A családom gyerekkoromban viszonylag szegény volt. Az alapvető szükségleteink sem voltak biztosítva. Anyámnak sokszor gabonát kellett kérnie a szomszédtól, hogy enni tudjon adni nekünk, a ruháim pedig gyakran foltozottak voltak. Sokszor piszkáltak és kiközösítettek, a többi gyerek szerint szegény családból jöttem. Úgy éreztem, igazságtalanok velem, és azt gondoltam, a balsorsom tehet arról, hogy nem gazdagságba születtem. Az iskolában keményen tanultam, mert azt gondoltam: „Ha jól dolgozom, bejutok az egyetemre, és jó munkám lesz, és akkor biztosan megváltozik a szerencsém, és előkelő életet fogok élni.” Késő éjszakáig tanultam, és végül az osztály legjobbjai között végeztem. Gondoltam, talán ez a belépő egy jobb életbe. De a középiskolában súlyos rövidlátást diagnosztizáltak nálam, valamint szürke hályogot, tompalátást és asztigmiát. Nem tudtam gondoskodni magamról. Akkoriban nagyon le voltam sújtva, azt hittem, hogy vége az életemnek, hogy eldőlt a sorsom. Legbelül átkoztam az Ég igazságtalanságát, és a balsorsomat okoltam. Hirtelen depresszióba süllyedtem.

Amikor elfogadtam Isten utolsó napokbeli munkáját, és láttam, ahogy a vezetőnk összejöveteleket tartott, amelyeken az igazságot közölte a problémák megoldására, irigy lettem. Azt gondoltam magamban: „Milyen dicsőséges lenne, ha egyszer diakónus vagy vezető válna belőlem, megoldhatnám a testvérek problémáit, és elnyerhetném a tiszteletüket és támogatásukat.” Ezért még odadóbban olvastam Isten szavait, minden feladatot elvállaltam, amit a gyülekezet adott nekem, elviseltem a nehézségeket és a kemény munkát, remélve, hogy egy nap én is vezető vagy diakónus lehetek. De több év után sem választottak ki egyik pozícióra sem. Egy nővér, aki velem együtt fogadta el Isten munkájának ezt a szakaszát, vezető lett nem sokkal a hitbe való belépése után. Mikor láttam, hogy a nővér Isten szavait közli az összejöveteleken a problémák megoldására, azt gondoltam magamban: „Egyszerre fogadtuk el a munkának ezt a szakaszát, és Isten házába való érkezésünk után nem sokkal ő már vezetőként szolgál, mindenki tiszteli és támogatja. Én pedig akármilyen keményen is próbálkozom, még mindig nem lettem vezető. Úgyhogy azt hiszem, balsorsom van.” Néha, amikor a javaslataim nem valósultak meg, azt gondoltam magamban: „Nos, úgyse leszek soha vezető, így akár lehetek követő is ebben a kis csoportban. Akár a karrieremben, akár Isten házában, szenvedésre ítéltettem, és soha ebben az életben nem fogok kitűnni.” Miután erre a következtetésre jutottam, fokozatosan csökkent a lelkesedésem Isten szavainak olvasása és az igazság keresése iránt.

Később a vezetőm meglátta, hogy van némi irodalmi tehetségem, és szövegekkel kapcsolatos feladatot adott. Leírhatatlanul boldog voltam, azt gondoltam, hogy végre van esélyem, hogy kitüntessem magam. Sokat túlóráztam és jó eredményeket értem el a kötelességem teljesítésében. Nem sokkal ezután előléptettek. Nagyon boldog voltam, és még motiváltabb a kötelességem teljesítésében. De aztán problémám adódott a nyaki gerincemmel, és egyre súlyosabb lett, amiért nem tudtam rendesen ellátni a kötelességemet. Kénytelen voltam visszamenni az eredeti gyülekezetembe, és olyan kötelességeket teljesíteni, amikre képes voltam. Nagyon levert voltam: „Ezt a nyaki gerincproblémát nehéz gyógyítani és rosszabbodhat, ha túlerőltetem magam. Ezzel a problémával nagyon nehéz lesz elismerést kivívnom. Az a sorsom, hogy ne tudjak fontos kötelességeket végezni. A balsorsom súlyt, semmi sem megy könnyen. Biztos rossz csillagzat alatt születtem, hogy ilyen szörnyen szerencsétlen vagyok!” Ezen gondolataim miatt negatív lettem, és a kötelességeimet is hanyagoltam, sőt, behatároltam magam, azt gondolva, hogy a jövőbeli kilátásaim gyászosak. Később Isten elé járultam, hogy önvizsgálatot tartsak. Miért éltem bele ennyire magam abba, hogy a sorsom jó vagy rossz, és miért éltem ilyen gyötrelemben? Keresgéléseim közben rábukkantam Isten szavainak egy passzusára, ami némi betekintést nyújtott az állapotomba.

