Írta: Daisy, Egyesült Államok

2022 októberében két videómunka-felügyelőt elbocsátottak. Ez azért történt, mert a vezetőnk hiába hangsúlyozta újra és újra ennek a munkának a fontosságát, ők soha nem igyekeztek a feladatokkal. Csak a mindennapos dolgokkal foglalkoztak, nem oldottak meg semmiféle problémát, valójában nem vettek részt a videókészítésben, ami késleltette a munkát. A vezető nagyon dühös volt, és azt mondta, hogy az ilyen emberek megbízhatatlanok és felelőtlenek, nem veszik komolyan a munkájukat, és nem alkalmasak felügyelőnek, így azonnal elbocsátotta őket. Megdöbbentem, amikor ezt meghallottam. Azt hittem, rendesen végzik a kötelességüket. Még akkor is, ha kissé eredménytelenek, passzívak voltak, és nem viseltek terhet, ez nem volt olyan nagy probléma. Egy bizonyos fokig mindenki ilyen volt. Tényleg megérdemelték, hogy ezért elbocsássák őket? Később a vezető megkérdezte, hogyan végezzük általában a kötelességünket: vajon hajtjuk magunkat, mindent beleadunk, és tényleg keményen dolgozunk? Megpróbálunk a lehető leghatékonyabbak és legproduktívabbak lenni? Ezen kérdések hallatán olyan nyugtalan lettem, hogy fel sem mertem nézni. Tudtam, hogy a közelében sem járok ezeknek a követelményeknek, és amikor azt hallottam, hogy a vezető leleplezi és boncolgatja azokat a felügyelőket, mint akik „komolytalanok”, „felelőtlenek a kötelességeikben, és nem igyekeznek eléggé”, akkor még nyugtalanabb lettem. Ráébredtem, hogy én is így végzem a kötelességemet. Nem sokkal ezelőtt a vezető megbízott, hogy kövessem nyomon a videós munkát. Én először felkutattam az alapelveket, tanulmányoztam a szükséges készségeket, és átgondoltam, hogy miként lehetne a munkát gyorsan elvégezni. De egy pár nap után nem hagytak nyugodni az ilyen gondolatok: „A videókészítés nagyon összetett dolog. Csak most kezdtem el csinálni, és sok mindennel nem vagyok még tisztában; elkerülhetetlenek a problémák. Megteszem, amit tudok. A végén a vezető úgyis ellenőrizni fogja. Még ha lesznek is problémák, meg fogja érteni.” Így aztán mindennap rutinszerűen végeztem a dolgokat. Beszéltem a munka sürgősségéről, de amikor a vezető nem sürgetett minket, a munkánk hatékonysága észrevétlenül csökkent. Két hétbe telt elvégezni egy heti munkát, és az öntözési munkát sem követtem nyomon, ami az én feladatom volt. Néha bűntudatom volt, de úgy éreztem, a munka nem csúszik túl sokat, úgyhogy nem aggódtam miatta. Később a vezető más munkát is rám bízott, és ahhoz is ugyanilyen volt a hozzáállásom. Bár ránézésre elfoglaltnak tűntem, egyáltalán nem igyekeztem, és nem oldottam meg sok valódi problémát. Néha eltűnődtem: „Több munkáért vagyok felelős, tehát az időbeosztásomnak sűrűbbnek kellene lennie, több dologgal kellene törődnöm, és stresszesebbnek kellene éreznem magam. Miért nem érzek így? Elég nyugodtnak érzem magam a nap végén.” Arra gondoltam, hogy bölcsebben osztom majd be az időmet, és szorosabb időbeosztást készítek, hogy így hatékonyabb legyek, és több munkát végezzek el. De azután arra gondoltam: „Már így is eléggé elfoglalt vagyok. Miért követeljek olyan sokat magamtól?” Így elvetettem ezt az ötletet. Addig nem is siettettem a dolgokat a kötelességemben, amíg azt a két felügyelőt el nem bocsátották. A vezető két követelményt támasztott a kötelességeinkkel kapcsolatban. Meg kellett erőltetnünk magunkat, mindent bele kellett adnunk, és a lehető leghatékonyabbnak és legproduktívabbnak kellett lennünk. Egyiket sem sikerült elérnem. A kötelességemben többnyire megbízhatatlan és felületes voltam. Nem volt istenfélő szívem, és még kevésbé voltam hűséges. Kimondhatatlan félelem lett úrrá rajtam. Ha a vezető rájönne a hozzáállásomra, vajon én lennék a következő, akit elbocsátanak? Ha nem változtatok a viselkedésemen, bármelyik pillanatban felfedhetnek. Isten elé járultam imádságban: „Istenem, annyira megbízhatatlan voltam mostanában a kötelességemben. Attól tartok, hogy egy nap felfednek és kirekesztenek. De leginkább félelmet és idegességet érzek a szívemben, nem ismerem valójában a romlott beállítottságomat, és nem is gyűlölöm azt. Kérlek, vezess engem, hogy megismerjem magam, és megváltoztassam helytelen állapotomat!”

