2004-ben Isten kiválasztott, hogy eljöjjek az Ő házába. Összejövetelek alkalmával időnként hallottam, amint a testvérek a tapasztalataikról beszélnek, és azt mondják, hogy betegség idején sem hagytak fel a kötelességeikkel, és csodálatos módon meggyógyultak. Tapasztalati tanúságtételekről szóló cikkeket is olvastam egyes testvérektől. Az egyik nővér rákos volt, de továbbra is ragaszkodott a kötelességei végzéséhez, Isten pedig észrevétlenül megszabadította a ráktól. Ezeket a bizonyságtételeket hallva ezt gondoltam magamban: „Amikor a testvérek a betegség próbatételével találkoztak, a hitre hagyatkozva tapasztalták meg azt: szilárdan álltak bizonyságtételükben, és jobban lettek. A jövőben tanulnom kell tőlük. Jöjjön bármilyen betegség vagy katasztrófa, nekem ragaszkodnom kell a kötelességeimhez, és szilárdan kell állnom bizonyságtételemben. Így én is Isten áldásaiban fogok élni, mint a testvérek.”

2011-ben, egy nyári napon délben a hétéves kisfiam a nappaliban görkorcsolyázott, és véletlenül magára rántotta a tévékészüléket. Mindene erősen vérzett, még az orra is. Nagyon kiborultam, a torkomban dobogott a szívem. Rögtön Istenhez kezdtem imádkozni: „Istenem, bármi történjék is a fiammal, akár él, akár meghal, kérlek, ne engedd, hogy a szívem panaszkodjon!” Miután a fiamat megvizsgálták a kórházban, az orvos azt mondta, hogy tartsam otthon megfigyelés alatt, és ha nem lázasodik be, minden rendben lesz. Meggyógyult végül? Igen. Utána eltöprengtem ezen az eseten. Ebben a válságos helyzetben nem panaszkodtam, a fiam pedig hamarosan meggyógyult. Ez még inkább meggyőzött arról, hogy ha nem panaszkodom a bajban, hanem szilárdan állok a bizonyságtételemben, akkor megláthatom Isten oltalmát és áldásait. Attól kezdve még buzgóbban áldoztam fel magam. Bármilyen feladatokat is jelölt ki számomra a gyülekezet, bármennyi szenvedéssel vagy költséggel is jártak, én mindig engedelmeskedtem. Úgy éreztem, Istent szerető ember vagyok, és a jövőben Isten biztosan meg fog áldani.

2016 májusában otthonomtól távol végeztem a kötelességeimet. Egy napon levelet kaptam otthonról, amelyben az állt, hogy a fiam súlyos beteg, leukémiája van, és már be is fektették a kórházba. Miután elolvastam a levelet, kiürült az agyam, és a szobámba mentem imádkozni. Ott térdeltem az ágyon, nem bírtam abbahagyni a zokogást, és ezt mondtam: „Istenem, a fiam csak tizenkét éves. Tényleg el fogod venni tőlem?” Mást nem is bírtam mondani. Azonnal haza akartam menni, hogy gondját viseljem a fiamnak, vigasztaljam és bátorítsam, de aztán belegondoltam, hogy a gyülekezet életét antikrisztusok zavarják meg, hátráltatnak különféle munkákat, és kárt tesznek a testvérek életében. Ebben a válságos pillanatban Isten figyeli, hogy mit választok: a gyülekezet munkáját támogatom-e, vagy félreteszem a kötelességeimet, hogy a fiamat ápoljam. Jóbra gondoltam, aki szörnyű próbatételeket viselt el, fekélyekkel a testén, mégsem panaszkodott Istenre, hanem szilárdan állt a bizonyságtételében. Végül Isten megjelent neki, és nemcsak meggyógyította, de bőségesen meg is áldotta. Amikor arra gondoltam, hogy a fiam betegsége Isten kezében van, nekem is azt kellett választanom, hogy eleget teszek Istennek, végzem a kötelességeimet és nem hagyom, hogy a Sátán cselszövései diadalmaskodjanak. Hittem, hogy ha szilárdan állok a bizonyságtételemben, Isten megáldja a fiamat, hogy meggyógyuljon. Főleg, amikor belegondoltam, hogy Ábrahám alávetette magát Istennek, és kész volt feláldozni egyszülött fiát, Izsákot, Isten azonban nem vette el a fiát, hanem még jobban megáldotta őt, úgy éreztem, Isten most engem is próbára tesz a gyermekemen keresztül. Hittem, hogy ha Isten kezébe adom a fiamat, és szilárdan állok bizonyságtételemben, akkor Isten megáldja őt, hogy meggyógyuljon. Ezután nem is rágódtam többé a fiam betegségén, hanem belevetettem magam a kötelességeimbe.

