Először 2013 decemberében tartóztatták le. Egy nap egy nővér felhívott és elmondta, hogy a fiamat elvitte a rendőrség. Amikor meghallottam ezt, ledermedtem, és így gondolkodtam: „A fiam nem régóta hisz Istenben, és még nem rendelkezik stabil hittel. Még csak most hagyta ott a munkáját, és kezdte el végezni a kötelességét, hogy lehet, hogy máris letartóztatták?” Visszaemlékeztem arra is, amikor régebben engem tartóztattak le. A rendőrség mindenféle eszközzel kínzott, hogy arra kényszerítsen, hogy eláruljam a gyülekezet vezetőit, és a pénzről beszéljek, olyannyira, hogy úgy éreztem, a halál jobb lenne. Ezek a rendőrtisztek mind kegyetlenek és könyörtelenek; ők az ördögök! Mély gyűlöletet táplálnak az Istenben hívők iránt; büntetlenül agyonverhetnek minket. Aggódva így gondolkodtam: „A fiam még fiatal, és soha nem tapasztalt ilyen szenvedést! Ha nem tudja elviselni a kínzást, és júdássá válik, akkor teljesen elveszíti a megmenekülés esélyét!” Erre gondolva betegre aggódtam magam. A következő napokban nem tudtam enni, és nem aludtam jól. Olyan volt, mintha egy kést döftek volna a szívembe; csak azt kívántam, bárcsak én szenvedhetnék a fiam helyett. Folyamatosan imádkoztam Istenhez, és kértem, hogy vigyázzon a fiamra, és védje meg őt. Panaszkodtam is magamban, és ezt gondoltam: „A fiam, miután nem rég hisz Istenben, elment otthonról, hogy végezze a kötelességét; miért nem gondoskodott róla Isten, és miért nem óvta meg? Ha a rendőrök súlyosan megsebesítik, hogyan fog boldogulni a jövőben? És ha agyonverik, soha többé nem láthatom.” Minél többet gondolkodtam rajta, annál feldúltabb lettem, és a szívem sötétségbe süllyedt. Képtelen voltam megnyugodni, amikor ettem és ittam Isten szavait, belül még a vezetőket és a dolgozókat is hibáztattam, amiért nem bíztak meg valakit, hogy gondoskodjon a biztonságos környezetről, és így a fiam letartóztatását okozták. Abban az időben evangéliumi diakónus voltam a gyülekezetben, és eléggé elfoglalt voltam, de nem tudtam a munkára koncentrálni; csak a fiamra tudtam gondolni.

A fájdalom és a tehetetlenség közepette megállás nélkül imádkoztam Istenhez, és kértem Őt, hogy vigyázzon a fiamra, és óvja meg, hogy ne váljon júdássá, és ne árulja el a testvéreket. Az ima után Isten szavai jutottak eszembe: „Minden, ami veletek történik, akár jó, akár rossz legyen, a te hasznodra kell váljon, és nem válhatsz tőle negatívvá. Ettől függetlenül képesnek kell lenned arra, hogy a dolgokat Isten oldalán állva vedd fontolóra, és ne emberi nézőpontból elemezd vagy tanulmányozd azokat (ez elhajlást jelentene a tapasztalatodban)” (Az Ige, 1. kötet – Isten megjelenése és munkája. Ígéretek azoknak, akik tökéletesítve vannak). A mindennapok során velünk történő dolgokat, legyenek azok akár jók, akár rosszak, Isten rendezte el, és mind magukban hordozzák Isten szándékait. Amikor a fiam letartóztatására került sor, a test szemszögéből néztem a dolgot, mert nem akartam, hogy szenvedjen. Ezért úgy éreztem, hogy a letartóztatása egy rossz dolog, és még hibáztattam is Istent, amiért nem óvta meg. Jób tapasztalata jutott eszembe: amikor Jób elvesztette a vagyonát és a birtokát, a gyermekeit katasztrófa érte, a felesége kigúnyolta őt, és azt akarta, hogy hagyja el Istent, Jób mégis így dorgálta a feleségét: „Úgy beszélsz te is, ahogyan a bolondok szoktak beszélni! Ha a jót elfogadtuk Istentől, a rosszat is el kell fogadnunk” (Jób 2:10). Jóbnak istenfélő szíve volt; akár jót, akár rosszat kapott, mindig el tudta fogadni azt Istentől, anélkül, hogy panaszkodott volna, vagy a beszédjével vétkezett volna, és megsértette volna Őt, és képes volt alávetni magát Istennek, és dicsőíteni az Ő szent nevét. Ami engem illet, én csak