Mindenható Isten azt mondja: „Az egyik fajta ember depressziós érzelme abból az állandó hitből fakadhat, hogy neki szörnyű a sorsa. Hát nem ez az egyik ok? (De igen.) Fiatalkorában vidéken vagy egy szegény térségben élt, a családja nem volt jómódú, és néhány egyszerű bútordarabtól eltekintve nemigen voltak értékeik. Volt talán egy-két rend ruhája, amelyet akkor is viselnie kellett, ha már kilyukadt, és rendszerint nem jutott jó minőségű ételhez, hanem csak újévkor vagy más ünnepnapokon kerülhetett hús az asztalára. Előfordult, hogy éhezett, nem volt elég ruhája, hogy ne fázzon, egy tele tál hús elérhetetlen álom volt számára, sőt, még egy-egy szem megehető gyümölcsöt is nehezen talált. Mivel ilyen környezetben élt, érezte, hogy különbözik másoktól, akik a nagyvárosban élnek, akiknek a szülei jómódúak, akik válogathatnak az ennivalóban és a ruhákban, akik mindent azonnal megkapnak, amit csak szeretnének, és akik tájékozottak a dolgokban. Így gondolkodott: »Nekik olyan jó sorsuk van. Az én sorsom miért ilyen rossz?« Mindig ki akar emelkedni a tömegből, és változtatni akar a sorsán. Csakhogy az ember sorsán változtatni nem olyan könnyű. Ha valaki ilyen helyzetbe születik, akárhogy is próbálkozik, mennyire tudja megváltoztatni a sorsát, és mennyit tud javítani rajta? Miután felnő, a társadalomban mindenhol akadályokba ütközik, bárhová megy, mindenhol zaklatják, így aztán mindig nagyon balszerencsésnek érzi magát. Így gondolkodik: »Miért vagyok én ilyen szerencsétlen? Miért találkozom mindig rosszindulatú emberekkel? Gyerekkoromban nehéz volt az élet, így kellett elfogadni. Most már felnőtt vagyok, de semmivel sem lett jobb. Mindig meg akarom mutatni, mire vagyok képes, de soha nem kapok rá lehetőséget. Ha soha nem kapok lehetőséget, hát akkor így jártam. Én csak szorgalmasan akarok dolgozni és elég pénzt keresni, hogy jó életet éljek. Miért nem tehetem meg még ezt sem? Hogy lehet ilyen nehéz jó életet élni? Nem muszáj feltétlenül olyan életet élnem, amely mindenki másét felülmúlja. De legalább úgy akarok élni, mint egy városlakó, hogy ne nézzenek le az emberek, és ne legyek másod- vagy harmadrangú állampolgár. Legalább, amikor az emberek megszólítanak, nem így kiáltanának rám: ’Hé, te ott, gyere ide!’ Legalább a nevemen szólítanának, és tisztelettel szólnának hozzám. De nekem még annyi sem jut, hogy tisztelettel szóljanak hozzám. Miért olyan kegyetlen a sorsom? Mikor lesz már vége?« Amíg az ilyen ember nem hitt Istenben, kegyetlennek gondolta a sorsát. Miután hinni kezd Istenben és meglátja, hogy ez az igaz út, így gondolkodik: »Megérte annyit szenvedni azelőtt. Mindezt Isten irányította és rendezte így, és jól tette. Ha nem szenvedtem volna ennyit, nem jutottam volna el odáig, hogy higgyek Istenben. Most, hogy hiszek Istenben, ha képes vagyok elfogadni az igazságot, a sorsom jobbra fog fordulni. Most már egyenlőként élhetek a gyülekezetben a testvéreimmel, az emberek ’testvérnek’ vagy ’nővérnek’ neveznek, és tisztelettel szólnak hozzám. Most már élvezhetem azt az érzést, hogy mások tisztelnek.« Úgy tűnik, mintha a sorsa megváltozott volna, többé nem szenved és nem rossz a sorsa. Miután elkezdett hinni Istenben, elhatározza, hogy jól teljesíti a kötelességét Isten házában, képessé válik eltűrni a nehézségeket és szorgalmasan dolgozni, bármilyen téren többet eltűrni, mint bárki más, és arra törekszik, hogy a legtöbb ember helyeslését és megbecsülését elnyerje. Úgy gondolja, akár még valamilyen felelős személynek, gyülekezetvezetőnek vagy csapatvezetőnek is megválaszthatják, és akkor vajon nem öregbíti majd az ősei és a családja jó hírét? Nem változtat végre a sorsán? A valóság azonban nem egészen a reményei szerint alakul, ő pedig elcsügged, és így gondolkodik: »Évek óta hiszek Istenben, és nagyon jól kijövök a testvéreimmel. De miért van az, hogy valahányszor vezetőt, felelős személyt vagy csapatvezetőt választanak, soha nem kerül rám a sor? Talán mert olyan jellegtelen a külsőm, vagy mert nem teljesítek elég jól, és senki nem figyelt fel rám? Valahányszor szavaznak, lehet egy kis reménységem, és még annak is örülnék, ha csapatvezetővé választanának. Úgy tele vagyok lelkesedéssel, hogy viszonozzam Isten jóságát, de mindig csalódás lesz a vége, valahányszor szavaznak, és én kimaradok az egészből. Miért van ez? Tényleg csak annyi telik tőlem, hogy egész életemben középszerű, hétköznapi, jelentéktelen ember legyek? Amikor visszatekintek a gyerekkoromra, a fiatalságomra és a középkorú éveimre, az út, amelyen jártam, mindig középszerű volt, nem vittem véghez semmi figyelemre méltót. Nem arról van szó, hogy nincs bennem ambíció vagy a képességem elégtelen, nem is arról, hogy nem teszek elég erőfeszítést vagy nem tudok nehézségeket elviselni. Vannak elhatározásaim és céljaim, sőt, még azt is mondhatjuk, hogy van bennem ambíció. Akkor miért nem tudok soha kiemelkedni a tömegből? Végeredményben egyszerűen csak rossz a sorsom és szenvedésre rendeltettem, így rendezte számomra Isten a dolgokat.« Minél többet töpreng ezen, annál rosszabbnak gondolja a sorsát. A kötelességteljesítése folyamán rendszerint, ha javaslatot tesz vagy véleményt fejez ki, és mindig elutasítással találkozik, senki nem hallgat rá és nem veszi őt komolyan, még inkább lehangolódik, és így gondolkodik: »Ó, annyira rossz a sorsom! Mindegyik csoportban, amelynek tagja vagyok, mindig akad egy rosszindulatú ember, aki elnyom engem és akadályozza az előrehaladásomat. Engem soha senki nem vesz komolyan, és soha nem tudok kiemelkedni. Végső soron erről van szó: egyszerűen rossz a sorsom!