Amikor hazatértem, a férjemtől megtudtam, hogy a fiunknak nincs is leukémiája, csak túl magas a fehérvérsejtszáma és gyenge az immunrendszere, ami viszont leukémiává alakulhat, ha nem kezelik időben. Több híres kórházban jártunk vele, de több szakorvosi konzultáció után sem tudtak diagnózist felállítani. Nem volt más választásunk, mint hazatérni konzervatív kezelésre. Több mint kétezer jüant költöttünk el kínai orvoslásra, de nem történt javulás. Ezt gondoltam magamban: „Isten számára nincs nehéz eset. Ha egyszer valaki őszintén Istenre hagyatkozik, és aláveti magát Neki, vajon nem tudja Isten könnyedén meggyógyítani őt?” Ezután gyakran beszélgettem a gyermekemmel: „Ebben a betegségben nem szabad panaszkodnunk, hanem alá kell vetnünk magunkat Isten vezénylésének és elrendezéseinek. Ha szilárdan állunk bizonyságtételünkben, Isten majd gondoskodik arról, hogy felgyógyulj a betegségedből.” Közben mindenfelé érdeklődtem népi gyógymódok felől, amelyeket alkalmazni lehetne a fiam betegségére. Egy hónap elteltével azonban a gyermekem állapota nemhogy nem javult, de még romlott is. Kezdtem negatívnak és lélekben gyengének érezni magam, és ezt gondoltam: „Szorgalmasan végzem a kötelességeimet, amióta a fiam megbetegedett. Akkor miért nem tartja meg őt Isten jó egészségben? Miért romlik az állapota az újabb kezelések ellenére? Ha ebből tényleg leukémia lesz, ahogy az orvosok mondták, nem lesz többé remény a fiam számára?” Minél többet gondolkodtam ezen, annál jobban megrémültem.

Egy reggel a férjem majdhogynem sírva mondta nekem: „Minden módszert kipróbáltunk a gyerek betegségére, de nem javul az állapota, sőt egyenesen romlik. Mit csináljunk?” A férjem gyötrődését látva leírhatatlan fájdalom fogott el. Ezért elővettem Isten szavait, hogy olvassak belőlük. Mindenható Isten azt mondja: „A megpróbáltatások során normális, hogy az emberek gyengék, vagy negatívak, vagy nincsenek tisztában Isten szándékával, vagy a gyakorlathoz vezető útjukkal. De mindenesetre legyen hited Isten munkájában, Jóbhoz hasonlóan nem szabad megtagadnod Istent. Bár Jób gyenge volt és megátkozta saját születése napját, nem tagadta, hogy az emberi életben minden dolgot Jahve adományozott, és Jahve az, aki mindezt el is veszi. Bármilyen próbatételen kellett is átmennie, ő megtartotta ezt a hitet. A te tapasztalatod szerint, függetlenül attól, hogy milyen finomításon mész keresztül Isten szavai által, amit Isten az emberiségtől megkövetel – röviden szólva –, az a hitük és az Istent szerető szívük. Azzal, hogy így dolgozik, az emberek hitét, szeretetét és törekvéseit tökéletesíti. Isten a tökéletesítés munkáját végzi az embereken, és ők nem látják, nem érzik; ilyen körülmények között szükség van a hitedre. Az emberek hitére akkor van szükség, amikor valami nem látható szabad szemmel, és a te hitedre akkor van szükség, amikor nem tudod elengedni a saját elképzeléseidet. Amikor nincs tisztánlátásod Isten munkájáról, akkor az az elvárás veled szemben, hogy legyen hited, határozott álláspontod és állj erősen a bizonyságtételedben. Amikor Jób eljutott erre a pontra, Isten megjelent neki és beszélt hozzá. Vagyis csak a hitedből kiindulva leszel képes meglátni Istent, és amikor van hited, Isten tökéletessé fog tenni téged. Hit nélkül nem tudja ezt megtenni” (Az Ige, 1. kötet – Isten megjelenése és munkája. Akik tökéletessé lesznek téve, azoknak finomításon kell átesniük). Isten szavainak olvasása után némi megértést nyertem arról, mi az igaz hit: hinni Istenben és szilárdan állni Mellette való bizonyságtételünkben, még akkor is, ha nem láthatunk vagy érinthetünk meg valamit, mint Jób, aki soha nem tagadta meg Istent. Isten erre vágyik. Beszéltem a férjemmel: „Ha csak olyankor hiszünk Istenben és tesszük a kötelességünket, amikor minden jól megy, az nem feltétlenül tükrözi az igaz hitet. Amikor próbatételekkel állunk szemben, és nem láthatjuk, mi lesz az eredményük, mégis képesek vagyunk kitartóan hinni Istenben és követni Őt, az a hit valóban hiteles, és ez Isten finomításának és próbatételeinek kívánt eredménye. Máskülönben csak az Ő kegyelme és adományai kedvéért hinnénk Istenben, a Sátán pedig vádolna és nem lenne hajlandó elismerni minket. Akár javul a fiunk állapota, akár nem, ha mi továbbra is követjük Istent, és alávetjük magunkat Neki, a Sátán vereséget szenved és megszégyenül, Isten pedig dicsőséget nyer általunk.” Amikor a férjem ezt hallotta, egyetértőleg bólogatott.

