Írta: Mi Csing, Kína

Gyerekkoromban, mivel nem szerettem beszélni és köszönni, a szüleim, gyakran ezt mondták a rokonaiknak és a barátaiknak: „Valami baj van ezzel a gyerekkel. Biztos lassú.” A felnőttek is mondtak ilyeneket: „Nézd, milyen éles eszű és bájos a húgod, de te, te olyan butus vagy, amennyire csak lehet.” Fokozatosan kezdtem magam értéktelennek érezni, a legértéktelenebbnek mindenki között. Az órákon sem mertem megszólalni, mert féltem, hogy mások kinevetnek, ha hülyeségeket mondok. Nagyon irigyeltem azokat, akik ékesszólóak és gyors észjárásúak voltak, és azt hittem, mindenki szereti az ilyen embereket.

Amikor csatlakoztam a hithez, eleinte nagyon ideges voltam attól, hogy Isten szavaival közösséget vállaljak az összejöveteleken, féltem, hogy nem beszélek majd jól, és hogy a többiek ki fognak nevetni, ezért nem sokat beszéltem az összejöveteleken. A testvérek gyakran bátorítottak, hogy beszélgessek többet, és amikor megnyíltak, és beszélgettek a tapasztalati megértésükről, azt láttam, hogy senki sem nevet ki senkit. Ettől kevésbé éreztem magam korlátozva, így elkezdtem többet beszélni. Később több gyülekezetért felelős prédikátorrá választottak. Ez igazi meglepetés volt számomra. Úgy éreztem, hogy Isten kegyelme, hogy egy olyan érthetetlenül beszélő ember, mint én, prédikátor legyen. A lehető legjobban kellett végeznem ezt a munkát, és meg kellett felelnem Isten velem kapcsolatos elvárásainak. Egyszer egy vezető megszervezte, hogy én és két másik prédikátor összegyűljünk vele. Láttam, hogy a többi prédikátor nagyon megvilágosító közösséget nyújt Isten szavairól, és hogy milyen logikusan beszél. Nagyon irigy voltam rájuk. Erre gondoltam: „Az ő képességükkel és ékesszólásukkal az enyémet össze sem lehet hasonlítani. Miért vagyok ilyen buta? Még beszélni sem tudok jól.” Ezektől a gondolatoktól eléggé elcsüggedtem. Bár valamennyire megvilágosodtam, amikor Isten szavairól elmélkedtem, amikor arra gondoltam, hogy milyen rosszul szerkesztem meg a beszédemet, féltem, hogy kinevetnek, ezért nem mertem közösséget vállalni. Ráadásul később nehézségekbe ütköztem a munkámban, így végül negatív állapotban éltem, eltökélten, hogy nem vagyok jó, és hogy nem tudom jól végezni ezt a kötelességet. A munka sem hozott jó eredményeket. Egy idő után áthelyeztek ebből a kötelességből, és utána csak egy gyülekezetért feleltem.

Eleinte, amikor elkezdtem dolgozni a két nővérrel ebből a gyülekezetből, nem éreztem úgy, hogy túl rossz lennék. Elég aktív voltam a kötelességemben, és éreztem a Szentlélek megvilágosítását és útmutatását. Nem sokkal később az egyik nővér úgy döntött, hogy felmond, mert nem tudott valódi munkát végrehajtani, a másik nővért pedig áthelyezték egy másik kötelességre, mert nem voltak elég jók a képességei. Ezután Csang Tung testvér és An Csing nővér lettek a társaim. Csang Tung közlését a tapasztalati tudásáról nagyon praktikusnak és világosnak találtam, és hogy jó képességei vannak. An Csing is képes volt megoldani a valós problémákat a közösségével az összejöveteleken. Az erősségeiket látva mélyen alsóbbrendűnek éreztem magam. Később, a munkamegbeszélések során azon kaptam magam, hogy állandóan túl óvatos vagyok, és egyszerűen egyetértettem velük, bármit is mondtak. Néha úgy éreztem, hogy a véleményük nem megfelelő, és rá akartam mutatni erre, de azonnal eszembe jutott a gyenge képességem, és hogy nincs éleslátásom, így elvetettem a saját véleményemet. Emellett többször előfordult, hogy nem helyeselték a nézeteimet, ami erősítette bennem az alkalmatlanság érzését, és arra késztetett, hogy még ritkábban fejezzem ki magam. Néhány kulcsfontosságú feladatban még passzív is voltam, mert aggódtam, hogy ha rosszul végzem a feladatomat, azzal késleltetem a munkát. Egyszer Csang Tung azt javasolta, hogy Csang Can nővért bízzuk meg az öntözési munkával. Elég jól ismertem Csang Can nővért. Folyamatosan felületes volt, nem vállalt terhet a kötelességében, és korábban már el is bocsátották, mert nem végzett valódi munkát. Továbbra sem ismerte önmagát, és nem volt alkalmas arra, hogy egy ilyen fontos feladatot átvegyen. Halk hangon kifejtettem a véleményemet. Miután ezt meghallgatta, Csang Tung elment, hogy találkozzon Csang Cannal. Aztán elmondta, hogy