Levél a feleségemnek

Írta: Csou Ming, Kína

Kedves Huj-csüan!

Megkaptam a leveled. Leveledben azt írod, hogy a gyermekeinket kitakarították a gyülekezetből. Ezt először egyszerűen nem tudtam elfogadni. Emlékszem, néhány évvel ezelőtt, amikor hazamentem, Hsziao-tao és Hsziao-min még látogatták az összejöveteleket, és végezték kötelességüket, hát hogy jutottak el oda, hogy kitakarítsák őket? Bár nem igazán törekedtek az igazságra, mindketten hűek voltak a hitükhöz. Túl sokat kért tőlük a vezető? Hiba volt, hogy kitakarította őket? Még rád is panaszkodtam magamban. Gyermekeink világi irányzatokat követtek, csak a pénz hajszolásával törődtek, és nem voltak hajlandók végezni a kötelességüket, vagy enni és inni Isten szavait. Azon tűnődtem, hogy miért nem tettél erőfeszítést azért, hogy beszélgess velük. Bárcsak otthon lettem volna, jobban tudtam volna segíteni és támogatni őket, és nem hagytam volna, hogy odáig fajuljon a helyzet, hogy kitakarítsák őket. Azokban a napokban ilyen gondolatokkal volt tele a fejem, és éjjelente az ágyban fekve nem tudtam aludni, a boldog emlékek kísértettek, amikor mindannyian együtt voltunk, Isten dicséretét énekeltük, ettük és ittuk az Ő szavát. Emlékszem, azt mondtam neked, hogy remélem, az egész családunk szorgalmasan törekedni tud az igazságra, Isten által üdvözül, az Ő országában élhetünk, és milyen csodálatos lenne ez! Soha nem gondoltam volna, hogy amikor Isten munkája hamarosan befejeződik, a gyermekeinket álhívőként fedik fel, és kitakarítják őket a gyülekezetből. Nem azt jelenti ez, hogy elvesztették az esélyüket az üdvösségre? Minél többet gondolkodtam rajta, annál feldúltabb lettem. Amikor láttam a csapások növekedését és a világjárvány súlyosbodását, még jobban aggódni kezdtem a gyermekeink jövője miatt. Még levelet is akartam írni a gyülekezetvezetőnek, hogy megkérdezzem, maradhatnak-e a gyermekeink, hogy munkát végezhessenek a gyülekezetért, és így legyen egy halvány reménysugár az üdvösségükre. Mivel a KKP üldözése miatt évek óta távol végzem a kötelességemet, úgy éreztem, hogy nem törődtem velük, és nem teljesítettem apai felelősségeimet. Úgy éreztem, hogy tartozom nekik. Huj-csüan, tudtad, hogy amíg ilyen állapotban éltem, a szívem tele volt sötétséggel és csüggedéssel, és nem tudtam a kötelességemre koncentrálni? Ráébredtem, hogy az állapotom rossz, ezért imádkoztam Istenhez, „Istenem! Fáj nekem, hogy a gyermekeimet kitakarították a gyülekezetből. Bár tudom, hogy Te ezt megengeded, és hogy alá kell vetnem magam ennek, egyszerűen nem tudom elengedni a gyermekeimet, és úgy érzem, hogy sok mindennel tartozom nekik. Istenem, kérlek, világosíts meg engem, hogy megértsem az igazságot ebben a kérdésben, és ne korlátozzon a ragaszkodásom!”