A fiunk állapota ezután sem mutatta a javulás jeleit. Egy napon a fiunk az ablakpárkányon könyökölve figyelte, amint más gyerekek iskolába mennek, táskával a hátukon. Irigykedve nézte őket, könnyes szemmel, és elfúló hangon így szólt: „Mama, az összes többi gyerek iskolába megy, de én nem, mert beteg vagyok. Mindig azt mondod, hogy vessem alá magam Istennek. Meddig kell még alávetnem magam, mire jobban leszek?” A fiam szavait hallva mintha kést forgattak volna a szívemben. A hitem nem bírta tovább. Ezt gondoltam magamban: „Amióta a gyermekem megbetegedett, szenvedek, de szilárdan kitartok a kötelességeimben. Már mindent megtettem az együttműködés érdekében. Hogyhogy Isten még mindig nem gyógyította meg a fiamat? Nem elég őszinte a szívem? Ha a fiam nem gyógyul meg, és amputációra lesz szükség, milyen jövő vár rá?” Ezekre a rémisztő következményekre gondolva a szívem olyan kínokon ment keresztül, mintha húsdarálóba került volna. A fájdalomnak erre a szintjére érve Istenhez imádkoztam: „Istenem, miért nem javul a fiam állapota? Túl csekély az érettségem, komolyan nem bírom ezt tovább. Isten, kérlek, világosíts meg, hogy megértsem a Te szándékodat!”

Szeptember végén a vezetőnk levelet írt nekem, amelyben az együttműködésemet kérte egy bizonyos kötelességhez. Elutasítottam, mert annyira aggódtam a fiam betegsége miatt. Később ráébredtem, hogy annyi éven át, amióta hiszek Istenben, egyszer sem utasítottam el kötelességet, bármekkora nehézséggel is álltam szemben. Ma azonban elutasítottam egy kötelességet a fiam betegsége miatt. Ez a felismerés nagyon feldúlt. Ahogy átgondoltam Istenhez való hozzáállásomat ez idő alatt, rájöttem, hogy csak felületesen imádkoztam és olvastam Isten szavait. Nem volt erő a szívemben. Miközben mindennap beadtam a fiamnak a gyógyszerét, a szívem félelemmel és szorongással volt tele. Állandóan azon aggódtam, hogy a fiam állapota nem fog javulni, és elveszíthetem őt, ezért nem a kötelességeimre összpontosítottam. Amikor erre gondoltam, hirtelen ráébredtem: vajon nem árulom el Istent? Isten szavaira gondoltam: „Rendkívül fontos, hogy hogyan tekintetek Isten megbízatásaira, ez nagyon komoly dolog. Ha nem tudod teljesíteni azt, amit Isten az emberekre bízott, akkor nem vagy alkalmas arra, hogy az Ő jelenlétében élj, és büntetést érdemelsz. Tökéletesen természetes és indokolt, hogy az embereknek teljesíteniük kell minden megbízatást, amelyet Isten rájuk bíz. Ez az ember legfőbb kötelezettsége, és ugyanolyan fontos, mint a saját élete. Ha nem veszed komolyan Isten megbízatásait, akkor a legsúlyosabb módon árulod el Őt. Ez esetben szánalmasabb vagy, mint Júdás, és átkozottnak kell lenned” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Hogyan ismerhető meg az ember természete?). Isten szigorú ítélő szavaiból éreztem az Ő haragját. Kiderült, hogy Isten megbízatását félvállról venni súlyos hiba. Isten hozzáállása azokhoz, akik elutasítják az Ő megbízatását, utálat és átok. Beleborzongtam e szavak olvasásába. Éveken át hittem Istenben anélkül, hogy az igazságvalóság birtokában lettem volna; amikor olyan helyzetekkel szembesültem, amelyek nem egyeztek az elképzeléseimmel, még mindig képes voltam otthagyni a kötelességeimet és elárulni Istent. Erre ráébredve bűnbánattal imádkoztam Istenhez.

