Gyerekkoromban, mivel nem szerettem beszélni és köszönni, a szüleim, a családom és a barátaim gyakran ezt mondták: „Valami baj van ezzel a gyerekkel. Biztos lassú.” A felnőttek is mondtak ilyeneket: „Nézd, milyen éles eszű és bájos a húgod, de te, te olyan butus vagy, amennyire csak lehet.” Fokozatosan kezdtem magam értéktelennek érezni, a legértéktelenebbnek mindenki között. Az iskolában sem mertem megszólalni, mert féltem, hogy mások kinevetnek, ha hülyeségeket mondok. Nagyon irigyeltem azokat, akik ékesszólóak és gyors észjárásúak voltak, és azt hittem, mindenki szereti az ilyen embereket.

Amikor csatlakoztam a hithez, eleinte nagyon ideges voltam attól, hogy Isten szavával közösséget vállaljak az összejöveteleken, féltem, hogy nem beszélek majd jól, és hogy a többiek ki fognak nevetni, ezért nem sokat beszéltem az összejöveteleken. A többiek gyakran bátorítottak, hogy beszélgessek többet, és amikor megnyíltak, és közösséget vállaltak a tapasztalataikkal és a megértésükkel, senki sem nevetett ki senkit. Ettől kevésbé éreztem magam korlátozva, így elkezdtem többet beszélni. Később több gyülekezet vezető prédikátorává választottak. Ez igazi meglepetés volt számomra. Úgy éreztem, hogy Isten kegyelme, hogy egy olyan érthetetlenül beszélő embernek, mint én, megadatott a lehetőség, hogy vezető legyen. A lehető legjobban kellett végeznem ezt a munkát, és meg kellett felelnem Isten velem kapcsolatos szándékainak. Egyszer egy vezető megszervezte, hogy én és két másik prédikátor összegyűljünk vele. Láttam, hogy a prédikátorok nagyon megvilágosító közösséget nyújtottak Isten szaváról, és hogy milyen logikusan beszéltek. Nagyon irigy voltam rájuk. Erre gondoltam: „Az ő képességükkel és ékesszólásukkal az enyémet össze sem lehet hasonlítani. Miért vagyok ilyen buta? Még beszélni sem tudok jól.” Ezek a gondolatok eléggé lehangoltak. Bár valamennyire megvilágosodtam, amikor Isten szaváról elmélkedtem, amikor arra gondoltam, hogy milyen rosszul szerkesztem meg a beszédemet, féltem, hogy kinevetnek, ezért nem mertem közösséget vállalni. Később, mikor nehézségekbe ütköztem a munkámban, és végül negatív állapotban éltem, eltökéltem, hogy nem vagyok jó, és hogy nem tudom jól végezni ezt a kötelességet. A munka sem hozott jó eredményeket. Egy idő után áthelyeztek ebből a kötelességből, és utána csak egy gyülekezetért feleltem.

Eleinte, amikor elkezdtem dolgozni a két nővérrel ebből a gyülekezetből, nem éreztem magam túl rossznak. Elég aktív voltam a kötelességemben, és éreztem a Szentlélek megvilágosítását és útmutatását. Nem sokkal később az egyik nővér úgy döntött, hogy felmond, mert nem tudott valódi munkát végrehajtani, a másik nővért pedig áthelyezték, mert nem voltak elég jók a képességei. Ezután Csang Tung testvér és An Csing nővér lettek a társaim. Korábban már voltam gyűlésen Csang Tunggal. Nagyon valóságos és világos módon beszélt a tapasztalatokról, és jó képességekkel rendelkezett. An Csing szintén képes volt az összejöveteleken valódi problémákat megoldani a közösségével. Az erősségeiket látva mélyen alsóbbrendűnek éreztem magam. Később, a munkamegbeszélések során azon kaptam magam, hogy állandóan túl óvatos vagyok, és egyszerűen egyetértettem velük, bármit is mondtak. Néha tudtam, hogy a véleményük nem megfelelő, de azonnal eszembe jutott gyenge képességem, és hogy nincs éleslátásom, és elvetettem a saját véleményemet. Emellett többször előfordult, hogy nem helyeselték a nézeteimet, ami erősítette bennem az alkalmatlanság érzését, és arra késztetett, hogy még ritkábban fejezzem ki magam. Néhány kulcsfontosságú feladatban még passzív is voltam, mert aggódtam, hogy ha rosszul végzem a feladatomat, azzal késleltetem a munkát. Egyszer Csang Tung azt javasolta, hogy Csang Can nővért bízzuk meg az öntözési munkával. Elég jól ismertem Csang Can nővért. Mindig is felületes és felelőtlen volt, és korábban már el is bocsátották, mert nem végzett valódi munkát. Továbbra sem ismerte önmagát, és nem volt alkalmas arra, hogy egy ilyen fontos feladatot átvegyen. Halk hangon kifejtettem a véleményemet. Miután ezt meghallgatta, Csang Tung elment, hogy találkozzon Csang Cannal. Aztán elmondta, hogy felmérte a helyzetet, és úgy találta, hogy Csang Can most már rendelkezik némi önismerettel, és hogy nem szabad kizárólag a múltja alapján tekinteni rá. An Csing támogatta ezt a nézetét. Úgy éreztem, hogy Csang Tung még nem régóta vezető, még mindig nem fog fel néhány alapelvet, és még mindig nem ismeri olyan jól Csang Cant. Egyetlen találkozás alapján ítélte meg őt, és lehet, hogy nem volt pontos az ítélete. Azt akartam javasolni neki, hogy megint vizsgálja meg, vagy akkor értékelje újra, miután beszélt olyanokkal, akik jól ismerik őt. De erre gondoltam: „Csang Tungnak jó képességei vannak, és képes volt megoldani néhány problémát. Talán Csang Can fel fogja ismerni a problémáit a közössége után. És An Csing is jóváhagyta. Nekem nincsenek jó képességeim, és nem látom olyan tisztán a dolgokat; jobb, ha csendben maradok.” Így hát nem erőltettem tovább. Később ismét elbocsátották, mert nem végzett valódi munkát. A munkára is negatív hatással volt. Eléggé felzaklatott. Ha az elején kitartóbb lettem volna, és az alapelvekre támaszkodtam volna a Csang Tunggal való közösségben, akkor nem lett volna ilyen jellegű problémánk. Az eset után, bár bűntudatom volt, nem gondolkodtam el a problémámon. Csak amikor történt még néhány dolog, akkor gondolkodtam el végre magamon.

