Egy időben nem voltam igazán hatékony a kötelességemben. Ha egy videón dolgoztam, mindig sokszor módosítottam, ami komolyan befolyásolta a munka előrehaladását. Először azt gondoltam, ez abból fakad, hogy nincs saját véleményem, mert minden alkalommal, amikor a testvérek valami változtatást javasoltak, nem értékeltem ezek szükségességét az alapelvek alapján, hanem csak elvégeztem a javasolt változtatásokat. Néhány javaslat nem volt nagyon észszerű, ami állandó átdolgozásokat eredményezett. Később, miután megmetszettek, alkalmazni kezdtem, amit Isten szavai feltárnak, és elgondolkoztam magamon, rájöttem, hogy amögött, hogy nem mondom ki a véleményem, sátáni beállítottságok és hitvány szándékok álltak.

Ez több hónappal ezelőtt volt. Volt néhány testvér, aki mindig arrogánsan a saját nézeteihez ragaszkodott, és nem tudta elfogadni mások javaslatait, ami jelentős hatással volt a munka előrehaladására. A vezetőnk több közösségvállalásában is leleplezte őket, de ők nem változtak meg, és végül elbocsátották őket. Azt gondoltam: „Ha a jövőben tanácsot kapok másoktól, nem ragaszkodhatok a saját véleményemhez.” Ezért ha befejeztem egy videós projektet, és mindenki tanácsokkal látott el, szinte mindig elfogadtam ezeket, még akkor is, ha jelentéktelen, opcionális kérdésekről volt szó, amiket nem lett volna szükséges megváltoztatni. Igazából úgy gondoltam, hogy néhány változtatás nincs összhangban az alapelvekkel, másoknak pedig nincs jelentőségük, de aggódtam, hogy ha nem fogadom el őket, akkor a felügyelőm és a testvérek rosszat gondolnak majd rólam. Nem gondolják majd azt rólam, hogy arrogáns vagyok, és nem fogadom meg mások tanácsát? Ha azt a rossz benyomást tenném, hogy nem tudom elfogadni az igazságot, vajon nem bocsátanának el azonnal? Ráadásul nem voltam 100%-ig biztos a saját véleményemben. Ha tévedek, és nem végzem el a szükséges módosításokat, és a hibára csak azután kerül sor, hogy a videó felkerül a netre, nekem kellene vállalnom a felelősséget. Miután ezt átgondoltam, a biztonság kedvéért minden javasolt változtatást elvégeztem. Néha több különböző javaslatot is kaptam, ilyenkor több változatot is készítettem, és megkértem a felügyelőmet, hogy válassza ki a legjobbat, vagy a munkamegbeszélések során megbeszéltem a testvérekkel, és együtt véglegesítettük a videót. Így gondolkodtam: „Ezt a döntést a felügyelőm és a testvérek többsége hozta meg. Ez a többség véleménye, úgyhogy biztos nem lehet belőle nagy baj. Ez a legbiztonságosabb módszer. Ha valami nem jól sül el a jövőben, az nem csak az én felelősségem lesz.” Néha olyan sok javaslatot kaptam, hogy nem tudtam, hogyan módosítsam a videót, ezért a felügyelőmtől kértem segítséget, hogy mondja meg, melyik irányt válasszam. Néha túl sok tanácsot kaptam, és végül nem tudtam, mit tegyek, ami nagyon csökkentette a munkám hatékonyságát. A munkamegbeszélések során a folyamatos kérdezgetésemmel, hogy melyik javaslatot fogadjam el, hátráltattam a testvéreket a kötelességük végzésében, és a munkamenetet is lassítottam.

