Írta: Hsziao Ji, Spanyolország

Gyerekkoromban a szüleim sokat dolgoztak a megélhetésért, és nem volt idejük gondoskodni rólam, ezért a nagymamámhoz küldtek, hogy ő neveljen fel. Ez akkoriban volt, amikor a családtervezési népszámlálás zajlott, és mivel nem voltam bejelentve a nagymamámhoz, a bírságok elkerülése érdekében a nagymamám minden alkalommal, amikor a faluban családtervezési ellenőrzést tartottak, a karjába kapott, és elrejtett. A szomszédok gúnyoltak engem, amiért nem volt bejelentve a lakcímem, „Kis Senkinek” csúfoltak, és azt mondták, anyátlan gyerek vagyok. Bár még csak gyerek voltam, éreztem, hogy gúnyolnak. Ez nagyon bántott. Látni sem akartam őket, és a többi gyerekkel sem akartam játszani. Sokszor csak bent kuksoltam és egyedül tévéztem, vagy a nagymamámmal játszottam. A gyerekkorom meglehetősen nyomasztó és egyhangú volt. Később, amikor iskoláskorú lettem, a szüleim hazavittek. Mivel befelé forduló voltam, nem szerettem beszélni, és nem köszöntem az embereknek, anyukám azt mondta, hogy lassú felfogású vagyok, és nem olyan talpraesett, mint a húgom. Én is úgy gondoltam, hogy sok hiányosságom van, ezért még kevésbé akartam kommunikálni az emberekkel. Egyre inkább nehézséget okozott a másokkal való kommunikáció, és amikor a többiekkel beszélgettem, nem tudtam, mit mondjak, vagy hogyan kezdjek bele a beszélgetésbe. Néha voltak gondolataim és nézeteim, amiket ki akartam fejezni, de amikor megszólaltam, idegességemben és félelmemben csak hebegtem-habogtam. Különösen, amikor nagyobb társaságban, ismeretlen emberekkel kellett beszélnem, annyira ideges lettem, hogy elvörösödtem. Így minden alkalommal, amikor rokonok jöttek látogatóba, vagy egy vacsorán kellett részt vennem, ha csak lehetett, megpróbáltam elkerülni ezt a helyzetet, és ha nem tudtam kitérni a dolog elől, csak csendben ültem egy sarokban, és néztem, ahogy a többiek csevegnek és nevetnek.

Azután is ilyen voltam, hogy megtaláltam Istent. Emlékszem, egyszer egy összejövetelen láttam, hogy 50-60 ember van jelen. Azonnal megbénított a félelem, és ennyi ember előtt nem mertem megszólalni. Hiányos volt a kifejezőkészségem, ezért úgy éreztem, ha érthetetlenül beszélek, és mások nem értenek meg, az igazán kínos és szégyenletes lesz. Így minden alkalommal, amikor a felügyelő arra kért, hogy beszéljek, inkább csendben maradtam, és csak hallgattam. Néha, amikor a testvérekkel szakmai készségeket tanultam, a felügyelő arra kért minket, hogy osszuk meg a gondolatainkat, én pedig akaratlanul is ideges lettem, és nem mertem beszélni, attól félve, hogy érthetetlenül fogom kifejezni magam. Néhányszor nem volt más választásom, mint a felügyelő felszólítására beszélni, és miközben beszéltem, annyira ideges voltam, hogy elváltozott a hangom, és minél többet beszéltem, annál inkább felhevült az arcom. A végén már nem tudtam tisztán beszélni, és nagyon szégyelltem magam. Azt gondoltam: „Miért vagyok ennyire hasznavehetetlen? Csak a véleményemet fejezem ki, miért olyan nehéz és idegtépő ez? Még tisztán beszélni sem tudok, micsoda idióta vagyok!” Látva, hogy a nővérek, akikkel együttműködtem, milyen természetesen és folyékonyan társalognak, annyira irigykedtem: „Nekem miért nincs ilyen magabiztosságom és bátorságom? Miért esik nekem olyan nehezemre, hogy megszólaljak vagy kifejezzem a gondolataimat?” Később a felügyelő kijelölt csoportvezetőnek. Arra gondoltam: „Befelé forduló vagyok, nem bánok jól a szavakkal, és ha túl sokan vannak, nem merek beszélni. Mi lesz, ha a testvéreknek kérdéseik lesznek, és nem tudok nekik világosan válaszolni? Vajon nem lesz kínos?” Azt akartam, hogy a felügyelő keressen valaki mást, és én pedig csendes csapattag legyek. De attól féltem, hogy a felügyelőnek rossz benyomása lesz rólam, ha visszautasítom a kötelességet, ezért elvetettem ezt a gondolatot. Amikor később a testvérek munkáját követtem nyomon, még mindig meg voltam szeppenve, és amikor kérdéseket tettek fel nekem, mindig azt akartam, hogy mások válaszoljanak, mert féltem, hogy nem tudom majd világosan elmagyarázni a dolgokat, és nem leszek képes megoldani a problémáikat. Amikor nem tudtam ezt elkerülni, rávettem magam, hogy mondjak pár szót, de még mindig nagyon ideges voltam. Látva magamat így, nagyon frusztrált voltam, és rájöttem, hogy ez az állapot súlyosan befolyásolja a másokkal való normális kommunikációmat és a kötelességeim elvégzésére való képességemet. Ha nem változtatok ezen hamarosan, egyre passzívabbá válok a kötelességeimben, és ez biztosan késlelteti majd a munkát. Ezért tudatosan kerestem az igazságot, hogy megoldjam a problémáimat.