felmérte a helyzetet, és úgy találta, hogy Csang Can mostanra valamennyire elgondolkodott önmagán, rendelkezik némi önismerettel, és hogy az emberekben rejlő lehetőséget kell néznünk, nem csupán a múltjukat. An Csing támogatta ezt a nézetét. Úgy éreztem, hogy Csang Tung még nem régóta vezető, még mindig nem fog fel néhány alapelvet, és nem ismeri olyan jól Csang Cant. Egyetlen találkozás alapján ítélte meg őt, és lehet, hogy nem volt pontos az ítélete. Azt akartam javasolni neki, hogy megint vizsgálja meg, hogyan végzi Csang Can a kötelességét, vagy akkor értékelje újra őt, miután beszélt olyanokkal, akik jól ismerik őt. De aztán erre gondoltam: „Csang Tungnak jó képességei vannak, és képes volt megoldani néhány problémát. Talán Csang Can felismerte a problémáit a közössége után. És An Csing is jóváhagyta. Nekem nincsenek jó képességeim, és nem látom olyan tisztán a dolgokat; jobb, ha csendben maradok.” Így hát nem erőltettem tovább. Később Csang Cant ismét elbocsátották, mert nem végzett valódi munkát. Amikor láttam, hogy az öntöző munka késedelmet szenvedett, és hogy ez hatással volt rá, eléggé zaklatott lettem. Ha az elején kitartóbb lettem volna, és az alapelvekre támaszkodtam volna a Csang Tunggal való közösségben, akkor nem lett volna ilyen jellegű problémánk. Bár bűntudatom volt, nem gondolkodtam el a problémámon. Csak amikor történt még néhány dolog, akkor gondolkodtam el végre magamon.

Egy összejövetelen Csang Tung Cseng Ji testvért ajánlotta az öntözőcsoport vezetőjének. Úgy éreztem, hogy bár Cseng Ji lelkes, még csak most csatlakozott a hithez, és még mindig nincs tisztában a látomások igazságával. Úgy éreztem, hogy először művelni kell őt, mivel csoportvezetőnek lenni egyszerre túl nagy felelősség lehet. Ezért elmondtam a véleményemet az ügyről, de meglepetésemre Csang Tung utána ezt mondta nekem: „Miért vagy ilyen nehézkes és akadékoskodó? Nem lehetne, hogy először találkozzunk vele, és megnézzük a helyzetét?” Ezt hallva zavarba jöttem, és nagyon feldúlt voltam. Ezt gondoltam: „Csang Tung jó képességű, és tudja, hogyan kell elvégezni a munkát. Nekem gyengék a képességeim, nem látok át az embereken és a dolgokon. Ha továbbra is ragaszkodom a véleményemhez, és tényleg akadályozom a munkát, akkor mi lesz? Az lenne a legjobb, ha nem erőltetném tovább.” Az összejövetel után elgondolkodtam azon, amit Csang Tung mondott, és nagyon felzaklatott. Úgy éreztem, hogy túlságosan gyengék a képességeim ehhez a munkához, ezért talán be kellene ismernem a korlátaimat, és minél hamarabb le kellene mondanom. Miután a vezető tudomást szerzett erről, a tapasztalataiból merített, hogy segítsen nekem. A vezető közössége által elkezdtem gondolkodni azon, hogy miért akarok folyton lemondani, és miért élek mindig ilyen csüggedt állapotban. Később Isten szavait olvastam: „Mindenkiben vannak helytelen állapotok, például negativitás, gyengeség, nyomott hangulat és törékenység; vagy vannak alávaló szándékok; illetve állandóan gondot okoz nekik a kevélységük, az önző vágyaik és az önös érdekeik; avagy azt gondolják, hogy nem jók a képességeik, és negatív állapotokat tapasztalnak meg. Nagyon nehezen fogod megkapni a Szentlélek munkáját, ha mindig ezekben az állapotokban élsz. Ha nehéz számodra megkapni a Szentlélek munkáját, akkor kevés pozitív összetevő lesz benned, a negatív összetevők pedig előjönnek és zavarni fognak. Az emberek mindig a saját akaratukra hagyatkoznak, hogy elnyomják ezeket a negatív állapotokat, azonban nem számít, mennyire nyomják el, nem tudják levetni ezeket. Ennek fő oka az, hogy az emberek nem képesek tisztán látni ezeket a negatív dolgokat, nem látják világosan azok lényegét, és ez nagyon megnehezíti számukra azt, hogy fellázadjanak a hús-vér test és a Sátán ellen. Ezenkívül az emberek mindig megragadnak ezekben a negatív, hanyatló és elfajzott állapotokban, és nem imádkoznak Istenhez, nem néznek Istenre, és nem keresik az igazságot, inkább csak sodródnak. Ennek eredményeképp nem kaphatják meg a Szentlélek munkáját, így számukra lehetetlen, hogy megértsék az igazságot, semmilyen ügyet nem képesek világosan látni, és semmiben nincs ösvényük, amit tesznek” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. A szabadságot és a felszabadulást