2006 júliusában történt, amikor gyülekezetvezető voltam. Egy nap váratlanul letartóztattak, amikor épp útban voltam egy találkozóra a munkatársaimmal. Aznap éjjel egy titkos helyre vittek vallatni. A rendőrök találtak nálam elismervényeket a gyülekezet pénzéről, így felváltva vallattak, és nyomást gyakoroltak rám, hogy adjam ki a gyülekezet pénzét őrző testvérek és a felsővezetők nevét. Nem válaszoltam nekik, ezért bőrszíjjal korbácsoltak, bilincset tettek a csuklómra, és fellógattak egy vaslánc segítségével. Egy hétig kínoztak így. Szomjas és éhes voltam, semmi erőm nem maradt. Egy ponton elvesztettem az eszméletemet. Amikor magamhoz tértem, nem tudtam biztosan, mivel itattak korábban, de furcsa ízt éreztem a számban; fuldokoltam, és éles fájdalmat éreztem a testem minden táján. Akkorra a testem elérte a tűréshatárát, és nem tudtam, mit fognak még tenni velem. Nagyon féltem; féltem, hogy nem fogom tudni elviselni a kínzást, és Júdássá válok, és buzgón imádkoztam a szívemben Istenhez, hogy segítsen szilárdan megállnom a bizonyságtételemben. Látván, hogy ilyen kínzások hatására sem árultam el a gyülekezet vezetőit és pénzét, a rendőrség taktikát váltott, és a családi ragaszkodás kihasználásával próbáltak lépre csalni. Azt mondták: „Évek óta nem jártál otthon. Biztosan nagyon hiányzol a családodnak és a gyerekeidnek. Hol a gyülekezet pénze? Ha mindent elmondasz, hazaengedünk.” Elővettek valamennyi készpénzt is, és azt mondták, már megtalálták a gyülekezet pénzének őrzőit. Amikor ezt hallottam, így gondolkoztam: „Ha már úgyis elkobozták a pénzt, nem számít, hogy beszélek-e vagy sem. Ha mondok nekik valamit, talán nem kínoznak tovább.” Beszéltem nekik az egyik olyan családról, akik a gyülekezet pénzét őrizték, és a rendőrség azt követelte: vigyem el őket hozzájuk, hogy begyűjthessék ezt a pénzt. Csak ekkor jöttem rá, hogy besétáltam a csapdájukba. Akkor már nem bírtam többet elviselni. Azt gondoltam magamban: „Már elárultam a pénzt őrző családot. Ha nem viszem oda a rendőröket, biztos, hogy tovább fognak kínozni. Ráadásul már eltelt egy hét, mióta letartóztattak, lehet, hogy a gyülekezet pénzét már elvitték onnan.” Egy pillanatnyi rossz döntés hatására elvezettem a rendőrséget a pénz őrzőjének házához. Miután a gyülekezet hallotta a hírt, hogy engem letartóztattak, azonnal elvitték a gyülekezet pénzét máshová. A pénzt őrző testvért majdnem letartóztatták, de Isten oltalmával sikerült megmenekülnie a rendőri razziától. Mivel a rendőrség nem találta meg a gyülekezet pénzét, önkényesen egy év kilenc hónap börtönre ítélt engem.

A börtönben töltött minden egyes napom tele volt szenvedéssel és fájdalommal, különösen, amikor Istennek ezekre a szavaira gondoltam: „Azokkal szemben, akik a legcsekélyebb hűséget sem mutatták Irántam a megpróbáltatások idején, nem leszek többé irgalmas, mert irgalmasságom csak eddig terjed. Nem kedvelek továbbá senkit, aki egyszer már elárult Engem, és még kevésbé szeretnék azokkal társulni, akik elárulják barátaik érdekeit. Ez az Én természetem, függetlenül attól, hogy ki az illető” (Az Ige, 1. kötet – Isten megjelenése és munkája. Készíts elegendő jócselekedetet rendeltetési helyedhez). Nagyon jól tudtam: azzal, hogy elárultam a testvéremet és a gyülekezet pénzének rejtekhelyét, Júdássá váltam. Megsértettem Isten természetét; megbocsáthatatlan bűnt követtem el. Erre gondolva fájdalom hasított a szívembe. Elárultam Istent; egész biztos, hogy nem fog megmenteni. Lehet, hogy az Istenben való hitem időszaka végleg lezárult. Ettől fogva nagyon csüggedt voltam, és minden napom szenvedéssel telt. A szívem gyötrődött, úgy éreztem, jobb lenne meghalnom. Már csak a halált vártam, hogy akkor végre szabad legyek. Noha továbbra is imádkoztam Istenhez, valahányszor eszembe jutott a vétkem, úgy éreztem, Isten többé nem akar engem, és nem vagyok méltó rá, hogy Elébe járuljak. Két évvel azután, hogy kiszabadultam a börtönből, a testvérek megkerestek, és mivel látták, hogy van némi önismeretem, megengedték, hogy ismét részt vegyek a gyülekezet életében, és egy kötelességet is megszerveztek nekem. Nagyon meghatódtam, és arra gondoltam, hogy Isten lehetőséget adott nekem a megbánásra, és még inkább az adósának éreztem magam. Miután a nővérek elmentek, keserű könnyek között imádkoztam Istenhez: „Istenem! Valóban nem vagyok rá méltó, hogy Eléd járuljak. Amikor úgy rendezted a körülményeket, hogy próbára tegyél, egyáltalán nem tettem tanúságot. Elárultam a testvéremet, és azt, hol a gyülekezet pénze, ezzel Júdás és szégyenfolt lettem. Ma lehetőséget adtál nekem, hogy visszatérjek a gyülekezetbe, és végezzem a kötelességemet; látom a Te irgalmadat.” Szívemben titokban elhatároztam, hogy szorgalmasan fogom végezni a kötelességemet, jóváteszem a vétkemet, és visszafizetem Isten szeretetét. Később bármilyen kötelességet szervezett is nekem a gyülekezet, mindig buzgón együttműködtem. Bármilyen kedvezőtlen körülmények közt találtam is magamat, nem engedtem, hogy a nehézségek elvegyék a kedvemet. Mindent meg akartam tenni, hogy jóvátegyem a vétkemet.