Egy nap Isten szavainak egy passzusát olvastam, ami pontosan az én állapotommal foglalkozik. Isten azt mondja: „Bármilyen helyzetről legyen is szó, amikor egy gyáva ember valamilyen nehézséggel találkozik, meghátrál. Miért teszi ezt? Ennek egyik oka, hogy ez a kisebbségi érzéséből fakad. Mivel kisebbrendűnek érzi magát, és nem mer emberek elé állni, még azokat a kötelezettségeket és felelősségeket sem tudja vállalni, amelyeket vállalnia kellene, és azoknak a dolgoknak a terhét sem tudja viselni, amelyek elérésére a saját adottságai és képessége keretein belül, valamint normális emberként szerzett tapasztalatainak keretein belül valójában képes lenne. A kisebbrendűségi érzés eme érzelme az emberi mivolta minden aspektusára kihat, befolyásolja a jellemét, és természetesen a személyiségét is. Társaságban ritkán fejti ki a saját nézeteit, és szinte soha nem hallani, hogy kifejezné a saját álláspontját vagy véleményét. Amikor problémával szembesül, nem mer felszólalni, ehelyett mindig visszaretten és visszahúzódik. Amikor csak kevesen vannak körülötte, akkor össze tudja gyűjteni a bátorságát, hogy köztük üldögéljen, de amikor sokan veszik körül, elhúzódik egy sarokba, a homályba, nem merve a többi ember előtt lenni. Valahányszor úgy érzi, hogy szeretne aktívan mondani valamit, kifejezni a saját nézeteit és véleményeit, megmutatni, hogy igaza van, még ehhez sincs bátorsága. Valahányszor ilyen ötletei támadnak, a kisebbségi érzés érzelme egyszer csak kiárad, átveszi fölötte az irányítást, fojtogatja őt, azt mondja neki: »Te csak ne szólj semmit, te nem vagy jó semmire! Ne fejezd ki a nézeteidet, tartsd meg a gondolataidat magadnak! Ha van a szívedben bármi, ami nagyon kikívánkozik, csak jegyezd fel magadnak a számítógépeden, és töprengj rajta magad! Nem szabad senki más tudtára adnod! Mi van, ha valami rosszat mondasz? Mennyire kínos lenne már!« Ez a hang mindig azt mondja neked, hogy ne csináld ezt, ne csináld azt, ne mondd ezt, ne mondd azt, és eléri, hogy inkább lenyelj minden szót, amit mondani akarsz. Lehet, hogy van valami, ami már régóta foglalkoztat a szívedben, de amikor eljön az ideje, hogy megszólalj, visszavonulsz, nem mered kimondani, szégyellsz beszélni, és úgy érzed, hogy ezt nem szabad megtenned, mintha ezzel valamilyen szabályt szegnél meg vagy törvényt sértenél. Amikor pedig egy nap aktívan kifejezed a saját véleményedet, mélyen a bensődben összehasonlíthatatlanul feldúltnak és nyugtalannak érzed magad. Bár a páratlan nyugtalanság érzése fokozatosan elhalványul, a kisebbségi érzésed lassan elfojtja az ötleteket, szándékokat és terveket, amelyek miatt szólni akarsz, ki akarod fejezni a saját nézeteidet, normális ember akarsz lenni, és olyan akarsz lenni, mint bárki más. Akik nem igazán ismernek téged, azt hiszik, hogy szófukar vagy, hogy csendes vagy, hogy félénk a személyiséged, hogy olyan vagy, aki nem szeret kitűnni a tömegből, hogy szégyelled magad és elvörösödsz, amikor sok ember előtt beszélsz, és hogy viszonylag introvertált vagy. Valójában csak te tudsz róla, hogy alsóbbrendűnek érzed magad. [...] Bár ez az érzelem nem nevezhető romlott beállítottságnak, máris egy súlyos negatív hatást okozott az embereknek; brutálisan elnyomja az emberi mivoltukat, és erős negatív hatást gyakorol a normális emberi mivoltuk különféle érzelmeire, beszédére és cselekedeteire. Ezek a következmények nagyon súlyosak. Kisebb léptékben ez hatással van a személyiségükre, preferenciáikra és ambícióikra; nagyobb léptékben pedig az életcéljaikra és az életük irányára. Akár a kisebbségi érzés érzelmének okai, akár kialakulása, akár az emberre gyakorolt következményei szempontjából nézzük, nem kellene az embereknek elengedniük ezt? (De igen.)” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (1.)). Miután Isten szavait olvastam, rájöttem, hogy igazából alsóbbrendűnek érzem magam. A kisebbségi érzésnek az az állapota és azok a megnyilvánulásai, amelyeket Isten leleplezett, mind megmutatkoztak bennem. A szívemet gúzsba kötötte a kisebbségi érzés, és mindig úgy éreztem, hogy több szempontból sem vagyok elég jó. Amikor emberekkel kerültem kapcsolatba, féltem megszólalni, ha túl sokan voltak, vagy elrejtőztem egy sarokban, és csendben maradtam. A kötelességeimben, amikor ki kellett fejeznem a gondolataimat, akaratlanul is ideges lettem, és a gondolataim nem arról szóltak, hogyan működjek együtt mindenkivel a kötelességem megfelelő elvégzése