Egy nap 2002 második felében, miközben a kötelességemet végeztem, a rendőrség váratlanul letartóztatott. Egy vendégházba vittek, videófelvételt mutattak a banki tranzakcióimról, és könyörtelenül faggattak arról, honnan van a pénzem, hol élek, ki vezeti a gyülekezetet, és így tovább. Amikor nem voltam hajlandó válaszolni, különböző módszerekkel kínoztak – guggoló helyzetbe kényszerítettek, bőrcipőkkel kegyetlenül csapdosták az arcomat, több mint egy tucat rendőr vallatott, „alvásmegvonásos” taktikát alkalmaztak rajtam. Ez azt jelentette, hogy hosszú ideig nem hagytak aludni. Valahányszor lehunytam a szemem, a rendőrök erősen arcul csaptak, vagy vadul belém rúgtak, vagy hirtelen hangosan a fülembe kiabáltak. A hosszan tartó alváshiány miatt összezavarodtam, magas lázam lett, szédültem, és csengett a fülem. Még kettős látásom is lett. A rendőri kínzások huszadik napjára a testem a tűréshatára végére ért. Összeestem, és nem volt erőm felállni a földről. Nem tudtam kinyitni a szemem, és a tudatom kezdett homályossá válni. Még a lélegzetvétel is nehezemre esett, és úgy éreztem, bármelyik pillanatban meghalhatok. Tele voltam félelemmel, csak az anyámra, a feleségemre és a gyerekeimre tudtam gondolni. Aggódtam, hogy ha meghalok, nem tudnak megbirkózni vele, és idegösszeroppanásuk lesz – hogyan élnének ezután tovább? Kábultságomban hallottam, hogy a rendőrök ezt mondják: „Senkit nem fog érdekelni, ha ti, önfejű alakok meghaltok! Eltemetünk titeket egy olyan helyre, amit senki se ismer!” Ezt is mondták: „Csak áruld el, hol laksz, és lezárjuk az ügyet! Nem akarunk egész éjjel a szenvedéseddel bajlódni.” Magamban így gondolkodtam: „Ha ma este nem mondok semmit, valószínűleg nem fogom túlélni. Talán valami kis dolgot elmondhatnék nekik.” Az idősebb nővér jutott eszembe, aki vendégül látott – ő keveset tudott a gyülekezet ügyeiről. Ha bevallom, hogy nála lakom, az nem árt a gyülekezetnek, igaz? Már húsz nap eltelt a letartóztatásom óta, és Isten szavainak könyveit, amik nála voltak, már régen el kellett szállítaniuk. Ha nem találnak bizonyítékot, akkor a rendőrség semmit sem tehet a nővérrel, igaz? Megneveztem a nővér házát. Amint a szavak elhagyták a számat, az elmém azonnal kitisztult, rájöttem, hogy Júdássá váltam, erős félelem lett úrrá rajtam, és az egész testem lebénult. Hibáztattam magamat, és mély megbánást éreztem, utáltam, hogy Júdássá tudtam válni, és fel tudtam adni a nővért. Azt kívántam, bárcsak visszapörgethetném az időt, hogy visszavonhassam, amit mondtam, de már túl késő volt. Arra gondoltam, hogy a nővér a saját személyes biztonságára való tekintet nélkül befogadott, mégis feladtam őt, hogy megmentsem magam – a lelkiismeretem egyre jobban gyötört, és gyűlöltem magam, amiért hiányzik belőlem minden emberi mivolt. Különösen, amikor eszembe jutottak Isten szavai: „Azokkal szemben, akik a legcsekélyebb hűséget sem mutatták Irántam a megpróbáltatások idején, nem leszek többé irgalmas, mert irgalmasságom csak eddig terjed. Nem kedvelek továbbá senkit, aki egyszer már elárult Engem, és még kevésbé szeretnék azokkal társulni, akik elárulják barátaik érdekeit. Ez az Én természetem, függetlenül attól, hogy ki az illető. Ezt el kell mondanom nektek: aki összetöri a szívemet, az másodszor nem kap Tőlem kegyelmet, mindaz pedig aki hűséges volt Hozzám, örökre a szívemben marad” (Az Ige, 1. kötet – Isten megjelenése és munkája. Készíts elegendő jócselekedetet rendeltetési helyedhez). Ezek a szavak megforgatták a kést a szívemben, és a lelkiismeretem még inkább háborgott és önváddal gyötört. Legbelül tudtam, hogy Isten természete igazságos és szent, és nem tűri az emberi sértést. Isten gyűlöli azokat, akik elárulják Őt, és feladják a testvéreket, hogy saját magukat mentsék. Szégyenletes Júdássá váltam azzal, hogy feladtam azt a nővért, és megsebeztem Isten szívét. Isten most már biztosan nem tud megmenteni; én vágtam el önmagam előtt az Istenbe vetett hitem útját. Amikor mindezekre gondoltam, úgy éreztem, mintha a szívemet szétszakítaná a fájdalom. Éjszakánként nem tudtam aludni, gyötrelemben és önvádban éltem. Adósa voltam Istennek és annak a nővérnek. Nem tudtam megbocsátani magamnak. Ezután, amikor a rendőrség látta, hogy nem tudnak többet kiszedni belőlem, koholt vádak alapján másfél éves büntetésre ítéltek. Akkoriban a testem túl gyenge volt; a szabadtéri testmozgáskor néhány lépés után erősen zihálni kezdtem. A rendőrség attól tartott, hogy halált okozhatnak, ezért ötven nap után orvosi okokból feltételes szabadlábra helyeztek, de nem engedték, hogy elhagyjam a környéket. Havonta jelentenem kellett nekik a hollétemet, és háromhavonta ideológiai jelentést kellett tennem a rendőrségen. Közben a rendőrség elment a nővér otthonához, és ő már nem tudta a kötelességét végezni.