Később azon gondolkodtam: „Miért kezdtem félni és óvakodni annyira Istentől azoknak a felügyelőknek az elbocsátása miatt?” Rájöttem, hogy ez részben azért volt, mert nem tudtam átlátni a problémáik lényegét. Azt gondoltam, hogy nem is olyan komolyak a problémáik, így nem voltam képes igazán elfogadni azt, ami velük történt. Megtaláltam Isten szavait ezzel a problémával kapcsolatban. Isten szava azt mondja: „Most Isten egész választott népe gyakorolja a kötelességei végzését, és az emberek kötelességeinek végrehajtásán keresztül Isten tökéletesíti az emberek egyik csoportját, egy másikat pedig kiiktat. Vagyis a kötelesség végrehajtása az, amely felfed mindenféle embert, és mindenfajta csalárd ember, álhívő és gonosz ember fel lesz fedve és ki lesz iktatva a kötelessége végzése során. Azok, akik odaadóan hajtják végre a kötelességüket, becsületes emberek; azok, akik következetesen felületesek, csalárd, ravaszkodó emberek, és ők álhívők; azok pedig, akik bomlasztanak és zavart keltenek a kötelességük végrehajtása során, és a legkevésbé sem hajlandók bűnbánatot tartani, gonosz emberek és antikrisztusok. Jelenleg még mindig sokféle probléma létezik sokaknál azok közül, akik kötelességet hajtanak végre. Egyesek mindig nagyon passzívak a kötelességükben, mindig csak ülnek, várnak és másokra támaszkodnak. Milyen hozzáállás ez? Ez felelőtlenség. Isten háza elrendelte számodra, hogy hajts végre egy kötelességet, mégis eltelt több nap, és te még mindig nem végeztél semmilyen konkrét munkát. Sehol sem vagy látható a munkahelyen, és sokan nem találnak téged, amikor megoldandó problémáik vannak. Nem vállaltad fel ezt a munkát. Ha egy vezető érdeklődik a munka felől, mit fogsz mondani neki? Jól tudod, hogy ez olyan munka, amit el kellene végezned, de te nem teszed meg. Mi a csudát képzelsz? Azért nem végzel semmilyen munkát, mert alkalmatlan vagy rá? Vagy csak sóvárogsz a kényelemre? Pontosan mi a hozzáállásod a kötelességedhez? Csak szavakról és doktrínákról beszélsz, és csak kellemesen hangzó dolgokat mondasz, ám semmilyen tényleges munkát nem végzel. Ha nem akarod elvégezni a kötelességedet, akkor le kellene mondanod. Ne maradj a pozíciódban úgy, hogy közben semmilyen valós munkát nem végzel! Ezzel vajon nem okozol kárt Isten választott népének, és nem késlelteted a gyülekezet munkáját? A beszédedből úgy tűnik, hogy mindenféle doktrínát értesz, de amikor arra kérnek, hogy hajts végre egy kötelességet, felületes vagy, és a legkevésbé sem vagy lelkiismeretes. Ilyen az, amikor őszintén Istenért áldozod magad? Nem vagy őszinte, amikor Istenről van szó, mégis őszinteséget színlelsz. Vajon képes vagy megtéveszteni Őt? Abból, ahogy általában beszélsz, úgy tűnik, hogy micsoda nagy hited van; még arra is vágysz, hogy a gyülekezet tartóoszlopa és kősziklája legyél. De amikor kötelességet végzel, annyira sem vagy hasznos, mint egy szál gyufa. Ezzel vajon nem Istent próbálod becsapni szemrebbenés nélkül? Tudod te, mi vár rád, ha megpróbálod megtéveszteni Istent? Visszautasít majd téged, és ki fog iktatni! Minden embert felfednek a kötelességei végzése során – amint valaki felvállal egy kötelességet, nem kell sokáig várni, hogy feltáruljon, becsületes ember-e vagy csalárd ember, valamint az is, hogy az igazság szeretője-e vagy sem” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Csak azáltal tudja valaki megélni az emberi hasonlatosságot, hogy becsületes ember). Isten szava világossá tette, hogy azok, akik mindig felületesek és megbízhatatlanok a kötelességeikben, és azzal a kevés munkával akarják kiszúrni a gyülekezet szemét, amit elvégeznek, azok a természetüknél fogva szegényes emberi mivolttal rendelkező, megbízhatatlan és csalárd emberek, és nem áldozzák fel magukat igazán Istenért. Végül Isten mindannyiukat kirekeszti. Visszagondoltam az elbocsátott felügyelőkre. Nagyon fontos munkáért voltak felelősek, de csak a „felügyelő” címet vették magukra. Legbelül nem vállalták fel a terhet, és rutinszerűen végezték a kötelességeiket nap mint nap, anélkül, hogy felülvizsgálták volna, miért olyan eredménytelen a munkájuk, milyen problémákba ütköznek