2020 októberében zeneszerzői kötelességet végeztem a gyülekezetben. Vang Csen testvérrel közösen feleltünk a zeneszerzők munkáinak átnézéséért, és technikai útmutatást nyújtottunk nekik. Akkoriban nem éreztem különösebb nyomást, és mindennap volt némi szabadidőm. Pár nap múlva azonban a gyülekezetvezetők megkértek, hogy legyek felügyelő. Én azonban azt gondoltam, hogy a felügyelői tevékenységemnek mindenre ki kell terjednie, biztosan mindennap elfoglalt leszek, és nem lesz olyan nyugodt életem, mint korábban, ezért kicsit vonakodtam elfogadni. De aztán úgy gondoltam: „A gyülekezet évek óta foglalkozik a művelésemmel, ezért kell, hogy legyen lelkiismeretem, figyelembe kell vennem Isten szándékait, és legjobb tudásom szerint együtt kell működnöm.” Ezzel a gondolattal elfogadtam a szerepet.

Ezután a kötelességem során nemcsak közösséget kellett vállalnom a csapattagjaim helytelen állapotának feloldása érdekében, valamint irányítanom és figyelemmel kísérnem a munkájukat, hanem levelekre is kellett válaszolnom, és rendszeresen jelentést tennem a vezetőknek a munkáról. Néha, amikor még be sem fejeztem a munka átnézését, máris érkeztek az azonnali választ igénylő levelek, és egy pillanatra sem tudtam lazítani. Időnként szerettem volna egy kicsit pihenni, de ha nem válaszoltam volna időben egyes levelekre, az negatívan hatott volna a munkára, ezért gyorsan el kellett intéznem ezeket a válaszokat. Később a vezető észrevette, hogy a Vang Csen által ellenőrzött munkák közül néhány problémás volt, és azt javasolta, hogy nézzem át újra ezeket. Így még kevesebb időm jutott mindenre. Láttam a rengeteg apró részletet, amelyeket kezelni kellett, és nagyon elnyomva éreztem magam. Egyik feladatot sem lehetett elhanyagolni, és éreztem, hogy ha ez így megy tovább, teljesen kimerülök mentálisan. Elkezdtem vágyakozni a pihentető pillanatokra. Visszagondoltam, mennyivel könnyebb volt, amikor nem voltam felügyelő, csak a munkákat kellett ellenőriznem, és azon gondolkodtam, talán vissza kellene térnem ehhez a kötelességhez! De aztán azt gondoltam: „Ez engedetlenség lenne!” Így hát vonakodva folytattam. Egy idő után gépnek éreztem magam, állandó feszültségben lévő elmével. Mindig akadtak sürgős megoldást igénylő problémák. Bár látszólag megállás nélkül dolgoztam, és mindent elvégeztem, valójában csak sodródtam a munkával. Nem éreztem semmiféle terhet a szívemben, és nem az eredményekre törekedtem. Csak gépiesen végeztem a feladataimat. Egy idő után a munka minősége nem javult, és a tehetséggondozás sem haladt előre. Vang Csen azt mondta, nincs bennem teherérzet, de nem akartam meghallani, és panaszkodni kezdtem magamban: „Már így is annyira leterhelt vagyok, annyi mindent kell intéznem, hogyan tudnék mindent kézben tartani? Nem vársz el túl sokat tőlem? Hány kezem és fejem van szerinted? Nem lehetek egyszerre két helyen!” Abban az időben nem gondolkoztam el magamon, és még Vang Csennel szemben is elfogult lettem. Néha arra gondoltam: „Talán le kellene mondanom, és visszatérni egy egyszerűbb kötelességhez, ami kevésbé fárasztó.” A helytelen állapotom miatt még a munkám nyilvánvaló problémáit sem vettem észre. Csak amikor Vang Csen rámutatott, hogy a felületes és érdektelen hozzáállásom akadályozta a zeneszerzés előrehaladását, kezdtem el tudatosan elgondolkozni magamon, és így imádkoztam Istenhez: „Istenem! Túl nehéznek érzem ezt a kötelességet. Elgyötörtnek és elnyomottnak érzem magam, és gyakran fel akarom adni a kötelességemet. Tudom, hogy ez az állapot nem helyes, de nem tudom felismerni a saját hibáimat. Világosíts meg, kérlek, és segíts kijönni ebből az állapotból!”

