Írta: Miao-hsziao, Kína

Szegény parasztcsaládban nőttem fel. A szüleim majdnem 40 évesek voltak, amikor örökbe fogadtak. Amióta az eszemet tudom, láttam, ahogy a szüleim keményen dolgoznak, hogy pénzt keressenek és eltartsák a családunkat. Apám egész évben pirkadat előtt kelt, hogy dolgozzon, és a forró júniusi napokon is kint gürcölt a szabadban, hogy pénzt keressen a taníttatásomra. Anyám is nagyon keményen dolgozott. Amikor beteg volt, nem bírta rávenni magát, hogy orvosi kezelésre költsön pénzt; mindennap kiment a patakhoz füvet kaszálni, hogy nyulakat neveljen, és így spóroljon pénzt a tandíjamra. A szüleim nehéz helyzetét látva sajgott a szívem, ezért elhatároztam, hogy ha felnövök, hűségesen gondoskodom róluk. Felnőttként gyakran emlékeztettem magam, hogy elkerüljem azt a helyzetet, amikor „a gyermek gondoskodni akar a szüleiről, de a szülei már nincsenek többé”. Emlékeztettem magam, hogy a szüleim iránti hálámat illetően sose kelljen semmit megbánnom. Később lemondtam arról a férfiról, akit szerettem, és a szüleim kívánságának megfelelően a mostani férjemet választottam, aki hozzánk költözött.

2011-ben apám hirtelen elhunyt. Arra gondoltam: „Bármilyen nehéz vagy kemény is lesz, anyám felé illően hálásnak kell lennem. Nehogy később kelljen megbánnom.” Gyakran vettem anyámnak táplálékkiegészítőket. 2012-ben anyám hirdette nekem Mindenható Isten utolsó napokbeli evangéliumát. Hat hónappal később már gyakran jártam összejövetelekre és végeztem a kötelességemet. A férjem burkoltan és nyíltan is kritizálta anyámat, amiért hirdette nekem az evangéliumot, sőt, előttem gúnyolta és nevetségessé tette őt. Annyira dühös lettem, hogy leszidtam a férjemet, és minden alkalommal, amikor ez történt, láttam, ahogy anyám fájdalmában és tehetetlenségében elvonul. Később a férjem egyre súlyosabban üldözött, sőt, vert és szidott is. Anyám velem együtt tűrte a szóbeli bántalmazást, és úgy éreztem, rengeteggel tartozom neki. 2015 végén prédikátorrá választottak. Egyszer annyira el voltam foglalva a kötelességeimmel, hogy körülbelül egy hétig nem mentem haza. A férjem összefogott a rokonokkal, hogy anyámat bajba keverjék, és azzal is fenyegetőzött, hogy feljelenti a gyülekezet vezetőit és dolgozóit. Kénytelen voltam abbahagyni a kötelességem végzését és hazamenni, hogy elsimítsam a dolgokat. Miután hazaértem, a férjem abbahagyta a munkát, és otthon maradt, hogy felügyeljen. Ez engem mélységesen taszított, de nem mertem vitatkozni vele anyám előtt. Csak tűrni tudtam, miközben belül mélyen szenvedtem, és lehangoltnak éreztem magam. Visszagondoltam arra, hogy a férjem milyen gyakran alázta meg és gúnyolta anyámat, mióta hinni kezdtem Istenben, és annyira gyötrődtem, mintha a szívem szakadt volna meg. Úgy éreztem, nemcsak hogy nem teszem lehetővé, hogy anyám élvezze az idős korát, de rengeteg sérelmet és fájdalmat is okozok neki. Ennek eredményeképpen már nem volt meg az elszántságom, hogy elmenjek és végezzem a kötelességemet. Anyám közösséget vállalt velem, mondván, hogy imádkoznom kellene, és Istenre kellene támaszkodnom, de aggódtam, hogy ha elmegyek a kötelességemet végezni, a férjem újra üldözni fog, és nem tudtam, még hány sérelmet kell majd anyámnak elviselnie. Ezért otthon maradtam, és az állapotom is egyre rosszabb lett. Később Isten kiutat nyitott számomra. A férjemet értesítette a munkáltatója, hogy menjen vissza dolgozni, és csak ekkor tudtam elmenni összejövetelekre és végezni a kötelességemet.

