1995-ben lettem az Úr Jézus hívője. Akkoriban egy prédikátor a Jelenések könyvének próféciái alapján beszélt nekünk arról, milyen csodálatos a szent város. Azt is mondta, hogy az Úr Jézus hamarosan eljön, hogy elvigyen minket a mennyei otthonunkba, és hogy csak úgy mehetünk majd be a szent városba, ha lemondunk magunkról és feláldozzuk magunkat az Úrért. Amikor ezt hallottam, nagyon lelkes lettem. Ezután buzgón elkezdtem összejövetelekre járni és felajánlásokat tenni. Nem számított, hogyan próbált megállítani a férjem, vagy a bátyám és a felesége, semmi sem tudta megingatni az elhatározásomat, hogy kövessem az Úr Jézust. Három évvel később a férjem el akart válni tőlem, mert ragaszkodtam az Úrba vetett hitemhez. Beleegyeztem. Ezután minden vagyonomat felajánlottam a gyülekezetnek, és elszántan elhagytam az otthonomat, hogy prédikáljak, és az Úrnak dolgozzak. Két hónappal később munkatárs lettem, és több mint hetven gyülekezetért feleltem. 2000-ben egy munkatársi gyűlésen egy vezető azt mondta nekünk: „Megjelent egy »Keleti Villámlás« nevű felekezet. Azt mondják, hogy Isten hús-vér testben tért vissza Mindenható Istenként, és egy új munkaszakaszt végez. Ez lehetetlen! Már nem is olvassák a Bibliát. Isten minden szava benne van a Bibliában; a Biblián kívül nincsenek Istennek szavai. Aki elhagyja a Bibliát, az többé nem hisz az Úrban! Mindenhol prédikálnak, és sok jó juhot loptak el minden felekezetből. Az Úr hűséges szolgáinak kell lennünk, és meg kell védenünk a testvéreinket, hogy a jövőben számot tudjunk adni magunkról az Úrnak! Soha nem szabad hinnetek a Keleti Villámlás útjában. Ha megteszitek, elhagyjátok az Úr útját, és Ő elhagy titeket!” Hallva a vezető szavait, azt gondoltam magamban: „Óvatosnak kell lennem, ragaszkodnom kell az Úr útjához, és meg kell védenem a nyájat.” Ezután elkezdtem elszigetelni a gyülekezetet. Minden gyülekezeti helyen, amiért felelős voltam, többször is hangsúlyoztam, hogy idegeneket nem szabad befogadni, és senkinek sem szabad hinnie a Keleti Villámlás útjában. Ezt hallva a hívők mind elkezdtek óvakodni a Keleti Villámlás embereitől. Nem sokkal később hallottam, hogy két nővér elfogadta Mindenható Istent. Azonnal elsiettem hozzájuk, hogy meggyőzzem őket, térjenek vissza. Nem hallgattak rám, és ragaszkodtak a Mindenható Istenbe vetett hitükhöz. Nagyon dühös voltam, és még szigorúbban felügyeltem a többi testvért. Aztán megtudtam, hogy egy házaspár is elfogadta Mindenható Istent. Hozzájuk siettem, és visszahoztam őket. Akkoriban tényleg azt hittem, hogy végre megmentettem az Úr juhait, és hogy az Úr biztosan helyesli, amit tettem.

2002. februárjában egy nővér elvitt az otthonába, hogy megvitassuk a Bibliát a rokonaival. Mindenről beszélgettek, a világ Isten általi teremtésétől kezdve Jahve Isten, a Törvény Korában végzett munkáján át egészen az Úr Jézus munkájáig a Kegyelem Korában. Világosan elmagyarázták az egyes munkaszakaszok hátterét és fordulópontjait. Beszélgettek arról is, hogy Isten milyen embereket áld meg, és milyeneket átkoz meg. A közlésük nagyon megvilágító volt, és olyasmi, amilyet még soha előtte nem hallottam. Úgy gondoltam, hogy a prédikációjuk kiváló. Ezután tanúskodtak nekem Mindenható Isten utolsó napokbeli munkájáról. Mindenható Isten szavainak olvasása és a testvérek beszélgetéseinek meghallgatása révén megértettem, hogy a Biblia csak Istennek a Törvény Korában és a Kegyelem Korában végzett munkáját örökíti meg. Ez egy történelmi könyv, és nem képviselheti Isten teljes munkáját. Isten mindig új és sosem régi, és a munkája mindig halad előre. Amikor Isten visszatér az utolsó napokban, új munkát fog végezni, amely túlmutat a Biblián. Ebben a szakaszban elvégzi az ítélet és a megtisztítás munkáját – az Úr Jézus megváltó munkájának alapjára építve –, hogy teljesen megmentse az emberiséget a bűntől, és elvezesse az embereket egy gyönyörű rendeltetési helyre. Az, hogy Mindenható Isten kifejezi az igazságot, hogy elvégezze az ítélet munkáját az utolsó napokban, beteljesíti az Úr Jézus próféciáit: „Aki elvet Engem, és nem fogadja el az Én beszédeimet, annak van ítélő bírája: az az ige, amelyet szóltam, az ítéli el őt az utolsó napon” (János 12:48). „Még sok mindent kellene mondanom nektek, de most nem tudjátok elviselni; amikor azonban eljön Ő, az igazság Lelke, elvezet titeket a teljes igazságra” (János 16:12-13). Konkrétan, amikor láttam, hogy Mindenható Isten feltárta a Biblia összes misztériumát, hogy az „Az Ige testet ölt” az a „kis tekercs, amelyet a Bárány nyitott meg”, ahogyan azt a Jelenések könyve megjövendölte, és hogy ez az, amit a Szentlélek mond a gyülekezeteknek, rájöttem, hogy a „Keleti Villámlás”, amelynek elfogadását folyamatosan visszautasítottam, valójában az Úr Jézus megjelenése és munkája az utolsó napokban. A szívem