a többiek a kötelességeikben, vagy miként kellene irányítaniuk és nyomon követniük a munkát. A többiek állandóan emlékeztették őket, hogy legyenek kezdeményezőbbek, hogy okosan tervezzék meg a munkát és növeljék a hatékonyságát. Ezt meg is ígérték, de azután semmi változás nem történt. Passzívak voltak, és úgy kellett noszogatni őket a munkára. Az egyikük különösen jól beszélt, tehetséges volt, és jó képességű, de felügyelőként még több mint egy hónap után sem ismerte a munka alapjait, és hogy hogyan szervezze a csapat tagjait. Nagyon felületes és felelőtlen volt. Arra gondoltam, hogy Isten szava világosan beszél a vezetők felelősségéről, és hogy a vezetőnk is gyakran beszélt a kötelességeink végzésének értelméről és fontosságáról. Ők tudták mindezt, mégis felületesek voltak. Nem olyan emberek voltak, akik szeretik az igazságot, vagy törekszenek rá, és egyáltalán nem volt istenfélő szívük. Eszembe jutott, hogy Isten azt mondta: „Ha könnyelműen kezeled Isten megbízatásait, az a legsúlyosabb elárulása Istennek. Ha így teszel, szánalmasabb vagy, mint Júdás, és átkozottnak kell lenned” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Hogyan ismerhető meg az ember természete?). Korábban azt gondoltam, hogy csak azok árulják el Istent, akik nem hajlandók elvégezni vagy feladják a kötelességeiket, de Isten szavai rávilágítottak, hogy amikor a gyülekezet fontos feladatot bíz valakira, és ő lomha és gondatlan, mindig felületes a hozzáállása, és veszteséget okoz a munkának, akkor az hanyagság és árulás. Nem volt túlzott szigor a vezető részéről, hogy elbocsátotta ezeket a felügyelőket. Összhangban volt Isten szavával és az alapelvekkel. Azért nem tudtam elfogadni, mert nem Isten szava szerint láttam az embereket és a dolgokat, ami miatt óvakodtam Istentől. Igazán tudatlan voltam! Rájöttem, hogy a viselkedésem nagyon hasonlít az övékhez, ezért sürgősen el kellett gondolkodnom a saját kötelességemmel kapcsolatos problémákon.

Később rábukkantam Isten azon szavaira, melyek az állapotomra és a kötelességemhez való hozzáállásomra vonatkoztak, és amelyeket gyakorolnom kellett, és amelyekbe be kellett lépjek. Isten szava azt mondja: „Ha az emberek nem szívből olvassák Isten szavait, és nem értik az igazságot, akkor nem fognak elgondolkodni önmagukon és nem fogják megismerni önmagukat. Kötelességük végzése során megelégednek azzal, hogy csupán fáradoznak valamennyit, nem tesznek gonoszat, és nincsenek vétkeik, és ezt tekintik a tőkéjüknek. Mindennap zavartan, kábultan, gépiesen fognak dolgozni; soha nem fogják szívből megvizsgálni magukat, sem erőfeszítést tenni önmaguk megismerésére, és nem fogják szívből keresni az igazságalapelveket sem. Mindig felületesek lesznek. Ha így végzik a kötelességüket, a teljesítményük soha nem lesz megfelelő színvonalú. Ahhoz, hogy valaki megfelelő színvonalon végezze a kötelességét, először meg kell értenie az igazságot és fel kell fognia az alapelveket, és csak ezután tudja azt teljes szívvel és erővel végezni. Csak akkor van hajtóerő az emberek szívében, ha megértik az igazságot, és csak akkor tudják a dolgokat teljes szívvel és erővel tenni. Ma vannak olyanok, akik elkezdték szívvel-lélekkel végezni a kötelességüket, és elkezdtek azon gondolkodni, hogyan végezzék el megfelelően egy teremtett lény kötelességét annak érdekében, hogy eleget tegyenek Isten szívének. Nem negatívak és lomhák, nem passzívan várják a Fennvaló parancsait, hanem kezdeményeznek. Kötelességetek teljesítéséből ítélve, kicsit hatékonyabbak vagytok, mint korábban, és bár még mindig színvonal alatti, volt egy kis fejlődés, ami jó. De nem szabad megelégednetek a status quóval, folytatnotok kell a felfedezést és a fejlődést – csak akkor fogjátok jobban és megfelelő színvonalon végezni a kötelességeteket. Amikor azonban egyesek a kötelességüket végzik, soha nem vetnek be mindent és nem adják bele mindenüket, csak az erőfeszítésük 50-60 százalékát adják, beérik ennyivel, és elintézettnek tekintik. Soha nem tudnak fenntartani egy normális állapotot: amikor nincs senki, aki szemmel tartaná vagy támogatná őket, akkor lazítanak és elveszítik a