2010-ben egy Li gyülekezetvezetővel folytatott beszélgetésünkből megtudtam, hogy őt már néhány hónappal azután gyülekezetvezetőnek választották, hogy elkezdett hinni Istenben. Gyakran mondogatta nekünk: „Az utóbbi években Isten mindig kegyes volt hozzám. A vezetők mindig olyan gyülekezetekbe helyeznek, amelyek nehézségekkel küzdenek. Néha nem akarok menni, de tudom, hogy ez Isten megbízatása, ezért nem vehetem figyelembe a testi érdekeimet. Hűnek kell lennem Istenhez. Úgyhogy elfogadom. Minden gyülekezetben beszélek ezzel-azzal, és ahol addig káosz uralkodott, ismét helyreállnak a dolgok, a gyülekezet élete és az evangélium terjesztése megint hatékonyan működik. Néha ugyan nehézségekbe ütközöm, de olyankor imádkozok Istenhez, Isten új utat nyit előttem, aztán simán megy minden. Látom, hogy Isten munkája csodálatos...” Amikor ezt hallottam, Li tapasztalata csodálatot keltett bennem. Azt gondoltam, hogy jól viseli a terheket, és jó képességű dolgozó. Emlékszem, egyszer egy találkozó előtt semmiségekről beszélgettünk, és Li ezzel szakított félbe: „Túl értékes az időnk ahhoz, hogy cseverészéssel töltsük. Használjuk inkább arra, hogy közösséget vállalunk Isten szavairól!” Ettől egy kicsit elszégyelltem magam, de csak annál jobban csodáltam őt. Azt gondoltam: „Sok vezetővel találkoztam már az évek során, de Li az első, aki ennyire komoly, ennyire áhítatos, és ennyire elkötelezetten törekszik az igazságra.” Még jobban felnéztem rá, még jobban csodáltam őt. De amikor már hosszabb ideje kapcsolatban voltam vele, rájöttem, hogy bár a közösségvállalása mindig nagyon észszerűen hangzott, és kívülről olyasvalakinek tűnt, aki az igazságra törekszik, arról csak nagyon ritkán vállalt közösséget, hogy miként tart önvizsgálatot, és hogyan ismerte meg önmagát Isten szavai vagy az Isten szavaival kapcsolatos gyakorlati tapasztalata alapján. A közösségvállalása általában leginkább abból állt, hogy így vagy úgy magát dicsérte, dicsekedett, hogy műveltnek tűnjön, és hogy mások lássák, milyen fontos feladatkörökkel bízzák meg Isten házában, és felnézzenek rá. De ennél is komolyabb probléma volt, hogy néhány, Isten házának érdekeit érintő kulcsfontosságú dologban nem gyakorolta az igazságot, és miközben tisztában volt mindennel, hazudott, megtévesztett, kibújt a felelősség alól, és magát próbálta védeni. Emlékszem, egyszer a Li munkájáért felelős vezető, Szun, gaztettet követett el a gyülekezetben. Elsikkasztotta, kisajátította az Istennek szánt felajánlásokat. Ezért antikrisztusnak nevezték, és kizárták. Li tudott Szun gonosz tetteiről, igazából még részt is vett bennük. Viszont miután Szunt kizárták, és Szun gonosz tetteiről beszéltünk, Li nemcsak tagadta, hogy köze lett volna Szun gaztettéhez, még önvizsgálatot sem tartott, nem mutatott bűnbánatot Isten felé, és úgy állította be magát, mintha teljesen ártatlan lenne ebben az ügyben, mintha semmit sem tudott volna róla, és nem vett volna részt benne. Abban a pillanatban ébredtem rá, hogy Li bort iszik, és vizet prédikál. Álszent volt. Mivel Li ügyesen álcázta magát, és fennkölt beszédével jól félre tudta vezetni az embereket, a csodálat és imádat kifejeződése jelent meg néhány testvér arcán a neve hallatára. Amikor a társammal láttuk Li viselkedését és munkájának, közösségvállalásának következményeit, a hamis vezetők és antikrisztusok megkülönböztetésének alapelveit alkalmazva megállapítottuk, hogy Li hamis vezető, és egy levélben jelentettük a vezetőinknek ezeket a dolgokat Liről.