2016-ban a nővért, akivel társak voltunk, letartóztatták. Szomszédok voltunk, így az én biztonságom is veszélyben forgott. Megbeszéltem a férjemmel, hogy elmegyek elrejtőzni, de hihetetlen módon, alig néhány nappal az otthonról való távozásom után, bement a rendőrségre és feljelentett, amiért hiszek Istenben és elhagytam az otthonom. A rendőrség nyomozni kezdett utánam, így még kevésbé mehettem haza. Arra gondoltam, hogy a jövőben nem mehetek haza meglátogatni anyámat – hogyan fogok gondoskodni róla és kimutatni neki a hálámat? Apám meghalt, a férjem pedig így üldöz minket. Miután elmentem, ki tudja, hogyan bánik majd anyámmal. Én vagyok anyám egyetlen rokona. Annyira boldogtalan lenne, ha nem lennék vele, és elviselhetetlennek találná! De ha letartóztatnának, amikor hazamegyek, képes lennék szilárdan megállni? A szívem tele volt fájdalommal és konfliktussal, ezért imádkoztam és könyörögtem Istenhez, hogy vezessen engem. Egy nap eszembe jutottak Isten szavai: „Hová fog menni az ember, mit fog tenni, milyen emberekkel vagy helyzetekkel fog találkozni, miket fog mondani, és mi fog történni az egyes napok folyamán – meg tudják-e jósolni ezeket a dolgokat az emberek? Elmondható, hogy az emberek nemcsak hogy nem látják előre mindezeket az eseményeket, de még kevésbé képesek irányítani a dolgok menetét. Az emberek mindennapi életében ezek az előre nem látható dolgok korántsem újdonságok, hanem mindennapos események. A mindennapi élet ezen apró-cseprő ügyeinek bekövetkezése, valamint alakulásuk módjai és törvényei folyamatosan emlékeztetik az embereket: Semmi sem véletlen, ami történik; a történések alakulásának menetét és elkerülhetetlenségét nem lehet emberi akarattal megváltoztatni. Minden egyes dolog bekövetkezése a Teremtő intését közvetíti az emberiség felé, és azt az üzenetet hordozza, hogy az emberek nem tudják irányítani a saját sorsukat. Ugyanakkor ez egy visszavágás az emberek azt illető hiábavaló ambíciójára és vágyára, hogy a saját kezükbe vegyék a sorsukat. Ez a csapás olyan, mint egy erőteljes pofon, amely újra és újra arcul csapja az emberiséget, arra kényszerítve az embereket, hogy elgondolkodjanak azon, pontosan ki is gyakorol szuverenitást a sorsuk felett és ki irányítja a sorsukat. És ahogy az ambícióik és vágyaik folyamatosan szertefoszlanak és összetörnek, az emberek nem tehetnek mást, mint hogy önkéntelenül is belenyugszanak a sors elrendezéseibe, és elfogadják a valóságot, az Ég akaratát és a Teremtő szuverenitását. A mindennapi élet apró-cseprő ügyeinek ismétlődő bekövetkezésétől kezdve minden ember életének sorsáig nincs semmi, ami ne fedné fel a Teremtő szuverenitását és intézkedéseit; nincs semmi, ami ne hordozná azt az üzenetet, hogy a Teremtő hatalma felülmúlhatatlan, ami ne közvetítené azt az örökké megváltoztathatatlan igazságot, hogy a Teremtő hatalma a legfőbb!” (Az Ige, II. kötet – Isten megismeréséről. Isten Maga, az egyedülálló III.). Ahogy Isten szavain töprengtem, rájöttem, hogy Isten szuverenitást gyakorol minden felett, ami nap mint nap történik; az emberek nem tudják előre megjósolni, sem irányítani ezeket a dolgokat. Alá kell vetnem magam annak, amit Isten elrendez és levezényel. Arra gondoltam, hogy a nővért, akivel társak voltunk, letartóztatta a rendőrség, hogy a férjem feljelentett a rendőrségen, és hogy a rendőrség üldöz, és nem mehetek haza. Ezt az eseménysorozatot nem tudtam volna előre megjósolni; mindezt Isten engedte meg. El kellett fogadnom ezt a valóságot. Visszagondoltam arra az időre, mióta hinni kezdtem Istenben. Nagyon szomorú volt a szívem, amikor láttam, hogy anyámat a férjem üldözi és megalázza, és nem akartam elmenni a kötelességemet végezni, mert féltem, hogy anyámat üldözni fogják. Attól is féltem, hogy ha elmegyek, nem lesz, aki gondoskodjon róla idős korában. Amikor erre gondoltam, megértettem, hogy folyamatosan a családi ragaszkodás fogságában voltam, és nem tudtam megfelelően törekedni az igazságra, se a kötelességemet végezni. Ezzel a most rám szakadt környezettel, hogy nem mehettem haza, Isten szándéka az volt, hogy a szívemet a kötelességemnek szenteljem, ami jótékony hatással lesz az életem növekedésére. Ráadásul gyülekezeti vezető voltam. Ha nem hagynám el az otthonom, akkor a rendőrség, amint letartóztatnak, anyámat használná fel, hogy megfenyegessen. Képes lennék akkor szilárdan megállni? Ha nem tudnám elviselni a kínzást, és Júdássá válnék, elárulva Istent, akkor Isten teljesen kiiktatna engem. Hosszas gondolkodás után úgy döntöttem, hogy folytatom a kötelességem végzését a gyülekezetben. Amikor távol voltam otthonról, minden alkalommal, amikor esett az eső, arra gondoltam: „Az udvarunkon csúszik a talaj – mi van, ha anyukám elesik, és nincs ott senki, hogy segítsen neki?” A búzaaratás idején aggódtam: „Hogyan fogja anyám egyedül betakarítani a termést? Nem tudom, a férjem segít-e neki.” A kínai újév alatt könnyekkel a szememben tartottam a vendéglátó család által készített ételt. „Én jól ehetek távol otthonról, de nem tudom, hogy anyám jól van-e otthon. Vajon a férjem szidja és sértegeti? Az ünnepek alatt más családok újraegyesülnek, de én egyedül hagytam anyámat otthon. Biztosan elhagyatottnak és magányosnak érzi magát, és el kell viselnie a rokonaink és barátaink gúnyolódását. Olyan sokkal tartozom anyámnak!” Minél többet gondolkodtam ezen, annál jobban gyötrődtem, és elvesztettem minden motivációmat a kötelességem végzésére. Sírtam és imádkoztam Istenhez, könyörögve, hogy vezessen ki ebből a negatív állapotból.