Keresés közben olvastam egy részletet Isten szavaiból. „Ezekben a napokban a legtöbb ember ilyesfajta állapotban van: Hogy áldásokat nyerjek, fel kell áldoznom magam Istenért, és meg kell fizetnem az árat Érte. Hogy áldásokat nyerjek, mindent ott kell hagynom Istenért; be kell teljesítenem, amivel Ő megbízott, és jól kell végeznem a kötelességemet. Ezt az állapotot az áldások elnyerésének szándéka uralja, ami példa arra, hogy valaki kizárólag abból a célból áldozza Istennek magát, hogy jutalmakat szerezzen Tőle, és koronát nyerjen. Az ilyen emberek szívében nincs jelen az igazság, és bizonyos, hogy megértésük pusztán néhány szóból és doktrínából áll, amellyel kérkednek, bárhová mennek. Az ő útjuk Pál útja. Az ilyen emberek hite a folyamatos gürcölés cselekedete, és a lelkük mélyén úgy érzik, hogy minél többet tesznek, az annál inkább bizonyítja Istenhez való hűségüket; hogy minél többet tesznek, Ő bizonyosan annál elégedettebb lesz; és hogy minél többet tesznek, annál inkább kiérdemlik, hogy koronát nyerjenek Isten színe előtt, és annál nagyobb áldásokban fognak részesülni. Úgy gondolják, hogy ha képesek szenvedést eltűrni, igét hirdetni és meghalni Krisztusért, ha fel tudják áldozni saját életüket, és teljesíteni tudnak minden kötelességet, amellyel Isten megbízta őket, akkor ők fogják elnyerni a legnagyobb áldásokat, és bizonyosan koronát fognak kapni. Pontosan ezt képzelte és erre törekedett Pál. Pontosan ezen az úton járt, és ilyen gondolatok vezérletével munkálkodott Isten szolgálatában. Talán ezek a gondolatok és szándékok nem sátáni természetből erednek? Olyan ez, mint amikor a világi emberek azt hiszik, hogy földi életükben a tudásra kell törekedniük, és miután megszerezték azt, kiemelkedhetnek a tömegből, tisztségeket viselhetnek, és státuszra tehetnek szert. Úgy gondolják, hogy ha már van státuszuk, valóra válthatják ambícióikat, és bizonyos mértékű sikerre vihetik vállalkozásukat vagy családi praxisukat. Hát nem ezen az úton jár minden nem hívő? Azok, akiket ez a sátáni természet ural, hitükben csak Pálhoz lehetnek hasonlók. Azt gondolják: »Mindent el kell vetnem, hogy feláldozzam magam istenért. Hűségesnek kell lennem isten előtt, és végül majd nagyszerű jutalmakat és koronákat kapok.« Ez ugyanaz a hozzáállás, amely a világi dolgokra törekvő világi embereket jellemzi. Ők egyáltalán nem különböznek ettől, és ugyanannak a természetnek vannak alávetve. Azok az emberek, akikben ez a fajta sátáni természet van, kinn a világban arra törekednek, hogy tudást, ismereteket, státuszt szerezzenek, és hogy kiemelkedjenek a tömegből. Ha hisznek Istenben, akkor pedig arra törekednek, hogy nagyszerű koronákban és nagyszerű áldásokban részesüljenek. Ha az emberek nem az igazságra törekednek, amikor hisznek Istenben, biztosan ezt az utat választják. Ez megváltoztathatatlan tény, természeti törvény. Azoknak az embereknek az útja, akik nem törekednek az igazságra, szöges ellentétben áll Péter útjával” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Hogyan járjunk Péter útján?). Isten leleplező szavai révén megláttam, hogy évek során át nem azért mondtam le annyi mindenről és vállaltam annyi áldozatot, hogy jól végezzem a kötelességemet és eleget tegyek Istennek, hanem hogy üzleteljek Istennel, és mindig