Egy nap hallottam, hogy Csen Huát letartóztatták, és Júdássá vált: sok vezetőt, dolgozót, és a gyülekezet tulajdonát őrző családot elárult, és ezután eltakarították a gyülekezetből. Ezt a hírt hallva rögtön a saját helyzetem jutott eszembe. Én is elárultam embereket, aminek következtében a rendőrség majdnem elkobozta a gyülekezet pénzét, és ezért a pénzt őrző testvér nem mehetett haza. Úgy gondoltam, a testvérem elárulása ugyanolyan természetű volt, mint Csen Hua árulása: hatalmas szégyenfolt. Isten nem fogja megbocsátani a vétkemet. Most Csen Huát eltakarították a gyülekezetből; lehet, hogy egy nap engem is eltakarítanak és kirekesztenek. Erre gondolva nagyon elcsüggedtem. Ezután bármilyen kötelességet jelölt is ki számomra a gyülekezet, elvégeztem ugyan, de már nem volt annyi energiám áldozatot hozni Istenért, mint régen. Néha, amikor árat kellett volna fizetnem, és az igazság alapelveit keresnem, nem kerestem őket. Megelégedtem azzal, hogy az előírt módon elvégezzem a munkát, és valamennyit dolgozzak. Azzal sem foglalkoztam, hogy a munkám elér-e bármi eredményt, csak egy minimális szintű lelkiismeretességet mutattam, hogy elvégezzem a kötelességemet. Emlékszem, akkoriban volt egy nővér, aki a letartóztatástól való félelmében nem merte végezni a kötelességét. Tudtam, hogy segítenem kellene, és támogatnom őt, de mivel én magam elárultam Istent, hogyan lennék alkalmas rá, hogy közösséget vállaljak másokkal? Nem voltam abban a lelkiállapotban, hogy mérlegeljem, hogyan érhetnék el eredményeket a közösségvállalással, csak gépiesen egy kis doktrinális tudást szajkóztam. Tudtam, hogy a kötelességemhez való ilyen hozzáállás nincs összhangban Isten szándékával, és szerettem volna az állapotom megváltoztatására törekedni, de amint arra gondoltam, hogy milyen hatalmas vétket követtem el, és hogy nincs reményem az üdvösségre, a szívem elfásult, és minden napomat céltalanul töltöttem. Amikor kötelességem teljesítése közben romlott beállítottságot mutattam, tudtam, hogy az igazságot kellene keresnem a problémám megoldására, és hogy ez mind a munkám, mind az életbe való belépésem szempontjából előnyös lenne, de amint megbocsáthatatlan vétkemre gondoltam, és arra, hogy esetleg eltakarítanak, egyszerűen nem tudtam megtenni. Elég volt nekem, hogy mindennap elvégzem a munkámat, nem koncentráltam az igazság keresésére, hogy feloldjam az állapotomat. Később gyakran fájt a fejem, és krónikus gyomorbetegségem lett. Eleinte megfelelően kezeltem az állapotomat, de idővel nemcsak hogy nem gyógyultam meg a betegségemből, hanem az még súlyosbodott. Elgondolkoztam, hogy ez a betegség Isten büntetése-e. Valaha elárultam Istent, ami miatt Ő megvetett és utált engem, most pedig megbetegedtem. Biztos voltam benne, hogy Isten nem akar engem. Néha a kötelességemnek semmi eredménye nem volt, és azt gondoltam, hogy Isten nem dolgozik rajtam. Fölösleges hát tovább törekednem az igazságra, és végeznem a kötelességemet. Valahányszor ilyen gondolataim támadtak, leírhatatlan zaklatottságot éreztem a szívemben. Őszintén megbántam, hogy akkor elárultam Istent. Ha egy kicsit tovább kibírtam volna, akkor szilárdan megálltam volna bizonyságtételemben, nem? Miért árultam el a testvéremet? Gyűlöltem magam, amiért túlságosan a hús-vér testemmel törődtem, és szívem nem akarta igazán Istent. Ha annak idején szilárdan megálltam volna bizonyságtételemben, akkor megmenekültem volna ettől a lelki gyötrelemtől, nem igaz? Minél többet gondoltam erre, annál zaklatottabb lettem, és gyakran a negativitás állapotában éltem.