csak romlott beállítottságainak levetésével nyerheti el az ember). Isten szavainak olvasása világossá tette számomra a dolgokat. A fő ok, amiért mindig negatív és komor állapotban voltam, az az volt, hogy olyan dolgok láncoltak le, mint a hiúság, és az önző vágyak. Amikor Isten szavairól beszéltem az összejöveteleken, gyakran képes voltam némi megvilágosodást elérni, de mindig úgy éreztem, hogy homályosan és rosszul fogalmazok. Annyira aggódtam, hogy nem fogok jól beszélni, és hogy mások lenéznek majd, hogy nem mertem semmit mondani, ami azt okozta, hogy elvesztettem azt a kevés megvilágosodást, amit kaptam. Amikor láttam, hogy más prédikátorok milyen kiváló képességűek és ékesszólóak, én pedig milyen szegényesen tudom kifejezni magam, arra gondoltam, hogy túlságosan gyengék a képességeim, és zavarba jöttem. Aztán negatív lettem, és elhanyagoltam a kötelességemet, nem értem el semmilyen eredményt, és végül áthelyeztek. Ezúttal is ugyanez volt a helyzet. Láttam, hogy a társaim jó képességűek, és jobban társalognak, mint én. A munkamegbeszéléseken annyira féltem attól, hogy elveszítem a rólam kialakított képet, vagy hogy lenéznek, mert nem beszélek jól, hogy nem mertem elmondani a véleményemet. Néha, amikor a helyénvaló ötleteimet és nézeteimet nem fogadták el, nem mertem kiállni a nézeteimért, és csak a hírnevem megmentésére gondoltam. Ezek a negatív érzelmek irányítottak, és még a kötelességem alól is ki akartam menteni magam. Tényleg túl nagy hangsúlyt fektettem a hiúságom és büszkeségem megvédésére! Ha így folytatom, soha nem fogom elnyerni a Szentlélek munkáját, és nem lesz módom megérteni és elnyerni az igazságot! Ezért Istenhez imádkoztam, kértem Őt, hogy világosítson meg, és mutasson utat, hogy megismerjem magamat, és megváltoztassam az állapotomat.

Később Isten szavait olvastam: „Az, ahogyan az antikrisztusok dédelgetik a hírnevüket és a státuszukat, túlmegy az átlagos emberek hasonló viselkedésén, és valami olyasmi, ami a beállítottságuk lényegében van; nem egy ideiglenes érdeklődés vagy a környezetük átmeneti hatása – az életükben, a zsigereikben lévő valami, így tehát a lényegük. Ez azt jelenti, hogy mindenben, amit az antikrisztusok tesznek, az első megfontolásuk a saját hírnevük és státuszuk, semmi más. Az antikrisztusoknak a hírnév és a státusz az életük és a cél, amire életük során törekednek. Mindenben, amit tesznek, ez az első szempontjuk: »Mi történik majd a státuszommal? És a hírnevemmel? Ha ezt teszem, azzal jó hírnevet szerzek magamnak? Vajon emelni fogja a státuszomat az emberek fejében?« Ez az első dolog, amire gondolnak, ami kellőképp bizonyítja, hogy az antikrisztusok beállítottságával és lényegével bírnak – és ezért tekintenek így a dolgokra. Azt lehet mondani, hogy az antikrisztusok számára nem holmi plusz követelmény a hírnév és a státusz, és még kevésbé olyan dolgok, amelyek külsődlegesek számukra, amelyek nélkül ellennének. Ezek részei az antikrisztusok természetének, a zsigereikben, a vérükben vannak, velük született dolgok. Az antikrisztusok nem közömbösek aziránt, hogy van-e hírnevük és státuszuk; nem ez a hozzáállásuk. Akkor mi a hozzáállásuk? A hírnév és a státusz szorosan kapcsolódik a mindennapi életükhöz, a naponkénti állapotukhoz, ahhoz, hogy mire törekednek napi szinten” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Kilencedik tétel (Harmadik rész)). Isten szavaiból láttam, hogy az antikrisztusok igazán nagyra tartják a hírnevet és a státuszt. Ez a két dolog motiválja minden tettüket. Ezt az antikrisztusi lényegük eredményezi. Ez megfelelt annak is, ahogyan én viselkedtem. Gyerekkorom óta úgy éreztem, hogy semmi sem jó, amit csinálok. Korlátozva éreztem magam, és minden tettemben túlságosan óvatos voltam. Ez főleg azért volt, mert meg akartam védeni a hírnevemet, meg akartam tartani a státuszomat, és nem akartam, hogy mások lenézzenek. Miért tartottam olyan nagy becsben a státuszomat és a hírnevemet? A gyökerét az ilyen sátáni mérgek adták: „az embernek úgy kell a büszkesége, mint fának a kéreg” és „ahogy a vadlúd gágog, amerre csak repül, úgy az ember is mindenütt hátrahagyja nevét”, és ezek miatt volt olyan fontos nekem a hiúságom és a büszkeségem. Csupán jó benyomást akartam hagyni másokban, és úgy