Írta: Hszin-kao, Kína

Ötvenéves koromban fogadtam el Isten utolsó napokbeli munkáját. Álmomban sem gondoltam volna, hogy életemben hallhatom Isten személyes kijelentéseit, és köszönthetem az Úr Jézus visszatérését. A mennyei királyságba való belépés reménye igazi céltudatosságot adott. Mindennap korán keltem és későn feküdtem, hogy Isten szavait olvassam, és elfogadtam és alávetettem magam minden kötelességnek, amit a gyülekezet rám bízott. Azt gondoltam: „Amíg kitartok a kötelességemben, üdvözülni fogok, és bejutok a mennyei királyságba.” 2023-ra betöltöttem a 75. életévemet. Idős voltam, a memóriám gyenge, nagyothallottam és rosszul láttam, és már nem álltam túl biztosan a lábamon. Az állapotomnak megfelelően a gyülekezet a vendéglátás kötelességét jelölte ki számomra. Azon gondolkodtam, hogy egyre idősebb leszek, és az egészségem is romlik. A rossz memóriám miatt folyton elfelejtettem dolgokat, és időnként zavarodott voltam. Néhány év múlva, ha szenilis leszek, és nem tudom majd végezni a kötelességemet, nem válok-e haszontalan emberré? Üdvözülhetek-e még? Egyszer, épp miután máshova költöztem, eltévedtem hazafelé menet. Miután az egyik nővér ezt megtudta, csak úgy mellékesen megjegyezte: „Kezdesz összezavarodni?” Gyorsan rávágtam: „Nem vagyok zavarodott.” Azt gondoltam: „Remélem, nem gondolják, hogy kezdek összezavarodni, és nem tiltanak el a kötelességem végzésétől. Ha nem lesz semmilyen kötelességem, az nem a vég lenne számomra? Hogyan üdvözülhetnék akkor?” De később visszagondolva rájöttem, hogy főzés közben gyakran kifelejtettem a sót vagy a zöldhagymát, és hogy néha eltévedtem az utcán, és nem találtam haza. Kezdtem megijedni. Azt gondoltam: „Tényleg kezdek megzavarodni? Tud még a gyülekezet használni kötelességvégzésre? Ha nem tudok kötelességet végezni, még üdvözülhetek?” Aggodalomban és szorongásban kezdtem vergődni.

2023 júniusában egy összejövetelre láttam vendégül a testvéreket. Abban az időben újították épp fel a felettünk lévő lakást, és mindennap folyamatos volt a kopácsolás. Ezután jó ideig nem láttam a testvéreket összejövetelre jönni, és tanácstalan voltam: „Miért nem jöttek mostanában? Talán már nem vesznek igénybe vendéglátóként? Az én koromban már csak a vendéglátói kötelességet tudom elvégezni. Ha már a vendéglátói kötelességet sem tudom végezni, nem vesztem-e el az esélyemet az üdvösségre?” Nagyon szorongtam, és türelmetlenül reméltem, hogy újra eljönnek. Egy este egy nővér kopogtatott, és a menyem nyitott ajtót. A nővér azt mondta, hogy háromszor vagy négyszer is jártak már nálunk, de senki sem nyitott ajtót. Nagyon rosszul éreztem magam. Azt gondoltam: „Vajon nem azért nem hallottam őket, mert idős vagyok és nagyothallok? Nem végeztem jól a kötelességemet. Most már nagyothallok, rosszul látok, lassan reagálok és bizonytalanul járok. Tényleg semmit sem tudok jól csinálni! Még a vendéglátói kötelességet sem tudom jól elvégezni! Az öregség tényleg haszontalanná teszi az embert!” Mélységesen irigyeltem a fiatalokat, amiért olyan gyorsan tudtak tanulni, és bármilyen kötelességet el tudtak végezni. Úgy éreztem, hogy Isten a fiatalokat szereti, és hogy ők a végén biztosan üdvözülni fognak. Arra gondoltam, bárcsak tíz évet visszamehetnék az időben, a hatvanas éveimben még tudnék valamilyen kötelességet végezni. Az állapotom fokozatosan romlott, mindennap belemerültem a gyötrelembe és a szorongásba. Az imáim nem voltak normálisak, és Isten szavainak olvasása sem hozott fényt vagy megvilágosodást. A szívem egyre távolabb sodródott Istentől. Egy nap séta közben megbotlottam, és meghúzódott egy ín a lábamban. Bár ez nem hátráltatta az összejöveteleket, még jobban aggódni kezdtem. Bár ez az esés most nem hátráltatta az összejöveteleket, de ha egy nap megbetegednék, talán nem tudnék részt venni az összejöveteleken, vagy kötelességet végezni. Később valóban megbetegedtem, és be kellett feküdnöm a kórházba. Nagyon negatív voltam ebben az időben. Azt gondoltam: „Ennek most már tényleg vége a számomra – még összejövetelekre sem tudok járni, nemhogy bármiféle kötelességet végezni. Nem tesz ez engem valóban haszontalanná?” Miután hazaengedtek a kórházból, az állapotom továbbra is rossz maradt. Aggódtam, hogy üdvözülhetek-e, ha még a vendéglátói kötelességet sem tudom elvégezni. Nem azt jelentené ez, hogy a hitemben eltöltött évek hiábavalóak voltak? Minél többet gondolkodtam ezen, annál inkább összetört a szívem és gyötrődtem. Így Istenhez imádkoztam, kérve Őt, hogy világosítson és világítson meg, hogy kilábalhassak a negatív állapotomból.