Több mint egy hónapig otthon maradtam, de aztán jött a rendőrség, hogy megint letartóztasson, ezért sietve elmenekültem egy másik városba dolgozni. Röviddel ezután a rendőrség az építkezésig követte a nyomaimat, hogy letartóztasson, én pedig éjszaka megszöktem a telephelyről. Ez volt a legnehezebb időszak számomra. Megszakadt a kapcsolatom a gyülekezettel, a rokonaim és a barátaim pedig elzárkóztak tőlem. Nem volt hová bújnom, mindenfelé vándoroltam, gyakran hidak alatt aludtam. Akkoriban különösen elhagyatottnak éreztem magam, mintha Isten már nem akart volna engem. Tudtam, hogy megsértettem Isten természetét, és megérdemeltem ezt a megtorlást. Valójában a fizikai szenvedést el tudtam viselni, de azért, mert elvesztettem Istent, a gyülekezeti életet, és annak a lehetőségét, hogy olvassam Isten szavait, a halált kívántam az élet helyett. Nem mertem imádkozni Istenhez, nem éreztem magam méltónak arra, hogy imádkozzam Hozzá. Úgy éreztem, mintha Júdássá váltam volna, olyasvalakivé, akit Isten gyűlöl. Vajon Isten meghallgatja-e még az imáimat? Éjszakánként nem tudtam aludni, és olyannyira tele voltam megbánással, hogy azt sem tudom, hányszor pofoztam fel magam, és sokszor meg akartam halni, hogy véget vessek a fájdalmamnak. Később elgondolkodtam Isten szavain, és kezdtem egy kicsit jobban megérteni a szándékát. Isten szavai azt mondják: „Ma a legtöbb emberben nincs meg ez a tudás. Azt hiszik, hogy a szenvedésnek nincs értéke, a világ elutasítja őket, otthoni életüket gondok terhelik, Isten nem szereti őket, és kilátásaik lehangolóak. Egyesek szenvedése szélsőséges méreteket ölt, és gondolataik a halál felé fordulnak. Ez nem Isten iránti igaz szeretet; az ilyen emberek gyávák, nincs bennük állhatatosság, gyengék és tehetetlenek! Isten buzgón akarja, hogy az ember szeresse Őt, de minél inkább szereti Őt az ember, annál nagyobb az ember szenvedése, és minél inkább szereti Őt az ember, annál nagyobbak az ember megpróbáltatásai” (Az Ige, 1. kötet – Isten megjelenése és munkája. Isten szeretetreméltóságát csak fájdalmas próbatételek kiállása által ismerheted meg). Isten szavain elmélkedve rájöttem, hogy az a helyzet, amellyel szembesültem, Isten igazságossága – egy megérdemelt megtorlás a Júdás-szerű cselekedeteimért. Azonban Isten teremtett meg, és nem szabad a saját halálomat választanom; el kell fogadnom Isten büntetését. A jövőben, amikor csak lehetőségem lesz rá, továbbra is követni fogom Istent. Még akkor is szívesen megteszem, ha ez azt jelentené, hogy szolgálatot kell végeznem Istennek. Így hát elvetettem a halál minden gondolatát, és sírva térdeltem le imádkozni: „Istenem! Megérdemlem a halált; megérdemlem, hogy átkozott legyek...” Hosszú ideig ez volt az egyetlen dolog, amit Istenhez imádkozva mondani tudtam, mielőtt túlságosan elszorult a torkom ahhoz, hogy folytassam.

2008-ban a testvérek megtaláltak, és azt mondták, hogy a nővér feladása a hús-vér testem pillanatnyi gyengesége volt, ami nem okozott jelentős veszteséget a gyülekezetnek. Azt mondták, hogy a következetes kötelességteljesítésem jó, és hogy a gyülekezet ismét kijelölt nekem egy kötelességet. Abban a pillanatban könnyekig meghatódtam. Azt hittem, hogy Isten elárulásáért, és mert Júdásként cselekedtem, büntetést érdemlek, még akkor is, ha ez azt jelenti, hogy pokolra kerülök. De Isten nem a vétkem szerint bánt velem; esélyt adott nekem a megtérésre. Még nagyobb megbánást és önutálatot éreztem, mert rájöttem, hogy mennyire adósa vagyok Istennek. Magamban elhatároztam, hogy nem számít, milyen kötelességeket bíz rám a gyülekezet a jövőben, megbecsülöm és teljesítem azokat Isten iránti hálából. Később a Kommunista Párt mindenfelé elkezdte letartóztatni a hívőket, és a mi gyülekezetünk két vezetőjét is letartóztatták. Nem sokkal később hallottam, hogy Júdásként cselekedtek, és kiközösítették őket a gyülekezetből. Akkoriban ezt gondoltam magamban: „Ha kiközösítették őket, mert Júdássá váltak, és én is így viselkedtem, akkor az én kizárásom nem csak idő kérdése?” Erre gondolva kicsit belesajdult a szívem. Úgy éreztem, hogy a vétkem túl nagy, és bármennyire is igyekszem, kevés reményem van az üdvösségre. Talán egy nap, amikor hibát követek el a kötelességem végzésében, a gyülekezet kiközösít majd. Akkor még jobban megbántam, és gyűlöltem magam, amiért nem álltam meg szilárdan a bizonyságtételemben. Bárcsak akkoriban szilárdan megálltam volna a bizonyságtételemben, most nem szenvednék így. Mindez azért volt, mert túlságosan féltem a haláltól, és inkább akartam élni egy értéktelen életet. Ki mint veti ágyát, úgy alussza álmát; nem hibáztathattam senki mást. Ezért még nagyobb erőfeszítéseket tettem a kötelességeim végzésében, remélve, hogy még több jó cselekedettel kompenzálhatom a vétkemet. Ami Isten embereknek szánt áldásait, ígéreteit, vigasztaló és bátorító szavait illeti, úgy éreztem, hogy ezek már nem érintenek engem, nem vonatkoznak rám. Később, amikor együttműködtem a személyek eltávolításához szükséges anyagok összeállításában, minden alkalommal, amikor összegyűjtöttem és rendszereztem az azokról a Júdásokról szóló anyagokat, eszembe jutott, hogy milyen kárt okoztam a nővérnek azzal, hogy Júdásként cselekedtem. Ez olyan volt, mint egy billog, ami a szívembe égett. Valahányszor erre gondoltam, éreztem az önvádat, és a fájdalom olyan volt, mintha késsel szurkálnának. Ez a dolog örökkévaló szégyenfolt és fájdalom lett a szívemben. Később különböző betegségeim lettek, például szívbetegség és magas vérnyomás, az egészségem megromlott. Töprengeni kezdtem: Vajon megtorlást élek meg? Vagy Isten elhagyott engem? Ez még nagyobb szenvedést és gyengeséget okozott a szívemben. Néha, amikor a kötelességem végrehajtása során romlottságot mutattam, tudtam, hogy keresnem kell az igazságot, hogy feloldjam a romlott beállítottságomat. De aztán arra gondoltam, hogy milyen nagy volt a vétkem, és milyen súlyos természetű, és elgondolkodtam: Vajon megmenthet-e még Isten? Vajon még mindig megvilágosítana engem, hogy megértsem az igazságot? Depressziós állapotban éltem.