Egy összejövetelen Csang Tung Cseng Ji testvért ajánlotta az öntözőcsoport vezetőjének. Úgy éreztem, hogy bár Cseng Ji lelkes, még csak most csatlakozott a hithez, és még mindig nem volt tisztában a látomások igazságával. Úgy éreztem, hogy először őt kell tanítani, mivel csoportvezetőnek lenni egyszerre túl nagy felelősség lehet. Elmondtam a véleményemet az ügyről, de meglepetésemre Csang Tung utána ezt mondta nekem: „Nem vizsgálhatnánk meg őt előbb? Miért vagy ilyen nehézkes és akadékoskodó?” Ezt hallva zavarba jöttem, és nagyon feldúlt voltam. Ezt gondoltam: „Csang Tung jó képességű, és tudja, hogyan kell elvégezni a munkát. Nekem gyengék a képességeim, nem látok át az embereken és a dolgokon. Ha továbbra is ragaszkodom a véleményemhez, és a munka tényleg leáll, akkor mi lesz? Az lenne a legjobb, ha nem erőltetném tovább.” Az összejövetel után elgondolkodtam azon, amit Csang Tung mondott, és nagyon felzaklatott. Úgy éreztem, hogy nem vagyok eléggé képzett ehhez a munkához, ezért talán be kellene ismernem a korlátaimat, és minél hamarabb le kellene mondanom. Azt mondtam a vezetőnek, hogy a képességeim nem elég jók, és hogy nem vagyok alkalmas erre a munkára, és kértem, hogy helyezzenek egy másik kötelességbe. A vezető a tapasztalataiból merített, hogy segítsen nekem. A vezető közössége által elkezdtem gondolkodni azon, hogy miért akartam folyton lemondani, és miért éltem mindig ilyen lehangolt állapotban. Később ezt olvastam Isten szavában: „Mindenkiben vannak helytelen állapotok, például negativitás, gyengeség, csüggedés és törékenység; vagy vannak alávaló szándékok; illetve állandóan gondot okoz nekik a kevélységük, az önző vágyaik és az önös érdekeik; avagy azt gondolják, hogy nem valami rátermettek, és negatív állapotokat tapasztalnak meg. Nagyon nehéz lesz elnyerned a Szentlélek munkáját, ha mindig ezekben az állapotokban élsz. Ha nehéz számodra elnyerni a Szentlélek munkáját, akkor kevés aktív összetevő lesz benned, a negatív összetevők pedig előjönnek és zavarni fognak. Az emberek mindig a saját akaratukra hagyatkoznak, hogy elfojtsák ezeket a negatív és ellenséges állapotokat, azonban nem számít, mennyire fojtják el, nem tudják magukról lerázni ezeket. Ennek fő oka az, hogy az emberek nem képesek tüzetesen észlelni ezeket a negatív és ellenséges dolgokat, nem látják világosan azok lényegét. Ez nagyon megnehezíti számukra azt, hogy fellázadjanak a test és a Sátán ellen. Ezenkívül az emberek mindig megragadnak ezekben a negatív, melankolikus és elfajzott állapotokban, és nem imádkoznak, illetve nem tekintenek fel Istenre, inkább csak átevickélnek rajtuk. Ennek eredményeképp nem munkálkodik bennük a Szentlélek, képtelenek megérteni az igazságot, semmiben nincs ösvényük, amit tesznek, és semmit nem képesek tisztán látni” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. A szabadságot és a felszabadulást csak romlott beállítottságának levetésével nyerheti el az ember). Isten szavának olvasása világossá tette számomra a dolgokat. A fő ok, amiért mindig negatív és komor állapotban voltam, az az volt, hogy olyan dolgok láncoltak le, mint a rólam kialakult kép fenntartása, és az önző vágyak. Amikor Isten szaváról beszéltem az összejöveteleken, gyakran képes voltam némi megvilágosodást elérni, de mindig úgy éreztem, hogy homályosan és rosszul fogalmazok. Annyira aggódtam, hogy nem fogok jól beszélni, és hogy mások lenéznek majd, hogy emiatt nem mondtam semmit, és nem nyertem semmilyen megvilágosodást. Amikor láttam, hogy más vezetők milyen kiváló képességűek és ékesszólóak, én pedig milyen szegényesen tudom kifejezni magam, zavarba jöttem, és azt éreztem, hogy alkalmatlan vagyok a feladatra. Aztán elhanyagoltam a kötelességemet, nem értem el semmilyen eredményt, és végül áthelyeztek. Ezúttal is ugyanez volt a helyzet. Láttam, hogy a társaim jó képességűek, és jobban társalognak, mint én. A munkamegbeszéléseken annyira féltem attól, hogy elveszítem a rólam kialakított képet, vagy hogy lenéznek, mert nem beszélek jól, hogy nem mondtam el a véleményemet. Néha, amikor a helyénvaló ötleteimet nem fogadták el, nem mertem kiállni a nézeteimért, és csak a hírnevem megmentésére gondoltam. Ezek a negatív érzelmek irányítottak, és még a kötelességem alól is ki akartam menteni magam. Tényleg túl nagy hangsúlyt fektettem a hírnevem megvédésére! Ha így folytatom, soha nem fogom elnyerni a Szentlélek munkáját, és nem lesz módom megérteni és elnyerni az igazságot! Ezért Istenhez imádkoztam, kértem Őt, hogy világosítson meg, és mutasson utat, hogy megismerjem magamat, és javítsak az állapotomon.

