haza, de még csak nem is telefonálsz, és üdvözleted sem küldöd a szüleidnek.« Valahányszor efféle szavakat hallasz, vérzik és zokog a lelkiismereted, és kárhoztatva érzed magad. »Ó, igazuk van!« Elvörösödsz, a szíved pedig úgy reszket, mintha tűvel szurkálnák. Voltak már efféle érzéseid? (Régebben igen.) Igazuk van a szomszédaidnak és a rokonaidnak, amikor azt mondják, hogy hűtlen vagy? [...] Először is, az emberek többsége részben olyan átfogó, objektív körülmények miatt dönt a hazulról való elköltözés mellett a kötelességei teljesítése végett, amelyek miatt szükség van arra, hogy elhagyják a szüleiket; nem tudnak a szüleik mellett maradni, hogy gondjukat viseljék és kísérgessék őket. Nem szándékosan döntenek a szüleik elhagyása mellett; ez az objektív ok. Másfelől – szubjektíven szólva – nem azért mész el végezni a kötelességeidet, mert el akartad hagyni a szüleidet és mert menekülsz a feladataid elől, hanem Isten hívása miatt. Ahhoz, hogy együttműködj Isten munkájával, elfogadd az Ő hívását és végezd egy teremtett lény kötelességeit, el kellett hagynod a szüleidet, nem volt más választásod; nem maradhattál mellettük, hogy kísérgesd őket és a gondjukat viseld. Nem azért hagytad el őket, hogy kibújj a feladataid alól, igaz? Azért hagyni el őket, hogy kibújj a feladataid alól vagy azért hagyni el őket, hogy válaszolj Isten hívására és végezd a kötelességeidet, két különböző természetű dolog, nem igaz? (De igen.) A szívedben érzelmi kötelékek és gondolatok fűznek a szüleidhez; az érzéseid nem üresek. Ha az objektív körülmények megengedik, és mellettük tudsz maradni, miközben a kötelességeidet is végzed, akkor hajlandó lennél mellettük maradni, rendszeresen gondoskodni róluk és teljesíteni a feladataidat. Ám objektív körülményekből adódóan el kell hagynod őket; nem maradhatsz mellettük. Nem arról van szó, hogy ne akarnád teljesíteni gyermeki feladataidat, hanem hogy nem tudod. Hát nem más természetű dolog ez? (De igen.) Ha azért költöztél el hazulról, hogy ne kelljen hűségesnek lenned és teljesíteni a feladataidat, akkor az hűtlen és emberi mivolt nélkül való dolog. A szüleid felneveltek, te pedig alig várod, hogy kitárhasd a szárnyaid, és mielőbb kirepülhess. Nem akarsz találkozni a szüleiddel, a legkevésbé sem érdekel, ha azt hallod, hogy valamilyen nehézséggel találkoztak. Még ha van is módod rá, nem segítesz rajtuk; úgy teszel, mintha nem is hallottál volna róla, és nem érdekel, mint mondanak rólad mások – egyszerűen nem akarod teljesíteni a feladataidat. Ez hűtlenség. De vajon ez most a helyzet? (Nem.) Sokan elköltöztek a megyéjükből, a városukból, a tartományukból, de akár még az országukból is azért, hogy végezzék a kötelességeiket; immár a szülővárosuktól messze élnek. Azonkívül, különböző okokból nem is kényelmes a számukra kapcsolatban maradni a családjaikkal. Alkalmanként, ha a szülővárosukból származó emberekkel találkoznak, érdeklődnek náluk a szüleik hogyléte felől, és megnyugvással hallják, hogy még mindig egészségesek és elboldogulnak. Valójában nem vagy hűtlen; nem jutottál még el arra a pontra, hogy ne lenne emberi mivoltod, azaz hogy ne is akarnál törődni a szüleiddel vagy teljesíteni a feladataidat irányukban. Különféle objektív okok miatt kell ilyen döntést hoznod, úgyhogy nem vagy hűtlen. Ez két ok, és van még egy harmadik is: ha nem olyasfajta emberek a szüleid, akik kifejezetten üldöznek téged vagy akadályozzák az Istenben való hitedet, ha támogatnak az