Egy nap egy nővér megtudta, hogy milyen állapotban vagyok, és közösséget vállalt a tapasztalataival, hogy segítsen nekem. Fel is olvasott nekem egy részletet Isten szavaiból. Isten azt mondja: „Vajon Isten az emberek romlottsági szintje alapján határozza meg, hogy megment-e valakit vagy sem? Vajon a vétkeik nagysága vagy romlottságuk mértéke alapján dönti-e el, hogy megítéli és megfenyíti őket vagy sem? Vajon a külsejük, családi hátterük, képességük szintje, vagy az alapján határozza meg rendeltetési helyüket és sorsukat, hogy mennyit szenvedtek? Isten nem ezekre alapozza döntéseit; még csak rá sem néz ezekre a dolgokra. Tehát meg kell értened, hogy mivel Isten nem ezek alapján méri fel az embereket, neked sem szabad ezek alapján felmérned őket” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az igazság elnyeréséhez az embernek a közeli emberektől, eseményekből és dolgokból kell tanulnia). Isten szavai által rájöttem, hogy Isten nem a vétke nagysága vagy a romlottsága mértéke alapján határozza meg egy ember sorsát és rendeltetési helyét. Ehelyett Isten azt nézi, hogy az ember, miután vétkezett, valóban megbánja-e azt, és végső soron az alapján határozza meg az ember sorsát és rendeltetési helyét, hogy birtokában van-e az igazságnak, és hogy megváltozott-e a beállítottsága. El kell engednem a saját elképzeléseimet, keresnem kell az igazságot, el kell gondolkodnom, és meg kell oldanom a saját problémáimat. Ez felel meg Isten szándékának. Ezeknek a dolgoknak a felismerése felszabadította az elfojtott érzelmek nagy részét, amelyeket sok éven át hordoztam magamban. Könnyek folytak le az arcomon, és Istenhez imádkoztam: „Ó, Istenem! Éveken át negatív állapotban éltem, aggódtam a kilátásaim és a rendeltetési helyem miatt, és nem gondoltam arra, hogy az igazságra törekedjek. Köszönöm Neked, hogy segítettél a nővér által. Hajlandó vagyok bűnbánatot tartani Előtted. Ó, Istenem! Kérlek, vezess engem, hogy megoldjam a saját problémáimat!”

Imádkozás után elolvastam Isten szavainak egy részletét. „Van egy másik oka is annak, hogy az emberek a lehangoltság érzelmébe süllyednek: az, hogy az emberekkel, mielőtt nagykorúvá válnak, vagy miután felnőtté serdülnek, meghatározott dolgok történnek, vagyis vétkeket vagy butaságokat, bolondságokat és ostobaságokat követnek el. Az általuk elkövetett vétkek, ostobaságok és butaságok miatt süllyednek lehangoltságba. Ez a fajta lehangoltság azt jelenti, hogy az ember elítéli önmagát, és ez valamiképpen azt is meghatározza, hogy miféle ember az illető. [...] Valahányszor prédikációt vagy az igazságról szóló közlést hallgatnak, a lehangoltság lassan bekúszik az elméjükbe és a szívük mélyébe, ők pedig kínozni kezdik magukat, ezt kérdezve: »Megtehetem én ezt? Képes vagyok én az igazságra törekedni? Képes vagyok én elérni az üdvösséget? Miféle ember vagyok én? Valaha elkövettem azt a dolgot, azelőtt olyan ember voltam. Menthetetlen vagyok? Megment még engem Isten?« Egyesek néha el tudják engedni és maguk mögött tudják hagyni a lehangoltság érzelmét. Őszinteségüket és minden energiájukat latba vetik a kötelességük, kötelezettségeik és feladataik végzése során, teljes szívüket-lelküket is képesek beleadni az igazságra való törekvésbe és az Isten szavain való elmélkedésbe, és Isten szavainak szentelik az erőfeszítéseiket. Csakhogy abban a pillanatban, amikor egy különleges helyzet vagy körülmény adódik, a lehangoltság érzelme ismét úrrá lesz rajtuk, és a szívük mélyén ismét úgy érzik, hogy rájuk bizonyult a bűnük. Ezt gondolják magukban: »Valaha elkövetted azt a dolgot, azelőtt olyan ember voltál. Elérheted te az üdvösséget? Van értelme az igazság gyakorlásának? Mit gondol Isten arról, amit tettél? Megbocsátja neked Isten, amit tettél? Ha most így fizeted az árat, az jóváteheti a vétkedet?