gondoltam, hogy ez az egyetlen módja annak, hogy értelme legyen az életemnek. Tehát nem számított, hogy hol voltam vagy kivel voltam, ha fennállt a lehetősége, hogy károsodhat a hírnevem, akkor a menekülést választottam, így védve a rólam kialakított képet és a státuszomat. Miközben Csang Tunggal dolgoztam, láttam, hogy elutasítják a véleményemet, és úgy éreztem, hogy csorbult a hírnevem. Aggódtam, hogy ha vezető maradok, csak még kínosabb lesz nekem, ezért azt akartam, hogy a vezető más kötelességet osszon ki nekem. Valójában, ha jobban belegondolok, az, hogy vezető lehetek, Isten kegyelme volt. Figyelembe kellett volna vennem az Ő szándékát, meg kellett volna oldanom mások valódi nehézségeit, és meg kellett volna óvnom a gyülekezet munkáját. De én nem arra gondoltam, hogyan végezzem jól a kötelességemet, csak arra, hogy megóvjam a hírnevemet és a státuszomat. Amikor elvesztettem ezeket, negatív lettem, és abbahagytam a kemény próbálkozást. Valóban nem volt lelkiismeretem és józan eszem. Látszólag nem versengtem a státuszért, nem akadályoztam és zavartam meg a gyülekezeti munkát mint egy antikrisztus, de egy olyan fontos kérdésben, mint az emberek kiválasztása és felhasználása, nem mertem kitartani az alapelvek mellett, és igyekeztem mindig megőrizni a hírnevemet és a státuszomat. Amit felfedtem, az egy antikrisztus beállítottsága volt. Rájöttem a problémám súlyosságára, ezért imádkoztam Istenhez, és bűnbánatot tartottam Előtte.

Ezután megnyíltam egy nővéremnek az állapotomról, és ő adott nekem néhány szakaszt Isten szavaiból, hogy olvassam el. Mindenható Isten azt mondja: „Hogyan kell mérni egy ember képességét? Az alapján kell mérni, hogy milyen mértékben fogja fel Isten szavait és az igazságot. Ez a legpontosabb megközelítés. Egyesek ékesszólóak, éles eszűek és különösen ügyesek az emberekkel való bánásmódban. Amikor azonban prédikációkat hallgatnak, soha nem tudják értelmezni azokat, bárhogy is próbálkoznak, és amikor Isten szavait olvassák, nem értik azokat. Amikor megosztják a tapasztalati tanúságtételüket, az mindig csak szavakat és doktrínákat jelent; puszta laikusoknak tűnnek, mások pedig úgy érzik, hogy nincs lelki megértésük. Ezek a gyenge képességű emberek” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Ahhoz, hogy az ember jól végezze a kötelességét, az igazság megértése a legfontosabb). „Mondanátok azt, hogy Pálnak volt képessége? Pál képessége melyik osztályba tartozott? (Nagyon jó volt.) Oly sok prédikációt hallottatok már, de még mindig nem értitek, hogyan kell felmérni valakinek a képességét. Tekinthető-e Pál képessége nagyon jónak? (Nem, gyenge volt.) Miért mondjátok ezt? (Nem ismerte önmagát és nem volt képes felfogni Isten szavait.) Azért volt, mert nem tudta felfogni az igazságot. Ő is hallotta az Úr Jézus által hirdetett prédikációkat, és munkálkodásának ideje alatt természetesen a Szentlélek munkája is rendelkezésére állt. Hogyan lehetett tehát, hogy amikor minden munkát megtett, megírta az összes levelet, és ellátogatott mindazon gyülekezetekhez, még mindig semmit nem értett az igazságból és semmi mást nem prédikált, csak doktrínát? Miféle képesség volt ez? Gyenge képesség. Mi több, Pál üldözte az Úr Jézust és letartóztatta az Ő tanítványait, majd az Úr Jézus hatalmas fénysugárral sújtott le rá a mennyből. Pál hogyan közelített ehhez a nagy eseményhez, ami vele történt, és hogyan értelmezte azt? Megértési útja különbözött Péterétől. Azt gondolta: »Az Úr Jézus lesújtott rám, bűnt követtem el, ezért keményebben kell dolgoznom, hogy jóvá tegyem, amint pedig az érdemeim kiegyenlítik a vétségeimet, meg leszek jutalmazva.« Vajon ismerte önmagát? Nem ismerte. Nem mondta: »A rosszindulatú, antikrisztusi természetem miatt ellenkeztem az Úr Jézussal. Szembeszálltam az Úr Jézussal – semmi jó nincs bennem!