hajtóerejüket; amikor van valaki, aki beszélget velük az igazságról, akkor motiváltak lesznek, de ha egy ideig senki sem beszélget velük az igazságról, akkor fásulttá válnak. Mindig így ingadoznak – mi itt a probléma? Ilyenek az emberek, amikor nem nyerték el az igazságot, és mindannyian lelkesedésből élnek, amit hihetetlenül nehéz fenntartani. Szükségük van valakire, aki mindennap prédikál nekik és beszélget velük; amint nincs senki, aki öntözné és ellátná őket, és nincs senki, aki támogatná őket, a szívük ismét kihűl, és ismét lazítanak. Amikor valakinek a szíve ellankad, kevésbé lesz hatékony a kötelességében; ha jobban odateszi magát, a hatékonysága növekszik, a kötelessége több eredményt hoz, ő maga pedig többet nyer” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az Istenben való hitben az Ő szavainak gyakorlása és megtapasztalása a legfontosabb). Isten szavából megtudtam, hogy kezdeményezőnek kell lennünk, hogy megfelelő színvonalon végezzük a kötelességeinket. Hajlandónak kell lennünk keményen dolgozni, szenvedni és megfizetni az árat. Ezen kívül minden tőlünk telhetőt meg kell tenni, beleadni a szívünket, eleget tenni a felelősségeinknek, eredményeket elérni, és nem csak becsapni másokat és megszokásból végezni a dolgokat. Ez a kötelesség megfelelő színvonalú végzése. Amikor a vezető megbízott a videós munka irányításával, először javulni akartam a munka nyomon követésében, és alaposan tanulmányoztam a készségeket és alapelveket, de miután egy ideje már ezzel foglalkoztam, nagyon nehéznek találtam a videós munkát. Nem sokkal korábban fogtam bele, még mindig sok mindent nem tudtam, szenvednem kellett, és megfizetnem az árat, ezért kezdtem lazsálni, és ráérősen szerveztem a munkámat. Bár mindennap elfoglaltnak tűntem, nem dolgoztam hatékonyan, és nem végeztem sok valódi munkát. Még azon is volt időm elgondolkodni, hogy mit egyek vagy igyak, és amikor volt rá idő, pihentem, elmentem sétálni vagy kikapcsolódtam. Felügyelő volt a titulusom, de több üresjárattal végeztem a kötelességemet, mint a többiek. Amikor nehézségekkel kerültem szembe a munkában, nem gondoltam arra, hogy az alapelveket kutassam, vagy keressek valakit, aki értette a dolgokat és tud segíteni, hanem az „elég jó”-t és a „többé-kevésbé”-t céloztam meg, és aztán a többit a vezetőre bíztam, hogy ő ellenőrizze. Mivel felületes voltam, és nem törekedtem igazi eredményekre a kötelességemben, a vezető mindig talált problémákat a munkámban, és vissza kellett azt küldeni felülvizsgálatra, ami késleltette a videós munka előrehaladását. Nem tettem bele maximális erőfeszítést a kötelességembe, nemhogy a szívemet. Felületes, hamis módon végeztem azt, és nem hoztam igazán áldozatot. Még ha valamennyi erőfeszítést bele is tettem, nem lettek jók az eredményeim. Ez lett volna a kötelességteljesítés? Egyértelműen bolonddá tettem és becsaptam Istent! Olyan bűntudatom volt, amikor rájöttem erre! A gyülekezet felügyelőnek művelt engem, annak a reményében, hogy felelősségteljes leszek, és tisztességgel elvégzem a gyülekezeti munkát, de én csak lazsáltam. Igazán lelkiismeretlen voltam. Úgy kezeltem a kötelességemet, mint egy nem hívő, aki a főnökének dolgozik, és a teljesítményem még a munkavégzéshez sem volt megfelelő színvonalú. Felidéztem Isten szavának egy passzusát: „A kötelességed végzésének Isten által megkövetelt mércéje nem más, mint hogy megfelelő színvonalú legyen. Mit jelent az, hogy valami »megfelelő színvonalú«? Azt jelenti, hogy megfelel Isten követelményeinek és eleget tesz Neki. Istennek azt kell mondania a kötelességed végzésére, hogy megfelelő színvonalú, és jóvá kell hagynia; csakis ekkor lesz megfelelő színvonalú. Ha Isten azt mondja, hogy nem megfelelő színvonalú, akkor bármennyi ideje végzed már a kötelességedet, vagy bármekkora árat fizettél is érte, nem megfelelő színvonalú. Mi lesz ekkor az eredmény? Az egész munkavégzésnek lesz minősítve. Az odaadó munkásoknak csak egy kis hányada marad életben. Ha egy ember nem odaadó a munkavégzésében, akkor semmi reménye a túlélésre. Egyszerűen szólva: el fog pusztulni a csapásban” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Mi