« Gyakran róják meg magukat, bensőjükben bűnösnek érzik magukat, és folyton kételkednek, folyton kérdésekkel gyötrik magukat. Soha nem képesek maguk mögött hagyni vagy levetni a lehangoltság érzelmét, és állandó nyugtalanságérzet van bennük a szégyenletes dolog miatt, amit elkövettek. Ezért annak ellenére, hogy oly sok éve hisznek Istenben, olyan, mintha soha nem hallgattak vagy értettek volna meg semmit, amit Isten mondott. Olyan, mintha nem tudnák, hogy az üdvösség elérésének van-e bármi köze hozzájuk, hogy lehetséges-e számukra a felmentés és a megváltás, vagy hogy alkalmasak-e arra, hogy megkapják Isten ítéletét, fenyítését és az Ő üdvösségét. Fogalmuk sincs mindezekről. Mivel nem kapnak választ, és nem kapnak pontos ítéletet sem, mélyen legbelül folyamatosan lehangoltnak érzik magukat. A szívük mélyén újra meg újra felidézik, amit tettek, az elméjükben újra meg újra lejátsszák, visszaemlékezve arra, hogyan kezdődött és mi lett a vége, visszaidézve az egészet elejétől a végéig. Akárhogyan is emlékeznek rá, mindig bűnösnek érzik magukat, ezért folyton lehangoltak a dolog miatt, éveken keresztül. Még amikor a kötelességüket végzik, még amikor egy bizonyos munkával vannak megbízva, akkor is úgy érzik, nincs reményük a megmenekülésre. Ezért soha nem néznek egyenesen szembe az igazságra való törekvés kérdésével, és nem tekintik azt a leghelyesebb és legfontosabb dolognak. Azt hiszik, hogy azt a hibát vagy dolgot, amit a múltban elkövettek, a legtöbb ember megveti, vagy hogy az emberek elítélik és megvetik őket, sőt, Isten is elítéli őket. Bármelyik szakaszában jár is Isten munkája, akárhány kijelentést is tett Ő, ők soha nem néznek szembe helyesen az igazságra való törekvés kérdésével. Miért van ez így? Nincs bátorságuk hátrahagyni a lehangoltságot. Ez a végső következtetés, amit ez a fajta ember levon az effajta dolog megtapasztalásából, és mivel nem a helyes következtetést vonja le, képtelen maga mögött hagyni a lehangoltságát” (Az Ige, 6. kötet – Az igazságra törekvésről I. Hogyan kell törekedni az igazságra? (2.)). Isten szavai behatoltak a szívembe, és az igazi állapotomat leplezték le. Letartóztattak, Júdásként cselekedtem, elárultam Istent és feladtam a nővért. Ez az ügy a szívembe égett. Bár a gyülekezet befogadott, és megengedte, hogy végezzem a kötelességeimet, soha nem tudtam túllépni ezen az akadályon. Ahányszor arra gondoltam, hogy Júdásként cselekedtem, és hogy milyen kárt okoztam a nővérnek, arra jutottam, hogy olyan valaki vagyok, akinek nincs esélye az üdvösségre. Minden alkalommal, amikor tapasztalati videókat néztem a letartóztatott és megkínzott, de bizonyságtételükben szilárdan megálló testvérekről, szégyenkeztem, bűntudatot éreztem, és a lelkiismeretem önváddal kínzott. Valahányszor gyűjtöttem és rendszereztem a Júdások kitakarításával kapcsolatos anyagokat, úgy éreztem, mintha késsel szurkálnák a szívemet, és gyűlöltem magam, amiért korábban nem álltam meg szilárdan a bizonyságtételemben. Bárcsak szilárdan megálltam volna, a szívem nem gyötrődne ennyire. Bár kívülről nézve végrehajtottam a kötelességeimet, belül mindig lehangolt voltam, mert úgy éreztem, hogy más vagyok, mint a többiek. Elárultam Istent, és Júdásként cselekedtem, olyan ember voltam, akit Isten gyűlöl. Vajon Isten még mindig akar engem? Vajon megmentene még engem? Amikor ilyenekre gondoltam, fájdalom és nyugtalanság töltött el. Még imádkozni sem mertem Istenhez, mert úgy éreztem, hogy Isten utál engem, és nem hallgatja meg az imáimat. Isten szavainak olvasása ugyanilyen volt; valahányszor biztató, vigasztaló, ígéretet vagy áldást tartalmazó szavakat olvastam, úgy éreztem, hogy azok nem az olyan embernek szólnak, mint én. Nem érdemeltem meg Isten ígéreteit vagy áldásait; csak átkokat és büntetést érdemeltem! Sokáig éltem olyan állapotban, hogy félreértettem Istent, hiányzott belőlem az elszántság, hogy az igazságra törekedjek, és megelégedtem azzal, hogy jól végezzem a munkámat, hogy vezekeljek a vétkemért. Valójában Isten nem fosztott meg attól a jogomtól, hogy egyem és igyam az Ő szavait, és lehetőséget adott arra, hogy végezzem a kötelességeimet, és az igazságra törekedjek. Mindez Isten kegyelme volt. Én azonban a depresszió állapotában éltem. Amikor a kötelességeim végrehajtásában romlottságot fedtek fel, tudtam, hogy az igazságot kell keresnem, hogy feloldjam azt. De valahányszor arra gondoltam, hogy Júdásként cselekedtem, úgy éreztem, hogy bármennyire is próbálkozom, bármennyire is törekszem, minden hiábavaló. Meg tudja-e Isten még menteni azokat, akik elárulták Őt? Ha továbbra is keményen dolgozom, és teljesítem a kötelességeimet, hogy kiengeszteljem, talán egy nap Isten meglátja a hűséges munkámat, és enyhébb lesz a büntetésem. Azonban engem folyamatosan nyomasztott a vétkem, és a depresszió állapotában éltem. Az évek során, bár sok minden történt, megelégedtem azzal, hogy egyszerűen csak fáradozzak, és elvégezzem a dolgokat anélkül, hogy az életbe való belépésemére összpontosítottam volna, így sok lehetőséget kihagytam az igazság elnyerésére.