leírhatatlan fájdalommal sajgott. Arra gondoltam, hogy amióta az Úr hívője lettem, kiálltam a férjem üldözését, és felajánlásokat tettem, akárcsak a szegény özvegyasszony. Mindenről lemondtam, hogy az Úrnak dolgozzak. Azt hittem, állhatatos vagyok az Úr útján, és odaadóan vigyázok a nyájára. Soha nem gondoltam volna, hogy egyáltalán nem fogom keresni az igazságot, amikor az Úr visszatér. Vakon ragaszkodtam a saját elképzeléseimhez és képzelődéseimhez, azt hittem, hogy Isten semmiképpen sem jöhet el hús-vér testben, hogy a munkája nem mutathat túl a Biblián és így tovább. Arrogánsan elítéltem Isten utolsó napokbeli munkáját és ellenálltam neki, elszigeteltem a gyülekezetet, hogy megakadályozzam a testvéreket abban, hogy megvizsgálják az igaz utat, sőt, még egy házaspárt is visszavittem a korábbi felekezetembe, akik pedig már elfogadták Isten utolsó napokbeli munkáját. Az Úr Jézus így dorgálta a farizeusokat: „Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok, mert bezárjátok a mennyek országát az emberek előtt: ti magatok nem mentek be, és azokat sem engeditek be, akik be akarnak menni” (Máté 23:13). Vajon az én tetteim nem pont olyanok voltak, mint a farizeusokéi? Én magam nem fogadtam el Isten utolsó napokbeli munkáját, és mindent megtettem, hogy a többi hívőt is megakadályozzam az elfogadásában. Nem jelentette ez azt, hogy magammal rántom őket a pokolba? Annyi gonoszságot követtem el – vajon rám is kárhozat vár? A szívem megtelt megbánással. De aztán arra gondoltam, hogy az a tény, hogy képes voltam elfogadni Isten utolsó napokbeli munkáját, Isten nekem nyújtott kegyelme és irgalma. Hirdetnem kellett az evangéliumot, hogy jóvátegyem a vétkeimet. Talán ha többet hirdetem az evangéliumot, Isten nem fog megemlékezni a vétkeimről. Később magammal vittem egy nővért, hogy hirdessük az evangéliumot annak a házaspárnak, akiket korábban visszahúztam. Soha nem gondoltam volna, hogy nem lesznek hajlandóak meghallgatni, bármit is mondtunk. Még azokat a szavakat is a fejemhez vágták, amiket akkor használtam, amikor elszigeteltem a gyülekezetet. Még összetörtebbnek éreztem magam, és tele voltam megbánással. Hogy jóvátegyem a vétkeimet, még többet hirdettem az evangéliumot. Ezalatt sok nehézséget elviseltem, de soha nem hátráltam meg. Azt gondoltam: „Talán ha Isten látja az odaadásomat és a bűnbánatomat, nem rója fel nekem a vétkeimet, és még mindig ad nekem egy esélyt a megmentésre.”

Egy nap 2004-ben, a lelki áhítatom alatt Isten ezen szavait olvastam: „Nem lehetek engedékeny senki iránt, aki üldözött Engem, senki iránt, akinek nem volt ismerete Rólam (beleértve azt is, mielőtt az Én nevemről tanúságot tettek), aki úgy hitte, hogy Én ember vagyok, vagy bárki iránt, aki káromolt Engem és gyalázott Engem a múltban. Még ha most a leghangzatosabb tanúságot tennék is Értem, az sem lenne elég jó. Azzal, hogy a múltban üldöztek Engem, szolgálatot tettek Nekem, és ha azok az emberek ma tanúságot tennének Mellettem, akkor is az Én eszközeim lennének” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Krisztus kijelentései a kezdetekkor, 85. fejezet). Miután Isten szavait olvastam, teljesen megdermedtem. Az elmém teljesen kiürült, és sokáig tartott, amíg magamhoz tértem. Isten szavaiból láttam, hogy Isten nem engedékeny egyetlen emberrel sem, aki üldözte és rágalmazta Őt. Még ha most tanúskodnak is Istenről, akkor sem részesülhetnek az Ő engedékenységében; csak szolgálatot végezhetnek Neki. Arra gondoltam, hogyan ragaszkodtam az elképzeléseimhez és képzelődéseimhez, és egyáltalán nem kerestem vagy vizsgáltam meg Isten utolsó napokbeli munkáját korábban. Ehelyett rágalmaztam Istent, és ellenálltam Neki, elszigeteltem a gyülekezetet, hogy megakadályozzam a hívőket abban, hogy megvizsgálják az igaz utat, sőt, még azokat az embereket is visszavittem a korábbi felekezetembe, akik már elfogadták Isten utolsó napokbeli munkáját. Olyan nagy gonoszságot követtem el; Isten biztosan soha nem bocsátana meg nekem. Vajon nincs végem? Milyen jó kimenetelem lehetne egyáltalán? De még mindig belekapaszkodtam egy halvány reménysugárba. „Lehet, hogy rosszul értelmezem? Amikor Isten azt mondta, hogy »nem lehetek engedékeny«, vajon olyan emberekről beszélt, akik káromolták és rágalmazták Őt, miután hallották a szavait és megismerték a munkáját?” Lázasan újra elolvastam Isten szavait, szóról szóra. Isten nagyon világosan fogalmazott. Azok az emberek, akikről beszélt, magukban foglalták azokat is, akik anélkül káromolták és rágalmazták Mindenható Istent, hogy valaha is hallották volna a szavait vagy ismerték volna Őt. Csak ekkor bizonyosodtam meg arról, hogy én is azok közé tartozom, akik iránt Isten nem lehet engedékeny. Isten szigorú szavai szíven ütöttek. Rémült voltam, és az egész testem elernyedt. „Úgy tűnik, még esélyem sincs