Én és Sheila régóta ismerősök vagyunk, jól ismerem őt. Valahányszor találkoztunk, mindig beszélgetett velem az aktuális állapotáról. Elmondta, hogy mindig is gyanakvó volt másokkal szemben, és sokat törődött azzal, hogy mások mit gondolnak róla. Azt is elmondta, hogy nagyon kicsinyes tud lenni, és mindig elemzi, hogy mire gondolnak az emberek. A legapróbb arckifejezés, hangszín vagy akár egy elejtett megjegyzés is képes volt nyugtalanítani. Nem akart ilyen lenni, de nem tehetett róla. Gyakran mondogatta magáról, hogy velejéig romlott, csalárd és embertelen, hogy gyűlöli, hogy mennyire nagyra értékeli a hírnevet és a státuszt, és beszéd közben sírt. Látva, hogy mennyire bánkódik és undorodik önmagától, azt hittem, tényleg meg akar változni. Lehet, hogy ez a romlott beállítottság súlyos. Ez az ő Achilles-sarka, és nem könnyű változtatni rajta. Időbe fog telni. Szóval úgy gondoltam, empatikusnak kell lennem. Bármennyire is lefoglalt a saját kötelességem, ha beszélgetni akart, félretettem a munkámat, és hallgattam, ahogy kiönti nekem a szívét; gyakran bátorítottam, vigasztaltam és beszélgettem vele. Az viszont érthetetlen volt számomra, hogy bár Sheila közlése észszerűnek tűnt, és jól ismerte önmagát, mégis, amikor mások rámutattak a problémáira, azt gondolta, hogy megvetik őt, és negatívvá vált. Ez újra és újra megtörtént, és soha nem változott. Mi több, sok emberrel beszélt erről, sokszor megnyílt, és sokan közösséget vállaltak vele. Azonban még néhány év elteltével sem mutatta a javulás legkisebb jelét sem.

Emlékszem, egyszer egy felügyelő megvizsgált egy problémát, amely az újonnan érkezők öntözésével kapcsolatban merült fel nálunk, és azt mondta, nem törődünk eléggé az újonnan érkezőkkel és nem vagyunk velük eléggé türelmesek, nem beszélgetünk velük és nem nyújtunk nekik támogatást azonnal, ha nem vesznek részt az összejöveteleken, ami felelőtlenség. A felügyelő ezt az öntözést végző összes dolgozónak mondta, és különösebben senkit nem emelt ki. Sheila azonban azt állította, hogy leleplezte és megszégyenítette őt, így nem akart beszélni az összejövetel során. Egy másik alkalommal egy testvér a saját aktuális állapotáról beszélt, és azt mondta, hogy néha, amikor gyenge képességű személyekkel van dolga, nem bánik velük tisztességesen. Folytatta a tapasztalatára és arra vonatkozó beszámolót, hogyan fejlődött és nyert belépést. Amikor azonban Sheila ezt meghallotta, azt gondolta, hogy róla beszél, és hogy a testvér becsmérli a képességét és lenézi őt. Ezt követően napokig negatív volt, elfogulttá vált a testvérrel szemben, kerülte és figyelmen kívül hagyta őt. Egy másik alkalommal, amikor munkáról volt szó, a felügyelő rámutatott egy apró problémára azzal kapcsolatban, hogy Sheila hogyan öntözi az újonnan érkezőket, ő pedig hirtelen sírni kezdett, kirohant, és csak hosszú idő elteltével tért vissza oda. Némán ült oldalt, könnyek csorogtak le az arcán, mintha mélyen megsértették volna. Miután megláttam az arckifejezését, nem hagyott nyugodni, és ez megzavarta az összejövetelt. A felügyelőnek végső soron nem volt más választása, mint vigasztalni és bátorítani őt, amelyet követően végül megnyugodott. A vezető ezt követően elbeszélgetett vele, és rámutatott arra, hogy túl nagyra értékeli a hírnevet és a státuszt, és mindenkinek vele kell törődnie és rá kell figyelnie ahhoz, hogy teljesítse kötelességét. Ezt még kevésbé fogadta el: Egyrészt azt állította, hogy a felügyelő elfogult és tisztességtelen kritikát fogalmazott meg, közben azt is mondta, hogy neki nehéz a természete, és hogy szeretne megváltozni, de nem képes rá. Azt is hozzáfűzte: „Nincs számomra kiút. Hogyan lehet ilyen a természetem? Miért van az, hogy mindenki más jobb nálam és kevésbé bonyolult gondolatokkal van megáldva? Miért nem adott nekem Isten jó természetet?” Amikor mindezt meghallottam tőle, arra gondoltam: „Milyen ellenszenves és észszerűtlen tőle! Hogyan hibáztathatja Istent?” Aztán viszont azt gondoltam, hogy talán nincs jó állapotban mostanában, és csak azért mond ilyeneket, mert veszélybe került a hírneve és státusza. Talán felhagy ezzel, ha javul az állapota.