Istenben való hitben, vagy ha ők is testvérek, akik hozzád hasonlóan hisznek Istenben, ha ők maguk is tagjai Isten házának, akkor legbelül melyikőtök ne imádkozna csendesen Istenhez, amikor a szüleire gondol? Melyikőtök ne bízná Isten kezére a szüleit – az egészségükkel, a biztonságukkal és az életben adódó összes szükségükkel együtt? Ha Isten kezére bízod a szüleidet, az a legjobb módja az irántuk való gyermeki tisztelet kimutatásának. Nem azt reméled, hogy mindenféle nehézséggel fognak szembesülni az életben, és nem is azt, hogy rossz életük lesz, szegényesen étkeznek vagy rossz az egészségük. Bizonyosan abban reménykedsz a szíved mélyén, hogy Isten meg fogja óvni és biztonságban tartja őket. Ha istenhívők, reméled, hogy képesek végezni a maguk kötelességeit, és azt is, hogy szilárdan meg tudnak állni a bizonyságtételükben. Ez az emberi feladatok teljesítése; az emberek csak a saját emberi mivoltukkal képesek eljutni ide. Azonkívül, ami a legfontosabb: amikor évek óta hisznek Istenben és oly sok igazságot hallgattak már az emberek, legalább ezt a keveset meg kell érteniük és fel kell fogniuk: A Menny határozza meg az ember sorsát, az ember Isten kezében él, és Isten gondviselése és oltalma sokkal fontosabb, mint az a törődés, gyermeki kötelességtudat és társaság, amit a gyermekeitől kaphat az ember. Hát nem felszabadító a tudat, hogy a szüleid Isten gondviselését és oltalmát élvezik? Nem kell aggódnod felőlük. Ha aggódsz, az azt jelenti, hogy nem bízol Istenben; hogy túl kicsiny hited van Benne. Ha őszintén aggódsz és nyugtalankodsz a szüleid miatt, akkor imádkozz gyakran Istenhez, bízd rá őket Isten kezére, és hagyd, hogy mindent Isten vezényeljen és rendezzen. Az emberiség sorsa, az emberek minden egyes napja és minden velük történő dolog Isten uralma alatt áll, akkor hát mi miatt aggódsz még mindig? Még a saját életedet sem tudod kézben tartani, neked magadnak is tömérdek nehézséged van; mit tudnál tenni azért, hogy a szüleid boldogan élhessenek mindennap? Nem tehetsz mást, mint hogy mindent Isten kezébe helyezel. Ha hívők a szüleid, kérd Istent, hogy vezesse őket a helyes útra, hogy végül megmenekülhessenek. Ha nem hívők, hagyd, hogy azon az úton járjanak, amelyiken csak akarnak. A kedvesebb és némi emberi mivolttal bíró szülőkért imádkozhatsz, hogy Isten áldja meg őket, hogy boldogságban tölthessék a hátralévő éveiket. Hogy miként munkálkodik Isten? Megvannak a maga rendezései, és az emberek alá kell, hogy vessék magukat azoknak. Összességében tehát van az emberek lelkiismeretében egyfajta tudatosság a szüleik irányában teljesítendő feladatokat illetően. Függetlenül attól, hogy ez a tudatosság milyen hozzáállást alakít ki az emberben a szülei iránt, hogy aggódni kezd vagy úgy dönt, hogy mellettük marad, nem kell, hogy bűntudata legyen vagy furdalja a lelkiismeret, csak mert objektív körülmények miatt nem tudja teljesíteni a feladatait a szülei felé. Ezeknek a kérdéseknek – akárcsak más hasonlóknak – nem kell gonddá válniuk az emberek istenhívő életében; el kell engedniük azokat. Ilyen helyes megértésekkel kellene bírniuk az embereknek ezeket a szülők irányában teljesítendő feladatokkal kapcsolatos témákat illetően, és nem kellene többé korlátozva érezniük magukat. Egyfelől, tudod a szíved mélyén, hogy nem vagy hűtlen, és hogy nem rázod le magadról a feladataidat, és nem akarsz kibújni alóluk. Másfelől Isten kezében vannak a szüleid, úgyhogy miért is aggódnál még