Elmélkedésem során Isten szavainak egy szakaszára bukkantam. „Az emberek azért hisznek Istenben, hogy megáldják, megjutalmazzák, megkoronázzák őket. Vajon nincs-e ez ott mindenkinek a szívében? Tény, hogy ott van. Bár az emberek nem gyakran beszélnek róla, és még az áldások megszerzésére irányuló indítékukat és vágyukat is eltitkolják, ez a vágy és indíték a szívük mélyén mindig is rendíthetetlen volt. Nem számít, hogy az emberek mennyi spirituális elméletet értenek meg, milyen tapasztalattal vagy tudással rendelkeznek, milyen kötelességet tudnak teljesíteni, mennyi szenvedést viselnek el, vagy mekkora árat fizetnek, soha nem engedik el a szívük mélyén rejlő motivációt, hogy áldottak legyenek, és csendben mindig annak érdekében fáradoznak. Vajon nem ez az, ami a legmélyebben van elrejtve az emberek szívében? Hogyan éreznétek magatokat enélkül az áldások elnyerésére irányuló motiváció nélkül? Milyen hozzáállással teljesítenétek a kötelességeteket és követnétek Istent? Mi történne az emberekkel, ha megszabadulnának ettől a szívükben rejlő, áldások elnyerésére irányuló motivációtól? Lehetséges, hogy sokan negatívvá válnának, míg némelyek demotiválttá válnának a kötelességeik teljesítésében. Elveszítenék érdeklődésüket az Istenbe vetett hitük iránt, mintha eltűnt volna a lelkük. Olyannak tűnnének, mintha elrabolták volna a szívüket. Ezért mondom, hogy az áldásokra irányuló motiváció valami olyasmi, ami mélyen el van rejtve az emberek szívében. Talán, amint teljesítik kötelességüket, vagy élik a gyülekezeti életet, úgy érzik, hogy képesek elhagyni a családjukat, és örömmel feláldoznák magukat Istenért, és hogy most már ismerik az áldások elnyerésére irányuló motivációjukat, hogy félretették ezt a motivációt, és az többé már nem irányítja vagy korlátozza őket. Akkor azt gondolják, hogy már nincs meg bennük a motiváció, hogy áldottak legyenek, de Isten másképp gondolja. Az emberek csak felületesen tekintenek a dolgokra. Próbatételek nélkül jól érzik magukat. Amíg nem hagyják el a gyülekezetet, vagy nem tagadják meg Isten nevét, és kitartanak az Istenért való áldozat mellett, addig azt hiszik, hogy megváltoztak. Úgy érzik, hogy már nem személyes lelkesedés vagy pillanatnyi impulzusok vezérlik őket kötelességük teljesítése során. Hanem azt hiszik, hogy törekedhetnek az igazságra, és hogy kötelességük teljesítése közben folyamatosan kereshetik és gyakorolhatják az igazságot, így romlott beállítottságaik megtisztulnak, és némi valódi változást érnek el. Amikor azonban olyan dolgok történnek, amelyek közvetlenül kapcsolódnak az emberek rendeltetési helyéhez és sorsához, hogyan viselkednek? Az igazság a maga teljességében feltárul” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az élet növekedésének hat mutatója). Isten leleplezte, hogy az emberek Belé vetett hite mögöttes indítékokat hordoz, melyek a sorsukat, kilátásaikat, valamint a saját áldásaikat szolgálják. Ha egyszer csak nem képesek áldást nyerni, vagy nem látnak sorsot vagy kilátásokat maguk előtt, akkor úgy érzik, hogy az Istenben való hit értelmetlen, és ennek következtében depressziós állapotban élnek. Pál jutott eszembe: eleinte ellenállt az Úr Jézusnak, letartóztatta és üldözte az Úr tanítványait. Aztán a Damaszkusz felé vezető úton Isten nagy világossággal vakította el Pált, és elhívta őt apostolának. Pál sok éven át terjesztette az evangéliumot, kezdetben azért, hogy vezekeljen bűneiért, és jóvátegye azokat. Egyáltalán nem törekedett az igazságra, hogy megváltoztassa a romlott beállítottságát. Ennek eredményeképpen sokévnyi munka után sem változtatott az Istennek ellenálló sátáni természetén, és még mindig úgy érezte, hogy a sokéves fáradozásával és munkájával már vezekelt a bűneiért, hogy érdemei felülmúlják a hibáit, ezért nyíltan koronát kért Istentől, és végül Isten kirekessztette őt. Mikor elgondolkoztam magamon rájöttem, hogy ugyanazon az úton jártam, mint Pál. Mivel feladtam a nővért, és Júdásként cselekedtem, azt gondoltam, hogy a remény az áldásokra elhalványodott. Különösen, amikor láttam, hogy két gyülekezetvezetőt kizártak, mert Júdássá váltak, aggódtam, hogy egy nap a gyülekezet engem is ki fog közösíteni. Negatív és depressziós lettem, nem voltam elszánt az igazságra való törekvésben, és úgy éreztem, hogy Isten nem fog többé megmenteni. Nem számított, milyen keményen próbálkoztam, vagy mennyire törekedtem, nem volt számomra jó sors vagy rendeltetési hely. Beláttam, hogy az Istenben való hitemnek és a kötelességeim végzésének célja az áldások voltak, nem pedig az, hogy elnyerjem az igazságot, és alávessem magam Istennek, vagy hogy eleget tegyek Neki a teremtett lények kötelességének végrehajtásával. Az elmúlt néhány évben folyamatosan gyötört a vétkem, szorongtam a kilátásaim és a rendeltetési helyem miatt. Bár éreztem némi megbánást, és gyűlöltem a vétkem, az áldások hajszolására vonatkozó berögzült nézetem nem oldódott fel. Ez rádöbbentett, hogy nem igazán tartottam bűnbánatot Isten előtt, hanem inkább megpróbáltam jóvátenni a vétkemet Isten előtt azáltal, hogy fáradoztam és feláldoztam magam, hogy a lelkiismeretem ne hibáztasson többé. Megértettem, hogy miután ilyen nagy gonoszságot követtem el, még mindig az üzletelést keresem Istennel – ez igazán csúnya, önző és aljas dolog volt. Ez még nagyobb bűntudatot és önutálatot váltott ki belőlem.