a bűnbánatra” – gondoltam. „Nem számít, mennyire alávetett vagyok a kötelességemben, nem számít, mennyi nehézséget viselek el, és még ha a legnagyszerűbb bizonyságot is teszem, akkor sem fogok részesülni Isten engedékenységében. Teljesen szertefoszlott a reményem, hogy Isten megment.” Ebben az időszakban, bár még mindig hirdettem az evangéliumot, amint arra gondoltam, hogy Isten nem fog megmenteni, hihetetlenül csüggedt lettem, és nem voltam olyan aktív az evangélium hirdetésében, mint korábban. Egy alkalommal a kerékpáromat toltam az utcán, és a tömeget figyeltem. Azt gondoltam magamban: „Mindannyiuknak megvan a saját otthona. De mi a helyzet velem? Amikor elkezdtem hinni az Úrban, a gyülekezetet tekintettem az otthonomnak. Soha nem gondoltam volna, hogy azzal, hogy nem ismerem fel az Úr visszatérését, ellenállok Neki, megbocsáthatatlan vétkeket követek el, és nem lesz részem abban az otthonban, amelyet Isten az emberiség számára készített – Isten királyságában.” Abban a pillanatban vigasztalannak éreztem magam.

Egy nap olvastam Isten szavait, és nagyon meghatódtam, a csüggedt állapotom pedig némileg megváltozott. Isten azt mondja: „Teremtett lényként egy teremtett lény kötelességét kell teljesítened. Ne cselekedj a lelkiismereteddel ellentétesen; az a teendőd, hogy a teremtés Urának szenteld magad” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Móáb leszármazottai megmentésének jelentősége). Teremtett lény vagyok; az a kötelességem, hogy hirdessem az evangéliumot, és tanúskodjak Istenről. Nem hagyhattam fel azzal, hogy buzgón végezzem a kötelességemet csak azért, mert nem lesz jó kimenetelem. Nem a lelkiismeret és a józan ész hiánya lenne ez? Ezután tovább hirdettem az evangéliumot. Boldog voltam, amikor eredményeket értem el, de legbelül mindig éreztem egyfajta nehézséget. Arra gondoltam, hogy vétkeztem, és más vagyok, mint a többiek – amikor ők hirdetik az evangéliumot, elnyerhetik Isten jóváhagyását, és van reményük a megmentésre, de nem számít, én mennyit hirdetem az evangéliumot, Isten soha nem fog megbocsátani nekem. Időről időre csüggedtnek éreztem magam.

Később olvastam Isten szavait, és nyertem némi megértést az állapotomról. Mindenható Isten azt mondja: „Sokan, akik Istent követik, csak azzal törődnek, hogyan nyerhetnek áldásokat, illetve hogyan kerülhetik el a csapásokat. Mihelyt Isten munkája és irányítása kerül szóba, elhallgatnak, és minden érdeklődésüket elveszítik. Úgy gondolják, az ilyen unalmas dolgok megértése nem segít az ő életük növekedésében, és nem jár semmiféle haszonnal. Következésképpen, bár hallottak már információkat Isten irányításáról, komolytalanul közelítik meg azt. Nem úgy látják, mint valami értékes dolgot, amit érdemes elfogadni, még kevésbé fogják fel úgy, hogy életük részévé teszik. Az ilyen emberek célja Isten követésében nagyon egyszerű, és egyetlen célt szolgál: hogy áldottak legyenek. Ezek az emberek nem veszik a fáradságot, hogy bármi másra figyelmet fordítsanak, aminek nincs semmi köze ehhez a célhoz. Számukra nincs jogosabb cél az Istenbe vetett hitben, mint hogy áldásokat nyerjenek – ebben áll az ő hitük értéke. Ha valami nem járul hozzá ehhez a célhoz, akkor bármiről is legyen szó, hidegen hagyja őket. Ez a helyzet a legtöbb emberrel, aki manapság Istenben hisz. Céljuk és szándékuk jogosnak tűnik, mert amikor hisznek Istenben, áldozatot is hoznak Istenért, Istennek szánják oda magukat, és megteszik a kötelességüket. Feladják fiatalságukat, elhagyják családjukat és karrierjüket, sőt akár éveket töltenek távol az otthonuktól, rohangálva. Végső céljuk kedvéért megváltoztatják saját érdeklődésüket, életszemléletüket, sőt akár az irányt is, amelyre törekednek; de az Istenbe vetett hitük célját nem tudják megváltoztatni. Lótnak-futnak, hogy a saját becsvágyaik irányítását intézzék; nem számít, milyen messze van az út, nem számít, mennyi nehézségbe, veszélybe és akadályba ütköznek útközben, mindvégig kitartanak, és nem félnek a haláltól. Miféle hatalom kényszeríti őket erre a folyamatos odaadásra? A lelkiismeretük? A nagyszerű és nemes integritásuk? Az elhatározásuk, hogy a végsőkig küzdjenek a gonosz erői ellen? Abbéli hitük, hogy jutalom keresése nélkül tanúságot tegyenek Istenről? Az odaadásuk, hogy készek feladni mindent azért, hogy teljesítsék Isten akaratát? Vagy az odaadó szellemük, amely mindenkor lemond a túlzott személyes igényekről? Egész egyszerűen csoda, hogy olyasvalaki, aki sohasem értette Isten irányításának munkáját, ennek ellenére szívének ilyen sok vérét áldozza! Egyelőre ne beszéljünk arról, mennyit adtak ezek az emberek. A viselkedésük azonban nagyon is megérdemli, hogy boncolgassuk. Leszámítva a hozzájuk oly szorosan kapcsolódó előnyöket, lehet-e valami más oka annak, hogy olyan emberek, akik egyáltalán nem értik