Később rájöttem, bárkivel is van, mindig korlátozza őt az adott személy arckifejezése; ha úgy véli, valaki rideg vele, vagy nem tetszik neki az adott személy által használt hangnem, arra a következtetésre jut, hogy a szóban forgó személynek baja van vele. A vele való interakcióimban mindig nagyon óvatos voltam, mindig aggódtam, hogy valamilyen módon megsértem őt, így negatívvá válik és késlekedik a kötelességeinek teljesítésével. Fullasztó volt Sheilával megpróbálni kommunikálni, és gyakran el akartam kerülni őt. Ezt követően azonban eszembe jutott, hogy én is romlott vagyok, és nem kéne mindig kritikusan szemlélnem másokat. Gondoskodónak kell lennem, és figyelembe kell vennem mások küzdelmét, türelmesnek és együttérzőnek kell lennem. Ezért kényszerítettem magam, hogy normálisan kommunikáljak vele, és minden tőlem telhetőt megtettem, hogy ne sértsem meg.

Mivel Sheila egyáltalán nem fogadta el az igazságot, észszerűtlen volt, és bomlasztotta a gyülekezetet, később a vezető elküldte őt, és arra kérte, vonuljon el gondolkodni. Igencsak meglepett, amikor meghallottam a hírt, mert noha Sheilát túlságosan foglalkoztatta a hírnév és a státusz, és gyakran volt gyanakvó másokkal szemben, eléggé hajlott arra, hogy megnyíljon és beszélgessen, és úgy tűnt, keresi az igazságot. Szóval miért is kellett őt elszigetelni? Csak később, egy összejövetelen kezdtem őt tisztán látni, amikor a vezetők felolvasták Sheila értékeléseit, és Isten szavainak felhasználásával ízekre szedték a viselkedését. Mindenható Isten azt mondja: „Azok az emberek, akik észszerűtlenek és szándékos bajkeverők, csak a saját érdekeikre gondolnak, amikor cselekszenek, és azt teszik, ami nekik tetszik. Szavaik csak ostoba eretnekségek, és érzéketlenek az észérvekre. Ádáz beállítottságaik túláradnak. Senki sem mer érintkezni velük, és senki sem hajlandó az igazságról beszélgetni velük, mert félnek attól, hogy bajt hoznak magukra. Mások feszült állapotban vannak, valahányszor elmondják nekik a véleményüket, attól félve, hogy ha egyetlen olyan szót is kiejtenek, ami nem tetszik nekik, vagy nincs összhangban a kívánságaikkal, akkor belekapaszkodnak abba, és gyalázatos vádakkal illetik őket. Hát nem gonoszak ezek az emberek? Nem élő démonok ők? Akik ádáz beállítottságúak és nem épeszűek, azok mind élő démonok. És amikor valaki kapcsolatba kerül egy élő démonnal, egy pillanatnyi figyelmetlenséggel bajba sodorhatja magát. Hát nem jelentene-e nagy bajt, ha ilyen élő démonok lennének a gyülekezetben? (De igen.) Miután ezek az élő démonok kitombolták magukat, és kiadták dühüket, egy ideig talán ember módjára beszélnek, és bocsánatot kérhetnek, de azután sem fognak megváltozni. Ki tudja, mikor fog elromlani a hangulatuk, és mikor kapnak újabb dührohamot, előadva ostoba érveiket. A dühkitörésük és a kirohanásuk célpontja minden alkalommal más és más, mint ahogyan a kirohanásuk kiváltó oka és háttere is. Vagyis bármi kiboríthatja őket, bármi elégedetlenséget kelthet bennük, és bármi hisztérikus és ésszerűtlen reakciót válthat ki belőlük. Milyen szörnyű, milyen bosszantó! Ezek a zavarodott, gonosz emberek bármikor elveszíthetik az eszüket; senki sem tudja, hogy mire képesek. Az ilyen embereket gyűlölöm a legjobban. Mindannyiukat ki kell tisztítani – mindannyiukat el kell takarítani. Nem kívánok foglalkozni velük. Zavaros a gondolkodásuk és brutális a beállítottságuk, tele vannak ostoba érvekkel és ördögi szavakkal, ha pedig valami történik velük, akkor indulatosan kiadják magukból. [...] Annak ellenére, hogy nyilvánvalóan tudatában vannak saját számtalan problémájuknak, soha nem keresik az igazságot, hogy megoldják azokat, és önmaguk megismeréséről sem beszélnek, amikor másokkal