érdekében, hanem arról, hogy a nyelvi képességeim hiányosak, hogy a beszédem nem lényegre törő, és jobban szeretném, ha mások beszélnének. Amikor véleményem vagy gondolatom volt bizonyos kérdésekről, folyamatosan hezitáltam, és azon gondolkodtam: „Kimondjam, vagy ne? Helyes a véleményem? Egyetértenek majd velem a többiek? Hagyjuk, inkább nem mondom. A legjobb, ha csak meghallgatom a többiek véleményét.” Gyakran befolyásoltak ezek a gondolatok, mintha lepecsételték volna a számat és elzárták volna a torkomat, ami miatt sok helyzetben képtelen voltam kifejezni a nézeteimet és az álláspontomat. A felügyelő megkért, hogy legyek csoportvezető, és tudtam, hogy miután elvállaltam ezt a kötelességet, eleget kell tennem a felelősségemnek, de minden alkalommal, amikor nyomon kellett követnem a munkát, soha nem jöttek ki a szavak a számon, mert attól tartottam, hogy nem tudom majd világosan elmagyarázni a dolgokat, és a többiek nem fogják megérteni. Az nagyon kínos lenne! Így mindig azt akartam, hogy valaki olyan válaszoljon a testvérek kérdéseire, akinek jobbak a kommunikációs képességei, én pedig csak hallgattam és helyeseltem a háttérben. Ennek eredményeként nem tudtam eleget tenni azoknak a felelősségeimnek, amelyeknek kellett volna, és egyre passzívabbá váltam a kötelességeimben. Ez a negatív kisebbségi érzés valóban óriási hatással volt rám, egyre félénkebbé és passzívabbá tett, sőt, még a másokkal való normális kommunikációra is képtelenné váltam. Elvesztettem a felelősségtudatomat és a tettrekészségemet, és egyre inkább negatívan ítéltem meg és bélyegeztem meg magamat, és egyre erősebbé vált bennem a vágy, hogy visszavonuljak. Láttam, milyen fájdalmas, amikor az embert megköti és korlátozza a kisebbségi érzés.

Később megoldást kerestem erre a problémára. Isten szavait olvastam: „A felszínen a kisebbségi érzés egy, az emberekben megnyilvánuló érzelem; valójában azonban a gyökere a Sátán általi megrontás, a környezet, amelyben az emberek élnek és az emberek saját objektív okai. Az egész emberiség a gonosz hatalma alatt vesztegel, mélységesen megrontva a Sátán által, és senki sem neveli gyermekeit az igazsággal és Isten szavaival összhangban, ehelyett a Sátántól eredő dolgok szerint neveli őket. Ezért annak a következménye, hogy a következő generációt és az egész emberiséget a Sátán dolgai segítségével tanítják, nemcsak az emberek beállítottságainak és lényegének megrontása, hanem az is, hogy az emberekben negatív érzelmek támadnak. Ha az így keletkező negatív érzelmek ideiglenesek, akkor nem lesz túl nagy hatásuk egy-egy ember életére. Ha viszont egy negatív érzelem mélyen gyökeret ver egy ember szívének és lelkének legmélyén, és ott kitörölhetetlenül megtapad, az illető pedig egyáltalán nem képes megfeledkezni róla vagy megszabadulni tőle, akkor az elkerülhetetlenül hatással lesz az illető mindenfajta döntésére, arra, ahogyan mindenféle embert, eseményt és dolgot megközelít, a választásaira, valahányszor komoly elvi kérdésekkel szembesül, és az élete során járt útra – ilyen valós hatással van az emberi társadalom minden egyes emberre. A másik szempontot az emberek saját objektív okai alkotják. Vagyis az oktatás és nevelés, amelyben a felnövekvő emberek részesülnek, az összes gondolat, eszme és magaviseleti mód, amelyet elfogadnak, valamint a különféle emberi mondások mind a Sátántól erednek, így az emberekben nincs meg a képesség arra, hogy a megfelelő perspektívából és álláspontról kezeljék és eloszlassák ezeket a problémákat, amelyekkel találkoznak. Ezért tudtán kívül, ennek a zord környezetnek a hatása, elnyomása és irányítása alatt az ember önkéntelenül kifejleszt különféle negatív érzelmeket, például a kisebbségi érzést, és ezeket felhasználva próbál harcolni a problémái ellen, amelyeket nem képes megoldani, megváltoztatni vagy eloszlatni. Tegyük fel, hogy a szüleid, a tanáraid, az idősebbek és mások körülötted mind valószerűtlenül értékelik a képességedet, az emberi mivoltodat és a jellemedet, és ez végső soron támad, elnyom, elfojt, megbilincsel és gúzsba köt téged. Végül, amikor már nincs erőd ellenállni, nincs más választásod, mint azt az életet választani, hogy csendben nyeled a sérelmeidet, és azt választod, hogy vonakodva elfogadod és csendben eltűröd ezt az igazságtalan és méltánytalan valóságot. Amikor elfogadod ezt a valóságot, a benned végül felébredő érzelem nem boldogság, elégedettség, és nem valami pozitív