Édesapám kilencéves koromban elhunyt, édesanyám nehéz körülmények között, egyedül nevelt engem és négy testvéremet. Nagynéném sajnált minket, és gyakran hozott nekünk ennivalót és más szükséges dolgokat. Valahányszor hozott valamit, édesanyám mindig gondoskodott róla, hogy hálánkkal halmozzuk el őt, és arra tanított minket, hogy sose feledjük mások jó cselekedeteit, viszonozzuk a szívességet, és legyünk hálásak másoknak, nehogy a hátunk mögött bárki is kritizáljon és hálátlannak nevezzen minket. Noha nehéz körülmények között éltünk, azt a keveset, amink volt, édesanyám mindig megosztotta a nagynénémmel, hogy viszonozza a szívességét. Idősebb koromban gyakran hallottam, hogy mások azt mondják: „Észrevetted, hogy ez és ez, aki segítséget kapott, mikor a legnagyobb szüksége volt rá, pár évvel később viszonozta azt? Észrevetted, hogy ez és ez segítséget kapott, de nincs lelkiismerete, és nem mutatott hálát? Micsoda hálátlan alak!” Fokozatosan én is magamévá tettem ezt a megközelítést, és azt gondoltam: az a helyes viselkedés, ha viszonzom a másoktól kapott szívességet, különben hálátlan lennék, és mások megvetnének és lenéznének ezért. Miután hívő lettem, bár tudtam, hogy Isten szavai alapján kellene hozzáállnom az emberekhez és a dolgokhoz, szívemben olyan mélyen gyökereztek a nemzedékről nemzedékre továbbadott hagyományos elgondolások, hogy a kötelességem teljesítése közben is ezeket tartottam szem előtt, aminek hatására akadályoztam a gyülekezet munkáját, és megbélyegeztek a vétkem miatt.

2021 augusztusában, miután kiadták a gyülekezet megtisztítására vonatkozó munkarendet, a gyülekezet kezdett beszélni az emberek megkülönböztetésének igazságáról, és idősebbik sógornőmet, Fang Linget, kétkedőként azonosították. Ez egyáltalán nem lepett meg. Noha évek óta hívő volt, nem törekedett az igazságra, és gyakran akadályozta a gyülekezet életét. Az összejöveteleken mindig másokról pletykálkodott, és elbóbiskolt, amint elkezdtük Isten szavait olvasni. A felolvasás után semmiről nem akart közösséget vállalni. Ha olyan problémákkal találkozott, amelyek nem fértek össze az elképzeléseivel, sosem kereste az igazságot, sosem fogadta el a dolgokat Istentől, és sosem tartott önvizsgálatot. Mindig mindenkit és mindent górcső alá vett, és folyamatosan védekezett. Ha ő volt egy összejövetel házigazdája, és azt hallotta, hogy a vezető egyesek bomlasztó viselkedéséről beszél, továbbadta ezeknek az embereknek, hogy mit mondott a vezető, ami miatt előítéletek ébredtek bennük a vezetővel szemben, és úgy érezték, a vezető szándékosan megnehezíti az életüket. A vezető kielemezte, miként szít viszályt, és hogyan akadályozza és zavarja a gyülekezet életét, de ő egyáltalán nem érezte hibásnak magát, és mindenféle érveket hozott fel önmaga védelmére. Közölte, hogy ő csak az igazat mondja, és nem érti, hogyan akadályozhatná ez a gyülekezet életét.

Az egyik összejövetelen beszélgettünk a bátyám feleségének, Liu Huinak a minősítéséről; lelepleztük, hogy kétkedő és emberi mivolta gonosz, ezért azonnal ki kell takarítani a gyülekezetből. Az összejövetel után Fang Ling elmesélte egy nővérnek, hogy kitakarítjuk Liu Huit a gyülekezetből, és tett néhány negatív megjegyzést, amelyek felzaklatták a nővért. Sietve megkerestem Fang Linget, hogy beszéljek vele, és elmondjam neki: a gyülekezet az embereket az általános magatartásuk miatt takarítja és zárja ki, Isten házát az igazság uralja, és sohasem egy ember hozza meg a végső döntést. Liu Huit azért került kitakarításra, mert emberi mivolta gonosz volt, gyakran megzavarta a gyülekezet életét, és az után sem volt hajlandó megbánást mutatni, hogy a testvérek többször is beszéltek vele. Azt is feltártam, hogy Fang Ling viselkedése negativitást és halált terjeszt, és tagadja annak tényét, hogy a gyülekezetben az igazság és igazságosság a tekintély. Meglepetésemre könnyek között azt felelte: „Tudom, hogy te hozod a végső döntést a gyülekezetben arról, hogy kit zárnak ki.” Kicsit tehetetlennek éreztem magam Fang Ling észszerűtlen bajkeverésével szemben, és a lelkem mélyén tudtam, hogy nem fogadja el az igazságot, és kétkedő. De miközben előkészítettem az anyagokat a kitakarításához, haboztam. Ő és én egyszerre fogadtuk el Isten utolsó napokbeli munkáját, éveken keresztül együtt jártunk az összejövetelekre, és együtt terjesztettük az evangéliumot. Fang Ling nagyon melegszívű ember volt, és mindent megtett, hogy segítsen nekem, amikor szükségem volt rá. Különösen 2013-ban, amikor a férjem beteg lett, ő ápolta, hogy én tovább tudjam teljesíteni a kötelességemet. Segített nekem a házimunkában és a gazdaságban is. Miután a férjem elhunyt, különféle nehézségekkel kellett szembenéznem, és negatív állapotba kerültem. Fang Ling volt az, aki minden este eljött hozzám, együtt olvasta velem Isten szavait, és közösséget vállalt velem Jób megpróbáltatásairól. A