Ezután Isten szavát olvastam: „Az, ahogyan az antikrisztusok dédelgetik a hírnevüket és a státuszukat, túlmegy a normális emberek hasonló viselkedésén, és valami olyasmi, ami a beállítottságuk lényegében van; nem egy ideiglenes érdeklődés vagy a környezetük átmeneti hatása – az életükben, a csontjaikban benne lévő valami, így tehát a lényegük. Ez azt jelenti, hogy mindenben, amit az antikrisztusok tesznek, az első megfontolásuk a saját hírnevük és státuszuk, semmi más. Az antikrisztusok számára a hírnév és a státusz az életük és egész életen át tartó céljuk. Mindenben, amit tesznek, ez az első szempontjuk: »Mi történik majd a státuszommal? És a hírnevemmel? Ha ezt teszem, azzal jó hírnevet szerzek magamnak? Vajon emelni fogja a státuszomat az emberek fejében?« Ez az első dolog, amire gondolnak, ami kellőképp bizonyítja, hogy az antikrisztusok beállítottságával és lényegével bírnak; különben nem fontolgatnák ezeket a problémákat. Azt lehet mondani, hogy az antikrisztusok számára nem holmi plusz követelmény a hírnév és a státusz, és még kevésbé valami külső dolog, ami nélkül ellennének. Ezek részei az antikrisztusok természetének, a csontjaikban, a vérükben vannak, velük született dolgok. Az antikrisztusok nem közömbösek az iránt, hogy van-e hírnevük és státuszuk; nem ez a hozzáállásuk. Akkor mi a hozzáállásuk? A hírnév és a státusz szorosan kapcsolódik a mindennapi életükhöz, a naponkénti állapotukhoz, ahhoz, hogy mire törekednek napi szinten” (Az Ige, 4. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Kilencedik tétel (Harmadik rész)). Isten szavából láttam, hogy az antikrisztusok igazán nagyra tartják a presztízst és a státuszt. Ez a két dolog motiválja minden tettüket. Ezt az antikrisztusi lényegük eredményezi. Ez megfelelt annak is, ahogyan én viselkedtem. Gyerekkorom óta úgy éreztem, hogy semmi sem jó, amit csinálok. Korlátozva éreztem magam, és minden tettemben túlságosan óvatos voltam. Ez főleg azért volt, mert meg akartam védeni a hírnevemet, és nem akartam, hogy mások lenézzenek. Miért tartottam olyan nagy becsben a státuszomat és a hírnevemet? A gyökerét az ilyan sátáni mérgek adták: „ahogyan a fa a kérgéért él, úgy él az ember a hírnevéért”, és „az ember öröksége az, hogy milyen visszhangja van az életének”, és ezek miatt volt olyan fontos nekem a hiúságom. Csupán jó benyomást akartam hagyni másokban, és úgy gondoltam, hogy ez az egyetlen módja annak, hogy értelmet adjak az életemnek. Tehát nem számított, hogy hol voltam vagy kivel voltam, ha fennállt a lehetősége, hogy károsodhat a hírnevem, akkor a menekülést választottam, így védve a rólam kialakított képet és a státuszomat. Miközben Csang Tunggal dolgoztam, láttam, hogy elutasítják a véleményemet, és úgy éreztem, hogy csorbult a hírnevem. Aggódtam, hogy ha ott maradok, csak még kínosabb lesz nekem, ezért azt akartam, hogy a vezető áthelyezzen. Valójában, ha jobban belegondolok, az, hogy vezető lehetek, Isten kegyelme volt, és egy lehetőség is számomra a gyakorlásra. Figyelembe kellett volna vennem az Ő szándékait, meg kellett volna oldanom mások valódi nehézségeit, és meg kellett volna óvnom a gyülekezet munkáját. De én nem arra gondoltam, hogyan végezzem jól a kötelességemet, csak arra, hogyan óvjam meg a hírnevemet és a státuszomat. Amikor ezek sérültek, negatív lettem, és abbahagytam a kemény próbálkozást. Valóban nem volt lelkiismeretem és értelmem. Látszólag nem versengtem a státuszért, és nem akadályoztam a gyülekezeti munkát mint egy antikrisztus, de egy olyan fontos kérdésben, mint az emberek kiválasztása, nem mertem kitartani az alapelvek mellett, és igyekeztem mindig megőrizni a hírnevemet és a státuszomat. Ez felfedte, hogy egy antikrisztus beállítottságával rendelkezem. Rájöttem a problémám súlyosságára, ezért imádkoztam Istenhez, és bűnbánatot tartottam Előtte.