Egyszer beszélgettem az állapotomról egy nővérrel, és ő felolvasott nekem egy passzust Isten szavaiból. „Van egy másik oka is annak, hogy az emberek a lehangoltság érzelmébe süllyednek: az, hogy az emberekkel, mielőtt nagykorúvá válnak, vagy miután felnőtté serdülnek, meghatározott dolgok történnek, vagyis vétkeket vagy butaságokat, bolondságokat és ostobaságokat követnek el. Az általuk elkövetett vétkek, ostobaságok és butaságok miatt süllyednek lehangoltságba. Ez a fajta lehangoltság azt jelenti, hogy az ember elítéli önmagát, és ez valamiképpen azt is meghatározza, hogy miféle ember az illető. [...] Valahányszor prédikációt vagy az igazságról szóló közlést hallgatnak, a lehangoltság lassan bekúszik az elméjükbe és a szívük mélyébe, ők pedig kínozni kezdik magukat, ezt kérdezve: »Megtehetem én ezt? Képes vagyok én az igazságra törekedni? Képes vagyok én elérni az üdvösséget? Miféle ember vagyok én? Valaha elkövettem azt a dolgot, azelőtt olyan ember voltam. Menthetetlen vagyok? Megment még engem Isten?« Egyesek néha el tudják engedni és maguk mögött tudják hagyni a lehangoltság érzelmét. Őszinteségüket és minden energiájukat latba vetik a kötelességük, kötelezettségeik és feladataik végzése során, teljes szívüket-lelküket is képesek beleadni az igazságra való törekvésbe és az Isten szavain való elmélkedésbe, és Isten szavainak szentelik az erőfeszítéseiket. Csakhogy abban a pillanatban, amikor egy különleges helyzet vagy körülmény adódik, a lehangoltság érzelme ismét úrrá lesz rajtuk, és a szívük mélyén ismét úgy érzik, hogy rájuk bizonyult a bűnük. Ezt gondolják magukban: »Valaha elkövetted azt a dolgot, azelőtt olyan ember voltál. Elérheted te az üdvösséget? Van értelme az igazság gyakorlásának? Mit gondol Isten arról, amit tettél? Megbocsátja neked Isten, amit tettél? Ha most így fizeted az árat, az jóváteheti a vétkedet?« Gyakran róják meg magukat, bensőjükben bűnösnek érzik magukat, és folyton kételkednek, folyton kérdésekkel gyötrik magukat. Soha nem képesek maguk mögött hagyni vagy levetni a lehangoltság érzelmét, és állandó nyugtalanságérzet van bennük a szégyenletes dolog miatt, amit elkövettek. Ezért annak ellenére, hogy oly sok éve hisznek Istenben, olyan, mintha soha nem hallgattak vagy értettek volna meg semmit, amit Isten mondott. Olyan, mintha nem tudnák, hogy az üdvösség elérésének van-e bármi köze hozzájuk, hogy lehetséges-e számukra a felmentés és a megváltás, vagy hogy alkalmasak-e arra, hogy megkapják Isten ítéletét, fenyítését és az Ő üdvösségét. Fogalmuk sincs mindezekről. Mivel nem kapnak választ, és nem kapnak pontos ítéletet sem, mélyen legbelül folyamatosan lehangoltnak érzik magukat. A szívük mélyén újra meg újra felidézik, amit tettek, az elméjükben újra meg újra lejátsszák, visszaemlékezve arra, hogyan kezdődött és mi lett a vége, visszaidézve az egészet elejétől a végéig. Akárhogyan is emlékeznek rá, mindig bűnösnek érzik magukat, ezért folyton lehangoltak a dolog miatt, éveken keresztül. Még amikor a kötelességüket végzik, még amikor egy bizonyos munkával vannak megbízva, akkor is úgy érzik, nincs reményük a megmenekülésre. Ezért soha nem néznek egyenesen szembe az igazságra való törekvés kérdésével, és nem tekintik azt a leghelyesebb és legfontosabb dolognak. Azt hiszik, hogy azt a hibát vagy dolgot, amit a múltban elkövettek, a legtöbb ember megveti, vagy hogy az emberek elítélik és megvetik őket, sőt, Isten is elítéli őket. Bármelyik szakaszában jár is Isten munkája, akárhány kijelentést is tett Ő, ők soha nem néznek szembe helyesen az igazságra való törekvés kérdésével. Miért van ez így? Nincs bátorságuk hátrahagyni a lehangoltságot. Ez a végső következtetés, amit ez a fajta ember levon az effajta dolog megtapasztalásából, és mivel nem a helyes következtetést vonja