támogatása és társasága által lassan javult az állapotom. Ezekben az embert próbáló időkben nemcsak a mindennapi gyakorlati dolgokban segített nekem, hanem Isten szavait is felolvasta nekem, hogy bátorítson. Mindig emlékeztem arra, milyen jól bánt velem Fang Ling. Ha nem viszonzom a kedvességét, sőt előkészítem a kitakarítását, mit gondol majd rólam, ha megtudja? Azt fogja majd mondani, hogy hálátlan vagyok és nincs lelkiismeretem? A bátyám, a felesége és a nővéreim mind látták, mi mindent tett értem ezekben az években. Még a szomszédaim is azt mondták, hogy Fang Ling közelebb áll hozzám, mint az édestestvéreim. Ahogy a mondás tartja: „A bárányok letérdelnek, hogy tejet kapjanak anyjuktól, a varjak pedig azzal hálálják meg anyjuk gondoskodását, hogy etetik őt”, vagyis még az állatok is viszonozzák a szívességet, én viszont nem lehettem elnéző egy olyan emberrel szemben, aki pedig segített nekem. Vajon hálátlannak fognak gondolni, elhagynak és kiközösítenek majd? Kitaszít majd a saját családom? Amikor erre rádöbbentem, nagyon szorongani kezdtem, és elbizonytalanodtam. Nem tudtam dönteni az egyház megtisztító munkája és Fang Ling között, akinek kedvességgel tartoztam, ezért gyötrődtem és szenvedtem. Bizonytalanságomban ezt találtam egy prédikációban Fentről: „Milyen fajta emberek maradhatnak, hogy munkát végezzenek a gyülekezetben? Amíg emberi mivoltuk nem gonosz, és tehetségesen és készséggel terjesztik az evangéliumot, engednünk kell, hogy a gyülekezetben maradjanak.” Hirtelen ráébredtem: „Így van! Fang Ling nem szereti az igazságot és nem törekszik rá, de szívesen terjeszti az evangéliumot, és el tud érni eredményeket. Most kulcsfontosságú pillanatban vagyunk az evangélium terjesztését illetően, vagyis ha azzal érvelek, hogy Fang Ling tehetségesen terjeszti az evangéliumot, és ezért kellene megtartani a gyülekezetben, lehet, hogy nem takarítanák ki? Így Fang Linget sem bántanám meg, és a bátyám, a felesége és a nővéreim sem mondanák, hogy hálátlan vagyok, nem híresülnék el hálátlan nővérként.” Mikor erre rájöttem, abbahagytam a kitakarítását előkészítő anyagokon való munkát.

Nem sokkal később azonban néhány nővér azt mesélte, hogy volt két jó képességű, Isten szavát jól értő ember, az evangélium potenciális befogadói, akiknek Fang Ling terjesztette az evangéliumot, de közben olyan gonosz emberi mivoltot mutatott, hogy elriasztotta az evangéliumnak ezt a két lehetséges befogadóját, akik emiatt többé nem hallgattak prédikációkat. Egy másik nővér azt mondta, hogy Fang Ling megzavarja a gyülekezet életét, és vannak, akik nem akarják vele terjeszteni az evangéliumot... Megdöbbentem, amikor meghallottam ezeket a vádakat. Az, hogy Fang Ling akadályozta az evangélium terjesztését, közvetlenül az én döntésem következménye volt! Gyorsan imádkozni kezdtem Istenhez, megvallottam és megbántam bűneimet. Később Isten szavainak erre a passzusára bukkantam: „Egyesek rendkívül könnyelműen viszonyulnak a Fennvaló munkarendjéhez. A következőt hiszik: »A Fennvaló elkészíti a munkarendet, mi pedig elvégezzük a munkát az egyházban. Bizonyos szavakat és ügyeket rugalmasan is meg lehet valósítani. Rajtunk áll, hogy konkrétan miként legyenek elvégezve. A Fennvaló csak beszél és elkészíti a munkarendeléseket; mi vagyunk azok, akik a gyakorlatban cselekszünk. Miután tehát a Fennvaló átadja nekünk a munkát, úgy végezhetjük el, ahogy nekünk tetszik. Mindegy, miként készül el, jó úgy. Senkinek sincs joga beleszólni.« A következő alapelvek szerint cselekednek: Amit jónak tartanak, arra hallgatnak, és amit rossznak tartanak, azt figyelmen kívül hagyják; a hiedelmeiket tekintik az igazságnak és az alapelveknek, mindennek ellene állnak, ami nem egyezik meg az akaratukkal, és rendkívül ellenségesek az irányodban azokat a dolgokat illetően. Amikor a Fennvaló szavai nem egyeznek meg az akaratukkal, egyszerűen megváltoztatják azokat és csak azután adják tovább, ha már egyet tudnak érteni velük. Nem engedik, hogy az egyetértésük nélkül legyenek továbbadva. Miközben más területeken változtatás nélkül kerül továbbadásra a Fennvaló munkarendje, ezek az emberek a munkarend módosított változatát adják tovább a felügyeletük alá tartozó gyülekezeteknek. Az ilyen emberek folyton a partvonalra szeretnék állítani Istent; mindenáron azt akarják elérni, hogy mindenki bennük higgyen, kövesse őket és alávesse magát nekik. Úgy vélekednek, hogy Isten bizonyos területeken nem ér fel velük – nekik maguknak kell Istenné lenniük, a többieknek pedig hinniük kell bennük. Ez ennek a viselkedésnek a természete. [...] Pusztán a Sátán inasai, és az ördög uralkodik, amikor munkálkodnak. Ártanak Isten irányítási tervének, és megzavarják Isten munkáját. Valódi antikrisztusok!” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). Isten szavai elevenembe találtak, és feltárták, hogy nem a munkarend szerint végeztem a feladatomat, hanem a saját akaratomat követtem. A munkarend egyértelműen előírta, hogy a vezetőknek és a dolgozóknak azonnal ki kell zárni mindenkit, aki lelepleződött mint gonosztevő, kétkedő vagy antikrisztus. Vezetőként feltétel nélkül kell alávetnem magam és engedelmeskednem, azonnal és határozottan ki kell takarítanom minden antikrisztust, gonosztevőt és kétkedőt a gyülekezetből, biztosítva, hogy a testvéreket ne vezessék félre, és ne zavarják meg, hanem nyugodt környezetben ehessék és ihassák Isten szavait, törekedhessenek az igazságra, és végezhessék kötelességüket. De noha egyértelműen tudtam, hogy Fang Ling kétkedő, féltem, hogy megbántom, ha előkészítem az anyagokat a kitakarításához, és hálátlannak bélyegeznek majd, hiszen ő korábban segített nekem. Ezért nem követtem a munkarendet, sőt nagyképűen a védelmére keltem azon az alapon, hogy tudja terjeszteni az evangéliumot, ezzel szembementem a munkarenddel. Önvizsgálatot tartottam: „Pontosan tudtam, hogy Fang Ling lelepleződött mint kétkedő, akkor miért védtem mégis az iránta érzett szeretetből, és próbáltam felmenteni minden bűnösség és vád alól?” Rájöttem, hogy ez amiatt volt, mert a kedvesség viszonzásának hagyományos elképzelése irányított és megbéklyózott. Azért, hogy megőrizzem a jó hírnevemet, és ne gondoljanak hálátlan, rongy embernek, egyáltalán nem vettem figyelembe a gyülekezet érdekeit, és nem gondoltam bele, milyen következményei lehetnek, ha Fang Ling a gyülekezet tagja marad, sőt, felháborító módon megszegtem a munkarendet. Nemcsak, hogy nem készítettem elő az anyagokat Fang Ling kitakarításához, hanem még az evangélium hirdetésének feladatát is rábíztam. Az emberi mivolta viszont olyan nyíltan romlott volt, hogy az evangélium két lehetséges befogadója nem akarta folytatni a vizsgálódást miatta. Mindez annak az eredménye volt, hogy én megvédtem őt. Megszegtem a munkarendet, és a saját utamat jártam, ezzel akadályozva a gyülekezet megtisztítását. Arra használtam a hatalmam, hogy megvédjek egy kétkedőt, aki gonoszságokat cselekedett a gyülekezetben, így megteremtettem a feltételeket ahhoz, hogy valaki gonoszat cselekedjen, és a Sátán szolgája legyen. A hamis vezető tökéletes példája voltam. Megijedtem, mikor rádöbbentem, milyen gonosz dolgot követtem el, és már nagyon bántam. Gyorsan megkértem mindenkit, hogy adjon nekem értékelést Fang Lingről. Az értékeléseket olvasva rájöttem, hogy nemcsak az evangélium terjesztésének munkájára volt rossz hatással, hanem széthúzást is szított, bajt kevert a gyülekezetben, negativitást terjesztett, kihasznált másokat, és megpróbálta elvenni mások dolgait, noha ő maga semmiben sem szenvedett hiányt. Mindezeket az értékeléseket olvasva hihetetlen bűntudatom lett, és tudtam: gonoszat cselekedtem azzal, hogy Fang Linget megvédtem. Rájöttem, hogy nem szabad többé az érzelmeim alapján cselekednem, és elkezdtem előkészíteni az összes anyagot Fang Ling kitakarításához. Később, amikor aláírásokat kellett szereznem a testvérektől, megint aggódni kezdtem: sok rokonommal is alá kell majd íratnom a papírokat, és mivel csak nemrég zártuk ki Liu Huit, és most Fang Linget is ki fogjuk takarítani, vajon hálátlannak fognak mondani, és elfordulnak tőlem?

Imádkoztam Istenhez, választ keresve a helyzetemre, és később Isten szavainak erre a passzusára bukkantam: „Mindenben, amit teszel, meg kell vizsgálnod, hogy a szándékaid helyesek-e. Ha Isten követelményei szerint tudsz cselekedni, akkor az Istennel való kapcsolatod normális. Ez a minimális mérce. Vizsgáld meg a szándékaidat, és ha úgy találod, hogy helytelen szándékok merültek fel benned, akkor légy képes fellázadni ellenük, és cselekedj Isten szavai szerint; így fogsz olyan emberré válni, aki igaz Isten előtt, ami viszont azt mutatja, hogy az Istennel való kapcsolatod normális, és hogy minden, amit teszel, Istenért van, nem a saját érdekedben. Mindenben, amit teszel és mindenben, amit mondasz, légy képes a szívedet helyes irányba állítani, és légy igaz a cselekedeteidben, és ne az érzéseid vezessenek, és ne cselekedj a saját akaratod szerint. Ezek azok az alapelvek, amelyek szerint az Istenben hívőknek viselkedniük kell. [...] Vagyis, ha az emberi lények képesek arra, hogy Istent a szívükben tartsák, és nem törekszenek személyes haszonra, vagy nem a saját (testi értelemben vett) kilátásaikkal törődnek, hanem ehelyett viselik az életbe való belépés terhét, minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy törekedjenek az igazságra, és alávessék magukat Isten munkájának – ha erre képes vagy, akkor az általad követett célok helyesek lesznek, és az Istennel való kapcsolatod normális lesz. Az Istennel való kapcsolat rendbetétele nevezhető a lelki utazásunkba való belépés első lépésének. Bár az ember sorsa Isten kezében van, és Isten által eleve elrendelt, és az ember nem változtathatja