Később elolvastam egy passzust Isten szavaiból. „A normális emberek általában egy kicsit megijednek, amikor ezekről a nehézségekről hallanak, és éreznek némi nyomást, de akik hűségesek Istenhez és alávetik magukat Neki, amikor nehézségekkel szembesülnek és nyomást éreznek, azok csendben imádkoznak a szívükben, útmutatást, hitük növelését, megvilágosodást és segítséget kérnek Istentől, valamint oltalmat a hibák elkövetése ellen, hogy teljesíteni tudják hűségüket és a lehető legtöbbet fáradozhassanak, hogy tiszta lelkiismeretre tegyenek szert. Azonban az olyan emberek, mint az antikrisztusok, nem ilyenek. Amikor Krisztustól származó, a munkában végrehajtandó konkrét intézkedésekről hallanak, valamint arról, hogy a munka nehézségekkel jár, belül ellenállást kezdenek érezni és vonakodnak folytatni. Hogyan néz ki ez a vonakodás? Azt kérdik: »Jó dolgok miért nem kerülnek soha az utamba? Miért mindig problémákat és követelményeket kapok? Tétlennek vagy rabszolgának tartanak, akit ugráltatni lehet? Nem vagyok olyan könnyen manipulálható! Olyan könnyedén mondod, miért nem próbálod te magad megcsinálni!« Alávetettség ez? Elfogadó hozzáállás? Mit csinálnak? (Ellenállnak, szembeszegülnek.) Hogyan keletkezik ez az ellenállás és szembeszegülés? Ha például azt mondják nekik: »Menj, vegyél néhány kiló húst, és főzz egy adag párolt sertéshúst mindenkinek«, szembeszegülnének-e? (Nem.) Ha viszont ezt mondanák nekik: »Ma menj és műveld meg azt a földet, művelés közben pedig előbb be kell fejezned a kövek eltávolítását, mielőtt megkaphatod az ételed«, akkor vonakodóvá válnának. Amint ez fizikai fáradsággal, nehézséggel vagy nyomással jár, felszínre tör neheztelésük, és nem hajlandóak tovább folytatni; ellenállni és panaszkodni kezdenek: »Miért nem történnek velem jó dolgok? Amikor egyszerű vagy könnyű feladatokra kerül a sor, miért nem vesznek észre? Miért engem választanak a nehéz, fárasztó vagy piszkos munkákra? Talán azért, mert jámbornak tűnök, és könnyű velem erőszakoskodni?« Itt kezdődik a belső ellenállás. Miért olyan ellenállóak? Miféle »piszkos és fárasztó munka«? Miféle »nehézségek«? Ezek nem mind a kötelességük részét képezik? Akit kijelölnek, annak meg kell tennie; mit kell válogatni? Arról van szó, hogy szándékosan nehezítik a dolgukat? (Nem.) Ők azonban úgy vélik, hogy szándékosan nehezítik meg a dolgukat, kényszerhelyzetbe hozzák őket, ezért nem fogadják el Istentől ezt a kötelességet, és vonakodnak elvállalni. Mi történik itt? Vajon arról van szó, hogy amikor nehézségekkel szembesülnek, fizikai nehézségeket kell elviselniük és nem tudnak tovább kényelmesen élni, akkor ellenállóvá válnak? Vajon ez feltétel nélküli, panaszmentes alávetettség? A legkisebb nehézség esetén vonakodóvá válnak. Hevesen ellenállnak bárminek, tiltakoznak bármi ellen és elutasítanak bármit, amit nem akarnak megtenni, legyen az bármilyen munka, amit nehéznek, nem kívánatosnak, lealacsonyítónak, vagy mások által lenézettnek éreznek, és az alávetettség legcsekélyebb jelét sem mutatják” (Az Ige, 4. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Tizedik tétel: Megvetik az igazságot, szemtelenül semmibe veszik az alapelveket, és figyelmen kívül hagyják Isten házának intézkedéseit (Negyedik rész)). Isten szavaiból megértettem, hogy egy emberi mivolttal rendelkező ember, amikor nehézségekkel és nyomással találkozik a kötelessége során, képes imádkozni, Istenre támaszkodni és mindent megtenni az együttműködésért, nem pedig ellenáll és zúgolódik. De amikor egy antikrisztus szembesül akár csak egy kis nehézséggel vagy nyomással a kötelessége során, és szenvednie kellene vagy árat fizetnie, azonnal ellenáll, lázadozik és panaszkodik. Azt gondolja, hogy az emberek csak megnehezítik az életét, úgy bánnak vele, mintha nem dolgozna eleget, és rabszolgaként hajtják. Ebből látszik, mennyire önző és alantas az antikrisztus, és hogy egyáltalán nem veszi figyelembe Isten szándékait. Nem éppen