az a szándék vezetett, hogy áldásokat nyerjek. Pál útját követtem, amely áldásokra törekszik. Amióta elfogadtam Isten utolsó napokbeli munkáját, láttam, hogy amikor egyes testvérek betegség és próbatételek idején szilárdan megálltak bizonyságtételükben, megkapták Isten gondoskodását, oltalmát és áldásait. Ezért bármilyen nehéz vagy kockázatos kötelességeket is jelölt ki számomra a gyülekezet, én fenntartás nélkül együttműködtem. A szívemben szilárdan hittem, hogy amennyiben szenvedek és árat fizetek Istenért, nem panaszkodom a hányattatások közepette, hanem kitartok a kötelességeim végzésében, biztosan megkapom Isten áldásait. Amikor megtudtam, hogy a fiam súlyos beteg, akkor is azt választottam, hogy teszem a kötelességeimet és feláldozom magam Istenért, hogy Isten meggyógyítsa a fiamat. Amikor azonban a fiam állapota hosszú időn át nem javult, neheztelni kezdtem Istenre. Alkualapként használtam múltbeli lemondásaimat és áldozataimat, vitatkoztam Istennel és ágáltam Ellene, panaszkodtam, hogy nem oltalmazza a fiamat, sőt, még a kötelességeim végzését is megtagadtam. Teljesen leleplezve láttam önző, hitvány, előnyöket hajhászó, sátáni természetemet. Istenért vállalt lemondásaimat és áldozataimat arra használtam, hogy áldásokat követeljek Tőle. Rájöttem, hogy ugyanazon az úton járok, mint Pál. Pál azért hozott áldozatot és fizette meg az árat Istenért, mert jutalmakat és koronát várt, és üzletelt Istennel. Becsapta Istent és ellenállt Neki, végül pedig csak elítélést és büntetést kapott Tőle. Visszagondolva az Istenbe vetett hitem éveire, mivel nem törekedtem az igazságra, és nem kerestem Isten szándékait az Ő szavaiban, Istenért vállalt áldozatomat és a kötelességem végzését egyfajta üzletnek tekintettem. Beláttam, milyen önző és megvetendő vagyok valójában, teljesen méltatlan Isten üdvösségére!

Aztán Isten következő szavait olvastam: „Te Jób próbatételein mész keresztül, ugyanakkor Péter próbatételein is átesel. Amikor Jób megmérettetett, akkor szilárdan megállt bizonyságtételében, és végül Jahve megnyilatkozott neki. Csak azután vált méltóvá arra, hogy meglássa Isten arcát, miután bizonyságtételében szilárdan megállt. Vajon miért hangzott ez el: »Elrejtőzöm a szenny földje elől, de megmutatom Magam a szent királyságnak«? Ez azt jelenti, hogy csak akkor vagy méltó meglátni Isten arcát, ha szent vagy és bizonyságtételedben szilárdan megállsz. Ha nem tudsz tanúságot tenni Érte, akkor nem vagy méltó arra, hogy meglásd az Ő arcát. Ha visszavonulsz vagy panaszt teszel Isten ellen a finomítások során, így nem tudsz szilárdan megállni Mellette való bizonyságtételedben, és a Sátán nevetségének tárgyává válsz, akkor nem fogod elnyerni Isten megjelenését. Ha olyan vagy, mint Jób, aki a próbatételek közepette elátkozta a saját testét és nem panaszkodott Istenre, és képes volt meggyűlölni saját testét anélkül, hogy panaszkodott volna, vagy vétkezett volna a szavai által, akkor bizonyságtételedben szilárdan megállsz. Amikor bizonyos fokig átesel finomításokon, és még mindig olyan tudsz lenni, mint Jób, teljesen alávetett Isten előtt, és nem lesznek Vele szemben más követelményeid vagy saját elképzeléseid, akkor Isten meg fog jelenni neked” (Az Ige, 1. kötet – Isten megjelenése és munkája. Akik tökéletessé lesznek téve, azoknak finomításon kell átesniük). „Bár Isten különböző környezetekben, különböző módokon tesz próbára minden egyes embert, Ábrahámban meglátta, amit akart, látta, hogy Ábrahám szíve igaz, alávetettsége pedig feltétel nélküli. Isten pontosan erre a »feltétel nélküliségre« vágyott. Az emberek gyakran mondják: »Én már felajánlottam ezt, már lemondtam arról – miért nem elégedett velem Isten még mindig? Miért tesz ki engem folyton próbatételeknek? Miért tesz állandóan próbára?