Egy nap az áhítat során Isten szavait olvastam, és képes voltam elengedni a szüleim miatt érzett aggodalmaimat. Mindenható Isten azt mondja: „Nem számít, mit gondolsz, mit tervezel vagy mit teszel, ezek a dolgok nem fontosak. Az a fontos, hogy meg tudod-e érteni, és valóban el tudod-e hinni, hogy minden teremtett lény Isten kezében van. Néhány szülőnek abban az áldásban és sorsban van része, hogy élvezheti az otthon boldogságát, valamint a gyermekekkel és unokákkal teli otthont. Ez Isten szuverenitása, és egy olyan áldás, amelyet Isten ad nekik. Egyes szülőknek nem ez a sorsuk; Isten nem ezt rendezte el számukra. Nincsenek megáldva azzal, hogy boldog családjuk legyen, vagy azzal, hogy a gyermekeik körülveszik őket. Ez Isten vezénylése, és az emberek nem erőltethetik ezt. Akárhogy is, végső soron, amikor a gyermeki engedelmességről és tiszteletről van szó, akkor az embereknek legalább az alávetettség mentalitásával rendelkezniük kell. Ha a környezet lehetővé teszi, neked pedig megvannak hozzá az eszközeid, akkor tanúsíthatsz gyermeki tiszteletet és engedelmességet a szüleid iránt. Ha a környezet nem teszi lehetővé, neked pedig nincsenek meg hozzá az eszközeid, akkor ne próbáld erőltetni. Ez az alávetettség. Hogyan jön létre ez az alávetettség? Mi az alávetettség alapja? Az, hogy mindezeket a dolgokat Isten rendezte el, és Isten szuverenitása alá tartoznak. Ezek a dolgok nem az emberek választásán múlnak és az embereknek nincs is joguk választani; alá kell vetniük magukat. Amikor úgy érzed, hogy az embereknek alá kell vetniük magukat, és mindent Isten vezényel, akkor vajon nem érzed magad nyugodtabbnak a szívedben? (De igen.) Akkor a lelkiismereted még mindig érez majd dorgálást? Többé már nem fogja folyamatosan dorgálva érezni magát, az a gondolat pedig, hogy nem viselkedsz tisztelettel és engedelmességgel a szüleiddel, többé már nem fog uralkodni feletted. Alkalmanként lehet, hogy még mindig fogsz erre gondolni – az, hogy lesznek normális gondolatok vagy ösztönök az ember emberi mivoltán belül, olyasmi, amit senki nem tud elkerülni” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Mi az igazságvalóság?). Isten szavain elgondolkodva megértettem, hogy Isten minden ember számára más sorsot rendelt, és az embereknek nincs hatalmuk semmin sem változtatni. Ha Isten úgy rendelte, hogy anyám ne élvezhesse a gyermekei közelségének áldását, akkor bármennyire is próbálkozom, semmin sem tudok változtatni. Arra gondoltam, hogy anyám és én gyerekkorom óta együtt voltunk, egyszer sem váltunk el. Később, Istenbe vetett hitem miatt, a rendőrség üldözött, és el kellett hagynom az otthonom. Ezt Isten rendezte el és rendelte el előre. Amikor anyámat a férjem otthon üldözi, ez olyasmi, amit anyámnak meg kell tapasztalnia. Én azonban nem értettem Isten szuverenitását, és folyton aggódtam amiatt, hogy anyám magányos és szenved. Én is sötétségben és fájdalomban éltem, és a kötelességem is megsínylette. Most már rájöttem, hogy mivel nincs lehetőségem kifejezni a hálámat anyám felé, jobb, ha egyszerűen hagyom, hogy a dolgok a maguk útján haladjanak. Anyám hisz Istenben, így bár távol van tőlem, mégis ott van neki Isten, és Isten vezetni fog minket, ahogy a jövőben az utunkat járjuk. Hittem, hogy minden Isten kezében van. Amikor erre gondoltam, csendben imádkoztam Istenhez, készen arra, hogy alávessem magam. Rábíztam anyámat Istenre, hogy vezesse őt, miközben megtapasztalja a családunk részéről érkező üldöztetést. Később véletlenül elolvastam egy tapasztalati bizonyságtételt, amelyet anyám írt. Azt olvastam, hogy amikor nem voltam vele és gyenge volt, imádkozott Istenhez, és a testvérek elmentek hozzánk, hogy közösséget vállaljanak Isten szavairól, és segítsenek neki. Miután megértette Isten szándékát, lassan kilábalt a negativitásából és gyengeségéből. Nagyon hálás voltam Istennek.