így viselkedtem én is? Ez a lehetőség, hogy felügyelő lehetek, Isten kegyelme volt velem szemben, de amikor megláttam a rengeteg munkát és a vezetők szoros nyomon követését minden feladatnál, úgy éreztem, hatalmas nyomás nehezedik rám, és a hús-vér testemnek sokat kell majd szenvednie, ezért vonakodóvá és valóban ellenállóvá váltam. Ez a kötelesség túl nyomasztónak és fájdalmasnak tűnt. Elvesztettem a munkával kapcsolatos teherérzetemet, és nem figyeltem oda azokra a feladatokra, amelyeket nyomon kellett volna követnem. Amikor Vang Csen figyelmeztetett, hogy nincs bennem teherérzet, én még mindig vonakodtam, sőt előítéletet tápláltam iránta, és szándékosan megnehezítettem a dolgát. Láttam, hogy az Isten által vezényelt és elrendezett helyzethez ellenállással és ellenszegüléssel álltam hozzá, és egyáltalán nem vetettem alá magam. Nem pont ez az antikrisztusi beállítottság? Legyen szó a vezetőkről, akik szorosan követik a munkát, vagy a velem együtt dolgozó testvérről, aki rámutat a hibáimra, mindez a gyülekezet érdekeinek védelmét és a munka eredményességét szolgálja. El kell fogadnom ezt Istentől, és mindent meg kell tennem az együttműködésért. Ez az a fajta lelkiismeret és észszerűség, amivel egy normális embernek rendelkeznie kell. Én azonban teljes ellenállást éreztem, és nem gondolkoztam el magamon. Sőt, úgy éreztem, hogy kiszúrtak velem, és azt fontolgattam, hogy feladom a kötelességemet. Rájöttem, mennyire észszerűtlen voltam! Az, hogy így kezeltem a kötelességemet, azt mutatta, hogy egyáltalán nem volt bennem emberi mivolt! Egyáltalán nem voltam tekintettel Isten szándékaira, csak a saját testi érdekeim jártak a fejemben, és nem akartam mindent megtenni Isten megelégedésére, ami a gyülekezet munkájára is kihatott. Ebben valóban lázadó voltam, és ezzel megsebeztem Isten szívét. Ezért imádkoztam Istenhez, készen arra, hogy megváltoztassam a hozzáállásomat a kötelességem iránt.

Ezután eszembe jutottak Isten szavai: „Sok esetben Isten megpróbáltatásai terhek, amelyeket Ő ad az embereknek. Legyen bármilyen nagy is az Isten által rád ruházott teher, olyan súlyú terhet kell hordoznod, mert Isten megért téged és tudja, hogy képes leszel elbírni azt. Az Isten által neked adott teher nem fogja meghaladni az érettségedet vagy a tűrőképességed határait, tehát nem kérdés, hogy képes leszel elviselni azt. Nem számít, milyen jellegű terhet, nem számít milyen fajta megpróbáltatást ad Isten neked, emlékezz egy dologra: akár érted Isten szándékait, akár nem, akár megvilágosít és megvilágít a Szentlélek, miután imádkozol, akár nem, ezzel a megpróbáltatással akár megfegyelmez és figyelmeztet Isten, akár nem, nem számít, ha nem érted. Amíg nem késlekedsz kötelességed végzésében és hűségesen kitartasz kötelességed végzése mellett, Isten elégedett lesz, és szilárdan megállsz bizonyságtételedben” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Csak Isten szavainak gyakori olvasása és az igazságról való elmélkedés vezet előre). Isten szavaiból rájöttem, hogy a terhek, amelyeket Isten ad az embereknek, mindig a teherbírásuk korlátain belül maradnak, és nem haladják meg az emberi határokat, mert Isten minden embert megért. Ez a kötelesség, ami rám nehezedett, Isten próbája volt, és nem tehettem meg többé, hogy a testi kényelmem érdekében menekülni akarjak. Ezért imádkoztam Istenhez, fellázadtam önmagam ellen, és alávetettem magam, megváltoztatva a korábbi megközelítésemet a gyakorlás során. Észszerűen beosztottam az időmet a napi munkaterhelésnek megfelelően, és a feladataimat fontossági sorrendbe állítottam, ami javította a munka általános hatékonyságát. Eltelt egy kis idő, és amikor a munkaterhelés megnövekedett, még mindig éreztem az elnyomottságot, de képes voltam tudatosan fellázadni önmagam ellen és aktívan törekedni a fejlődésre, kezdeményezve az alapelvek keresését a problémák megoldására. A valódi együttműködés révén a munka általános minősége is javult.