Ezután megnyíltam egy nővéremnek az állapotomról, és ő adott nekem néhány szakaszt Isten szavából, hogy olvassam el. Mindenható Isten azt mondja: „Hogyan kellene mérni az emberek képességét? Annak alapján kellene mérni, hogy milyen mértékben fogják fel Isten szavait és az igazságot. Ez a legpontosabb mód ennek elvégzésére. Egyesek aranyszájúak, fürge észjárásúak, és különösen ügyesen bánnak más emberekkel – ám amikor prédikációkat hallgatnak, soha nem képesek megérteni semmit, és amikor Isten szavait olvassák, nem fogják fel azokat. Amikor a tapasztalati tanúságtételükről beszélnek, mindig szavakat és doktrínákat mondanak, felfedve, hogy egyszerű laikusok, és másokban azt az érzést keltik, hogy nincs lelki megértésük. Ezek a gyenge képességű emberek” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Ahhoz, hogy jól teljesítsük kötelességünket, az igazság megértése a legfontosabb). „Mondanátok azt, hogy Pálnak volt képessége? Pál képessége melyik osztályba tartozott? (Nagyon jó volt.) Oly sok prédikációt hallottatok már, de még mindig nem értitek. Tekinthető-e Pál képessége nagyon jónak? (Nem, gyenge volt.) Miért volt gyenge Pál képessége? (Nem ismerte önmagát és nem volt képes felfogni Isten szavait.) Azért volt, mert nem fogta fel az igazságot. Ő is hallotta az Úr Jézus prédikációit, és munkálkodásának ideje alatt természetesen ott volt a Szentlélek munkája is. Hogyan lehetett tehát, hogy amikor minden munkát megtett, megírta az összes levelet, és ellátogatott mindazon gyülekezetekhez, még mindig semmit nem értett az igazságból és semmi mást nem prédikált, csak doktrínát? Miféle képesség volt ez? Gyenge képesség. Mi több, Pál üldözte az Úr Jézust és letartóztatta az Ő tanítványait, majd az Úr Jézus hatalmas fénnyel sújtott le rá a mennyből. Pál hogyan közelített ehhez a nagyszerű eseményhez, ami vele történt, és hogyan értelmezte azt? Megértési módja különbözött Péterétől. Azt gondolta: »Az úr Jézus lesújtott rám, bűnt követtem el, ezért keményebben kell dolgoznom, hogy jóvá tegyem, amint pedig az érdemeim kiegyenlítik az vétségeimet, meg leszek jutalmazva.« Vajon ismerte önmagát? Nem ismerte. Nem mondta: »A rosszindulatú, antikrisztusi természetem miatt ellenkeztem az Úr Jézussal. Szembeszálltam az Úr Jézussal – semmi jó nincs bennem!« Rendelkezett ilyen önismerettel? (Nem.) [...] A leghalványabb megbánás sem volt benne, még kevésbé önismeret. Ezek közül semmivel nem rendelkezett. Ez azt mutatja, hogy probléma volt Pál képességével, és hogy nem volt meg benne az igazság felfogására való képesség” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Ahhoz, hogy jól teljesítsük kötelességünket, az igazság megértése a legfontosabb). Isten szavából láttam, hogy egy ember képességeit elsősorban az alapján kell megítélni, hogy mennyire érti az igazságot, hogy képes-e megérteni Isten szándékát az Ő szavából, és hogy képes-e felismerni a romlott beállítottságát, nem pedig az ékesszólás vagy a veleszületett tehetség alapján. Vegyük például Pált; tehetséges volt, ékesszóló, és Európa nagy részén terjesztette az evangéliumot, de nem tudta felfogni az igazságot, nemhogy önmagát megérteni. Olyan nagy gonoszságokat követett el, és soha nem volt igazi önismerete vagy bűntudata. Ehelyett csak azt akarta, hogy jutalmat kapjon, és a jótettei révén beléphessen Isten királyságába. Pál képtelen volt megérteni az igazságot, és gyenge képességű ember volt. Én csak a személy szembeötlő ékesszólása és fürge észjárása alapján ítéltem meg a képességét. Ez egy igazán eltorzult nézet volt, és egyáltalán nem felelt meg az igazságnak. Mindig úgy gondoltam, hogy ha valaki jól beszél és okos, akkor jó képességei vannak, és én mindig e szerint a mérce szerint ítéltem meg magam, így amikor nem tudtam megfelelni ennek a mércének, azt gondoltam, hogy a képességeim nem elegendőek, és hogy nem lehetek vezető. Aztán, amikor nehézségekbe ütköztem, nem kerestem az igazságot a megoldásuk