azt a hírt hallottam, hogy a fiamat letartóztatták, azt nem, hogy az élete veszélyben van, de máris elkezdtem panaszkodni, és még azt is hagytam, hogy ez befolyásolja a kötelességemet. Még csak egy napon sem lehetett engem emlegetni Jóbbal; annyira megszégyenültem! Így imádkoztam Istenhez: „Istenem! A fiamat letartóztatták, miközben a kötelességét végezte, és nem tudom, hogy most hogy van. Félek, hogy júdássá válik, és hogy büntetést fog kapni. Istenem! Fáj a szívem, és az állapotom zavart, amikor a kötelességemet végzem. Kérlek, vezess engem, hogy elgondolkodjak a problémámról, és megértsem azt!” Imádkozás után Isten szavait olvastam. „Nem adom meg a lehetőséget az embereknek arra, hogy kifejezzék érzéseiket, mivel Én testi érzések nélküli vagyok, és rendkívüli mértékben megutáltam az emberek érzéseit. Az emberek közötti érzések miatt taszítottak Engem félre, és így váltam »mássá« a szemükben; az emberek közötti érzések miatt felejtettek el Engem; az ember az érzései miatt ragadja meg a lehetőséget, hogy »lelkiismeretét« felvegye; az ember az érzései miatt idegenkedik mindig az Én fenyítésemtől; az ember az érzései miatt nevez Engem tisztességtelennek és igazságtalannak, és mondja, hogy nem törődöm az ember érzéseivel, amikor a dolgokat kezelem. Vajon Nekem is vannak rokonaim a földön? Ki dolgozott valaha Hozzám hasonlóan éjjel-nappal, anélkül, hogy élelemre vagy alvásra gondolt volna, az Én teljes irányítási tervem érdekében? Hogyan lehetne az ember Istenhez hasonlítható? Hogyan lehetne az ember összeegyeztethető Istennel?” (Az Ige, 1. kötet – Isten megjelenése és munkája. Isten szavai az egész világegyetemhez, 28. fejezet). „Mindannyian az érzések állapotában élnek, és így Isten nem kerüli meg egyiket sem, és feltárja az egész emberiség szívében elrejtett titkokat. Miért olyan nehéz az embereknek elhatárolni magukat a bennük lévő érzésektől? Túlmutat-e ez a lelkiismereti normákon? Beteljesítheti-e a lelkiismeret Isten akaratát? Átsegíthetik-e az érzések az embereket a megpróbáltatásokon? Isten szemében az érzések az Ő ellenségei – vajon nem ezt mondták-e ki világosan Isten szavai?” (Az Ige, 1. kötet – Isten megjelenése és munkája. Az „Isten szavai az egész világegyetemhez” című rész misztériumainak értelmezései, 28. fejezet). Isten szavai alapján megértettem, hogy Isten utálja, ha az emberek az érzéseik szerint élnek. Amikor az emberek az érzések szerint cselekszenek, akkor csak a családi kötődésekre és a hús-vér test érdekeire gondolnak, egyáltalán nem keresik az igazságot és nem keresik Isten szándékát; ellenállnak Istennek mindenben, amit tesznek. Én is pontosan ilyen voltam. Amikor megtudtam, hogy a fiamat letartóztatták, az első gondolatom az volt, hogy a rendőrség biztosan megveri, és arra kényszeríti, hogy megtagadja Istent, és elárulja a gyülekezet vezetőit és dolgozóit. Arra gondoltam, hogy ha a fiam nem tudná elviselni a kínzást, és júdássá válna, akkor elveszítené az üdvösség elnyerésének esélyét, és nemcsak hogy nem tudna áldást nyerni a jövőben, hanem büntetést is kapna a pokolban. Mivel a fiam még fiatal volt, azon is elgondolkodtam, hogyan fog életben maradni a jövőben, ha a verések miatt fogyatékos lesz. És ha agyonverték volna, örökre elvesztettem volna a fiamat. Ezekre a súlyos következményekre gondolva panaszkodni kezdtem magamban Istennek, Istent hibáztattam, amiért nem vigyázott a fiamra, és nem óvta meg, még vitatkoztam és kiabáltam is Vele. Hol volt a józan eszem? Hol volt az emberi mivoltom? Mikor megértettem, hogy azok az emberek, akik az érzéseik szerint éltek, bármikor és bárhol ellenállhattak Istennek, érthetővé vált, hogy Isten miért leplezte le nekünk, hogy „az érzések az Ő ellenségei”.