meg, az, hogy Isten által tökéletessé válhatsz-e, vagy hogy Ő megnyerhet-e, attól függ, hogy normális-e a kapcsolatod Istennel. Lehetnek olyan részeid, amelyek gyengék vagy lázadók – de amíg a nézeteid és a szándékaid helyesek, és amíg az Istennel való kapcsolatod helyes és normális, addig alkalmas vagy arra, hogy Isten által tökéletessé válj. Ha nincs megfelelő kapcsolatod Istennel, és a test vagy a családod érdekében cselekszel, akkor bármennyire is keményen dolgozol, hiábavaló lesz. Ha az Istennel való kapcsolatod normális, akkor minden más a helyére kerül. Isten semmi mást nem néz, csak azt, hogy az Istenbe vetett hitedben a nézeteid helyesek-e: kiben hiszel, kinek a kedvéért hiszel, és miért hiszel. Ha képes vagy ezeket a dolgokat tisztán látni, és helyesen felállított nézeteid szerint gyakorolni, akkor előrelépsz az életedben, és helyes útra való belépésed is garantálva lesz. Ha az Istennel való kapcsolatod nem normális, és az Istenben való hited nézetei deviánsak, akkor minden más hiábavaló, és bármennyire is hiszel, semmit sem kapsz” (Az Ige, 1. kötet – Isten megjelenése és munkája. Milyen a kapcsolatod Istennel?). Isten szavait olvasva rájöttem, hogy csak akkor lesz normális kapcsolatom más emberekkel, ha először Istennel alakítok ki normális kapcsolatot. Mindig Isten szavai szerint kell cselekednem, és az Ő színe elé tárni cselekedeteimet. Ha az emberek a romlott beállítottságuk szerint cselekednek, és a másokkal való kapcsolatukat a hírnevük, státuszuk és a testi érdekeik miatt tartják fenn, ezt Isten nem helyesli, és bármennyire próbálnak is kapcsolatokat fenntartani, mind hiábavaló lesz. Amióta csak Fang Ling lelepleződött kétkedőként, a romlott beállítottságom gúzsba kötött, mivel féltem, hogy hálátlannak fog tartani, ha kitakarítjuk, és a családom is hálátlannak fog gondolni, elszigetelnek és elhagynak majd. Tehát azért, hogy megőrizzem a rólam alkotott elképzelésüket, nem az alapelveknek megfelelően kezeltem a dolgot. Rájöttem, hogy bármilyen jól is festek mások szemében, és bármennyire is becsülnek, mindez értelmetlen, mert Isten nem helyesli. Feláldoztam a gyülekezet érdekeit a kapcsolataim fenntartása érdekében, és ez sértette Isten természetét. Hívő vagyok, ezért Isten szavai szerint kell cselekednem, és mindenben elfogadni az Ő vizsgálódását. Nem szabad továbbra is megszegnem a munkarendet az emberi kapcsolataim fenntartása kedvéért, nem szabad tovább ellenállnom Istennek, és akárhogy is viszonyulnak hozzám mások, még ha elhagynak is, vagy nem vesznek rólam tudomást, az igazságot kell gyakorolnom, és le kell lepleznem Fang Linget. Fang Linget azért takarítottuk ki, mert kétkedő volt, és gyakran megzavarta a gyülekezet életét. Az ő hibája, hogy kitakarítottuk, senki más nem hibáztatható ezért. A bátyám, a felesége és a nővéreim hívők, arra kell koncentrálnom, hogy velük közösséget vállaljak, és az alapelvek szerint kezelni az ügyeket. Később, mikor felolvastam nekik egy leírást Fang Ling viselkedéséről, nem hibáztattak, sőt azt mondták, hogy helyes volt őt kitakarítani, hogy megtartani a gyülekezetben Isten nevének megalázása lett volna. A bátyám és a felesége még el is mesélt olyan eseteket, amikor Fang Ling kétkedőként viselkedett. Folyamatosan hálát adtam Istennek, amiért így alakultak a dolgok, és megéreztem azt is, milyen örömteli és békés állapot az, ha valaki az igazságot gyakorolja.

Nem sokkal később értesítést kaptam Fang Ling kitakarításáról. De amikor arra gondoltam, hogy fel kell ezt olvasnom neki, megint habozni kezdtem. Én magam készítettem elő az anyagokat; Fang Ling biztosan gyűlölni fog! Milyen lesz a kapcsolatunk ezután? Épp eléggé felzaklatta már őt, hogy kitakarítják; nem olaj lenne a tűzre, ha felolvasnám neki az értesítést? Arra gondoltam, hogy esetleg nem olvasom fel neki, csak felemlegetem neki néhány kevésbé gonosz tettét, aztán megmondom neki, hogy ki van takarítva. Így mindkettőnknek kevésbé lenne kínos a későbbiekben, ha találkozunk. Amikor találkoztam Fang Linggel, láttam, hogy nagyon lefogyott, annyira felzaklatta a kitakarítása. Nagyon maga alatt volt. Borzalmasan éreztem magam, és majdnem nem tudtam folytatni, de kényszerítettem magam, hogy felolvassam neki az értesítést. Azon is aggódtam, hogy ha felolvasom neki az egészet, el tudja-e fogadni. Ezért átugrottam azokat a részeket, amelyek leleplezték és elítélték őt. Ezután valahányszor láttam, mindig kicsit zavarban voltam, mintha rosszat tettem volna vele. Nem értettem, mi bajom van. Pontosan tudtam, hogy Fang Ling nem törekedett az igazságra, és mindenféle bajt kevert, ő maga tehet róla, hogy kitakarítottuk, akkor mégis miért kerültem ilyen állapotba? Később rábukkantam két passzusra Isten szavaiból: „Az eszme, miszerint »a kapott szívességet hálásan viszonozni kell«, a hagyományos kínai kultúra klasszikus mércéinek egyike annak