Istent, ilyen nagy árat fizetnének Érte? Itt az ember által korábban nem azonosított problémát fedezünk fel: az ember Istenhez fűződő kapcsolata csupán a pőre önérdeken alapul. Ez az áldások fogadója és az áldások adója közötti kapcsolat. Ez egyszerűen fogalmazva egy alkalmazott és egy munkáltató közötti kapcsolat. Az alkalmazott csak azért dolgozik keményen, hogy megkapja a munkáltató által adott jutalmat. Egy ilyen önérdeken alapuló kapcsolatban nincs rokoni ragaszkodás, csak tranzakció. Nincs szeretés vagy szeretve levés, csak adakozás van és irgalom. Nincs megértés, csak tehetetlen, elfojtott felháborodás és megtévesztés. Nincs intimitás, csak egy áthidalhatatlan szakadék. Most, hogy idáig jutottak a dolgok, ki fordíthatja vissza ezt az irányt? És hány ember képes igazán megérteni, milyen válságossá vált ez a kapcsolat? Hiszem, hogy amikor az emberek elmerülnek az áldottság örömteli légkörében, egyikük sem tudja elképzelni, hogy milyen kínos és elviselhetetlen látvány egy ilyen kapcsolat Istennel” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. 3. függelék: Az ember csak Isten irányításának közepette menthető meg). Miután Isten szavait olvastam, egyszerre éreztem megvilágosodást és szégyent. A kapcsolatom Istennel pontosan olyan volt, mint amilyennek Ő leleplezte: nyílt önérdek. Amikor hittem az Úrban, elviseltem az üldöztetést, és lemondtam a családomról, hogy áldásokat nyerjek és bemenjek a mennyek országába. Kitartottam a gyülekezetek vezetése és az evangélium hirdetése mellett a metsző hidegben és a rekkenő hőségben, akármennyit is szenvedtem. De amikor Isten utolsó napokbeli munkájával szembesültem, nemcsak hogy én magam nem kerestem és nem vizsgáltam meg, hanem el is ítéltem azt és ellen is álltam neki, sőt, még a gyülekezetet is elszigeteltem, hogy megakadályozzam a hívőket abban, hogy elfogadják Mindenható Istent. Miután elfogadtam Isten utolsó napokbeli munkáját, megtudtam, hogy gonoszságot cselekedtem, és ellenálltam Istennek. Az első gondolatom nem az volt, hogyan tartsak bűnbánatot Isten előtt, hanem az, hogyan hirdethetném többet az evangéliumot, hogy jóvátegyem a vétkeimet, és ezzel kicsikarjam Isten irgalmát, hogy adjon nekem egy esélyt a mennyek országába való belépésre. Amikor olvastam, hogy Isten „nem lehet engedékeny” azokkal szemben, akik káromolták és rágalmazták Őt, azt hittem, hogy nem számít, mennyire keményen próbálkozom a kötelességemben, soha nem fogok részesülni Isten engedékenységében, és a megmentésembe vetett reményem szertefoszlott. Azután negatívvá és passzívvá váltam a kötelességem végzésében. Az elejétől a végéig csak az áldások elnyerése érdekelt. Nem azért mondtam le dolgokról, áldoztam fel magam, fáradoztam és dolgoztam, hogy az igazságra vagy Isten megismerésére törekedjek, hanem hogy azzal a mennyek országába való belépés áldását csikarjam ki. Vajon nem pontosan ez az, amit Isten úgy leplezett le, mint „csak tehetetlen, elfojtott felháborodás és megtévesztés”? A hitem évei alatt soha nem kerestem Isten szándékait. Soha nem gondoltam arra, hogy Isten mit akar, mire törekedjek, mik a követelményei velem szemben, hogyan kellene figyelembe vennem a szándékait és eleget tennem Neki, vagy hogyan kellene az igazságra törekednem, hogy elérjem a beállítottságom megváltozását. A fejemben az igazságra való törekvés a hitemben valami extrának tűnt, az áldásokra való törekvés pedig a legreálisabbnak. Engem valóban elvakított az áldások utáni vágy, és mindvégig rossz úton jártam. Pálra gondoltam. Nem figyelt és nem kutatott, amikor az Úr Jézus munkálkodott; ehelyett elítélte az Úr Jézust, és ellenállt Neki, üldözte és meggyilkolta a tanítványait, és sok gonosz cselekedetet hajtott végre. Miután az Úr lesújtott rá, egyáltalán nem gondolkodott el a múltbeli, Istennek ellenálló tettein és lényegén. Arra sem törekedett, hogy megismerje az Urat, hanem csak az evangéliumot akarta hirdetni, és több embert megnyerni, hogy engesztelést szerezzen a bűneiért. Miután rengeteg munkát elvégzett, szemtelenül koronát követelt Istentől, mondván: „Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam, végül eltétetett nekem az igazság koronája [...]” (2Timóteus 4:7-8). Lemondtam dolgokról, feláldoztam magam és elvégeztem a kötelességemet, hogy áldásokat követeljek Istentől; Pál útján jártam. Ezt felismerve, megbánás és önvád töltött el, sírtam, és így imádkoztam Istenhez: „Istenem, most már értem, milyen aljas és csúnya vagyok. Bár hirdettem az evangéliumot, és végeztem a kötelességemet ezekben az években, valójában csak arra használtam a kötelességemet, hogy elérjem a célomat, az áldások elnyerését. Valóban méltatlan vagyok arra, hogy Előtted éljek. Drága Istenem, imádkozom, hogy vezess engem arra, hogy a beállítottságom megváltozására és a Te megismerésedre törekedjek.”