beszélgetnek. Ha a saját problémáik kerülnek szóba, kibújnak a felelősség alól és hárítják azt, minden problémát és felelősséget másokra kennek, sőt, még panaszkodnak is, hogy viselkedésük oka az, hogy mások rosszul bánnak velük. Mintha mások okoznák a dühkitöréseiket és értelmetlen provokációikat, mintha mindenki más lenne a hibás, nekik pedig egyszerűen nem lenne más választásuk, minthogy így viselkedjenek – azt hiszik, hogy ez jogos önvédelem. Valahányszor elégedetlenek, elkezdik levezetni a haragjukat, és ostobaságokat beszélnek, ragaszkodnak képtelen érveikhez, mintha mindenki más tévedne, másokat gazemberként, magukat pedig az egyedüli jó emberként tüntetve fel. Bármennyit is hisztiznek, és bármennyi képtelen érvet is hoznak fel, megkövetelik, hogy szépen beszéljenek róluk. Még ha rosszat is tesznek, megtiltják másoknak, hogy leleplezzék vagy kritizálják őket. Ha akár csak egy apró hibájukra is rámutatsz, végtelen vitákba bonyolódnak, és akkor búcsút inthetsz a békés életnek. Miféle ember az ilyen? Olyasvalaki, aki ésszerűtlen és szándékosan bajkeverő, aki pedig így tesz, azt gonosz embernek tartják” (Az Ige, 5. kötet – A vezetők és a dolgozók felelőssége. A vezetők és a dolgozók felelőssége (26.)). Az ilyen emberek észszerűtlenül beszélnek és jelenetet rendeznek, amint valaki olyat mond, ami veszélyezteti az érdekeiket. Beállítottságuk annyira gonosz, hogy mások egy idő után félnek megsérteni őket vagy szembeszállni velük. Komolyan zavarják a testvéreket és a gyülekezet életét. Sheila egész idő alatt ilyen volt. Amikor mások rámutattak a problémáira, nem mérlegelte, igaz-e, amit mondtak, és nem gondolkodott el rajta, inkább a hangnemükre és a hozzáállásukra figyelt. Ha nem nyerték meg a tetszését, kiborult, és vagy neheztelt rájuk, és negatív véleményt alakított ki róluk, mivel úgy vélte, hogy bajuk van vele és lenézik őt, vagy pedig sírással adta ki magából a csalódottságát. Ezzel korlátozott másokat, akik így mindig kénytelenek voltak vagy kerülni őt, vagy tekintettel lenni rá. A felügyelőnk áttekintette az öntözési munkánk során felmerülő problémákat, hogy segítsen nekünk fejlődni és kötelességeinket jobban végezni, de Sheila úgy vélte, a felügyelő kiemeli őt, és felhánytorgatja a múltban vétett hibáit, így rossz véleményt alkotott a felügyelőről. Amikor egy testvér a saját állapotáról beszélt, és azt mondta, nem tud tisztességesen bánni az emberekkel, Sheila azt hitte, hogy a testvér becsmérli és lenézi őt, így tudomást sem vett róla, és még bőgni is kezdett, hogy kiadja magából a sérelmeit. Így az emberek nem mertek konfrontálódni vele vagy megbántani őt, és csak nagyon óvatosan tudtak kommunikálni vele, nyugtatgatták és mindent ráhagytak. Sheila csak ezt követően teljesítette kötelességét. Sheila évekig viselkedett így. Mindenkiről rossz véleményt alkotott, aki megsértette a hírnevét vagy státuszát vagy veszélyeztette az érdekeit. Még azt is hozzátette, azért negatív, mert mások negatívan állnak hozzá, ami az igazság teljesen észszerűtlen elferdítése. Vajon nem volt ő is egyike azoknak az észszerűtlen embereknek, akiket Isten leleplezett? Csak miután rájöttem erre, azután értettem meg, hogy Sheilának nem az az egyetlen problémája, hogy gyanakvó másokkal szemben és túlzottan foglalkoztatja a hírnév; egyáltalán nem fogadta el az igazságot, és bosszantó és észszerűtlen ember volt. Elgondolkoztam azon, hogy amikor láttam, hogy Sheila gyakran beszél az állapotáról, megnyilvánul a romlottságáról, ízekre szedi saját magát az összejöveteleken, és még sírva is fakad és megbánást mutat, miközben a romlottságáról beszél, hogyan is gondolhattam, hogy tényleg ismeri önmagát és az igazságot keresi. Mit értettem félre?

