2021 októberében a videós munka menedzselését tanultam. Leo testvér és Claire nővér voltak a társaim. Sokkal régebb óta teljesítettek ilyen kötelességet, és több tapasztalatuk volt, így a legtöbb munka nyomon követésében és kezelésében ők vették át a vezetést. Új voltam, és még sok mindent nem értettem, ezért természetesen csak kis szerepet vállaltam. Úgy éreztem, amíg nincs probléma a munkámmal, addig minden rendben van, és a többiek minden mást meg tudnak oldani. Így kevésbé kell aggódnom, és nem vonhatnak felelősségre. Fokozatosan egyre kevesebb terhet vállaltam, alig értettem a másik kettő munkáját, és ritkán vettem részt benne. A munkahelyi megbeszéléseken nem mondtam el a véleményemet, és a szabadidőmben egyszerűen lazítottam és világi videókat néztem. Semmi rosszat nem láttam ebben.

Egyik délután egy vezető odajött hozzám. Közölte, hogy Leo és Claire mostantól máshol fog kötelességet teljesíteni, és ezért nagyobb felelősséget kell majd viselnem, több erőfeszítést kell tennem, és át kell vennem a videós munkát. Ez a hirtelen változás nagyon meglepett. Nemrég kezdtem ebbe a kötelességbe, és nagyon sok munka volt, nem volt ez túl nagy nyomás? Az általuk kezelt munka bonyolult volt, és nagy figyelmet igényelt. Anyagokat kell majd felkutatnom, irányítani azokat, akiknek hiányosak a képességei, és átvenni, ha nem tudják megcsinálni. Leo és Claire ügyesek voltak, és általában sokat dolgoztak. Mivel új voltam, nekem még több időbe telik majd mindez. Vajon lesz még valaha pihenőidőm? Ha nem tudom megcsinálni, és késik a munka, akkor az vétek lenne? Számomra úgy tűnt, hogy jobb lenne, ha a vezető találna egy alkalmasabb személyt. A vezető, látva, hogy nem mondok semmit, megkérdezte, hogy mit gondolok. Ellenállást éreztem, és nem akartam semmit mondani. Ahogy végeztünk, egyszerűen elmentem. Amikor a sok problémára és nehézségre gondoltam, amit magamra kell vállalnom, fojtogatónak éreztem a nyomást, és féltem, hogy a rákövetkező napok elviselhetetlenek lesznek. Hosszas gondolkodás után még mindig úgy éreztem, hogy képtelen vagyok rá. Később kaptam egy üzenetet a vezetőtől, amire így válaszoltam: „Nem érzem magam elég jónak erre a munkára. Talán valaki más alkalmasabb lenne.” A vezető ekkor megkérdezte tőlem: „Milyen alapon ítéled magad alkalmatlannak?” Ezzel a kérdéssel valóban megfogott. Még meg sem próbáltam, és nem tudtam, hogy elég jó vagyok-e a feladatra. De a munka okozta stressz és a vele járó fizikai megterhelés gondolata miatt vissza akartam utasítani. Ez vajon nem a felelősség alóli kibújás volt? Aztán eszembe jutott, hogy mindent Isten engedélyezett, amivel szembesülök, és hogy engedelmeskednem kell. Ezért Istenhez imádkoztam: „Drága Istenem! A két társam át lett helyezve, és én örököltem meg az összes munkát. Ellenállást érzek, és azt, hogy nem vagyok kész alávetni magam. Tudom, hogy ez az állapot rossz, de nem értem a Te szándékaidat. Kérlek, világosíts meg, és vezess engem, hogy alávessem magam!”

Az imám után egy nővérem elküldött nekem egy szakaszt Isten szavából, ami az állapotomról szólt. Isten azt mondja: „Melyek a becsületes ember megnyilvánulásai? Először is az, hogy nem kételkedik Isten szavaiban. Ez a becsületes ember egyik megnyilvánulása. Ezen kívül a legfontosabb megnyilvánulás az, hogy mindenben keresi az igazságot és gyakorolja azt – ez létfontosságú. Azt mondod, hogy becsületes vagy, de mindig háttérbe szorítod Isten szavait, és csak azt teszed, amit akarsz. Ez vajon a becsületes ember megnyilvánulása? Azt mondod: »Bár a képességem gyenge, de a szívem őszinte.« És mégis, amikor rád hárul egy kötelesség, félsz a szenvedéstől és a felelősségvállalástól, ha nem jól teszed meg, így kifogásokat keresel, hogy kibújj a kötelességed alól, vagy azt javasolod, hogy tegye meg valaki más. Ez vajon a becsületes ember megnyilvánulása? Egyértelműen nem. Hogyan kell tehát egy becsületes embernek viselkednie? Alá kell vetnie magát Isten intézkedéseinek, hűnek kell lennie az elvégzendő kötelességéhez, és törekednie kell arra, hogy eleget tegyen Isten szándékainak. Ez többféleképpen is megnyilvánul. Az egyik az, hogy őszinte szívvel vállalod a kötelességedet, nem gondolva a testi érdekeidre, nem vagy kishitű, és nem a saját hasznodra szövetkezel. Ezek a becsületesség megnyilvánulásai. A másik az, hogy teljes szívedet és erődet beleadod, hogy jól teljesítsd a kötelességedet, hogy megfelelően végezd a dolgokat, valamint a szívedet és a szeretetedet is beleadod a kötelességedbe, hogy eleget tegyél Istennek. Ezek azok a megnyilvánulások, amelyekkel egy becsületes embernek a kötelességei teljesítése során rendelkeznie kell. Ha nem valósítod meg azt, amit tudsz és megértesz, és ha csak ötven vagy hatvan százalékos az erőfeszítésed, akkor nem adod bele a teljes szívedet és erődet. Hanem inkább sunyi vagy, és lazsálsz. Vajon becsületesek azok az emberek, akik így teljesítik a kötelességeiket? Egyáltalán nem. Isten semmi hasznát nem veszi az ilyen megbízhatatlan és csalárd embereknek; ki kell őket iktatni. Isten a kötelességek végzésére csak becsületes embereket használ. Még a hűséges munkásoknak is becsületesnek kell lenniük. Azok, akik állandóan felületesek és sunyik, és keresik a módot arra, hogy lazsáljanak, mind csalárdak, és mind démonok. Egyikük sem hisz igazán Istenben, és mindannyian ki lesznek iktatva. Vannak, akik azt gondolják: »Becsületes embernek lenni csak annyit jelent, hogy igazat mondunk, és nem hazudunk. Valójában nem nehéz becsületes embernek lenni.