« Ez egy tényt jelez: Isten nem látta a szívedet és nem nyerte el a szívedet. Ez azt jelenti, hogy nem látott olyan őszinteséget, mint amikor Ábrahám képes volt felemelni a kését, hogy saját kezűleg megölje a fiát és felajánlja Istennek. Nem látta a feltétel nélküli alávetettséget, és nem vigasztaltad meg Őt. Természetes tehát, hogy Isten folyton próbára tesz téged” (Az Ige, 2. kötet – Isten megismeréséről. Isten munkája, Isten természete és Isten Maga II.). Isten szavaiból megértettem, hogy Isten azokat áldja meg, akik őszintén Érte áldozzák magukat. Akárhogyan is cselekszik Isten, ők feltétel nélkül alávetik magukat az Ő vezénylésének és elrendezéseinek, követelések, kérések vagy személyes beszennyezések nélkül. Ez az igaz bizonyságtétel. Muszáj volt Jóbra gondolnom. Ő csak hallott Istenről, és mégis, amikor minden vagyonát és gyermekét elveszítette, fekélyek borították a testét, és még a felesége is kigúnyolta, ő akkor is ragaszkodott ahhoz, hogy félje Istent és kerülje a rosszat, és azt mondta: „Jahve adta, Jahve vette el, áldott legyen Jahve neve!” (Jób 1:21). Jób nem próbált alkudozni Istennel vagy bármit követelni Tőle; mindvégig tiszta szívvel fordult Felé. Ha Ábrahámot vesszük, ő százéves volt, amikor megszületett a fia, Izsák, akit nagyon szeretett. Amikor Isten azt kérte tőle, hogy ajánlja fel Izsákot áldozatul, bár ragaszkodást érzett a fia iránt, mégsem ez határozta meg az életét. Készségesen felajánlotta Izsákot az oltáron. Az ő hitük és Istennek való alávetettségük abszolút volt és feltétlen, alkudozás és követelések nélkül. Ők tisztán követték Isten útját, nem pedig áldásokért vagy személyes nyereségért. Bizonyságtételük valóban dicséretre és csodálatra méltó volt. Én azonban ezt mindig félreértettem. Amikor betegséggel vagy bajjal szembesültem, amennyiben sikerült panaszkodás nélkül tovább végeznem a kötelességeimet, úgy gondoltam, ez a jó magatartás elegendő ahhoz, hogy szilárdan álljak bizonyságtételemben, eleget tegyek Istennek, és elnyerjem az Ő áldásait. De az áldozatom mögött nem volt őszinteség és Istennek való alávetettség. Az áldozataimat kizárólag a csalás, alkudozás és követelőzés vezérelte. Ez egyáltalán nem volt hiteles bizonyságtétel, ez a viselkedés gyűlöletes volt Isten előtt, és nem érdemelte meg az Ő áldásait. Régen számtalanszor olvastam Jób és Ábrahám bizonyságtételéről, de nem arra figyeltem, hogy miként követték Isten útját, félték Őt és kerülték a rosszat, és hogyan maradtak hűségesek Istenhez és alávetettek Neki, hanem arra, hogy milyen áldásokat nyertek, miután szilárdan megálltak bizonyságtételükben. Ez mind azért volt, mert előnyöket hajhászó, sátáni természetem vezérelt. Isten szavainak leleplezése által nyertem némi ismeretet arról, hogy mi minősül hiteles bizonyságtételnek.