« Rendelkezett ilyen önismerettel? (Nem.) [...] A leghalványabb megbánás sem volt benne, még kevésbé önismeret. Ezek közül semmivel nem rendelkezett. Ez azt mutatja, hogy probléma volt Pál képességével, és hogy nem rendelkezett az igazság felfogására való képességgel” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Ahhoz, hogy az ember jól végezze a kötelességét, az igazság megértése a legfontosabb). Isten szavai révén megértettem, hogy egyáltalán nincs összhangban az igazsággal, ha egy ember képességeit a látszólagos szónoki tehetsége, adottságai és intelligenciája alapján mérjük. Vegyük például Pált: tehetséges volt, ékesszóló, és Európa nagy részén hirdette az evangéliumot, de nem tudta felfogni az igazságot, nemhogy önmagát megérteni. Olyan nagy gonoszságokat követett el, és soha nem volt igazi önismerete vagy bűntudata. Ehelyett csak azt akarta, hogy Isten megjutalmazza, és a sok elvégzett munkája révén beléphessen a menny királyságába. Pál képtelen volt megérteni az igazságot, és gyenge képességű ember volt. Mindig úgy gondoltam, hogy ha valaki jól beszél és okos, akkor jó képességei vannak, ezért én mindig e szerint a mérce szerint ítéltem meg magam. Amikor nem tudtam megfelelni ennek a mércének, azt gondoltam, hogy a képességeim nem elegendőek, és hogy nem bírom elvégezni egy vezető munkáját. Aztán, amikor nehézségekbe ütköztem, nem kerestem az igazságot a megoldásuk érdekében, hanem negatív és hanyag lettem, és néha még az olyan problémák is, amelyeket meg tudtam volna oldani, megoldatlanok maradtak. Olyan ostoba voltam, hogy nem értettem meg az igazságot. Bár nem voltak kiemelkedő képességeim, képes voltam megérteni Isten szavait, és valamennyire ismertem a romlott beállítottságot, amelyet feltártam. Képes voltam arra is, hogy Isten szavaira támaszkodva megoldjam a mások életbe való belépésének nehézségeit, szóval nem arról volt szó, hogy olyan gyenge képességeim voltak, hogy ne lettem volna képes végezni a kötelességemet. Ezeknek a dolgoknak a felismerése után némileg megváltozott a felfogásom, és normálisan tudtam végezni a kötelességemet.

Később olvastam Isten szavainak néhány olyan szakaszát, amelyek nagyon jól leírják az állapotomat. Mindenható Isten azt mondja: „Vannak olyan emberek, akik gyermekkoruk óta lassú felfogásúak, nehezen fejezik ki magukat és egyszerű a külsejük, ezért a családjukban és a társadalomban mások negatív megjegyzéseket tesznek rájuk. Például az emberek ezt mondanák: »Ez a gyerek egy tökfej, lassan reagál a dolgokra, és ügyetlenül beszél. Nézd meg annak az embernek a gyerekét, az ő édes szavai leveszik az embereket a lábukról. Amikor ez a gyerek emberekkel találkozik, nem tudja, mit mondjon, vagy hogyan tegye boldoggá az embereket, és ha valami rosszat tesz, nem tudja, hogyan magyarázza ki vagy igazolja magát. Ez a gyerek egy idióta.« A szüleik ezt mondják, és a rokonaik, barátaik és tanáraik is. Ez a környezet észrevétlenül bizonyos nyomást gyakorol az ilyen egyénekre, aminek következtében öntudatlanul kialakítanak egyfajta gondolkodásmódot. Milyen gondolkodásmódot? Úgy érzik, hogy nem vonzóak, és senkinek sem tetszik a külsejük, hogy nem érnek el jó jegyeket a tanulmányaikban, és lassan reagálnak; mindig zavarban vannak, ha ki kell nyitniuk a szájukat és beszélniük kell, amikor másokat látnak, és túlságosan zavarban vannak ahhoz, hogy köszönetet mondjanak, amikor az emberek adnak nekik valamit. Azt gondolják magukban: »Miért beszélek ilyen ügyetlenül? Miért olyan ékesen szólóak mások? Egyszerűen hülye vagyok!« [...] Ilyen környezetben a szívükben kezdetben érzett ellenállástól eljutnak saját alkalmatlanságuk és hiányosságaik fokozatos elfogadásáig és elismeréséig, ugyanakkor a szívük mélyén egy negatív érzelem ébred. Hogy hívják ezt az érzelmet? Kisebbrendűségi érzésnek. Azok, akiknek kisebbrendűségi érzésük van, csak a saját hiányosságaikat látják, az erősségeiket nem; mindig úgy érzik, hogy nem vonzóak és nem szerethetőek, hogy nem vág az eszük és lassan reagálnak, és hogy képtelenek kiismerni az embereket. Röviden, teljesen alkalmatlannak érzik magukat. Ez a kisebbségi érzés fokozatosan eluralkodik a szívedben, és egy megingathatatlan érzelemmé válik, amely behálózza a szívedet. Miután felnőttél és kiléptél a világba, vagy megházasodtál és megalapoztad a karrieredet, függetlenül a társadalmi identitásodtól és státuszodtól, ez a gyermekkorod óta a neveltetésedbe plántált kisebbségi érzés még mindig hatással van rád és irányít téged, és azt érezteti veled, hogy minden tekintetben rosszabb vagy másoknál. Még azután is, hogy elkezdesz hinni Istenben és belépsz a gyülekezetbe, még mindig azt gondolod, hogy nehezen fejezed ki magad, gyenge a