Miután elküldtük a levelet, vártuk, hogy a vezetőink ellenőrizzék, amit Liről írtunk, de még két hét várakozás után sem érkezett válasz. A társammal kicsit csodálkoztunk ezen, aztán egy nap Li egy találkozón boldogan bejelentette, hogy a vezetők tovább akarják képezni őt. Nem hittem a fülemnek. Azt gondoltam: „Ahelyett, hogy elbocsájtották volna, még képzik ezt a hamis vezetőt, és fontos feladatkörökkel ruházzák fel? Lehet, hogy tévesen jelentettük fel, mert nem értettük az igazságalapelveket, és nem volt meg a kellő tisztánlátásunk?” Kicsit több mint egy hónap múlva Li megint jött, hogy elmondja, a gyülekezet új vezetőket készül választani, és a testvérek többsége pozitívan értékelte őt, és őt akarják megválasztani vezetőnek. Megdöbbentett, hogy ezt hallom. Azt gondoltam: „Li sunyi és csalárd. Egyáltalán nem való vezetőnek. Újabb jelentést kellene írnom róla.” De ahogy készültem megírni a levelet, habozni kezdtem. Ezen a ponton már nagyon sokan voltak, akik nem látták tisztán Li valódi természetét, mert félrevezette őket a hamis kép, amit mutatott. Ha újabb jelentést írnék róla, és a vezetőink esetleg nem ismerik a dolgok valódi állását, vajon nem azt gondolnák-e, hogy csak neheztelek rá valamiért? Illetve ha Li megtudná, hogy én írtam a levelet, vajon nem torolná-e ezt meg azzal, hogy alattomban szabotál engem? Ráadásul az Isten szavait tartalmazó könyveket, a prédikációkat és a közösségvállalásokat mind rajta keresztül kaptuk, szóval ha megsértenénk őt, még csak nem is kellene aktívan elnyomnia minket, már azzal is nehéz helyzetbe tudna hozni, ha egyszerűen nem foglalkozik velünk. Ezek a gondolatok hatalmas dilemmát okoztak. Jelentsem fel ismét, vagy felejtsem el az egészet? Ahogy a saját érdekeimet, jövőmet és sorsomat mérlegeltem, úgy éreztem, mintha valami láthatatlan, sötét befolyás tartott volna fogva. Hogy megvédjem magam attól, hogy Li elnyomjon, némi vívódás után végül kompromisszumos megoldást választottam. Úgy döntöttem, egyelőre nem teszek róla jelentést. Ezzel vigasztaltam magam: „Most már legalább tisztán látjuk Li természetét, és nem tud többet félrevezetni, úgyhogy egyelőre ez elég. Talán majd egyszer Isten felfedi ezeket a dolgokat, és mindenki más is tisztán látja majd, hogy milyen is valójában Li. Amikor ez a nap eljön, magától értetődően le fogják váltani.”

Egy bő hónappal később levelet kaptunk két nővértől. A levélben azt írták, hogy megkülönböztették Lit mint hamis vezetőt, és fel akarják jelenteni, és ezzel kapcsolatban érdekelné őket a véleményünk, illetve kérnének tanácsot tőlünk. Arra gondoltam, hogy még a múltkori levélre sem kaptunk választ, amiben feljelentettük Lit. Ha újabb jelentést küldenénk, vajon nem mondanák-e azt a vezetők, hogy összeszövetkeztünk a vezető ellen, és zavarjuk a gyülekezet munkáját? Ha ez történne, nagyon valószínű, hogy Li elbocsájtása helyett inkább minket váltanának le és küldenének el azért, amiért feljelentettük. Erre gondolva a társammal így válaszoltunk a két nővér levelére: „Tegyétek meg a feljelentést nélkülünk, ha szeretnétek. Mi már egyszer feljelentettük, ezért nem fogunk újabb jelentést tenni.” Miután elküldtük a válaszunkat, lelkiismeret-furdalásom lett. Rájöttem, hogy kerültem a felelősséget, és mindenféle trükkökkel akartam megvédeni magam. Ez gyávaság volt, a sötét befolyás okozta meghátrálás. Hogy meneküljek a bűntudat érzésétől, megint ugyanazzal az érveléssel nyugtattam magam: „Most még túl sokan vannak, akik nem látják tisztán Li természetét. Ha ragaszkodunk ahhoz, hogy feljelentsük, és szorgalmazzuk az elbocsájtását, a testvérek ezt nem fogják hagyni. Védeni próbálják majd. Meg kéne várnunk, amíg a testvérek is meg tudják különböztetni őt. Úgyis leváltják majd, ha eljön az ideje.” De hiába gondoltam ezt így, amikor Isten szavainak a hamis vezetők és antikrisztusok leleplezéséről szóló passzusait olvastam, mindig lelkiismeret-furdalást éreztem. Csak az járt a fejemben, hogy ha nem oldom meg a hamis vezetővel kapcsolatos problémát, akkor vajon nem a Sátánt fedezem-e