megítélésére, hogy valakinek a viselkedése erkölcsös-e vagy erkölcstelen. Amikor valaki emberi mivoltának jó vagy rossz voltát, illetve erkölcsi magatartását értékelik, annak egyik fokmérője az, hogy viszonozza-e az általa kapott szívességeket vagy segítséget – hogy olyan ember-e, aki hálásan viszonozza a kapott kedvességet. Az emberek a hagyományos kínai kultúrában és az emberiség hagyományos kultúrájában az erkölcsös magatartás fontos mércéjének tekintik ezt. Ha valaki nem érti, hogy a kapott szívességet hálásan viszonozni kell, és hálátlan, akkor azt lelkiismeretlennek és olyannak tartják, aki nem méltó arra, hogy közösködjenek vele, és mindenkinek meg kell vetnie, vissza és el kell utasítania. Másfelől, ha valaki igenis érti, hogy a kapott szívességet hálásan viszonozni kell –, ha hálás és minden rendelkezésére álló eszközzel viszonozza a kapott szívességeket és segítséget –, azt lelkiismeretes és emberséges személynek tartják. Ha valaki támogatást vagy segítséget kap a másiktól, ám nem viszonozza, vagy csupán csekély háláját fejezi ki iránta egy egyszerű »köszönömmel«, és semmi több, akkor vajon mit fog gondolni a másik? Kényelmetlenül érezheti magát? Azt gondolhatja: »Ez a fickó nem érdemli meg a segítséget, nem jó ember. Ha így reagál, amikor olyan sokat segítettem neki, akkor sem lelkiismerete, sem emberi mivolta nincs, és nem érdemes közösködni vele«? Ha ismét ilyesféle emberbe botlana, akkor is segítene neki? Legalábbis nem szívesen” (Az Ige, 6. kötet – Az igazságra törekvésről I. Mit jelent az igazságra törekedni? (7.)). „Az ősidőktől egészen napjainkig számtalan embert befolyásolt a kedvesség viszonzására vonatkozó erkölcsös viselkedést illető fenti eszme, nézet és mérce. Még amikor az őket kedvességgel megajándékozó személy gonosz vagy rossz is, és aljas cselekedetekre és gaztettekre kényszeríti őket, akkor is szembemennek saját lelkiismeretükkel és józan eszükkel, és vakon megfelelnek, hogy viszonozzák a kedvességét, számos végzetes következmény mellett. Azt mondhatjuk, hogy sokak, akiket az erkölcsi magatartás e mércéje befolyásolt, megbéklyózott, korlátozott és megkötözött, vakon és tévesen fenntartják ezt a kedvesség viszonzását illető nézetet, sőt valószínűleg segítői és cinkosai a gonosz embereknek. Most, hogy hallottátok a közlésemet, világos képetek van erről a helyzetről, és el tudjátok dönteni, hogy ez ostoba lojalitás, és hogy ez a viselkedés mindenféle korlát szabása nélküli magatartásnak, illetve a kedvesség mindenféle megkülönböztetés nélküli felelőtlen viszonzásának számít, ami nélkülözi az értelmet és az értéket. Mivel az emberek félnek a közvélemény bírálatától és attól, hogy mások elítélik őket, kénytelen-kelletlen annak szentelik az életüket, hogy viszonozzák mások kedvességét, még akkor is, ha eközben feláldozzák az életüket, ami a dolgok intézésének téves és ostoba módja. A hagyományos kultúrából eredő említett szólás nem csupán megbéklyózta az emberek gondolkodását, hanem egy szükségtelen súlyt és kellemetlenséget is helyezett az életükre, a családjukra pedig további szenvedést és terheket rakott. Sokan nagy árat fizettek, hogy viszonozzák a kapott kedvességet – a kedvesség viszonzását társadalmi felelősségnek vagy saját kötelességüknek tekintik, és akár egész életüket is eltölthetik mások kedvességének viszonzásával. Úgy hiszik, hogy ez egy tökéletesen természetes és indokolt dolog, egy elháríthatatlan kötelesség. Hát nem ostoba és képtelen ez a nézőpont és cselekvési forma? Teljességgel feltárja, mennyire tudatlanok és felvilágosulatlanok az emberek. Mindenesetre ez az erkölcsös magatartást illető szólás, miszerint »a kapott szívességet hálásan viszonozni kell«, ugyan lehet, hogy összhangban áll az emberek elképzeléseivel, de az igazságalapelvekkel nem egyezik. Nem összeegyeztethető Isten szavaival, és a dolgok intézésének helytelen szemlélete és módja” (Az Ige, 6. kötet – Az igazságra törekvésről I. Mit jelent az igazságra törekedni? (7.)). Isten szavai tökéletes kinyilatkoztatást adtak. Ősidőktől fogva az emberek emberi mivoltának egy klasszikus fokmérője az volt, hogy hálásan viszonozzák-e a kapott szívességet. Ha valaki segít neked, vagy kedves hozzád, ezt viszonoznod kell. Ha így teszel, jó ember vagy; ha nem, az emberek elfordulnak tőled, és megbüntetnek mint hálátlan embert. Az embereket agymosottá teszi és befolyásolja az az elképzelés, hogy a szívességet viszonozni kell, így öntudatlanul is gúzsba kötve, béklyóban élnek. Eszerint, ha valaki régen segített neked, azt vissza kell fizetned, nem kell különbséget tenni aszerint, milyen ember vagy milyen úton jár, vagy hogy az igazság szerint való-e viszonozni a szívességét. A szívesség visszafizetésének elvárása miatt egyesek egész életüket mások által korlátozva élik le, sőt olyanok is vannak, akik rossz dolgokat cselekszenek mások kedvéért, és azok