Imádkozás után Isten szavát olvastam: „Voltak-e részletei Jób gyakorlásainak? Először is beszéljünk arról, hogyan bánt a gyermekeivel. Az ő vezérelve az volt, hogy mindenben vesse alá magát Isten elrendezéseinek és vezényléseinek; nem próbálta erőltetni azokat a dolgokat, amelyeket Isten nem tett meg, és nem voltak emberi akaraton alapuló tervei sem. Mindenben igazodott Isten elrendezéseihez és vezényléseihez, és várt azokra. Ez egy általános alapelv volt. [...] Jób hogyan bánt a gyermekeivel? Csak az apai felelősségét teljesítette, prédikálta nekik az evangéliumot, és beszélgetett velük az igazságról. Azonban akár hallgattak rá, akár nem, és akár elfogadták, amit mondott, akár nem, Jób hozzáállása az volt, hogy nem kényszeríti őket az Istenben való hitre – nem vonszolja őket, miközben ők kapálóznak és kiabálnak, és nem avatkozik bele az életükbe. Az ő gondolataik és nézőpontjaik különböztek az övéitől, ezért nem szólt bele abba, hogy mit tesznek, és nem szólt bele abba, hogy milyen utat járnak. Vajon Jób ritkán beszélt a gyermekeinek az Istenben való hitről? Egész biztosan sokat beszélt erről, de ők nem voltak hajlandók meghallgatni, és nem fogadták el azokat a dolgokat, amiket mondott. Mi volt Jób hozzáállása ehhez? »Én eleget tettem a felelősségemnek; ami azt illeti, hogy milyen utat választanak, az az ő döntésükön, valamint Isten vezénylésein és elrendezésein múlik. Ha Isten nem munkálkodik, illetve nem indítja meg őket, akkor én nem próbálom erőltetni őket.« Ezért Jób nem imádkozott értük Isten előtt, nem hullatott gyötrelmes könnyeket értük, nem böjtölt értük, illetve semmilyen módon sem szenvedett. Nem tette ezeket a dolgokat. Vajon miért nem tette Jób egyiket sem ezek közül? Azért, mert ezek egyike sem az Isten szuverenitásának és elrendezéseinek való alávetettség módja; ez mind a kezdeményezés emberi akaraton alapuló kikényszerítése. [...] A gyakorlása helyes volt; minden egyes gyakorlásában, valamint az egyes dolgokhoz való nézőpontjában és hozzáállásában – akárcsak az állapotában – mindig az alávetettség, a várakozás, a keresés, majd a tudás elérésének állapotában volt. Ez a hozzáállás nagyon fontos. Ha az embereknek nincs meg ez a fajta hozzáállásuk semmiben, amit tesznek, és különösen erős saját elképzeléseik vannak, minden tettükben személyes szándékaik vezérlik őket és mindig csak a saját érdekeiket veszik figyelembe, akkor van-e bennük őszinte alávetettség? (Nincs.) Az őszinte alávetettség nem található meg bennük, és nem is olyasmi, amit el tudnak érni” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az Istennek való alávetés gyakorlásának alapelvei). Isten szavának e passzusát olvasva megalázottnak éreztem és szégyelltem magam. Jób nem támaszkodott a ragaszkodására a gyermekeivel való bánásmódban és képes volt racionálisan gondolkodni. Bár remélte, hogy gyermekei hinni fognak Istenben, és távol tartják magukat a gonosztól, hogy nem vétkeznek túl sokat, és nem lépnek a pusztulás útjára, amikor