« Bármi történik vele, azt mindig a rossz sorsának tulajdonítja; folyamatosan a rossz sors gondolatába fektet energiát, arra törekszik, hogy mélyebben megértse és értékelje azt, és miközben ezt forgatja a fejében, az érzelmei egyre lehangoltabbakká válnak. Amikor a kötelessége teljesítése közben kisebbfajta hibát vét, így gondolkodik: »Jaj, hogyan is tudnám jól teljesíteni a kötelességemet, amikor ilyen rossz a sorsom?« Összejöveteleken, amikor a testvérei közösséget vállalnak, ő újra meg újra átgondolja a dolgokat, de nem érti, és így gondolkodik: »Jaj, hogyan is érthetnék meg bármit, amikor ilyen rossz a sorsom?« Valahányszor lát valakit, aki jobban beszél, mint ő, aki világosabb és megvilágosodottabb formában fejti ki a megértését, mint ő, még lehangoltabbnak érzi magát. Amikor lát valakit, aki képes nehézségeket elviselni és megfizetni az árat, eredményeket tud felmutatni a kötelessége teljesítésében, elnyeri testvérei elismerését és előléptetésben részesül, ő a szívében boldogtalannak érzi magát. Amikor látja, hogy valakiből vezető vagy dolgozó lesz, még lehangoltabbnak érzi magát, és még ha olyasvalakit lát, aki jobban énekel és táncol, mint ő, akkor is lehangolódik, és alsóbbrendűnek érzi magát az illetőnél. Bármilyen emberrel, eseménnyel vagy dologgal találkozik, bármilyen helyzetbe kerül, mindig a depresszió érzelmével reagál. Még amikor azt látja, hogy valaki az övénél kicsit szebb ruhákat visel, vagy kicsit jobb a frizurája, akkor is mindig szomorúnak érzi magát, a szívében féltékenység és irigység támad, míg végül visszatér a depresszió érzelméhez. Milyen indokokkal áll elő? Ezt gondolja: »Ó, hát nem azért van ez, mert rossz a sorsom? Ha egy kicsit jobban néznék ki, ha olyan méltóságteljes volnék, mint ő, ha magas lennék és szép termetű, szép ruhákkal, sok pénzzel, jó szülőkkel, akkor vajon nem állnának másképp a dolgaim, mint most? Nem tartanának akkor sokra az emberek, nem lennének irigyek és féltékenyek rám? Száz szónak is egy a vége: rossz a sorsom, és ezért senki mást nem hibáztathatok. Mivel ilyen rossz a sorsom, nekem semmi nem sikerül, még sétálni sem mehetek úgy, hogy hasra ne essek. Ilyen rossz az én sorsom, és nem tehetek ellene semmit.« Hasonlóképpen, amikor megmetszik, vagy amikor a testvérek megróják vagy kritizálják őt, vagy épp javaslatokat tesznek neki, ő erre is a depresszió érzelmével reagál. Akár vele történik valami, akár a környezetével, ő mindig a depresszió érzelméből fakadó különféle negatív gondolatokkal, nézetekkel, hozzáállásokkal és álláspontokkal válaszol” (Az Ige, 6. kötet – Az igazságra törekvésről I. Hogyan törekedjünk az igazságra? (2.)). Isten kinyilatkoztatása erről az állapotról annyira valósághű, pontosan így viselkedtem! Régebben azt hittem, hogy az elit életét élni, és elnyerni mások tiszteletét és támogatását azt jelenti, hogy jó sorsom van, míg aki szegény családból származik, alanta, nyomorult életet él, és mások nem tisztelik, azt a balsors súlytja. Szegénységben nőttem fel, az alapvető szükségleteink sem voltak biztosítva; senki nem tartott nagyra, diszkrimináltak és megaláztak, ezért gyakran gondoltam azt, hogy balsorsom van. Mivel ilyen háttérből jöttem, elhatároztam, hogy keményen tanulok, hogy megváltoztassam a sorsomat, és az elit életét élhessem. De aztán a középiskolás éveim alatt súlyos rövidlátást diagnosztizáltak nálam, és abba kellett hagynom a tanulmányaimat. Ezért azt hittem, nincs reményem az álmaim megvalósítására, és nagyon csalódott voltam. Miután csatlakoztam a hithez, láttam, hogy a vezetők tiszteletet és támogatást kaphatnak, és így, mivel nem elégedtem meg egy normális hívő életével, arra törekedtem, hogy vezető vagy dolgozó legyek. Azt hittem, hogy a státusz megszerzésével mindenki tiszteletét és támogatását elnyerhetem, és hogy a státusz és a hírnév birtoklása a jó sorsomat jelentené. Keményen dolgoztam és küzdöttem, hogy elérjem a célomat, de pár év eltelt, és még mindig nem lettem vezető vagy dolgozó. Amikor egy nővér, aki velem együtt fogadta el a munkának ezt a szakaszát, gyorsan vezető lett, még jobban meggyőződtem a balsorsomról. Néha, amikor a javaslataim nem valósultak meg, és nem sikerült kivívnom az emberek tiszteletét, nem mertem többé kinyilvánítani a véleményemet, és csak bezárkóztam, csendben átkozva a balsorsomat. Később, amikor szövegekkel kapcsolatos kötelességet kezdtem végezni, és elnyertem mások tiszteletét, nagyon boldog voltam. De aztán problémám lett a nyaki gerincemmel, ami akadályozott a kötelességem teljesítésében, kénytelen voltam visszamenni az eredeti gyülekezetembe, és olyan kötelességeket vállalni, amiket teljesíteni tudtam. Nagyon szerencsétlennek éreztem magam, és hogy végeredményben ez a balsorsom. Azt hittem, soha többet nem lesz újra lehetőségem kitűnni, soha nem leszek előléptetve, nem kapok nagyobb szerepet, és soha nem fognak támogatni és tisztelni. Szóval depressziós lettem, nem végeztem alaposan a kötelességemet, csak végigcsináltam és túléltem a dolgot. Megláttam, hogy csak a rangot, a támogatást és a tiszteletet kerestem minden területen. Amikor nem úgy sikerültek a dolgok, ahogy kívántam, a balsorsra panaszkodtam, elvesztettem a kötelességem iránti lelkesedésemet, nem nyilatkoztam aktívan az összejöveteleken, nem fogadtam el Istentől a helyzeteket, amikkel szembesített, és nem végeztem önvizsgálatot. Ennek eredményeként az életbe való belépésem megrekedt. A negatív állapotom vajon nem egyfajta csendes tiltakozás volt Isten ellen? A hitben töltött éveim alatt mindig azt mondtam, hogy bármikor bármi is történik, az Isten irányításának és rendezésének az eredménye, de amikor a dolgok nem úgy mentek, ahogy akartam, nem vetettem alá magam, és nem bíztam Isten szuverenitásában. Hát nem egy nem hívő nézetei voltak ezek?