ezzel, eltűrve, ahogy bomlasztja és zavarja a gyülekezet munkáját? Különösen, amikor azt láttam, hogy a minket vendégül látó testvérek csodálják Lit, azt gondoltam, hogy ha lelepleznénk, hogy hamis vezetőként viselkedik, nemcsak hogy nem különböztetnék őt meg, hanem még ránk haragudnának, minket vádolnának, és azt gondolnák, hogy szándékosan támadjuk Lit. Amikor láttam, milyen mélyen félrevezette az embereket ez a hamis vezető, és nem tudtam, a gyülekezetben hány testvér esett áldozatul ennek a félrevezetésnek, még inkább azt éreztem, hogy a hamis vezetők akadályt állítanak az elé, hogy Isten választott népe beléphessen az életbe. Abban a pillanatban semmire sem vágytam jobban, mint hogy Lit a lehető leghamarabb leváltsák, de nem volt meg hozzá a bátorságom, hogy újabb feljelentést tegyek. Már csak azért sem mertem leleplezni Li viselkedését, hogy nehogy megsértsem a minket vendégül látó testvéreket. De a lelkem mélyén elítéltem és vádoltam magamat. Azon tűnődtem, hogy lehetek ennyire gyáva és hasznavehetetlen. Láttam, hogy egy hamis vezető zavarja a gyülekezet munkáját, de nem mertem jelenteni. Még az igazságot sem mertem kimondani. Vajon nem csak a Sátánt szolgáltam ezzel? Eszembe jutott Isten szavainak egy passzusa: „Mindannyian azt mondjátok, hogy tekintettel vagytok Isten terhére, és megvéditek a gyülekezet bizonyságtételét, de ki volt közületek valóban tekintettel Isten terhére? Kérdezd meg magadtól: Te olyasvalaki vagy, aki tekintettel van az Ő terhére? Tudsz-e Érte igazságot gyakorolni? Ki tudsz-e állni és beszélni Értem? Képes vagy-e állhatatosan gyakorlatba ültetni az igazságot? Elég bátor vagy-e ahhoz, hogy harcolj a Sátán minden cselekedete ellen? Képes lennél-e félretenni az érzéseidet és leleplezni a Sátánt az Én igazságomért? Képes vagy-e hagyni, hogy a szándékaim beteljesedjenek benned? Felajánlottad-e szívedet a legválságosabb pillanatokban? Olyan ember vagy, aki követi az Én akaratomat? Tedd fel magadnak ezeket a kérdéseket, és gyakran gondolkodj rajtuk!” (Az Ige, 1. kötet – Isten megjelenése és munkája. Krisztus kijelentései a kezdetekkor, 13. fejezet). Isten szavainak kinyilatkoztatásától elszégyelltem magam. Általában lelkesen zengtem a jelmondatokat, azt hangoztatva, hogy figyelembe veszem Isten szándékait, és tanúságot teszek Isten mellett, és sokat imádkoztam, azt mondogatva, hogy szeretni akarom Istent, és eleget akarok tenni Neki, de amint ténylegesen történt valami, és felszólítottak, hogy álljak ki, és védjem meg Isten házának érdekeit, behúztam a nyakamat, és elzárkóztam. Pontosan tudtam, hogy Isten őszinte szándéka a hamis vezetők és antikrisztusok száműzése, tisztán láttam Li természetét is, de mivel féltem attól, hogy elnyomnak és elbocsájtanak, hagytam, hogy továbbra is ártson a gyülekezetben lévő testvéreknek, és félrevezesse őket, és nem mertem feljelenteni. Még ennél is rosszabb volt, hogy amikor láttam, hogy Li félrevezeti az engem vendégül látó testvéreket, el sem gondolkodtam azon, hogyan segíthetnék nekik megkülönbözteti a hamis vezetőt. Ehelyett megalkudtam. Féltem, hogy Li leleplezése elszomorítaná őket, és többet nem látnának minket vendégül, illetve biztosítani akartam, hogy ne sérüljenek a testi érdekeim, ezért hallgattam Li hamis vezetőként való viselkedéséről. Megvizsgáltam a viselkedésemet, és megértettem, hogy igazán önző és hitvány voltam. Hogy magamat védjem, hagytam, hogy egy hamis vezető hatalmat gyakorolhasson a gyülekezetben, és zavarja a gyülekezet munkáját, anélkül, hogy bármit tettem volna ez ellen. Kiélveztem mindent, amit Istentől kaptam, a testvéreim vendégül láttak, és törődtek velem, mégsem óvtam Isten házának munkáját. Úgy csináltam, mintha semmi közöm nem lenne a dologhoz, mintha nem az én felelősségem lenne. Hogy tekinthettem erre lelkiismeretes vagy értelmes dologként? Elgondolkodtam az állapotomon és viselkedésemen, és erős bűntudatom lett, nagyon elszégyelltem magam. Megértettem, hogy valójában önző, hitvány, sunyi, csalárd ember voltam. Teljesen érdemtelen voltam rá, hogy Isten előtt éljek!