látta, hogy nem imádják Istent és minden nap dőzsölnek, nem erőltette, hogy változtassanak az életmódjukon, és nem kényszerítette őket arra, hogy egy bizonyos úton járjanak. Csak alávetette magát Isten vezénylésének és intézkedéseinek, és tartózkodott attól, hogy vétkezzen Isten ellen. Később, amikor a gyermekei halálukat lelték az összeomló házban, Jób nem panaszkodott Istenre. Láttam, hogy a gyermekeivel való bánásmódja tekintetében Jób félte Istent, és alávetette magát Neki. És mégis, amikor megtudtam, hogy a fiam elhagyta a gyülekezetet a világi törekvésekért, a lányomat pedig kitakarították onnan, a család iránti testi ragaszkodásomra koncentráltam. Arra gondoltam, hogy hogyan tudnának belekapaszkodni abba a reménybe, hogy áldásban részesüljenek. Mindegy, hogy a hitük őszinte-e vagy sem, vagy hogy az igazságra törekszenek-e, én csak azt akartam, hogy a gyülekezetben maradhassanak. Sőt, rá akartam venni a vezetőt, hogy adjon nekik még egy esélyt, hogy maradhassanak és munkát végezhessenek a gyülekezetért, bármilyen lehetséges módon. Amikor a gyerekeimről volt szó, emberi módszerekkel akartam megmenteni a dolgokat. Nem vetettem alá magamat Isten szuverenitásának vagy intézkedéseinek. Különösen amikor megtudtam, hogy a gyermekeimet álhívőként jellemezték, nem csak hogy nem kerestem az igazságot, hogy felismerjem a lényegüket, hanem félreértésben éltem, kételkedve abban, hogy a vezető tisztességesen kezelte-e a dolgokat, és elvesztettem a lelkesedésemet. A szívemben csak a gyermekeimnek volt hely, Istennek nem volt benne helye. Felidéztem az egyik egyértelmű követelményt Isten adminisztratív rendeleteiben, amely ezt mondja: „Azokat a rokonaidat (a gyermekeidet, férjedet vagy feleségedet, lánytestvéreidet vagy szüleidet és így tovább), akik nem a hitből valók, nem szabad a gyülekezetbe kényszeríteni. Isten házanépe nem szűkölködik tagokban, és nem szükséges olyan tagokkal feltölteni a létszámát, akiknek semmi haszna. Mindazokat, akik nem örömmel hisznek, nem szabad a gyülekezetbe vezetni. Ez a rendelet minden embernek szól. Ellenőriznetek és felügyelnetek, illetve emlékeztetnetek kell egymást erre a dologra; senki sem szegheti meg” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. A tíz adminisztratív rendelet, amelynek Isten választott népének engedelmeskednie kell a Királyság Korában). Emlékszem, hogy a leveledben azt írtad, hogy a testvérek nagyon támogatták őket, és hogy ők maguk döntöttek úgy, hogy nem tartanak bűnbánatot, és soha nem olvasták Isten szavait és hosszú időn át nem jártak összejövetelekre. Már feltárták őket álhívőkként, mégis figyelmen kívül hagytam Isten szavait, és a ragaszkodásomra akartam támaszkodni, hogy a gyülekezetben tartsam őket. Annyira lázadó voltam! Nem hagyatkozhatok tovább a ragaszkodásomra. A gyermekeinkkel való bánásmódban olyannak kell lennem, mint Jób, az igazságot kell keresnem, és alá kell vetnem magam Isten vezénylésének és intézkedéseinek. Ilyen józan ésszel kell rendelkeznem.