vagy felemelő érzelem; nem élsz nagyobb motivációval és nagyobb céltudatossággal, még kevésbé törekszel az emberi élet pontos és helyes céljaira, hanem inkább mély kisebbségi érzés ébred fel benned. Amikor ez az érzelem felébred benned, tehetetlennek érzed magad. Amikor találkozol egy problémával, amelynek kapcsán ki kell fejezned a szemléletedet, ki tudja, hányszor gondolod át a mondandódat és a kifejezni kívánt szemléletet a szíved legmélyén, mégsem mered hangosan kimondani. Amikor valaki ugyanazt a szemléletet fejezi ki, amelyet te is vallasz, egyszerűen megerősítést érzel a szívedben – megerősítést, hogy te sem vagy rosszabb, mint mások. Amikor azonban újra előáll ugyanez a helyzet, megint azt mondod magadban: »Nem beszélhetek meggondolatlanul, nem feltűnősködhetek, nem csinálhatok bohócot magamból. Én nem vagyok jó semmire, buta vagyok, bolond vagyok, tökfilkó vagyok. Meg kell tanulnom rejtőzködni; azt kell tennem, hogy csak hallgatok, és nem beszélek.« Ebből láthatjuk, hogy attól kezdve, hogy feltámad a kisebbrendűség érzelme, addig, amikor mélyen belegyökerezik az ember szíve legmélyébe, akkor az ember meg van fosztva a szabad akaratától és az Isten által ráruházott törvényes jogoktól, nem igaz? (De igen.) Ilyen módon lett megfosztva ezektől a dolgoktól” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (1.)). Miután Isten szavait olvastam, elkezdtem azon gondolkodni, miért vagyok ennyire félénk, miért van ilyen kisebbségi érzésem, és önkéntelenül is a múltamra kellett gondolnom. Fiatalkoromban, hogy elkerüljem a családtervezési népszámlálást, a nagymamám házában nevelkedtem, és gyakran kellett a nagymamámmal menekülnöm és bujkálnom. Ez árnyékot vetett a szívemre, és nagyon félénkké váltam. Mivel a szüleim nem voltak mellettem, egy szomszéd néni „Kis Senkinek” csúfolt, a velem egykorú gyerekek pedig anyátlan gyereknek gúnyoltak. Úgy éreztem, mintha egy szürke, napfény nélküli égbolt alatt élnék, nagyon magányosnak és elnyomottnak éreztem magam, azt gondolva, hogy más vagyok, mint a többi gyerek. Nekik mindkét szülőjük mellettük volt, de nekem nem. Mindezen események után már nem szerettem eljárni otthonról, féltem találkozni az emberekkel, és egyre hallgatagabbá váltam. Az iskola megkezdése után, mivel félénk voltam és hiányzott a biztonságérzetem, a szünetekben ritkán beszélgettem az osztálytársaimmal. Néztem őket, ahogy óra után csevegnek, nevetnek és játszanak, de én csupán nézni tudtam őket, és irigykedni tudtam rájuk, és mindig úgy éreztem, hogy más vagyok, mint ők. Egyszer egy kínai nyelv- és irodalomórán egy tapasztalat mély nyomot hagyott bennem. Mivel nagyon halkan válaszoltam egy kérdésre, a tanár gúnyosan azt mondta: „Hozok neked egy megafont”, és amint ezt kimondta, az egész osztály nevetésben tört ki. Abban a pillanatban úgy éreztem, hogy én vagyok az egész osztály gúnyolódásának a tárgya, és legszívesebben elbújtam volna. Mivel a jegyeim közepesek voltak, és a tanár megvetett, miután így kigúnyoltak, az önbecsülésem súlyosan megsérült. Miután visszatértem a szüleim otthonába, láttam, hogy gyakran veszekednek, és még elnyomottabbnak és magányosabbnak éreztem magam. Mivel hosszú ideig ebben az érzelmi állapotban ragadtam, sok gondolatot és érzést kellett egyedül feldolgoznom a szívemben. Mivel mindig csendes voltam és ügyetlennek tűntem az emberek és helyzetek kezelésében, a szüleim dühvel és tehetetlenséggel közeledtek hozzám, és azt mondták: „Hülye vagy? Még rendesen beszélni sem tudsz, annyira érthetetlenül motyogsz!” Idővel kezdtem elfogadni, hogy semmirekellő vagyok, és hogy rosszul bánok a szavakkal, nem tudtam szabadulni ezektől a bírálatoktól, és maradandó kisebbségi érzést hagytak bennem. Még most is, amikor a kötelességeim során ki kellett fejeznem a nézeteimet, egyértelműen volt véleményem és ötleteim, de túlságosan féltem megszólalni, mindig attól tartva, hogy a szavaim esetleg nem megfelelőek lesznek, és ezért elutasítanak, ami miatt még rosszabbnak tűnnék. De a valóságban sok nézetem és javaslatom később megfelelőnek és megfontolandónak bizonyult. Ezeken a dolgokon elgondolkodva kezdtem világosabban megérteni a kisebbségi érzésem okait. A külső körülmények hatására folyamatosan negatívan ítéltem meg és bélyegeztem meg magamat, idővel elvesztettem a kezdeményezőkészségemet, és mind a másokkal való kommunikációmban, mind a kötelességeim végrehajtásában egyre passzívabbá és félénkebbé váltam.