« Mit gondoltok erről a véleményről? Vajon ennyire korlátozott érvényű az, ha becsületes ember valaki? Egyáltalán nem. Fel kell tárnod a szívedet, és át kell adnod azt Istennek; ez az a hozzáállás, amellyel egy becsületes embernek rendelkeznie kell. Éppen ezért nagyon értékes az őszinte szív. Mit is jelent ez? Azt, hogy egy őszinte szív képes irányítani a viselkedésedet, és képes megváltoztatni az állapotodat. Képes rávezetni a helyes döntések meghozatalára, és arra, hogy alávesd magad Istennek, és elnyerd az Ő jóváhagyását. Valóban értékes egy ilyen szív. Ha ilyen őszinte szíved van, akkor ilyen állapotban kell élned, így kell viselkedned, és így kell adnod magadból” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). Isten szavát elolvasva nagy szégyent éreztem. Amikor a kötelességükkel szembesülnek, az őszinte emberek nem aggódnak a kötelességükkel járó lehetséges kockázat miatt. Nem bújnak ki a kötelességük alól azért, mert a nehézségek okozta szenvedéstől tartanak. Inkább azzal kezdik, hogy elfogadják, és mindent beleadnak. Ez egy őszinte hozzáállás. Aztán arra gondoltam, hogy milyen a hozzáállásom a kötelességemhez. Ahogy meghallottam, hogy a két társamat áthelyezték, arra gondoltam, hogy több lesz a munkám, több a gondom, és nagyobb stressz fog rám nehezedni. Ha a munka nem jól készül el, én leszek a felelős, úgyhogy azt mondtam, képzetlen vagyok, hogy megszabaduljak tőle. Igazán csalárd voltam. Eszembe jutott, hogy az imáimban mindig megfogadtam, hogy Isten terheit hordozni fogom, de szembesülve vele, inkább a hús-vér testemre figyeltem, nem gyakoroltam egyetlen igazságot sem, és az üres szavaimmal becsaptam Istent. Ha valóban figyelembe venném Isten szándékát, annak tudatában, hogy nem vagyok elég jó a munkára, és nem tudok alkalmasabb személyt találni, akkor a képességeim tökéletesítésével és a többiekkel való együttműködéssel meg kellett volna akadályoznom, hogy a videós munkát ez befolyásolja. Ezt kell tennie egy lelkiismerettel és emberi mivolttal rendelkező embernek. Ha tényleg nem lettem volna elég jó a feladatra, és végül eltávolítanak, akkor csupán engedelmeskednem kellett volna Isten elrendezéseinek. Ez a gyakorlás észszerű módja. Ettől a gondolattól kicsit megnyugodtam.

Aztán elolvastam egy passzust, amiből némileg megértettem a korábbi hozzáállásomat. Isten azt mondja: „Mindazok, akik nem törekednek az igazságra, a kötelességeiket felelősséget nélkülöző gondolkodásmóddal hajtják végre. »Ha valaki vezet, követem; ahova csak vezetnek, oda megyek. Bármit meg fogok tenni, amit kérnek. Ami a felelősség és a gondok felvállalását illeti, vagy azt, hogy több fáradságot vállaljak, hogy megtegyek valamit, hogy teljes szívemből és erőmből tegyek valamit – erre nem vagyok kész.« Ezek az emberek nem hajlandóak megfizetni az árat. Csak arra hajlandóak, hogy erőfeszítést tegyenek, arra nem, hogy felelősséget vállaljanak. Ez nem az a hozzáállás, amellyel igazán kötelességet lehet végezni. Az embernek meg kell tanulnia beletenni a szívét a kötelessége végzésébe, és egy lelkiismeretes ember képes ezt elérni. Ha valaki soha nem teszi bele a szívét a kötelessége végzésébe, azt jelenti, hogy nincs lelkiismerete, és akiknek nincs lelkiismeretük, nem nyerhetik el az igazságot. Miért mondom, hogy nem nyerhetik el az igazságot? Nem tudják, hogyan imádkozzanak Istenhez és hogyan keressék a Szentlélek megvilágosítását, sem azt, hogyan vegyék figyelembe Isten szándékait, azt sem, hogyan tegyék bele a szívüket Isten az szavain való elmélkedésbe, és azt sem tudják, hogyan keressék az igazságot, hogyan keressenek, hogy megértsék Isten követelményeit és az Ő vágyait. Ilyen az, amikor valaki nem képes az igazságot keresni. Tapasztaltok-e olyan állapotokat, ahol mindegy, mi történik, vagy hogy milyen kötelességet végeztek, képesek vagytok gyakran lecsendesedni Isten előtt, a szíveteket beletenni az Ő szavain való elmélkedésbe és az igazság keresésébe, valamint annak átgondolásába, hogyan kell végeznetek azt a kötelességet úgy, hogy összhangban legyen Isten szándékaival, és mely igazságokkal kell rendelkeznetek ahhoz, hogy kielégítően végezzétek azt a kötelességet? Sokszor előfordul, hogy ily módon keresitek az igazságot? (Nem.) Az, hogy a szívedet beleteszed a kötelességedbe és képes vagy a kötelesség felvállalására, megköveteli