Utána azokra az emberekre gondoltam, akik az elmúlt években lettek felfedve és kirekesztve. Nem voltak erről elképzeléseim, mert tudtam, hogy Isten igazságos, és hogy az Ő házában az igazság uralkodik, és senkit sem érhet igazságtalanság. Amikor azonban azt láttam, hogy a gyermekeinket takarították ki, miért nem vetettem alá magam Istennek, miért nem dicsértem az Ő igazságos voltát, miért hagyatkoztam ehelyett a ragaszkodásomra, és miért kételkedtem abban, hogy a gyülekezet igazságosan kezeli a dolgokat?

Tovább olvastam Isten szavát: „Mi jellemzi az érzéseket? Bizonyára semmi pozitív. Az jellemzi őket, hogy a testi kapcsolatokra összpontosítanak, és a hús-vér test preferenciáit elégítik ki. A kivételezés, a gaztettek elfedése, a majomszeretet, a pátyolgatás és az elkényeztetés mind az érzések alá tartoznak. Vannak emberek, akik nagy hangsúlyt fektetnek az érzéseikre, és bármi is történik velük, az érzéseik alapján cselekednek; a szívük mélyén nagyon jól tudják, hogy ez helytelen, mégis képtelenek elfogulatlanok lenni, és még kevésbé képesek alapelvek szerint cselekedni. Amikor az embereket mindig az érzések korlátozzák, akkor képesek vajon az igazságot gyakorolni? Ez rendkívül nehéz! Sok ember képtelensége az igazság gyakorlására az érzésekre vezethető vissza; különösen fontosnak tartják az érzéseket, és legelőre helyezik őket. Olyan emberek ők, akik szeretik az igazságot? Biztosan nem. Mi az érzések lényege? Az, hogy a testi érzések kerülnek legelőre, az igazságalapelveket pedig félresöprik. Az érzések megnyilvánulásait több szóval és kifejezéssel lehet jellemezni: kivételezés, mások elvtelen óvása, a testi kapcsolatok fenntartása és a méltányosság hiánya. Ezek az érzések. Mik a valószínű következményei annak, ha az embereknek érzéseik vannak, és azok szerint élnek? Miért veti meg legjobban Isten az emberek érzéseit? Egyeseket folyton korlátoznak az érzéseik, nem tudják gyakorlatba ültetni az igazságot, és habár azt kívánják, bárcsak alávetnék magukat Istennek, nem tudják, ezért gyötrődnek az érzéseiktől. Sokan vannak, akik megértik az igazságot, de nem tudják gyakorlatba ültetni; ez is azért van, mert az érzések korlátozzák őket. Például egyesek elhagyják az otthonukat, hogy végezzék a kötelességeiket, de éjjel-nappal mindig a családjukra gondolnak, és még a kötelességeiket sem tudják jól végezni. Vajon ez nem probléma? Egyeseknek titkos szerelmük van, és ez az illető az egyetlen a szívükben, ez pedig hatással van a kötelességeik végzésére. Ez nem probléma? Egyesek csodálnak és bálványoznak egy bizonyos személyt; senkire nem hallgatnak, csak arra az emberre, olyannyira, hogy azt sem hallgatják meg, amit Isten mond. Még ha valaki más közli is velük az igazságot, nem fogják elfogadni; csak annak az illetőnek a szavaira hallgatnak, a bálványuk szavaira. Egyeseknek bálvány van a szívében, és nem engedik, hogy mások kritizálják a bálványukat vagy ellentmondjanak a bálványuknak. Ha valaki a bálványuk problémáiról beszél, dühösek lesznek és ragaszkodnak ahhoz, hogy megvédjék a bálványukat és kiforgassák az illető szavait. Nem engedik, hogy a bálványuk »orvosolatlan sérelmet« szenvedjen, és minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy megóvják a bálványuk hírnevét. A szavaik révén a bálványuk hibáit helyesnek tüntetik fel, és nem hagyják, hogy az emberek az igazat mondják vagy leleplezzék őket. Ez a méltányosság hiánya; ezeket nevezik érzéseknek” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Mi az igazságvalóság?). Isten szavából megértettem, hogy a ragaszkodás sátáni romlott beállítottságból ered, és hogy a ragaszkodásra hagyatkozva nemcsak a dolgokat és az embereket nem tudjuk igazságosan szemlélni, hanem pártoskodunk és kivételezünk, és megszegjük az alapelveket, hogy megóvjuk a testi kapcsolatainkat. Csakúgy, mint amikor megtudtam, hogy Hsziao-taót és Hsziao-mint kitakarították, nem kerestem Isten szándékát vagy nem töprengtem a leckéken, amelyeket meg kellene tanulnom, vagy az igazságon, amelybe be kellene lépnem. Ehelyett az a gondolat jutott eszembe, hogy a vezető nem az alapelvek szerint cselekszik. Végig akartam vinni a dolgot azzal, hogy levelet írok a vezetőnek, kérve, hogy nézzék el ezt a gyermekeimnek, és engedjék meg, hogy továbbra is végezhessék kötelességüket a gyülekezetben. Láttam, hogy az érzelgős viselkedésem a gyermekeimmel a kivételezés és pártoskodás egy formája, és nem az alapelvek szerint való. A hitben eltöltött évek után tudtam, hogy a gyülekezetnek vannak alapelvei az emberek kitakarítására, és hogy ez az ember következetes magatartása alapján történik, nem pedig egy pillanatnyi megnyilvánulás miatt. Csak ha valaki nem tart bűnbánatot a részletes segítség és beszélgetés után sem, és végül gonosz embernek vagy álhívőnek definiálják, akkor az alapelvek szerint fogják kezelni az illetőt, és csak a tagok legalább 80%-ának jóváhagyásával lehet őt kitakarítani a gyülekezetből. Ez tisztességes, és megfelel az igazságnak. A fiunkra gondoltam, és arra, amikor megkérdeztem tőle, miért jön kötelességet végezni. Ezt mondta nekem: „Azért jöttem kötelességet végezni, mert hiányoztál.” Láttam, hogy a szívében nincs helye Istennek, hogy egyáltalán nem szereti az igazságot, és hogy nem azért végzi a kötelességét, hogy az igazságra törekedjen. Amikor látta, hogy Isten háza folyamatosan az igazságról beszél és ez nem tudta kielégíteni a vágyait, fel akart hagyni a kötelességével. A vezetők sokszor beszélgettek vele, de ő soha nem hallgatott rájuk. Miután hazaért, amikor ideje engedte, inkább játszott, mintsem hogy Isten szavát olvasta volna. Álhívő volt! Ugyanígy, a lányunk több mint egy évtizeden át volt hívő, de ritkán ette vagy itta Isten szavait, és a nézetei olyanok voltak, mint a nem hívőké. Bár időnként végezte a kötelességét, de ha az nem egyezett az elképzeléseivel, vagy nem szolgálta az érdekeit, nem végezte azt. Nem volt igaz hite Istenben, és lényegében ő is álhívő volt.