2022-ben a globális világjárvány újra kitört. Amikor láttam, hogy sok idős ember hal meg a járványban, újra aggódni kezdtem: „Ha anyám megfertőződik a járványban, lesz, aki gondoskodjon róla? Túl fogja élni? Ha mellette lennék, vizet és gyógyszert vinnék neki, és Isten szavairól vállalnék közösséget, hogy bátorítsam, az nem enyhítené a szívében lévő fájdalmat?” Mennyire vágytam rá, hogy visszamehessek és láthassam anyámat! Nagyon szerettem volna elmesélni neki az elmúlt évek tapasztalatait, és hogy mennyire hiányzott. Nem sokkal később megbetegedtem, és az ágyban fekve még jobban hiányoltam anyámat. Aggódtam, hogy ha meghal, soha többé nem látom, és magamban vitatkoztam Istennel: „Drága Istenem, miért van az, hogy mások újra együtt lehetnek a családjukkal, de nekem távol kell lennem anyámtól? Tudod, hogy az én hátterem más, mint a többieké. Én vagyok az egyetlen gyermek a családban, de nem tudok haláláig gondoskodni róla. Ha egyedül hal meg, a lelkiismeretem örökké vádolni fog.” Tudtam, hogy helytelen így gondolkodni, de nem tudtam, hogyan éljem meg ezt, ezért imádkoztam és könyörögtem Istenhez, hogy vezessen. Arra gondoltam, hogy minden alkalommal Isten szavai voltak azok, amelyek megvilágosítottak, és kivezettek a negativitásomból és gyengeségemből, és hogy anyám is megtapasztalta otthon, hogy Isten vezeti és óvja őt. Mindketten élveztük Isten szeretetét. Isten annyi mindent ajándékozott nekünk, de én nem tudtam, hogyan viszonozzam, és ehelyett panaszkodtam Rá. Igazán hiányzott belőlem a lelkiismeret! Imádkoztam Istenhez, készen arra, hogy komolyan keressem az igazságot a saját problémáim megoldására.

Egy nap meghallottam Isten szavainak felolvasását, és megértettem, hogyan álljak hozzá a szüleim kedvességéhez. Mindenható Isten azt mondja: „Amikor emberekről van szó, függetlenül attól, hogy a szüleid pedánsan vigyáztak-e rád vagy nagy gondodat viselték-e, mindenesetre csak a felelősségüknek és kötelezettségüknek tettek eleget. Függetlenül attól, hogy mi volt a céljuk a felneveléseddel, ez volt a felelősségük – mivel ők hoztak világra, felelősséget kell vállalniuk érted. Ennek alapján tekinthető-e jószívűségnek mindaz, amit a szüleid érted tettek? Nem tekinthető, igaz? (Igaz.) Nem számít jószívűségnek az, hogy a szüleid eleget tesznek a veled szembeni felelősségüknek, ezért ha egy virág vagy egy növény iránt tesznek eleget a felelősségüknek, öntözve és trágyázva azt, az vajon jószívűségnek számít? (Nem.) Ez még távolabb áll a kedvességtől. A virágok és a növények jobban növekednek odakint – ha a földbe ültetik őket, széllel, napfénnyel, esővízzel, akkor még jobban virulnak. Ha odabent cserépbe ültetik őket, nem növekednek vagy alakulnak olyan jól, mint odakint! Bármilyen családba is születik valaki, azt Isten rendelte el. Te élettel rendelkező ember vagy, és Isten minden életért felelősséget vállal, képessé téve az embereket, hogy életben maradjanak és kövessék azt a törvényt, amelyet minden teremtmény betart. Csak arról van szó, hogy emberként te abban a környezetben éltél, ahol a szüleid felneveltek, ezért abban a környezetben kellett felnövekedned. Az, hogy abban a környezetben születtél, Isten elrendelésének tulajdonítható; az, hogy a szüleid neveltek felnőtté, szintén Isten elrendelésének tudható be. Mindenesetre a felneveléseddel a szüleid felelősségnek és kötelezettségnek tesznek eleget. A felnőttkorig való felnevelésed az ő kötelezettségük és felelősségük, és ez nem nevezhető jószívűségnek. Mivel nem nevezhető jószívűségnek, elmondható, hogy ez olyasmi, aminek az élvezete megillet téged? (Igen.) Ez egyfajta jog, amelyet élvezned kell. Megérdemled, hogy a szüleid felneveljenek, mert mielőtt eléred a felnőttkort, az általad betöltött szerep a felnevelés alatt álló gyermeké. Ezért amit kapsz, az egyszerűen az, hogy a szüleid eleget tesznek a veled szembeni felelősségüknek, nem pedig szívesség vagy jószívűség tőlük. Bármely élőlény számára a gyermekszülés és -nevelés, a szaporodás és az utódok felnevelése egyfajta felelősség. Például a madaraknak, a szarvasmarháknak, a juhoknak, sőt még a tigriseknek is fel kell nevelniük az utódaikat, miután szaporodtak. Nincsenek olyan élőlények, amelyek ne nevelnék fel az utódaikat. Lehetséges, hogy vannak kivételek, de ezek ismeretlenek számunkra. Ez az élőlények túlélésének természetes jelensége, ez egy ösztön, amellyel az élőlények rendelkeznek, és nem tekinthető szívességnek. Ők csak betartják azt a törvényt, amelyet a Teremtő az állatok és az emberek számára előírt. Ezért az, hogy a szüleid felnevelnek téged, nem egyfajta kedvesség. Ezen az alapon elmondható, hogy a szüleid nem a hitelezőid. A veled szembeni felelősségüknek tesznek eleget. Függetlenül attól, hogy mennyit áldoznak érted a szívük véréből, és mennyi pénzt költenek rád, nem szabadna semmit kérniük tőled viszonzásul, mert ez szülői felelősségük. Mivel ez felelősség és kötelezettség, ingyenesnek kell lennie, és nem szabadna kérniük, hogy fizesd vissza nekik. A felneveléseddel a szüleid csak a felelősségüknek tesznek eleget és kötelezettségüket teljesítik; ennek ingyenesen kell történnie, nem pedig ügyletként. Tehát nem visszafizetésben kell gondolkodj azt illetően, ahogy a szüleiddel bánsz, vagy ahogyan a közted és köztük lévő kapcsolatot kezeled. Ha mégis ilyen gondolkodásmóddal bánsz a szüleiddel, törlesztesz nekik, és kezeled a közted és köztük lévő kapcsolatot, az valójában embertelen. Ugyanakkor, ha így teszel, az arra hajlamosít majd, hogy a testi érzéseid korlátozzanak és megkötözzenek, és nehéz lesz kikerülnöd ezekből a bonyodalmakból, olyannyira, hogy akár el is tévedhetsz. A szüleid nem a hitelezőid, ezért nem vagy köteles minden elvárásukat megvalósítani. Nem vagy köteles állni a számlát az ő elvárásaikért. Nekik meglehetnek a saját elvárásaik, viszont a saját döntéseidet neked kell meghoznod. Isten kijelölt a számodra egy életutat, elrendezett egy sorsot a számodra, és e dolgoknak egyáltalán semmi köze a szüleidhez. [...] Ha a körülményeid megengedik, hogy egy kicsit eleget tegyél a felelősségednek irántuk, akkor tégy úgy. Ha a környezeted és az objektív körülményeid nem teszik lehetővé, hogy teljesítsd a kötelezettségedet feléjük, akkor nem kell túl sokat gondolkodnod rajta, nem kell azt gondolnod, hogy tartozol nekik, mivel a szüleid nem a hitelezőid. Nem számít, hogy tanúsítasz-e gyermeki jámborságot a szüleid iránt, vagy eleget teszel-e a velük szembeni felelősségednek, csak némi felelősségednek teszel eleget a szüleiddel szemben, akik egyszer életet adtak neked és felneveltek, egy gyermek szemszögéből nézve. De ezt biztosan nem teheted abból a szemszögből, hogy megháláld nekik, vagy abból a szemszögből, hogy »a szüleid a jótevőid, és kárpótolnod kell őket, viszonoznod kell a kedvességüket«” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (17.)). Miután meghallgattam Isten szavait, hirtelen megértettem: azt, hogy a szüleim felneveltek, kedvességnek tekintettem, és ezért adósuknak éreztem magam. Úgy éreztem, ezt mindenképpen vissza kell fizetnem, nem számít, mikor, de ez a nézet egyáltalán nincs összhangban az igazsággal. Valójában a szülők felelőssége és kötelessége, hogy felneveljék a gyerekeiket. Ez egyáltalán nem kedvesség. Ugyanúgy, ahogy a kölykeiket felnevelő állatoknál, ez egy természetes ösztön, és egyben a túlélés törvénye is, amelyet Isten mindenek számára megállapított. Mivel Isten teremtette az embert, megfelelő családi környezetről is gondoskodott számára. Vegyük például engem. Az édesanyám rögtön a születésem után meghalt, majd nevelőszülők fogadtak örökbe. A felszínen úgy tűnt, a szüleim gondoskodtak rólam és neveltek fel, de valójában az életem Istentől származik. Azért maradtam életben ennyi éven át, mert Isten vigyáz rám és oltalmaz. Emlékszem, gyerekkoromban a lábamat elkapta egy nagy szelelőgép, amit búzaszelelésre használtak, de nem rokkantam meg. A középiskolai felvételi előtt biciklivel