tőled, hogy szenvedj és árat fizess – nem elég egyszerűen csak beszélni ezekről a dolgokról. Ha nem teszed bele a szíved a kötelességedbe, mindig csak fáradozni akarsz helyette, akkor a kötelességed biztosan nem lesz jól elvégezve. Egyszerűen csak rutinszerűen végrehajtod majd, semmi több, és nem fogod tudni, hogy vajon jól végezted-e a kötelességedet vagy sem. Ha beleteszed a szívedet, akkor fokozatosan meg fogod érteni az igazságot; ha nem, akkor nem fogod. Amikor beleteszed a szíved a kötelességed végzésébe és az igazságra való törekvésbe, akkor fokozatosan megérted majd Isten szándékait, hogy felfedezd saját romlottságodat és hiányosságaidat, és uralni tudd az összes különböző állapotodat. Amikor kizárólag az erőfeszítésre összpontosítasz, és nem teszed a szíved abba, hogy elgondolkodj magadon, képtelen leszel felfedezni a szívedben lévő valódi állapotokat, valamint a számtalan reakciót és a romlottság kinyilatkoztatásait, amelyekkel a különböző környezetekben találkozol. Ha nem tudod, mik lesznek a következményei annak, amikor a problémák megoldatlanok maradnak, akkor nagy bajban vagy. Ezért nem jó zavaros módon hinni Istenben. Állandóan Isten előtt kell élned, mindenhol; bármi történjék is veled, mindig az igazságot kell keresned, és mialatt ezt teszed, el is kell gondolkodnod magadon és tudnod kell, milyen problémák vannak az állapotodban, és azonnal keresned kell az igazságot, hogy megoldd azokat. Csak így tudod jól végezni a kötelességedet és elkerülni a munka hátráltatását. Nemcsak arra leszel képes, hogy jól végezd a kötelességed, hanem ami a legfontosabb, lesz életbe való belépésed és képes leszel feloldani a romlott beállítottságodat. Csak így tudsz bemenni az igazságvalóságba. Ha az, amin gyakran tűnődsz a szívedben, nem olyasmi, ami összefügg a kötelességeddel vagy az igazsággal kapcsolatos dolgokkal, hanem ehelyett belebonyolódsz a külső dolgokba, gondolataid a test dolgai körül forognak, vajon képes leszel megérteni az igazságot? Képes leszel jól végezni a kötelességedet és Isten előtt élni? Semmiképpen sem. Az ilyen embert nem lehet megmenteni” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Csak egy becsületes ember tudja megélni a valódi emberi hasonlatosságot). Az ilyen típusú hozzáállás leleplezésében Isten valóban engem ábrázolt. Amikor elkezdtem ezt a kötelességet, nem volt felelősségem. Láttam, hogy a társaimnak több tapasztalata van, mint nekem, ezért hagytam, hogy ők irányítsanak, és úgy éreztem, ha semmi baj nem történik, ez így rendben van. Ha így cselekszem, akkor tiszteletre méltónak tűnhetek, és nem kellene kifárasztanom magam, úgyhogy csak a saját munkámra koncentráltam, nem foglalkoztam az ő felelősségük alá tartozó munkával, és nem vettem komolyan a felmerülő problémákat és nehézségeket. Amikor a vezető megkérdezte, hogy miért olyan alacsony a hatékonyságunk, nem tudtam válaszolni. Még csak nem is tudtam a munka során előforduló problémákról és eltérésekről. Végül rájöttem, hogy silányul végeztem a kötelességemet. Olyan ürességben, vakon és a problémákkal nem törődve éltem a napjaimat! Még amikor némelyikkel tisztában is voltam, amint láttam, hogy nincs hatással a státuszomra, úgy hagytam, ami kihatott a munka haladására. Ez a fajta hozzáállás ugyanolyan, mint a nem hívőké. A kötelességemben milyen módon voltam tekintettel Isten szándékára? Amikor a munkában problémák merültek fel, nem kerestem az igazságot, nem gyűjtöttem össze az eltéréseket, és a hatékonyság növelésén sem gondolkodtam. Mindig úgy éreztem, hogy a társaim gondoskodnak a dolgokról, így én pihenhetek. Amikor csak időm volt, a hús-vér testemet kényeztettem, vagy világi videókat néztem. Léhább lettem, és egyre távolabb kerültem Istentől. Észrevettem, hogy nem voltam szorgalmas a kötelességemben. Úgy kezeltem, mint egy munkahelyet. Így hogyan is végezhettem volna jól? Ekkor végre rájöttem, hogy Isten úgy intézte, ne legyenek olyanok, akikre átháríthatom a munkát, hogy esélyt adjon nekem a gyakorlásra, a törődés megtanulására, a felelősség vállalására, hogy a nehézségekben Istenre támaszkodjam, és az igazság alapelveit keressem. És ami még fontosabb, ezáltal fel tudtam ismerni, hogy a kötelességem iránti felelőtlen hozzáállásom Istenből undort váltott ki. A munka miatti stressz épp arra kényszerítene, hogy szorgalmas legyek a kötelességemben, és esélyt adna a megbánásra, és hogy a kötelességem megfelelő teljesítésén dolgozhassak. Miután megértettem Isten szándékát, hajlandó voltam alávetni magam ezeknek a körülményeknek. A következő néhány napban tudatosan nagyobb erőfeszítéssel dolgoztam, próbáltam további problémákat felfedezni a videós munkában, és amint találtam egyet, igyekeztem megoldani. Tanulási tervet készítettem, és igyekeztem, hogy minél hamarabb el tudjam vállalni a munkát. Ahogy az állapotom helyreállt, több időm maradt a munkámra, és sokkal nyugodtabban töltöttem a napjaimat.