Felidéztem Isten szavainak egy passzusát: „Amikor igazán visszavonultként lesz meghatározva valaki Isten szemében, ott valójában nem arról van csupán szó, hogy az illető elhagyta az Ő házát, hogy nem látják őt többé, vagy hogy kihúzták őt a gyülekezeti névjegyzékből. A helyzet az, hogy ha valaki soha nem olvassa Isten szavait, akkor az attól függetlenül, hogy mekkora hite van, és hogy Istenben hívő embernek tartja-e önmagát, azt bizonyítja, hogy nem ismeri el a szívében, hogy Isten létezik, és azt sem, hogy az Ő szava az igazság. Isten szerint az ilyen ember már visszavonult, és nem számít többé az Ő háza tagjának. A visszavonult emberek egyik fajtájának azok tekinthetők, akik nem olvassák Isten szavait. [...] Van még egy fajtájuk: azok, akik megtagadják a kötelességek végzését. Bármilyen kérést intéz is feléjük, bármilyen munkát és bármely kötelességet végeztetne is velük Isten háza, legyen szó kis vagy nagy dologról, akár egy olyan egyszerű dologról, mint az, hogy alkalmanként adjanak tovább egy üzenetet, ők nem akarják elvégezni. Ők, akik azt hangoztatják magukról, hogy hisznek Istenben, még olyan feladatokat sem tudnak elvégezni, amelyek elvégzéséhez akár egy nem hívő segítségét is lehetne kérni. Ez az igazság elfogadásának a megtagadása és egy kötelesség elvégzésének a megtagadása. Akárhogy buzdítják is őket a testvérek, megtagadják és nem fogadják el; amikor úgy rendezi a gyülekezet, hogy végezzenek el valamilyen kötelességet, figyelmen kívül hagyják és tömérdek kifogást felhozva utasítják vissza. Olyan emberek ezek, akik megtagadják a kötelességek elvégzését. Isten szemében az ilyen emberek már visszavonultak. A visszavonulásuk nem arról szól, hogy Isten háza kitakarította őket vagy kihúzta őket a névjegyzékéből, hanem arról, hogy nekik maguknak nincs igaz hitük – nem ismerik el magukról, hogy Istenben hívő emberek lennének” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Tizenkettedik tétel: Vissza akarnak vonulni, amikor nincs státuszuk vagy nincs reményük az áldások elnyerésére). „Kik a Sátánok, kik a démonok, és kik Isten ellenségei, ha nem azok az ellenállók, akik nem hisznek Istenben? Nem ők-e azok az emberek, akik lázadnak Isten ellen? Nem ők-e azok, akik azt állítják, hogy hisznek, még sincs náluk az igazság? Nem ők-e azok, akik csupán az áldások megszerzésére törekszenek, miközben képtelenek tanúságot tenni Isten mellett? Te még ma is azokkal a démonokkal keveredsz, és lelkiismerettel és szeretettel bánsz velük, de ez nem azzal egyenlő-e, hogy kedvességet tanúsítasz a Sátán iránt? Nem állsz-e szövetségben a démonokkal? Ha az emberek eddig eljutottak, és még mindig képtelenek különbséget tenni jó és rossz között, és továbbra is vakon szeretnek és irgalmasak anélkül, hogy egyáltalán Isten szívét kívánnák keresni, vagy bármilyen módon képesek lennének Isten szívét a magukévá tenni, akkor a sorsuk annál nyomorúságosabb lesz” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Isten és ember együtt fog bemenni a nyugalomba).

Huj-csüan! Isten e szavait olvasva rájöttem, hogy milyen szánalmasan ostoba voltam. Emberi eszközökkel akartam a gyermekeinket a gyülekezetben tartani, azt gondoltam, hogy talán a végén túlélhetnek, ha végeznek egy kis munkát a gyülekezetben. De Isten szava alapján látom, mennyire abszurd volt a gondolkodásom. Valójában mindazokat, akik hisznek Istenben, de nem olvassák az Ő szavát, vagy nem végeznek kötelességet, Isten egyáltalán nem ismeri el hívőnek, még akkor sem, ha még nem takarították ki őket, mivel Isten szemében ők már eltávolodtak. Összehasonlítottam mindezt a gyermekeink viselkedésével. Hsziao-tao a sokéves hite után is a világi irányzatokat követte, nem olvasta Isten szavait, és nem végezte a kötelességét. Láttam, hogy egyáltalán nem szereti az igazságot, lényegében idegenkedik az igazságtól, és álhívő. Hsziao-min már évek óta hitben élt, de soha nem összpontosított Isten szavainak olvasására, és már pusztán ennek alapján is ki lehetett volna takarítani őt, mint álhívőt. Isten házának nincs szüksége az ilyen emberekre, hogy kipótolják a létszámot, még kevésbé az ilyen álhívők munkavégésére. Még ha a gyülekezet nem is takarította volna ki őket, Isten nem ismerné el őket hívőnek. Ezekkel a felismerésekkel teljesen megértettem, hogy Hsziao-tao és Hsziao-min kitakarítása teljes mértékben Isten szavaival és az igazságalapelvekkel összhangban történt. Tisztán kellett volna látnom őket, Isten mellett kellett volna állnom abban, hogy a dolgokat az igazság alapelveivel összhangban szemlélem, és alá kellett volna vetnem magam Isten szuverenitásának és intézkedéseinek. Én mégis a ragaszkodásomra hagyatkoztam a gyermekeink kezelésében, és anélkül, hogy ismertem volna a tényeket, arra gyanakodtam, hogy a vezető tévesen takarította ki őket, és azt akartam, hogy ezek az álhívők maradjanak ott, hogy a gyülekezet létszámát kipótolják. Mindig is a testi kapcsolataimat védtem. Nem keveredtem-e démonok közé, nem mutattam-e jó szándékot és szeretetet a Sátán felé, pontosan ahogy Isten leleplezte? Nem tudtam megkülönböztetni a jót a rossztól, démonokkal társultam, és lényegében ellenálltam Istennek.