Egy nap egy idős nővér által írt tapasztalati tanúságtételi cikket olvastam, és az pontosan az én állapotomat tükrözte. Az abban idézett egyik részlet Isten szavaiból mélyen megérintett. Isten azt mondja: „A testvérek között vannak idős emberek is, akik 60 fölöttiek vagy akár 80-90 év körüliek, és akik előrehaladott koruk miatt szintén nehézségeket tapasztalnak. Az ő gondolkodásuk az életkoruk ellenére nem feltétlenül annyira helyes vagy racionális, az elképzeléseik és nézeteik pedig nem feltétlenül egyeznek az igazsággal. Ezeknek az idős embereknek ugyanúgy vannak problémáik, és állandóan így aggódnak: »Az egészségem már nem olyan jó, és a lehetőségeim a kötelességek végzése területén korlátozottak. Vajon emlékezni fog rám Isten, ha csak ezt az aprócska kötelességet végzem? Néha megbetegszem, és szükségem van arra, hogy valaki gondoskodjon rólam. Amikor nincs, aki gondoskodjon rólam, nem vagyok képes végezni a kötelességemet, mit tehetnék hát? Idős vagyok, nem emlékszem Isten szavaira, amikor olvasom azokat, és nehéz megértenem az igazságot. Amikor az igazságról beszélek, zavarosan és logikátlanul beszélek, és nincsenek jó tapasztalataim, amelyeket megoszthatnék. Öreg vagyok, és nincs elég energiám, a látásom nem jó, és már elhagyott az erőm. Számomra minden nehéz. Nemcsak, hogy nem tudom végezni a kötelességemet, de könnyen elfelejtek és elrontok dolgokat. Néha összezavarodom, és problémákat okozok a gyülekezetnek és a testvéreimnek. Nagyon nehéz számomra törekedni az igazságra és üdvösségre jutni. Mit tehetek?« Amikor ezekre a dolgokra gondolnak, aggódnak: »Mások a 20-as vagy 30-as éveikben kezdtek hinni Istenben – hogy lehet, hogy én ilyen idős korban kezdtem hinni Istenben? A nagy csapások hamarosan megérkeznek. Olyan későn kezdtem hinni Istenben – elnyerhetem még az üdvösséget? Bár Isten kegyelme, hogy találkoztam a munkájának lehetőségével, túl öreg vagyok. A memóriám nem jó, és a testem már nem engedelmeskedik. Elálmosodom és elbóbiskolok, miután egy ideig hallgatok az összejöveteleken. Elnyerhetem így az igazságot? Mit tehetek? Annyira aggódom! Az én koromban a gyermekeim már felnőttek, és nincs szükségük arra, hogy gondoskodjam róluk vagy neveljem őket. Most már aggodalmak és szorongások nélkül hihetek Istenben. Semmi más nem fontos már. A legnagyobb kívánságom az, hogy törekedjek az igazságra és teljesítsem egy teremtett lény kötelességét a hátralévő időmben, és végül elérjem az üdvösséget. Sajnos a testem nem olyan, mint régen. A látásom romlik, az elmém ködös, és a testem nem engedelmeskedik. Még amikor azt a kevés munkát végzem is, amit tudok, gyakran hibázom, és bajt okozok másoknak. Úgy tűnik, hogy az igazság elnyerése és az üdvösség elérése nehéz lesz számomra! Mintha ezeknek a dolgoknak semmi közük nem lenne az idősekhez, és a fiatalok lennének az áldottak. Öreg vagyok, és bár megértem ezt a nagyszerű időt, nem vagyok elég áldott ahhoz, hogy élvezzem!« Egyre zaklatottabbnak és szorongóbbnak érzik magukat a szívükben. Néha sírni akarnak, és mindig van egy kis szomorúság a szívükben. Mit kellene tehát tenniük? [...] Lehetséges-e, hogy tényleg nincs kiút számukra? Van-e valamilyen megoldás? (Az idős embereknek is végezniük kell a kötelességeiket, amennyire képesek.) Ugye kivitelezhető, hogy az idős emberek végezzék a kötelességeiket, amennyire képesek rá? Vajon az idősek már nem törekedhetnek az igazságra a koruk miatt? Vajon nem képesek megérteni az igazságot? (De igen, képesek.) Meg tudják-e érteni az idős emberek az igazságot? Valamennyit meg tudnak érteni belőle. Nem mintha a fiatalok az egészet meg tudnák érteni. Az idős emberek