a kötelesség megfelelő színvonalú végzése?). Isten szava ráébresztett, hogy még a legalapvetőbb lelkiismereti normát sem értem el a kötelességemben. Isten gyűlölte ezt a hozzáállást, és így méltatlanná váltam az üdvösségre. Annak a két felügyelőnek az elbocsátása figyelmeztetés volt a számomra. Láttam, hogy azok, akik felületesek és gondatlanok a kötelességeikben, nem tudnak szilárdan megállni a gyülekezetben. Végül felfedik és kirekesztik őket. Bár végeztem a kötelességem a gyülekezetben, ez nem azt jelentette, hogy megfelelő színvonalon végeztem azt. Ha nem javítok az állapotomon minél hamarabb, még ha a gyülekezet nem is rekeszt ki, Isten ki fog. Ez Isten igazságos természetén múlik. Amikor ráébredtem erre, így imádkoztam Istenhez: „Istenem, nem hozok igazi áldozatot a kötelességemben, nagyon felületes vagyok, és annyi mindent megbántam. Most már látom, milyen veszélyes az állapotom, és hogy nem állhatok továbbra is így a kötelességemhez. Szeretnék őszinte bűnbánatot tartani, és a lehető legjobban végezni a kötelességemet.”

Ezek után elgondolkodtam: „Tudom, hogy milyen fontosak a feladataim, de gyakran nem tehetek róla, lazsálok, és nem akarok áldozatot hozni a kötelességemben. Mi lehet ennek az oka?” Isten szavát olvastam: „Vajon milyen megnyilvánulásokat és jellemzőket mutatnak azok, akik túlzottan lusták? Először is, bármit csinálnak, felületesen cselekszenek, piszmognak, kényelmes tempóban haladnak, pihengetnek és halogatják a dolgokat, amikor csak lehet. Másodszor, nem törődnek a gyülekezet munkájával. Bárki, aki szeret ilyen dolgok miatt aggódni, az felőlük megteheti. Ők nem fognak. Ha valami miatt aggódnak, az a saját hírnevük, nyereségük és státuszuk érdekében van – számukra csak az számít, hogy képesek legyenek élvezni a státusz előnyeit. Harmadszor, visszariadnak a munkájukban jelentkező nehézségtől; nem tudják elfogadni, hogy a munkájuk akár csak egy kicsit is fárasztó legyen, ha pedig az, akkor nagyon neheztelnek, képtelenek elviselni a nehézséget, illetve megfizetni az árat. Negyedszer, képtelenek kitartani bármilyen munkában, mindig félúton feladják, és képtelenek véghezvinni a dolgokat. Ha átmenetileg jó kedvük van, akkor lehet, hogy szórakozásból végeznek valamilyen munkát, ha viszont valami hosszú távú elköteleződést igényel, és lefoglalja őket, sokat kell gondolkodni rajta, a hús-vér testüket pedig kifárasztja, akkor idővel zsörtölődni kezdenek. Egyes vezetők például a gyülekezeti munkáért felelnek, és ezt eleinte újnak és frissnek találják. Nagyon motiváltak, amikor az igazságról beszélnek, és ha látják, hogy a testvéreknek problémáik vannak, képesek segíteni és megoldani azokat. De miután egy ideig kitartottak, kezdik a vezetői munkát túl kimerítőnek találni, és negatívvá válnak – könnyebb munkára szeretnének váltani, és nem hajlandóak elviselni a nehézségeket. Az ilyen emberekből hiányzik a kitartás. Ötödször, egy másik jellemző, ami megkülönbözteti a lusta embereket az, hogy nem hajlandóak valós munkát végezni. Mihelyt a hús-vér testük szenved, kifogásokkal állnak elő, hogy kibújjanak a munka alól, illetve másra hárítsák azt. És amikor az a másik befejezi a munkát, szégyentelenül maguk aratják le a babérokat. Ez a lusta emberek öt fő jellemzője. Ellenőriznetek kellene, hogy a gyülekezetek vezetői és dolgozói között vannak-e ilyen lusta emberek. Ha ilyet találtok, azonnal el kell bocsátani azt. Vajon tudnak-e a lusta emberek vezetőként jó munkát végezni? Bármilyen képességűek is, illetve bármilyen minőségű is az emberi mivoltuk, ha lusták, akkor képtelenek lesznek jól végezni a munkájukat, és hátráltatni fogják a munkát és a fontos ügyeket. A gyülekezet munkája sokrétű; minden egyes aspektusa sok részletes feladatot foglal magában, és a problémák megoldásához beszélgetni kell az igazságról, hogy jól végezzük. Ezért a vezetőknek és a dolgozóknak szorgalmasnak kell lenniük – sokat kell beszélniük és rengeteget kell dolgozniuk nap mint nap, hogy biztosítsák a munka hatékonyságát. Ha túl keveset beszélnek vagy tesznek, akkor nem lesz eredmény. Ha tehát egy vezető vagy dolgozó