Később eltöprengtem: Amióta hiszek Istenben, éveken át mindig úgy gondoltam, hogy ha áldozatot hozok Istenért, akkor Istennek meg kell áldania engem, hiszen ezt jelenti Isten igazságossága. Ezért amikor a fiam állapota nem javult, hanem rosszabbra fordult, a szívem megtelt panaszokkal és félreértésekkel, és még a kötelességemet is megtagadtam. Kerestem, hogyan kezelhetném helyesen ezt a helyzetet. Keresésem során rábukkantam Isten szavainak egy részletére. „Az igazságosság semmi esetre sem méltányosság vagy észszerűség; nem puszta egyenlő elbírálás, és nem arról szól, hogy az elvégzett munkádnak megfelelően kiosztják neked, amit érdemelsz, vagy fizetnek neked az elvégzett munkádért, illetve megkapod a járandóságodat aszerint, amekkora erőfeszítést teszel. Ez nem igazságosság, ez csupán korrektség és észszerűség. Nagyon kevés ember képes megismerni Isten igazságos természetét. Tegyük fel, hogy Isten megsemmisítette volna Jóbot, miután Jób tanúságot tett Mellette: Ez igazságos lenne? Valójában az lenne. Miért hívják ezt igazságosságnak? Hogyan tekintenek az emberek az igazságosságra? Ha valami összhangban van az emberek elképzeléseivel, akkor nagyon könnyű azt mondaniuk, hogy Isten igazságos; azonban, ha úgy látják, az a dolog nincs összhangban az elképzeléseikkel – ha ez olyasvalami, amit képtelenek megérteni – akkor nehéz lenne azt mondaniuk, hogy Isten igazságos. Ha Isten annak idején elpusztította volna Jóbot, az emberek nem mondták volna, hogy Ő igazságos. Valójában azonban, akár romlottak az emberek, akár nem, és akár mélységesen romlottak, akár nem, kell Istennek igazolnia Magát, amikor elpusztítja őket? Meg kellene magyaráznia az embereknek, hogy milyen alapon cselekszik így? El kell-e Istennek mondania az embereknek azokat a szabályokat, melyeket Ő rendelt el? Nincs rá szükség. Isten szemében, aki romlott, és aki hajlamos Istennel szembefordulni, nem ér semmit; akárhogy is kezeli Isten őket, az helyénvaló lesz, és minden Isten elrendezése. Ha nem tetszenél Istennek, és azt mondaná, hogy nem veszi hasznodat a tanúságtételed után, és ezért elpusztítana téged, ez is az Ő igazságossága lenne? Az lenne. Talán most még nem vagy képes felismerni ezt a tényekből, de a doktrínában meg kell értened. [...] Minden, amit Isten tesz, az igazságos. Habár az emberek talán nem képesek érzékelni Isten igazságosságát, nem szabadna tetszés szerint ítéletet mondaniuk. Ha valami, amit Ő tesz, észszerűtlennek tűnik az emberek számára, illetve, ha van róla bármilyen elképzelésük, és ez arra vezeti őket, hogy azt mondják, Ő nem igazságos, akkor ők igen észszerűtlenek. Látod, hogy Péter néhány dolgot felfoghatatlannak talált, de biztos volt benne, hogy Isten bölcsessége volt jelen és az Ő jóakarata volt azokban a dolgokban. Az emberek nem hatolhatnak mindennek a mélyére; oly sok dolog van, amit ők nem foghatnak fel. Ennélfogva, Isten természetét megismerni nem egyszerű dolog” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). Az Isten általi leleplezésemet átgondolva rájöttem, hogy nincs tiszta megértésem Isten igazságos természetéről. Valaha úgy gondoltam, hogy ha Istenért áldozzuk magunkat, és szilárdan állunk bizonyságtételünkben, akkor Istennek meg kell áldania minket, el kell vennie minden nehézségünket és fájdalmunkat, és meg kell engednie, hogy az Ő áldásaiban éljünk. Számomra így tűnt méltányosnak és észszerűnek; úgy gondoltam, ez Isten igazságossága. Ez a fajta értelmezés nincs összhangban Isten szándékával. Isten a Teremtő, az emberek pedig teremtett lények. Az, hogy Isten miként bánik velünk, az az Ő dolga, mi pedig nem támaszthatunk észszerűtlen követeléseket Istennel szemben. Az, hogy Isten megáldotta Jóbot, amikor szilárdan állt bizonyságtételében, Isten igazságossága volt, de Ő akkor is igazságos lenne, ha nem áldotta volna meg Jóbot. Isten beállítottságának lényege az igazságosság. Én azonban nem láttam be ezt. Úgy hittem, hogy az igazságosság egyenlő elbírálást, méltányosságot és észszerűséget jelent. Úgy gondoltam, hogy ha áldozatot hozok Istenért, áldásokat kell nyernem jutalmul. Ez a gondolkodásmód csupa üzletelés volt. Amikor a fiam megbetegedett, bár kitartottam a kötelességeim végzésében, emögött egy hátsó szándék húzódott meg: hogy kegyelmet követeljek Istentől és elérjem, hogy elvegye a fiam betegségét. Ez valójában nem bizonyságtétel volt, hanem üzletelés. A gyermekem betegsége nélkül az Istennel való alkudozásom hitvány indítékai nem lepleződtek volna le. Láttam, hogyan működik Isten bölcsessége, és ráébredtem, hogy nincs bennem lelkiismeret és értelem. A gyermekem betegségére való tekintet nélkül kész voltam alávetni magam Isten vezénylésének és elrendezéseinek, és jól végezni a kötelességeimet teremtett lényként.