Később rábukkantam Isten szavainak két másik passzusára: „Isten rendelkezését arról, hogy milyen lesz egy ember sorsa, jó-e vagy rossz, nem lehet az ember szemével vagy egy jövendőmondó szemével nézni vagy mérlegelni, sem pedig aszerint, hogy az illető mennyi gazdagságban és dicsőségben részesül az élete során, vagy hogy mennyi szenvedést tapasztal meg, vagy hogy mennyire sikeresen törekszik céljai megvalósítására, a hírnévre és a jólétre. Mégis pontosan ezt a súlyos hibát követik el azok, akik azt állítják magukról, hogy rossz a sorsuk, és az emberek többsége is ezen a módon mérlegeli egy ember sorsát. Hogyan mérlegeli a legtöbb ember a saját sorsát? Hogyan mérlegelik a világi emberek, hogy valakinek a sorsa jó vagy rossz? Elsődlegesen azt veszik alapul, hogy az illető élete simán alakul-e vagy sem, jut-e neki gazdagság és dicsőség, másoknál jobb életszínvonalat mondhat-e magáénak, mennyit szenved és mennyi élvezetben van része élete során, milyen sokáig él, milyen a karrierje, egész életében húzza az igát, vagy könnyű és kényelmes életet él – többek közt ezekkel a kritériumokkal mérik, hogy valakinek a sorsa jó-e vagy rossz. Ti talán nem így méritek? (De igen.) Így, amikor olyasmivel találkoztok, ami nincs ínyetekre, amikor nehéz idők járnak, vagy nem élhettek magas életszínvonalon, közületek is a legtöbben úgy gondolják, hogy rossz a sorsuk, és depresszióba süllyednek” (Az Ige, 6. kötet – Az igazságra törekvésről I. Hogyan törekedjünk az igazságra? (2.)). „Isten hosszú idővel ezelőtt elrendelte az emberek sorsát, amely megváltoztathatatlan. Ez a »jó sors« vagy »rossz sors« személyenként változik, és a környezettől, az emberek közérzetétől és törekvéseitől függ. Ezért egy ember sorsa se nem jó, se nem rossz. Lehet, hogy nagyon nehéz az életed, mégis így gondolkodsz: »Nekem nem célom, hogy luxusban éljek. Megelégszem azzal, ha van mit ennem és van mit felvennem. Mindenki szenved az élete során. A világi emberek ezt mondják: ’Eső nélkül nincs szivárvány’ – tehát a szenvedésnek értéke van. Nem olyan rossz ez, nem rossz az én sorsom. A Menny odafent adott nekem némi fájdalmat, próbatételt és gyötrelmet. Azért tette, mert jó véleménnyel van rólam. Jó sors ez!« Egyesek úgy gondolják, hogy a szenvedés rossz, azt jelenti, hogy rossz a sorsuk, és csak az a jó sors, ha valakinek az élete szenvedés nélkül, kényelemben és könnyedén telik. A nem hívők szerint ez »vélemény kérdése«. Hogyan tekintenek az istenhívők a »sors« kérdésére? Beszélhetünk arról, hogy valakinek a sorsa »jó« vagy »rossz«? (Nem.) Mi nem mondunk ilyen dolgokat. Tegyük fel, hogy jó sorsod van, mert hiszel Istenben; aztán, ha a hitedben nem követed a helyes utat, ha megbüntetnek, lelepleznek és kiiktatnak, akkor ez azt jelenti, hogy jó a sorsod, vagy hogy rossz? Ha nem hiszel Istenben, semmiképp nem leplezhetnek le és nem iktathatnak ki. A nem hívők és a vallásos emberek nem beszélnek emberek leleplezéséről vagy kiismeréséről, sem arról, hogy embereket eltakarítanának vagy kiiktatnának. Ez elvileg azt jelentené, hogy az embereknek jó sorsuk van, ha képesek hinni Istenben. De ha a végén büntetést kapnak, az vajon azt jelenti, hogy rossz a sorsuk? Az egyik percben jó a sorsuk, a másikban már rossz – akkor most melyik? Az, hogy valakinek jó-e a sorsa vagy sem, nem megítélhető, az emberek nem képesek ezt a dolgot megítélni. Ezt mind Isten teszi, és minden, amit Isten rendel el, jó. Csak arról van szó, hogy minden egyén sorsának íve, illetve a környezetük, valamint az emberek, események és dolgok, amelyekkel találkoznak, és az életút, amelyet életük során megtapasztalnak, egytől egyig különböző; ezek a dolgok minden ember esetében eltérőek. Minden egyén életének környezete és az a környezet, amelyben felnő – amelyek közül mindkettőt Isten rendeli el számára –, különböző. Minden egyén más dolgokat tapasztal meg élete során. Nincs úgynevezett jó vagy rossz sors – mindent Isten rendel el, és mindent Isten visz véghez. Ha abból a szempontból nézzük a dolgot, hogy mindezt Isten viszi véghez, minden, amit Isten tesz, jó és helyes; az emberek hajlandóságai, érzései és választásai szempontjából nézve azonban egyesek azt választják, hogy kényelmes életet élnek, azt választják, hogy híresek és gazdagok lesznek, jó hírnevük lesz, boldogulni fognak a világban, és megtalálják benne a számításukat. Úgy hiszik, ez azt jelenti, hogy jó sorsuk van, a középszerű és sikertelen élet pedig, amikor valaki folyamatosan a társadalom legalján él, rossz sors. Így festenek a dolgok a nem hívő és világi emberek szempontjából, akik világi dolgokra törekszenek és a világban próbálnak élni, és így jön létre a jó és rossz sors gondolata. A jó és rossz sors gondolata csak az embereknek a sorsról alkotott szűk látókörű megértéséből