mindig abban a tévhitben élnek, hogy zavarodottak, hogy rossz a memóriájuk, és ezért nem tudják megérteni az igazságot. Tény ez? (Nem.) Bár a fiataloknak sokkal több az energiájuk, mint az időseknek, és fizikailag erősebbek, valójában a megértési, felfogási és megismerési képességük ugyanolyan, mint az időseké. Nem voltak-e az idősek is valamikor fiatalok? Nem öregnek születtek, és egyszer a fiatalok is meg fognak öregedni. Az idős embereknek nem szabadna mindig azt gondolniuk, hogy azért, mert öregek, fizikailag gyengék, nincsenek jól és rossz a memóriájuk, különböznek a fiataloktól. Valójában nincs különbség. Hogy értem azt, hogy nincs különbség? Akár idős valaki, akár fiatal, a romlott beállítottsága ugyanaz, a hozzáállása és a nézetei a dolgokról ugyanazok, valamint a dolgokat illető látásmódja és álláspontja ugyanaz. [...] nem arról van szó, hogy az idős embereknek nincs mit tenniük, sem arról, hogy képtelenek végezni a kötelességeiket, vagy még kevésbé arról, hogy képtelenek törekedni az igazságra – sok dolog van, amit tenniük kellene. Életed során felhalmoztál mindenféle eretnekséget és téveszmét, valamint különféle hagyományos nézeteket és elképzeléseket, ostoba és makacs dolgokat, konzervatív dolgokat, észszerűtlen dolgokat és eltorzult dolgokat. Ezek túlságosan felhalmozódtak a szívedben. Még több időt kellene töltened ezek kiásásával, boncolgatásával és megismerésével, mint a fiataloknak. Nem arról van szó, hogy nincs mit tenned. Amikor nincs elfoglaltságod, zaklatottá, szorongóvá és aggódóvá válsz, ami nem a feladatod és nem is a felelősséged. Először is, az idős embereknek helyes gondolkodásmóddal kell rendelkezniük. Bár lehet, hogy benne vagy a korban, és fizikailag kissé öregszel, fiatalos gondolkodásmóddal kell rendelkezned. Bár öregszel, a gondolkodásod lelassult, és a memóriád rossz, ha még mindig képes vagy megismerni magad, még mindig érted a szavakat, amelyeket mondok, és még mindig érted az igazságot, akkor ez bizonyítja, hogy nem vagy öreg, és hogy a képességed nem gyenge. Ha valaki a 70-es vagy 80-as éveiben jár, de nem képes megérteni az igazságot, akkor ez azt mutatja, hogy az érettsége túl kicsi, és elmarad a követelményektől. Ezért amikor az igazságról van szó, nem számít az életkor” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (3.)). Isten szavainak ezt a részletét többször is elolvastam, és minél többet olvastam, annál világosabb lett a szívem. Isten valóban megfigyeli az emberek legbensőbb szívét. Vajon ezek a szavak nem pont rólam szóltak? Aggódtam, mert idős voltam, rossz egészségi állapotban, nagyothallottam, rosszul láttam, és a memóriám megromlott. Attól féltem, hogy ahogy öregszem, nem leszek képes végezni a kötelességemet, és elveszítem az esélyemet az üdvösségre. A napjaim azzal teltek, hogy belemerültem a gyötrelembe és szorongásba. Miután elolvastam Isten szavainak azt a részletét, a szívem hirtelen felszabadult. Isten ismeri az idős emberek nehézségeit, és azért fejezte ki ezeket a szavakat, hogy az idősek megérthessék az Ő szándékát. Legyen szó fiatalról vagy idősről, Isten mindenkinek megadja az esélyt, hogy törekedjen az igazságra és üdvözüljön, és láttam, hogy Isten igazságos. Isten szavaiban rátaláltam a gyakorlás útjára. Bár idős vagyok, még mindig képes vagyok felfogni Isten szavait, és keresnem kell az igazságot azokban a dolgokban, amik velem történnek, és meg kell ismernem a saját romlottságomat és hiányosságaimat. Törekednem kell az igazságra is, bűnbánatot kell tartanom és át kell alakulnom, mert az idősek sem kevésbé romlott beállítottságúak, mint a fiatalok. Nekem például nagyon arrogáns