érdekében, hanem elhanyagoltam azokat, és a problémák, amelyeket meg tudtam volna oldani, megoldatlanok maradtak. Olyan ostoba voltam, hogy nem értettem meg az igazságot. Bár nem voltak kiemelkedő képességeim, képes voltam megérteni Isten szavát, és néha felismertem a romlott beállítottságot, amelyet feltártam. Képes voltam arra is, hogy Isten szavára támaszkodva megoldjam a mások életbe való belépésének nehézségeit, szóval nem arról volt szó, hogy ne lettem volna képes elvégezni a kötelességemet. Ezeknek a dolgoknak a felismerése után némileg javult a hozzáállásom, és normálisan tudtam végezni a kötelességemet.

Nemrég olvastam Isten szavának néhány olyan szakaszát, amelyek nagyon jól leírják az állapotomat. Mindenható Isten azt mondja: „Vannak olyan emberek, akik gyermekkorukban átlagos külsejűek voltak, rosszul fejezték ki magukat, és nem volt túl gyors az észjárásuk, ezért mások a családi és társadalmi környezetükben elég kedvezőtlenül értékelték őket, ilyen szavakkal: »Ez a gyerek nehéz felfogású, lassú, és nehezen forog a nyelve. Nézd meg mások gyerekeit, azok olyan jól beszélnek, hogy bárkit az ujjuk köré csavarnak. Ez a gyerek meg egész nap csak duzzog. Nem tudja, mit kell mondani, amikor találkozik valakivel, nem tudja kimagyarázni vagy igazolni magát, ha valami rosszat csinált, és nem tudja szórakoztatni az embereket. Ez a gyerek egy idióta.« Ezt mondják a szülei, ezt mondják a rokonai és barátai, és ezt mondják a tanárai is. Ez a környezet bizonyos láthatatlan nyomást gyakorol az ilyen egyénekre. Azáltal, hogy ilyen környezeteket tapasztalnak meg, öntudatlanul is egy bizonyos gondolkodásmód alakul ki bennük. Milyen gondolkodásmód? Úgy gondolják, hogy nem néznek ki jól, nem túlságosan szerethetőek, és mások soha nem örülnek, ha látják őket. Elhiszik, hogy nem tanulnak jól, lassúak, és mindig zavarba jönnek, ha ki kell nyitniuk a szájukat és mások előtt kell beszélniük. Még ahhoz is túlságosan szégyenlősek, hogy megköszönjék, ha kapnak valamit másoktól, és ezt gondolják magukban: »Miért gabalyodik mindig úgy össze a nyelvem? Mások miért beszélnek olyan gördülékenyen? Egyszerűen hülye vagyok!« [...] Miután ilyen környezetben nőttek fel, a kisebbségi érzés gondolkodásmódja fokozatosan átveszi az irányítást fölöttük. Egyfajta maradandó érzelemmé válik, amely összegabalyodik a szíveddel és kitölti az elmédet. Nem számít, felnőttél-e már, kiléptél-e már a világba, megházasodtál-e, felépítetted-e a karrieredet, milyen a társadalmi státuszod – a kisebbségi érzéstől, amelyet felcseperedésed közben a környezeted ültetett el benned, lehetetlen megszabadulnod. Miután elkezdesz hinni Istenben és csatlakozol az egyházhoz, még mindig azt gondolod, hogy átlagos a külsőd, gyenge a szellemi képességed, rosszul fejezed ki magad, és semmire nem vagy képes. Ezt gondolod: »Majd megteszem, amit tudok. Nem kell azon igyekeznem, hogy vezető legyek, nem kell mély igazságokra törekednem. Majd megelégszem azzal, hogy én vagyok a legjelentéktelenebb, mások pedig hadd bánjanak velem úgy, ahogy akarnak«” (Az Ige, 6. kötet – Az igazságra törekvésről I. Hogyan kell törekedni az igazságra? (1.)). „Amikor a kisebbségi érzések mélyen belegyökereznek a szívedbe, nemcsak mély hatást gyakorolnak rád, hanem az emberekről és a dolgokról alkotott szemléleteidet, valamint a viselkedésedet és a cselekedeteidet is uralja. Nos, hogyan észlelik az embereket és a dolgokat azok, akiket kisebbségi érzések uralnak? Más embereket maguknál jobbnak tartanak, még az antikrisztusokról is úgy látják, hogy jobbak, mint ők. Bár az antikrisztusoknak gonosz beállítottságaik vannak, emberi mivoltuk pedig silány, ők mégis utánzásra méltó emberekként bánnak velük, példaképekként, akiktől tanulni lehet. Még ilyeneket is mondanak magukban: »Lám csak, bár neki rossz beállítottsága és gonosz emberi mivolta van, mégis tehetséges és rátermettebb a munkában, mint én. Nyugodtan meg tudja mutatni a képességeit mások előtt, képes sok ember előtt beszélni anélkül, hogy elpirulna vagy a torkában dobogna a szíve. Belevaló figura. Én nem érhetek fel hozzá. Egyszerűen nem vagyok elég bátor.