és felületes felfogásából ered, valamint az emberek arról alkotott ítéletéből, hogy mennyi fizikai szenvedést viselnek el, illetve mennyi élvezethez, hírnévhez és vagyonhoz jutnak, és így tovább. Valójában, ha abból a szempontból nézzük, ahogyan Isten elrendezi az ember sorsát és szuverenitást gyakorol fölötte, a jó vagy rossz sors ilyen értelmezései nem léteznek. Hát nem így pontos? (De igen.) Ha az ember sorsát Isten szuverenitásának szempontjából nézed, akkor minden, amit Isten tesz, jó, és pontosan az, amire az adott egyénnek szüksége van. Ez azért van, mert a múltbeli és jelenlegi életekben szerepet játszik az ok és okozat, ezeket Isten rendeli el eleve, Isten gyakorol szuverenitást fölöttük, és Isten tervezi meg és rendezi el őket – az emberiségnek nincs választása. Ha ebből a szempontból nézzük, az embereknek nem lenne szabad jónak vagy rossznak ítélniük a saját sorsukat, ugye?” (Az Ige, 6. kötet – Az igazságra törekvésről I. Hogyan törekedjünk az igazságra? (2.)). Isten szavai tisztán rámutattak az emberek „jó” és „rossz” sorsról alkotott nézeteinek téves voltára. Az emberek aszerint ítélik meg a sorsukat, hogy zökkenőmentesen élnek-e, hogy nyernek-e státuszt és gazdagságot, és hogy hírnevet és vagyont szereznek-e. A személyes preferenciák alapján történő döntés egy nem hívőnek a látásmódja, és nincs összhangban az igazsággal. Istennél nincs olyan, hogy jó vagy rossz sors. Isten határozza meg az emberek sorsát jelenlegi és korábbi életük alapján. A sorsukat Isten előre meghatározta és elrendezte. Rájöttem, hogy a látásmódom nem különbözik egy nem hívőétől. Egész életemben gazdagságra és státuszra törekedtem, hogy kitűnjek, hogy hírnevet és vagyont szerezzek. Azt hittem, hogy a tisztelet és a támogatás elérése a jó sors jele, míg az én átlagos, jelentéktelen életemet, a szegénységemet, hogy nem sikerül elnyernem a tiszteletet, és hogy komolyan vegyenek, a balsorsom formálta. Akkor megláttam, hogy a látásmódom hibás, és a Sátántól származik. Ez a sors korlátozott felfogása volt, ami a nem hívőkre jellemző. Rájöttem, hogy akik hírnevet és szerencsét keresnek, és nagy gazdagságra tesznek szert, esetleg becsületben, dicsőségben, tiszteletben és támogatásban részesülnek, és látszólag jó sorsuk van, de spirituálisan üresek, azok szenvednek, unalmasnak érzik az életet, és néhányan a végén drogozni kezdenek, és öngyilkosok lesznek. Saját tekintélyüktől felbátorodva egyesek bajba keverednek, gonoszságot követnek el, törvényt szegnek, és rácsok mögött végzik, tönkretett hírnévvel. Tényleg jó sorsuk van az ilyen embereknek? Megértettem, hogy az ember sorsa nem azon múlik, hogy élvezheti-e a gazdagságot és dicsőséget, vagy hogy mennyi szenvedést élt át. Isten határozza meg és rendezi el, hogy mennyire lesz gazdag vagy szegény valaki. Isten előre meghatározza az életünket a szükségleteink alapján, és az Ő összes intézkedése jó. Istennél nincs olyan, hogy jó vagy rossz sors. Ami engem illet, annak ellenére, hogy szegénységben nőttem fel, hogy nehézségeken és kudarcokon mentem keresztül, és sokat szenvedtem, a tapasztalataim mind megkeményítették az elhatározásomat a szenvedésben; ez egy hihetetlenül értékes kincs számomra az életemben. Ugyanakkor a hírnév és a státusz iránti vágyam túl erős. Ha egyetemet végeztem volna, és hírnevet, vagyont szerzek, biztosan belekeveredtem volna ebbe a gonosz irányba. Vajon akkor a Teremtő elé jöttem volna, és megkaptam volna Isten üdvösségét? Isten azt is előre elrendelte, hogy nem választanak meg vezetőnek. Volt némi képességem arra, hogy megértsem Isten szavait, és azonosítani tudtam a testvéreim egyes problémáit, de nem voltam megfelelő a munkára, és nem bírtam a nagyobb terhelést. A vezetőknek sok munkát kell végezniük, és ha a problémákat nem kezelik jól, az káros lehet az egyház munkájára. Ma már egyszerűbb feladatokat végzek, amelyekre képes vagyok, ez jó nekem és az egyház munkájának. Megláttam a komoly szándékot a helyzet mögött, amelyet Isten rendezett számomra. Korábban ilyen téves látásmód szerint éltem, az elit életét akartam élni. Amikor a dolgok nem úgy mentek, ahogy akartam, és a vágyaim nem teljesültek, a balsorsomra panaszkodtam, depresszióba süllyedtem, és fellázadtam Isten ellen. Hívőként nem követtem Isten szavait, viszont a nem hívők téves nézeteihez ragaszkodtam. Lázadtam, és ellenálltam Istennek! Amikor erre rájöttem, kicsit megrémültem, hogy mit tettem, így Istenhez fordulva imádkoztam: „Ó, Istenem! Nem értem az igazságot, és nem engedelmeskedtem a Te szuverenitásodnak és intézkedésednek. Igazán arrogáns és esztelen vagyok. Vállalom, hogy kijavítom a téves nézeteimet, és a Te szavaid szerint élek, hogy alávetem magam a szuverenitásodnak és intézkedésednek, és többé nem állok ellen Neked.”