Később egy másik nővér lett a társam. Kezdetben még figyeltem rá, hogy felelősségteljesebb legyek, de egy idő után láttam, hogy elég ügyes a munkában, és az enyémnél több szakmai tapasztalata van, így néhány feladatot átadtam neki, és aztán mostam a kezeimet. Néha részt vettem beszélgetésekben, de nem javasoltam semmit, így gondolkodva: „Mivel látom, hogy tudod kezelni a dolgokat, nem kell aggódnom, és egy ideig lazíthatok.” A vezetőm figyelmeztetett, hogy foglalkozzak többet a munkával, és néhány napig így is tettem, de hamarosan visszatértem a régi szokásaimhoz. Néha sürgős megoldásra váró, bonyolult problémák merültek fel, de ahogy észrevettem, hogy az a nővérem munkája, nem akartam bajlódni vele. Tudatosan olvasatlannak jelöltem az üzenetet, és úgy tettem, mintha nem láttam volna, arra gondolva, hogy a nővérem később foglalkozhat vele. Habár éreztem, hogy ez felelőtlenség, amíg a munka előrehaladása normális volt, nem sokat gondolkodtam rajta. Néhány hónappal később különböző feladatokat kaptunk a videós munkában. Ezúttal nem volt senki, aki segített volna nekem. Biztos voltam benne, hogy rengeteg problémával és nehézséggel kell szembenéznem. De amikor belegondoltam, hogy milyen felelőtlen vagyok, és hogy ez milyen jót tehet nekem, azt mondtam magamnak, hogy az engedelmeskedéssel kell kezdenem. De miután tényleg elkezdtem, rájöttem, hogy hirtelen sokkal több dolgot kell ellenőriznem, és az egész végtelennek tűnt. Ráadásul a szakmai tudásom sem volt túl jó, és egyre több probléma merült fel. Minden általunk készített videó kapott javaslatokat, és mindegyik válaszomon el kellett gondolkodnom. Fokozatosan az a kis lelkesedésem is elfogyott, és gyakran eltűnődtem: „Annyira igyekszem, de még mindig olyan sok gond van, talán jobb lenne, ha a vezető találna valaki jobbat.” Nem sokkal később sok videónkat megjelölték, hogy sorban újra kell csinálnunk őket. Ettől még levertebb lettem. Nem akartam többé bonyolult gondokat megoldani, és hiányoztak azok a napok, amikor voltak társaim a kötelességemben, amikor boldogan elbújhattam mögöttük, és nem kellett ilyen nagy nyomás alatt lennem. Nem volt késztetésem a kötelességem elvégzésére, még a lábamat is nehéznek éreztem. Ekkor jöttem rá, hogy nem így kellene végeznem a kötelességemet. Úgyhogy Istenhez imádkoztam. A keresésem során hirtelen Noé jutott eszembe. A bárka építése során sok nehézséggel és kudarccal találta szemben magát, de soha nem adta fel, és 120 éven át kitartott, míg végül befejezte a bárkát, és teljesítette Isten megbízatását. De én a néhány nehézségem miatt a könnyű utat, a menekülést kívántam. Vajon nem csak gyáva voltam? Ezt végiggondolva összeszedtem magam, és rendesen képes voltam szembenézni a munkám problémáival.