Aztán folytattam a keresést, és Isten szavait olvastam: „Függetlenül attól, hogy milyen szituáció, kicsoda vagy milyen esemény okozta a kisebbségi érzésed kialakulását, lennie kell benned helyes megértésnek a saját képességedről, erősségeidről, tehetségeidről és jellemedről. Nem helyes alsóbbrendűnek érezned magad, de magasabb rendűnek sem – mindkettő negatív érzelem. A kisebbségi érzés gúzsba kötheti a cselekedeteidet, a gondolataidat, és befolyásolhatja a nézeteidet és álláspontodat. Hasonlóképpen a felsőbbrendűségi érzésnek is van negatív hatása. Ezért, legyen szó akár kisebbségi érzésről, akár más negatív érzelemről, helyes megértéssel kell rendelkezned az embereknek azokról a megjegyzéseiről, amelyek ennek az érzelemnek a feltámadásához vezetnek. Először is azt kell megértened, hogy ezek a megjegyzések pontatlanok, és legyen szó akár a képességedről, akár a tehetségedről, akár a jellemedről, a rólad szóló értékeléseik és következtetéseik mind pontatlanok. Akkor hát hogyan értékelheted és ismerheted meg magad pontosan, és hogyan szakadhatsz el a kisebbségi érzés érzelmétől? Isten szavait tekintsd alapként önmagad megismeréséhez – próbáld megtudni, milyen az emberi mivoltod, valójában milyen a képességed és a tehetségeid, valamint azt, hogy milyen erősségeid vannak. [...] Ilyen helyzetben Isten szavai szerint kell helyes értékelést készítened és helyesen felmérned magadat. Meg kell állapítanod, hogy mit tanultál, miben rejlenek az erősségeid, és tedd meg mindazt, amire képes vagy; ami pedig azokat a dolgokat illeti, amikre nem vagy képes, a hiányosságaidat és az alkalmatlanságaidat, el kell gondolkodnod rajtuk és meg kell ismerned őket, és arról is pontos értékelésednek és tudásodnak kell lennie, hogy milyen a képességed, hogy jó vagy gyenge. Ha nem vagy képes megérteni a saját problémáidat és nincs világos tudásod róluk, akkor kérd meg a körülötted lévő értő embereket, hogy értékeljenek téged. Akár pontos, amit mondanak, akár nem, legalább ad neked valamit, amihez viszonyíthatsz, és lehetővé teszi, hogy legyen egy alapvető ítéleted és jellemzésed önmagadról. Akkor megoldhatod ennek a negatív érzelemnek – a kisebbségi érzésed érzelmének – a lényegi problémáját, és fokozatosan kilábalhatsz belőle. A kisebbségi érzés érzelmét könnyű feloldani, ha valaki tisztán látja, felébred belőle, és az igazságot keresi” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (1.)). Miután Isten szavait olvastam, megtaláltam az utat, hogy elengedjem a kisebbségi érzésemet. Az volt a megoldás, hogy Isten szavai alapján tárgyilagosan és igazságosan értékeljem magam. Nem dagonyázhattam tovább ezekben a régi emlékekben, nem hagyhattam, hogy a múlt árnyai és mások téves értékelései korlátozzanak, és ez odáig fajuljon, hogy ezek irányítsák a gondolataimat és az életemet. Isten szavai szerint kell mérnem és értékelnem magamat, és helyesen kell látnom az erősségeimet és gyengeségeimet. Figyelembe vehettem a körülöttem lévők véleményét is, hogy objektíven ítéljem meg magam. Visszaemlékeztem arra, hogyan értékeltek a testvérek, akikkel együttműködtem. Azt mondták, hogy átlagosak a képességeim, hogy a megértésem nem torz, hogy vannak saját gondolataim, amikor bizonyos helyzetekkel szembesülök, és hogy van teherérzetem és felelősségtudatom a kötelességeimben. Láttam, hogy bár nem vagyok túl tehetséges és éles eszű, és nincsenek kiemelkedő képességeim, nem vagyok rossz képességű és gondolatok nélküli ember. Sőt, a testvérek nem vetettek meg azért, mert befelé forduló vagyok, és rosszul beszélek. Ehelyett, amikor ideges lettem és nem tudtam tisztán beszélni, segítettek tisztázni és kiegészíteni azt, amit mondani próbáltam. Ettől úgy éreztem, hogy a testvérek őszintén segítik egymást lebecsülés és megvetés nélkül.