le, képtelen maga mögött hagyni a lehangoltságát” (Az Ige, 6. kötet – Az igazságra törekvésről I. Hogyan kell törekedni az igazságra? (2.)). Istennek ezek a szavai szorosan kapcsolódtak az állapotomhoz. Igazából az elmúlt években, valahányszor azt hallottam, hogy valakit kizártak, mert Júdássá vált, ezt magamra vonatkoztattam, abban a hitben, hogy elárultam a testvéremet, Júdássá lettem, és vétkeztem Isten előtt; akar vajon Isten ezek után engem? Van még reményem az üdvösségre? Amint erre gondoltam, negativitásba süllyedtem. Bár látszólag végeztem a kötelességemet, legbelül valójában nem viseltem terhet, és még inkább úgy éreztem, hogy nincs közöm az igazságra való törekvéshez. Önmagamat sosem soroltam azok közé, akik az igazságra törekednek. Nem mertem elfogadni Isten útmutatást nyújtó, bátorító vagy intő szavait, mivel úgy gondoltam, ezeket a szavakat Ő nem a magamfajtáknak mondta. Sőt, úgy éreztem, érdemtelen vagyok, amikor esküt teszek Isten előtt, és még érdemtelenebb vagyok arra, hogy elfogadjam az Ő szavainak ítéletét és fenyítését. Különösen akkor éreztem így, mikor hallottam, hogy Csen Hua Júdássá lett, és eltakarították, és úgy gondoltam, Csen Hua és én egyformák vagyunk. A saját bőrömet akartam menteni, elárultam a testvéremet és a gyülekezet pénzének rejtekhelyét, ezért a testvér ellen hajtóvadászat indult, és nem térhetett vissza az otthonába. Nagyon súlyos katasztrófát zúdítottam a testvéremre azért, hogy magamat védjem. Valóban nagyon önző voltam, nem volt semmi emberi mivoltom! Természetét tekintve a tettem ugyanolyan szégyenletes volt, mint Júdásé. Az alapján, amit elkövettem, Isten bármit megtehetne velem. Az sem lenne túlzás, ha a pokolra küldene. De Isten egyáltalán nem a vétkem szerint bánt velem, hanem esélyt adott arra, hogy továbbra is gyülekezeti életet élhessek, és végezzem a kötelességemet. Az, hogy életben maradhattam, és végezhettem a kötelességemet, Isten kegyelmének és magasztosságának köszönhető. Az igazságra kellett volna törekednem, feloldani a romlottságomat, megbánást tanúsítani, és jól végezni a kötelességemet. Ám a vétkem továbbra is megbéklyózott, és ezért aggódtam a kilátásaim és a sorsom miatt. A csüggedés és a negativitás állapotában élve egyre passzívabban végeztem a kötelességemet, és ez nemcsak a munkámban okozott veszteségeket, hanem az életbe való belépésemet is befolyásolta. Számos alkalmat elmulasztottam, hogy elnyerjem az igazságot. Miután elolvastam Isten szavainak ezt a passzusát, úgy éreztem, Isten szemtől szemben beszél velem. Ő nem akarja, hogy az emberek elmerüljenek a csüggedésben, miután vétkeztek; azt akarja, hogy az emberek továbbra is képesek legyenek önmagukon gondolkodni, és folytatni a törekvésüket. Bármennyi időbe telik is, sosem szabad feladnunk az igazságra való törekvést. Látván, milyen valóságos Isten szeretete, eltökéltem, hogy az igazságot fogom keresni, és ledobom negatív állapotom bilincseit.

Később Isten ezen szavait olvastam: „Az emberek azért hisznek Istenben, hogy megáldják, megjutalmazzák, megkoronázzák őket. Vajon nincs-e ez ott mindenkinek a szívében? Tény, hogy ott van. Bár az emberek nem gyakran beszélnek róla, és még az áldások megszerzésére irányuló indítékukat és vágyukat is eltitkolják, ez a vágy és indíték a szívük mélyén mindig is rendíthetetlen volt. Nem számít, hogy az emberek mennyi spirituális elméletet értenek meg, milyen tapasztalattal vagy tudással rendelkeznek, milyen kötelességet tudnak teljesíteni, mennyi szenvedést viselnek el, vagy mekkora árat fizetnek, soha nem engedik el a szívük mélyén rejlő motivációt, hogy áldottak legyenek, és csendben mindig annak érdekében fáradoznak. Vajon nem ez az, ami a legmélyebben van elrejtve az emberek szívében? Hogyan éreznétek magatokat enélkül az áldások elnyerésére