Az áhítatom alatt Isten szavait olvastam: „A hamis vezetők egyike sem végez soha valódi munkát, és úgy tesznek, mintha a vezető szerepük valami hivatalos pozíció lenne, és élvezik a státusz előnyeit. A vezető által elvégzendő köteleséget és munkát teherként, nyűgként kezelik. A szívükben csordultig teli vannak daccal a gyülekezet munkája iránt: ha azt kéred tőlük, hogy tartsák szemmel a munkát, és derítsék ki a benne lévő problémákat, amelyeknek utána kell nézni, és amelyeket meg kell oldani, akkor tele vannak vonakodással. A vezetőknek és a dolgozóknak ezt a munkát kell végezniük, ez a feladatuk. Ha nem csinálod – ha nem vagy hajlandó csinálni – akkor mégis miért akarsz vezető vagy dolgozó lenni? Azért végzed a kötelességed, hogy figyelembe vedd Isten szándékait, vagy azért, hogy tisztviselő légy és élvezd a státusz előnyeit? Hát nem szégyentelenség vezetőnek lenni, ha csak valamiféle hivatalos pozíciót kívánsz betölteni? Ennél senki sem gyengébb jellem – ezeknek az embereknek nincs önbecsülésük, szégyentelenek. Ha a testi jólét élvezetére vágysz, siess vissza a világba, és küzdj, vedd el és ragadd meg, ahogy tudod. Senki sem fog megakadályozni. Isten háza Isten választottjainak a helye, ahol végzik a kötelességeiket és imádják Őt; olyan hely, ahol az emberek az igazságra törekednek és megmentik őket. Nem olyan hely, ahol bárki testi jólétet élvezne, még kevésbé olyan hely, ahol az emberek fejedelmi kényelemben élhetnek. [...] Nem számít, egyesek milyen munkát végeznek vagy mely kötelességet tesznek, képtelenek sikerre vinni azt, túl sok számukra, képtelenek eleget tenni azoknak a kötelezettségeknek és felelősségeknek, amelyeket az embereknek teljesíteniük kellene. Hát nem szemetek? Vajon még mindig méltók arra, hogy embereknek nevezzék őket? Az együgyűek, a szellemi fogyatékosok és a testi fogyatékosságtól szenvedők kivételével van-e olyan élő személy, akinek ne kellene végeznie a kötelességeit és eleget tennie a felelősségeinek? Az efféle személy azonban mindig alamuszi, és nem játszik tisztán, nem akar eleget tenni a felelősségeinek; a következtetés az, hogy nem szeretne rendes emberként viselkedni. Isten megadta neki a lehetőséget, hogy emberi lény legyen, képességet és tehetséget adott neki, ő azonban nem tudja használni ezeket a kötelessége végzésében. Nem csinál semmit, hanem minden alkalommal élvezkedni akar. Hát alkalmas az ilyen személy arra, hogy emberi lénynek nevezzük? Mindegy, milyen munkát kap – legyen az fontos vagy hétköznapi, bonyolult vagy egyszerű –, mindig felületes, folyton lusta és minden hájjal megkent. Amikor problémák merülnek fel, próbálja másokra hárítani a felelősséget; nem vállal felelősséget, hanem folytatni akarja az élősködő életét. Hát nem haszontalan szemét? A társadalomban kinek nem kell önmagára hagyatkoznia a túléléshez? Ha az ember felnő, gondoskodnia kell magáról. A szülei eleget tettek a felelősségüknek. Még ha támogatni akarnák is a szülei, akkor is nyugtalanítaná, és fel kellene tudnia ismerni, hogy »a szüleim befejezték a gyermeknevelés feladatát. Felnőtt és cselekvőképes vagyok – képesnek kell lennem önállóan élni.« A felnőttnek nem kellene vajon legalább ennyi értelemmel bírnia? Ha valakiben valóban van értelem, nem tudná tovább szipolyozni a szüleit; félne, hogy mások kinevetik, hogy megszégyenül. Van tehát értelem abban, aki imádja a jólétet és utálja a munkát? (Nincs.) Folyton akar valamit a semmiért; soha nem akar semmilyen felelősséget vállalni, és azt kívánja, hogy a sült galamb a szájába repüljön; mindig napi három teljes étkezést akar, hogy valaki felszolgálja neki, és elmerüljön a finom ételben és italban, anélkül, hogy a legcsekélyebb munkát végezné. Hát nem az élősködő gondolkodásmódja ez? És vajon van az élősködő embereknek lelkiismerete és értelme? Van bennük méltóság és tisztesség? Egyáltalán nincs; mind potyázó semmirekellők, csupa vadállat, lelkiismeret és értelem nélkül. Egyik sem alkalmas arra, hogy Isten házában maradjon” (Az Ige, 5. kötet – A vezetők és a dolgozók felelőssége. A vezetők és a dolgozók felelőssége (8.)). Isten szava gondolkodásra késztetett: A problémák megfigyelése, megértése és az igazsággal való megoldása a vezető és a dolgozó munkája, de a hamis vezetők ezt kimerítőnek érzik. Ez azt mutatja, hogy nem a kötelességük teljesítéséért vannak itt, hanem azért, hogy élvezzék a hivatali pozíciójukat. Láttam, hogy az én viselkedésem is ilyen. Vállalnom kellett volna a felelősséget, és megoldanom a felmerült problémákat, meg kellett volna ragadnom a lehetőséget, hogy keressem az igazságot, és pótoljam a saját hiányosságaimat, ami lehetővé tette volna, hogy gyorsabban fejlődjek. De én a nehézségek miatt el akartam utasítani a kötelességemet. Felügyelőként nem végeztem valódi munkát, és nem oldottam meg igazi problémákat. Vajon nem olyan voltam, mint aki a státusz előnyeire vágyik? Visszatekintve