Aztán még többet olvastam Isten szavaiból, és kezdtem megérteni egy kicsit az ember megmentésére irányuló szándékát. Isten azt mondja: „Ma Isten megítél, megfenyít és kárhoztat titeket, de tudnod kellene, hogy a kárhoztatásod értelme az, hogy megismerd önmagadat. Ő azért kárhoztat, átkoz, ítél meg és fenyít, hogy megismerhesd önmagadat, hogy a beállítottságod megváltozhasson, sőt még inkább, hogy megismerhesd az értékedet, és meglásd, hogy Isten minden cselekedete igazságos és összhangban van az Ő természetével és az Ő munkájának igényeivel, hogy Ő az ember üdvösségére vonatkozó tervének megfelelően cselekszik, és hogy Ő az igazságos Isten, aki szereti és megmenti az embert, és aki meg is ítéli és meg is fenyíti az embert. Ha te csak azt tudod, hogy alacsony rangú, romlott és lázadó vagy, de nem tudod, hogy Isten az Ő üdvösségét akarja nyilvánvalóvá tenni a ma rajtad végzett ítélet és fenyítés által, akkor semmiképp sem tapasztalhatsz meg dolgokat, még kevésbé vagy képes továbbhaladni. Isten nem azért jött, hogy lesújtsa vagy elpusztítsa az embereket, hanem hogy megítélje, megátkozza, megfenyítse és megmentse őket. Amíg az Ő 6000 éves irányítási terve a végéhez nem ér – mielőtt felfedi az emberek minden egyes kategóriájának sorsát –, Isten földi munkája az üdvösség érdekében történik; célja pusztán az, hogy az Őt szeretőket teljessé – teljességgel teljessé – tegye, és hogy megadják magukat az Ő uralma alatt. [...] Isten azért jött a földre munkálkodni, hogy üdvözítse a romlott emberiséget; ebben nincs semmi hamisság. Ha lenne, akkor biztosan nem jött volna el, hogy személyesen végezze a munkáját. A múltban az Ő üdvösségének eszközei közé tartozott a legnagyobb irgalom és szerető kedvesség tanúsítása, olyannyira, hogy az egész emberiségért cserébe mindenét odaadta a Sátánnak. A jelen semmiben sem hasonlít a múltra: a ma nektek adott üdvösség az utolsó napok idején történik, az egyes emberek fajtájuk szerinti osztályozása során; a ti üdvösségetek eszköze nem az irgalom vagy a szerető kedvesség, hanem a fenyítés és az ítélet, hogy az ember még teljesebben üdvözüljön. Így minden, amit ti kaptok, fenyítés, ítélet és irgalmatlan csapás, de tudjátok ezt: ebben a szívtelen csapásban a legkisebb büntetés sincs. Függetlenül attól, hogy szavaim mennyire kíméletlenek, ami titeket ér, az csak néhány szó, amely számotokra teljesen szívtelennek tűnhet, és bármennyire is haragszom, ami rátok zúdul, azok még mindig a feddés szavai, és nem akarlak bántani vagy halálra ítélni benneteket. Hát nem tények e mindezek? Tudjátok meg, hogy manapság, legyen az igazságos ítélet vagy érzéketlen finomítás és fenyítés, minden az üdvösség érdekében történik. Függetlenül attól, hogy ma mindenkit fajtája szerint fognak osztályozni, vagy mindenféle ember felfedetik-e, Isten minden szavának és munkájának célja az, hogy megmentse azokat, akik valóban szeretik Istent. Az igazságos ítélet az ember megtisztítására, a szívtelen finomítás pedig a megtisztulás érdekében történik; a kíméletlen szavak vagy a fenyítés egyaránt a megtisztulás érdekében történnek, és az üdvösséget szolgálják” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Tedd félre a státusz áldásait és értsd meg Isten szándékát, hogy üdvözítse az embert). „Isten ezúttal nem azért jött munkálkodni, hogy lesújtson az emberekre, hanem hogy megmentse őket, a lehető legnagyobb mértékben. Senki sem hibátlan – ha mindenkire lesújtanának, az üdvösség lenne? Néhány vétket szándékosan követnek el, míg másokat önkéntelenül. Ha képes vagy megváltozni, miután felismered azokat a dolgokat, melyeket önkéntelenül teszel, Isten lesújtana-e rád, mielőtt így tennél? Isten megmentené-e úgy az embereket? Ő nem így dolgozik! Függetlenül attól, hogy lázadó beállítottságod van-e vagy önkéntelenül cselekedtél-e, emlékezz erre: el kellene gondolkodnod magadon és meg kellene ismerned önmagadat. Változtass irányt most azonnal, és törekedj az igazságra minden erőddel – és nem számít milyenek lesznek a körülmények, ne add át magad a kétségbeesésnek. A munka, amit Isten végez, az ember üdvösségéért van, és nem fog önkényesen lesújtani azokra az emberekre, akiket meg akar menteni. Ez bizonyos” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). Mélyen megérintettek Isten szavai. Függetlenül attól, hogy a szavak, amelyeket Isten az embereknek mond, ítéletet, elítélést vagy átkot jelentenek, mind az emberek megmentését szolgálják – hogy az emberek a szavaiból megismerjék saját romlott beállítottságukat és a hitükben lévő tisztátalanságokat, megismerjék az Istennek ellenálló lényegüket, és megismerjék Isten igazságos, fenséges és megsérthetetlen természetét, hogy ezáltal istenfélő szív alakuljon ki bennük. Így elengedhetik rossz szándékaikat, levethetik sátáni romlott beállítottságukat, és elnyerhetik Isten üdvösségét. Hittem Istenben, de nem ismertem Őt, sem a munkáját. Arrogáns beállítottságommal ellenálltam Istennek. Amikor Isten királyságának evangéliumát hirdették a korábbi felekezetemben, nem kerestem és nem vizsgáltam meg azt, sőt, még más hívőket is megzavartam és megakadályoztam ebben. Isten ítélete és a tetteim elítélése teljes mértékben feltárta az Ő igazságos természetét. De amikor Isten megítélt és elítélt engem a szavaival, nem a kimenetelemet határozta meg, és még kevésbé taszított a halálba. Isten célja az volt, hogy megismertesse velem igazságos, fenséges és megsérthetetlen természetét, hogy ezáltal istenfélő szív alakuljon ki bennem. Az is volt a célja, hogy megértsem tetteim természetét, elgondolkodjam a kudarcom kiváltó okán, és képes legyek a bűnbánatra és a változásra. Így tisztít meg és ment meg engem Isten. Függetlenül attól, mit mondott Isten, a reménye az volt, hogy elgondolkodom és megértem lázadó, Istennek ellenálló sátáni beállítottságomat, hogy képes legyek a bűnbánatra és a változásra. Ahogy Isten mondja: „A munka, amit Isten végez, az ember üdvösségéért van, és nem fog önkényesen lesújtani azokra az emberekre, akiket meg akar menteni. Ez bizonyos.” A Bibliára határoltam be Isten munkáját, elítéltem az Ő utolsó napokbeli munkáját és ellenálltam annak, sőt megakadályoztam a hívőket abban, hogy elfogadják. Láttam, hogy bár hiszek Istenben, egyáltalán nem ismerem Őt. A beállítottságom rendkívül arrogáns volt, és nyoma sem volt bennem az istenfélő vagy alázatos szívnek. Oly sok gonoszságot követtem el, hogy Istennek meg kellett volna átkoznia és büntetnie engem. De Isten nem a gonosz tetteim szerint bánt velem. Ehelyett Maga elé hozott a testvéreim által hirdetett evangéliumon keresztül, és lehetővé tette számomra, hogy elgondolkodjam magamon és megismerjem önmagam a szavainak ítélete, elítélése és leleplezése által. Ha nem lett volna Isten ítélete, egész életemben hittem volna Benne, de sosem gondolkodtam volna el magamon, és nem is ismertem volna meg magamat. Nem ismertem volna fel az arrogáns természetemet, és nem jöttem volna rá, hogy minden fáradozásom és önfeláldozásom az áldások elnyerését szolgálta. Csak haladtam volna tovább a rossz úton, fellázadva Isten ellen, ellenállva Neki, megsértve a természetét, és végül Ő visszautasított és kiiktatott volna engem. Isten szigorú ítélete volt az, ami megmentett engem, lehetőséget adva arra, hogy megismerjem önmagam, és bűnbánatot tartsak Előtte. Isten csak a szavaival ítélt meg; nem büntetett meg, hanem még azt is lehetővé tette számomra, hogy élvezzem szavainak oly bőséges ellátását, és sok igazság megértéséhez vezetett engem. Oly sokat kaptam Istentől. Már pusztán az is, ha szolgálattevő lehetek, Isten kegyelmének és felemelésének megnyilvánulása. Még ha a jövőben nem is lesz jó kimenetelem és rendeltetési helyem, akkor is jól kell végeznem a kötelességemet. Olyan szerencsés vagyok, hogy a Teremtő elé járulhattam, és hallhattam a hangját. Nem éltem hiába az életemet. Nem számít, mi lesz a kimenetelem a jövőben, hálát adok Istennek, és dicsérem Őt!