irányuló motiváció nélkül? Milyen hozzáállással teljesítenétek a kötelességeteket és követnétek Istent? Mi történne az emberekkel, ha megszabadulnának ettől a szívükben rejlő, áldások elnyerésére irányuló motivációtól? Lehetséges, hogy sokan negatívvá válnának, míg némelyek demotiválttá válnának a kötelességeik teljesítésében. Elveszítenék érdeklődésüket az Istenbe vetett hitük iránt, mintha eltűnt volna a lelkük. Olyannak tűnnének, mintha elrabolták volna a szívüket. Ezért mondom, hogy az áldásokra irányuló motiváció valami olyasmi, ami mélyen el van rejtve az emberek szívében” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az élet növekedésének hat mutatója). Láttam: Isten leleplezi, hogy az Istenben hívőknek mind van valami hátsó szándéka. Csak az a céljuk, hogy áldásokat nyerjenek, és ha a kilátásaikról és a sorsukról van szó, és nem nyerhetnek áldásokat, azt gondolják, hogy nincs értelme Istenben hinni, a csüggedés állapotában élnek, és szívükben nem tesznek erőfeszítéseket. Ez egy téves törekvés az ember Istenben való hitében. Elgondolkodtam magamon Isten szavai alapján. Annak idején, mikor épphogy csak elfogadtam Isten munkájának ezt a szakaszát, azért áldoztam fel magam és tettem mindenféle erőfeszítést, hogy áldásokat nyerjek. Miután letartóztattak, elárultam a testvéremet és a gyülekezet pénzének rejtekhelyét, megadtam magam a vétkezésnek, mert féltem a nehézségektől és attól, hogy halálra kínoznak. Azt hittem, sosem kapok újabb esélyt az üdvösségre, állandó csüggedésben éltem, és ítélkeztem magam fölött. Miután kikerültem a börtönből, csak azért fogadtam el minden kötelességet és vetettem alá magam ezeknek, hogy jóvátegyem a bűneimet, és áldásokat nyerjek; ez nem volt igaz megbánás. Amint arra jutottam, hogy nem fogok üdvözülni és áldásokat nyerni, olyan negatív lettem, hogy még a kötelességemet sem volt kedvem végezni. Láttam, hogy a kötelességemet csak azért végeztem, hogy áldásokat nyerjek; üzletelni akartam Istennel. Olyan voltam, mint Pál. Pál annak idején minden tőle telhetőt megtett, hogy ellenálljon az Úr Jézusnak, elfogta és üldözte az Úr tanítványait, de végül földre taszította a ragyogó fény. Akkor csak a bűneit ismerte be, és később az Úr evangéliumát is csak azért terjesztette, hogy jóvátegye azokat; ezek egyike sem volt valódi bűnbánat és változás. Nem ismerte saját, Istennek ellenálló lényegét, és mikor munkája némi eredményt mutatott, úgy gondolta, ezt tőkének használhatja, olyan szinten, hogy nyíltan üzletelt Istennel, és azt mondta: „eltétetett nekem az igazság koronája” (2Timóteus 4:8). Megsértette Isten természetét, és végül kirekesztették. Isten szavain gondolkodva még jobban gyűlöltem magam. Olyan nagy gonoszságot tettem, és mégis üzletelni próbáltam Istennel! Teljesen észszerűtlen voltam! Még ha a jövőben a sorsom és rendeltetési helyem nem is lesz jó, az akkor is Isten igazságossága lesz. A saját gonosztettemnek köszönhetem majd, és annak, hogy elárultam Istent. Amit főztem, azt nekem kell megennem; ki mint vet, úgy arat. Teremtett lényként el kell fogadnom a helyemet, és végeznem kell a kötelességemet; ez az észszerű, így kell gyakorolnom. Isten elé járultam, és imádkoztam Hozzá: „Istenem! Azért hittem Benned, hogy jutalmat és áldásokat kapjak, és a lemondásaim és áldozatvállalásom csak azért volt, hogy üzleteljek Veled. Semmi észszerűség nincs bennem! Egy kutya is tudja, hogy meg kell hálálnia gazdája gondoskodását, és őriznie kell a házat. De én? Öntöztél és elláttál engem olyan sok igazsággal, könyörületet és türelmet mutattál felém, de én üzleteltem Veled. Rosszabb vagyok, mint egy kutya! Istenem! Kész vagyok megbánást tanúsítani. Bármilyen sorsom is lesz a jövőben, hűségesen végezni fogom a kötelességemet, és nem azért fogok hinni Benned, hogy áldásokat nyerjek.”