a viselkedésemre, habár úgy tűnt, mintha dolgoznék, amikor voltak társaim, a munka valójában fel volt osztva, és én nem voltam túl sok mindenért felelős. A kötelességem könnyű volt, így valójában nagyon jól éreztem magam. Amikor a két társamat áthelyezték, nagy nyomás nehezedett rám a munka során, a kötelességemben szenvednem kellett, ami ellenállást váltott ki belőlem, odáig jutva, hogy el akartam árulni Istent. Később, habár megfordítottam az állapotomat azáltal, hogy ettem és ittam Isten szavát, egy nálam tapasztaltabb nővérrel párba kerülve megint kevesebb felelősséget vállaltam, és lazán végeztem a kötelességemet, nem voltam hajlandó aggódni miatta. Amikor egyedüli felelős lettem, és a nehézségek halmozódtak, megint el akartam futni. Láttam, hogy a kötelességem iránti hozzáállásom alattomos, és el akartam szaladni a kemény munka vagy felelősség első jelére. Mindig is könnyű és stresszmentes munkára vágytam, de az igazság az, hogy nincs stresszmentes munka, és ha nem oldom meg a romlottságomat, nem végezhetek jól semmilyen kötelességet. Megláttam, hogy a természetemből eredően idegenkedem az igazságtól, és hogy nem szeretem a pozitív dolgokat. Nem azért voltam ott, hogy végezzem a kötelességem, inkább azért, hogy áldásokat élvezzek. Végül az ilyen hitből semmi nem származik! Ezt olvastam Isten szavában: „Folyton akar valamit a semmiért; soha nem akar semmilyen felelősséget vállalni, és azt kívánja, hogy a sült galamb a szájába repüljön; mindig napi három teljes étkezést akar, hogy valaki felszolgálja neki, és elmerüljön a finom ételben és italban, anélkül, hogy a legcsekélyebb munkát végezné. Hát nem az élősködő gondolkodásmódja ez?” Pontosan az a fajta parazita voltam, akiről Isten beszélt, csak aratni akartam, de vetni soha, és mások munkájának gyümölcsét akartam élvezni. Akkor vajon nem csak egy hulladék voltam? Egyre jobban undorodtam magamtól. Régebben gyűlöltem az ingyenélőket, akik még mindig a szüleiktől kunyeráltak, azokat a felnőtteket, akik nem költöztek el otthonról, akik kihasználták a szüleiket, és nem vállaltak felelősséget. Ők semmit sem érnek. De miben különbözött az akkori viselkedésem az övékétől? Magamat hibáztatva így imádkoztam Istenhez: „Istenem! Végre rájöttem, hogy aljas vagyok, és a kötelességemben nagyon hamis. Csak a saját hús-vér testemre gondoltam, és parazita akartam lenni. Igazán megrémítenek ezek a züllött gondolatok. Olyan sok munka van a gyülekezetben, ami sürgős együttműködést igényel, de nem próbálok haladást elérni, vagy terheket vállalni. Egész valómban hulladék vagyok. Ó, Istenem! Tudom, hogy ez az én állapotom rossz, de egyszerűen nem tudom legyőzni a hús-vér testem korlátait. Kérlek, világosíts meg engem, hogy megérthessem a problémáimat! Szeretnék bűnbánatot tartani, és megváltozni.”

Gondolkodtam egy kicsit. Miért volt az, hogy mindig el akartam rohanni, és vissza akartam utasítani a kötelességemet, amikor a nyomás és a nehézségek megnőttek? Pontosan mi volt a problémáim kiváltó oka? Keresésem során Isten szavát olvastam. „Ma még nem hiszed el a szavaimat, és nem figyelsz rájuk; ha eljön a nap, amikor ez a munka terjedni kezd, és teljes egészében meglátod, akkor megbánod, és megdöbbensz majd. Vannak áldások, de te nem tudod élvezni őket, és létezik az igazság, de te nem törekszel rá. Nem érzel megvetést magad iránt? Ma – bár Isten munkájának következő lépése még nem kezdődött el – semmi rendkívüli nincs azokban az elvárásokban, amelyeket veled szemben támaszt, és amelyek szerint élned kellene. Annyi munka van, és annyi igazság; vajon nem méltóak arra, hogy megismerd őket? Isten fenyítése és ítélete nem képes felébreszteni a lelkedet? Isten fenyítése és ítélete nem képes arra, hogy megutáld magad? Megelégszel azzal, hogy a Sátán befolyása alatt élsz, békességgel, örömmel és egy kis testi kényelemmel? Vajon nem vagy te a legalantasabb az emberek között? Senki sem ostobább azoknál, akik látták az üdvösséget, de nem törekszenek annak elnyerésére; ezek azok az emberek, akik a testtel laknak jól és örülnek a Sátánnak. Te azt reméled, hogy az Istenbe vetett hited nem jár majd kihívásokkal, megpróbáltatásokkal vagy a legcsekélyebb nehézséggel sem. Te mindig azokat a dolgokat hajszolod, amelyek értéktelenek, és nem tulajdonítasz értéket az életnek, ehelyett a saját szertelen gondolataidat az igazság elé helyezed. Annyira értéktelen vagy! Úgy élsz, mint egy disznó – mi a különbség közted, a disznók és a kutyák között? Azok, akik nem törekednek az igazságra, helyette a testet szeretik, vajon nem mind állatok? Vajon azok a lelketlen halottak nem mind két lábon járó hullák? Hány szó hangzott el köztetek? Csak egy kevés munka valósult meg a körötökben? Mennyi mindent adtam nektek? Akkor miért nem nyertétek el? Mi okotok van panaszkodni? Vajon nem azért nem nyertetek el semmit, mert túlságosan szerelmesek vagytok a testbe? És nem