Később rábukkantam Isten szavainak még két olyan passzusára, amelyek segítettek megérteni a negatív érzelmek káros következményeit. Isten szavai azt mondják: „Bár ezek az emberek, akik rossznak tartják a sorsukat, hisznek Istenben, és képesek elhagyni dolgokat, áldozatot hozni és követni Istent, ugyanakkor azonban képtelenek szabadon, felszabadultan és nyugodtan végezni kötelességüket Isten házában. Miért képtelenek erre? Azért, mert egy csomó szélsőséges és abnormális gondolatot és nézetet dédelgetnek magukban, amelyek szélsőséges érzelmeket keltenek bennük. E szélsőséges érzelmek miatt az ő esetükben a dolgok megítélésének módja, a gondolkodásmódjuk és a dolgokról vallott nézeteik egy szélsőséges, helytelen és eltorzult kiindulópontból származnak. Ebből a szélsőséges és helytelen kiindulópontból szemlélik a problémákat és az embereket, és ezért újra meg újra ennek a negatív érzelemnek a hatása és befolyása alatt élnek, szemlélik az embereket és dolgokat, valamint viselkednek és cselekszenek. Végül, akárhogyan is élnek, olyan fáradtnak tűnnek, hogy képtelenek bármi lelkesedést kicsiholni magukból az Istenbe vetett hitük és az igazságra való törekvés iránt. Függetlenül az arra vonatkozó döntésüktől, hogy miként élik az életüket, nem képesek pozitívan vagy aktívan teljesíteni a kötelességüket, és annak ellenére, hogy évek óta hisznek Istenben, mégsem összpontosítanak soha arra, hogy teljes szívükkel és lelkükkel végezzék a kötelességüket, vagy hogy kielégítő módon végezzék azt, és természetesen még kevésbé törekszenek az igazságra vagy gyakorolnak az igazságalapelveknek megfelelően. Miért van ez így? Végső soron azért, mert mindig úgy gondolják, hogy rossz a sorsuk, és ennek következtében a mélységes lehangoltság érzelme él bennük. Teljesen letörtek és erőtlenek lesznek, mint egy élőhalott, életerő nélkül, semmiféle pozitív vagy optimista magatartást nem tanúsítanak, még kevésbé elszántságot vagy állóképességet, hogy kellő hűséget tanúsítsanak a kötelességük, a feladataik, a kötelezettségeik iránt. Ehelyett nehézkesen küszködnek napról napra, trehány hozzáállással, céltalanul és kótyagos fejjel, sőt, öntudatlanul vegetálva egyik napról a másikra. Fogalmuk sincs, meddig vonszolják még így magukat. Végső soron nem folyamodhatnak máshoz, csak ahhoz, hogy így intik magukat: »Ó, majd elkínlódom én, ameddig tudok! Ha egy nap nem bírom tovább, és a gyülekezet ki akar engem űzni és ki akar iktatni, hát csak tessék, iktasson ki. Ez azért van, mert rossz a sorsom!« Látod, még a szavaik is milyen letörtek? A depresszió érzelme nem csupán egyszerű hangulat, hanem – ami még fontosabb – pusztító hatást gyakorol az emberek gondolataira, szívére és törekvésére. Ha nem tudod gyorsan és idejekorán visszájára fordítani a depresszió érzelmét, nemcsak az egész életedre hatással lesz, de elpusztítja az életedet, és a halálba sodor. Még ha valóban hiszel Istenben, akkor sem leszel képes elnyerni az igazságot és elérni az üdvösséget, és végül elpusztulsz” (Az Ige, 6. kötet – Az igazságra törekvésről I. Hogyan törekedjünk az igazságra? (2.)). „Ez a fajta depresszió nem egyszerű vagy múló lázadó mivolt, nem is egy romlott beállítottság pillanatnyi kiáradása, még kevésbé egy romlott állapot kiáradása, hanem néma ellenállás Istennel szemben, elégedetlen, néma ellenállás az ember számára Isten által elrendelt sorssal szemben. Lehet, hogy egyszerűen csak egy negatív érzelem, de a következmények, amelyekkel az embereket sújtja, súlyosabbak, mint egy romlott beállítottság következményei. Nemcsak megakadályoz abban, hogy pozitív és helyes hozzáállással fordulj a teljesítendő kötelességed, valamint a saját mindennapi életed és életutad felé, hanem ami még súlyosabb, a depresszióba még bele is pusztulhatsz” (Az Ige, 6. kötet – Az igazságra törekvésről I. Hogyan törekedjünk az igazságra? (2.)). Isten szavain keresztül megértettem, hogy ha valaki azt gondolja, hogy balsorsa van, amikor hisz Istenben, ezzel a téves és szélsőséges nézettel végzi a kötelességét, és kezeli az embereket vagy a körülötte lévő dolgokat, az hajlamos negativitásba és depresszióba süllyedni, összezavarodni a kötelességeiben, rutinszerűen dolgozni, elkalandozni, és nincs meg benne a haladás iránti vágy. A depresszióba való belemerülés egy lefelé tartó spirálhoz vezethet, ami végül az üdvösség minden esélyét elpusztítja. Megértettem, hogy ha nem hagyok fel ezzel a nézettel, a következmények végzetesek lehetnek. Arra gondoltam, hogyan éltem a balsorsom gondolatával. Amikor a szemproblémám miatt abba kellett hagynom a tanulmányaimat, a hírnév és vagyon kereséséről szóló álmaim szertefoszlottak, és nem voltam képes egy gazdag ember tiszteletre méltó életét élni, és ezért nagyon szenvedtem, elvesztettem a reményt az életben, és csak véget akartam vetni mindennek. Amikor hívő lettem, és teljesítettem a kötelességemet, még mindig a magas státuszt kerestem, és amikor nem léptettek elő, és nem választottak meg vezetőnek, nem gondolkodtam el a hiányosságaimon, nem ismertem meg magam, ehelyett folyton a balsorsomra panaszkodtam, negatív állapotban éltem, és nem voltam hajlandó törekedni az igazságra. Később, amikor kialakult a probléma a nyaki gerincemben, azt hittem, soha nem leszek képes kitűnni a jövőben, és ezért ellankadtam a kötelességeimben, beletörődtem a kudarcba, és lassan eltávolodtam Istentől. Megértettem, hogy ez a nézet a jó vagy rossz sorsról szorosan megkötözött és megbilincselt, hogy nem tudtam alávetni