Egyszer egy háttérképet készítettem egy videóhoz. Azt a szenvedést kellett tükröznie, amit a bűnben élő emberek éreznek, ezért egy sötét tónusú képet készítettem háttérvilágítással. Néhány testvér ezt túl sötétnek és csúnyának találta, és azt javasolta, hogy derítsem fel a képet egy kicsit, adjak hozzá több fény-árnyék hatást. Tétováztam a javaslataikkal kapcsolatban. Az adott témát tekintve egy túl világos kép hangulatilag nem felelt meg a sötétségben élő emberek tárgyának, a kép derítése megsértette volna az objektív törvényeket, ezért nem tartottam észszerűnek ezt a javaslatot. De aztán arra gondoltam, hogy mivel több ember is ezt javasolta, ha nem hallgatnék rájuk, és ez befolyásolná a videót, miután közzétesszük online, az az én felelősségem lenne. Ahogy ezen rágódtam, láttam, hogy a vezető is egyetért a módosítással, ezért hajlandó lettem a kompromisszumra. Ha előadom a véleményem, és nem értek egyet a javítással, nem gondolná azt mindenki, hogy a saját nézeteimhez ragaszkodom? Nem gondolnák, hogy csak kifogásokat keresek, hogy ne kelljen megváltoztatni, mert az sok macerával járna? Ezért úgy döntöttem, módosítom a képet. Ha probléma adódna, így az nem egyedül az én felelősségem lenne, mert a változtatásokat a többiek javaslata alapján végeztem el. Egyértelműen éreztem, hogy az adott változtatás nem megfelelő, mégis sok időt áldoztam arra, hogy megváltoztassam a képet. Egészen megdöbbentett, hogy amikor elkészültem, a felügyelő a vonatkozó alapelvek és hatás alapján értékelte az eredményt, azt mondta, nem realisztikus, és hogy csináljam vissza. Azt is mondta, hogy az utóbbi időben passzív vagyok a kötelességemben, hogy nincs véleményem mások javaslataival kapcsolatban, és hogy hátráltatom a munka előrehaladását, és megkért, hogy tartsak önvizsgálatot. Ezután sokáig nem tudtam megnyugodni, és nagyon nagy bűntudatot éreztem. Rengeteg időt töltöttem a kép módosításával, most meg vissza kellett csinálnom, ami valóban késleltette a munkát. Rájöttem, hogy ez alatt az idő alatt mindig, amikor különböző javaslatokat kaptam, valójában saját véleményem is volt, de nem mondtam el, nehogy az emberek arrogánsnak nevezzenek. Amikor bizonytalan voltam, nem kerestem az igazságalapelveket, csak megvártam, hogy a többiek döntsenek helyettem, és mindent úgy csináltam, ahogy ők mondták. Ez a fajta kötelességvégzés tényleg túl passzív volt, és hátráltatta a gyülekezet munkáját. Isten elé járultam, és imádkoztam, kérve Őt, hogy vezessen az önvizsgálatban.

Később láttam egy videót, amiben Isten szavait olvassák fel. „Azoknak, akik Isten házában kötelességet végezhetnek, olyan embereknek kell lenniük, akiknek a gyülekezet munkája a terhük, akik felelősséget vállalnak, akik az igazság alapelveit fenntartják, valamint akik képesek szenvedni és megfizetni az árat. Ha valakinek ezeken a területeken hiányosságai vannak, akkor alkalmatlan a kötelesség végzésére, és nem rendelkezik a kötelesség végzésének feltételeivel. Sokan vannak, akik félnek felelősséget vállalni a kötelesség végzésében. Félelmük három fő módon nyilvánul meg. Az első, hogy olyan kötelességeket választanak, amelyek nem igénylik a felelősségvállalást. Ha egy gyülekezetvezető elrendeli a számukra, hogy egy kötelességet végezzenek, először megkérdezik, hogy kell-e felelősséget vállalniuk érte. Ha igen, akkor nem vállalják el. Ha nem követeli meg tőlük, hogy felelősséget vállaljanak és felelősek legyenek érte, akkor vonakodva elfogadják, de még ilyenkor is utána kell nézniük, hogy a munka fárasztó vagy zavaró-e, és annak ellenére, hogy vonakodva elfogadják a kötelességet, nem motiváltak abban, hogy jól végezzék azt – szívesebben maradnak felületesek. Szabadidő munkavégzés nélkül és testi nehézségek nélkül – ez az alapelvük. A második, hogy ha nehézség éri őket vagy problémával találkoznak, az első dolguk, hogy jelentik egy vezetőnek, hogy a vezető kezelje és oldja meg, azt remélve, hogy így megőrizhetik a nyugalmukat. Nem érdekli őket, hogy a vezető hogyan kezeli a problémát, és nem is törődnek vele – amíg ők maguk nem felelősek, addig minden rendben van a számukra. Hűséges-e Istenhez az ilyen kötelességvégzés? Ezt hárításnak, kötelességmulasztásnak, trükközésnek nevezik. Ez mind csak beszéd: nem tesznek semmi valóságosat. Azt mondják magukban: »Ha ezt a dolgot nekem kell elintéznem, mi van, ha a végén hibát követek el? Amikor megvizsgálják, hogy ki a hibás, nem engem fognak elővenni? Vajon először nem engem fog terhelni a felelősség?