azért, mert túlságosan szertelenek a gondolataitok? Nem azért, mert túlságosan ostobák vagytok? Ha képtelen vagy elnyerni ezeket az áldásokat, vajon hibáztathatod Istent, hogy nem ment meg téged? Te arra törekszel, hogy az Istenben való hit nyomán békére lelj, hogy gyermekeid ne legyenek betegek, a férjednek jó munkája legyen, a fiad jó feleséget találjon, a lányod tisztességes férjet találjon, az ökreid és lovaid jól szántsák a földet és az időjárás jó legyen a termésedhez. Ez az, amit keresel. Csak arra törekszel, hogy kényelmesen élj, hogy ne érje baleset a családodat, elkerüljön a vihar, ne érje homok az arcodat, ne vigye el az ár a családod termését, ne érjen téged semmilyen katasztrófa, hogy Isten ölelésében élj és egy kényelmes fészekben. Egy ilyen gyáva embernek, mint te, aki mindig a testet követi: van neked szíved, van neked lelked? Nem pusztán állat vagy-e? Az igaz utat adom neked, anélkül, hogy bármit is kérnék cserébe, de mégsem követed. Azok közé tartozol, akik hisznek Istenben? Igazi emberi életet ajándékozok neked, de te mégsem követed. Nem különbözöl egy disznótól vagy egy kutyától? A disznók nem törekszenek az emberi életre, nem törekszenek a megtisztulásra, és nem értik, mi az élet. Mindennap, miután jóllaktak, egyszerűen csak alszanak. Megadtam neked az igaz utat, de te mégsem nyerted el: üres a markod. Hajlandó vagy folytatni ezt az életet, a disznók életét? Mi a jelentősége annak, hogy élnek ilyen emberek? A te életed megvetendő és alantas, mocsokban és paráznaságban élsz, és nem törekszel semmilyen célra; vajon nem a te életed a legalantasabb az összes közül? Van képed felnézni Istenre? Ha továbbra is ilyeneket tapasztalsz, vajon nem fogsz semmit se megszerezni? Az igaz út már megadatott neked, de hogy végül el tudod-e nyerni, az a te személyes törekvésedtől függ” (Az Ige, 1. kötet – Isten megjelenése és munkája. Péter tapasztalatai: tudása a fenyítésről és ítéletről). Isten szigorú szavaiból megéreztem, hogy Isten a legnagyobb undort és ellenszenvet érzi azon emberek iránt, akik kényelemre vágynak, hogy az Ő szemében azok csak állatok. Tétlen naplopók, nem hajlandóak dolgozni, és csak heverésznek. Alapvetően nem végeznek semmilyen a kötelességet, és nem nyernek igazságot. Hulladékok. Ilyen voltam én. Szerettem, ha a kötelességem simán megy, és amíg volt kötelességem, és nem bocsátottak el, minden rendben volt. De amikor olyan nehézségekkel szembesültem, amelyek szenvedést vagy áldozatot követeltek, egyszerűen elfutottam. Olyan munkát akartam választani, ami egyszerű és egyértelmű, és támogattam a sátáni élet ilyen alapelveit: „élvezd az életet, amíg lehet!”, és „bánj jól magaddal!”. Az ilyen nézetek miatt mindig is kényelemre vágytam, bosszantott, amikor felhalmozódott a munkám, és aggódtam, hogy elveheti a szabadidőmet. Amikor néhány új készséget kellett megtanulnom, igazából nem hoztam áldozatot érte, ami egy idő után azt jelentette, hogy lassan fejlődtek a készségeim, és nem tudtam kezelni a munkát. Néha még el is hanyagoltam a kötelességemet, és a készségek tanulását ürügyül használva világi videókat néztem, lelkemben egyre kábultabbá és sötétebbé válva. Felügyelőként, amikor a munka során problémák merültek fel, aktívan nyomon kellett volna követnem és meg kellett volna oldanom azokat, de ahogy bonyolult problémát láttam, egyszerűen úgy játszottam, hogy ne kelljen tudomást vennem róluk, késleltetve ezzel a munka haladását. Ami még komolyabb gond, hogy azt akartam, hogy valaki átvegye a helyem, és könnyítsen a terhemen. Tudtam, hogy a videók készítése nagyon fontos az evangéliumi munkában, mégis a hús-vér testemet elégítettem ki, és megfutamodtam a döntő pillanatokban, nem vállalva semmilyen felelősséget. Azokra a gyerekekre gondoltam, akiket a szüleik felneveltek, de amikor eljön az ideje, hogy áldozatot hozzanak a családjukért, akkor megijednek a szenvedéstől és a felelősségtől. Az ilyen embereknek nincs lelkiismeretük, és hálátlan nyomorultak. Arra gondoltam, hogy mennyire ilyen volt a viselkedésem. Isten vezetett idáig, és engedte, hogy ilyen fontos kötelességet csináljak, mégis folyton féltem a szenvedéstől, és csak a hús-vér testemre figyeltem. Semmiféle lelkiismeretem nem volt! Nem értettem, mit jelent a kötelességért szenvedni, mindig a testi kényelemre vágytam, és nem tudtam semmilyen kötelességet megfelelően elvégezni. Aztán rájöttem, hogy a Sátán ilyen filozófiái: „élvezd az életet, amíg lehet!” és „bánj jól magaddal!”, egyre züllöttebbé és álnokabbá tesznek minket. Ha továbbra is a kényelemre vágyom, vajon nem hoznék pusztulást magamra? Folyton panaszkodtam a kötelességemmel járó kemény munka miatt, és utáltam megválni a kényelmemtől. Elvesztettem az esélyemet, hogy elnyerjem az igazságot, és emellett rosszul végeztem a kötelességemet, nem hagyva mást, csak vétkeket. Végül rájöttem, hogy Isten vissza fog utasítani, és ki fog iktatni!