Ezután elolvastam egy passzust Isten szavaiból. „Isten családja nem engedi, hogy megmaradjanak azok, akik nem gyakorolják az igazságot, és azokat sem engedi megmaradni, akik szándékosan szétzilálják a gyülekezetet. Most azonban nincs itt az ideje a kiutasítás munkájának; az ilyen embereket végül egyszerűen leleplezik és kivetik. Nem szabad több haszontalan munkát fordítani ezekre az emberekre; azok, akik a Sátánhoz tartoznak, nem állhatnak az igazság oldalára, míg azok, akik az igazságot keresik, igen. Azok az emberek, akik nem gyakorolják az igazságot, méltatlanok arra, hogy hallják az igazság útját, és méltatlanok arra, hogy tanúságot tegyenek az igazságról. Az igazság egyszerűen nem az ő fülüknek szól, hanem azoknak szól, akik gyakorolják azt. Mielőtt minden ember vége feltárul, azokat, akik megzavarják a gyülekezetet és félbeszakítják Isten munkáját, most egy időre félreteszik, hogy majd később foglalkozzanak velük. Amint a munka befejeződik, ezen emberek mindegyike lelepleződik, azután pedig ki fogják vetni őket. Egyelőre, amíg az igazságról gondoskodnak, nem törődnek velük. Amikor a teljes igazság feltárul az emberiség előtt, ezeket az embereket ki kell vetni; ez lesz az az idő, amikor minden embert a fajtája szerint osztályoznak majd. Az ítélőképesség nélküliek kicsinyes trükkjei a pusztulásukhoz vezetnek a gonoszok keze által, akik elcsalogatják őket, hogy soha többé ne térhessenek vissza. Ők ezt a bánásmódot érdemlik meg, mert nem szeretik az igazságot, mert képtelenek az igazság oldalán állni, mert gonosz embereket követnek és gonosz emberek oldalán állnak, és mert összejátszanak a gonosz emberekkel és dacolnak Istennel. Pontosan tudják, hogy amit ezek a gonosz emberek sugároznak, az gonosz, mégis megkeményítik a szívüket, és hátat fordítanak az igazságnak, hogy őket kövessék. Vajon ezek az emberek, akik nem az igazságot gyakorolják, hanem pusztító és utálatos dolgokat tesznek, nem mind gonoszságot követnek-e el? Bár vannak közöttük olyanok, akik királyokként mutatják magukat, és vannak, akik követik is őket, vajon az Istennel dacoló természetük nem teljesen ugyanolyan? Milyen kifogásuk lehet arra, hogy azt állítsák, Isten nem menti meg őket? Milyen kifogásuk lehet arra, hogy azt állítsák, Isten nem igazságos? Vajon nem a saját gonoszságuk-e az, ami elpusztítja őket? Nem a saját lázadó mivoltuk az, ami a pokolba húzza le őket? Azok az emberek, akik az igazságot gyakorolják, végül megmenekülnek és tökéletessé válnak az igazság miatt. Azok, akik nem gyakorolják az igazságot, végül az igazság miatt pusztulást hoznak önmagukra. Ez a két vég vár azokra, akik gyakorolják az igazságot, és azokra, akik nem” (Az Ige, 1. kötet – Isten megjelenése és munkája. Figyelmeztetés azoknak, akik nem gyakorolják az igazságot). Isten szavainak elolvasása után megértettem, hogy olyan ember vagyok, aki nem gyakorolja az Isten szavai által kinyilatkoztatott igazságot. Olyasvalaki vagyok, akit megvet Isten. Mindenben magamat próbáltam megvédeni, megóvni. Amikor egy hamis vezetővel szembesültem, nem mertem gyakorolni az igazságot és feljelenteni őt. Egyszerűen letérdeltem a Sátán előtt, és összejátszottam vele, hogy ellenálljak Istennek, nem igaz? Nem álltam kifejezetten Li mellé, nem védtem őt nyíltan, de felismertem egy hamis vezetőt, és nem jelentettem fel, nem lepleztem le. Hagytam, hogy félrevezesse és megtévessze a gyülekezetben a testvéreket, és zavarja, bomlassza a gyülekezet munkáját. Ez pedig azt jelentette, hogy a Sátán oldalán állok, és a Sátán gonosz erőinek segítek. Isten szavai így szólnak: „Pontosan tudják, hogy amit ezek a gonosz emberek sugároznak, az gonosz, mégis megkeményítik a szívüket, és hátat fordítanak az igazságnak, hogy őket kövessék. Vajon ezek az emberek, akik nem az igazságot gyakorolják, hanem pusztító és utálatos dolgokat tesznek, nem mind gonoszságot követnek-e el?” Isten szavai pontosan rámutattak, hogy mit tettem. Arra gondoltam, amit az Úr Jézus mondott: „Aki nincs velem, az ellenem van, és aki nem velem gyűjt, az tékozol” (Máté 12:30). Az Isten és a Sátán között dúló csatában, ha nem Isten oldalán állunk, akkor a Sátán oldalán állunk. Nincs középút. Én viszont ügyeskedni akartam, próbáltam semleges maradni és védeni magam. Miben különbözne ez attól, hogy valaki a Sátán oldalát választja, és elárulja Istent? Korábban azt gondoltam, hogy sokan vannak, akik nem látják Li valódi természetét, de amikor majd Isten teljesen leleplezi őt, és eljön az ideje, akkor úgyis leváltják majd. Kívülről ez észszerű gondolatmenetnek tűnt, valójában viszont csak a felelősséget