beállítottságom volt, és néha, amikor a testvérek rámutattak a problémáimra, nem akartam elfogadni. A mindennapi családi életben néha, amikor a menyem nem hallgatott rám, dühös lettem, és fölényesen, lekezelően beszéltem vele. Ezek mind a romlott beállítottság megnyilvánulásai voltak, és az igazságot kellett keresnem, hogy megoldjam őket, tehát nem volt igaz, hogy semmit sem tehetek. Most már mindennap rengeteg időm volt otthon, hogy többet olvassam Isten szavait, hogy keressem az igazságot a velem kapcsolatba kerülő emberekben, dolgokban és eseményekben, és hogy rendezzem a romlott beállítottságomat. Nézhettem tapasztalati tanúságtételi videókat is, és tanulhattam a testvérek tapasztalataiból. Írhattam tapasztalati tanúságtételi cikkeket is, leírva a valódi tapasztalataimat, hogy bizonyságot tegyek Isten mellett. Ezek mind olyan dolgok voltak, amiket tennem kellett. Most, hogy megértettem Isten szándékát, többé nem értettem félre Őt, és nem merültem bele a negatív állapotba, és már nem aggódtam amiatt, hogy tudok-e kötelességet végezni. Elhatároztam, hogy függetlenül attól, hogy a gyülekezet megbíz-e kötelességgel vagy sem, alávetem magam Isten vezénylésének és elrendezéseinek. Ettől kezdve mindennap képes voltam nyugodtan leülni, és enni és inni Isten szavait, és amikor valami ért, tudtam imádkozni és keresni Isten szándékait.

Később elolvastam két másik részletet Isten szavaiból, és megismertem azt a mércét, ami szerint Isten meghatározza az emberek kimenetelét. Isten azt mondja: „Nem az életkor, a rangidősség vagy a szenvedés mértéke alapján határozom meg, hogy kinek milyen rendeltetési helye van, és még kevésbé az alapján, hogy mennyire szánalomra méltó az illető, hanem aszerint, hogy birtokában van-e az igazságnak. Nincs más választás, csak ez” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Készíts elegendő jócselekedetet rendeltetési helyedhez). „Isten kívánsága az, hogy minden ember tökéletességre jusson, hogy végül megnyerje őket, hogy teljesen megtisztuljanak Általa, és olyan emberré váljanak, akiket Ő szeret. Mindegy, hogy azt mondom-e nektek, hogy elmaradottak vagy gyenge képességűek vagytok, ez mind tény. Ugyanakkor az, hogy ezt mondom, nem bizonyítja, hogy szándékomban áll elhagyni titeket, hogy elvesztettem a belétek vetett reményt, még kevésbé azt, hogy nem vagyok hajlandó megmenteni titeket. Ma azért jöttem, hogy elvégezzem az üdvösségetek munkáját, ami azt jelenti, hogy az Általam végzett munka az üdvösség munkájának folytatása. Minden embernek megvan az esélye arra, hogy tökéletessé legyen téve: ha hajlandó vagy rá, ha törekszel rá, akkor végül képes leszel elérni ezt az eredményt, és egyikőtök sem lesz elhagyatva. Ha gyenge képességű vagy, a veled szemben támasztott követelményeim a gyenge képességeddel lesznek összhangban; ha jó képességű vagy, a veled szemben támasztott követelményeim a jó képességeddel lesznek összhangban; ha balga és írástudatlan vagy, a veled szemben támasztott követelményeim ezzel lesznek összhangban; ha írástudó vagy, a veled szemben támasztott követelményeim az írástudásoddal lesznek összhangban; ha idős vagy, a veled szemben támasztott követelményeim a koroddal lesznek összhangban; ha képes vagy a vendéglátás kötelességét végezni, a veled szemben támasztott követelményeim ezzel lesznek összhangban; ha azt mondod, hogy nem tudod a vendéglátás kötelességét végezni, és csak egy bizonyos feladatot tudsz ellátni, legyen az az evangélium hirdetése, vagy a gyülekezet gondozása, vagy más általános ügyek intézése, az Általam rajtad végzett tökéletesítés azzal a funkcióval lesz összhangban, amit