mentem megnézni a vizsgatermet, és két autó közé szorultam, majdnem elütöttek. Anyám akkor nem volt velem, mégsem történt semmi bajom. Újra a vér szerinti anyámra gondoltam. Ő a világra hozott, majd elhunyt, és az, hogy a mostani szüleim fel tudtak nevelni, Isten eleve elrendelésének és vezénylésének volt köszönhető. Valójában Istennek kellene köszönetet mondanom. Születésemtől kezdve mostanáig mindig élveztem Isten gondoskodását, oltalmát és mindazt, amit Isten adott. Még abban a kegyelemben is részesülhettem, hogy Istent követhetem, a kötelességemet végezhetem, és élvezhetem azt az ezerévenként egyszer adódó lehetőséget, hogy Isten megmentsen. Én azonban nem ismertem fel, hogy a kötelességem megfelelő elvégzésével kellene viszonoznom Isten szeretetét, hanem csak arra gondoltam, hogy viszonozzam a szüleim kedvességét, hogy felneveltek. Még a kötelességem kiválasztásánál is mindig aszerint mérlegeltem, hogy gondoskodni tudok-e anyámról. Amikor távol az otthonomtól végeztem a kötelességemet, az állapotomat folyamatosan megzavarta ez. Milyen ostoba voltam! Hatással voltak rám a Sátán által belém plántált téves eszmék, mint például: „a szülői szeretet mély, mint a tenger”, és „aki nem hálás a szüleinek, az alantasabb, mint egy vadállat”, és én vakon, balga módon viszonozni akartam ezt a kedvességet. Milyen végtelenül buta dolog! Amikor ezt megértettem, sokkal felszabadultabbnak éreztem magam. Amikor fokozatosan kezdtem elengedni az anyám miatti aggodalmamat, levelet kaptam a lányomtól. Azt írta, hogy elkezdett egy kötelességet végezni a gyülekezetben, és hogy anyám egészséges, otthon rendszeresen jár összejövetelekre, és olvassa Isten szavait. Abban a pillanatban úgy meghatódtam, és olyan erős önvád volt bennem, hogy le sem tudtam írni az érzést. A szívemben Istenhez imádkoztam: „Drága Istenem, köszönöm Neked! Látom, hogy minden, amit elrendeztél számomra, annyira jó, és én igazán méltatlan vagyok arra, hogy ilyen nagy szeretetet és irgalmat kapjak Tőled. Utálom magam, amiért nincs elég hitem Benned. Drága Istenem, Neked tartozom a legtöbbel. Mostantól fogva biztosan megnyugtatom a szívemet, hogy megfelelően végezzem a kötelességemet, és ne okozzak Neked többé aggodalmat és gondot.”

Később Isten még több szavát olvastam, és teljesen feloldódott bennem az anyám iránti adósságérzet. Isten azt mondja: „Egyesek lemondanak a családjukról azért, mert hisznek Istenben és végzik a kötelességeiket. Ismertté válnak emiatt. A kormány gyakran átkutatja a házukat, zaklatja és még meg is fenyegeti a szüleiket, hogy adják őket kézre. Minden szomszédjuk beszél róluk, mondván: »Ennek az embernek nincs lelkiismerete. Nem törődik az idős szüleivel. Nem elég, hogy hálátlan, hanem még olyan sok gondot is okoz a szüleinek. Hálátlan gyerek!« E szavak valamelyike is összhangban van az igazsággal? (Nincs.) De vajon a nem hívők szemében nem tűnnek mindezek a szavak helyesnek? A nem hívők azt gondolják, hogy ez a legjogosabb és legészszerűbb mód, ahogy erre tekinthetnek, és hogy ez összhangban van az emberi etikával, valamint összhangban van a magatartás normáival. Bármennyi tartalmat foglalnak magukban ezek a normák, például azt, hogy hogyan mutassunk gyermeki tiszteletet a szülők iránt, hogyan gondoskodjunk róluk idős korukban és hogyan rendezzük el a temetésüket, vagy azt, hogy mennyit törlesszünk nekik, valamint függetlenül attól, hogy ezek a normák megfelelnek-e az igazságnak vagy sem, a nem hívők pozitív dolgokként tekintenek rájuk és helyesnek látják őket, és minden embercsoporton belül kifogástalannak tartják őket. A nem hívők között ezek azok a normák, amelyek szerint az embereknek élniük kell, és ezeket a dolgokat kell tenned, hogy megfelelő színvonalú jó ember legyél a szívükben. Mielőtt hittél volna Istenben és megértetted az igazságot, vajon nem hitted te is szilárdan, hogy ha így viseled magad, az azt jelenti, hogy jó ember vagy? (De igen.) Ráadásul te is ezeket használtad, hogy