Ezután tovább olvastam Isten szavait, amelyekből kicsit többet megtudtam az Ő igazságos természetéről. Mindenható Isten azt mondja: „A legtöbb embernek vannak vétkei, és bizonyos módokon beszennyezte magát. Például egyesek ellenálltak Istennek, és istenkáromló dolgokat mondtak; egyesek elutasították Isten megbízatását, nem teljesítették kötelességüket, és Isten visszautasította őket. Néhány ember elárulta Istent, amikor kísértésekkel szembesült. Egyesek elárulták Istent azzal, hogy aláírták a »Három levelet«, amikor letartóztatták őket. Mások ellopták a felajánlásokat; némelyek eltékozolták az felajánlásokat. Egyesek gyakran megzavarták a gyülekezet életét, és kárt okoztak Isten választott népének. Egyesek klikkeket hoztak létre, másokkal pedig durván bántak, romhalmazt csinálva a gyülekezetből. Voltak, akik gyakran elképzeléseket és a halált terjesztették, ártva a testvéreknek; néhányan pedig paráznaságba és szexuális szabadosságba keveredtek, és szörnyű hatást gyakoroltak. Elég annyit mondani, hogy mindenkinek megvan a maga vétsége és szégyenfoltja. Egyesek azonban képesek elfogadni az igazságot és megtérni, míg mások nem képesek, és meg is halnak, mielőtt megtérnének. Tehát az embereket természetlényegüknek és következetes viselkedésüknek megfelelően kell kezelni. Akik tudnak megbánást gyakorolni, azok hisznek valóban Istenben, de ami a valóban megátalkodottakat illeti, akiket ki kell közösíteni és ki kell űzni, azok ki lesznek közösítve és ki lesznek űzve. [...] Isten minden embert azon az alapon kezel, hogy milyen az illető aktuális körülményeinek és hátterének tényleges helyzete, milyenek a cselekedetei, a viselkedése és a természetlényege. Isten soha nem fog ártani senkinek. Ez Isten igazságának egyik oldala. [...] Ahogy Isten kezeli az embert, az nem olyan egyszerű, mint azt az emberek képzelik. Amikor utálattal vagy ellenérzéssel viszonyul egy személyhez, vagy ha arról van szó, hogy az illető mit mond egy adott helyzetben, akkor Ő jól érti az állapotát. Ez azért van, mert Isten átvizsgálja az ember szívét és lényegét. Az emberek mindig azt gondolják: »Istennek csak az Ő isteni mivolta van. Ő igaz, és nem tűr sértést az embertől. Nem veszi figyelembe az ember nehézségeit, és nem képzeli magát az emberek helyébe. Ha valaki ellenáll Istennek, akkor Ő meg fogja büntetni.« A dolgok egyáltalán nem így állnak. Ha valaki így érti az Ő igazságát, az Ő munkáját és az emberekkel való bánásmódját, akkor súlyosan téved. Isten döntése az egyes emberek sorsáról nem az illető elképzelésein és képzelgésein alapszik, hanem Isten igazságos természetén. Ő mindenkinek a tettei alapján fog megfizetni. Isten igazságos, és előbb vagy utóbb gondoskodni fog arról, hogy minden ember teljesen meggyőződjön” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). Isten szavait olvasván megértettem, hogy Istennek alapelvei vannak az emberekkel való bánásmódra. Nem egy pillanatnyi vétek alapján dönti el az emberek sorsát, hanem az emberek cselekvéseinek háttere és természete alapján, és az alapján, hogy el tudja-e valaki fogadni az igazságot, és tud-e valódi megbánást tanúsítani; ez Isten igazságossága. Ezen elgondolkozva hirtelen feleszméltem. Megláttam, hogy abban, ahogyan Isten az embert kezeli, nemcsak igazságos ítélet van, hanem irgalom is. Nem egy kaptafára kezeli az embereket. Arra gondoltam, hogy amikor a testem gyengesége miatt elárultam Istent, azt hittem, hogy egy ilyen cselekedet után egész biztosan elítéltetek, és akármekkora megbánást is tanúsítok, nincs esélyem az üdvösségre. Most úgy tűnt, nem értettem meg Isten igazságos természetét. Például Csen Hua és én is elárultuk Isten házának az érdekeit. A gyülekezet adott nekem még egy esélyt, hogy végezzem a kötelességemet, és ez nagyrészt az árulásom hátterével és természetével függött össze, illetve azzal, hogy a kötelességem végzése során folyamatosan megfelelő volt a viselkedésem. Az árulásom előtt a rendőrség hét nap és hét éjjel kínzott, és a testem nem bírta tovább. Nem láttam át a Sátán ravasz cselszövését, és egy gyenge pillanatomban elárultam Istent. Ez nem okozott nagy veszteséget, utána pedig bántam bűnömet, és gyűlöltem magam. Ez súlyos véteknek számított, és Isten háza esélyt adott nekem a megbánásra. Ezzel szemben, miután Csen Huát letartóztatták, a rendőrség csak pár kérdést tett fel neki, és ő máris behódolt a nagy vörös sárkány ártó hatalmának, és elárult számos vezetőt és dolgozót, illetve azt, hogy kiknek az otthonában tartja a gyülekezet a könyveket. Ennek következtében pedig számos testvért letartóztattak, és a gyülekezet munkája hatalmas károkat szenvedett. Csen Hua vétke nem egy pillanatnyi gyengeség volt; az ő lényege egy Júdásé volt. A gyülekezet a tettei természete és következményei miatt takartotta el őt. Ez teljességgel Isten igazságossága volt. Amikor ezt megértettem, lett valamennyi tudásom Isten igazságos természetéről, és láttam, hogy az Ő természete gyönyörű és jó. Én azonban gyanakvó voltam Istennel szemben, és kételkedtem Benne; most még inkább úgy éreztem, hogy Isten adósa vagyok. Elhatároztam, hogy megbánást tanúsítok, és megváltozom, és ha újból üldöznek és letartóztatnak, bármekkora fájdalmat áll is ki a testem, még ha meg is halok, akkor is szilárdan fogok megállni Isten melletti bizonyságtételemben, megalázom a Sátánt, és többé nem árulom el Istent.