« Mi vezetett idáig? Azt kell mondanunk, az ok egy része abban áll, hogy a kisebbségi érzéseid hatást gyakorolnak az emberek lényegéről alkotott ítéletedre, valamint a perspektívádra és álláspontodra, ami a más emberekről alkotott szemléletedet illeti. Nem így van? (De igen.) Nos hát, hogyan befolyásolják a kisebbségi érzések a viselkedésedet? Ezt mondod magadban: »Én butának születtem, adottságok és erősségek nélkül, és mindent lassan tanulok meg. Itt van ez az ember. Bár néha megszakításokat és zavarásokat okoz, önkényesen és felelőtlenül cselekszik, de legalább tehetséges és vannak erősségei. Ő az a fajta ember, akinek mások mindig hasznát akarják venni, én pedig nem ilyen vagyok.« Amikor bármi történik, első dolgod ítéletet mondani magad fölött és bezárkózni. Bármi is a probléma, te visszavonulsz, kerülöd a kezdeményezést, és félsz felelősséget vállalni. Ezt mondod magadban: »Én butának születtem. Bárhová is megyek, engem nem szeret senki. Nem vállalhatok kockázatot, nem fitogtathatom szerény képességeimet. Ha valaki engem javasol, az azt bizonyítja, hogy nincs velem gond. Ha viszont nem javasol engem senki, akkor nem lenne jó ötlet kezdeményeznem és felszólalnom, hogy én el tudom vállalni a munkát, és jól el tudom végezni. Ha egyszer nem vagyok magabiztos ebben, nem mondhatom, hogy az vagyok – mi van, ha elszúrom? Mihez kezdek akkor? Mi lesz, ha megmetszenek? Annyira szégyellném magam! Hát nem lenne megalázó? Nem hagyhatom, hogy ez megtörténjen velem.« Nézd csak meg – hát nincs hatással a viselkedésedre? Bizonyos mértékig a viselkedésedhez való hozzáállásodat is a kisebbségi érzéseid befolyásolják és irányítják. Bizonyos mértékig ez a kisebbségi érzéseid következményének nevezhető” (Az Ige, 6. kötet – Az igazságra törekvésről I. Hogyan kell törekedni az igazságra? (1.)). Isten szavának olvasása után úgy éreztem, hogy Isten valóban megért minket. Amit Ő felfedett, az pontosan az, ahogyan én gondolkodom. Úgy tűnt, hogy nem csak az volt a komorságom egyetlen oka, hogy fontos volt számomra a hírnevem; más oka is volt ennek. A körülöttem lévő emberek és dolgok hatására kisebbrendűségi érzések alakultak ki bennem, képtelen voltam helyesen látni magam, és mindig úgy éreztem, hogy semmi sem jó, amit teszek, ezért túlságosan óvatos voltam, elnyomtam és visszafogtam minden tettemet. Visszagondoltam arra, hogy gyerekkoromban nem szerettem beszélni, és hogy a felnőttek gyakran lenéztek, butának és ostobának neveztek. Ilyen neveltetéssel én is értelmetlenül beszélőnek és ostobának kezdtem tartani magamat, és ez kisebbrendűségi érzéseket keltett bennem. De valójában, bár gyerekkoromban nem mondtam ki hangosan, tényleg volt saját véleményem; csak éppen nem beszéltem, mert féltem, hogy rosszat fognak gondolni rólam. Az órákon nem mertem megszólalni, de nem azért, mert nem értettem, hanem mert úgy éreztem, hogy rosszul fejezem ki magam, és emiatt féltem megszólalni. Amikor Isten szavát olvastam az összejöveteleken, némi megvilágosodást tudtam belőle meríteni, de amikor arra gondoltam, hogy hiányzik belőlem az ékesszólás képessége, nem mertem beszélni. És akkor is, amikor láttam, hogy Csang Tung nem tartja be az alapelveket az emberek kiválasztásában, tudtam, hogy nem régóta van a hitben, és nem régóta végzi ezt a kötelességet, ezért nem mindig látja pontosan a dolgokat, de amikor arra gondoltam, hogy milyen jó képességű, és hogy semmi sem volt jó, amit én csináltam, csak továbbléptem, és felülbíráltam saját magamat, nem akartam tovább vizsgálódni, és ennek következtében a munka veszteségeket szenvedett. Kisebbrendűségi komplexussal éltem, és passzívan, negatívan viszonyultam mindenhez. Nem Isten szava szerint ítéltem meg magamat és másokat, csupán a saját nézeteim szerint. A kisebbrendűségi érzéseim uralták