Azon is eltűnődtem, miért éreztem olyan mély bűntudatot és önvádat, amikor megtudtam, hogy a gyerekeinket kitakarították, és miért éreztem úgy, hogy nem teljesítettem az apai felelősségeimet, és hogy bárcsak lett volna időm hazatérni, többet beszélgetni velük és többet segíteni nekik, akkor soha nem jutottak volna idáig. Huj-csüan, a te állapotod ugyanolyan, mint az enyém? Később olvastam Isten szavát, amely a hagyományos gondolkodást boncolgatja és leplezi le, és megértettem, hogy hatással volt rám az a hagyományos elképzelés, hogy „tanítás nélkül etetni az apa hibája”. Isten szavai így szólnak: „Miféle kifejezés az, hogy »tanítás nélkül etetni az apa hibája«? Milyen szempontból hibás ez? Ez a kifejezés azt jelenti, hogy ha a gyerekek engedetlenek vagy éretlenek, az az apa felelőssége, vagyis a szülők nem jól nevelték őket. De valóban így van ez? (Nem.) Vannak szülők, akik megfelelő módon viselkednek, ám fiaik mégis huligánok, lányaik pedig prostituáltak. Az apa szerepét játszó férfi nagyon dühös lesz, és azt mondja: »Tanítás nélkül etetni az apa hibája. Elkényeztettem őket!« Helyes ezt mondani vagy sem? (Nem, ez helytelen.) Milyen szempontból helytelen ez? Ha képes vagy megérteni, hogy mi a baj ezzel a kifejezéssel, az azt bizonyítja, hogy érted az igazságot, és megérted, hogy mi a gond azzal a problémával, ami ebben a kifejezésben rejlik. Ha nem érted az igazságot ebben az ügyben, akkor nem tudod világosan elmagyarázni ezt a dolgot” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Kilencedik tétel (Első rész)). „Az első tisztázandó dolog az, hogy helytelen azt mondani, hogy »ha a gyermekek nem a helyes utat követik, annak köze van a szüleikhez«. Bárki is legyen az, ha ő egy bizonyos fajta ember, akkor egy bizonyos úton fog járni. Talán nem biztos ez? (De, igen.) Az út, amelyen az ember jár, meghatározza, hogy ő milyen. Rajta múlik, milyen utat választ, és milyen emberré válik. Ezek olyan dolgok, amelyek előre elrendeltek, veleszületettek, és az ember természetéhez van közük. Akkor mi haszna van a szülői nevelésnek? Irányíthatja-e az ember természetét? (Nem.) A szülői nevelés nem tudja irányítani az emberi természetet, és nem tudja megoldani azt a problémát, hogy az ember melyik utat választja. Mi az egyetlen nevelés, amelyet a szülők nyújthatnak? Egyszerű viselkedésformák gyermekeik mindennapi életében, néhány meglehetősen felszínes gondolat és magatartási szabály – ezek olyan dolgok, amelyeknek van közük a szülőkhöz. Mielőtt gyermekeik elérik a felnőttkort, a szülőknek teljesíteniük kell a rájuk háruló felelősséget, azaz arra kell nevelniük gyermekeiket, hogy a helyes utat kövessék, szorgalmasan tanuljanak, és arra törekedjenek, hogy a felnőtté válásuk után képesek legyenek a többiek fölé emelkedni, ne tegyenek rossz dolgokat, és ne váljanak rossz emberekké. A szülőknek szabályozniuk kell gyermekeik viselkedését is, meg kell tanítaniuk őket arra, hogy legyenek udvariasak és köszönjenek az idősebbeknek, amikor csak találkoznak velük, és meg kell tanítaniuk őket a viselkedéssel kapcsolatos egyéb dolgokra is – ez az a felelősség, amelynek a szülőknek eleget kell tenniük. Vigyázni gyermekük életére, és néhány alapvető magatartási szabállyal nevelni őket – ennyiből áll a szülői befolyás. Ami a gyermekük személyiségét illeti, ezt a szülők nem tudják tanítani. Egyes szülők lazán viselkednek, és mindent nyugodt tempóban csinálnak, míg gyermekeik nagyon türelmetlenek, és még rövid ideig sem tudnak nyugton maradni. 