Egy idő után a gyülekezet úgy tervezte, hogy előléptet és máshová helyez át, és amikor arra gondoltam, hogy ott még nagyobb lesz a munkaterhelés, a negatív érzelmeim és a rám nehezedő nyomás érzése tudat alatt ismét felszínre kerültek. Bár tudtam, hogy ez az állapot helytelen, nem tudtam, hogyan oldjam meg. Egy nap elolvastam Isten szavainak egy passzusát. „Mit jelent az, hogy az ember nem teheti azt, amit akar? Azt jelenti, hogy nem engedhet minden vágynak, ami átfut az elméjén. Az, hogy képes legyen azt tenni, amit, amikor és ahogyan akar, az ilyen ember számára kívánalom, mind a munkájában, mind az életében. Különféle okok miatt azonban – többek között a törvények, az életkörülmények, vagy egy csoport szabályai, rendszerei, előírásai, fegyelmi intézkedései és egyebek miatt – az emberek nem képesek saját vágyaik és képzelődéseik szerint cselekedni. Következésképpen a szívük mélyén elnyomottnak érzik magukat. Egyszerűen fogalmazva, ez az elnyomottság azért keletkezik, mert az emberek úgy érzik, sérelem érte őket – sőt, egyesek megkárosítva érzik magukat. Az, hogy valaki nem teheti azt, amit akar, őszintén szólva azt jelenti, hogy nem cselekedhet a saját akarata szerint – azt jelenti, hogy különféle okok és a különféle objektív környezetek és feltételek korlátai miatt nem lehet önfejű vagy önmagával szemben elnéző. Egyesek például mindig felületesek, és megtalálják a módját annak, hogy a kötelességeik végzése közben lazsáljanak. Néha a gyülekezeti munka sietséget igényel, de ők csak azt akarják tenni, amihez kedvük van. Ha fizikailag nem érzik magukat túl jól, vagy néhány napig rossz hangulatban vannak és rosszkedvűek, akkor nem hajlandóak elviselni a megpróbáltatásokat és megfizetni a gyülekezeti munka árát. Különösen lusták és kényelemre áhítoznak. Amikor nincs motivációjuk, a testük lomhává válik, és nem hajlandóak mozogni, de félnek attól, hogy a vezetők megmetszik őket, a testvéreik pedig lustának nevezik őket, ezért nem tehetnek mást, mint hogy vonakodva végzik a munkát a többiekkel együtt, azonban nagyon kelletlennek, boldogtalannak és vonakodónak érzik magukat emiatt. Megkárosítottnak, sértettnek, bosszúsnak és kimerültnek érzik magukat. Saját akaratuk szerint akarnak cselekedni, de nem mernek elszakadni Isten házának követelményeitől és előírásaitól, sem azokkal szembemenni. Ennek eredményeként idővel elkezd kialakulni bennük egy érzelem: az elnyomottság. Amint az elnyomottságnak ez az érzelme gyökeret ereszt bennük, fokozatosan fásultnak és gyengének fognak tűnni. Akárcsak egy gépezet, már nem fogják tisztán érteni, hogy mit csinálnak, de továbbra is azt fogják tenni, amit minden nap mondanak nekik, úgy, ahogyan azt mondják nekik. Bár a felszínen megállás és szünet nélkül, a kötelességeik végzésének környezetéből való kilépés nélkül folytatják feladataik elvégzését, a szívükben mégis elnyomottnak érzik magukat, és azt gondolják, hogy az életük kimerítő, és tele van sérelmekkel” (Az Ige, 6. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (5.)). Isten szavainak leleplezése révén jöttem rá, hogy valahányszor nagy munkaterheléssel és a kötelességem nyomásával kellett szembenéznem, elnyomottnak éreztem magam. Ez elsősorban abból fakadt, hogy a kötelességemet a saját kedvem szerint szerettem volna végezni, és amikor a kötelességem nem egyezett meg a testi vágyaimmal, és nem csinálhattam a dolgokat úgy, ahogy kedvem tartotta, szenvedtem, és elnyomottnak éreztem magam. Korábban csak a munkák ellenőrzéséért voltam felelős, és nem kellett túl sokat aggódnom, nem voltak nagy nehézségek, sem nyomás, így normálisan tudtam együttműködni. De miután felügyelő lettem, minden munkaterületért felelősséget kellett vállalnom, és minden részletet figyelembe kellett vennem és követnem kellett. Ráadásul a vezetők rám bízták a Vang Csen által ellenőrzött munka felügyeletét is, ami sokkal több időt és energiát igényelt. Ellenálltam, és nem akartam engedelmeskedni, de nem mertem visszautasítani, mert féltem, hogy a vezetők azt mondják, nincs teherérzetem. Bár úgy tűnt, hogy dolgozom, belül vonakodtam és nem akartam csinálni. Néha csak felületesen néztem át egy feladatot, gondolván, hogy ez elég jó lesz, de amikor problémák adódtak, újra kellett csinálnom. Amikor a velem együtt dolgozó testvérem rámutatott a hibáimra, visszavágtam, makacsul ellenálltam, sőt arra is gondoltam, hogy lemondok. Annyi éven át élveztem Isten szavainak ellátását, mégsem törekedtem arra, hogy a kötelességemet jól végezzem, és viszonozzam ezt Istennek. Amikor hűségesnek kellett volna lennem, a saját kedvem szerint cselekedtem, el akartam futni a kötelességem elől és semmibe venni Isten házának munkáját. Valóban hiányzott belőlem az emberi mivolt. Ez a probléma igazán komoly volt, hiszen ha valaki a nyomasztó érzelmeit nem oldja fel időben, csak egyre csüggedtebb és levertebb lesz, és képtelenné válik arra, hogy megfelelően végezze a kötelességét.