Később olvastam egy másik passzust is Isten szavaiból, és megtudtam, hogyan kezeljem a vétkemet. Mindenható Isten azt mondja: „És hogyan oldozhat fel és bocsáthat meg neked Isten? Ez a szívedtől függ. Ha valóban bűnvallást teszel, valóban felismered a hibádat és a problémádat, és akár vétket, akár bűnt követtél el, az igaz bűnvallás hozzáállását veszed fel, igaz gyűlöletet érzel azzal szemben, amit tettél, és valóban fordulatot teszel, hogy azt a helytelen dolgot soha ne kövesd el többé, akkor egy nap elnyered Isten feloldozását és bocsánatát, vagyis Isten többé nem azon ostoba, bolond és mocskos dolgok alapján határozza meg a sorsodat, amelyeket régen tettél. [...] Egyesek azt kérdezik: »Mennyit kell imádkoznom, mielőtt megtudnám, hogy Isten megbocsátott nekem?« Amikor többé nem érzed magad bűnösnek emiatt, amikor többé nem esel lehangoltságba emiatt, akkor értél el eredményeket, és ez mutatja, hogy Isten feloldozott. Amikor senki, semmiféle erő és semmilyen külső kényszer nem zavarhat meg, és amikor nem korlátoz egyetlen ember, esemény vagy dolog sem, akkor értél el eredményeket. Ez az első lépés, amelyet meg kell tenned. A második lépés az, hogy miközben folyamatosan könyörögsz Istenhez feloldozásért, aktívan keresned kell az alapelveket, amelyeket kötelességed végzése során követned kell – csak ezáltal leszel képes jól végezni a kötelességedet. Természetesen ez is egy gyakorlati lépés, gyakorlati kifejezés és hozzáállás, amely jóváteszi a vétkedet, és amely bizonyítja, hogy megtérő vagy és fordulatot tettél; ez olyasmi, amit meg kell tenned. Mennyire végzed jól a kötelességedet, a megbízatást, amelyet Isten ad neked? Lehangolt hozzáállással közelíted meg vagy azokkal az alapelvekkel, amelyek követését Isten elvárja tőled? Felajánlod a hűségedet? Milyen alapon oldozzon fel téged Isten? Kifejezted megtérésedet? Mit mutatsz Istennek? Ha el szeretnéd nyerni Isten feloldozását, akkor először is őszintének kell lenned. Egyrészt meg kell lennie benned a komoly bűnvallás hozzáállásának, valamint magaddal kell hoznod az őszinteségedet és jól végezned a kötelességedet, különben nincs miről beszélni. Ha ezt a kettőt meg tudod tenni, ha meg tudod indítani Istent az őszinteségeddel és jóhiszeműségeddel, és eléred, hogy Isten feloldozzon a bűneidtől, akkor éppen olyan leszel, mint mások. Isten ugyanúgy fog rád tekinteni, ahogy másokra tekint, ugyanúgy fog bánni veled, ahogy másokkal bánik, és ugyanúgy fog téged megítélni és megfenyíteni, próbára tenni és finomítani, ahogy másokat – nem fog másként bánni veled. Így nemcsak meglesz benned az elhatározás és a vágy, hogy az igazságra törekedj, de Isten ugyanúgy meg is világosít téged, vezérel téged és gondoskodik rólad az igazságra való törekvésed során. Természetesen, mivel most őszinte és hiteles vágy és komoly hozzáállás él benned, Isten nem fog veled másként bánni, mint bárki mással, és ahogy másoknak, neked is lesz esélyed elérni az üdvösséget. Ezt értitek, ugye? (Igen.)” (Az Ige, 6. kötet – Az igazságra törekvésről I. Hogyan kell törekedni az igazságra? (2.)). Isten szavain gondolkodva megértettem, hogy bármilyen vétkeket követett is el valaki, Isten azt akarja, hogy őszintén megbánja ezeket, és megváltozzon. Ha valaki hibát követ el, Isten elé kell járulnia, és őszintén beismerni a bűneit. Ezután pedig ki kell tartania a kötelességében, és hűségesen végezni azt, gyakorlati tettekkel kell jóvátennie vétkeit. Akárcsak Dávid, akihez Isten egy prófétát küldött, hogy beszéljen vele, mert házasságtörést követett el, amikor Uriás feleségével hált. Dávid tudta, hogy bűnt követett el, be is ismerte, és bűnbánatot tartott Isten előtt. Annyi könnyet hullatott, hogy szobájában az ágy a víz tetején úszott, és öregkorában hozzá sem ért ahhoz a cselédhez, aki a takaróit melegítette. Ráadásul nemcsak mélyen megbánta bűnét, hanem gyakorlati tettekkel is teljesítette a kötelességét: szent templomot építtetett, és Izráel népét arra vezette, hogy imádják Jahve Istent. Dávid nem csüggedt el a vétke miatt, hanem pozitív és előremutató hozzáállást tanúsított. Valóban megbánta bűnét és megváltozott. Aztán ott volt Péter, aki, mikor az Úr Jézust keresztre szögezték, háromszor is megtagadta az Urat, így elvesztette bizonyságtételét. De Péter attitűdjére sem a csüggedés volt jellemző. Ehelyett őszintén beismerte vétkeit Isten előtt, és valódi bűnbánatot tartott. Végül fejjel lefelé keresztre szögezték, Isten iránti szeretetének bizonyságául. Dávid és Péter példáját kellett követnem: pozitívan kellett szembenéznem a vétkemmel, és megszabadulnom a csüggedés állapotától, valódi bűnbánatra és változásra törekednem Isten előtt. Ilyen attitűdöt kell mutatnom, így kell gyakorolnom.