14-15 éves korukban elindulnak, és maguk gondoskodnak a megélhetésükről, mindenben maguk döntenek, nincs szükségük a szüleikre, és nagyon függetlenek. Ezt a szüleik tanították? Nem. Tehát az ember személyiségének, beállítottságának, sőt lényegének, valamint annak, hogy milyen utat választ a jövőben, semmi köze a szüleihez. [...] Egyes szülők hisznek Istenben, és arra nevelik gyermekeiket, hogy higgyenek Istenben, de bármit is mondanak, a gyermekeik nem hisznek, és a szülők semmit sem tehetnek ez ellen. Egyes szülők nem hisznek Istenben, míg a gyermekeik hisznek Istenben. Amint a gyermekeik elkezdenek hinni Istenben, követik Őt, feláldozzák magukat Érte, képesek elfogadni az igazságot, és elnyerik Isten jóváhagyását, és így megváltozik a sorsuk. Vajon ez a szülői nevelés eredménye? Egyáltalán nem, ennek Isten eleve elrendeléséhez és kiválasztásához van köze. Van egy probléma azzal a kifejezéssel, hogy »tanítás nélkül etetni az apa hibája«. Bár a szülőknek felelősségük, hogy neveljék gyermekeiket, a gyermek sorsát nem a szülők határozzák meg, hanem a gyermek természete. Megoldhatja-e a nevelés a gyermek természetének problémáját? Egyáltalán nem tudja megoldani. Azt, hogy az ember milyen utat választ az életben, nem a szülei határozzák meg, hanem az Isten által előre elrendeltetett. Azt mondják, hogy »az emberi sorsot a Menny rendeli el«, és ezt a mondást az emberi tapasztalat fogalmazta meg. Mielőtt elérné valaki a felnőttkort, nem tudod róla megmondani, hogy milyen utat fog járni. Amint felnőtté válik, és vannak gondolatai, és el tud gondolkodni a problémákon, akkor fogja eldönteni, hogy mit tegyen a tágabb közösségben. Egyesek azt mondják, hogy magas rangú tisztviselők akarnak lenni, mások azt mondják, hogy ügyvédek, megint mások pedig azt, hogy írók. Mindenkinek megvannak a saját választási lehetőségei és saját elképzelései. Senki sem mondja: »Megvárom, hogy a szüleim neveljenek engem. Az leszek, amivé a szüleim nevelnek.« Senki sem ilyen ostoba. A felnőttkor elérése után az emberek elképzelései elkezdenek mozgolódni és fokozatosan érlelődni, és így egyre világosabbá válik az előttük álló út és a célok. Ilyenkor apránként nyilvánvalóvá és világossá válik, hogy milyen típusú emberek, és hogy melyik csoporthoz tartoznak. Ettől a ponttól kezdve mindenki személyisége fokozatosan világossá válik, ahogyan a beállítottsága is, valamint az út, amelyet követ, az életének iránya és a csoport, amelyhez tartozik. Min alapul mindez? Végső soron ez az, amit Isten előre elrendelt – ennek semmi köze az ember szüleihez. Most már világosan látjátok ezt?” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Kilencedik tétel (Első rész)). Isten szava világosan boncolgatta azt a hagyományos elképzelést, hogy „tanítás nélkül etetni az apa hibája”. Gyermekeink jövőjét és az általuk bejárt utakat teljes mértékben a természetük határozza meg. Ennek semmi köze a szülői nevelésünkhöz. A szülői nevelés csak a gyermek mindennapi életére lehet hatással, vagy egyes külső viselkedésmódjaira lehet hatással, a természetére egyáltalán nem. Amikor a gyermekek gondolkodása éretté válik, a veleszületett természetüknek megfelelően különböző utakat választanak, és megtalálják az utat azokhoz a kategóriákhoz, amelyekhez tartoznak. Ezt Isten előre elrendelte, és senki sem változtathatja meg. Én azonban képtelen voltam érzékelni a gyermekeink természetlényegét, amikor arról volt szó, hogy milyen útra térnek a hitükben. A magam módján még segíteni is akartam a gyermekeinknek, hogy a hitben és a gyülekezetben maradjanak. Hiába reméltem, hogy a saját módszereimre támaszkodva megmenthetem a sorsukat. Makacsul ellenálltam Istennek. Én csak egy jelentéktelen teremtett lény vagyok, és még a saját sorsom felett sincs hatalmam, hogyan is remélhetném, hogy irányíthatom a gyermekeink jövőjét, vagy megváltoztathatom a sorsukat? Nagyon arrogáns és tudatlan voltam, és túlértékeltem a saját képességeimet. Aztán eltűnődtem: „Miért gondolkodom így?” Felidéztem, hogy amikor kicsik voltak, mindannyian együtt hittünk az Úrban, és amikor elfogadtuk Isten utolsó napokbéli munkáját, elvittük őket a gyülekezetbe, és bátorítottuk őket, hogy vállaljanak