kihasználják őket a szívesség viszonzására hivatkozva, így az egész életük csupa nyomorúság és szenvedés. Édesanyám gyerekkoromtól fogva arra tanított, hogy a szívességet hálásan viszonozni kell, hogy sosem szabad elfelednünk, ha mások kedvesek voltak hozzánk, mert akkor az emberek titokban megszólhatnak minket. A legtöbb ismerősöm szintén ilyen szempontok szerint értékelte mások viselkedését. Én is ezek szerint a nemzedékről nemzedékre továbbadott aforizmák szerint éltem, hogy „a kapott szívességet hálásan viszonozni kell” vagy „amit kapsz, tízszeresen fizesd vissza” vagy „aki egy csepp vízzel kínált, áradó forrást kapjon cserébe”. Ha valaki segített nekem, mindig emlékezetemben tartottam, és kerestem az alkalmat, hogy viszonozzam. Ha valaki kedves volt hozzám, és én nem viszonoztam, bűntudatom volt, kényelmetlenül éreztem magam, és szégyelltem a szeme elé kerülni. Aggódtam, hogy az emberek hálátlannak mondanak majd. Mivel Fang Ling korábban segített nekem, hiába ismertem fel, hogy kétkedő, aggódtam, hogy bírálni fognak, ha az alapelvek szerint kitakarítom a gyülekezetből, ezért törtem a fejem, hogyan tudnám megvédeni, ezzel viszonozva a szívességét. Amikor fel kellett olvasnom a testvéreimnek a leírást arról, milyen gonoszságokat cselekedett Fang Ling, aggódtam, hogy hálátlannak mondanak majd, ezért féltem konfrontálódni velük. Amikor fel kellett olvasnom az értesítést Fang Lingnek, és láttam, milyen sápadt és sovány, akaratlanul is bűntudatom lett, és nem tudtam uralkodni azon, amit mondtam, így végül csak a gonosz cselekedetei leírását olvastam fel. Miután Fang Linget kitakarítottuk, nem mertem szemtől szembe kerülni vele. Pontosan tudtam, hogy nem törekszik az igazságra, nem az igaz utat járja, és hogy kiiktattuk, de mindig úgy éreztem, ártottam neki. A segítség, amit tőle kaptam, megbékylózott, és olyan teherként nehezedett rám, hogy fuldokoltam. Megértettem, hogy annyira korlátozott ez a hagyományos elképzelés, hogy még a jót se tudtam megkülönböztetni a rossztól, nemhogy az igazságot gyakorolni. Azért, hogy saját jó hírnevem megőrizzem, és mások ne vádoljanak hálátlansággal, akaratlanul is a Sátán eszköze lettem, és önkéntelenül viszonoztam a szívességet anélkül, hogy különbséget tettem volna jó és rossz között. Teljesen elvtelenül és viszonyítási alap nélkül cselekedtem, és önkéntelenül is lázadtam Isten ellen, és ellenálltam Neki. Rájöttem, hogy bár egyesek talán védik, dicsérik és elismerik a viselkedésemet, feláldoztam a gyülekezet érdekeit, és ez kitörölhetetlen foltot hagyott a hívői pályafutásomon. Ennek elég súlyos következményei lettek! Ezen a tapasztalaton keresztül megértettem, hogy a hagyományos kultúra a Sátán eszköze arra, hogy az embereket az erkölcsön keresztül foglyul ejtse és megbéklyózza, egy eszköz, amivel a Sátán félrevezeti és megrontja az embereket. Mivel megkötött ez a téves elképzelés, hiába értettem tisztán az igazságot, nem tudtam gyakorolni, lázadtam Isten ellen, és ellenálltam Neki. Nem akartam többé sátáni filozófia szerint élni.

Isten szavainak két másik passzusára is rátaláltam: „Fel kell ismerni a hagyományos kulturális elgondolást, miszerint »a kapott kedvességet hálásan kell viszonozni«. A legfontosabb elem a »kedvesség« szó. Hogyan tekints erre a kedvességre? A kedvesség mely aspektusára és természetére utal ez? Mi a jelentősége annak, hogy »a kapott kedvességet hálásan kell viszonozni«? Az embereknek meg kell találniuk a válaszokat ezekre a kérdésekre, és semmilyen körülmények között nem szabad, hogy korlátozza őket a kedvesség viszonzásának ezen eszméje. Ez elengedhetetlenül fontos mindazok számára, akik az igazságra törekszenek. Az emberi elképzelések szerint mi a »kedvesség«? Egy kisebb szinten a kedvesség az, amikor valaki kisegít a bajban. Például valaki ad neked egy tál rizst, amikor éhezel, vagy egy üveg vizet, amikor majd szomjan halsz, illetve felsegít, amikor elesel és nem tudsz felkelni. Ezek mind kedves cselekedetek. Nagy kedvesség az, ha valaki megment, amikor kilátástalan helyzetben vagy – ez egy életmentő kedvesség. Amikor halálos veszélyben vagy, és valaki segít elkerülnöd a halált, az illető lényegében megmenti az életedet. Ez néhány dolog azok közül, amit az emberek »kedvességként« fognak fel. Az efféle kedvesség messze meghalad mindenféle csekély, anyagi szívességet; nagy kedvesség, amely pénzben vagy anyagi dolgokban nem mérhető. Azok, akik kapják, olyan hálát éreznek, amelyet lehetetlen egyszerűen pár köszönő szóval kifejezni. De vajon helyes az, ha az emberek így mérik a kedvességet? (Nem.) Miért mondjátok, hogy nem helyes? (Mert ez a mérés a hagyományos kultúra normáin alapszik.) Ez a válasz elméletre és doktrínára alapoz, és miközben helyesnek tűnhet, nem jut el a dolog lényegéig” (Az Ige, 6. kötet – Az igazságra törekvésről I. Mit jelent az igazságra törekedni? (7.)). „Most