kerültem. Csak kifogás volt arra, hogy ne kelljen az igazságot gyakorolnom. Lényegében szemet hunytam egy hamis vezető gonoszsága és bomlasztása fölött a gyülekezetben. Akkor megértettem, hogy a hamis vezetők és antikrisztusok félre tudják vezetni és irányítani tudják a testvéreimet, és hogy azok nem tudnak megszabadulni, amíg a Sátán sötét befolyása alatt élnek. A hamis vezetők és antikrisztusok által elkövetett gonoszságokhoz azok is hozzájárulnak, akik tisztán látják a hamis vezetőket és antikrisztusokat, és mégsem jelentik vagy leplezik le őket. Nem lenne túlzás egy hamis vezető tettestársának nevezni engem. Nyomorúságosan éreztem magam ezektől a gondolatoktól. Gyűlöltem magam azért, hogy ennyire önző, hitvány, gyenge és inkompetens voltam. Haszontalan voltam, egy becstelen rabszolga! Egyáltalán nem volt bizonyságom a gonosz ellen folytatott harcban. Azzá váltam, ami gyűlöletes Isten előtt! Isten elé járultam, és bűnbánatomban imádkoztam. Kértem Istent, adjon erőt ahhoz, hogy áttörhessek a hamis vezetők és antikrisztusok sötét erőin, hogy valóban Isten oldalán állhassak, és hogy nemet tudjak mondani a Sátán erőinek. Meg akartam írni a jelentést Liről, de csak miután több bizonyítékot gyűjtöttem. Mielőtt azonban ezt megtehettem volna, a gyülekezet kiderítette, hogy Li hamis vezető volt, aki az antikrisztusok útját járta, és leváltották, felmentették a kötelességei alól. Csak akkor tudtam meg, hogy az eredeti levelet, amiben feljelentettük, megszerezte és visszatartotta egy másik hamis vezető. Ezt a hamis vezetőt is leváltották amiatt, hogy nem végzett gyakorlati munkát. Bár ez a hír akkor örömmel töltött el minket, bűntudatom volt, mintha tartozásom lenne, mert nem védtem Isten házának munkáját, és nem tettem tanúságot ezek közt a körülmények közt.

Miután Lit leváltották, egy új gyülekezetvezető vette át a munkát, és azt hittem, hogy ezzel le is zárult az ügy, de nem így történt. Egy bő hónappal később egy nap visszatért a külvilágból a nővér, akivel párba voltam beosztva, és elmondta, hogy Li a leváltása óta is megátalkodottan viselkedik. Továbbra is elképzeléseket terjesztett a testvérek között, hogy félrevezesse őket, és együttérzést fakasszon bennük, és elkezdett kialakítani egy klikket maga körül, hogy visszavonassák az új vezető kinevezését, és ismét ő lehessen a vezető. Ahogy ezt hallgattam, teljesen ledöbbentem. Azon gondolkodtam, mit tehetnék. Valahogy meg kellett találnom a módját, hogy minél hamarabb a vezetőink tudomására hozzam Li gonosz viselkedését. Szerencsére alkalmunk nyílt találkozni az új gyülekezetvezetőkkel. Ők is épp arról beszéltek, hogy írni kell egy jelentést Li helyzetéről a vezetőiknek, és azon tanakodtak, hogyan tudnák világosan elmagyarázni a helyzetet. Mondtam nekik, hogy nekünk nem okozna nehézséget a levél megírása, és javasoltam, hogy bízzák ránk, ők pedig boldogan beleegyeztek. A rákövetkező nap, miután a társammal megírtuk a jelentést, és épp készültünk elküldeni a vezetőknek, hogy nézzék át és ellenőrizzék a tartalmát, a társam hirtelen azt mondta: „Írjuk alá mi is!”. Ez nagyon meglepett. Én csak segíteni akartam megírni a levelet. Nem jutott volna eszembe, hogy a saját nevemet is ráírjam. Amikor ezt javasolta a társam, megint megjelent bennem a vágy, hogy védjem magam. Azt gondoltam: „Li és a klikkje elvetemült, alattomos, és tudják, hogyan kell félrevezetni másokat. Ha most nem sikerülne elűznünk őket, és Li valahogy visszaszerezné a gyülekezetvezetői hatalmat, mi történne velünk? Linek szokása volt visszaélni a hatalmával, és kizárni azokat, akikre haragudott, így ha visszaszerezné a hatalmát, biztosan leváltatna minket, hazaküldene, vagy akár még ki is zárna. Ha ez megtörténne, akkor vajon nem hiába hittem-e Istenben? Vajon elérhetném-e akkor valaha is az üdvösséget? Aláírás nélkül viszont a levél nem lett volna hiteles, hiszen megbízottként mi írtuk a vezetők helyett.” Egy kicsit elgondolkodtam ezen, aztán azt mondtam a társamnak: „Írjuk alá, de csak megbízottként.” Igazából csak szerettem volna egy kis távolságot tartani az ügytől, hogy ha valóban bekövetkezne, amitől féltem, akkor meg tudjam védeni magam. Így még ha el is nyomnának, ez enyhíteni tudna rajta. Erre a társam megmetszett engem: „Miért okoz neked ekkora gondot, hogy aláírd ezt a levelet? Olyan csalárd vagy!” Ez a megjegyzés mélyen a lelkembe hasított. Rájöttem, hogy Isten a társamon keresztül metszett meg engem, és így emlékeztetett arra, hogy többé ne magamat próbáljam védeni és ne legyek csalárd, hanem hogy az igazságot kell gyakorolnom, és őszinte embernek kell lennem.