Miközben kerestem, Isten szavainak két olyan szakaszára bukkantam, amelyek segítettek egy kicsit jobban megérteni az Ő igazságos természetét. Isten szavai azt mondják: „A legtöbb embernek vannak vétkei, és bizonyos módokon beszennyezte magát. Például egyesek ellenálltak Istennek, és istenkáromló dolgokat mondtak; egyesek elutasították Isten megbízatását, nem teljesítették kötelességüket, és Isten visszautasította őket. Néhány ember elárulta Istent, amikor kísértésekkel szembesült. Egyesek elárulták Istent azzal, hogy aláírták a »Három levelet«, amikor letartóztatták őket. Mások ellopták a felajánlásokat; némelyek eltékozolták a felajánlásokat. Egyesek gyakran megzavarták a gyülekezet életét, és kárt okoztak Isten választott népének. Egyesek klikkeket hoztak létre, másokkal pedig durván bántak, romhalmazt csinálva a gyülekezetből. Voltak, akik gyakran elképzeléseket és a halált terjesztették, ártva a testvéreknek; néhányan pedig paráznaságba és szexuális szabadosságba keveredtek, és szörnyű hatást gyakoroltak. Elég annyit mondani, hogy mindenkinek megvan a maga vétsége és szégyenfoltja. Egyesek azonban képesek elfogadni az igazságot és megtérni, míg mások nem képesek, és meg is halnak, mielőtt megtérnének. Tehát az embereket természetlényegüknek és következetes viselkedésüknek megfelelően kell kezelni. Akik tudnak megbánást gyakorolni, azok hisznek valóban Istenben, de ami a valóban megátalkodottakat illeti, akiket ki kell közösíteni és ki kell űzni, azok ki lesznek közösítve és ki lesznek űzve. Egyesek gonoszak, egyesek tudatlanok, egyesek ostobák, és vannak, akik fenevadak. Mindenki különböző. Néhány gonosz embert gonosz szellemek szálltak meg, míg mások a Sátán és az ördögök talpnyalói. Vannak, akik természetüknél fogva különösen vészjóslóak, míg egyesek különösen csalárdak, vannak, akik különösen kapzsik, ha pénzről van szó, mások pedig élvezik, hogy szexuálisan kicsapongóak. Mindenki viselkedése eltérő, ezért minden embert természetének és következetes viselkedésének megfelelően, átfogóan kell szemlélni. [...] Ahogy Isten kezeli az embert, az nem olyan egyszerű, mint azt az emberek képzelik. Amikor utálattal vagy ellenérzéssel viszonyul egy személyhez, vagy ha arról van szó, hogy az illető mit mond egy adott helyzetben, akkor Ő jól érti az állapotát. Ez azért van, mert Isten átvizsgálja az ember szívét és lényegét. Az emberek mindig azt gondolják: »Istennek csak az Ő isteni mivolta van. Ő igaz, és nem tűr sértést az embertől. Nem veszi figyelembe az ember nehézségeit, és nem képzeli magát az emberek helyébe. Ha valaki ellenáll Istennek, akkor Ő meg fogja büntetni.« A dolgok egyáltalán nem így állnak. Ha valaki így érti az Ő igazságát, az Ő munkáját és az emberekkel való bánásmódját, akkor súlyosan téved. Isten döntése az egyes emberek sorsáról nem az illető elképzelésein és képzelgésein alapszik, hanem Isten igazságos természetén. Ő mindenkinek a tettei alapján fog megfizetni. Isten igazságos, és előbb vagy utóbb gondoskodni fog arról, hogy minden ember teljesen meggyőződjön” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). „Minden egyes embernek, aki elfogadta azt, hogy Isten szavai meghódítsák, számos lehetősége lesz az üdvösségre; Isten minden egyes ilyen ember üdvözítésben a lehető legnagyobb mértékben engedni fog nekik. Más szóval, a legnagyobb engedékenységet fogja tanúsítani irántuk. Amíg az emberek visszafordulnak a rossz útról, és amíg képesek bűnbánatot tartani, addig Isten lehetőséget ad nekik, hogy elnyerjék az Ő üdvösségét” (Az Ige, 1. kötet – Isten megjelenése és munkája. Tedd félre a rang áldásait és értsd meg Isten szándékát, hogy üdvözítse az embert). Isten szavai által megértettem, hogy Isten természete valóban igazságos. Az Ő igazságosságában nemcsak ítélet és harag van, hanem irgalom és türelem is. Ahogy Isten az emberekkel bánik, az elsősorban az alapelveken nyugszik. Nem a röpke vétkeik alapján mond ítéletet róluk, hanem átfogóan értékeli cselekedeteik természetét és hátterét, valamint érettségüket és az általuk okozott következményeket. Ha valaki egy gyenge pillanatában elárul valakit anélkül, hogy jelentős veszteséget okozna a gyülekezetnek, és anélkül, hogy teljes szívvel megtagadná vagy elárulná Istent, és később valóban megbánja, Isten még mindig irgalmasnak mutatkozik, és ad neki egy esélyt a bűnbánatra. Vannak, akik a letartóztatásuk után teljesen szövetkeznek a nagy vörös sárkánnyal; kiadják a testvéreket és a gyülekezet érdekeit, sőt, a nagy vörös sárkány cinkosai lesznek. Az ilyenek mind lelepleződnek mint gonosztevők, akik menthetetlenek. Az ilyen emberek iránt Isten nem mutat irgalmat. Eszembe jutott, amit átéltem, amikor elfogtak és megkínoztak, a hosszantartó alvásmegvonás miatt a testem fizikai határait feszegették, majd feladtam az idősebb nővért anélkül, hogy jelentős veszteséget okoztam volna a gyülekezetnek. Ezután mély bűntudatot és önutálatot éreztem. Tetteim súlyos vétket jelentettek, és Isten háza mégis adott nekem egy esélyt a megtérésre. Ami azt a két gyülekezetvezetőt illeti, miután elfogták őket, nem szenvedtek el semmilyen kínzást, de a fizikai szenvedéstől való félelmükben úgy döntöttek, hogy Júdásként cselekednek, és nemcsak a „három levelet” írták alá, hanem több mint egy tucat gyülekezet vezetőit és dolgozóit is feladták, ami sok gyülekezet munkájának a megakadásához vezetett, és jelentős veszteséget okozott. Tetteiket nem egy pillanatnyi gyengeség okozta; lényegük olyan volt, mint Júdásé, és menthetetlen gonosztevők voltak. Abban az esetben a gyülekezet döntése, hogy kiközösíti őket, teljesen összhangban volt az alapelvekkel – ez Isten igazságossága volt. Rájöttem, hogy sok éven át hittem Istenben, de nem ismertem Őt. A félreértés és az Istennel szembeni óvatosság állapotában éltem, azt hittem, hogy Isten ugyanolyan kicsinyes, mint az emberi lények, hogy Isten elítéli az embereket, amint vétkeznek, anélkül, hogy esélyt adna nekik az üdvösségre. Megláttam, hogy milyen csalárd és elvetemült lettem.