Egy nap Isten szavainak egy passzusát olvastam, amit egy tapasztalati cikkben idéztek, és valamennyire megvilágította a szívemet, megszabadítva a befelé forduló személyiségem korlátaitól. Mindenható Isten azt mondja: „A normális emberi mivoltban élő embereket számos testi ösztön és testi szükséglet is korlátozza. [...] Az embereket néha érzések és testi szükségletek korlátozhatják, néha pedig a testi ösztönök korlátozásainak, esetleg az idő és személyiség korlátozásainak lehetnek kitéve – ez normális és természetes. Némelyek például gyermekkoruk óta meglehetősen introvertáltak; nem szeretnek beszélni, és nehezen teremtenek kapcsolatot másokkal. Még harmincas-negyvenes éveikben járó felnőttként sem tudják legyőzni ezt a személyiségjegyet: még mindig nem erősségük a beszéd, illetve nem tudnak jól bánni a szavakkal, és a másokkal való kapcsolatteremtésben sem jók. Miután vezetővé válnak, ez a személyiségjegy bizonyos mértékben korlátozza és akadályozza a munkájukat, és ez gyakran okoz nekik szorongást és frusztrációt, amitől nagyon korlátozva érzik magukat. A befelé fordulás és az, hogy nem szeretnek beszélni, a normális emberi mivolt megnyilvánulása. Mivel ezek a normális emberi mivolt megnyilvánulásai, vajon Isten előtt véteknek tekinthetők? Nem, nem számítanak véteknek, és Isten megfelelően fog velük bánni. Függetlenül attól, hogy milyen problémáid, hibáid vagy hiányosságaid vannak, ezek egyike sem probléma Isten szemében. Isten csak azt nézi, hogyan keresed az igazságot, hogyan gyakorlod az igazságot, hogyan cselekszel az igazság alapelvei szerint, és hogyan követed Isten útját a normális emberi mivolt eredendő állapotában – ezeket nézi Isten” (Az Ige, VII. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (3.)). Mindig is utáltam magam, amiért befelé forduló vagyok és rosszul bánok a szavakkal, és az osztálytársaim és a kollégáim gyakran lenéztek és lebecsültek emiatt, de Isten azt mondja, hogy ezek a normális emberi mivolt megnyilvánulásai. Végre rájöttem, hogy a befelé fordulás és a rossz beszédkészség nem hiba, és nem olyasmi, amiért szégyenkezni kellene. Az ember veleszületett személyiségét nem lehet megváltoztatni, és Isten munkája nem arra irányul, hogy megváltoztassa az ember személyiségét, hogy a befelé fordulókból kifelé fordulókat, vagy a rosszul beszélőkből ékesszóló szónokokat faragjon. Isten munkája inkább az ember romlott beállítottságának megtisztítására és megváltoztatására összpontosít, és Isten nem ítéli el a normális emberi mivolton belüli hiányosságokat és fogyatékosságokat. Isten azt nézi, hogy az ember képes-e törekedni az igazságra, és hogy képes-e hallgatni az Ő szavaira és azok szerint gyakorolni. Ezt megértve többé nem gyötört a befelé forduló személyiségem és a gyenge beszédkészségem, és többé nem utáltam magam. Helyesen kell kezelnem a hiányosságaimat, és amikor ki kell fejeznem a véleményemet, nem szabad mindig azt gondolnom, hogy „nem vagyok rá képes, befelé forduló vagyok, és rosszul beszélek”, hanem eleget kell tennem a felelősségemnek, és az alapelvek szerint kell cselekednem. A kötelességeim során tudatosan Isten szavai szerint kezdtem gyakorolni.