értékeld magad és fékezd magad, és megkövetelted magadtól, hogy ilyen ember legyél. [...] Azonban miután hallgattad Isten szavait és prédikációit, a nézőpontod elkezdett változni és megértetted, hogy mindent el kellene hagynod, hogy végezd a kötelességedet teremtett lényként, és hogy Isten megköveteli az emberektől, hogy így viselkedjenek. Mielőtt biztos lettél volna abban, hogy a kötelességed végzése teremtett lényként az igazság, azt gondoltad, gyermekinek kell lenned a szüleiddel, de azt is érezted, hogy végezned kell a kötelességedet teremtett lényként, belül pedig ellentmondást éreztél. Isten szavainak folyamatos öntözésén és pásztorolásán keresztül fokozatosan megértetted az igazságot, és ekkor ismerted fel, hogy a kötelességed végzése teremtett lényként tökéletesen természetes és indokolt. A mai napig sok ember képes volt elfogadni az igazságot, és teljesen elhagyták az ember hagyományos elképzeléseiből és képzelődéseiből származó magatartási normákat. Amikor teljesen elengeded ezeket a dolgokat, többé már nem korlátoznak a nem hívők elítélő és kárhoztató szavai, miközben Istent követed és végzed a kötelességedet, és könnyedén le tudod vetni a hagyományos elképzelések által rád rakott béklyókat” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Mi az igazságvalóság?). „Jelenleg, mivel Isten munkálkodik és kifejezi az igazságot, hogy elmondja az embereknek mindezen tények igazságát, és hogy képessé tegye őket az igazság megértésére, miután megérted az igazságot, ezek a megtévesztő eszmék és nézetek többé nem fognak terhelni téged, és többé nem fogod útmutatóul használni a szüleiddel való kapcsolatod kezelésére. Ekkor nyugodtabb lesz az életed. Az, hogy nyugodtabb lesz az életed, nem azt jelenti, hogy nem tudod, hogy mik a felelősségeid és kötelezettségeid – továbbra is tudod ezeket a dolgokat. Csak azon múlik, hogy melyik nézőpontot és mely módszereket választod a felelősségeid és kötelezettségeid megközelítésére. Az egyik út az érzések útját választani, és egy érzelmek vezérelte megközelítés alapján foglalkozni ezekkel a dolgokkal, valamint azon módszerek, eszmék és nézetek alapján, amelyek felé a Sátán vezeti az embert. A másik út azon szavak alapján foglalkozni ezekkel a dolgokkal, melyeket Isten tanított az embereknek. [...] Ha az igazságalapelvek egy olyan aspektusához vagy olyan eszméhez és nézethez tartod magad, amely helyes és Istentől származik, akkor valóban nyugodtabb lesz az életed. Sem a közvélemény, sem a lelkiismereted hangja, sem az érzéseid terhe nem fog többé meggátolni abban, ahogyan a szüleiddel való kapcsolatodat kezeled; helyette ezek az igazságalapelvek képessé tesznek majd arra, hogy helyes és racionális módon nézz szembe ezzel a kapcsolattal és kezeld azt. Ha azon igazságalapelvek alapján cselekszel, amelyeket Isten adott az embernek, még ha a hátad mögött kritizálnak is az emberek, a szíved mélyén akkor is békében és nyugalomban leszel, és ez nem lesz rád hatással. Legalábbis a szíved mélyén nem fogod szidni magad és azt mondani magadnak, hogy nemtörődöm és hálátlan vagy, illetve nem érzed majd többé a lelkiismereted vádját. Azért, mert tudni fogod, hogy minden cselekedeted az Isten által neked tanított módszerekkel összhangban hajtod végre, hogy figyelsz Isten szavaira és aláveted magad azoknak, és az Ő útját követed. Figyelni Isten szavaira és az Ő útját követni az a lelkiismeret, amellyel az embereknek a leginkább rendelkezniük kell. Csak akkor leszel igazi ember, ha meg tudod tenni ezeket a dolgokat. Ha nem, akkor nemtörődöm és hálátlan vagy” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (17.)). Azért éreztem mindig úgy, hogy tartozom anyámnak, mert a dolgokról alkotott nézőpontom nem változott meg. Amikor nem hittem Istenben, elfogadtam a Sátán olyan hagyományos eszméit, mint: „a gyermeki kötelességtudat olyan erény, amely minden mást felülmúl”, és „aki nem hálás a szüleinek, az alantasabb, mint egy vadállat”. Azt hittem, hogy