Keresésem során még többet olvastam Isten szavait. „Az út, amelyen Isten vezet bennünket, nem egyenesen vezet felfelé, hanem kanyargós, kátyúkkal teli út; Isten azt mondja továbbá, hogy minél rögösebb az út, annál inkább felfedheti szerető szívünket. Mégsem tud egyikünk sem ilyen utat nyitni. Tapasztalatom szerint sok rögös, veszélyes ösvényen jártam, és nagy szenvedéseket kellett elviselnem; néha még olyan mélységes bánatom is volt, hogy legszívesebben felkiáltottam volna, de ezt az utat a mai napig járom. Hiszem, hogy ez az az út, amelyet Isten vezet, ezért elviselem a sok szenvedés gyötrelmét, és megyek tovább. Hiszen ez az, amit Isten elrendelt, úgyhogy ki menekülhetne előle? Nem kérem, hogy áldásokat kapjak; csak azt kérem, hogy képes legyek járni azt az utat, amelyen Isten szándékai szerint járnom kell. Nem arra törekszem, hogy másokat utánozzak, és azt az utat járjam, amit ők járnak; csak arra törekszem, hogy teljesíthessem az elkötelezettségemet, hogy mindvégig a kijelölt utamat járhassam. Nem kérem mások segítségét; hogy őszinte legyek, én sem tudok segíteni senki másnak. Úgy tűnik, hogy rettenetesen érzékeny vagyok ebben a kérdésben. Nem tudom, hogy mások mit gondolnak. Ez azért van, mert mindig is úgy hittem, hogy azt, hogy valakinek mennyit kell szenvednie, és mekkora utat kell megtennie az ösvényén, Isten rendelte el, és hogy senki sem tud igazán segíteni senki másnak” (Az Ige, 1. kötet – Isten megjelenése és munkája. Az út... (6.)). Isten szavaiból megértettem, hogy az ember szenvedésének mennyisége, és hogy milyen körülményeket tapasztal meg élete során, azt Isten már mindet régen elrendelte. Át kell adnom a fiamat Istennek, és alá kell vetnem magam az Ő szuverenitásának és intézkedéseinek. Erre a józan észre és gyakorlásra volt szükségem. A fiam sokáig nem hitt Istenben, és nem látott tisztán a nagy vörös sárkány Istent és az igazságot gyűlölő lényegét illetően. Abban, hogy most letartóztatták, és szenvedni fog, benne volt Isten jóakarata, sőt mi több, olyan leckék is, amelyeket a fiamnak meg kell tanulnia. Arra gondoltam, hogy hány testvért tartóztatott le és üldözött a nagy vörös sárkány, és mindannyian milyen sokat szenvedtek, de ezek a tapasztalatok igaz hitet adtak nekik Istenben. A fájdalom és a viszontagságok közepette hajlandóak voltak örökre a börtönben rothadni, inkább minthogy elárulják Istent, legyőzve hús-vér testüket és a Sátánt, és végül gyönyörű és harsogó tanúságot téve Isten mellett. Gondoltam a saját tapasztalatomra is a letartóztatással kapcsolatban. Bár a testem akkoriban szenvedett egy kicsit, bár félénk és gyenge voltam, miközben kínzást és gyötrelmet tapasztaltam, ám amikor Istenhez imádkoztam, és az Ő szavai mutatták az utat, és vezettek, akkor a Belé vetett hitem is nőtt. Ezen az élményen keresztül nemcsak megtanultam felismerni a nagy vörös sárkány Istennek ellenálló, elvetemült lényegét, hanem valamelyest megértettem Isten mindenhatóságát és szuverenitását is! Megértve ezt hajlandó voltam átadni a fiamat Istennek, és hagyni, hogy Isten vezényeljen és elrendezzen mindent.