Később, amikor a munkát követtem nyomon, észrevettem, hogy néhány testvér passzív a kötelességében. Arra gondoltam, hogy ösztönzöm őket, de amikor épp akartam küldeni nekik egy üzenetet, aggódni kezdtem, és arra gondoltam: „Hogyan is mondjam ezt? Vajon aktívan fognak reagálni az üzenetre? Ha kérdéseket tesznek fel, és nem tudok nekik világosan válaszolni, az annyira kínos lesz!” Így gondolkodva nem mertem elküldeni az üzenetet. Rájöttem, hogy ismét gúzsba kötött a kisebbségi érzésem. Eszembe jutottak Isten szavai, amelyeket néhány nappal korábban olvastam: „Függetlenül attól, hogy milyen problémáid, hibáid vagy hiányosságaid vannak, ezek egyike sem probléma Isten szemében. Isten csak azt nézi, hogyan keresed az igazságot, hogyan gyakorlod az igazságot, hogyan cselekszel az igazság alapelvei szerint, és hogyan követed Isten útját a normális emberi mivolt eredendő állapotában – ezeket nézi Isten” (Az Ige, VII. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (3.)). Abban a pillanatban éreztem, hogy irányt és utat kaptam. Függetlenül attól, hogy a testvérek aktívan reagálnak-e, nekem eleget kell tennem a felelősségemnek. Így hát küldtem egy üzenetet, hogy ösztönözzem őket a munkájukban. Amikor feltettek néhány kérdést, válaszoltam, amennyit tudtam, és attól, hogy így gyakoroltam, megkönnyebbültem. Megtapasztaltam, hogy Isten szavai valóban az irány és a kritérium arra vonatkozóan, hogyan kell az embereknek cselekedniük.

Később egy nővér emlékeztetett, hogy gondolkodjak el: a kisebbségi érzésen túl milyen romlott beállítottságok korlátoztak még, amikor mindig passzív voltam és visszahúzódtam a kötelességem elől? A nővér elküldött nekem egy szakaszt Isten szavaiból, és csak akkor jöttem rá, hogy mi az alsóbbrendűségi érzésem kiváltó oka. Mindenható Isten azt mondja: „A család nem csupán egy-két szólással kondicionálja az embereket, hanem egy egész sereg jól ismert idézettel és aforizmával. Gyakran emlegetik például a családod idősebb tagjai és a szüleid azt a szólást, hogy »ahogy a vadlúd gágog, amerre csak repül, úgy az ember is mindenütt hátrahagyja nevét«? (Igen.) Azt mondják neked: »Az embereknek a hírnevükért kell élniük. Az embereknek semmi mást nem kellene keresniük életükben, mint hogy jó hírnevet kovácsoljanak, és jó benyomást hagyjanak mások elméjében. Bárkivel beszélsz, mondj neki kellemesen hangzó szavakat, csak hízelgő és kedves szavakat szólj, és ne bántsd meg őt. Ehelyett tégy több jót és kedves cselekedetet.« A család által gyakorolt ezen sajátos kondicionáló hatás bizonyos befolyással van az emberek viselkedésére vagy magatartási elveire, azzal az elkerülhetetlen következménnyel, hogy nagy fontosságot tulajdonítanak a hírnévnek és a nyereségnek. Vagyis nagy fontosságot tulajdonítanak a saját hírnevüknek, megbecsültségüknek, az emberek elméjében keltett benyomásnak, valamint annak, hogy mások hogyan értékelnek mindent, amit tesznek, és minden véleményt, amit kifejeznek. Az emberek nagy fontosságot tulajdonítanak a hírnévnek és a nyereségnek, így a hagyományos kultúrában közismert szólások szavai és a dolgok kezelésére vonatkozó alapelvek uralkodó pozíciót foglalnak el a szívükben, sőt teljesen elfoglalják azt. Észrevétlenül jelentéktelennek kezdik látni azt, hogy a kötelességüket az igazsággal és az alapelvekkel összhangban végzik-e, és akár teljesen el is vethetik az ilyen megfontolásokat. A szívükben különösen fontossá válnak az olyan sátáni filozófiák és a hagyományos kultúra közismert szólásai, mint például: »A hogy a vadlúd gágog, amerre csak repül, úgy az ember is mindenütt hátrahagyja nevét.« [...] Mindaz, amit teszel, nem az igazság gyakorlásáért történik, nem annak érdekében, hogy eleget tegyél Istennek, hanem a saját hírneved végett. Ily módon akaratlanul is mivé lett minden, amit teszel? Vallásos cselekedetté lett. Mivé lett a lényeged? Egy farizeus archetípusává váltál. Mivé lett az utad? Egy antikrisztus útjává lett. Isten így jellemzi ezt. Tehát mindannak a lényege, amit teszel, megváltozott, most már más; nem gyakorlod az igazságot és nem törekszel rá, hanem helyette hírnévre és nyereségre törekszel. Végső soron, ami Istent illeti, a kötelességed végrehajtása – egyszóval – nem megfelelő színvonalú. Miért van ez? Azért, mert csak a saját hírneved iránt vagy odaadó, nem pedig aziránt, amit Isten rád bízott, sem pedig a teremtett lényi kötelességed iránt. [...] Ez azért van, mert mindannak a lényege, amit teszel, kizárólag a hírnevedet és kizárólag azt szolgálja, hogy a gyakorlatba ültesd a szólást, miszerint »ahogy a vadlúd gágog, amerre csak repül, úgy az ember is mindenütt hátrahagyja nevét« – ez nem az igazságra való törekvés. És ezt még te magad sem tudod. Szerinted nincs semmi baj ezzel a szólással, mert hát nem a hírnevükért élnek az emberek? Ahogy a közismert szólás mondja: »Ahogy a vadlúd gágog, amerre csak repül, úgy az ember is mindenütt hátrahagyja nevét.