Később, miután a testvéreimmel Isten szavairól beszélgettünk, végre kezdtem tisztán látni Sheila ún „önismeretével” kapcsolatban. Mindenható Isten azt mondja: „Amikor egyesek az önismeretükről beszélnek, az első mondat, ami elhagyja a szájukat, az, hogy »Én ördög vagyok, egy élő Sátán, olyasvalaki, aki lázad Isten ellen. Engedetlenkedem Vele szemben, és elárulom Őt; vipera vagyok, gonosz ember, akit átok kellene, hogy sújtson.« Vajon igazi önismeret ez? Csak általánosságokban beszélnek. Miért nem hoznak fel példákat? Miért nem hozzák napvilágra azokat a szégyenletes dolgokat, amelyeket tettek, hogy boncolgassák azokat? Néhány ítélőképesség nélküli ember hallja őket, és azt gondolja: »Nahát, ez igazi önismeret! Hogy ördögnek ismerik, sőt, még meg is átkozzák magukat – micsoda magasságokat értek el!« Sokan, különösen az új hívők, hajlamosak arra, hogy félrevezesse őket ez a beszéd. Azt gondolják, hogy a felszólaló tiszta, és van lelki megértése, hogy olyasvalaki, aki szereti az igazságot, és alkalmas a vezetésre. Ha azonban egy kis ideig kapcsolatba kerülnek vele, rájönnek, hogy ez nem így van, hogy az illető nem az, akinek elképzelték, hanem rendkívül hamis és csalárd, ügyesen színlel és álcázza magát, ami nagy csalódást okoz nekik. Vajon mi alapján lehet megítélni, hogy az emberek valóban ismerik-e önmagukat? Nem vehetjük csupán azt figyelembe, amit mondanak – kulcsfontosságú, hogy megállapítsuk, képesek-e gyakorolni és elfogadni az igazságot. Akik valóban megértik az igazságot, azoknak nemcsak önmagukról van igaz ismeretük, hanem, ami a legfontosabb, képesek gyakorolni is az igazságot. Nemcsak beszélnek a valódi megértésükről, hanem arra is képesek, hogy valóban megtegyék, amit mondanak. Vagyis a szavaik teljesen összhangban vannak a tetteikkel. Ha következetesnek és elfogadhatónak hangzik, amit mondanak, de nem teszik meg, nem élik meg azt, akkor farizeusokká váltak abban, képmutatók, és semmiképpen sem olyanok, akik igazán ismerik önmagukat. Sokan vannak, akik nagyon következetesnek tűnnek, amikor az igazságról beszélnek, azonban nem veszik észre, amikor romlott beállítottság tárul fel belőlük. Vajon az ilyen emberek ismerik önmagukat? Ha valaki nem ismeri önmagát, akkor megérti-e az igazságot? Mindazok, akik nem ismerik önmagukat, olyan emberek, akik nem értik meg az igazságot, és mindazok, akik üres szavakat mondanak az önismeretről, hamis spiritualitással rendelkeznek, hazugok. Egyesek nagyon következetesnek tűnnek, amikor szavakat és doktrínákat mondanak, de a szellemük állapota zsibbadt és tompa, érzéketlenek, és nem reagálnak semmilyen problémára. Azt mondhatjuk, hogy zsibbadtak, de időnként, amikor beszélni halljuk őket, a szellemük egészen élesnek tűnik. Például egy eseményt követően azon nyomban képesek megismerni önmagukat: »Épp most vált nyilvánvalóvá bennem egy gondolat. Elgondolkodtam rajta, és rájöttem, hogy ez csalárdság volt, hogy becsaptam Istent.« Néhány ítélőképesség nélküli ember irigykedik, amikor ezt hallja, és azt mondja: »Ez az ember azonnal észreveszi, ha romlottság tárul fel belőle, képes megnyílni és beszélni is arról. Olyan gyorsan reagál, éles szellemű, sokkal jobb, mint mi. Tényleg olyasvalaki, aki törekszik az igazságra.