Egy hónappal később a fiam hazatért, sápadtan és rosszkedvűen. A fiam érettsége csekély volt, és nem merte bevallani, hogy hisz Mindenható Istenben, így végül elengedték. Miután átélte ezt a kudarcot, a fiam levont néhány tanulságot, és egyre tisztábban látta a nagy vörös sárkányt. Azt is látta, hogy az érettsége csekély, és hogy az Istenbe vetett hite egyáltalán nem őszinte. Hat hónappal később visszatért a kötelességéhez.

2023 októberében egy napon levelet kaptam a gyülekezettől, hogy a fiamat ismét letartóztatták. Több mint 30 embert, köztük vezetőket és dolgozókat tartóztattak le a fiam gyülekezetéből. Arra gondoltam, hogy a fiamnak már van priusza, és mi van akkor, ha a rendőrség rájön, hogy vezetői kötelességeket végzett. Akkor biztosan arra kényszerítik majd, hogy információkat adjon át a gyülekezet pénzéről, hogy elárulja a vezetőket és dolgozókat, és aláírjon egy dokumentumot a hitének megtagadásáról. Eljött az ideje annak, hogy Isten feltárja az embereket, és fajtájuk szerint szétválogassa őket; ha a fiam agyát kimosta a Kommunista Párt, vagy ha nem bírta a kínzást, megtagadta hitét és elárulta Istent, akkor a pokol kapuját nyitogatja, és elveszíti esélyét a megmentésre. Erre gondolva összeszorult a gyomrom, és aggódni kezdtem a fiam jövőbeli kilátásai és sorsa miatt, és nem volt kedvem végezni a kötelességemet. Szívemben állandóan a fiamért imádkoztam, arra kérve Istent, hogy mutasson irgalmat a fiamnak, és óvja meg őt, hogy biztonságban vészelje át ezt a nehéz időszakot. Néhány testvér látta, hogy lehangolt vagyok, és egész nap kétségbeesetten sóhajtozom, és közösséget vállaltak velem Isten szándékáról, közben az Ő szavait keresték számomra, hogy segítsenek nekem. Rájöttem, hogy ismét az érzéseim korlátoznak, ezért így imádkoztam Istenhez: „Istenem! A fiamat megint elvitték a rendőrök. Képtelen vagyok ezt elengedni, és féltem az életét; kérlek, vezess, hogy keressem az igazságot, és ne legyek bekorlátozva ebben az ügyben!”

Később eszembe jutott Isten közlése az ember gyermekeivel szembeni elvárásainak elengedéséről. Megkerestem és felolvastam azokat a szavakat. Mindenható Isten azt mondja: „Miután a szülők megértették, hogy miként viszonyuljanak a felnőtt gyermekeikhez, a felnőtt gyermekeikkel kapcsolatos elvárásaikat is el kell engedniük? Néhány tudatlan szülő nem képes felfogni az életet és a sorsot, Isten szuverenitását sem ismeri fel, és hajlamos ostoba dolgokat tenni a gyerekeivel kapcsolatban. Előfordulhat például, hogy a gyermekei a függetlenné válásukat követően bizonyos különleges helyzetekkel, nehézségekkel vagy fontos eseményekkel szembesülnek; egyesek betegséggel néznek szembe, mások peres ügyekbe bonyolódnak, néhányan elválnak, van, akit megtévesztenek és csalás áldozatává válik, némelyeket pedig elrabolnak, bántanak, súlyosan megvernek, vagy a halállal néznek szembe. Még olyanok is akadnak, akik kábítószerfogyasztók lesznek, és így tovább. Mit tegyenek a szülők ezekben a különleges és fontos helyzetekben? Mi a legtöbb szülő tipikus reakciója? Azt teszik, amit szülői identitással rendelkező teremtett lényként tenniük kell? Nagyon ritka, hogy egy szülő ilyen hír hallatán úgy reagál, mintha egy idegennel esett volna meg az a dolog. A szülők többsége egész éjjel fent marad, amíg megőszül, éjszakákon át nem alszik, napközben nincs étvágya, töri a fejét gondolkodva, néhányan még keservesen sírnak is, amíg a szemük ki nem vörösödik és el nem fogynak a könnyeik. Buzgón imádkoznak Istenhez, hogy Isten vegye számításba a saját hitüket és védje meg a gyerekeiket, kegyelmezzen nekik és áldja meg őket, mutasson irgalmat és kímélje meg az életüket. Szülőként egy ilyen helyzetben az emberi gyengeségeik, sebezhetőségeik