Később többet olvastam Isten szavaiból, és világosabban megértettem a problémáimat. Mindenható Isten azt mondja: „Mi okozza az emberek elnyomottságát? Biztosan nem a fizikai fáradtság miatt van, akkor mi okozza? Ha az emberek állandóan a fizikai kényelmet és boldogságot keresik, ha állandóan a fizikai boldogságot és kényelmet hajszolják, és nem kívánnak szenvedni, akkor még egy kevés fizikai szenvedés, mások szenvedésénél egy kicsit több szenvedés, vagy a szokásosnál kicsit nagyobb túlterheltség is elnyomottságérzést kelt bennük. Ez az elnyomottság egyik oka. Ha az emberek nem tartanak nagy dolognak egy kis fizikai szenvedést, és nem a fizikai kényelemre törekszenek, hanem az igazságra, és igyekeznek jól végezni kötelességeiket, hogy eleget tegyenek Istennek, akkor nem fognak gyakran fizikai szenvedést érezni. Még ha időnként kissé elfoglaltnak, fáradtnak vagy kimerültnek is érzik magukat, miután alszanak, ébredéskor jobban érzik magukat, és folytatják a munkát. A feladataikra és a munkájukra fognak összpontosítani; nem fognak jelentős problémának tekinteni egy kis fizikai fáradtságot. Ha azonban az emberek gondolkodásában probléma merül fel, és állandóan a fizikai kényelemre törekszenek, minden alkalommal, amikor a fizikai testük némi kárt szenved, vagy nem talál kielégülést, bizonyos negatív érzelmek fognak bennük felszínre törni. [...] Gyakran érzik magukat elnyomottnak ezekkel a kérdésekkel kapcsolatban, és nem hajlandóak elfogadni a testvéreik segítségét, vagy azt, hogy a vezetők felügyeljenek rájuk. Ha hibát követnek el, nem engedik, hogy mások megmetsszék őket. Nem kívánják, hogy bármilyen módon korlátozzák őket. Azt gondolják: »Hiszek Istenben, hogy megtaláljam a boldogságot, miért kellene hát megnehezítenem a dolgomat? Miért kellene, hogy az életem ilyen kimerítő legyen? Az embereknek boldogan kellene élniük. Nem kellene olyan nagy figyelmet fordítaniuk ezekre a szabályokra és rendszerekre. Mi értelme mindig betartani őket? Most, ebben a pillanatban azt teszem, amit akarok. Egyikőtök sem szólhat bele egy szót sem.« Ez a fajta ember különösen akaratos és léha: nem engedi, hogy bármi korlátozza, és semmilyen munkakörnyezetben nem akarja magát korlátok közé szorítva érezni. Nem kívánja betartani Isten házának előírásait és alapelveit, nem hajlandó elfogadni azokat az alapelveket, amelyeket az embereknek viselkedésük terén be kellene tartaniuk, és még azt sem akarja teljesíteni, amit a lelkiismeret és a józan ész szerint tennie kellene. Azt akarja tenni, amihez kedve van, ami boldoggá teszi, ami hasznára válik, és amitől kényelemben érzi magát. Úgy véli, hogy ha ilyen korlátok között élne, az sértené az akaratát, egyfajta önkínzás lenne, túl kemény lenne önmagával szemben, és az embereknek nem szabadna így élniük. Úgy gondolja, hogy az embereknek szabadon és felszabadultan kell élniük, gondtalanul engedve hús-vér testüknek és vágyaiknak, valamint eszményeiknek és kívánságaiknak. Azt gondolja, hogy engedniük kellene minden elképzelésüknek, mondhatnak, amit akarnak, tehetnek, amit akarnak, és mehetnek, ahová akarnak, anélkül, hogy figyelembe kellene venniük a következményeket vagy mások érzéseit, és különösen anélkül, hogy figyelembe kellene venniük saját felelősségüket és kötelezettségeiket, a kötelességeket, amelyeket a hívőknek végezniük kellene, az igazságvalóságokat, amelyeket fenn kellene tartaniuk és meg kellene élniük, vagy az életutat, amelyet követniük kellene. Az emberek ezen csoportja mindig azt akarja tenni a társadalomban és a többi ember között, amit akar, de bárhová is mennek, soha nem tudják ezt elérni. Úgy vélik, hogy Isten háza az emberi jogokat hangsúlyozza, teljes szabadságot biztosít az embereknek, és törődik az emberiséggel, valamint az emberek tolerálásával és elviselésével. Azt gondolják, hogy miután Isten házába érkeztek, szabadon engedhetnek hús-vér testüknek és vágyaiknak, de mivel Isten házában adminisztratív rendeletek és előírások vannak, mégsem tehetik azt, amit akarnak. Ezért a negatív, elnyomó érzelmüket még azután sem tudják eloszlatni, hogy csatlakoztak Isten házához. Nem azért élnek, hogy bármilyen felelősséget vállaljanak, hogy küldetéseket teljesítsenek, vagy hogy igaz emberré váljanak. Az Istenbe vetett hitük nem azért van, hogy jól teljesítsék egy teremtett lény kötelességét, beteljesítsék küldetésüket és elérjék az üdvösséget. Függetlenül attól, hogy milyen emberek között élnek, milyen környezetben vannak, vagy milyen foglalkozást űznek, a végső céljuk önmaguk megtalálása és megjutalmazása. Minden tevékenységük célja ekörül forog, és az önjutalmazás a vágyuk és a céljuk életük végéig” (Az Ige, 6. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (5.)). „A társadalomban kik azok az emberek, akik nem végzik a rendes munkájukat? A naplopók, a bolondok, a lógósok, a huligánok, a garázdálkodók és a léhűtők ilyen emberek. Nem akarnak új készségeket vagy képességeket elsajátítani, és nem akarnak komoly karriert befutni, vagy munkát találni, hogy megéljenek. Ők a társadalom naplopói és léhűtői. Beszivárognak a gyülekezetbe, és aztán a semmiért akarnak kapni valamit, és megszerezni az áldásokból a maguk részét. Opportunisták. Ezek az opportunisták soha nem hajlandók végrehajtani a kötelességeiket. Ha a dolgok egy kicsit is nem az ő szájuk íze szerint mennek, akkor elnyomottnak érzik magukat. Mindig szabadon akarnak élni, nem akarnak semmilyen munkát végezni, és mégis jó ételeket akarnak enni, szép ruhákat akarnak viselni, azt enni, amit csak akarnak, és akkor aludni, amikor csak akarnak. Azt gondolják, hogy amikor eljön egy ilyen nap, az biztosan csodálatos lesz. Nem akarnak elviselni egy kis nehézséget sem, és élvezettel teli életre vágynak. Ezek az emberek még az életet is fárasztónak találják; negatív érzelmek kötik gúzsba őket. Gyakran érzik magukat fáradtnak és zavarodottnak, mert nem tehetik azt, amit akarnak. Nem akarják a rendes munkájukat végezni, vagy a rendes ügyeiket intézni. Nem akarnak kitartani egy munka mellett, és azt folyamatosan, az elejétől a végéig elvégezni, saját szakmájuknak és kötelességüknek, kötelezettségüknek és felelősségüknek tekintve; nem akarják befejezni azt és eredményt elérni, vagy a lehető legjobb színvonalon elvégezni. Soha nem gondolkodtak így. Csak felületesen akarnak cselekedni, és a kötelességüket a megélhetés eszközeként akarják használni. Amikor egy kis nyomással vagy valamilyen ellenőrzéssel szembesülnek, vagy amikor egy kicsit magasabb mércét állítanak eléjük, vagy amikor egy kis felelősséget kell vállalniuk, kényelmetlenül és elnyomottnak érzik magukat. Ezek a negatív érzelmek születnek meg bennük, az élet kimerítőnek tűnik számukra, és nyomorultul érzik magukat. Az egyik alapvető oka annak, hogy kimerítőnek érzik az életet, az, hogy az ilyen emberekből hiányzik a józan ész. A józan eszük károsodott, az egész napot fantáziálgatással töltik, álomvilágban élnek, a fellegekben, mindig a legvadabb dolgokról képzelegve. Ezért nagyon nehéz feloldani az elnyomottságukat. Őket nem érdekli az igazság: álhívők. Az egyetlen dolog, amit tehetünk, hogy megkérjük őket, hogy hagyják el Isten házát, térjenek vissza a világba, és találják meg a saját helyüket, ahol kényelem és komfort várja őket” (Az Ige, 6. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (5.)). Isten szavaiból megértettem, hogy az emberek nyomasztó érzelmeit nem a testi szenvedés vagy kimerültség okozza, hanem elsősorban a gondolkodásmódjuk és a nézőpontjuk problémái. Azt gondoltam magamban: „Miért van az, hogy ugyanabban a helyzetben, ahol valakinek egy kicsit több terhet kell viselnie, nagyobb árat fizetnie, fizikailag szenvednie, aggódnia és energiát kell befektetnie, egyesek mégsem érzik elnyomottnak magukat, sőt, úgy érzik, hogy ez Isten felemelése, igyekezve jól végezni a kötelességüket és viszonozni Isten szeretetét, míg mások ezt fájdalmas és nyomasztó dolognak látják?” Ezek a dolgok valójában nem a túl sok munka miatt adódnak, hanem főleg abból, hogy az ember túlságosan is tekintettel van a hús-vér testre, és mindig a kényelemre akar törekedni. Az emberek abban lelik örömüket, amire törekszenek és vágynak. Ha a vágyaik pozitív dolgok felé irányulnak, ha az igazság megszerzésére és arra törekszenek, hogy teremtett lényi kötelességüket jól végezve eleget tegyenek Istennek, akkor a kötelességükben végzett