« Ez vajon helyes módja az emberek értékelésének? (Nem.) Mi alapján kellene tehát értékelni, hogy az emberek valóban ismerik-e önmagukat? Nem csak az alapján, ami elhagyja a szájukat. Azt is meg kell nézni, hogy valójában mi nyilvánul meg bennük. A legegyszerűbb módszer az, hogy megnézzük, képesek-e gyakorolni az igazságot – ez a legmeghatározóbb. Az igazság gyakorlására való képességük azt bizonyítja, hogy valóban ismerik önmagukat, mert akik valóban ismerik önmagukat, azok bűnbánatot tanúsítanak, és csak akkor ismerik meg valóban önmagukat az emberek, ha bűnbánatot tanúsítanak” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az igazságra törekvésben csak az önismeret segít). Isten szavait olvasva rájöttem arra, hogy akik igazán ismerik önmagukat, el tudják fogadni az igazságot, szégyent éreznek a romlottság feltárását követően, ténylegesen megtérnek és megváltoznak utána. Ezzel szemben mások mindig a megfelelő szavakat mondják, magukat démonnak vagy Sátánnak nevezve, mintha alapos önismerettel rendelkeznének, de amikor metszéssel szembesülnek, egyáltalán nem fogadják el azt, és nem gondolkodnak el, sőt, még ismételten védekeznek is és hamis érveket hoznak fel. Látszólag bármennyire ismerik önmagukat ezek az emberek, mindez csak trükk. Arra gondoltam, hogyan csevegett mindig Sheila az állapotáról az emberekkel, mondván, hogy túlságosan aggasztják az arckifejezések, és túlságosan korlátozza őt az emberek hozzáállása. Azt is mondta, hogy csalárd és gyanakvó másokkal szemben. A felszínen nagyon egyenesnek és őszintének tűnt, olyannak, aki képes észrevenni saját romlottságát és elgondolkodni önmagán, néha még sírni is beszéd közben. Úgy tűnt, valódi megbánást érez, és megveti önmagát. Ezért úgy gondoltam, hogy az igazságot keresi. Bár évek óta beszélt ezekről a magatartásokról, soha nem tűnt úgy, hogy megváltozott volna. Csak Isten szavainak felfedésén keresztül értettem meg, hogy Sheila ún. önismerete csak színjáték; valójában nem fogadta el az igazságot, és nem gondolkodott el a saját romlottságán. Gyakran fogalmazott meg különféle tartalmasan hangzó, de üres kijelentéseket saját magának, mondván, hogy gyenge az emberi mivolta, csalárd, rosszindulatú, és antikrisztus, akit a pokolba kell küldeni. Úgy tűnt, mintha alaposan ismerné önmagát, de amikor mások rámutattak a problémáira vagy megmetszették őt, azt a legkevésbé sem fogadta el, sőt, ellenállást mutatott, neheztelt, bosszantó és észszerűtlen volt. Sírva fakadt, és vitatkozott arról, mi helyes és mi helytelen, annyira zavart másokat, hogy nem tudtak összegyűlni és rendesen végezni a kötelességüket. Komolyan zavarta a gyülekezet életét és munkáját. Korábban nem értettem az igazságot, és nem rendelkeztem tisztánlátással, így félrevezetett Sheila kifelé tanúsított magatartása, még azt is gondoltam, hogy az igazságot keresi. Milyen zavart és ostoba voltam! Csak később jöttem rá, hogy Sheila nem azért beszélgetett másokkal az állapotáról, mert a problémái megoldása és az állapotának javítása érdekében az igazságot kereste, hanem csak azért, mert szüksége volt valakire, akivel megoszthatja a sérelmeit, valakire, aki megvigasztalja és segít enyhíteni a szenvedését. Bárhány embernek nyílt meg, mindig csak zavart keltett. Ha nem küldték volna el, és nem szedték volna ízekre az állapotát, nem nyertem volna tisztánlátást róla. Toleránsan és türelmesen bántam volna vele mint nővérrel, és talán észre sem vettem volna, hogy félrevezet. Ekkor jöttem rá, mennyire fontos Isten szavain keresztül szemlélni az embereket!