lusta, akkor minden bizonnyal hamis vezető, és képtelen valós munkát végezni. A lusta emberek nem végeznek valós munkát, még kevésbé mennek el maguk a munkaterületekre, és nem hajlandóak problémákat megoldani, illetve részt venni bármilyen konkrét munkában. Egyáltalán nem értik meg vagy fogják fel a problémákat semmilyen munkában. A fejükben csupán egy felszínes, homályos elgondolás él abból, amit másoktól hallottak, és csupán átevickélnek rajta egy kis doktrínát prédikálva. Képesek vagytok-e felismerni ezt a fajta vezetőt? Képesek vagytok-e megmondani, hogy hamis vezetők? (Valamelyest.) A lusta emberek felületesek, bármilyen kötelességet is végeznek. Bármilyen kötelességet is végezzenek, hiányzik belőlük a kitartás, ötletszerűen dolgoznak, és panaszkodnak, valahányszor valamilyen nehézség éri őket, és véget nem érő sérelmek áradnak belőlük. Szidalmazzák azt, aki kritizálja vagy megmetszi őket, mint egy házsártos asszony, aki az utcán sértegeti az embereket, mindig másokon akarják levezetni a haragjukat, és nem akarják végezni a kötelességüket. Vajon mit jelez az, hogy nem akarják végezni a kötelességüket? Azt jelzi, hogy nem viselnek terhet, nem hajlandóak felelősséget vállalni, és lusták. Nem akarnak nehézségeket elszenvedni, illetve megfizetni az árat. Ez különösképpen vonatkozik a vezetőkre és a dolgozókra: Ha nem viselnek terhet, akkor eleget tudnak-e tenni a vezetők és a dolgozók felelősségeinek? Egyáltalán nem” (Az Ige, V. kötet – A vezetők és a dolgozók felelőssége. A vezetők és a dolgozók felelőssége (4.)). Isten szaván töprengve rájöttem, hogy miért nem voltam kitartó a kötelességemben, és hogy egy rövid lelkesedés után miért nem akartam többé áldozatot hozni. Főleg azért, mert nagyon lusta voltam, és túlságosan vágytam a testi kényelemre. Nem törekedtem a hatékonyságra a munkámban. Ha a vezető nem ösztönzött vagy metszett meg, nem éreztem késztetést a cselekvésre. Főleg akkor, amikor problémákkal találkoztam a munkámban, nem voltam hajlandó mentális energiát fordítani azokra, mindig azzal a kifogással nyugtattam magam, hogy csak most kezdtem a munkát, és a problémákat a vezetőre hárítottam. Azt gondoltam magamban: „Jól kell érezni magunkat, amíg még élünk. Mindegy, hogy milyen sürgős a munka, nem szabad rosszul bánni magunkkal vagy túlhajszolni magunkat. Amíg nem rekesztenek ki, addig elég, ha csak egy kis erőfeszítést teszek, és csak egy kicsit dolgozom.” Soha nem törekedtem a fejlődésre, és ennek következtében nagyon lassan fejlődtem. A testvéreimre gondoltam. Egyesek nagyon sok időt és energiát szenteltek a feladatok elvégzésére, mindig a kötelességeikre összpontosítottak. Még a munka befejezése után is azon gondolkodtak, hogy voltak-e benne eltérések vagy problémák, és hogyan tudnák jobban csinálni. Minden gondolatukat az töltötte ki, hogyan tudnák jobban végezni a kötelességüket. Megfelelő munkát végeztek, volt emberi mivoltuk, és hűségesen végezték a kötelességeiket. Könnyen elnyerték a Szentlélek vezetését a munkájukban, és idővel fejlődtek és gyarapodtak. De amikor engem a videós munka irányításával bízott meg a gyülekezet, nem volt bennem lelkiismeret, a törekvésem mögötti nézeteim olyanok voltak, mint egy állatéi. Amikor volt időm, a testi vágyaimra gondoltam, és egyáltalán nem a kötelességemre. Volt egy tisztségem, de nem végeztem igazi munkát, ami nemcsak megakadályozta, hogy jó eredményeket érjünk el, de késleltette a munkát is. Olyan önző és megvetendő voltam! Ha így folytatom, semmilyen munkát sem fogok tudni elvállalni, semmit sem fogok elérni, és elkerülhetetlen lesz, hogy Isten kirekesszen. Isten elé járultam imádságban: „Istenem, súlyosan aljas a természetem. Felelőtlen és megbízhatatlan vagyok egy ilyen fontos munkában, és nyoma sincs bennem az istenfélő szívnek. Régebben is tudtam, hogy az aljasságom súlyos, de nem igazán gyűlöltem azt. Most már tudom ezt. Istenem, meg akarok változni. Javítani akarok a kötelességem iránti hozzáállásomon és nézeteimen, és megfelelően akarom csinálni. Kérlek, vezess, hogy fel tudjam oldani romlott beállítottságomat, és meg tudjak élni némi emberi hasonlatosságot!”