fordítsuk a figyelmünket az ember úgynevezett kedvességének témájára. Például vegyük egy kedves ember esetét, aki megment egy éhségtől összeeső koldust odakinn a hóban. Az otthonába viszi a koldust, megeteti és felöltözteti, majd megengedi neki, hogy a családja körében éljen és dolgozzon nekik. Függetlenül attól, hogy a koldus saját szabad akaratából önként jelentkezett dolgozni, vagy azért tette, hogy viszonozza a kedvességet, vajon a megmentése kedves cselekedet volt? (Nem.) Még a kis állatok is képesek segíteni egymásnak és megmenteni egymást. Az emberektől csupán egy apró erőfeszítést kíván, hogy ilyesmiket tegyenek, és bárki, aki emberséges, képes megtenni ilyesmit, és felérni hozzá. Azt mondhatnánk, hogy az efféle cselekedetek társadalmi felelősséget és kötelességet jelentenek, amelyet bárkinek, aki emberséges, teljesítenie kell. Nem enyhe túlzás, hogy az ember kedvességként jellemzi ezeket? Találó jellemzés ez? Például éhínség idején, amikor sokan éhezhetnek: ha egy gazdag ember rizzsel teli zsákokat osztogat a szegény háztartásoknak, hogy segítsen átvészelniük ezt a nehéz időszakot, az vajon nem csupán egyféle alapvető erkölcsös segítség és támogatás példája, aminek meg kell lennie az emberek között? Csak egy kevés rizst adott nekik – ez nem olyan, mintha az összes ételét elosztogatta volna, maga pedig éhezne. Valóban kedvességnek számít ez? (Nem.) Azok a társadalmi felelősségek és kötelezettségek, amelyek teljesítésére az ember képes, azok a cselekedetek, amelyekre az embernek ösztönösen képesnek kell lennie, és amelyeket meg kell tennie, valamint a mások számára segítő és jótékony egyszerű szolgálatok – ezek a dolgok semmiképp sem tekinthetők kedvességnek, ugyanis mind olyan eset, amikor az ember egyszerűen segítő kezet nyújt. Teljesen normális jelenség, ha egy megfelelő időben és helyen segítünk valakinek, akinek épp szüksége van rá. Ez egyben az emberi faj minden tagjának felelőssége. Egyszerűen egyfajta felelősség és kötelezettség. Isten megadta ezeket az ösztönöket az embereknek, amikor megteremtette őket. Milyen ösztönökre utalok itt? Az ember lelkiismeretére és értelmére utalok” (Az Ige, 6. kötet – Az igazságra törekvésről I. Mit jelent az igazságra törekedni? (7.)). Isten szavainak elolvasásával új megértést nyertem arról, mi is az a „szívesség”, ami a „viszonozd a szívességet” alapelvben megbéklyózott. Ha valaki nehéz élethelyzetbe kerül, az, hogy segítünk neki túljutni ezen, és lehetőségünk szerint támogatjuk őt, társadalmi felelősségünk, amit mindannyiunknak fel kellene vállalnunk, tehát valójában nem szívesség. Például amikor Fang Ling segített nekem a lebénult férjemet ápolni, és gondozta a termést a földjeinken a legnehezebb időkben, ez csak a normális emberi kapcsolat velejárója volt, és kölcsönös támogatás két ember között. Nem is szólva arról, hogy ő a férjem nővére, tehát természetes, hogy amennyire tudott, segített a fivérének, amikor az nehéz helyzetbe került. Ez nem tekinthető igazán szívességnek. Mikor a férjem elhunyt, és én negativitásba süllyedtem, Fang Ling közösséget vállalt velem, és támogatott, de ez olyasmi, amit a nővérek természetesen megtesznek egymásért, és nem nevezhetjük szívességnek. Ha Fang Ling családja kerülne nehéz helyzetbe, én is támogatnám őket. Ha ő lenne negatív és gyenge, Isten szavait olvasnám neki, és támogatnám. Ezt kellene tennie mindenkinek, akinek normális emberi mivolta van. Mégis mindent, amit Fang Ling tett, szívességnek tartottam, és mindig arra gondoltam, hogyan viszonozhatnám, mintha a segítsége nélkül nem boldogultam volna. Pedig valójában Isten szavainak útmutatása és segítsége juttatott el oda, ahol most vagyok. Miután a férjem elhunyt, mivel nem ismertem az igazságot, nem tudtam, hogyan kell eljárnom, és leggyengébb, legnegatívabb állapotomban Isten volt az, aki különböző dolgokat, embereket és helyeket vezényelt utamba, hogy segítsen nekem. Isten szavai világosítottak meg és vezettek ki a nehézségeimből, és juttattak el oda, ahol most vagyok. Most semmiben sem szenvedek hiányt, és ugyanolyan normálisan élek, mint bárki más, eszem és iszom Isten szavait, és végzem a kötelességemet, de ez mind Isten szeretetének köszönhető. Ha valóban lenne lelkiismeretem, Istennek kellene visszafizetnem. Ehelyett azzal a téves elképzeléssel éltem, hogy a kapott szívességet hálásan viszonozni kell, mindig értékelni kell az érzéseket és a kölcsönös gondoskodást. És sose feledhetem a legkisebb szívességet sem, amit valaki tett nekem, miközben ellenálltam Istennek, lázadtam Ellene, pedig Tőle kaptam mindent, és nem haboztam megszegni az alapelveket, és megsérteni a gyülekezet érdekeit, hogy viszonozzam a szívességet. Ez volt a valódi hálátlanság és az emberség hiánya. Amikor erre rájöttem, sokkal nyugodtabb lettem, és arra gondoltam: milyen szánalmas is voltam, hogy nem ismertem az igazságot.