végzel. Hűségesnek lenni, a végsőkig alávetni magad, és igyekezni a legnagyobb mértékben szeretni Istent – ezek azok, amiket meg kell valósítanod, csak ez a három dolog, és ezek a legjobb gyakorlatok. Végső soron az embereknek ezt a három dolgot kell elérniük, és azok, akik el tudják érni, tökéletességre jutnak. Ám mindenekelőtt őszintén törekedned kell, aktívan előre és felfelé kell nyomulnod, és nem szabad passzívnak lenned ebben az ügyben” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Az ember normális életének helyreállítása és eljuttatása csodálatos rendeltetési helyére). Miután elolvastam Isten szavait, megértettem, hogy Isten nem az életkor, a rangidősség vagy a szenvedés mértéke alapján határozza meg egy ember kimenetelét, hanem az alapján, hogy birtokolja-e az igazságot. Azt hittem, öreg vagyok és már nem vagyok hasznos, ezért féltem attól, hogy Isten kiiktat – ez mutatta, hogy nem értettem Istennek az emberek megmentésére irányuló szándékát, sem azt a megkövetelt normát, ami alapján meghatározza az emberek kimenetelét. Isten nem az életkoruk vagy képességeik alapján menti meg és tökéletesíti az embereket, hanem az alapján, hogy törekszenek-e az igazságra. Ha valaki el tudja fogadni az igazságot, hűséges Istenhez, és aláveti magát Isten vezénylésének és elrendezéseinek, Ő nem fogja elhagyni. Isten házát ugyanolyannak tekintettem, mint a nem hívő világot. A társadalomban az időseket mellőzik és figyelmen kívül hagyják, és azt feltételeztem, hogy Isten házában is ugyanez a helyzet – hogy ha egyszer megöregszel, Isten már nem akar téged. Félreértettem Istent, és ez egy istenkáromlás volt. A világot a Sátán uralja, és a Sátán, az ördög, arra használja az embereket, hogy munkát végezzenek érte. Amint az emberek megöregszenek és már nem tudnak munkát végezni, eldobják őket. De Isten házában az igazságé a hatalom. Isten megadja az embereknek az esélyt, hogy elvégezzék a kötelességüket és törekedjenek az igazságra; a kötelességük végzése során az emberek megismerik önmagukat, megváltoznak, és levetik sátáni, romlott beállítottságukat. Azon gondolkodtam, milyen idős vagyok, Isten mégsem vette el a lehetőséget, hogy egyem és igyam az Ő szavait, vagy hogy törekedjek az igazságra. Isten folyamatosan kifejezi a szavait, hogy öntözzön és ellásson minket. Arra is használta a szavait, hogy megvilágosítson és vezessen, amikor valami ért, és én voltam az, aki nem értette Isten szándékát. Azt hittem, mivel öreg és zavarodott vagyok, Isten nem fog megmenteni. De valójában amíg valaki őszintén hisz Istenben és hajlandó törekedni az igazságra, még ha egy nap nem is tud kötelességet végezni, Isten háza nem fogja őt kitakarítani, sem kiiktatni. Sok idős testvér körülöttem nagyjából velem egykorú. Bár most már nem tudnak sok kötelességet végezni, kitartóan eszik és isszák Isten szavait, és gyülekezeti életet élnek, és a gyülekezet nem takarította ki őket. Ugyanakkor vannak olyan fiatalok, akik folyamatosan végeznek kötelességeket, de mivel nem törekszenek az igazságra, és romlott beállítottságuk súlyos és változatlan marad, végül sok gonosztettet követnek el, és kitakarítják őket a gyülekezetből. Ebből láttam, hogy Isten természete igazságos. Isten nem aszerint menti meg az embereket, hogy fiatalok vagy idősek-e, hanem a szívüket nézi, és azt, hogy törekszenek-e az igazságra. Ettől kezdve, függetlenül attól, hogy volt-e kötelességem vagy sem, elhatároztam, hogy komolyan eszem és iszom Isten szavait, megtapasztalom Isten munkáját, megismerem a hiányosságaimat és hibáimat, megértem a romlott beállítottságomat, és többé nem értem félre Istent és nem panaszkodom Ellene.