képességed és átlagos a külsőd, és nem tudsz semmilyen fontos kötelességet elvégezni. Azt gondolod: »Csak azt teszem, amit tudok. Nem kell arra törekednem, hogy vezető legyek, nem kell arra törekednem, hogy mély igazságokat értsek meg, csak a legjelentéktelenebb ember akarok lenni, és mások bánhatnak velem, ahogy akarnak«” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (1.)). „Amikor a kisebbségi érzés mélyen gyökeret ver a szíved legmélyén, nemcsak mély hatást gyakorol rád, de uralja az emberekről és a dolgokról alkotott nézeteidet, valamint a magatartásodat és a cselekedeteidet is. Nos, akiket a kisebbségi érzés ural, azok hogyan látják az embereket és a dolgokat? Mindenki mást jobbnak tartanak maguknál, sőt még az antikrisztusokat is jobbnak tartják maguknál. Azt gondolják, hogy bár az antikrisztusoknak gonosz a beállítottságuk és rossz az emberi mivoltuk, mégis utánozandó emberek és példaképek, akiktől tanulni lehet. Még azt is mondják maguknak: »Bár rossz a beállítottságuk és gonosz az emberi mivoltuk, vannak adottságaik, és jobb a munkaképességük, mint nekem. Képesek annyi ember előtt beszélni anélkül, hogy elpirulnának vagy a szívük hevesebben verne, könnyedén és magabiztosan fejezik ki magukat. Nekik aztán van bátorságuk. Nekem nincs ilyen bátorságom.« Mi okozta ezt? Azt kell mondani, hogy részben az az oka, hogy a kisebbségi érzésed befolyásolta az emberek lényegéről alkotott ítéletedet, valamint a nézőpontodat és az álláspontodat, amikor más embereket szemlélsz. Nem így van? (De igen.) Nos, hogyan befolyásolja a kisebbségi érzés azt, ahogyan viseled magad? Ezt mondod: »Én teljesen bolondnak születtem, nincsenek adottságaim vagy erősségeim, és mindent lassan tanulok meg. Nézd meg ezt meg azt: Bár néha bomlasztanak és zavart okoznak, és néha önkényesen és meggondolatlanul cselekszenek, legalább vannak adottságaik és erősségeik. Ékesen szólnak, és mindenhol jól fogadják őket, de én nem vagyok jó, nehezen fejezem ki magam.« Bármi történjék is, először ítéletet mondasz magadról, hogy nem vagy jó, és bezárkózol. Bármi legyen is a probléma, visszavonulsz és elkerülöd a kezdeményezést, attól tartva, hogy megkérnek, hogy vállalj valamilyen munkát. »Én butának születtem. Bárhová megyek, az emberek lenéznek. Nem szabad megpróbálnom kitűnni. Nem szabad dicsekednem azzal a kevés szakmai készségemmel, amivel rendelkezem. Ha valaki ajánl engem erre a munkára, az bizonyítja, hogy rendben vagyok. De ha senki sem ajánl, nem szabad kezdeményeznem, hogy elmondjam, el tudom vállalni ezt a munkát. Nem mondhatok csak úgy dolgokat, amikben nem vagyok biztos – mi van, ha rosszul végzem a munkát? És ha megmetszenének, annyira szégyellném magam! Hát nem lenne szörnyű szégyen? Én semmiképpen sem lehetek ilyen ember.« Látod, nem befolyásolta-e azt, ahogyan viseled magad? Bizonyos mértékig a hozzáállásodat a kisebbségi érzés befolyása és irányítása okozza. Mondhatni, hogy ez a kisebbségi érzés által előidézett következmény” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (1.)). Isten szavainak olvasása után úgy éreztem, hogy Isten valóban megért minket. Amit Ő leleplezett, az pontosan az, ahogyan én gondolkodom. Úgy tűnt, hogy nem csak az volt a csüggedtségem egyetlen oka, hogy fontos volt számomra a hírnevem; más oka is volt ennek. A körülöttem lévő emberek és dolgok hatására kisebbrendűségi érzések alakultak ki bennem, képtelen voltam helyesen látni magam, és mindig úgy éreztem, hogy semmi sem jó, amit teszek, ezért túlságosan óvatos voltam, elnyomott és korlátozott mindenben, amit tettem. Visszagondoltam arra, hogy gyerekkoromban nem szerettem beszélni, és hogy a felnőttek gyakran lenéztek, butának és ostobának neveztek. De valójában volt saját véleményem, még ha akkoriban nem is mondtam ki azt; csak éppen nem beszéltem, mert féltem, hogy rosszat fognak gondolni rólam. Az órákon nem mertem megszólalni, de nem azért, mert nem értettem, hanem mert úgy éreztem, hogy rosszul fejezem ki magam, és emiatt féltem megszólalni. Amikor Isten szavait olvastam az összejöveteleken, némi megvilágosodást tudtam belőle meríteni, de amikor arra gondoltam, hogy hiányzik belőlem az ékesszólás képessége, nem mertem beszélni. És akkor is, amikor láttam, hogy Csang Tung nem tartja