magam Isten szuverenitásának és intézkedéseinek, és egyre inkább ellenállóvá váltam. Azokra a nem hívőkre gondoltam, akik mindig azt mondogatták, milyen rossz a sorsuk. Mivel a társadalom alsó osztályában élve szegények és erőtlenek voltak, nem sikerült kivívniuk mások tiszteletét, és gyakran zaklatták őket, mindent megtettek, hogy megváltoztassák a sorsukat, de amikor a dolgok nem úgy alakultak, ahogy remélték, arra gondoltak, hogy véget vessenek az életüknek. Más nem hívők éveket töltöttek szorgalmas tanulással, de nem szereztek státuszt vagy gazdagságot, és ezért azt gondolták, hogy balsoruk van, egyesek még súlyos depresszióba is estek. Megláttam, hogy amikor az emberek nem értik az igazságot, és téves nézetek szerint élnek, nem bánnak magukkal megfelelően, és nem szemlélik helyesen az embereket, eseményeket vagy dolgokat, végül depresszióba süllyednek. Ezek a nézetek a Sátán érveléseiből származnak. A Sátán ezeket a téves nézeteket használja az emberek félrevezetésére, és hogy ártson nekik, ezek miatt depressziósok, degeneráltak lesznek, nem törekszenek az igazságra, és végül kivettetnek. Amikor mindezt megértettem, rájöttem, hogy nem tudok tovább élni azzal a nézettel, hogy van jó és rossz sors. Ha így folytatnám, akkor megölném magam. Tehát Isten elé járultam, és imádkoztam: „Istenem! Minden helyzet, amit Te elrendeztél, komoly szándékkal történik, és én alá fogom vetni magam nekik. Meg fogom szüntetni a romlottságomat, miközben teljesítem a kötelességemet, és pozitív hozzáállással fogom teljesíteni a kötelességemet.”

A keresésem során rábukkantam erre a passzusra: „Milyen hozzáállással forduljanak az emberek a sors felé? Igazodj a Teremtő rendelkezéseihez, aktívan és fáradhatatlanul keresd a Teremtő célját és szándékát abban, hogy miért így rendezte el mindezt, és érd el az igazság megértését; vesd latba a legjobb képességeidet ebben az életben, amelyet Isten rendelt el számodra, teljesítsd teremtett lényként a kötelességeidet, feladataidat és kötelezettségeidet, és tedd az életedet értelmesebbé és értékesebbé, míg végül a Teremtő elégedett lesz veled és megemlékezik rólad. Természetesen még jobb lenne, ha keresésed és fáradhatatlan erőfeszítéseid révén elérnéd az üdvösséget – ez volna a legjobb kimenetel. Mindenesetre, ami a sorsot illeti, a teremtett emberiség legmegfelelőbb hozzáállása az volna, hogy nem ítéli és határozza azt meg önkényesen, illetve nem használ szélsőséges módszereket a kezelésére. Természetesen még kevésbé lenne szabad az embereknek azzal próbálkozniuk, hogy ellenszegüljenek a sorsuknak, maguk válasszák meg azt, vagy változtassanak rajta; inkább szívből értékeljék, keressék, fedezzék fel és igazodjanak hozzá, majd nézzenek szembe vele pozitívan. Végül abban az életkörnyezetben és azon az életúton, amelyet Isten határozott meg számodra, keresd azt a viselkedésmódot, amelyet Isten tanít neked, keresd az utat, amelyet Isten elvárása szerint követned kell, és így tapasztald meg azt a sorsot, amelyet Isten rendelt el számodra – a végén pedig áldott leszel. Amikor ily módon megtapasztalod azt a sorsot, amelyet a Teremtő rendelt neked, akkor nemcsak a szomorúságot, bánatot, könnyeket, fájdalmat, frusztrációt és kudarcot tanulod meg értékelni, hanem – ami még fontosabb – megtapasztalod az örömet, békét és vigasztalást is, valamint az igazság megvilágosítását és megvilágítását, amellyel Isten ajándékoz meg. Mi több, amikor eltévedsz az élet útján, amikor frusztrációval és kudarccal nézel szembe, és döntést kell hoznod, meg fogod tapasztalni a Teremtő útmutatását, és végül képessé válsz megérteni, megtapasztalni és értékelni azt, hogy miként éld a legjelentőségteljesebb életet” (Az Ige, 6. kötet – Az igazságra törekvésről I. Hogyan törekedjünk az igazságra? (2.)). Isten szavain keresztül megértettem az Ő akaratát, és megláttam, milyen jóságos Isten szíve. Még akkor is, ha nehézségekkel és csalódásokkal nézünk szembe az életünkben, nem azt jelenti, hogy meg kell próbálnunk ellenállni vagy megváltoztatni a sorsunkat. Inkább alá kell vetnünk magunkat annak, amit Isten előre elrendelt, tanulnunk kell az emberektől, az eseményekből és dolgokból, amiket Isten rendezett nekünk, és el kell nyernünk az igazságot. Csak akkor találunk igazi békét és vigaszt. Azon gondolkodtam, hogy történhetett, hogy Isten engedelmével nem választottak meg vezetőnek. Nem rendelkeztem jó munkakészséggel, és alkalmasabb voltam az egyszerű kötelesség teljesítésére, hogy egyszerű követő legyek, ez volt a legjobb pozíció számomra. Most a gyülekezet öntözési feladattal bízott meg. Ezen kötelesség révén sokat olvastam Isten szavait, hogy megismerjem az Ő munkáját, és megértettem bizonyos elveket az evangélium hirdetésével és az emberek megkülönböztetésével kapcsolatban, szereztem némi ismeretet a romlott szemléletmódomról, és most már képes vagyok alávetni magam azoknak a helyzeteknek, amelyeket Isten rendez nekem. Ezek mind valódi előnyök, és minden gazdagság közül a legértékesebbek. Most már rájöttem, hogy egész életünket Isten rendezte és határozta meg előre. Csak ha alávetjük magunkat, ha minden helyzetben törekszünk az igazságra és elnyerjük azt, ha átalakítjuk az életszemléletünket, és elérjük Isten üdvösségét, akkor lehet valóban jó sorsunk. Ezek után Isten szavai szerint cselekedtem, hűséggel és odaadással teljesítettem a kötelességemet, önvizsgálatot tartottam, és tanultam a csalódásokból és kudarcokból. Csak egy ilyen élet hozott békét és örömöt számomra.