Egy összejövetel során, miután egy nővér tudomást szerzett az állapotomról, elolvastatott velem egy részletet Isten szavaiból: „Nincs összefüggés az ember kötelessége és aközött, hogy áldásokat kap vagy bajt szenved. A kötelesség az, amit az embernek jól kell végeznie; ez az ő mennyei hivatása, és ellenszolgáltatás keresése, valamint feltételek és kifogások nélkül kell végrehajtania. Csak ezt lehet a kötelesség végrehajtásának nevezni. Áldásokat kapni azokra az áldásokra utal, amelyeket az ember akkor élvez, amikor tökéletessé teszik, miután megtapasztalja az ítéletet. Bajt szenvedni azt a büntetést jelenti, amelyet az ember akkor kap, ha a beállítottsága nem változik, miután keresztülment a fenyítésen és az ítéleten; vagyis amikor nem jutott tökéletességre. De függetlenül attól, hogy áldásokat kapnak vagy bajt szenvednek, a teremtett lényeknek jól kell végezniük a kötelességüket, azt téve, amit tenniük kell, és azt, amire képesek; ez a legkevesebb, amit egy embernek, egy Istenre törekvő személynek tennie kellene. Nem szabad az áldásokban való részesülés érdekében végezned a kötelességedet, és nem szabad megtagadnod a kötelességed végrehajtását attól való félelmedben, hogy bajt szenvedsz” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. A megtestesült Isten szolgálata és az emberi kötelesség közötti különbség). Miután elolvastam Isten szavait, megértettem, hogy Isten a Teremtő, az ember pedig teremtett lény; tökéletesen természetes és indokolt, hogy az ember elvégezze a kötelességét. Ez az ember felelőssége és kötelessége, és semmi köze az áldások elnyeréséhez vagy a szerencsétlenségek elszenvedéséhez. Az ember csak akkor nyerheti el Isten áldásait, ha a kötelessége végzése közben megtapasztalja Isten szavainak ítéletét és fenyítését, és beállítottságbeli változást ér el. Én azonban azt hittem, hogy amíg a kötelességemet végzem, Isten megáld engem, és mindig azt gondoltam, hogy a kötelesség végzése azt jelenti, hogy áldott leszek. Ez nem volt más, mint az én elképzeléseim és képzelődéseim. Visszagondolva, elég sok kötelességet végeztem, de a kötelességemben nem törekedtem az igazságra, és mindig a saját fejem után mentem, és ritkán imádkoztam, hogy Isten szándékait vagy az igazságot keressem, így ennek eredményeként a beállítottságom eddig a pontig alig változott. Nem számít, mennyi kötelességet végeztem így, mégsem nyerhettem el Isten elismerését. Sok évet pazaroltam el azzal, hogy nem törekedtem az igazságra. Ettől a ponttól kezdve keresnem kellett Isten szándékait, amikor valami ért, el kellett fogadnom Isten szavainak ítéletét és fenyítését, és törekednem kellett az igazságra, hogy beállítottságbeli változást érjek el. Még ha végül nem is üdvözülök, az azért lesz, mert a beállítottságom nem változott meg, és nem azért, mert öreg voltam, és Isten nem akart engem. Így imádkoztam Istenhez: „Ó, Istenem, most már értem a szándékodat. Hajlandó vagyok alávetni magam a Te vezénylésednek és elrendezéseidnek, és többé nem értelek félre, és nem panaszkodom Ellened. Bármilyen kötelességet is végzek, teljes szívemből és elmémmel akarom azt tenni, hogy eleget tegyek Neked.”

Később a nővér talált egy másik részletet Isten szavaiból, amely az én állapotomra vonatkozott. Isten azt mondja: „Az emberek mind azért hisznek Istenben, hogy áldásokat, jutalmakat és koronákat nyerjenek. Vajon nincs meg minden ember szívében ez a szándék? A valóságban minden emberben megvan. Ez tény. Bár az emberek nem gyakran beszélnek erről, sőt még el is fedik az áldások elnyerésére irányuló szándékukat és vágyukat, ez a vágy, ez a szándék és indíték, amely mélyen az emberek szívében rejlik, soha nem rendült meg. Függetlenül attól, hogy mennyi spirituális elméletet értenek meg az emberek, milyen tapasztalati ismerettel rendelkeznek, milyen kötelességet tudnak végezni, mennyi szenvedést viselnek el, vagy mekkora árat fizetnek, soha nem engedik el az áldások elnyerésére irányuló szándékot, amely mélyen a szívükben rejtőzik, és mindig csendben fáradoznak és serénykednek a szolgálatában. Hát nem ez a dolog van a legmélyebben eltemetve az emberek szívében? Ezen áldások elnyerésére irányuló szándék nélkül hogyan éreznétek magatokat? Milyen hozzáállással végeznétek a kötelességeteket és követnétek Istent? Mi lenne az emberekkel, ha ezt a szívükben