Ezt követően elolvastam Isten szavainak egy szakaszát, amelynek köszönhetően elkezdtem tisztán látni Sheila indítékait és a félrevezetéshez általa alkalmazott taktikát. Mindenható Isten azt mondja: „Hogyan lehet felismerni, hogy valaki szereti-e az igazságot? Egyrészt meg kell nézni, hogy az illető képes-e megismerni önmagát Isten szava alapján, képes-e önvizsgálatot tartani, és igazi bűnbánatot érezni; másrészt meg kell nézni, hogy képes-e elfogadni és gyakorolni az igazságot. Ha képes elfogadni és gyakorolni az igazságot, akkor olyasvalaki, aki szereti az igazságot, és aki képes alávetni magát Isten munkájának. Ha csak felismeri az igazságot, de soha nem fogadja el, és nem is gyakorolja azt, ahogyan némelyek mondják: »Minden igazságot értek, de nem tudom gyakorolni«, ez annak a bizonyítéka, hogy nem olyasvalaki, aki szereti az igazságot. Egyesek elismerik, hogy Isten szava az igazság, és hogy romlott beállítottságaik vannak, és azt is mondják, hogy hajlandóak bűnbánatot gyakorolni és újjáalakítani önmagukat, de azután egyáltalán nem történik változás. Szavaik és tetteik még mindig ugyanolyanok, mint korábban. Úgy beszélnek önmaguk megismeréséről, mintha viccet mondanának, vagy szlogent kiabálnának. Egyáltalán nem elmélkednek, és nem ismerik meg önmagukat a szívük mélyén; a fő probléma az, hogy nincs bűnbánó magatartásuk. Még kevésbé nyílnak meg őszintén a romlottságukról, hogy valóban önvizsgálatot tartsanak. Inkább úgy tesznek, mintha megismernék önmagukat, azáltal, hogy végigmennek a folyamaton, és színlelnek. Nem olyasvalakik, akik valóban ismerik önmagukat, és akik elfogadják az igazságot. Amikor az ilyen emberek önmaguk megismeréséről beszélnek, akkor csak megjátsszák magukat; ez álcázás, csalás és hamis spiritualitás. Egyesek csalárdak, és amikor látják, hogy mások az önismeretükről beszélnek, azt gondolják: »Mindenki más megnyílik, és boncolgatja a saját csalárdságát. Ha nem mondok semmit, mindenki azt fogja hinni, hogy nem ismerem önmagam. Így hát túl kell esnem a dolgon!« Ezután a saját csalárdságukat nagyon súlyosként mutatják be, drámai módon illusztrálva azt, így önismeretük különösen alaposnak tűnik. Mindenki, aki hallja, úgy érzi, hogy valóban ismerik önmagukat, és ezért irigykedve néz rájuk, amitől viszont olyan érzésük támad, mintha dicsőségesek lennének, mintha éppen glóriával ékesítették volna fel magukat. Ha ezt a fajta önismeretet, amit megjátszással érnek el, álcázással és csalással párosítják, az félrevezet másokat. Vajon nyugodt lehet a lelkiismeretük, amikor ezt teszik? Hát nem égbekiáltó csalárdság ez? Ha az emberek csak üresen beszélnek önmaguk megismeréséről, függetlenül attól, hogy ez az ismeret mennyire magasztos vagy jó, utána pedig továbbra is romlott beállítottságot tárnak fel, ugyanúgy, mint azelőtt, bármiféle változás nélkül, akkor ez nem valódi önismeret. Ha képesek szándékosan ily módon színlelni és megtéveszteni, az azt bizonyítja, hogy egyáltalán nem fogadják el az igazságot, és épp olyanok, mint a nem hívők. Azzal, hogy így beszélnek az önismeretükről, csupán a trendet követik, és azt mondják, ami mindenki ízlésének megfelel. Vajon nem megtévesztő az önismeretük és önboncolgatásuk? Valódi önismeret ez? Egyáltalán nem. Azért, mert nem nyílnak meg, és nem szívből elemzik magukat, csupán hamis, megtévesztő módon beszélnek egy keveset önmaguk megismeréséről, hogy túlessenek rajta. Ennél is súlyosabb az, hogy azért, hogy mások csodálják és irigyeljék őket, amikor az önismeretükről beszélnek, akkor szándékosan túloznak, hogy problémáikat sokkal komolyabbnak tüntessék fel, belekeverve személyes szándékaikat és céljaikat. Nem érzik magukat lekötelezettnek, amikor ezt teszik, nincs lelkiismeret-furdalásuk, miután álcázzák magukat és csalnak, nem éreznek semmit, miután lázadtak Isten ellen, és becsapták Őt, és nem imádkoznak Istenhez, hogy bevallják tévedésüket. Hát nem makacsok az ilyen emberek? Ha nem érzik magukat lekötelezettnek, akkor vajon érezhetnek-e valaha is bűnbánatot? Igazi bűnbánat nélkül vajon képes-e valaki fellázadni a test ellen és gyakorolni az igazságot? Igazi bűnbánat nélkül vajon képes-e valaki valódi megbánást tanúsítani? Egész biztosan nem. Vajon nem abszurd dolog önismeretről beszélni, ha még csak bűnbánatot sem tanúsít. Nem csak álcázás és csalás ez?” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az igazságra törekvésben csak az önismeret segít). Szívesen beszélt az állapotáról másokkal, és Isten szavait használta arra, hogy elgondolkozzon önmagán az összejöveteleken. A legsúlyosabb szavakkal jellemezte önmagát. Kívülről úgy látszott, hogy alaposan ismeri önmagát, rendkívüli módon bánkódik és gyűlöli önmagát, de mindez csak színjáték volt mások kedvéért, hogy azt higgyék, elfogadja az igazságot, és ismeri önmagát. Ezzel az ún. önismerettel félrevezetett és becsapott másokat, elhitette velük, hogy bátran felfedi magát, így amellett, hogy nem látták őt tisztán, még nagy tiszteletet is tanúsítottak iránta. Ezenkívül Sheila minden alkalommal, amikor romlottságot fedett fel, azokkal a szavakkal jellemezte magát, amelyekkel Isten az antikrisztusokat fedte fel, mondván, hogy hírnévre és státuszra vágyik, az antikrisztus útját járja, a státusz utáni vágy átvette az uralmat az élete fölött, és ha nem tér meg, ez a vágy megöli őt. Amint azonban egy helyzet a hírnevét és státuszát fenyegette, visszatért a régi kerékvágásba, így annak ellenére, hogy éveken át beszélgetett az állapotáról, nem ért el semmilyen átalakulást. A vezetők rámutattak a problémáira és sokszor beszélgettek vele, de ő nem hallgatott rájuk és nem változtatott. Sőt, elkezdett ellenállni, szüntelenül vitatkozott, és valótlan érveket hozott fel. Amikor látta, hogy mások hogyan képesek félretenni az egójukat és az igazságot keresni, nem tanult az erősségeikből, ehelyett úgy vélte, hogy ők jó természettel születtek, ő viszont nem képes a gyakorlatba ültetni az igazságot, és azért olyan gyanakvó mindig másokkal szemben, mert Isten nem áldotta meg őt jó természettel. Nem vetette meg sátáni beállítottságát, hanem Istent hibáztatta, szemrehányást tett Neki, és azt mondta, Ő nem igazságos. Ez megmutatta Sheila démoni lényegét, és hogy hihetetlenül abszurd és észszerűtlen. Isten szavainak feltárása nélkül úgy kezeltem volna őt, mint aki az igazságot keresi.

Később, egy összejövetelen találkoztam Isten szavainak ezzel a szakaszával: „Csak azok tartoznak Isten házához, akik szeretik az igazságot; csak ők az igazi testvérek. Gondolod, hogy mindazok, akik gyakran járnak gyülekezetbe Isten házába, testvérek? Nem feltétlenül. Milyen emberek nem testvérek? (Azok, akik idegenkednek az igazságtól, akik nem fogadják el az igazságot.) Azok, akik nem fogadják el az igazságot, és akik idegenkednek tőle, mind gonosz emberek. Mindannyian lelkiismeret és értelem nélküli emberek. Egyikük sem olyan, akit Isten megment. Ezek az emberek nélkülözik az emberi mivoltot, nem foglalkoznak megfelelően a munkájukkal, és ámokfutó módjára tesznek rossz dolgokat. Sátáni filozófiák szerint élnek, ravaszan manipulálnak, másokat pedig kihasználnak, magukhoz édesgetnek és becsapnak. Nem fogadják el az igazság legkisebb részét sem, és csak azért férkőztek be Isten házába, hogy áldásokat szerezzenek. Miért nevezzük őket álhívőknek? Mert idegenkednek az igazságtól, és nem fogadják el. Amint közlik velük az igazságot, elveszítik az érdeklődésüket, idegenkednek tőle, nem bírják hallgatni, unalmasnak érzik, és nem tudnak ülve maradni. Egyértelműen álhívők és nem hívők. Nem tekinthetsz rájuk testvérekként. [...] Ha