mindig? Minden aggódás fölösleges. Minden ember simán leéli az életét Isten szuverenitása és rendezései szerint egészen a végéig, és elhajlás nélkül eljut az útja végére. Az embereknek nem kell tehát aggódniuk többé e dolog miatt. Függetlenül attól, hogy hűséges gyermek vagy-e, hogy teljesítetted-e a feladataidat a szüleid irányában, vagy hogy viszonoznod kell-e a szüleid jóságát: nem olyan dolgok ezek, amiken gondolkodnod kellene, hanem olyanok, amiket el kell engedned” (Az Ige, 6. kötet – Az igazságra törekvésről I. Hogyan kell törekedni az igazságra? (16.)). Isten szavain keresztül megértettem, hogy amikor eljöttem otthonról a kötelességemet végezni, és ezért nem tudtam teljesíteni gyermeki kötelezettségeimet, bűntudatom volt, és aggódtam, hogy hálátlan gyermeknek tartanak majd. Megértettem, hogy nem az igazság szemszögéből gondolkodtam, és nem az alapján, amit Isten mond arról, hogyan kell megfelelően hozzáállni a szüleink iránti kötelezettségeinkhez. Ehelyett a család iránti ragaszkodás elve alapján tekintettem erre a kötelezettségre, ami a világi emberek sajátja. Valójában az, hogy volna képességed és lehetőséged gondoskodni a szüleidről, de nem teszed meg, és az, hogy azért nem maradsz mellettük, mert elhívatást kaptál Istentől a kötelességed végzésére, két teljesen különböző helyzet. Ha valaki a szüleivel él, és van ideje gondoskodni róluk, de saját érdekei vagy vágyai miatt nem hajlandó teljesíteni gyermeki kötelességeit, nem gondoskodik róluk, ha megöregszenek és betegek lesznek, akkor nincs emberi mivolta, és híján van annak a lelkiismeretnek és értelemnek, amellyel egy normális emberi lénynek rendelkeznie kellene. Mi, akik Istenben hiszünk, és Őt követjük, hajlandóak vagyunk teljesíteni a szüleink iránti kötelességeinket, és legjobb tudásunk szerint gondoskodni róluk, amikor mellettük vagyunk. Mivel azonban üldöz minket a nagy vörös sárkány, sokan nem tudunk otthon maradni és a lakóhelyünkön végezni a kötelességünket. Egyszerűen nem megoldható, hogy a szüleinkkel lakjunk, és eleget tegyünk gyermeki kötelezettségeinknek. Ráadásul néha a gyülekezeti munka kívánalmai miatt el kell hagynunk otthonunkat, hogy végezzük a kötelességünket teremtett lényként, így nem tudunk hálás gyermekekként a szüleink mellett maradni. Ha a körülmények megengedik, reménykedünk benne, hogy gyakran fel tudjuk hívni a szüleinket, hogy megtudjuk, hogy vannak, és elmondjuk nekik, hogy nem esett bajunk, nem kell aggódniuk. Szívünkben van valamennyi aggodalom a szüleinkkel kapcsolatban. Néha imádkozunk is értük, és családunk sorsát Isten kezébe helyezzük. Amennyire tudjuk, gyakoroljuk a gyermeki tiszteletet, és megtesszük szüleink iránti kötelességeinket a magunk módján, a helyzetünktől függően. Ez nem ugyanaz, mint amit a világi emberek „hálátlan gyermeknek” hívnak. Mi más utat járunk, mint ők, Istenben hiszünk, Őt követjük, és a helyes úton járunk az életben. Célunk, hogy végezzük a kötelességeinket, és kövessük Isten akaratát. Sokkal fontosabb felelősségünk és küldetésünk van. A kötelességünket végezni azt jelenti, hogy Isten szándéka és követelményei szerint gyakorlunk, gyakoroljuk az igazságot, és alávetjük magunkat Istennek. Ez sokkal-sokkal túlmutat az ember általános erkölcsi normáin és lelkiismeretén. Amikor ezt felismertem, sokkal világosabban láttam a dolgokat, és megfelelő nézőpontom és attitűdöm lett. Már nem féltem attól, hogy a világi emberek kigúnyolnak vagy hálátlannak neveznek.