be az alapelveket az emberek kiválasztásában és felhasználásában, figyelmeztetni akartam erre, de amikor arra gondoltam, hogy milyen jó képességű, és hogy semmi sem volt jó, amit én csináltam, csak továbbléptem, és elvetettem az ötleteimet keresés, megbeszélés vagy további vizsgálódás nélkül, és ennek következtében a munka veszteségeket szenvedett. Kisebbrendűségi komplexussal éltem, és passzívan, negatívan viszonyultam mindenhez. Nem Isten szavai szerint ítéltem meg magamat és másokat, hanem csupán a saját nézeteim szerint. A kisebbrendűségi érzéseim uralták azt, ahogyan a dolgokra és az emberekre tekintettem, és ezek befolyásolták az ítéletemet és a törekvésem útját. Ezek a kisebbrendűségi érzések súlyosan ártottak nekem. Közvetlenül ezután még többet olvastam Isten szavaiból: „Ez az érzelmed nemcsak nem pozitív, hanem pontosabban ténylegesen ellentétben áll Istennel és az igazsággal. Talán azt gondolod, hogy ez a normális emberi mivolthoz tartozó érzelem, de Isten szemében ez nem egyszerű érzelmi kérdés, hanem az Istennel szembeni ellenállásnak egy módja. Az emberek ezeket a negatív érzelmeket használják arra, hogy ellenálljanak Istennek, Isten szavainak és az igazságnak” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (1.)). Isten szavainak olvasása által megláttam a kisebbrendűségi érzések súlyos természetét, és hogy milyen kárt okoznak, és hogy nem kevésbé károsak az emberre nézve, mint a romlott beállítottság. Ha valaki ilyen kisebbrendűségi komplexussal él, az szöges ellentétben áll Istennel és az igazsággal, és ha nem oldja ezt fel, akkor tönkreteszi az esélyét az üdvösségre. Gyermekkorom óta fogva tartottak a kisebbrendűségi érzések, és mindig úgy éreztem, hogy semmi sem jó, amit csinálok. Amikor különösen jó képességű emberek között voltam, még gyengébbnek éreztem a képességeimet, elnyomottságot és fájdalmat éreztem, és panaszkodtam, hogy Isten nem adott nekem jó képességeket és intelligenciát. Elégedetlen voltam Isten szuverenitásával és elrendezéseivel, és nem voltam hajlandó elfogadni azokat, ami lényegében Istennel való szembeszegülés volt! Ha így folytatom, hogyan is kerülhetném el a kiiktatást? Csak amikor rájöttem ezekre a dolgokra, akkor éreztem végre azt, hogy túl veszélyes kisebbrendűségi komplexussal élni, hogy nem folytathatom így tovább, és hogy le kell vetnem magamról ezeket az érzéseket.

Később többet olvastam Isten szavaiból: „Akkor hát hogyan értékelheted és ismerheted meg magad pontosan, és hogyan szakadhatsz el a kisebbségi érzés érzelmétől? Isten szavait tekintsd alapként önmagad megismeréséhez – próbáld megtudni, milyen az emberi mivoltod, valójában milyen a képességed és a tehetségeid, valamint azt, hogy milyen erősségeid vannak. Tegyük fel például, hogy régen szerettél énekelni, jól is csináltad, de egyesek mindig kritizáltak és leszóltak téged, mondván, hogy nincs hallásod és hamisan énekelsz, ezért úgy érzed, nem tudsz jól énekelni, és többé nem mered mások előtt csinálni. Azok a világi emberek, azok a zavaros fejű emberek és középszerű emberek pontatlanul értékeltek és ítéltek meg téged, megcsorbítva a jogokat, amelyeket az emberi mivoltod megérdemel, és elfojtva a tehetségedet. Ennek eredményeként még egy dalt sem mersz elénekelni, és csak akkor vagy elég bátor hangosan énekelni és elengedni magad, amikor egymagad vagy. Pontosan azért nem mersz elénekelni egy dalt, amikor nem vagy egyedül, mert általában ilyen borzalmasan elnyomottnak érzed magad; csak akkor mersz énekelni, amikor egyedül vagy, élvezed, hogy hangosan és tisztán énekelhetsz – milyen csodálatos, szabaddá tévő, felszabadító pillanatok ezek! Nem így van? Amiatt, hogy mások kárt tettek benned, nem tudod és nem látod világosan, mire vagy képes valójában, miben vagy jó és miben nem. Ilyen helyzetben Isten szavai szerint kell helyes értékelést készítened és helyesen felmérned magadat. Meg kell állapítanod, hogy mit tanultál, miben rejlenek az erősségeid, és tedd meg mindazt, amire képes vagy; ami pedig azokat a dolgokat illeti, amikre nem vagy képes, a hiányosságaidat és az alkalmatlanságaidat, el kell gondolkodnod rajtuk és meg kell ismerned őket, és arról is pontos értékelésednek és tudásodnak kell lennie, hogy milyen a képességed, hogy jó vagy