keményebb munka sem lesz számukra nyomasztó, hanem inkább megnyugvást és örömöt lelnek benne. Főleg azért éreztem ezeket a nyomasztó érzelmeket, mert a törekvésem hibás nézőpontokon alapult. A sátáni nézet szerint éltem, miszerint: „Rövid az élet, élvezd, amíg tudod!” Azt hittem, hogy az embernek úgy kell élnie, ahogyan kedve tartja, boldogan és kényelmesen, mindenféle korlátozás vagy szabály nélkül, és hogy az ilyen élet a szabadság csúcsa. Úgy véltem, ha valakit mindig korlátoznak, és nem cselekedhet szabadon, akkor megfullad, és ez egyfajta önkínzással ér fel. Emlékszem, hogy az iskolában sok osztálytársam keményen tanult, hogy a jövőben jó állásuk legyen, én azonban már egy 45 perces tanóra alatt is korlátozva éreztem magam. Még a munka világába belépve sem akartam alávetni magam a vállalat szabályainak, és ha állandó feszültség alatt kellett dolgoznom, úgy éreztem, munkahelyet kell váltanom. Miután megtaláltam Istent, még mindig ezt a gondolkodásmódot követtem, mindig a saját vágyaim kielégítését helyeztem előtérbe, és azt akartam, hogy a munkarendem az én kívánságaim szerint alakuljon, nyomás nélkül. Ha a kötelességem túl sok feladattal járt és nagy nyomást jelentett, vagy nem tehettem azt, amit akartam, dacosnak és elnyomottnak éreztem magam, és csak tessék-lássék végeztem a kötelességemet, sőt, negatívvá váltam, és ellazsáltam a munkát. Ez nemcsak a munka minőségének javulását akadályozta, hanem a tehetséges emberek művelését is hátráltatta. A kötelességemhez való hozzáállásom megbízhatatlan volt, és ezért Isten megutált engem. Azáltal, hogy a saját kedvem szerint végeztem a kötelességemet, és a hús-vér testemnek tettem eleget, nyilvánvalóan elhanyagoltam a valódi munkámat, és ez az, amire a társadalomban lézengő semmirekellők és semmittevők törekszenek, én mégis tévesen azt hittem, hogy így élni azt jelenti, hogy szabad vagyok, és van egyéniségem. Valóban ostoba voltam. Különösen, amikor láttam, hogy Isten azt mondja az ilyen emberekről, hogy „Az értelmük gyenge”, „álhívők”, és „Megkérjük őket, hogy hagyják el Isten házát, térjenek vissza a világba, és találják meg a saját helyüket, ahol kényelem és komfort várja őket,” még nagyobb bűntudatot és megbánást éreztem. Isten elé járultam imáim során: „Isten! Kész vagyok megváltoztatni a törekvéseim korábbi helytelen nézőpontját, és többé nem törekszem arra, hogy a saját szeszélyeim szerint cselekedjek. Felelős ember akarok lenni, aki vállalja a terheket, és bármilyen nagy nehézségekkel vagy nyomással kell is szembenéznem, hűségesen elvégzem a kötelességemet, hogy a Te szíved megvigasztalódjon.”

Később elolvastam egy újabb passzust Isten szavaiból, és találtam egy utat a gyakorlásra. Mindenható Isten azt mondja: „Azok, akik igazán hisznek Istenben, mind olyan egyének, akik elvégzik a rendes munkájukat, mindannyian hajlandóak végrehajtani a kötelességeiket, képesek egy munkát elvállalni, és azt képességüknek és Isten háza előírásainak megfelelően jól elvégezni. Eleinte természetesen kihívást jelenthet az alkalmazkodás ehhez az élethez. Fizikailag és szellemileg kimerültnek érezheted magad. Ha azonban valóban megvan benned az elhatározás az együttműködéshez, valamint a hajlandóság, hogy normális és jó emberré válj, és elérd az üdvösséget, akkor fizetned kell egy kis árat, és engedned kell, hogy Isten megfegyelmezzen téged. Amikor késztetést érzel, hogy önfejű légy, akkor fel kell lázadnod ez ellen, és el kell engedned, fokozatosan csökkentve önfejűségedet és önző vágyaidat. Isten segítségét kell kérned a kritikus ügyekben, a kritikus időpontokban és a kritikus feladatokban. Ha megvan benned az elhatározás, akkor meg kell kérned Istent, hogy fenyítsen és fegyelmezzen meg, továbbá világosítson meg, hogy megérthesd az igazságot, így jobb eredményeket fogsz elérni. Ha valóban megvan benned az elhatározás, és imádkozol Istenhez az Ő jelenlétében, és könyörögsz Hozzá, Isten cselekedni fog. Meg fogja változtatni az állapotodat és a gondolataidat. Ha a Szentlélek egy kicsit munkálkodik, egy kicsit megmozgat téged, és egy kicsit megvilágosít, akkor a szíved meg fog változni, és az állapotod át fog alakulni. Amikor ez az átalakulás megtörténik, érezni