Ezután még többet olvastam Isten szavaiból. Képes voltam megfelelően szembenézni a vétkeimmel, és a gyakorlás útja világosabbá vált számomra. Mindenható Isten azt mondja: „Amennyiben jelenleg rendelkeztek egy reménysugárral, akkor attól függetlenül, hogy Isten emlékszik-e a múltbeli vétkeitekre, milyen mentalitást kell fenntartanotok? »Törekednem kell a változásra a beállítottságomban, törekednem kell Isten megismerésére, arra, hogy soha többé ne szedjen rá a Sátán és soha többé ne tegyek semmit, ami szégyent hozna Isten nevére.« Az embereket jelenleg mélyen áthatja a romlottság és az értéktelenség. Milyen fő területek határozzák meg, hogy meg lehet-e őket menteni, és hogy van-e bármi reményük? A lényeg, hogy miután egy igehirdetést meghallgattál, képes vagy-e felfogni az igazságot, képes vagy-e az igazságot gyakorlatba ültetni, és képes vagy-e változni. Ezek a fő területek. Ha csak bűnbánatot érzel, és amikor eljön a cselekvés ideje, azt teszed, amit csak akarsz, ugyanúgy, mint régen, nemcsak hogy nem keresed az igazságot, de folyamatosan kitartasz a régi nézetek, módszerek és előírások mellett, és nemcsak hogy nem próbálsz elgondolkodni magadon és megismerni magad, de egyre rosszabbá válsz, és még mindig ragaszkodsz ahhoz, hogy a régi úton járj, akkor nem lesz reményed, és téged le kell írni. Isten nagyobb fokú megismerésével és saját magad mélyebb megismerésével képesebb leszel megállni, hogy gonoszságot kövess el és vétkezz. Minél alaposabban ismered a saját természetedet, annál jobban meg tudod óvni magad, és az élményeid és tanulságaid összegzése után nem fogsz megint elbukni” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). „Ha az emberek el akarják oszlatni a félreértéseiket Istenről, akkor egyrészt meg kell ismerniük a saját romlott beállítottságaikat, boncolgatniuk kell és meg kell érteniük a hibáikat, amiket vétettek, a kerülőútjaikat, amiken jártak, a vétkeiket és a hanyagságukat. Csak ily módon lesznek képesek világosan látni a saját természetüket és megismerni azt. Emellett világosan kell látniuk, miért lépnek a helytelen útra, és tesznek sok olyan dolgot, amelyek megszegik az igazságalapelveket, és hogy mi e tettek természete. Továbbá meg kell érteniük, pontosan melyek Isten szándékai és a rájuk vonatkozó követelményei, miért nem képesek soha arra, hogy Isten követelményei szerint cselekedjenek, és miért fordulnak mindig szembe Isten szándékaival és teszik azt, amit csak szeretnének. Hozd Isten elé ezeket a dolgokat és imádkozz, értsd meg ezeket világosan, és akkor meg tudod fordítani az állapotodat, meg tudod változtatni a gondolkodásmódodat, és el tudod oszlatni az Istenre vonatkozó félreértésedet. Némelyek, bármit tegyenek is, állandóan helytelen szándékokat táplálnak, mindig gonosz elgondolásaik vannak, és nem tudják megvizsgálni, hogy helyes-e vagy sem a belső állapotuk, sem Isten szavainak megfelelően felismerni azt. Ezek az emberek össze vannak zavarodva. A zavarodott ember egyik legnyilvánvalóbb jellemvonása az, hogy miután valami rosszat tesz, és azzal szembesül, hogy megmetszik, negatív marad, sőt, átadja magát a kétségbeesésnek, és eldönti, hogy neki vége van és nem menthető meg. Nem ez a zavarodott ember legszánalmasabb viselkedésmódja? Nem tud Isten szava szerint elgondolkodni önmagán, és amikor nehézségekkel szembesül, nem tudja az igazságot keresni a probléma megoldásához. Nem ilyen az, amikor valaki nagyon össze van zavarodva? Megoldhatja-e a problémákat az, ha átadod magad a kétségbeesésnek? Megoldhatja-e a problémákat az, ha állandó negativitásban sínylődsz? Az embereknek meg kellene érteniük, hogy ha hibát követnek el vagy problémájuk van, akkor az igazságot kellene keresniük annak megoldásához. Először át kell gondolniuk és meg kell érteniük, hogy miért követtek el gonoszságot, mi volt a szándékuk és mi volt a tettük kiindulópontja, miért akarták megtenni, mi volt a céljuk, és hogy valaki buzdította, felbujtotta vagy félrevezette-e őket, hogy megtegyék, illetve hogy tudatosan tették-e. El kell gondolkodni ezeken a kérdéseken és világosan meg kell érteni őket, és akkor tudhatják majd, milyen hibákat követtek el, és ők maguk micsodák. Ha nem tudod felismerni a gonosztetted lényegét, illetve nem tudsz tanulságot levonni belőle, akkor a probléma nem oldható meg. Sokan tesznek rossz dolgokat, és soha nem gondolkodnak el önmagukon és nem ismerik meg magukat. Vajon az ilyen emberek képesek valaha is a valódi bűnbánatra? Van bármi remény az üdvösségükre? Az emberiség a Sátán ivadéka, és függetlenül attól, hogy megsértették-e Isten természetét vagy sem, az ő természetlényegük ugyanaz. El kell gondolkodniuk magukon és jobban meg kell ismerniük magukat, világosan kell látniuk, milyen mértékben lázadtak fel Isten ellen és álltak ellen Neki, és hogy el tudják-e még fogadni és tudják-e gyakorolni az