Később elgondolkodtam azon, miért árultam el Istent annak idején, amikor letartóztattak. Azért tettem, mert túlságosan aggódtam a hús-vér testem miatt, és túlságosan nagy becsben tartottam az életem. Eszembe jutott, amit az Úr Jézus mondott: „Mert aki meg akarja menteni az életét, elveszti, aki pedig elveszti az életét énértem, megmenti azt” (Lukács 9:24). Valójában azt, hogy élek-e vagy meghalok, Isten határozza meg és vezényli le. Még ha a rendőrség addig üldözne is, míg bele nem halok, amíg szilárdan meg tudok állni Isten melletti bizonyságtételemben, halálomnak lesz értéke és értelme. Most, hogy elárultam Istent, a testem ugyan nem szenvedett, de a szívem szenvedését el kellett viselnem. Valahányszor arra gondoltam, hogyan árultam el a testvéremet és a pénz rejtekhelyét, olyan fájdalmat éreztem, mintha késsel szúrták volna át a szívemet. Ez állandó szégyenfoltommá vált – egy soha véget nem érő fájdalommá. Valójában a testi szenvedés csak időszakos, és elmúlik, csak ki kell bírni; a szív szenvedése viszont örökre szól. Megóvtam hús-vér testemet, de elvesztettem a békémet és az örömemet; élő holttest voltam csupán. Azokra a bebörtönzött testvérekre gondoltam, akik szilárdan megálltak bizonyságtételükben. Noha hús-vér testük sok szenvedést viselt el, és olyan is volt köztük, akit a rendőrök agyonvertek, az igazságosságért haltak meg. Az ilyen halálnak értéke és értelme van, Isten elismeri, és megemlékezik róla. Felismertem, hogy volt még egy oka, hogy elárultam a gyülekezetet: nem láttam tisztán a nagy vörös sárkány ravasz cselszövését. Amikor a rendőrség azt mondta, hogy megtalálták a gyülekezet pénzét, azt gondoltam, hogy mivel már úgyis elkobozták, nem számít, mondok-e valamit vagy sem. Ha beszélek, nem fognak tovább kínozni. Ennek következtében elvesztettem bizonyságtételemet. Valójában függetlenül attól, hogy megtalálták-e már a gyülekezet pénzét, hallgatnom kellett volna. Isten azt akarta, hogy hűséges legyek, és bizonyságot tegyek. Most, hogy megtaláltam a kudarcom okát, eltökéltem: ha a jövőben letartóztatnak, nem fogom elárulni a gyülekezet érdekeit akkor sem, ha ez a halált jelenti. Ahogy visszagondoltam az elmúlt pár évre, rájöttem, hogy mindig kerültem ezt a kérdést. Nem akartam szembenézni a valósággal és megoldani a problémámat. Noha gyűlöltem magam, nem volt valódi önismeretem. Nem emelkedtem ki a csüggedésemből. Isten szavainak irányítása mellett végre megszüntettem az elidegenedést és a félreértéseket Isten és énközöttem. Most Isten kegyelméből az újonnan érkezők öntözését végzem kötelességként, és ezt az öntözési munkát az alapelvek szerint kell végeznem, vezetnem kell a testvéreket, hogy megértsék az igazságot, gyökeret eresszenek az igaz úton, és jó cselekedeteket készítsenek elő. Most már megfelelően tudtam kezelni a vétkemet, többé nem értettem félre Istent, és nem voltam bizalmatlan Iránta. Sőt, megnyíltam, és közösséget vállaltam a kudarcom tapasztalatáról a testvérekkel, így téve bizonyságot Isten igazságos természetéről. Amikor kis csoportban gyűltünk össze, aktívan közösséget vállaltam, és ha a kötelességemben problémákkal és nehézségekkel találkoztam, tudatosan tudtam keresni az igazságot, és el tudtam gondolkodni magamon. Azáltal, hogy egy darabig gyakoroltam, egyértelműen megfordítottam az állapotomat, és Isten vezetett a kötelességem teljesítésében. Látva, hogy Isten nem hagyott el a vétkem miatt, és továbbra is vezet és irányít, felismertem, hogy a vétkezés nem a létező legszörnyűbb dolog. Amíg az ember őszintén bűnbánatot tart, és az alapelvek szerint tudja gyakorolni az igazságot, elnyerheti Isten kegyelmét és útmutatását. Amint Isten mondja: „Nem Isten irgalma és hosszútűrése ritka, hanem az ember igaz bűnbánata” (Az Ige, 2. kötet – Isten megismeréséről. Isten Maga, az egyedülálló II.). Az, hogy szert tettem erre a tudásra és ezekre a személyes tapasztalatokra, mind Isten útmutatásának köszönhető. Dicsőség Istennek!