Később eszembe jutott Isten szavának egy másik passzusa, amit korábban olvastam: „Legalább a lelkiismereted legyen tiszta a kötelességed végzése során, és legalább legyél méltó a napi háromszori étkezésedre, és ne legyél ingyenélő. Erre mondják azt, hogy van felelősségérzeted. Akár jó, akár gyenge a képességed, és akár érted az igazságot, akár nem, mindenképpen ezzel a hozzáállással kell rendelkezned: »Mivel ezt a feladatot rám bízták, komolyan kell vennem; törődnöm kell vele, valamint teljes szívemet és erőmet bele kell adnom, hogy jól végezzem. Ami azt illeti, hogy tökéletesen el tudom-e végezni, nem vállalhatok garanciát, a hozzáállásom azonban az, hogy minden tőlem telhetőt megteszek, hogy jól végezzem, és biztosan nem leszek felületes vele kapcsolatban. Ha probléma merül fel a munkában, felelősséget kell vállalnom, és gondoskodnom kell róla, hogy levonjam a tanulságot és jól végezzem a kötelességemet.« Ez a helyes hozzáállás. Nektek ilyen a hozzáállásotok? Egyesek azt mondják: »A rám bízott munkát nem kell feltétlenül jól végeznem. Csupán csak megteszem, amit tudok, és a végeredmény olyan lesz, amilyen lesz. Nem kell annyira kifárasztanom magam, illetve szoronganom, ha valamit rosszul csinálok, és nem kell annyi stresszt vállalnom. Mi értelme annak, hogy úgy kifárasszam magam? Elvégre folyton dolgozom, és nem vagyok ingyenélő.« A kötelességhez való effajta hozzáállás felelőtlen. »Ha van kedvem dolgozni, akkor dolgozom valamit. Egyszerűen megteszem majd, amit tudok, és a végeredmény olyan lesz, amilyen lesz. Nem kell ezt annyira komolyan venni.« Az ilyen emberek nem viszonyulnak felelősségteljesen a kötelességükhöz, és nincs bennük felelősségérzet. Ti miféle emberek vagytok? Ha az első fajta emberek vagytok, akkor van józan eszetek és emberi mivoltotok. Ha a második fajta emberek vagytok, akkor nem különböztök azoktól a hamis vezetőktől, akiket az imént boncolgattam. Csak semmittevéssel töltitek a napjaitokat. »Kerülni fogom a fáradságot és a nehézségeket, és csak élvezem majd az életet. Még ha egy napon el is bocsátanak, akkor sem veszítek semmit. Legalább néhány napig élveztem a státusz előnyeit, ez nem jelent veszteséget számomra. Ha engem választanak vezetőnek, akkor így fogok viselkedni.« Mi a véleményetek az ilyen ember gondolkodásmódjáról? Az ilyen emberek álhívők, akik a legkevésbé sem törekednek az igazságra. Ha valóban van felelősségérzeted, akkor az azt jelzi, hogy van lelkiismereted és józan eszed. Nem számít, hogy milyen nagy vagy kicsi a feladat, nem számít, hogy ki bízza rád ezt a feladatot, akár Isten háza bízza rád, akár egy gyülekezeti vezető vagy dolgozó, a hozzáállásodnak ilyennek kell lennie: »Minthogy ezt a kötelességet rám bízták, ez Isten felmagasztalása és kegyelme. Az igazságalapelvek szerint jól kell végeznem. Bár átlagos képességű vagyok, hajlandó vagyok vállalni ezt a felelősséget, és mindent megteszek, hogy jól végezzem. Ha silány munkát végzek, akkor vállalnom kell érte a felelősséget, ha pedig jó munkát végzek, az nem az én érdemem. Ezt kell tennem.« Vajon miért mondom azt, hogy elvi kérdés, hogyan bánik valaki a kötelességével? Ha valóban van felelősségérzeted és felelősségteljes ember vagy, akkor képes leszel a válladra venni a gyülekezeti munkát, és jól végezni a kötelességet, amit végezned kell. Ha nem veszed komolyan a kötelességedet, akkor az Istenbe vetett hitről alkotott nézeted helytelen, valamint problematikus az Istenhez és a kötelességedhez való hozzáállásod” (Az Ige, V. kötet – A vezetők és a dolgozók felelőssége. A vezetők és a dolgozók felelőssége (8.)). Isten szavából megértettem, hogy a felelősségteljes emberek szorgalmasan végzik a dolgukat. Nem számít, hogy szeretik-e a munkát, vagy jók-e benne, és