Nemrégiben a vezetőnk megkért minket, hogy ajánljunk tehetséges testvéreket neki, és én magamra gondoltam: „Micsoda büszkeség lenne, ha előléptetnének. Hozzájárulhatnék a királyság evangéliumának terjesztéséhez, és a többiek biztosan irigykednének, és felnéznének rám, amikor meghallanák, hogy előléptettek.” A vezető azonban azt mondta nekem, hogy a betegségem miatt nem vagyok alkalmas egy olyan kötelesség végzésére, amihez ki kell mennem. Kicsit lehangolt voltam, és azt gondoltam magamban: „Minden testvérem egészségesnek tűnik, és esélyük van a felsőbb szinteken szolgálni, míg nekem otthon kell maradnom, és esélyem sincs kitűnni, vagy dicsőséget szerezni. Biztos balsorom van.” Ahogy ezek a gondolatok kezdtek felbukkanni, rájöttem, hogy megint rossz állapotban élek, tehát Isten elé mentem imádkozni és keresni. Megláttam Isten ezen szavait: „A státuszt nem Isten rendelte el az emberek számára; Isten biztosítja az igazságot, az utat és az életet az emberek számára, és végül elfogadható teremtett lénnyé teszi őket, kicsi és jelentéktelen teremtett lénnyé – nem olyasvalakivé, akinek státusza vagy tekintélye van, és akit emberek ezrei tisztelnek. Így pedig, bármilyen szempontból tekintünk is rá, a státusz hajszolása zsákutca. Nem számít, mennyire észszerű is a mentséged a státusz hajszolására, ez az út akkor is rossz, és Isten nem hagyja jóvá. Bármilyen keményen próbálkozol vagy bármilyen nagy árat fizetsz is, ha státuszra vágysz, Isten nem fogja neked megadni azt; ha Isten nem adja meg, elbuksz a megszerzéséért folytatott harcban, ha pedig tovább harcolsz, csak egy eredmény lesz: Felfednek és kiiktatnak majd, ami zsákutca. Érted ezt, ugye?” (Az Ige, 4. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Kilencedik tétel (Harmadik rész)). „Isten háza már sok antikrisztust és gonosz embert kiiktatott, és néhányan, akik törekednek az igazságra, miután látták az antikrisztusok bukását, elgondolkodnak azon az úton, amelyen azok az emberek jártak, valamint elgondolkodnak magukon is és megismerik önmagukat. Ebből megértést nyernek Isten akaratáról, elhatározzák, hogy közönséges követők lesznek, és arra összpontosítanak, hogy az igazságra törekedjenek, és jól tegyék a kötelességüket. Még ha Isten azt is mondja, hogy munkások vagy alantas senkik, számukra az is rendben van. Egyszerűen megpróbálnak majd alázatos embernek lenni, kicsiny, jelentéktelen követők Isten szemében, akiket végül elfogadható teremtett lényeknek hív majd Isten. Az ilyenek a jó emberek, és akiket Isten elismer” (Az Ige, 4. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Kilencedik tétel (Harmadik rész)). Isten szavai által rájöttem, hogy az ember csak egy kicsiny és jelentéktelen teremtett lény, akinek nincs semmilyen valódi státusza. Értelmes emberként gyakorlatiasnak kell lennem, és a helyemen maradnom, keresnem kell az igazságot, és meg kell változtatnom az életszemléletemet, mivel ezt helyesli Isten. Ha állandóan a hírnevet és a státuszt keresném, végül Isten kivetne. Azokra gondoltam, akiket jó sorsú emberekként csodáltam és tiszteltem, mit Csao Hszüe-t, egy előző társamat. Teheséges volt, nagyszerű szónok, és előléptették egy fontos pozícióba. De a kötelességének végzése közben mindig a hírnevet és a státuszt kereste, ami súlyosan megzavarta a közösség munkáját. Amikor leváltották, nem volt bűnbánó, és kirúgták, mert mindenféle rosszat tett. A kudarca figyelmeztetés volt számomra. Láttam, hogy amikor az emberek nem az igazságra törekednek, és mindig a hírnévért és a státuszért küzdenek, akkor leleplezik és kivetik őket. Mivel az állapotom miatt nem tudtam elvégezni olyan kötelességeket, amelyekhez ki kellett mennem, panaszkodni kezdtem magambam; ez a hírnév és státusz utáni vágyam volt, ami megint felbukkant. Azt hittem, kitűnhetek azzal, hogy kimegyek kötelességeket teljesíteni, és ez a jó sorsomat jelentené. Még mindig hírnevet és státuszt kerestem, és Istennel ellentétes úton jártam. Isten akarata az, hogy teremtett lényként létezek, mindegy, hogy kimegyek, vagy otthon maradok, mindig eleget tudok tenni a kötelességemnek, törekedhetek az igazságra, és beállítottságom átalakítására. Tudtam, hogy alá kell vetnem magam Isten irányításának, és komolyan teljesítenem kell a kötelességemet, mert csak ez nyugtathat meg.

Ezen tapasztalat révén szereztem némi ismeretet a téves nézeteimről, és rádöbbentem, hogy a panaszkodásom a feltételezett balsorsom miatt Isten ellen lázadás, és az Ő szuverenitásának és elrendezéseinek való alávetettség megtagadása. Ha így folytatnám, elveszíteném az üdvözülés esélyét. A továbbiakra nézve elhatároztam, hogy félreteszem a téves nézeteimet, engedelmeskedek, és jól végzem a kötelességemet.