gyenge. Ha nem vagy képes megérteni a saját problémáidat és nincs világos tudásod róluk, akkor kérd meg a körülötted lévő értő embereket, hogy értékeljenek téged. Akár pontos, amit mondanak, akár nem, legalább ad neked valamit, amihez viszonyíthatsz, és lehetővé teszi, hogy legyen egy alapvető ítéleted és jellemzésed önmagadról. Akkor megoldhatod ennek a negatív érzelemnek – a kisebbségi érzésed érzelmének – a lényegi problémáját, és fokozatosan kilábalhatsz belőle. A kisebbségi érzés érzelmét könnyű feloldani, ha valaki tisztán látja, felébred belőle, és az igazságot keresi” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (1.)). Isten szavait olvasva megtaláltam a módját annak, hogy elengedjem ezeket a kisebbrendűségi érzéseket. Isten szavait kellett használnom, hogy megértsem és felmérjem magam, és meg is kérhettem olyan embereket, akik jól ismertek, hogy értékeljenek engem. Ezért így imádkoztam Istenhez: „Istenem! Most már tudom, milyen veszélyes kisebbrendűségi komplexussal élni. Le akarom vetni ezeket az érzéseket, kérlek, segíts nekem!” Később megkértem a társaimat, hogy értékeljenek engem. Ezt mondták: „Látva, hogy tisztán fel tudod fogni Isten szavait, és képes vagy közölni Isten szavait a romlottságaiddal és állapotoddal kapcsolatban, és segítesz másoknak megoldani a valós problémáikat, nem vagy olyan alkalmatlan, mint ahogy mondod. Még ha nem is kiemelkedők a képességeid, amíg szívvel-lélekkel végzed a dolgokat, valódi munkát végezhetsz.” Amikor hallottam, hogy a testvéreim ezt mondják, egy kicsit megnyugodtam, és erre gondoltam: „Bár nem fejezem ki olyan jól magamat, mint néhányan mások, mindenki megérti a közösségemet. Nem kell korlátozva éreznem magam. Csak annyi közösséget kell vállalnom, amennyire képes vagyok. Nem szabad csak arra gondolnom, hogy mások csodálatát hogyan érem el; arra kell összpontosítanom, hogyan beszéljek gyakorlatiasan, hogy megoldjam a problémákat, és hasznára legyek a testvéreknek. Továbbá, bár nem elégségesek a képességeim, több gyakorlással pótolhatom a hiányosságaimat és javíthatom a képességeimet. Nem szabad összehasonlítanom magam másokkal, nem szabad negatívvá válnom, és ítéletet mondani magam felett. Pozitív hozzáállással kell keresnem a belépést.” Ezeket a dolgokat felismerve képes voltam helyesen kezelni magamat, és sokkal jobb lett a felfogásom a kötelességem végzésében.

Nemrégiben ismét prédikátornak választottak. Ez váratlanul ért, és aggódtam, hogy nem leszek képes megcsinálni. Aztán eszembe jutott, hogy Isten szavai így szólnak: „Isten szavait tekintsd alapként önmagad megismeréséhez – próbáld megtudni, milyen az emberi mivoltod, valójában milyen a képességed és a tehetségeid, valamint azt, hogy milyen erősségeid vannak” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (1.)). A dolgokat Isten szavai alapján kell felmérnem. Nem csak azért nem végeztem korábban jól ezt a kötelességet, mert nem voltak meg hozzá képességeim. Inkább főleg azért nem, mert kisebbrendűségi komplexussal éltem, nem működtem együtt szívvel-lélekkel, és képtelen voltam elnyerni a Szentlélek munkáját. Nem tudtam tovább élni ezekkel a kisebbrendűségi érzésekkel, és közben a hírnevemre és a státuszomra gondolni. Mivel a testvéreim engem választottak, mindent meg kell tennem az együttműködésért, és ha olyan dolgok merülnének fel, amelyeket nem értek, akkor még inkább Istenre kell támaszkodnom, és kérnem kell mások segítségét. Ezzel a gondolkodásmóddal sokkal nyugodtabb és felszabadultabb lettem. Nem sokkal később egy evangéliumi munkáért felelős nővér jött, hogy nyomon kövesse a munkánkat. Láttam, hogy nagyon ügyes a munkájában és az igazságról való közösségvállalásban, és sok elhajlásra és tévedésre mutatott rá a munkánkban. Megijedtem, hogy azt fogja mondani, hogy nincs munkaképességem, de hamar rájöttem, hogy megint a hírnevemre és a státuszomra gondolok, ezért, hogy fellázadjak magam ellen, imádkoztam Istenhez, többet akartam tanulni ettől a nővértől, és pótolni a hiányosságaimat. Ezután a munkamegbeszélés során nem fogtam vissza magam a véleményem kifejtésében, és a vele való kommunikáció révén szert tettem a gyakorlás néhány útjára. Isten szavainak útmutatása által kiszabadultam a kisebbrendűségi komplexusom korlátai közül.