és a gyermekeik iránti érzéseik mind lelepleződnek. Mi más tárul fel? Az Isten elleni lázadó mivoltuk. Könyörögnek Istenhez és imádkoznak Hozzá, esedezve Neki, hogy őrizze meg gyermekeiket a csapástól. Még ha katasztrófa történik is, azért imádkoznak, hogy gyermekeik ne haljanak meg, hogy elkerülhessék a veszélyt, a gonosz emberek ne bántsák őket, a betegségeik ne súlyosbodjanak, hanem javuljanak, és így tovább. Mi az, amiért valójában imádkoznak? (Istenem, ezekkel az imákkal követelőznek Istentől, panaszos felhanggal.) Egyrészt rendkívül elégedetlenek a gyermekeik helyzetével, panaszkodva, hogy Istennek nem lett volna szabad megengednie, hogy ilyen dolgok történjenek a gyermekeikkel. Elégedetlenségük panasszal vegyül, és kérik Istent, hogy gondolja meg Magát, ne cselekedjen így, szabadítsa meg gyermekeiket a veszélytől, vigyázzon rájuk, gyógyítsa meg a betegségeiket, segítsen nekik elkerülni a pereket, hárítsa el a szerencsétlenséget, amikor felüti a fejét, és így tovább – röviden, intézze el, hogy minden simán menjen. Azáltal, hogy így imádkoznak, egyrészt panaszkodnak Istennek, másrészt követeléseket támasztanak Vele szemben. Vajon ez nem a lázadó mivolt megnyilvánulása? (De az.) Burkoltan azt mondják, hogy amit Isten tesz, az nem helyes vagy jó, hogy nem szabadna így cselekednie. Mivel ezek az ő gyermekeik, ők pedig hívők, úgy vélik, hogy Istennek nem lenne szabad megengednie, hogy ilyen dolgok történjenek a gyerekeikkel. Az ő gyermekeik különböznek másoktól; nekik kivételes áldásokban kell részesülniük Istentől. Az ő Istenbe vetett hitük miatt Neki meg kell áldania a gyermekeiket, ha pedig nem teszi, akkor elkeserednek, sírnak, hisztiznek, és nem akarják Istent követni többé. Ha a gyermekük meghal, úgy érzik, hogy ők sem élhetnek tovább. Ilyen gondolatok járnak a fejükben? (Igen.) Ez nem az Isten elleni tiltakozás egy formája? (De igen.) Ez Isten elleni tiltakozás. [...] Amikor Isten vezényli vagy uralja valaki másnak a sorsát, szerinted az rendben van mindaddig, amíg semmi köze hozzád. De úgy gondolod, hogy a te gyermekeid sorsát ne legyen képes uralni? Isten szemében az egész emberiség Isten szuverenitása alá tartozik, és senki sem menekülhet az Isten kezei által meghatározott szuverenitás és intézkedések elől. A te gyerekeid miért lennének kivételek? Isten szuverenitását Ő rendelte el és tervezte meg. Rendben van az, ha te meg akarod ezt változtatni? (Nem, nincs rendben.) Nincs rendben. Ezért az embereknek nem szabad ostoba és észszerűtlen dolgokat tenniük. Bármi, amit Isten tesz, előző életekből eredő okokon és okozatokon alapul – mi köze ennek hozzád? Ha ellenállsz Isten szuverenitásának, akkor a halált keresed. Ha nem szeretnéd, hogy a gyermekeid megtapasztalják ezeket a dolgokat, az ragaszkodásból fakad, nem igazságosságból, irgalomból vagy jóságból – ez csupán a ragaszkodásod hatásának köszönhető. [...] Az a kapcsolat, ami valóban létezik az emberek között, nem hús és vér kötelékén alapul, hanem két, Isten által teremtett élőlény közötti kapcsolat. Az ilyen kapcsolattal nem jár hús-vér kötelékkekkel; csak két független élőlény között áll fenn. Ha ebből a szemszögből gondolsz rá, akkor szülőként, amikor a gyermekeidet olyan balszerencse éri, hogy megbetegszenek vagy az életük veszélyben van, neked helyesen kell szembenézned ezekkel a dolgokkal. Nem szabad feladnod a hátralévő idődet, az utat, amelyen járnod kell, sem a teljesítendő felelősségeidet és kötelezettségeidet a gyermekeid balszerencséi vagy halála miatt – helyesen kell szembenézned ezekkel a dolgokkal. Ha helyesek a gondolataid és nézőpontjaid, valamint képes vagy átlátni ezeket a dolgokat, akkor képes leszel gyorsan felülkerekedni a csüggedésen, a gyászon és a