« Ez a szólás igen pozitívnak és helyénvalónak tűnik, így öntudatlanul elfogadod annak kondicionáló hatását, és pozitív dolognak tekinted. Ha egyszer pozitív dolognak tekinted ezt a szólást, akkor tudtodon kívül törekszel rá és a gyakorlatba ülteted. Ugyanakkor tudtodon kívül és zavarodottan az igazság mércéjének tekinted. Ha az igazság mércéjének tekinted, többé nem tudod befogadni azt, amit Isten mond, és nem is érted azt. Vakon ezt a mottót ülteted a gyakorlatba, hogy »ahogy a vadlúd gágog, amerre csak repül, úgy az ember is mindenütt hátrahagyja nevét«, és azzal összhangban cselekszel; amit pedig végül ebből nyersz, az a jó hírnév. Elnyerted, amit el akartál nyerni, ezzel azonban megsértetted és elhagytad az igazságot, és elveszítetted az esélyt, hogy megmenekülj” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (12.)). Isten szavaiból rájöttem, hogy mindig is mélyen befolyásolt az a gondolat, hogy „ahogy a vadlúd gágog, amerre csak repül, úgy az ember is mindenütt hátrahagyja nevét”, és hogy mindig nagyra értékeltem a hírnevemet, és nagyon törődtem azzal, mit gondolnak rólam mások. Olyan voltam, mint egy báb, akit gúzsba köt a büszkeség és a státusz. Arra gondoltam, hogy a felügyelő, amikor csoportvezetőnek jelölt ki, valójában nagyszerű lehetőséget adott a fejlődésre. Amikor a testvérekkel együtt beszélgetünk és tanulunk, az egy jó lehetőség arra is, hogy pótoljam a hiányosságaimat. Ha a nézeteim tévesek lennének, a testvérek segíthetnek kijavítani az eltéréseimet. De mindig korlátozott a büszkeségem, és amikor láttam, hogy sokan vannak és meg kell osztanom a nézeteimet, az első reakcióm mindig az volt: „Én erre képtelen vagyok.” Féltem leleplezni a hiányosságaimat, és tartottam attól, hogy a testvéreknek rossz benyomása lesz rólam, és lenéznek. Ennek eredményeként nem mondtam ki, amit ki kellett volna, és nem tettem eleget azoknak a felelősségeknek, amelyeknek kellett volna, ami nagyon passzívvá tett a kötelességeim elvégzésében. Túl nagy jelentőséget tulajdonítottam a személyes büszkeségemnek és státuszomnak. Hogy megvédjem a büszkeségemet és a státuszomat, számos lehetőséget szalasztottam el az igazság gyakorlására és arra, hogy eleget tegyek a felelősségemnek, és nagyon sok esélyt mulasztottam el, hogy részesüljek a Szentlélek munkájában. Tudatosan kellett gyakorolnom az igazságot, és többé nem a büszkeségért vagy a státuszért kellett élnem.

Később a munka szükségletei miatt egy másik csoportban kellett végeznem a kötelességemet, és a csoportvezető megkért, hogy kövessem nyomon a testvérek munkáját, és vezessem a csoportos összejöveteleket. Arra gondoltam: „Nem vagyok jó szónok. Ha nem magyarázom el világosan a dolgokat, és a testvérek nem értik meg, nem fognak emiatt lenézni?” Kicsit idegesnek és feszültnek éreztem magam. De rájöttem, hogy Isten azért engedte meg, hogy ez a kötelesség rám találjon, hogy terhet adjon nekem, és hogy több képzésben részesüljek. Ezért elfogadtam ezt a kötelességet. Eleinte, amikor a testvérekkel összegyűltünk, a társammal közösen vezettük az alkalmat, és a közösség előtt még mindig ideges voltam, aggódva, hogy ha nem sikerül jól a közösségem, a testvérek le fognak nézni. De amikor arra gondoltam, hogy ez a kötelességem, felelősségérzet ébredt bennem, és képes voltam bátran közösséget vállalni. Bár a közösség közben még mindig ideges voltam, néhány összejövetel után azt tapasztaltam, hogy miután alaposan elgondolkodtam Isten szavain, már nem voltam annyira ideges, amikor beszéltem. Nem igazán törődtem azzal, hogy a közlésem jó vagy rossz, és sokkal felszabadultabbnak éreztem magam. Hogy akár ezt a kis változást is el tudtam érni, az annak az eredménye volt, hogy Isten szavai vezéreltek. Hála Istennek!