azt, ahogyan a dolgokra és az emberekre tekintettem, és ezek befolyásolták az ítéletemet és az útkeresésemet. Ezek a kisebbrendűségi érzések súlyosan ártottak nekem. Közvetlenül ezután még többet olvastam Isten szavából: „Ez az érzelmed nemcsak negatív, hanem pontosabban, ténylegesen ellentétben áll Istennel és az igazsággal. Talán azt gondolod, hogy ez a normális emberi mivolthoz tartozó érzelem, de Isten szemében ez nem egyszerűen csak érzelem kérdése, hanem az Istennel szembeni ellenállás egy módja. Egy negatív érzelmek által fémjelzett módszer, amellyel az emberek ellenállnak Istennek, Isten szavainak és az igazságnak” (Az Ige, 6. kötet – Az igazságra törekvésről I. Hogyan kell törekedni az igazságra? (1.)). Megláttam a kisebbrendűségi érzések súlyos természetét, és hogy milyen kárt okoznak, és hogy nem kevésbé károsak az emberre nézve, mint a romlott beállítottság. Ha valaki ilyen kisebbrendűségi komplexussal él, az szöges ellentétben áll Istennel és az igazsággal, és ha nem oldja ezt fel, akkor tönkreteszi az esélyét az üdvösségre. Gyermekkorom óta fogva tartottak a kisebbrendűségi érzések, és mindig úgy éreztem, hogy semmi sem jó, amit csinálok. Amikor különösen jó képességű emberek között voltam, még gyengébbnek éreztem a képességeimet, elnyomottságot és fájdalmat éreztem, és Istent hibáztattam, amiért nem adott nekem jó képességeket és intelligenciát. Elégedetlen voltam Isten intézkedéseivel, és nem voltam hajlandó elfogadni azokat, ami lényegében Istennel való szembeszegülés! Ha így folytatom, hogyan is kerülhetném el a kiiktatást? Csak amikor rájöttem ezekre a dolgokra, akkor éreztem végre azt, hogy túl veszélyes kisebbrendűségi komplexussal élni, hogy nem folytathatom így tovább, és hogy le kell vetnem magamról ezeket az érzéseket.

Később többet olvastam Isten szavából: „Akkor hát hogyan értékelheted és ismerheted meg magad pontosan, és hogyan szakadhatsz el a kisebbségi érzéstől? Isten szavait tekintsd alapként önmagad megismeréséhez, annak kiderítéséhez, milyen az emberi mivoltod, a képességed és a tehetséged, és milyen erősségeid vannak. Tegyük fel például, hogy régen szerettél énekelni, jól is csináltad, de egyesek mindig kritizáltak és leszóltak téged, mondván, hogy nincs hallásod és hamisan énekelsz, ezért most úgy érzed, nem tudsz jól énekelni, és többé nem mered mások előtt csinálni. Mivel azok a világi, zavaros fejű és középszerű emberek pontatlanul értékeltek és ítéltek meg téged, megcsorbították a jogokat, amelyeket emberi mivoltod megérdemel, és elfojtották a tehetségedet. Ennek eredményeként még egy dalt sem mersz elénekelni, és csak akkor vagy elég bátor elengedni magad és hangosan énekelni, amikor senki nincs körülötted, és egymagad vagy. Mivel általában ilyen borzalmasan elnyomottnak érzed magad, amikor nem vagy egyedül, nem mersz elénekelni egy dalt; csak akkor mersz énekelni, amikor egyedül vagy, élvezed, hogy hangosan és tisztán énekelhetsz, és milyen csodálatos, felszabadító pillanatok ezek! Nem így van? Amiatt, hogy mások kárt tettek benned, nem tudod és nem látod világosan, mire vagy képes valójában, miben vagy jó és miben nem. Ilyen helyzetben Isten szavai szerint kell helyes értékelést készítened és helyesen felmérned magadat. Meg kell állapítanod, hogy mit tanultál, miben rejlenek az erősségeid, aztán indulj el és tedd meg, amire képes vagy; ami pedig azokat a dolgokat illeti, amikre nem vagy képes, a hiányosságaidat és fogyatékosságaidat, el kell gondolkodnod rajtuk és meg kell ismerned őket, és azt is pontosan kell értékelned és tudnod, milyen a képességed, jó-e vagy rossz. Ha nem vagy képes megérteni a saját problémáidat vagy világos tudást szerezni róluk, akkor kérd meg a körülötted lévő értő embereket, hogy értékeljenek téged. Akár pontos, amit mondanak, akár nem, legalább ad neked valamit, amiből kiindulhatsz és amit fontolóra vehetsz, és lehetővé teszi, hogy legyen egy alapvető ítéleted és jellemzésed önmagadról. Aztán