Később elolvastam egy részletet Isten szavaiból. „Nincs összefüggés az ember kötelessége és aközött, hogy áldott vagy átkozott-e. A kötelesség az, amit az embernek teljesítenie kell; ez az ő mennyei hivatása, és nem függhet ellentételezéstől, feltételektől vagy okoktól. Csak akkor teljesíti kötelességét. Áldottnak lenni az, amikor valaki tökéletessé válik, és az ítélet megtapasztalása után élvezi Isten áldásait. Átkozottnak lenni az, amikor valakinek nem változik a beállítottsága, miután megtapasztalta a fenyítést és az ítéletet, ez az, amikor nem azt tapasztalja, hogy tökéletessé vált, hanem hogy büntetést kapott. De függetlenül attól, hogy áldottak vagy átkozottak, a teremtett lényeknek teljesíteniük kell a kötelességüket, azt téve, amit tenniük kell, és azt, amire képesek; ez a legkevesebb, amit egy embernek, egy Istent kereső személynek tennie kellene. Nem szabad csak azért teljesítened a kötelességedet, hogy áldott legyél, és nem szabad megtagadnod a cselekvést attól való félelmedben, hogy átkozott leszel” (Az Ige, 1. kötet – Isten megjelenése és munkája. A megtestesült Isten szolgálata és az emberi kötelesség közötti különbség). Isten szavai világos választ adtak nekem: A kötelesség végzése mennyei hivatás. Semmi köze nincs sem az áldásokhoz, sem a balszerencséhez; ez az, amit tennünk kell. Valaha elképzelésekkel és képzelődésekkel éltem, és azt hittem, hogy ha ki tudok tartani a kötelességeimben, akkor megérdemlem Isten áldásait, Istennek pedig vigyáznia kell a családomra. Most megértettem, hogy ez hibás nézőpont volt. Akár javul a gyermekem állapota, akár nem, nem szabad alkudoznom Istennel. Attól kezdve kész voltam alávetni magam Isten vezénylésének és elrendezéseinek, és jól végezni kötelességeimet és feladataimat. Három nap múlva levelet kaptam a felső vezetőségtől, amelyben az állt, hogy sürgős munka vár rám. Bár nem szívesen hagytam ott a gyermekemet, megértettem, hogy nem élhetek kizárólag a ragaszkodásom szerint. Megvan a magam küldetése, amit teljesítenem kell, a gyermekem betegsége pedig Isten kezében van. Kész voltam Istenre bízni a gyermekemet, és alávetni magam az Ő vezénylésének és elrendezéseinek. Aztán mentem, hogy tegyem a kötelességemet.

Három hónap múlva hazatértem, hogy meglátogassam a fiamat, és megtudtam, hogy a férjem elvitte őt egy vidéki orvoshoz kezelésre. A fiam lábáról lement a duzzanat, és az állapota napról napra javult. Év végén az orvos azt mondta: „Ez a gyermek nagyon gyorsan meggyógyult. Elmúlt a betegsége.” Amikor hallottam ezt az eredményt, rendkívül, kimondhatatlanul izgatott lettem.

Ez után a tapasztalat után nyertem némi ismeretet Isten igazságos természetéről. Arra is ráébredtem, hogy az igazság elnyerésére való törekvés és a kötelességeink teljesítése teremtett lényként az Istenbe vetett hit legfontosabb részei. Nem szabad Istentől fizikai előnyöket, családi békességet, betegségtől és katasztrófától való mentességet, kedvező sorsot és rendeltetési helyet kérnünk. Ezek észszerűtlen követelések. Ha a hitünkben elképzelésekre és képzelődésekre hagyatkozunk, sohasem mehetünk be az igazságvalóságba. Csak ha megtapasztaljuk Isten szavainak ítéletét és fenyítését, valamint próbatételeken és finomításon megyünk keresztül, akkor nyerhetjük el az igazságot, vethetjük le a romlottságot és élhetünk Isten jelenlétének fényében. Bár a fiam betegsége által elviseltem némi fájdalmat és finomítást, ez leleplezte régóta fennálló, romlott tisztátalanságaimat és az Istenben való hittel kapcsolatos téves nézőpontjaimat. Ez a tapasztalat segített megismernem magamat, az igazságot keresnem és ráébrednem, milyen bizonyságtételt helyesel Isten. Képessé tett arra, hogy azonnal kijavítsam hibás nézőpontjaimat és a helyes úton járjak. Ez Isten kegye irántam!