nem érdekli őket az igazság, hogyan tudják gyakorolni az igazságot? Akkor mi szerint élnek? Kétségtelenül a Sátán filozófiái szerint élnek, mindig ravaszok és agyafúrtak, és nem élik meg normális emberi mivoltjukat. Soha nem imádkoznak Istenhez, és nem keresik az igazságot, hanem mindent emberi trükkökkel, taktikákkal és világi ügyekre vonatkozó filozófiákkal intéznek – ami kimerítő és fájdalmas létet eredményez. [...] Azok, akik nem szeretik az igazságot, nem hisznek igazán Istenben. Azok, akik egyáltalán nem tudják elfogadni az igazságot, nem nevezhetők testvéreknek. Csak azok a testvérek, akik szeretik és képesek elfogadni az igazságot. Kik azok tehát, akik nem szeretik az igazságot? Ők mind nem hívők. Azok, akik egyáltalán nem fogadják el az igazságot, idegenkednek tőle és elutasítják. Ők pontosabban mind nem hívők, akik beférkőztek az egyházba. Ha képesek mindenféle gonoszságot elkövetni, és megzavarni és megszakítani az egyház munkáját, akkor ők a Sátán csatlósai. El kell őket takarítani és ki kell őket vetni. Egyáltalán nem lehet őket testvérekként kezelni. Mindazok, akik szeretetet mutatnak feléjük, rendkívül ostobák és tudatlanok” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). Isten szavai révén rájöttem arra, hogy az igaz testvérek azok, akik szeretik az igazságot, és el is tudják fogadni azt. Ők ténylegesen feláldozzák magukat Istenért, és bizonysággal rendelkeznek az igazság gyakorlásáról. Talán nem mondhatják el magukról, hogy alaposan ismerik önmagukat, de szeretik az igazságot, és Isten minden szavát gyakorolják, amit csak értenek. Habár előfordulhat, hogy vétkeznek, romlottságot fednek fel, és néha negatívvá válnak, mivel az igazságot keresik, ezért ha megmetszik őket vagy kudarcot vallanak, el tudják azt fogadni Istentől, az igazságot keresik és elgondolkodnak önmagukon. Amikor felismerik problémáikat, lassan kijavítják őket és fejlődnek. Csak az ilyen emberek igazi testvérek. Akik viszont nem fogadják el az igazságot és idegenkednek tőle, nem hívhatók testvéreknek. Ha rossz az emberi mivoltuk, és mindenféle gonoszat tesznek, ami akadályozza a gyülekezet munkáját, akkor gonosztevők és antikrisztusok, és még kevésbé hívhatók testvéreknek. Még ha a gyülekezetben is maradnak, ők csak hamis hívők, akik beférkőztek Isten házába. Bármennyi ideje is hisznek, az Isten végül leleplezi és kiveti őket. Kívülről úgy látszott, hogy Sheila nem követett el nagy gonoszságot, de minden tettével megzavarta az emberek gondolatait és akadályozta őket kötelességeik végzésében, és mindvégig ezt csinálta. Bárhogyan is beszélgettek el vele és támogatták őt mások, a legkisebb változást sem mutatta, ráadásul vitatkozott, magyarázkodott és észszerűtlenül viselkedett. Ez arra utalt, hogy Sheila egyáltalán nem fogadja el az igazságot, és hogy természeténél fogva idegenkedik attól. Sheila az ördöghöz hasonló, és nem tartozik nővéreink közé. A múltban nem értettem az igazság ezen aspektusát, és nem láttam tisztán. Úgy gondoltam, amíg valaki hisz Istenben és elismeri a nevét, testvérként kell kezelni. Vakon együttéreztem az ilyenekkel, eltűrtem őket, és tisztánlátás hiányában, ostobán kedvességet és támogatást nyújtottam nekik. Emiatt sok erőfeszítésem hiábavaló volt. Milyen ostoba és zavart voltam!

Most, hogy Sheila elszigetelődött, már látom, hogy mennyire igazságos Isten. Azok, akik nem keresik az igazságot és észszerűtlenül cselekszenek, nem vethetik meg lábukat a gyülekezetben, és őket Isten végső soron leleplezi. Isten jó szándékát is megértettem: Isten azért rendezett el ilyen helyzeteket, hogy tanulhassak belőlük. El kell kezdenem megragadni a lehetőséget. Ezentúl több időt és energiát kell fektetnem az igazságba, Isten szavain keresztül kell szemlélnem a dolgokat és cselekednem.