« Ez az, ami miatt aggódnak. De te vajon hiszel abban, hogy Isten mindent átvizsgál? Mindenki követ el hibákat. Isten látja, ha valakinek, akinek a szándéka helyes, nincs tapasztalata és korábban nem foglalkozott valamilyen dologgal, de a legjobb tudása szerint járt el. Hinned kell, hogy Isten mindent és az ember szívét is alaposan átvizsgálja. Ha valaki még ebben sem hisz, az nem álhívő? Mi jelentősége lehet annak, hogy egy ilyen ember kötelességet végez? Ugye nem igazán számít, hogy végzi-e ezt a kötelességet vagy sem? Fél a felelősségvállalástól és kibújik a felelősség alól. Amikor valami történik, az első dolog, amit tesz, nem az, hogy megpróbálna kitalálni valamit a probléma kezelésére, hanem az az első dolog, amit tesz, hogy felhívja és értesíti a vezetőt. Természetesen vannak, akik megpróbálják maguk kezelni a problémát, miközben értesítik a vezetőt, de vannak, akik nem tesznek így, és az első dolguk, hogy felhívják a vezetőt, a hívás után pedig csak passzívan várnak az utasításokra. Amikor a vezető utasítja őket, hogy tegyenek meg egy lépést, akkor megteszik. Ha a vezető arra utasítja őket, hogy tegyenek valamit, akkor megteszik. Ha a vezető nem mond semmit vagy nem ad utasításokat, akkor nem tesznek semmit, csak halogatnak. Ha senki nem sarkallja őket vagy felügyeli őket, akkor egyáltalán nem végeznek semmilyen munkát. Mondd meg Nekem, az ilyen ember kötelességet végez? Még ha munkát végezi is, nincs benne hűség! Van még egy fajta megnyilvánulása az ember felelősségvállalástól való félelmének a a kötelesség végzése során. Amikor a kötelességüket végzik, egyes emberek csak egy kis felszínes, egyszerű munkát végeznek, olyan munkát, amely nem jár felelősségvállalással. Az olyan munkát, amely nehézségekkel és felelősségvállalással jár, másokra zúdítják, ha pedig valami rosszul sül el, akkor rájuk hárítják a felelősséget, saját magukat pedig távol tartják a bajtól. Amikor a gyülekezetvezetők látják, hogy felelőtlenek, türelmesen felajánlják a segítségüket vagy megmetszik őket, hogy képesek legyenek felelősséget vállalni. Ők azonban még mindig nem akarnak, és azt gondolják: »Ezt a kötelességet nehéz elvégezni. Felelősséget kell vállalnom, amikor a dolgok rosszul sülnek el, és még az is lehet, hogy kitakarítanak és kiiktatnak, és az a véget jelenti számomra.« Miféle hozzáállás ez? Ha nincs felelősségérzetük a kötelességük végzése során, hogyan tudják jól végezni a kötelességüket? Akik nem áldozzák fel magukat őszintén Istenért, nem tudnak jól végezni semmilyen kötelességet. Azok pedig, akik félnek a felelősségvállalástól, csak késleltetni fogják a dolgokat, amikor a kötelességüket végzik. Az ilyen emberek nem becsületesek és megbízhatók; csak azért végzik a kötelességüket, hogy enni kapjanak. Az ilyen »koldusokat« ki kellene rekeszteni? Igen. Isten háza nem akar ilyen embereket” (Az Ige, 4. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Nyolcadik tétel: Azt akarják, hogy mások csak nekik vessék alá magukat, ne az igazságnak vagy Istennek (Első rész)). Isten szava feltárta az állapotomat. Végiggondoltam, hogyan végeztem a kötelességemet ebben az időszakban. Amikor sok tanácsot kaptam, rájöttem, hogy néhányuk nem megfelelő. Néhány változtatás ellenkezett az alapelvekkel, mások pedig nem voltak szükségesek. De nem mertem figyelmen kívül hagyni a többiek tanácsait, mert ha valami balul sült volna el, akkor az egyedül az én hibám lett volna. Attól is tartottam, hogy ha ragaszkodom a saját nézőpontomhoz, az azt a rossz benyomást keltené az emberekben, hogy arrogáns vagyok, és nem tudom elfogadni az igazságot, ezért mindenki ízlésének és véleményének eleget tettem, minden javasolt változtatást elvégeztem, többszöri változtatásokat, párhuzamos verziókat csináltam, és a felügyelőmre és a testvérekre hagytam a döntést. Attól való félelmemben, hogy majd engem okolnak a hibákért, sosem kerestem az igazságalapelveket, és sosem hoztam saját döntést. Azt gondoltam, hogy biztonságosabb így csinálni, mert ha csoportként döntünk, kisebb eséllyel merülnek fel problémák, és még ha fel is merülnének, nem lennék egyedül. A felszínen mindig a kötelességemmel foglalkoztam, és óvtam a gyülekezet munkáját, de valójában mindenben a saját érdekeimet tartottam szem előtt. Azon gondolkoztam, hogyan védjem magamat, és hogyan kerüljem el a felelősséget. Hát nem átverés volt ez? Az ilyen kötelességvégzéssel csak a felszínen fáradoztam, és közben azt tettem, amit mondtak. Sosem aggódtam a dolgok miatt, nem foglalkoztam velük. Felelőtlen voltam a kötelességemben, és egyáltalán nem voltam tekintettel a gyülekezet munkájára. Valóban nem volt emberi mivoltom. Azok, akik őszintén végzik a kötelességüket, mindenben a gyülekezet munkáját tartják szem előtt, és ha olyan problémákkal találkoznak, amiket nem értenek, Isten szándékát és az igazságalapelveket keresik, és a kötelességükben a törekvéseik megegyeznek Isten szándékaival. Én viszont egyáltalán nem voltam őszinte, és esztelenül végeztem a kötelességem. Olyan voltam, mint egy segédmunkás – csak vártam, hogy mondják meg, mit csináljak. Egyáltalán nem igyekeztem az igazságalapelvek segítségével megoldani a problémákat. Az ilyen kötelességvégzésnek semmi köze nem volt Istenhez vagy az igazsághoz. Csak gépiesen dolgoztam, még egy betanított munkásnál is rosszabbul.