fogod, hogy így élni nem jelent elnyomást. Elnyomott állapotod és érzelmeid átalakulnak és enyhülnek, illetve másmilyenek lesznek, mint azelőtt. Úgy fogod érezni, hogy így élni nem fárasztó. Élvezetet fogsz találni abban, hogy Isten házában végzed a kötelességedet. Úgy fogod érezni, hogy jó így élni, így viselkedni és így végezni a kötelességedet, elviselni a nehézségeket, megfizetni az árat, betartani a szabályokat és az alapelvek szerint tenni a dolgokat. Úgy fogod érezni, hogy a normális embereknek ilyen fajta életet kellene élniük. Amikor az igazság szerint élsz, és jól végzed a kötelességedet, úgy fogod érezni, hogy a szíved szilárd és békés, és az életednek van értelme. Azt fogod gondolni: »Miért nem tudtam ezt korábban? Miért voltam olyan önfejű? Korábban a Sátán filozófiái és természete szerint éltem, nem voltam se ember, se szellem, és minél többet éltem, annál fájdalmasabbnak éreztem. Most, hogy már értem az igazságot, levethetem romlott beállítottságom egy részét, és érezhetem a kötelességem megfelelő végzésével és az igazság gyakorlásával töltött élet igazi békéjét és örömét!« Nem fog akkor megváltozni a hangulatod? (De igen.) Amint felismered, hogy korábban miért érezted elnyomónak és nyomorúságosnak az életedet, amint megtalálod szenvedésed alapvető okát és megoldod a problémát, lesz reményed a változásra. Amíg az igazság irányába törekszel, több erőfeszítést teszel Isten szavaiba, többet beszélgetsz az igazságról, és meghallgatod testvéreid tapasztalati tanúságtételeit is, addig tisztább utad lesz, és vajon akkor nem fog javulni az állapotod? Ha az állapotod javul, akkor az elnyomó érzelmeid fokozatosan enyhülnek, és többé nem zavarnak össze” (Az Ige, 6. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (5.)). Isten szavaiból megértettem, hogy azok, akik valóban szeretik az igazságot, és valódi kötelességüket végzik, megértik Isten szándékait és tekintettel vannak azokra, és mindig a helyes dolgokra összpontosítanak. Felelősségüknek és küldetésüknek tekintik, hogy jól végezzék a kötelességeiket, és Isten kedvében járjanak. Még ha sok nehézséggel és nagy nyomással kell is szembenézniük, imádkoznak Istenhez, Rá támaszkodnak, és minden feladatot a legjobb tudásuk szerint végeznek el. Amikor feltámad bennük az önfejűség, képesek fellázadni önmaguk ellen, és kérik Istent, hogy feddje és fegyelmezze meg őket. Eszembe jutott Nóé, amikor megkapta Isten megbízatását. Megértette Isten sürgető szándékait, ezért amikor egy ilyen hatalmas feladattal szembesült, bár a nehézségek és a nyomás óriási volt, Nóé nem akarta elkerülni, sem megfutamodni előle, és nem is kezelte felületesen. Ehelyett aggodalom töltötte el, és csak arra vágyott, hogy minél gyorsabban teljesítse Isten megbízatását. Figyelmesen meghallgatta Isten minden utasítását, és azok szerint járt el, félve attól, hogy akár egyetlen részletet is kihagy, amely a munka minőségét vagy előrehaladását befolyásolhatja. Amikor magamba néztem, rájöttem, hogy egyáltalán nem vettem figyelembe Isten szándékait. Ha nagyobb terheket bíznak rám, egyszerűen nem hagyhatom ismét cserben Isten aprólékosan átgondolt jó szándékait. Később a vezető írt nekem, és arra kért, hogy máshol végezzem a kötelességeimet. Tudtam, hogy ezzel Isten helyezett rám terhet, és bármilyen nagy nyomással is járjon ez, vállalnom kellett ezt a felelősséget. Ez egyúttal egy lehetőség volt arra is, hogy jóvátegyem a vétkemet, ezért beleegyeztem. Ezután, mivel a munkaterhelésem a kötelességeim során növekedett, továbbra is nagy nyomást éreztem. Amikor azonban arra gondoltam, hogy ez a többletteher Isten oltalma számomra, amely megakadályozza, hogy a hús-vér testem kedvében járjak, és segít energiáimat a kötelességeimre összpontosítani, tudtam, hogy nem követhetem tovább a hús-vér testet, hanem felelősségteljesnek és elszámoltathatónak kell lennem, és meg kell tanulnom figyelembe venni Isten szívét. Mivel megváltozott a szemléletem, bár a munkában még mindig vannak nehézségek és nyomás, már nem érzem magam elnyomottnak. Ehelyett a nyomást egyfajta felelősségként látom. Nagymértékben felszabadultam, és kezdem élvezni a békét és örömöt a kötelességeimben.