Később önvizsgálatot tartottam. Azt kérdeztem magamtól, miért van az, hogy bármikor, amikor valami az Isten házának érdekeit érintő dolog történt, ami azt követelte, hogy kifejezzem a véleményem, megijedtem, megfutamodtam, és csak magamat próbáltam védeni? Milyen természet irányítása alatt cselekedtem így? Mindenható Isten azt mondja: „A Sátán a nemzeti kormányok, valamint a híres és nagy emberek befolyása és nevelése révén rontja meg az embereket. Ördögi szavaik az ember életévé és természetévé váltak. »Aki bírja, marja, ördög vigye az utolsót« – ez egy jól ismert sátáni mondás, amelyet mindenkibe beleneveltek, és ez az ember életévé vált. Vannak más világi ügyekre vonatkozó filozófiák, amelyek szintén ilyenek. A Sátán minden nemzet hagyományos kultúráját felhasználja az emberek nevelésére, félrevezetésére és megrontására, aminek következtében az emberiség a pusztulás feneketlen mélységébe zuhan, amely elnyeli, és végül az embereket Isten azért pusztítja el, mert a Sátánt szolgálják, és ellenállnak Istennek. Vannak, akik évtizedek óta köztisztviselőként szolgálnak a társadalomban. Képzeljük el, hogy feltesszük nekik a következő kérdést: »Ön olyan jól teljesített ebben a minőségében, melyek a legfontosabb híres mondások, amelyek szerint él?« Talán azt mondanák: »Az egyetlen dolog, amit értek, a következő: ’A hivatalnokok nem akadékoskodnak azokkal, akik ajándékot hoznak, azok pedig, akik nem hízelegnek, semmit sem érnek el.’« Ez az a sátáni filozófia, amelyre a karrierjük épül. Nem jellemzőek-e ezek a szavak az ilyen emberek természetére? Bármilyen eszköz gátlástalan felhasználása a pozíció megszerzéséhez a természetükké vált, céljuk a hivatalnokság és a sikeres karrier. Még mindig sok sátáni méreg van az emberek életében, magatartásában és viselkedésében. Például a világi ügyekre vonatkozó filozófiájuk, a cselekvésmódjuk és a jelmondataik mind tele vannak a nagy vörös sárkány mérgével, és ezek mind a Sátántól származnak. Így minden, ami az emberek csontján és vérén átáramlik, a Sátántól való. [...] Az emberiséget mélyen megrontotta a Sátán. A Sátán mérge ott folyik minden ember vérében, és elmondható, hogy az ember természete romlott, elvetemült, ellenséges és Istennel szemben álló, tele van a Sátán filozófiáival és mérgeivel, és elmerült azokban. Teljesen a Sátán természetlényegévé vált. Ez az oka annak, hogy az emberek ellenállnak Istennek és szemben állnak Istennel” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Hogyan ismerjük meg az ember természetét?). Ahogy Isten szavait olvastam, megértettem, hogy azért nem mertem szembeszállni a hamis vezetőkkel és antikrisztusokkal, mert a természetem tele volt sátáni logikával, törvényekkel és világi ügyekre vonatkozó filozófiával, mint például „aki bírja, marja, ördög vigye az utolsót”, „nem kell keresni a bajt”, vagy „az okos ember jól védi magát, mert csak arra törekszik, hogy ne hibázzon”. És ott van még az is, hogy „mindenki csak a maga portájáról sepri el a havat, a szomszéd háza tetejét már nem tisztítja meg”. Mivel én ezek szerint a sátáni mérgek szerint éltem, különösen önző, hitvány, gyáva és csalárd voltam. Először mindig csak a saját hasznomra vagy vesztenivalómra gondoltam. Visszaemlékeztem rá, hogy amikor először akartam feljelenteni Lit, nem mertem megtenni, mert magamat akartam védeni. Most pedig Li kialakított egy klikket a gyülekezeten belül, hogy segítsék a hatalmi harcait, bomlasztotta és zavarta a gyülekezet munkáját, és még mindig nem voltam elég bátor ahhoz, hogy kiálljak, és az igazságot gyakoroljam. Behúztam a nyakam, elbújtam, mint egy teknős a páncéljában, annyira rettegtem attól, hogy ha kidugnám a fejem, azonnal megbüntetnének, ha a hamis vezető és antikrisztus rájönne, mit gondolok. Isten szándéka az volt, hogy ezeket a sátáni típusokat és antikrisztus démonokat, akik csak a hírnevet és gazdagságot hajszolták, és zavarták a gyülekezet munkáját, kizárjuk a