Isten közösségvállalásán keresztül azt is tisztán láttam, hogy nincs igaz hitem Istenben, nem látom át, hogy az ember halandósága és sorsa Isten kezében van. A szüleink egészségét illetően azt, hogy milyen betegségek érik őket, és hogyan élnek idős korukban, az emberek nem határozhatják meg, ezt Isten már mind eleve elrendelte. Fel kellett ismernem ebben az ügyben Isten szuverenitását, és alá kellett vetnem magam az Ő vezénylésének és elrendezésének. Arra gondoltam, hogy mikor anyukám beteg lett, egyik orvostól a másikig cipeltem, és valahányszor akadt egy specialista, időpontot foglaltam neki, de a sok gyógyszer ellenére az állapota nemcsak hogy nem javult, hanem igazából rosszabbodott. Semmit nem tehettem anyukámért, amíg mellette voltam, egy cseppet sem sikerült enyhítenem a szenvedését. Amikor belesüllyedt a depresszióba és a szenvedésbe, elég sokszor közösséget vállaltam vele, néha vezettem őt, máskor feltártam a problémáit, de ő megragadt egy nem megfelelő állapotban, és nem akarta azt helyrehozni, így aggodalmaim ellenére nem tehettem semmit. Viszont miután eljöttem, hogy végezzem a kötelességemet, anyám igazából rendesen el tudott járni az összejövetelekre, hajlandó volt kommunikálni a testvérekkel, és javult az állapota. Rájöttem, hogy a gyermeki kötelességtudat apró gesztusai nem igazán segítenek. Isten védelme és gondoskodása sokkal fontosabb volt, mint az, hogy anyám mellett maradtam, és gondoskodtam róla. Megértettem, hogy a szüleink jólléte és boldogsága nem azon múlik, hogy gyermekeik kötelességtudóak-e, hanem Isten szuverenitásán és előre elrendezésén. Gyermekként a legjobb gyakorlás az, hogy imádkozunk a szüleinkért, és teljesen Isten kezébe helyezzük őket. Ahogy Isten szavai mondják: „Ha Isten kezére bízod a szüleidet, az a legjobb módja az irántuk való gyermeki tisztelet kimutatásának” (Az Ige, 6. kötet – Az igazságra törekvésről I. Hogyan kell törekedni az igazságra? (16.)). Ha van hitünk abban, hogy Isten összes elrendezése megfelelő lesz, és alávetjük magunkat Isten szuverenitásának, nyugodt és gondtalan életünk lesz.