kötelességet. Azt hittem, hogy az a képességük, hogy hinni tudnak Istenben, közvetlenül összefügg a szülői nevelésünkkel. Így amikor megtudtam, hogy kitakarították őket, azt gondoltam, hogy nem tettem eleget apai feladataimnak, és ha többet lettem volna velük, hogy segítsek nekik és beszélgessek velük, talán nem hagyták volna el a hitüket és nem hajszolták volna a világot. Isten szavából most már látom, mennyire abszurdak voltak a nézeteim, és hogy ezek egyáltalán nem feleltek meg az igazságnak! Több mint egy évtizeden át hittek Istenben, olvasták az Ő szavát, hallgatták a prédikációkat, és tudták, hogy az igazi életet úgy kell élni, hogy az igazságra törekszünk, és végezzük a teremtett lényként ránk háruló kötelességet. De őket nem érdekelte az igazság, és amikor látták, hogy a hit évei után sem részesülnek áldásban, elkezdték a világi dolgokat hajszolni és átadni magukat a hús-vér testnek. Elárulták Istent, és a világi irányzatokat követték, annak ellenére, hogy ismerték az igaz utat, és annak ellenére, hogy mások gyakran beszélgettek velük, és segítettek nekik, makacsok voltak, és nem tartottak bűnbánatot. Ez azt mutatja, hogy a természetükben idegenkednek az igazságtól, és hogy a gonoszt támogatják. Nem tartoznak azok közé, akiket Isten megment, hanem a világtól és az ördögtől valók. Amikor az elkövetkező csapások során elpusztulnak, az azért lesz, mert elárulták Istent, és ez csak az ő hibájuk lesz. Azon is gondolkodtam, hogy a gyülekezetben hányan vannak olyanok, akiket nem a szüleik térítettek meg, hanem inkább a véletlen folytán kollégák, barátok, vagy akár idegenek, akik hirdették az evangéliumot nekik, és a szüleik üldözése sem tudta őket visszatartani a hittől vagy a kötelességük végzésétől. Néhány szülő a ragaszkodásra támaszkodik, és állandóan prédikál a gyermekeinek, de a gyermekek nem hisznek, sőt, zokon veszik ezt, és ellenállnak a szüleiknek. Egyes szülőket kiközösítenek, mert megátalkodottan törekednek a státuszra és számos gonoszságra, de a gyermekeik érintetlenek maradnak, sőt, Isten szavával összhangban belelátnak szüleik lényegébe, és elutasítják őket. Hasonlóképpen, sok gyerek van, akiket kitakarítanak és kiközösítenek, és a szüleik képesek felismerni az ő lényegüket Isten szava alapján. Ebből láthatjuk, hogy azt, hogy valaki a helyes vagy a helytelen úton jár-e, hogy jó vagy gonosz ember-e, hogy szereti vagy gyűlöli-e az igazságot, és még azt is, hogy mi lesz végül a sorsa, teljes mértékben az illető természetlényege határozza meg, és ez nem a szülői gondoskodás eredménye. A szülők által teljesíthető feladat az, hogy gyermekeiket felnőtté neveljék, és Isten elé vigyék őket. De az, hogy milyen útra lépnek, és mi lesz a sorsuk, teljes egészében a szülők hatáskörén kívül esik. Gyermekeink maguk döntöttek úgy, hogy a rossz útra lépnek, és még az apai felelősségeim teljesítése sem hozza őket vissza. Ennek semmi köze ahhoz, hogy teljesítettem-e ezeket a feladatokat. Természetük idegenkedik az igazságtól. Még ha velük maradnék is, és minden napomat a velük való beszélgetéssel tölteném, ez akkor is hiábavaló lenne. Amikor a gyermekeinkre Isten szava szerint tekintettem, sokkal felszabadultabb lettem, és semmi nem zavart többet a kötelességem végzésében.

Huj-csüan, ez az, amit nyertem a helyzetből mostanában. Tudom, hogy a gyermekeink iránti érzéseid erősek, és hogy ez az egész nagyon nehéz lehetett számodra. Nem tudom, hogyan vészelted át ezt az egészet. Bár a gyermekeink gyülekezetből való kitakarítása nem felelt meg az elképzeléseinknek, nekünk is tanulságokat kell levonnunk abból a helyzetből, amelyet Isten elrendezett. Remélem, hogy képes leszel az igazságot keresni ebben, és helyesen fogod megközelíteni az ügyet. Megírhatnád nekem, ha te is nyertél valamit ebből a helyzetből. Várom a válaszodat.

Szeretettel:

Csou Ming

2022. augusztus 20.