megoldhatod a negatív érzelmek, mint például a kisebbségi érzés létfontosságú problémáját, és fokozatosan föléjük emelkedhetsz. Az ilyen kisebbségi érzéseket könnyű feloldani, ha valaki tisztán látja és felismeri őket, és az igazságot keresi” (Az Ige, 6. kötet – Az igazságra törekvésről I. Hogyan kell törekedni az igazságra? (1.)). Isten szavát olvasva megtaláltam a módját annak, hogy elengedjem ezeket a kisebbrendűségi érzéseket. Isten szavát kellett használnom, hogy megértsem és megítéljem magam, és meg is kérhettem olyan embereket, akik jól ismertek, hogy értékeljenek engem. Így imádkoztam Istenhez: „Istenem! Most már tudom, milyen veszélyes kisebbrendűségi komplexussal élni. Le akarom vetni ezeket az érzéseket, kérlek, segíts nekem!” Ezután megkértem a társaimat, hogy értékeljenek engem. Ezt mondták: „Látva, hogy helyesen érted Isten szavát, és képes vagy kapcsolódni Isten szavához a romlott állapotoddal kapcsolatban, és segítesz másoknak megoldani a tényleges problémáikat, a dolgok nem olyan rosszak, mint ahogy mondod. Még ha nem is kiemelkedők a képességeid, amíg a legjobbat próbálod kihozni magadból, valódi munkát végezhetsz.” Amikor hallottam, hogy a testvéreim ezt mondják, egy kicsit megnyugodtam, és erre gondoltam: „Bár nem fejezem ki olyan jól magamat, mint néhányan mások, mindenki megérti a közösségemet. Nem kell korlátozva éreznem magam. Csak annyi közösséget kell vállalnom, amennyire képes vagyok. Nem szabad csak arra gondolnom, hogy mások csodálatát hogyan érem el; arra kell összpontosítanom, hogyan beszéljek gyakorlatiasan, hogy megoldjam a problémákat, és hasznára legyek a testvéreknek. Továbbá, bár nem elégségesek a képességeim, több gyakorlással pótolhatom a hiányosságaimat és javíthatom a képességeimet. Nem szabad összehasonlítanom magam másokkal, nem szabad negatívvá válnom, és alulértékelnem magam. Pozitív hozzáállással kell keresnem a belépést.” Ezeket a dolgokat felismerve képes voltam helyesen kezelni magamat, és a kötelességemhez való hozzáállásom is sokkal jobb lett.

Nemrégiben ismét prédikátornak választottak. Ez váratlanul ért, és aggódtam, hogy nem leszek képes megcsinálni. Eszembe jutott, hogy Isten szava így szól: „Isten szavait tekintsd alapként önmagad megismeréséhez, annak kiderítéséhez, milyen az emberi mivoltod, a képességed és a tehetséged, és milyen erősségeid vannak” (Az Ige, 6. kötet – Az igazságra törekvésről I. Hogyan kell törekedni az igazságra? (1.)). A dolgokat Isten szava alapján kell megítélnem. Nem csak azért nem végeztem korábban jól ezt a kötelességet, mert nem voltak meg hozzá képességeim. Inkább azért, mert kisebbrendűségi komplexussal éltem, nem próbáltam meg mindent megtenni az együttműködésért, és képtelen voltam elnyerni a Szentlélek munkáját. Nem tudtam tovább élni ezekkel a kisebbrendűségi érzésekkel, és közben a hírnevemre és a státuszomra gondolni. Mivel a testvéreim engem választottak, mindent meg kell tennem az együttműködésért, és ha olyan dolgok merülnének fel, amelyeket nem értek, akkor még inkább Istenre fogok támaszkodni, és kérem mások segítségét. Ezzel a gondolkodásmóddal sokkal nyugodtabb és felszabadultabb lettem. Nem sokkal később egy evangéliumi munkáért felelős nővér jött ellenőrizni a munkánkat. Láttam, hogy nagyon ügyes a munkájában és az igazságról való közösségvállalásban, és sok elhajlásra és tévedésre mutatott rá a munkánkban. Megijedtem, hogy azt fogja mondani, hogy alkalmatlan vagyok, de hamar rájöttem, hogy megint a hírnevemre és a státuszomra gondolok, ezért, hogy fellázadjak magam ellen, imádkoztam Istenhez, és arra gondoltam, hogy meg kell próbálnom többet tanulni ettől a nővértől, és pótolnom kell a hiányosságaimat. Ezután a munkamegbeszélés során nem fogtam vissza magam a véleményem kifejtésében, és a vele való kommunikáció révén szert tettem néhány gyakorlati útra. Hála Istennek! Isten szavának útmutatása által kiszabadultam a kisebbrendűségi komplexusom korlátai közül.