Eszembe jutott Isten szavának egy másik passzusa: „Mi az a mérce, amely alapján megítéltetik, hogy az ember tette és viselkedése jó vagy gonosz? Az, hogy a gondolataiban, megnyilatkozásaiban és a tetteiben ott van-e annak bizonysága, hogy az igazságot gyakorlatba ültette, és megéli az igazságvalóságot. Ha nem rendelkezel ezzel a valósággal vagy nem éled meg ezt, akkor kétségtelenül gonosztevő vagy. Hogyan tekint Isten a gonosztevőkre? Isten szemében a gondolataid és a külsőséges cselekedeteid nem tesznek bizonyságot Őróla, és nem alázzák meg, nem győzik le a Sátánt; inkább Őrá hoznak szégyent, és tele vannak az Őreá hozott gyalázat jeleivel. Nem Isten mellett tanúskodsz, nem Istenért áldozod fel magad, nem a feladataidat és az Isten iránti kötelezettségeidet teljesíted, hanem a saját érdekedben cselekszel. Mit jelent a »saját érdekedben«? Lényegében azt jelenti, hogy a Sátán érdekében. Így hát végül Isten azt fogja mondani: »távozzatok tőlem, ti gonosztevők!« Isten szemében a cselekedeteid nem fognak jótetteknek tűnni, hanem gonosztetteknek fognak számítani. Nem csupán nem nyerik el Isten jóváhagyását, még kárhoztatva is lesznek. Minek az elnyerését reméli valaki az Istenbe vetett ilyen hitből? Vajon a végén nem válik semmivé az ilyen hit?” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. A szabadságot és a felszabadulást csak romlott beállítottságának levetésével nyerheti el az ember). Isten szavai megértették velem: Isten mindenkinek a szívét figyeli. Nem azt nézi, hogy mennyi munkát végzünk el, vagy hogy mennyi szenvedést viselünk el. Ehelyett azt nézi, hogy az emberek szándékai a kötelességvégzésükben Istenért vagy önmagukért valók, és hogy kötelességük végzése során az igazság gyakorolásáról tesznek-e tanúbizonyságot. Ha mindig a saját igényeidet próbálod kielégíteni a kötelességedben, az Isten szemében elvetemültség, és Isten megveti azt. Isten szavain keresztül láttam, hogy a kötelességvégzés során magamra gondoltam. Hogy elkerüljem a felelősséget, akármennyi időt is vett igénybe a jelentéktelen problémák kijavítása, újra és újra átdolgoztam a képet. A saját akaratom ellenében helytelen változtatásokat végeztem, így a videók csak egyre rosszabbak lettek. Hátráltattam a gyülekezet munkáját, de sosem aggódtam emiatt, nem éreztem sürgősnek, és az igazságalapelveket sem kerestem, hogy hatékonyabb lehessek. A kötelességemben nem tettem mást, csak gépiesen végeztem a dolgom, és azt gondoltam, hogy elég, ha végrehajtom a módosításokat, és mindenki elfogadja a munkám. A felelőtlen viselkedésem egyáltalán nem kötelességvégzés volt, nem jó cselekedetek halmozása, hanem elvetemültség. Hogy megvédjem a saját érdekeimet, egyre hátráltattam a gyülekezet munkáját. A Sátán szolgájaként cselekedtem, és akadályoztam a gyülekezet munkáját! Amikor erre rájöttem, egészen elborzadtam. Gyorsan Istenhez imádkoztam, kérve, hogy vezessen a kötelességemben mutatott hozzáállásom megváltoztatásában és a romlott beállítottságaim feloldásában.

Azután, amikor a kötelességemben különböző javaslatokat kaptam, először Isten elé járultam, hogy imádkozzak és keressek, kielemeztem, hogy a javasolt változtatások közül melyiket szükséges elvégezni, és melyiket nem, és átgondoltam, hogyan tudnék hatékonyabb lenni, hogy jobb eredményeket érjek el. Azoknál a javasolt változtatásoknál, amik szükségtelenek voltak, előadtam a véleményemet az általam értett alapelvek alapján, a többiekkel együtt kerestünk és vállaltunk közösséget, és néhány véleményemet elfogadták. A gyakorlás ezen módja valamivel hatékonyabbá tett a kötelességemben. Azt gondoltam, történt némi változás, de amikor ismét arra került volna a sor, hogy felelősséget vállaljak, megint elkezdtem passzívvá válni.