gyülekezetből, hogy ne tudják félrevezetni Isten választott népét és zavarni a gyülekezet munkáját. De én egyre csak aggodalmaskodtam. És egyik aggodalmammal kapcsolatban sem vettem figyelembe Isten szándékát. Csak az járt a fejemben, hogyan biztosíthatnám, hogy a saját érdekeim ne sérüljenek. Nagyon önző és hitvány voltam! Névleg hittem Istenben, és követtem Őt, de igazából egyáltalán nem volt helye Istennek a szívemben. Még Isten házára is úgy tekintettem, mint a társadalomra, egy olyan helyre, ahol nincs igazság és igazságosság, ahol mindig óvatosnak kell lennem, és meg kell tudnom védeni magamat, különben azt kockáztatnám, hogy elnyomnak és megbüntetnek, és ezért döntöttem úgy, hogy a Sátán filozófiája szerint védem magam. De ez a szemlélet istenkáromlás volt, semmi más! Isten háza nem olyan, mint a külvilág. A világban a gonoszok uralkodnak, burjánzik a gonosz, és a jókat mindig bántják és elnyomják, de Isten házában Krisztus uralkodik, az igazság és az igazságosság. A hamis vezetők és antikrisztusok nem tudják megvetni a lábukat Isten házában, és ahogy Isten választott népe megérti az igazságot, és meg tudja őket különböztetni, lelepleződnek, feljelentik őket, elűzik őket, és leszámolnak velük. Ez Isten igazságossága. Isten szavai így szólnak: „A gonosz biztosan elnyeri büntetését” (Az Ige, 1. kötet – Isten megjelenése és munkája. A gonosz biztosan elnyeri büntetését). Isten szava az igazság és Isten munkájának gyakorlati bizonyítéka. Így utólag, több mint fél év távlatából visszagondolva, magam is láttam valódi példákat arra, hogy leváltottak és kizártak hamis vezetőket és antikrisztusokat. Hát nem Isten igazságossága volt ez? Annak idején viszont teljesen vak voltam. Csak a saját érdekeimet tartottam szem előtt. Hittem Istenben, de nem hittem Isten szavainak, Isten hűségében vagy igazságosságában. Sőt, a nem hívők szemszögéből láttam Istent. Megértettem, hogy nem voltam más, mint egy kétkedő, és amit tettem, sértette Isten természetét. Ha továbbra is ezek szerint a sátáni filozófiák és törvények szerint élnék, nem törekednék a beállítottságom megváltoztatására, és nem gyakorolnám az igazságot, végül elítélne, és leszámolna velem Isten. Ahogy ezekre a dolgokra gondoltam, rájöttem, hogy maximális mértékben teljesítenem kell a kötelességeimet és feladataimat, és még ha egy nap el is nyomnának vagy kizárnának a hamis vezetők és antikrisztusok, akkor is tudnék belőle tanulni valamit, és megismerhetném Isten jó szándékát ebben. Amikor ezt megértettem, az őszinteség szellemében aláírtam a feljelentő levelet a saját nevemben. Ebben a pillanatban biztonságban éreztem magam, megnyugodtam, és kicsit büszke is voltam. Úgy éreztem, hogy végre kiálltam az igazságért, és tisztességes ember lettem.

Nagyjából egy hónappal később végre megérkezett a jó hír, amire vártunk. Li rengeteg rosszat cselekedett, és nem is volt hajlandó megváltozni, ezért antikrisztusként azonosították, és végleg kizárták a gyülekezetből. A gonosztevőket, akik követték Lit a gaztetteiben és a gyülekezet munkájának zavarásában, szintén kizárták. Néhányukat, akik megbánást mutattak, nem bélyegezték gonosztevőnek – ők a gyülekezetben maradhattak, és lehetőséget kaptak a bűnbánatra. A hónapok óta tartó káosz végre véget ért, és a gyülekezet élete visszatért a normális kerékvágásba. Nagyon örültem ennek a végeredménynek, de lelkiismeret-furdalásom is volt, és bánkódtam, mert a hamis vezető és antikrisztus feljelentése ügyében nem tettem valódi tanúságot. Csak csalárd sátáni beállítottságok, önzés és hitványság tárultak fel bennem, valamint az a vágyam, hogy megvédjem magam. Még Isten igazságosságát és az Isten házában uralkodó igazságot is kétségbe vontam. Nagyrészt még mindig nem hívő voltam. Megértettem, hogy mélységesen romlott vagyok, és hogy nagyon sokkal tartozom Istennek. Úgyhogy esküt tettem, hogy ha legközelebb hasonló helyzetbe kerülnék, Isten oldalán fogok állni.