a világban élő emberként a szüleim iránti hálát kell a magatartásom legfontosabb alapelvének tekintenem, és ha ezt nem tudom elérni, akkor nem vagyok méltó arra, hogy embernek nevezzenek. Emiatt, amikor a házasságról volt szó, engedelmeskedtem a szüleim kívánságának, sőt, a férjemet is odaköltöztettem a családunkhoz, hogy velem együtt gondoskodjon a szüleimről. Miután hinni kezdtem Istenben, továbbra is e nézetek szerint éltem. Amikor láttam, hogy anyámat a férjem üldözi, úgy éreztem, hogy lányaként nem teszem lehetővé anyámnak, hogy velem együtt élvezze a boldogságot, hanem szenvednie kell miattam. Úgy éreztem, cserbenhagytam őt. Később, mivel a férjem üldözött és bajt kevert, otthon maradtam, hogy biztosítsam a nyugodt környezetet. Amikor láttam, hogy anyám sokat szenved miattam, még nagyobb önvád gyötört, és már nem akartam végezni a kötelességeimet. Ezek a hagyományos eszmék láthatatlan kötelekként szorosan megkötöztek, és arra késztettek, hogy a kötelességem tekintetében újra és újra kompromisszumot kössek. Botránykővé váltak az életben való növekedésem útján. Amikor a járvány terjedt, különösen aggódtam, hogy anyám megfertőződik, és nem fogok tudni gondoskodni róla a betegágyánál, ezért adósának éreztem magam. Még Istenre is panaszkodtam, amiért nem adott lehetőséget, hogy gondoskodjak anyámról. Csak most láttam tisztán, hogy a Sátán által belém plántált dolgok, mint például „a gyermeki kötelességtudat olyan erény, amely minden mást felülmúl”, és „aki nem hálás a szüleinek, az alantasabb, mint egy vadállat” nemcsak arra késztettek, hogy elbátortalanodjak az igazságra való törekvésben, noha tudtam róla, hanem arra is, hogy fellázadjak Isten ellen, és ellenálljak Istennek. A Sátán valóban teljességgel elvetemült, aljas és álnok, és én igazán nagy kárt szenvedtem általa. Valójában az igazi bűnösök, akik megakadályoztak abban, hogy elkísérjem anyámat az Istenbe vetett hit útján, a Kínai Kommunista Párt és a Sátán, az ördög voltak! Mi, Istenben hívők nem azért hagyjuk el az otthonunkat, hogy kötelességeket végezzünk, mert nem akarjuk a családunkat, vagy mert kegyetlenek vagyunk, hanem mert az elvetemült KKP nem engedi, hogy az igaz Istent kövessük, és a helyes úton járjunk. Alaptalan szóbeszédeket terjeszt, hogy lejárassa a gyülekezetet, aminek következtében a nem hívő családtagok üldöznek és akadályoznak minket. De én zavarodott voltam, nem láttam tisztán, és nem tudtam átlátni a Sátán elvetemült lényegén; sőt, még panaszkodtam is, hogy Isten elrendezései nem megfelelőek. Tényleg nem tudtam megkülönböztetni a jót a rossztól! Többé nem hagyhatom, hogy ezek a hagyományos eszmék megkössenek és félrevezessenek, és Isten szavai szerint kell bánnom anyámmal. Anyám és én mindketten teremtett lények vagyunk, és mindketten hihetünk Istenben és követhetjük Istent, és azért élhetünk, hogy jól végezzük a teremtett lények kötelességeit. Ez már önmagában is hatalmas felemeltetés és kegyelem, amit Isten adott nekünk. Nem számít, hogy találkozhatunk-e még ebben az életben vagy sem, nem akarok mást, csak alávetni magam annak, amit Isten elrendez és levezényel, és elsősorban eleget tenni Istennek, és jól végezni a kötelességemet. Amikor mindezt megértettem, teljesen elengedtem az aggodalmaimat és az anyám iránti adósságérzetemet. Néha, amikor anyámra gondolok, eszembe jutnak Isten szavai: „Azt, hogy valakinek mennyit kell szenvednie és mekkora utat kell megtennie az ösvényén, Isten előre elrendelte, és hogy senki sem tud igazán segíteni senki másnak” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Az út... (6.)). Akkor csendben imádkozom Istenhez, rábízom anyámat Istenre, és megnyugtatom a szívemet, hogy végezzem a kötelességemet.

Ezen tapasztalat révén Isten szavai tárták fel nekem a hagyományos kultúra által rám helyezett köteléket és kárt, segítettek fokozatosan elengedni az aggodalmaimat és az anyám iránti adósságérzetemet, és felszabadulást adtak a szívemnek. Hála Istennek!