vágyódáson” (Az Ige, 6. kötet – Az igazságra törekvésről I. Hogyan kell törekedni az igazságra? (19.)). Isten szavainak olvasása által megértettem, hogy az emberek eredetileg független, egymással semmilyen kapcsolatban nem álló élőlények. Csak amikor a lélek újra testet ölt, és belép ebbe az anyagi világba, akkor lesz az embereknek családjuk, férjük és feleségük, apjuk és fiuk, anyjuk és lányuk, és más hasonló kapcsolataik. Amikor azonban egy személy lényegéről beszélünk, eredetileg nincsenek az emeberek között kapcsolatok. De az emberek nem látják tisztán az ilyen dolgokat, mert a testi családi kötődéseket és a vérségi kapcsolatokat mindenek fölé helyezik. Amikor gyermekeik szerencsétlenséggel és betegséggel szembesülnek, vagy veszélybe kerül az életük, a szülők az érzéseik szerint élnek, és olyan fájdalmat éreznek, hogy még a halálukat is kívánják. A valóságban azt, hogy az emberek milyen utat választanak, és milyen szenvedést élnek át életük során, Isten már régen elrendelte, és nem a szülők határozzák meg. Vegyük például a szomszédaimat! Az a házaspár egész életében takarékosan élt, minden nehezen megkeresett pénzüket a lányukra költötték. Elit iskolába küldték, és a legjobb oktatásban részesítették, remélve, hogy a jövőben stabil állása és anyagi biztonsága lehet. Lányuk azonban nem követte a helyes utat, és fiatalon drogozni kezdett. Végül kábítószer-kereskedelem miatt letartóztatták, és 13 év börtönre ítélték. A szülei gyakorlatilag elvesztették az eszüket. Egy fiatal nővér is eszembe jutott, akinek szülei évek óta az otthonuktól távol dolgoztak, és a nagybátyja gondjaira bízták. A szülei soha nem foglalkoztak a tanulmányaival, de ő végül bejutott az egyetemre, és követte nagynénjét és nagybátyját az Istenben való hitben. Ez a nővér most a kötelességét végzi, és a helyes életutat követi. Az, hogy az emberek milyen utat választanak, egyáltalán nincs kapcsolatban azzal, hogy a szüleik hogyan gondoskodnak róluk, és hogyan nevelik őket, és ezen a szüleik nem tudnak változtatni. Én azonban nem láttam tisztán ezeket a dolgokat, mindig a fiam jövőbeli kilátásai és sorsa miatt aggódtam, és képtelen voltam normálisan végezni a kötelességemet; még Isten szavainak evése és ivása közben is zavart voltam. Semmit sem akartam jobban, mint a fiam helyett szenvedni, még azt is követeltem, hogy Isten óvja meg őt azoknak az ördögöknek a kegyetlenségétől, és gondoskodjon arról, hogy biztonságban átvészelje ezt a nehéz időszakot. Vajon volt bennem egy cseppnyi józan ész is? Ha jobban belegondolok, amikor a fiamat először letartóztatták, csekély volt az érettsége, és nem merte bevallani, hogy hisz Istenben; nem volt bizonyságtétele. 10 évvel később ismét letartóztatták, és Isten ezt bizonyára megengedte. Egy esélyt adott a fiamnak a bűnbánatra; próbára tette őt. Ha a fiam le tudja győzni a korlátokat, melyeket a nagy vörös sárkány sötétségének befolyása okoz, kockáztatja az életét, hogy szilárdon megálljon a bizonyságtételében Isten mellett, akkor az, hogy ezúttal letartóztatták, mélyen jelentőségteljes, és egy módja annak, hogy tökéletességre jusson. Én azonban az érzéseim alapján cselekedtem, és nem kerestem Isten szándékát, azt gondoltam, hogy egy kényelmes környezet, amelyben a fiam hús-vér teste nem szenved, jót tesz neki. Az én látásmódom egyáltalán nem felelt meg Isten szándékának; valóban esztelen volt! Az, hogy a fiam ezúttal szilárdan meg tud-e állni a bizonyságtételében, a lényegétől függ, attól, hogy mire törekszik, és milyen úton jár. Nem szabad túlzottan aggódnom a fiam jövőbeli kilátásai és sorsa miatt, nem szabad odáig elmennem, hogy Istent hibáztassam, és panaszkodjak a testvérek miatt. Ezt megértve a szívem kissé megkönnyebbült.