rejtőző, áldások elnyerésére irányuló szándékot teljesen kiirtanák? Lehetséges, hogy sok ember negatívvá válna, és egyesek elveszítenék a motivációjukat a kötelességeikben, és elveszítenék az érdeklődésüket az Istenbe vetett hitükben. Úgy tűnne, mintha elveszítették volna a lelküket, és mintha elvették volna tőlük a szívüket. Ezért mondom azt, hogy az áldások elnyerésére irányuló szándék olyasmi, ami mélyen az emberek szívében rejtőzik. Talán miközben végzik a kötelességüket vagy élik a gyülekezeti életet, úgy érzik, hogy megértettek néhány igazságot és képesek lemondani a családjukról, és örömmel feláldozni magukat Istenért, és hogy most már ismerik az áldások elnyerésére irányuló szándékukat, és felhagytak ezzel a szándékkal, és az többé nem irányítja vagy korlátozza őket. Aztán azt hiszik, hogy már nincs meg bennük az áldások elnyerésére irányuló szándék, de Isten másképp gondolja. Az emberek csak felületesen szemlélik a dolgokat. Próbatételek nélkül elégedettek magukkal. Amíg nem hagyják el a gyülekezetet vagy nem tagadják meg Isten nevét, és kitartanak abban, hogy feláldozzák magukat Istenért, azt hiszik, hogy megváltoztak. Úgy érzik, hogy a kötelességük végrehajtása során már nem a lelkesedésük vagy a pillanatnyi impulzusaik hajtják őket. Ehelyett azt hiszik, hogy képesek törekedni az igazságra, és hogy képesek folyamatosan keresni és gyakorolni az igazságot a kötelességük végzése közben, hogy romlott beállítottságaik megtisztuljanak, és valódi változást érjenek el. Amikor azonban olyan dolgok történnek, amelyek közvetlenül kapcsolódnak a rendeltetési helyükhöz és a kimenetelükhöz, mik a megnyilvánulásaik? Valós helyzetük teljes egészében feltárul” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az élet növekedésének hat mutatója). Isten leleplezte az emberekben rejlő, áldások elnyerésére irányuló szándékot. Az emberek nem azért hisznek Istenben, hogy Neki eleget tegyenek, hanem hogy áldásokat és előnyöket nyerjenek. Még akkor is, amikor képesek arra, hogy lemondjanak a családjukról és a karrierjükről, hogy kötelességet végezzenek, mindez csak azért van, hogy megpróbáljanak üzletet kötni Istennel. Visszagondolva arra, amikor először találtam rá Istenre, úgy éreztem, reményem van bejutni a mennyei királyságba, és ezért lelkesen áldoztam fel magam. Alávetettem magam minden kötelességnek, amit a gyülekezet rám bízott, és mindennap végtelen energiám volt. De ahogy idősödtem, és egyre kevesebb kötelességet tudtam vállalni, elkezdtem aggódni, hogy nem fogok áldásokat kapni, és így negatívvá váltam. Már nem arra összpontosítottam, hogy Isten szavait egyem és igyam. Többé nem kerestem Isten szándékait, amikor valami ért, és a napjaim azzal teltek, hogy belemerültem a gyötrelembe és szorongásba. Rájöttem, hogy azért végeztem a kötelességemet az évek során, hogy áldásokra és a mennyei királyságba való bejutásra törekedjek – nem azért, hogy Istennek eleget tegyek. Ahogyan Istenben hittem és a kötelességemet végeztem, azzal valójában üzletet próbáltam kötni Istennel és becsapni Őt. Tényleg hiányzott belőlem a normális emberi mivolt! Visszagondolva ezekre az évekre, megértettem néhány igazságot Isten szavainak olvasása által, és megértettem valamit a sátáni természetemből. Egy kicsit megértettem Istennek az ember megmentésére irányuló gondos szándékát is. Annyi mindent kaptam Istentől, és mégis megpróbáltam üzletet kötni Vele. Amint úgy éreztem, hogy nem fogok áldásokat kapni, negatívvá váltam, és többé nem akartam előre törekedni. Tényleg nem volt bennem sem lelkiismeret, sem józan ész! Igazán önző és aljas voltam! Néztem a velem egykorúakat, akik nem hittek Istenben – a napjaikat evéssel, ivással és az élvezetek keresésével töltik, és ha nem pletykálnak, akkor kártyáznak vagy madzsongoznak. Fogalmuk sincs, mi az élet értelme, és mindennap csak ülnek és várják a halált. Az Istenben való hitem évei alatt megértettem, mi az értelmes élet, és többé nem a világi élvezetekre törekedtem, hanem az igazságra akartam törekedni, jól végezni a kötelességemet, és Istennek eleget tenni. Megtaláltam az élet célját. Teljesnek és nyugodtnak éreztem magam, és még ha ebben a pillanatban meghalnék is, az életem megérte volna. Többé nem szabad megpróbálnom üzletet kötni Istennel, vagy csak azért törekedni, hogy áldott legyek.