Rátaláltam Isten szavainak erre a passzusára is: „Valaki segített neked a múltban, bizonyos módokon kedves volt hozzád, és befolyással volt az életedre vagy valami fontos eseményre, ám az emberi mivolta és az általa járt út nem egyezik a te saját utaddal és azzal, amit keresel. Nem beszéltek közös nyelvet, nem kedveled az illetőt, és egy bizonyos szinten talán azt mondhatnád, hogy teljesen különböző az érdeklődési körötök és az, amit kerestek. Az utatok az életben, a világnézetetek és az életszemléletetek teljesen különböző – két teljesen eltérő embertípus vagytok. Hogyan kellene tehát megközelítened és reagálnod a segítségre, amelyet korábban nyújtott neked? Valóságos helyzet ez, amely előfordulhat? (Igen.) Nos, mit kellene tenned? Ez is egyszerűen kezelhető helyzet. Mivel mindketten különböző utakon jártok, miután a lehetőségeid fényében számodra megengedhető bármiféle anyagi térítést biztosítottál számára, úgy találod, hogy a hitetek túlságosan eltérő, nem tudtok ugyanazon az úton járni, sőt, barátok sem tudtok lenni, és kapcsolatot tartani sem tudtok a jövőben. Mi legyen a következő lépés, tekintve, hogy a továbbiakban nem tudtok kapcsolatot tartani? Tarts távolságot tőle. Lehet, hogy a múltban kedves volt hozzád, de szélhámoskodva és csalással boldogul a társadalomban, mindenféle aljas tettet elkövetve, és nem kedveled ez a személyt, így hát teljességgel észszerű távol tartanod tőle magad. Egyesek azt mondhatják: »Nem lelkiismeretlen dolog így cselekedni?« Ez nem a lelkiismeret hiánya – ha tényleg valami nehézséggel találkozna az életében, még mindig kisegítheted, ám nem hagyhatod, hogy korlátozzon, illetve nem csatlakozhatsz hozzá a gonoszság és az esztelen tettek elkövetésében. Arra sincs szükség, hogy robotolj neki, csak azért, mert segített vagy nagy szívességet tett neked a múltban – ez nem a kötelezettséged, ő pedig nem érdemli meg az ilyen a bánásmódot. Jogodban áll eldönteni, hogy olyan emberekkel tartasz kapcsolatot, töltesz időt, sőt, akár barátkozol össze, akiket kedvelsz és akikkel kijössz – akik korrektek. Eleget tehetsz a felelősségednek és a kötelezettségednek az illető felé – ehhez jogod van. Természetesen megtagadhatod a barátkozást és azt, hogy dolgod legyen olyan emberekkel, akiket nem kedvelsz, és semmiféle kötelezettségnek és felelősségnek nem kell eleget tenned velük szemben – ehhez is jogod van. Még az sem helytelen, ha úgy döntesz, hogy otthagyod az illetőt és nem vagy hajlandó kapcsolatot tartani vele, illetve semmiféle felelősségednek és kötelezettségednek nem teszel eleget vele szemben. Szabnod kell bizonyos határokat a viselkedésednek, és különböző módon kell kezelned a különböző embereket. Nem kell gonosz emberekhez társulnod, sem a rossz példájukat követned – ez a bölcs döntés. Ne befolyásoljanak különféle tényezők, mint például hála, érzések és közvélemény – ez azt jelenti, hogy állást foglalsz és vannak alapelveid – ezt kell tenned” (Az Ige, 6. kötet – Az igazságra törekvésről I. Mit jelent az igazságra törekedni? (7.)). Isten szavai egyértelműen lefektették az emberek kezelésének alapelveit. Ha valaki a múltban nagy szívességet tett nekünk, emberi mivoltának minősége és cselekedetei természete szerint kell bánnunk vele. Ha jó ember, és az igaz utat járja, normálisan beszélgethetünk vele, és lehetőségeink szerint segíthetünk neki, amikor szüksége van rá. Ha az, aki segített nekünk, nem az igaz utat járja, és gyalázatos dolgokat követ el, óvatosan kell kezelnünk a vele való interakciót, meg kell vizsgálni annak a természetét, amit mond és tesz nem pedig vakon, elvtelenül viszonozni a szívességét. Szükség esetén lehet, hogy el kell hagynunk, vagy távolságot kell tartanunk tőle, és csak anyagi segítséget nyújtani neki, lehetőségeink szerint. Ha hisz Istenben, de nem törekszik az igazságra, csak gépiesen végzi a kötelességeit, bajt kever, és akadályozza Isten házának a munkáját, meg kell metszenünk az igazságalapelvek szerint. Ha továbbra sem tanúsít megbánást, tartanunk kell magunkat az alapelvekhez, az alapelvek értelmében figyelmeztetve azt, akit figyelmeztetni kell, és kitakarítva azt, akit ki kell takarítni. Nem szabad a sátáni törvények szerint cselekednünk, a gonosszal közösködnünk, és megsértenünk az alapelveket. Arra gondoltam, hogy nem az alapelvek szerint bántam az emberekkel, ismételten tudatlanul viselkedtem, megbéklyóztak a hagyományos gondolatok, és akaratlanul is a Sátán szolgája lettem, akadályozva a gyülekezet életét. Ha hitünkben nem az igazság szerint élünk, bármikor megeshet, hogy ellenállunk Istennek, és megsértjük az Ő természetét! Fang Ling időnként még mindig támogat anyagilag, de Isten szavainak segítségével megtanultam, hogyan gondoljak erre a támogatásra. Nem úgy tekintek a támogatására, hogy ő jól bánik velem, vagy szívességet tesz nekem, hanem mint Isten szeretetének jelére. Isten indította arra, hogy segítsen nekem. Ezért Istennek kell köszönetet mondanom és kötelességem teljesítésével viszonoznom a segítségét.

A múltban mindig azt gondoltam, a kapott szívességet viszonoznom kell, és hálásnak kell lennem érte – úgy véltem, a jó emberek így tesznek. Azonban saját tapasztalatból rájöttem, hogy a Sátán a kedvesség viszonzásának ezt a hagyományos gondolatát arra használja, hogy megbéklyózza az embereket, korlátozza a gondolkodásukat, hogy ne tudjanak különbséget tenni rossz és jó között. Így az emberek elvtelenül cselekednek, és akaratlanul is a Sátán eszközeivé válnak. Azt is megtanultam, hogy bármilyen jónak is tűnnek az emberek számára a sátáni dolgok, azok nem az igazságot képviselik. Csak Isten szavai az igazság. Isten szavai lehetővé teszik, hogy megkülönböztessük a jót a rossztól, és megéljük normális emberi mivoltunkat. Csak akkor cselekedhetünk Isten szándéka szerint, ha az igazság szezrint élünk, Isten szavainak alapelvei szerint bánunk az emberekkel, és jellemesen és méltósággal élünk. Minden hála Istené az Ő üdvösségéért!