Keresésem során többet olvastam Isten szavaiból. „A világra hozatalon és a gyermeknevelésen kívül a szülők felelőssége a gyermekeik életében csupán annyi, hogy formális környezetet biztosítanak számukra, amelyben felnőhetnek, mert a Teremtő eleve elrendelésén kívül semmi másnak nincs befolyása az ember sorsára. Senki sem tudja befolyásolni, hogy milyen jövője lesz valakinek; ez már jó előre el van döntve, és az ember sorsát még a szülei sem változtathatják meg. Ami a sorsot illeti, mindenki független, és mindenkinek megvan a saját sorsa. Tehát senkinek a szülei nem tudják meggátolni a sorsát az életben, vagy a legkisebb befolyást gyakorolni arra, hogy milyen szerepet játszik az életben. Azt mondhatnánk, hogy a család, amelybe az ember sorsa beleszületni, és a környezet, amelyben felnő, nem több, mint az életfeladat teljesítésének előfeltétele. Ezek semmilyen módon nem határozzák meg egy ember sorsát az életben, vagy azt, hogy az illető milyen végzet keretében teljesíti küldetését. Így tehát senkinek a szülei nem segíthetnek abban, hogy az életének küldetését teljesítse, és hasonlóképpen, a rokonok sem segíthetnek abban, hogy az illető magára vegye az életben betöltött szerepét. Azt, hogy valaki hogyan teljesíti küldetését, és milyen életkörnyezetben tölti be a szerepét, teljes mértékben az életsorsa határozza meg. Más szóval, semmilyen más objektív körülmény nem befolyásolhatja az ember küldetését, amelyet a Teremtő előre elrendelt. Minden ember abban az adott környezetben válik éretté, amelyben felnő; majd fokozatosan, lépésről lépésre elindul a saját életútján, és beteljesíti a Teremtő által számára eltervezett sorsot. Természetes módon, önkéntelenül belépnek az emberiség hatalmas tengerébe, és elfoglalják saját helyüket az életben, ahol teremtett lényként elkezdik teljesíteni kötelességeiket a Teremtő eleve elrendelése és az Ő szuverenitása miatt” (Az Ige, 2. kötet – Isten megismeréséről. Isten Maga, az egyedülálló III.). Isten nagyon világosan szólt a gyermekeikkel szembeni szülői felelősségekről. Szülőként az én felelősségem az, hogy a fiamat felnőtt koráig neveljem, és biztosítsam, hogy egészségesen fejlődjön, Isten elé vigyem, elmondjam neki, hogy az élete Istentől származik, rávezessem, hogy higgyen Istenben, és a helyes úton járjon. Ezek az én felelősségeim és kötelességeim szülőként. De hogy a letartóztatása után a fiam szilárdan megáll-e a bizonyságtétele mellett, és hogy a jövőbeli sorsa és rendeltetési helye olyan lesz, ami az áldások elnyerését vagy a büntetést jelent-e, ezeket a dolgokat én nem tudom megváltoztatni. Mint teremtett lénynek, el kell fogadnom Isten szuverenitását és észszerű intézkedéseit, és alá kell vetnem magam ezeknek. Csakis ez van összhangban Isten szándékával. Mikor ezt megértettem, a szívem egészen megkönnyebbült. Akár szilárdan megáll a fiam a bizonyságtételében, akár nem, és akár áldást, akár csapást kap a jövőben, hajlandó voltam elfogadni azt, és alávetni magam ennek.

Most már, amikor a fiamra gondolok, bár még mindig aggódom egy kicsit, ez nem befolyásolja az állapotomat, és normálisan tudom végezni a kötelességemet. Szívemből hálás vagyok Istennek!