Egyszer egy videórészleten dolgoztam, és mindenkinek más véleménye volt a kép néhány részletével kapcsolatban. Miután megbeszéltük és közösséget vállaltunk, még mindig nem jutottunk dűlőre, és elég sokáig egyhelyben toporogtunk. Igazából tudtam, hogy egy ilyen részlet esetén, amíg az jól néz ki, és a szereplők és a kép arányai nem ellenkeznek az objektív valósággal, felesleges ennyit vacakolni a részletekkel. De a sok különböző javaslat meghallgatása után nem tudtam, mit tegyek. Ha a saját ötleteim alapján változtatom meg a videót, mi történne, ha a videó feltöltése után problémák merülnének fel? Akkor nekem kellene vállalnom a felelősséget. Nem mertem felelősséget vállalni egy esetleges hibáért, ezért nekifogtam több változat elkészítésének a többiek javaslatai alapján, és megvártam, hogy ők hozzák meg a végső döntést. Végül azonban senki sem adott egyértelmű választ. Ahogy múltak a napok, egyre nyugtalanabb lettem. Már megint késleltetem a videó elkészítésének folyamatát? Ez nagyon aggasztott, ezért feltettem magamnak a kérdést: „Miért esik ilyen nehezemre döntést hozni? Miért érzem úgy, mintha meg lenne kötve a kezem, és nem tudnám kiszabadítani?” Isten elé járultam, hogy imádkozzak és keressek, és arra kértem Istent, hogy vezessen engem az önvizsgálatban és önmagam megismerésében.

Később elolvastam egy passzust Isten szavából. „Becsületes embernek kell lenned, felelősségérzettel kell bírnod, amikor problémákkal szembesülsz, és mindent meg kell próbálnod, ami csak lehetséges, hogy a problémák megoldása érdekében keresd az igazságot. Egyáltalán nem lehetsz alattomos ember. Ha csak az foglalkoztat, hogy miként bújj ki a felelősség alól és mosd a kezeidet, amikor problémák merülnek fel, ezért a viselkedésért még a nem hívők körében is el lennél ítélve, nemhogy Isten házában! Istentől elítélt és átkozott ez a viselkedés, és Isten választott népe megveti és elutasítja az ilyet. Isten a becsületes embereket szereti, a csalárd és minden hájjal megkent embereket azonban gyűlöli. Ha alattomos vagy és trükközni próbálsz, nem fog vajon utálni téged Isten? Hagyja majd vajon Isten háza, hogy csak úgy megúszd? Előbb vagy utóbb számon leszel kérve. Isten a becsületes embereket kedveli, az alattomos embereket azonban nem kedveli. Mindenkinek világosan meg kell ezt értenie, senki sem lehet többé összezavarodva és nem tehet ostobaságokat. A pillanatnyi tudatlanság megbocsátható, de amikor valaki egyáltalán nem hajlandó elfogadni az igazságot, az puszta makacsság. A becsületes emberek képesek felelősséget vállalni. Nem a saját nyereségeiket és veszteségeiket mérlegelik, hanem csak Isten házának a munkáját és érdekeit védik. Kedves és becsületes szívük van, amely olyan, akár egy tiszta vízzel teli tál, amelynek azonnal le lehet látni az aljára. A cselekedeteiket is átláthatóság jellemzi. A csalárd ember mindig trükközik, folyton álcázza és takargatja a dolgokat, és önmagát is úgy bebugyolálja, hogy senki se legyen képes átlátni rajta. Az emberek nem láthatják a belső gondolatait, Isten azonban át tudja vizsgálni a szíve legmélyén rejlő dolgokat. Ha azt látja Isten, hogy nem becsületes az illető, és hogy minden hájjal megkent – aki soha nem fogadja el az igazságot, folyton csalárdságra vetemedik Istennel szemben, és soha nem adja át Neki a szívét –, akkor Isten nem fogja kedvelni őt, utálni fogja és elhagyja. Milyen emberek azok, akik jól boldogulnak a nem hívők között, akik aranyszájúak és gyors észjárásúak? Világos ez számotokra? Mi a lényegük? Azt lehet mondani, hogy mindannyian rendkívül agyafúrtak, mindannyian szerfelett csalárdak és alattomosak, igazi ördögök és Sátánok. Meg tudna menteni Isten egy ilyen embert? Isten semmit sem utál jobban, mint az ördögöket – a csalárd és alattomos embereket. Isten egész biztosan nem menti meg az ilyen embereket, úgyhogy semmiképpen sem szabad ilyen embereknek lennetek. Vannak, akik gyors észjárásúak, és minden