Meglepetésemre négy évvel később ismét hasonló dolog történt. A gyülekezetem vezetői, Wang és még két másik vezető, csak szavakról és doktrínákról beszéltek, és nem végeztek gyakorlati munkát, ezért elítélték őket mint hamis vezetőket, és elbocsájtották őket, Isten háza pedig két másik vezetőt küldött a gyülekezetünkbe, hogy vegyék át átmenetileg a feladataikat. Amikor ez a két nővér megérkezett, Wang azt mondta, hogy a gyülekezetünk nem szorul „jótékonyságra”. Tehát nem fogadta el a két kívülről áthelyezett nővért mint vezetőt, magának akarta visszaszerezni a hatalmat. A gyülekezet néhány diakónusával együtt ürügyeket kezdett keresni, hogy a két új vezetőt támadják, és más testvéreket is magához édesgetett, hogy az ő oldalukra álljanak, és jelentéseket írjanak az új vezetőkről. Később engem is megkértek, hogy segítsek feljelenteni az új vezetőket. Amikor elolvastam a feljelentő levelet, ami írtak, észrevettem, hogy a gonosz tetteikről szolgáltatott néhány úgynevezett bizonyíték valójában csak a romlottság leleplezésének normális példája volt, és egyáltalán nem volt gaztett, mások egyértelmű túlzások voltak, megint mások pedig egyszerűen hamis vádak és hazugságok, amik eltorzították a tényeket. A levélben megfogalmazott bíráló ítéleteik túlzóak, önkényesek és rosszindulatúak voltak. Akkor jöttem rá, hogy a feljelentő levelük valódi célja nem az volt, hogy Isten házának munkáját védjék, elűzzék a hamis vezetőket, vagy megóvják Isten választott népét, hanem hogy hatalmat szerezzenek maguknak, újra ők lehessenek a gyülekezetvezetők, hogy ők irányíthassák a gyülekezetet és Isten választott népét. Ezután az antikrisztusok megkülönböztetésére vonatkozó alapelvek segítségével megállapítottam, hogy antikrisztusok. Először ki akartam maradni a dologból, mert a feljelentésben érintettek között a leváltott vezetőkön kívül aktívan szolgáló diakónusok és csoportvezetők is voltak, én pedig csak egy egyszerű hívő voltam minden említésre méltó státusz nélkül, úgyhogy nem igazán engedhettem meg magamnak, hogy megsértsem őket. Viszont amikor arra gondoltam, hogy néhány évvel korábban hogyan jelentettük fel és űztük el Lit, és hogy nem volt igazi tanúságtételem, úgy döntöttem, nem fogok megint elbújni vagy meghátrálni. Ezért közösséget vállaltam a körülöttem lévő testvérekkel, hogy világosan megérthessék a feljelentő levél íróinak valódi céljait és szándékait, és tisztán lássák a valódi természetüket. Ezután lelepleztem a gonosztetteiket, amiket a hatalom megszerzéséért követtek el, és jelentettem őket Isten házának. Ezt követően Isten háza megvizsgálta és ellenőrizte a helyzetet, megállapította, hogy ezek az emberek antikrisztusok, és kizárta őket a gyülekezetből. Amikor láttam, hogy az antikrisztusok csoportját kizáró közleményben olyan bizonyítékok is fel voltak sorolva, amiket én szolgáltattam, nagyon boldog voltam, és megnyugodtam. Megtisztelőnek éreztem, hogy elvégezhettem a feladataimat ebben az ügyben.

Ezek a tapasztalatok lehetővé tették, hogy felismerjem Isten munkájának csodálatos bölcsességét! Isten azért vezet elénk hamis vezetőket és antikrisztusokat, hogy kifejleszthessük magunkban a megkülönböztetés képességét. Amint világosan megértjük, hogyan vezetnek félre másokat a hamis vezetők és antikrisztusok a hatalomért, hogyan zavarják és rombolják le Isten házának munkáját, és hogyan lepleződnek le lépésről lépésre, jobban megértjük Isten igazságos természetét, megértjük, hogy Isten házában Krisztus és az igazság uralkodik, megértjük, hogy Isten igazságossága és szentsége nem tűr sértést, és Istent félő szíveket hozunk létre. A bukásuk tapasztalata figyelmeztetésként is szolgál, hogy ne kövessük az antikrisztus útját, és ami még fontosabb, hogy amikor hamis vezetőkkel és antikrisztusokkal találkozunk, az igazságot kell gyakorolnunk, és meg kell védenünk Isten házának munkáját.