Később Isten szavai által megtaláltam a gyakorlás útját. Mindenható Isten azt mondja: „Ha az emberek el akarják oszlatni a félreértéseiket Istenről, akkor egyrészt fel kell ismerniük a saját romlott beállítottságaikat, elemezniük kell és meg kell érteniük a korábbi hibáikat, helytelen ösvényeiket, vétkeiket és hanyagságukat. Ily módon képesek lesznek megérteni és világosan látni a saját természetüket. Emellett világosan kell látniuk, miért tévelyednek el az emberek, és tesznek sok olyan dolgot, amelyek sértik az igazságalapelveket, valamint e tettek természetét. Továbbá meg kell érteniük, pontosan melyek Isten szándékai és követelményei az emberiség számára, miért nem képesek az emberek soha arra, hogy Isten követelményei szerint cselekedjenek, és miért fordulnak mindig szembe Isten szándékaival és teszik azt, amit csak szeretnének. Hozd Isten elé ezeket a dolgokat és imádkozz, értsd meg ezeket világosan, és akkor meg tudod fordítani az állapotodat, meg tudod változtatni a gondolkodásmódodat, és el tudod oszlatni az Istenre vonatkozó félreértésedet. Némelyek bármit tegyenek is, állandóan helytelen szándékokat táplálnak, mindig gonosz elgondolásaik vannak, és nem tudják megvizsgálni, hogy helyes-e vagy sem a belső állapotuk, sem Isten szavainak megfelelően felismerni azt. Ezek az emberek össze vannak zavarodva. Az összezavarodott ember egyik legnyilvánvalóbb jellemvonása az, hogy miután valami rosszat tesz, és azzal szembesül, hogy megmetszik, negatív marad, sőt, átadja magát a kétségbeesésnek, és eldönti, hogy vége van és nem menthető meg. Nem ez az összezavarodott ember legszánalmasabb viselkedésmódja? Nem tud Isten szava szerinti önvizsgálatot tartani, és amikor nehézségekkel szembesül, nem tudja az igazságot keresni a probléma megoldásához. Nem ilyen az, amikor valaki nagyon össze van zavarodva? Megoldhatja-e a problémákat az, ha átadod magad a kétségbeesésnek? Megoldhatja-e a problémákat az, ha állandó negativitásban sínylődsz? Az embereknek meg kellene érteniük, hogy ha hibát követnek el vagy problémájuk van, akkor az igazságot kellene keresniük annak megoldásához. Először át kell gondolniuk és meg kell érteniük, hogy miért követtek el gonoszságot, mi volt a szándékuk és mi volt a tettük kiindulópontja, miért akarták megtenni, mi volt a céljuk, és hogy valaki buzdította, felbujtotta vagy félrevezette-e őket, hogy megtegyék, illetve hogy tudatosan tették-e. Át kell gondolni és világosan meg kell érteni ezeket a kérdéseket, és akkor tudhatják majd, milyen hibákat követtek el és ők maguk micsodák. Ha nem tudod felismerni a gonosztetted lényegét, vagy nem tudsz tanulságot levonni belőle, akkor a probléma nem oldható meg. Sokan tesznek rossz dolgokat, és soha nem tartanak önvizsgálatot. Vajon az ilyen emberek képesek valaha is a valódi bűnbánatra? Van bármi remény az üdvösségükre? Az emberiség a Sátán ivadéka, és függetlenül attól, hogy megsértették-e Isten természetét vagy sem, az ő természetlényegük ugyanaz. Önvizsgálatot kell tartaniuk és jobban meg kell ismerniük magukat, világosan kell látniuk, milyen mértékben lázadtak fel Isten ellen és álltak ellen Neki, és hogy el tudják-e még fogadni és tudják-e gyakorolni az igazságot. Ha ezt világosan látják, akkor tudni fogják, mekkora veszélyben vannak. A természetlényege miatt valójában az összes romlott ember veszélyben van; sok erőfeszítést igényel a részükről az igazság elfogadása, ami nem könnyű nekik. Némelyek már követtek el gonoszságot és felfedték a természetlényegüket, némelyek pedig még nem követtek el gonoszságot, de nem feltétlenül sokkal jobbak másoknál – csupán még nem voltak olyan helyzetben, nem volt lehetőségük rá, hogy megtegyék. Mivel megvannak ezek a vétkeid, a szívednek tisztában kell lennie azzal, hogy most milyen hozzáállással kellene rendelkezned, mivel kellene elszámolnod Isten előtt, és Ő mit akar látni. Ima és keresés által tisztáznod kell ezeket a dolgokat; akkor tudni fogod, hogyan kell törekedned a jövőben, és többé már nem fognak befolyásolni vagy korlátozni a múltban elkövetett hibáid” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az ember csak az igazságra törekedve oszlathatja el elképzeléseit és félreértéseit Istenről). Amikor elgondolkodtam Isten szavain, mélyen meghatódtam. Isten nem csak az emberek múltbeli vétkeit nézi. Amíg az ember Isten elé áll, elfogadja az igazságot, hűséggel és felelősségteljesen hajtja végre a kötelességeit, és valódi tettekkel fejezi ki a bűnbánatát, ha Isten látja ennek az