szempontot figyelembe vesznek, amikor beszélnek, akik simulékonyak, dörzsöltek és figyelik, hogy merre fúj a szél, miközben különböző ügyekkel foglalkoznak – mondom neked, Isten ezeket az embereket utálja a legjobban, az ilyen emberek menthetetlenek. Amikor csalárdak és alattomosak az emberek, akármilyen szépen hangozzanak is a szavaik, azok akkor is ördögi szavak, amelyek becsapják az embereket. Minél szebben hangoznak a szavaik, ők annál inkább ördögök és Sátánok. Pontosan ezek azok a fajta emberek, akiket a leginkább megvet Isten. Mit mondotok: vajon részesülhetnek az olyan emberek a Szentlélek munkájában, akik csalárdak és mézesmázosak? Részesülhetnek a Szentlélek megvilágításában és megvilágosodásában? Egyáltalán nem. Hogyan viszonyul Isten a csalárd és alattomos emberekhez? Visszautasítja őket, félreteszi őket és nem törődik velük, az állatokkal azonos osztályból valóknak tekinti őket. Az ilyenek Isten szemében csupán emberi bőrbe bújtak; a lényegüket tekintve ugyanabból a fajtából valók, mint az ördögök és a Sátán, két lábon járó hullák, és Isten soha nem fogja megmenteni őket” (Az Ige, 5. kötet – A vezetők és a dolgozók felelőssége. A vezetők és a dolgozók felelőssége (8.)). Isten szava feltárta az állapotomat. Azért voltam mindig bizonytalan, ha többféle javaslatot tártak elém, azért nem mertem felelősséget vállalni a hibákért, és próbáltam mindig magamat védeni, mert olyan sátáni mérgek irányítottak, mint a „mindenki gondoskodjék magáról”, „védd magad, fő, hogy senki se hibáztasson”, és „ha mindenki törvényszegő, a törvényt nem lehet betartatni”. Amikor több különböző javaslatot is kaptam, megvolt a saját véleményem, de nem álltam elő vele, nem kerestem időben, hanem makacsul mások tanácsát követtem, hogy ne az én felelősségem legyen, ha probléma támad, és ne metsszenek meg. Látszólag nyitott voltam mások tanácsaira, és el tudtam fogadni, meg tudtam valósítani a javaslataikat, ami azt az illúziót keltette, hogy el tudom fogadni az igazságot. Valójában azonban e mögött hitvány szándékok álltak. Felidéztem, hogyan viselkedtem, és hogy mindig, amikor esetleg felelősséget kellett volna vállalnom valamiért, csak a magam érdekét néztem. Néha, amikor másoknak voltak problémáik, és tanácsot kértek tőlem, először próbáltam kitalálni, másoknak milyen ötlete, véleménye van, és ha ezek egyeztek az enyémmel, ezeket használtam alapnak, és csak hozzáfűztem a saját tanácsomat. Ha viszont a véleményük eltért az enyémtől, nem akartam megosztani a saját gondolataimat, mert féltem, hogy ha tévedek, és ebből probléma lesz, felelősséget kellene vállalnom érte. Úgyhogy ilyenkor csak homályos, felületes választ adtam. Megértettem, hogy az ilyen világi dolgokra vonatkozó, sátáni filozófiák követése különösen ravasszá és csalárddá tett. Sosem tudtam világosan kifejezni a nézőpontomat, nem voltak alapelveim és álláspontom, úgy beszéltem és viselkedtem, hogy azzal összezavartam az embereket, és a saját nézeteim kifürkészhetetlenek voltak. Ráadásul azt hittem, hogy ez okos dolog, mert így nem nekem kell viselni a következményeket, nem fognak megmetszeni, és nem fognak elbocsátani. Eszembe sem jutott, hogy ezzel át akarom verni Istent és a testvéreimet, és hogy nagyon csalárd ember vagyok. Ezzel azt értem el, hogy Isten megutáljon és megvessen engem. Ha nem tartok bűnbánatot, vagy nem változom meg, nem menekülhetek meg. És bár a testvéreimet meg tudtam téveszteni, Isten látja a szívemet. Ha továbbra is így meg akarom téveszteni Istent, felelőtlenül végezve a kötelességemet, gépiesen téve a dolgom, és nem vagyok hajlandó az igazságalapelvek keresésére összpontosítani, végül sosem nyerem el az igazságot, és Isten egészen biztosan elítél és kiiktat. Megértettem, hogy az okoskodásom csak ártott nekem. Milyen tudatlan voltam! Csak akkor kezdtem megrémülni, amikor erre rájöttem. Ekkor valóban megbánást akartam tanúsítani Isten felé. Nem folytathattam így tovább.