igazságot. Ha ezt világosan látják, akkor tudni fogják, mekkora veszélyben vannak. A természetlényege alapján valójában az összes romlott ember veszélyben van; sok erőfeszítést igényel a részükről az igazság elfogadása, ami nem könnyű nekik. Némelyek már követtek el gonoszságot és felfedték a természetlényegüket, némelyek pedig még nem követtek el gonoszságot, de nem feltétlenül sokkal jobbak másoknál – csupán még nem voltak olyan helyzetben, nem volt lehetőségük rá, hogy megtegyék. Mivel megvannak ezek a vétkeid, a szívedben tisztában kell lenned azzal, hogy most milyen hozzáállással kellene rendelkezned, mivel kellene elszámolnod Isten előtt, és Ő mit akar látni. Ima és keresés által rá kell jönnöd ezekre a dolgokra; akkor tudni fogod, hogyan kell törekedned a jövőben, és többé már nem fognak befolyásolni vagy korlátozni a múltban elkövetett hibáid. Az előtted lévő ösvényt kell járnod, és végezned kell a kötelességed, ahogyan azt kell, többé nem adva át magad a kétségbeesésnek; teljes egészében felül kell emelkedned a negativitáson és a félreértésen. Egyrészt azért végzed most a kötelességedet, hogy jóvátedd múltbeli vétkeidet és hanyagságodat; az negatív hozzáállás, és nem túl kívánatos, azonban legalább ilyen gondolkodásmóddal kellene rendelkezned. Másrészt pozitívan és kezdeményezően kell együttműködnöd, minden tőled telhetőt megtéve, hogy jól végezd azon kötelességed, amelyet végezned kell, és eleget tégy a felelősségeidnek és a kötelezettségeidnek. Ezt kell tennie egy teremtett lénynek. Nem számít, hogy van-e bármilyen elképzelésed Istenről, hogy felfedsz-e romlottságot vagy megsérted-e az Ő természetét, ezt mind úgy kell megoldanod, hogy elgondolkodsz önmagadon, és keresed az igazságot. Tanulnod kell a kudarcaidból, és emelkedj ki teljesen a negativitás árnyékából” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az ember csak az igazságra törekedve oszlathatja el elképzeléseit és félreértéseit Istenről). Isten szavaiból megértettem, hogy akár megemlékezik Isten a vétkeimről, akár megbocsátja azokat, amíg van egy reménysugár is az üdvösségre, nem szabad feladnom. Csak az igazságra és a beállítottságom megváltozására való törekvésre kell összpontosítanom. Ez a helyes út. Tény, hogy vétkeztem, de most Isten nem adott át a Sátánnak, és nem is vette el a jogosultságomat a kötelességem végzésére sem. Olvashatom Isten szavait, végezhetem a kötelességemet, és még mindig van esélyem arra, hogy az igazságra és a beállítottság megváltozására törekedjek, ezért nem adhatom fel. Hogy Isten megemlékezik-e a vétkeimről, vagy megbocsátja-e azokat, az Istenen múlik; nem az én dolgom találgatni. Nincs más dolgom, mint az igazságra törekedni. Isten nem akarja, hogy a vétkeim csapdájába essek, és negatív állapotban végezzem a kötelességemet. Az a szándéka, hogy megértsem a kudarcom okát, hogy bűnbánatot tartsak és megváltozzak. Azt akarja, hogy többé ne határoljam be Őt a saját elképzeléseim és képzelődéseim alapján, és ne tekintsem többé a kemény munkámat cserealapnak az áldások megszerzéséhez. Bármivel is találkozom, legyen az nagy vagy kicsi, a szavai szerint kell tekintenem arra, és gyakorolnom kell a szavait. Isten szavai a helytelen nézeteimet is kijavították. Régebben azt hittem, más vagyok, mint a többiek – hogy nekik van reményük az üdvösségre a kötelességük végzése által, de a vétkeim miatt én csak szolgálattevő lehetek, és soha nem üdvözülhetek, bármilyen keményen is törekszem rá. Ez Isten félreértése volt. Miután olvastam a szavait, megértettem, hogy mindannyian a Sátán által megrontott emberek vagyunk, és mindannyiunknak ugyanaz az Istennek ellenálló lényege van. Csak annyi, hogy én megsértettem Isten természetét, ami súlyosabbá tette a problémámat. Ez tény. Az időt nem lehet visszaforgatni. Amit Isten látni akar, az a bűnbánó hozzáállásom és a tényleges megnyilvánulásaim. Így imádkoztam Istenhez: „Istenem, most már értem a szándékodat. Minden egyes nap, amíg élek, az igazságra fogok törekedni, a beállítottságom megváltozására fogok törekedni, és jól fogom végezni a kötelességemet. Akár megbocsátasz nekem, akár nem, teremtett lény vagyok. Még ha azt is akarod, hogy szolgálattevő legyek, akkor is teremtett lény vagyok. Hajlandó vagyok gyakorlatias módon és jól végezni a kötelességemet.” Ennek megértésével a szívem sokkal nyugodtabb lett. Most, hogy Isten elmondta nekünk az igazság minden aspektusát, látom, hogy az igazságra való törekvés a legfontosabb. Függetlenül a jövőbeli kimenetelemtől, vagy attól, hogy Isten hogyan bánik velem, arra fogok összpontosítani, hogy a kötelességem végzése közben az igazságra törekedjek, és engedjem, hogy Isten szavai váljanak az életemmé. Erre kell törekednem. Miután keresztülmentem ezen a tapasztalaton, igazán érezni kezdtem, hogy Isten ítélete a legjobb üdvösség a számomra. Hála Istennek!