Nem sokkal később a nővér eljött, és arra kért, hogy folytassam a vendéglátói kötelességemet. Nagyon boldog voltam. Isten adott nekem egy újabb esélyt, hogy kötelességet végezzek, és ezt megfelelően akartam megbecsülni. Később elolvastam Isten szavainak egy részletét, ami mélyen meghatott. Isten azt mondja: „Az idősek amellett, hogy jól végezzék a kötelességüket a képességeik szerint, még sok mindent tehetnek. Hacsak nem lettél lassú észjárású és szenilis és nem vagy képtelen megérteni az igazságot, és hacsak nem vagy képtelen gondoskodni magadról, akkor sok minden van, amit meg kell tenned. Éppen úgy, mint a fiatalok, törekedhetsz az igazságra, keresheted az igazságot, és gyakran kell Isten elé járulnod, hogy imádkozz, keresd az igazságalapelveket, törekedj arra, hogy teljes mértékben Isten szavai szerint szemléld az embereket és a dolgokat, azok szerint viseld magad és cselekedj, az igazságot mércédnek tekintve. Ezt az utat kell követned, és nem kell, hogy mindig gyötrelmet, szorongást vagy aggodalmat érezz azért, mert öreg vagy, mert sok betegséged van, vagy mert a tested öregszik. A gyötrődés, szorongás és aggodalom érzése nem helyes – ez egy irracionális megnyilvánulás. [...] Minthogy az idős emberek romlott beállítottságúak, akárcsak a fiatalok, és gyakran felfedik romlott beállítottságaikat az életben és a kötelességeik végzése során, akárcsak a fiatalok, akkor miért nem teszik az idősek azt, ami helyes, és ehelyett miért gyötrődnek, szoronganak és aggódnak mindig az öregségük miatt, és amiatt, hogy mi történik velük a haláluk után? Miért nem végzik úgy a kötelességeiket, mint a fiatalok? Miért nem törekednek úgy az igazságra, mint a fiatalok? Ez a lehetőség megadatott neked, de ha nem ragadod meg, akkor amikor tényleg olyan öreg leszel majd, hogy már nem hallasz, nem látsz, és nem tudsz magadról gondoskodni, meg fogod bánni ezt, és az életed valóban így fog elmúlni” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (3.)). Miután elolvastam Isten szavait, megértettem, hogy nem szabad belemerülnöm a gyötrelembe vagy szorongásba amiatt, hogy üdvözülök-e, sem pedig továbbra is félreértenem Istent és panaszkodnom Ellene, ahogyan eddig tettem. Azt kell tennem, hogy törekszem az igazságra, hogy rendezzem a romlott beállítottságomat, és nem szabad megvárnom, amíg valóban zavaros fejű és mozgásképtelen leszek, mert akkor már túl késő lesz sajnálni, hogy nem törekedtem az igazságra. Meg akarom ragadni ezt az utolsó időszakot, hogy törekedjek az igazságra és beállítottságbeli változást érjek el. Visszagondolva, mindig csak átfutottam Isten szavait anélkül, hogy teljesen megemésztettem volna őket, és nem értettem Isten szándékait. Most, hogy idősebb vagyok, nincs olyan memóriám, mint egy fiatalnak, de újra és újra el tudom olvasni Isten szavait és többet tudok rajtuk elmélkedni, és amikor történik valami, tudom keresni Isten szándékait, és gyakorlati utat találni az Ő szavaiban. Ahogy Isten mondja: „[...] törekedj arra, hogy teljes mértékben Isten szavai szerint szemléld az embereket és a dolgokat, azok szerint viseld magad és cselekedj, az igazságot mércédnek tekintve.” Isten követelményei felé kell törekednem, és az életbe való belépésre kell összpontosítanom, és nem hanyagolhatom el többé az igazi munkámat. Hálát adok Istennek, hogy kivezetett a gyötrelemből!

Később, akár a kötelességeimben, akár a családommal való érintkezésben, amikor valami ért, megtanultam azt Istentől elfogadni, és kerestem Isten szándékait, és az Ő szavai szerint gyakoroltam. Az arrogáns beállítottságom apránként változni kezdett, és a fiam azt mondta, már nem vagyok olyan hatalmaskodó, mint korábban. Igazán hálás voltam Istennek a szívemben. Isten volt az, aki elvezetett ehhez a változáshoz, és ettől a ponttól kezdve a mindennapi életemben hajlandóvá váltam gyakorolni és megtapasztalni Isten szavait, és tanúságot tenni Isten mellett, hogy dicsőítsem Őt.