függetlenül a képességüktől becsülettel közelítenek hozzá, és őszintén, a legjobb tudásuk szerint végzik el. Ezek az emberek tartják magukat a szavukhoz, megbízhatóak, és képesek elnyerni Isten jóváhagyását. Ezzel szemben, ha valaki elvállal egy kötelességet, de csak annyit dolgozik, hogy ne legyen kínos, és semmi ténylegeset nem csinál, nem törekszik eredményekre vagy hatékonyságra, akkor pont olyan, mint a világ léhűtői és lógósai. Hiteltelen és megbízhatatlan. Én is így végeztem a kötelességemet. Mindig a hús-vér testtel törődtem, és ritkán gyakoroltam az igazságot. Egyre kevesebb emberi hasonlatossággal éltem. Helyre kellett hoznom a kötelességemhez való hozzáállásomat. Függetlenül a munkaképességemtől a gyülekezet rám bízta ezt a feladatot, tehát meg kellett próbálnom a lehető legjobban csinálni, és minden energiámat bele kellett fektetnem. Most döntő fontosságú, hogy az ember tegye a kötelességét. Ha továbbra is kevesebbet teszek annál, mint ami telik tőlem, és megvárom, amíg Isten munkája véget ér, mielőtt nagyobb erőfeszítést tennék, akkor már késő lesz a bűnbánatra. E gondolat után átdolgoztam a napirendemet, hogy annyi munkát elvégezzek, amennyit csak tudok. Amikor rám tört a lustaság, Istenhez imádkoztam, és az Ő szavaira gondoltam, ami éberré tett, és képessé arra, hogy fellázadjak a test ellen. Hozzá imádkoztam minden feladat előtt, arra kérve Őt, hogy vizsgálja át a szívemet, próbáltam jól, nem pedig megszokásból végezni a feladatomat. Ez a fajta gyakorlás megnyugtat.

Bár rendesen akartam végezni a kötelességemet, néha nem sikerült. Például egyik nap az öntözési munkát ellenőriztem. Az egyik újonnan érkezettnek még mindig sok vallási elképzelése volt, és az öntöző megkért, hogy segítsek ezeket eloszlatni. Először minden tőlem telhetőt meg akartam tenni, hogy segítsek, függetlenül attól, hogy mennyit tudok elérni. De amikor ténylegesen beszéltem az újonnan érkezettel, néhány problémáról csak hiányos ismereteim voltak, és nem tudtam világosan közösséget vállalni. Önkéntelenül is azt gondoltam: „Az igazságot illető megértésem sekélyes; ez minden, amit el tudok érni. A vezető úgyis utánajár ennek, hagyom, hogy ő oldja meg ezeket a problémákat.” De a vezető elfoglalt volt, és nem tudott eljönni, így nekünk kellett megoldani a problémákat. Tudtam, hogy Isten szándéka van a helyzet mögött. Régebben könnyű és egyszerű feladatokat választottam a kötelességemben, nem erőltettem meg magam, és nem adtam bele mindent. Ezúttal nem törődhettem a hús-vér testemmel, és nem merülhettem el a kényelemben. Minden tőlem telhetőt meg kellett tennem, függetlenül attól, hogy mit tudtam elérni. Aztán a nővértársammal felkerestük az öntözőt, hogy közösséget vállaljunk vele, kerestük Isten azon szavait, és olyan evangéliumi videókat, amelyek az újonnan érkező vallási elképzeléseivel kapcsolatosak. Pár megbeszélés után mindannyian tisztábban láttuk az igazságnak ezt az aspektusát, és végül az újonnan érkezett problémái megoldódtak. Ennek megtapasztalása után már látom, hogy néha egyes dolgok nehéznek tűnhetnek, de ha Istenre támaszkodom, és igazán áldozatot hozok, akkor el tudok érni eredményeket. Ha keményen dolgozom, és mégsem érek el eredményt, akkor is tiszta lesz a lelkiismeretem.

A körülöttem lévő néhány testvér kudarcait átgondolva megtanultam pár leckét, elgondolkodtam a kötelességemhez való hozzáállásomon, és megláttam, hogy milyen messze vagyok attól, hogy megfelelő színvonalon végezzem azt. És megláttam, hogy milyen mélyen gyökerezik az aljas természetem. Bár most már bűnbánó vagyok, még mindig elmaradok Isten követelményeitől. Mostantól el kell fogadnom, hogy Isten átvizsgáljon, és meg kell próbálnom megfelelő színvonalon végezni a kötelességemet!