Később elolvastam egy passzust Isten szavából: „Isten házában nem számít, hogy milyen kötelességet végzel, fel kell fognod az alapelveket és képesnek kell lenned az igazság gyakorlására. Akkor lesznek alapelveid. Ha nem tudsz átlátni valamit, ha nem vagy biztos abban, hogy miként helyénvaló cselekedned, akkor keresned és beszélgetned kell ahhoz, hogy konszenzusra juss. Miután megállapítottad, hogy mi szolgálja a gyülekezeti munka, valamint a testvérek javát, tedd azt. Ne korlátozzanak téged előírások, ne késlekedj, ne várj és ne légy tétlen megfigyelő. Ha mindig tétlen megfigyelő vagy, és soha nincs saját véleményed, ha mindig vársz a cselekvéssel, amíg valaki más döntést nem hoz, és abban az esetben, ha senki sem hozott döntést, csak húzod az időt és vársz, annak mi lesz a következménye? Minden munkarész le fog állni, és semmi sem lesz elvégezve. Meg kell tanulnod keresni az igazságot, vagy legalább képesnek kell lenned a lelkiismereted és az értelmed alapján cselekedni. Amennyiben átlátod, hogy miként helyénvaló megtenni valamit, és az emberek többsége is működőképesnek tartja azt a módszert, akkor úgy kell gyakorolnod. Ne félj a felelősségvállalástól, mások megsértésétől, illetve a következmények elhordozásától. Ha valaki semmi valóságosat nem tesz, és mindig csak kalkulál, fél a felelősségvállalástól, és nem mer az alapelvekhez ragaszkodva cselekedni, akkor ez azt mutatja, hogy túlságosan minden hájjal megkent és csalárd, és hogy túlságosan sok agyafúrt terv jár a fejében. Mennyire erény nélkül való, aki élvezni szeretné Isten kegyelmét és áldásait, de közben semmi valóságosat nem tesz! Senkit sem vet meg jobban Isten, mint az efféle ravasz és csalárd embereket! Bármit gondolsz is, ha nem az igazságnak megfelelően gyakorolsz, ha nincs benned hűség, ha folyton bemocskolnak a személyes hamisításaid, és mindig megvannak a saját gondolataid és elképzeléseid, Isten átvizsgálja mindezeket a dolgokat, és tud róluk. Azt gondolod, hogy Isten nem tud róluk? Ebben az esetben szörnyen ostoba vagy! Ha pedig nem tartasz azonnal bűnbánatot, nem lesz a tiéd Isten munkája” (Isten közössége). „Melyek a becsületes ember megnyilvánulásai? Először is az, hogy nem kételkedik Isten szavaiban. Ez a becsületes ember egyik megnyilvánulása. Ezenkívül a legfontosabb megnyilvánulás az, hogy mindenben keresi az igazságot és gyakorolja azt – ez létfontosságú. Azt mondod, hogy becsületes vagy, de mindig háttérbe szorítod Isten szavait, és csak azt teszed, amit akarsz. Ez vajon a becsületes ember megnyilvánulása? Azt mondod: »Bár a képességem gyenge, de a szívem őszinte.« És mégis, amikor rád hárul egy kötelesség, félsz a szenvedéstől és a felelősségvállalástól, ha nem jól teszed meg, így kifogásokat keresel, hogy kibújj a kötelességed alól, vagy azt javasolod, hogy tegye meg valaki más. Ez vajon a becsületes ember megnyilvánulása? Egyértelműen nem. Hogyan kell tehát egy becsületes embernek viselkednie? Alá kell vetnie magát Isten intézkedéseinek, hűnek kell lennie az elvégzendő kötelességéhez, és törekednie kell arra, hogy eleget tegyen Isten szándékainak. Ez többféleképpen is megnyilvánul. Az egyik az, hogy őszinte szívvel vállalod a kötelességedet, nem gondolva a testi érdekeidre, nem vagy kishitű, és nem a saját hasznodra szövetkezel. Ezek a becsületesség megnyilvánulásai. A másik az, hogy teljes szívedet és erődet beleadod, hogy jól teljesítsd a kötelességedet, hogy megfelelően végezd a dolgokat, valamint a szívedet és a szeretetedet is beleadod a kötelességedbe, hogy eleget tegyél Istennek. Ezek azok a megnyilvánulások, amelyekkel egy becsületes embernek a kötelességei teljesítése során rendelkeznie kell” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). Isten szavából megértettem, hogy Isten az őszinte embereket szereti. Az sem számít, ha tudatlan vagy, vagy nem jók a képességeid. A lényeg, hogy helyes és őszinte szíved legyen, ne titkolózz, mondd el nyíltan, amit gondolsz, keress, és vállalj közösséget másokkal arról, amit nem értesz, cselekedj az alapelveknek megfelelően, tedd azt, ami segíti a gyülekezet munkáját, és légy hűséges a kötelességeidben. Ha így teszel, Isten elégedett lesz. Isten megfigyeli az emberek szívét. Ha minden tőlünk telhetőt megteszünk, még ha hibázunk is néha a gyenge képességeink miatt, vagy azért, mert nem értjük az igazságot, még mindig tanulhatunk belőle. Amíg elfogadjuk az igazságot, keressük azt, és idővel összegezzük a problémákat, egyre kevesebbszer fogunk eltévelyedni, fokozatosan el fogjuk sajátítani az alapelveket, és jól fogjuk végezni a kötelességünket. A gyülekezet nem bocsát el, nem iktat ki embereket egyetlen hibáért. Amikor ezt megértettem, nagyon megkönnyebbültem.