embernek az átalakulását, esélyt fog adni neki az üdvösségre. Vegyük például Pétert! Amikor az Úr Jézust elfogták, Péter háromszor tagadta meg Őt. Mélységesen megbánta, és ezután az igazság keresésére összpontosított, arra törekedett, hogy szeresse Istent, és alávesse magát Neki. Végül Pétert Istenért fejjel lefelé feszítették keresztre, így gyönyörű bizonyságot tett. Aztán itt van Dávid is. Elvette Uriás feleségét, és súlyos büntetést kapott Istentől. Dávid mélységesen megbánta, és soha nem ismételte meg a bűnt, még későbbi éveiben sem, amikor egy fiatal lány melegítette az ágyát. Életét a templom építésének előkészítésével töltötte, és vezette Izrael népét Isten imádásában, valódi tettekkel mutatta meg bűnbánatát Istennek. A Péter és Dávid tapasztalatain való gondolkodás megmutatta nekem az előre vezető utat. Megfelelően kellett szembenéznem a vétkemmel, azzal, hogy elgondolkodom magamon, keresem az igazságot, hogy feloldjam a vétkemet, és őszintén bűnbánatot tartok Isten előtt. Később rájöttem, hogy két fő oka volt annak, hogy elbuktam a tanúságtételemben a nővér feladása miatt. Először is a ragaszkodásaim elhatalmasodtak rajtam. Amikor a rendőrség megkínzott, és az életemet fenyegette, nem tudtam feledni anyámat, gyermekeimet és feleségemet. Féltem, hogy ha meghalok, nem fogják elviselni a csapást, ezért elárultam Istent és feladtam a nővért, szégyenletes Júdásként cselekedve. Valójában a családom sorsa Isten kezében volt. Bármilyen szenvedést vagy fájdalmat is kellett elviselniük az életben, azt Isten előre elrendelte. Még ha mellettük maradtam volna, akkor is szembe kellett volna nézniük a szenvedéssel, ami nekik rendeltetett – ezen egyáltalán nem tudtam változtatni. De nem tudtam átlátni ezeket a dolgokat, továbbra is korlátoztott a ragaszkodásom – igazán ostoba voltam. A másik ok az volt, hogy nem tudtam átlátni a halál kérdéseit – nem volt valódi hitem Istenben. Amikor húsz napon át kínoztak a rendőrök, a fizikai tűrőképességem határára értem. Abban a pillanatban különösen féltem a haláltól, és kompromisszumot kötöttem a Sátánnal. Az Úr Jézus tanítványaira gondoltam, akiket az Úr evangéliumának terjesztése érdekében halálra köveztek, ló után kötve vonszoltak, vagy keresztre szegeztek. Elviselték az üldöztetést az igazságosság kedvéért. Halálukkal a Sátán felett aratott győzelemről és a Sátán megalázásáról tettek bizonyságot, és Isten megemlékezett róluk. Az Úr Jézus azt mondta: „Aki meg akarja menteni az életét, elveszti azt, aki pedig elveszti az életét énértem, megtalálja azt” (Máté 16:25). De én mohón vágytam az életre, féltem a haláltól, ezért elárultam a nővért, és egy hitvány létbe kapaszkodtam. Bár a testem még életben volt, mindennap lelki gyötrelmektől szenvedtem, egy két lábon járó holttest voltam. Most már rájöttem, hogy még ha a rendőrség meg is csonkítana vagy megölne a hitemért, az olyan lenne, amit Isten helyeselne. Ezt felismerve szívem mélyén elhatároztam, hogy ha valaha újra elfog a nagy vörös sárkány, még ha ez az életem feláldozását is jelentené, akkor is szilárdan megállok a bizonyságtételemben Istenért, és jóváteszem múltbéli vétkemet.

Nem sokkal később a gyülekezet újabb széles körű letartóztatási hullámmal nézett szembe, és a gyülekezet engem bízott meg az utómunkálatokkal. A különböző feladatokról szóló megbeszéléseken aktívan részt vettem, és arra összpontosítottam, hogy az alapelveknek megfelelően járjak el, és legjobb tudásom szerint teljesítsem a feladataimat. A kötelességem végzése során, amikor megmutatkozott a romlott beállítottságom, aktívan kerestem az igazságot, hogy feloldjam azt. Gyakoroltam a tapasztalati tanúságtételekről szóló cikkek írását is. Szívem mélyén elhatároztam, hogy még ha nem is lesz a jövőben jó sorsom vagy rendeltetési helyem, akkor is igyekszem teljesíteni a kötelességeimet, és buzgón törekszem az igazságra, hogy egy kis vigaszt nyújtsak Isten szívének.

Ezekben az években a depresszió állapotában éltem. Bár bűntudatot és önutálatot éreztem, soha nem kerestem az igazságot, hogy megoldjam a problémáimat. Ez azt eredményezte, hogy az életem nem haladt előre az elmúlt néhány évben, és sok esélyt elszalasztottam arra, hogy elnyerjem az igazságot. Isten szavainak irányítása által kezeltem Istennel kapcsolatos félreértéseimet és korlátaimat, megszabadítottam magam a vétkeim kötöttségétől és korlátozásától, ami lehetővé tette, hogy normálisan végezzem a kötelességeimet, és törekedjek az igazságra. Szívem mélyéből, igazán hálás vagyok Istennek.