Nos, elkezdtem keresni a gyakorlás útját. Elolvastam Isten ezen szavát: „Tegyük fel, hogy a gyülekezet ad neked egy elvégzendő feladatot, és te azt mondod: »Akár olyan munka ez, amely lehetővé teszi, hogy figyelmet kapjak, akár nem – mivel nekem adták, jól elvégzem majd. Vállalom ezt a felelősséget. Ha a recepcióra osztanak be, mindent megteszek, hogy jól fogadjam az embereket; jól gondoskodom a testvérekről, és minden tőlem telhetőt megteszek, hogy mindenki biztonságát fenntartsam. Ha arra jelölnek ki, hogy terjesszem az evangéliumot, felszerelkezem az igazsággal, szeretetteljesen terjesztem az evangéliumot és jól végzem a kötelességemet. Ha idegen nyelv tanulásával bíznak meg, szorgalmasan tanulmányozom és keményen dolgozom rajta, és a lehető leggyorsabban jól megtanulom, egy-két év alatt, hogy tanúskodhassak Istenről a külföldieknek. Ha arra kérnek, hogy tanúságtételi cikkeket írjak, tudatosan képzem magam erre és az igazságalapelvekkel összhangban szemlélem a dolgokat; tanulok a nyelvről, és bár lehet, hogy nem tudok szép szövegű cikkeket írni, arra legalább képes leszek, hogy világosan közöljem a tapasztalati tanúságtételemet, hogy érhetően beszéljek az igazságról és igaz tanúságot tegyek Isten mellett úgy, hogy amikor az emberek a cikkeimet olvassák, épüljenek és a javukra váljon. Bármilyen feladattal is bíz meg a gyülekezet, teljes szívemmel és erőmmel fel fogom vállalni azt. Ha van valami, amit nem értek, vagy probléma merül fel, imádkozom Istenhez, keresem az igazságot, az igazságalapelvekkel összhangban oldom meg a problémákat, és jól végzem a dolgot. Bármi is legyen a kötelességem, mindenemet beleadom, hogy jól végezzem, és eleget tegyek Istennek. Bármit is érhetek el, minden tőlem telhetőt megteszek, hogy magamra vállaljam az összes engem illető felelősséget, és legalábbis nem fogok szembemenni a lelkiismeretemmel és az értelmemmel, nem leszek felületes, illetve ravasz és minden hájjal megkent, illetve nem mások munkájának a gyümölcsét élvezem. Semmit sem teszek, ami elmarad a lelkiismeret mércéjétől.« Ez az emberi magatartás minimumszabálya, és az, aki így végzi a kötelességét, lelkiismeretes, értelmes személynek minősülhet. Legalább a lelkiismereted legyen tiszta a kötelességed végzése során, és legalább érezd úgy, hogy megdolgozol a napi háromszori étkezésért, és nem csak a semmiért kapod azt. Ezt nevezzük felelősségérzetnek. Akár jó, akár gyenge a képességed, és akár érted az igazságot, akár nem, ezzel a hozzáállással kell rendelkezned: »Mivel ezt a feladatot rám bízták, komolyan kell vennem; az én dolgommá kell tennem, és jól kell végeznem, teljes szívemmel és erőmmel. Ami azt illeti, hogy tökéletesen el tudom-e végezni, nem vállalhatok garanciát, a hozzáállásom azonban az, hogy minden tőlem telhetőt megteszek, hogy jól sikerüljön, és biztosan nem leszek felületes vele kapcsolatban. Ha probléma merül fel a munkában, felelősséget kell vállalnom, és gondoskodnom róla, hogy levonom a tanulságot és jól végzem a kötelességemet.« Ez a helyes hozzáállás. Nektek ilyen a hozzáállásotok?” (Az Ige, 5. kötet – A vezetők és a dolgozók felelőssége. A vezetők és a dolgozók felelőssége (8.)). Isten szavai tényleg meghatottak. Mivel a gyülekezet engem bízott meg ezzel a munkával, egy felnőtt feladatait kellett vállalnom. Nem számít, milyen jó a képességem, mennyire voltam alkalmas rá, vagy hogy mennyi nehézséggel szembesültem a kötelességemben, nem hátrálhattam meg. Tovább kellett küzdenem, és mindent bele kellett adnom ebbe a munkába. A későbbiekben, miután befejeztem egy videót, és megkaptam a többiek javaslatait, még ha nem is tudtam a problémáról, vagy nem tudtam, hogyan kezeljem, mindig aktívan kerestem a megoldáshoz vezető utat, vagy próbáltam találni valakit, akivel konzultálhatok róla. Fokozatosan egyre jobban megismertem ezeket a készségeket, és világosabbá váltak az alapelvek. Előtte, amikor csak bonyolult probléma adódott, általában az egyik társamra sóztam a kezelését, nem válaszoltam elég gyorsan a csoportos csevegés üzeneteire, és vonakodtam cselekedni. De most már képes vagyok felelősséget és nagyobb terhet vállalni. Bár vannak nehézségek az együttműködésünkben, amikor figyelmesen Istenre bízom magam, és mindenkivel átbeszélem a gondokat, egyre világosabbá válik az út, amit követnünk kell.

Csak ez után a tapasztalat után döbbentem rá, hogy milyen önző és csalárd voltam, hogy alattomos és a kötelességemben lusta voltam, olyan, aki nem akar felelősséget. Amikor helyreállítottam a munkához való hozzáállásomat, hajlandó voltam figyelmbe venni Isten terhét, és mindent beleadni az együttműködésbe, megláttam Isten vezetését és útmutatását, belső hitet nyertem, és készségesen gyakorlok, hogy észszerű és lelkiismeretes személy legyek, aki ellátja a kötelességeit.