Később megnyíltam egy nővérnek, és közösséget vállaltam vele az állapotomról ebben az időszakban, ő pedig türelmesen segített nekem. A közös keresés és a beszélgetések segítségével sikerült megváltoztatnom egy berögződött hibás nézetemet. Korábban mindig aggódtam, hogy ha nem fogadom meg mások tanácsát, és azoktól eltérő nézőpontot vagy véleményt fejezek ki, akkor azt gondolják majd rólam, hogy arrogáns vagyok, és nem fogadom el az igazságot. Valójában arról volt szó, hogy nem tudtam megkülönböztetni az arroganciát az alapelvek fenntartásától. Az alapelvek fenntartása azt jelenti, hogy az igazság keresése által meghatározzuk az igazságalapelvekkel összhangban lévő gyakorlatokat, amelyek a gyülekezet érdekeit védik, és hogy akkor is megalkuvás nélkül ezekhez tartjuk magunkat, amikor másoknak ellenvetéseik vannak, vagy egyéb problémákat vetnek fel. Bár ez kívülről kicsit arrogánsnak tűnhet, ez az igazság fenntartása, és ez egy pozitív dolog, míg az arrogancia azt jelenti, hogy az ember mindig felsőbbrendűbbnek érzi magát másoknál, hogy mindig azt hiszi, csak a saját véleménye és ötletei a helyesek. Amikor mások más nézőpontokat osztanak meg vele, makacsul ragaszkodik a saját véleményéhez anélkül, hogy keresne vagy eltöprengene, és egyre azt hajtogatja, hogy helyes, ami valójában nem az. Az ilyen vélemények mind a saját ítéleteiből fakadnak, és semmi alapjuk nincs az alapelvekben. És az ilyen emberek mindezek ellenére azt követelik, hogy mások hallgassanak rájuk, és úgy csinálják a dolgokat, ahogyan ők mondják. Ez egy sátáni beállítottság, az arrogancia megnyilvánulása. Visszagondoltam több olyan testvérre, akiket korábban elbocsátottak. Néhányuk ragaszkodott hozzá, hogy minden úgy legyen, ahogy ők mondják, nem vették komolyan a testvéreik javaslatait, nem gondolkodtak el rajtuk, mindig a saját álláspontjuk mellett érveltek, és semmin sem voltak hajlandóak változtatni vagy javítani. Amihez ragaszkodtak, az sosem volt összhangban az alapelvekkel, csak a személyes véleményük és preferenciáik voltak. Ez az arrogancia megnyilvánulása. Amikor eltérő véleményeket tártak elém, éreztem, hogy néhány javaslat nem megfelelő, de ha az alapelvek szerint értékelném őket, és úgy hoznám fel a saját nézőpontomat, az nem arrogancia lenne, hanem az igazságalapelvek fenntartása. Néha, amikor nem teljesen értek egy problémát, vagy nem fogok fel valamit, ha képes vagyok kifejezni a véleményemet, keresni és közösséget vállalni a többiekkel, az nem azt jelenti, hogy arrogánsan ragaszkodom a saját véleményemhez, hanem hogy megismerem az alapelveket, mielőtt cselekszem, és a kötelességemet komolyan és felelősségteljesen végzem. Amikor ezeket az igazságokat megértettem, hatalmas megkönnyebbülést éreztem.

Később, ha túl sok javaslatot kaptam a kötelességemben, Istenhez imádkoztam, hogy megnyugodjak, kerestem a megfelelő igazságalapelveket, és kiértékeltem, hogy az alapelvek alapján szükséges-e elvégezni az adott módosításokat. Abban is kezdeményezőbb lettem, hogy előadjam és megbeszéljem a saját ötleteimet a többiekkel. Egyszer, amikor elkészültem egy videó háttérképével, a vezetőm azt mondta, hogy nem jó a színe, és javasolta, hogy változtassam meg. Azt gondoltam: „Ha elvégzem ezeket a változtatásokat, az sok munka lesz, és biztosan késést okoz a videó feltöltésében. Igazából ez nem egy alapelvekkel kapcsolatos probléma, hanem csak egy egyéni preferencia, ezért szükségtelen megváltoztatni. De ha nem változtatom meg, vajon nem fogja azt érezni a vezetőm, hogy arrogáns vagyok, és nem tudom elfogadni mások javaslatait?” Ahogy megint habozni kezdtem, Isten elé járultam, és imádkoztam, kérve Istent, hogy vezessen az alapelvek szerinti gyakorlásban. Imádság után találtam pár útmutató anyagot, aztán a vezetőmmel és felügyelőmmel együtt kerestük a vonatkozó alapelveket. Elmondtam nekik a saját gondolataimat és meglátásaimat is. Ezután a vezető és a felügyelő egyetértett a nézőpontommal, és a videót rövid időn belül közzé tudtuk tenni. Különösen boldognak és nyugodtnak éreztem magam.

Visszagondolva a tapasztalatomra ebből az időből, rájöttem, hogy a magam védelme és a felelősség elkerülése érdekében a saját kezemet kötöttem meg a kötelességemben mindenféle aggodalmakkal. Fárasztó volt így élni, és nem is voltam nagyon hatékony. Ám amikor megértettem Isten szándékát, és az igazságalapelvek szerint gyakoroltam, könnyű lett megoldani a problémákat, és sokkal könnyebbnek éreztem a kötelességemet, sokkal nyugodtabb voltam. Ez után a tapasztalat után valóban azt éreztem, hogy ha az ember a világi dolgokra vonatkozó sátáni filozófiák szerint él, attól csak egyre ravaszabb és csalárdabb lesz, nem érdemli meg mások bizalmát, és megharagítja Istent. Csak akkor leszel áldott, ha az igazságot gyakorlod, és az igazságalapelvek szerint végzed a kötelességed. Ha így teszel, biztonságra és bizonyosságra lelsz, és valódi békét és örömet élhetsz át.