Korábban ebből semmit nem fogtam fel. Bűntudatom volt, amiért nem teljesítem a gyermeki kötelességemet, és folyton aggódtam, hogy mások hálátlannak neveznek majd, és kibeszélnek a hátam mögött. Ennek eredményeképpen a kötelességem teljesítése közben mindig aggódtam, és korlátozva éreztem magam. Noha elmentem otthonról, hogy a kötelességemet teljesítsem, a szívem gyakran tele volt aggodalommal anyukám miatt. Nem tudtam teljes szívvel a kötelességemre koncentrálni, ezért nem értettem meg egyes alapelveket, készségeket, illetve problémákat és elhajlásokat, amelyek gyakran jelentkeztek a munkám során. Mégsem éreztem lelkifurdalást vagy megbánást ezek miatt a problémák miatt, ehelyett gyakran azért volt bűntudatom, mert nem teljesítem a gyermeki kötelességemet anyukám felé. Hát nem teljesen fordított volt a prioritásaim sorrendje? Lázadtam Isten ellen! Isten szuverenitásának és eleve elrendelésének köszönhető, hogy egyáltalán van életem, és vannak és szüleim. Elsősorban egy teremtett lény vagyok, és csak másodsorban a szüleim fia. Mégis mindig igyekeztem az érzelmi igényeimet kielégíteni, és elkerülni, hogy a világi emberek megdorgáljanak, ugyanakkor nem teljesítettem az Isten által rám bízott feladatot: nem végeztem a kötelességemet. Hát nem álnok cselekedet volt ez? Hogy mondhatnám, hogy igaz a lelkiismeretem? Isten szavainak egy szakasza jutott eszembe. „Sikerült hűséges gyermek hírében maradnod, kielégítetted az érzelmi szükségleteidet, soha nem vádol a lelkiismereted, és viszonoztad a szüleid jóságát, van azonban egy dolog, amit elhanyagoltál és elvesztettél: nem Isten szavai szerint kezelted és intézted mindezeket a dolgokat, és elveszítetted a lehetőséget, hogy teremtett lényként teljesítsd a kötelességedet. Mit jelent ez? Azt jelenti, hogy a szüleidhez hűséges voltál, Istent viszont elárultad. Gyermeki kötelességtudatról tettél tanúságot, és kielégítetted a szüleid testének érzelmi igényeit, de fellázadtál Isten ellen. Inkább hűséges gyermek akartál lenni, mint hogy a teremtett lényként neked adatott kötelességeidet teljesítsd. Ez a legnagyobb tiszteletlenség Istennel szemben. Isten nem fog olyan embernek mondani téged, aki aláveti magát Neki vagy emberi mivolttal rendelkezik, csak azért, mert hűséges gyermek vagy, mert nem okoztál csalódást a szüleidnek, mert van lelkiismereted, és mert teljesíted gyermeki feladataidat. Ha csak a lelkiismereted szükségleteit és a tested érzelmi szükségleteit elégíted ki, de nem Isten szavait és az igazságot fogadod el alapként és alapelvként e dolog kezeléséhez és intézéséhez, akkor a legnagyobb lázadó mivoltot tanúsítod Istennel szemben” (Az Ige, 6. kötet – Az igazságra törekvésről I. Hogyan kell törekedni az igazságra? (16.)). Isten szavainak ítélete elevenemre tapintott. Valóban, még ha anyukámmal maradnék is, és legjobb tudásom szerint ápolnám is őt, még ha a világi emberek jó véleménnyel lennének is rólam, és kötelességtudó gyermek hírében állnék is, Isten előtt elvesztettem volna a funkciómat és kötelességemet teremtett lényként. Semmi lelkiismeretem nem lenne Isten felé, aki az életemet adta nekem és minden mást. Így azok közé tartoznék, akik a leginkább lázadók és ellenállók Istennel szemben, és nem érdemelném meg az Ő üdvösségét. Nyomorultul éreztem magam, mikor erre rájöttem. Megláttam, hogy a Sátán túlságosan mélyen megrontott, lelkiismeretlenül viselkedtem Istennel szemben, semmi őszinteség nem volt bennem, és teljesen hiányzott az emberi mivoltom! Rájöttem, mi a megbízatásom és a küldetésem, és többé nem korlátozott az, hogy hálátlannak címkézhetnek. Hajlandó voltam alávetni magam Isten vezénylésének és elrendezésének, megtenni a kötelességemben, amire képes vagyok, és anyámat Isten kezébe helyezni, azt kívánva, hogy Isten vezessen minket, megtapasztaljuk életünkben Isten munkáját, és jól végezzük a kötelességünket. Hála legyen Istennek, hogy engedte, hogy a megfelelő döntést hozzam, és a megfelelő célra törekedjek!