Kedves

Hujcsüan!

Megkaptam a leveled. Leveledben azt írod, hogy a gyermekeinket kitakarították a gyülekezetből. Ezt először egyszerűen nem tudtam elfogadni. Emlékszem, néhány évvel ezelőtt, amikor hazajöttem, Hsziaotao és Hsziaomin még látogatták az összejöveteleket, és végezték kötelességüket, hát hogy jutottak el oda, hogy kitakarítsák őket? Bár nem igazán törekedtek az igazságra, mindketten hűek voltak a hitükhöz. Túl sokat kért tőlük a vezető? Hiba volt, hogy kitakarította őket? Még rád is panaszkodtam magamban. Gyermekeink a világ szokásait követték, csak a pénz hajszolásával törődtek, és nem voltak hajlandók végezni a kötelességüket, vagy enni és inni Isten szavából. Azon tűnődtem, hogy miért nem beszélgettél velük. Úgy éreztem, ha otthon lettem volna, jobban segítettem és támogattam volna őket, és nem hagytam volna, hogy odáig fajuljon a helyzet, hogy kitakarítsák őket. Ilyen gondolatok töltötték meg a fejemet, és éjjelente az ágyban feküdtem, nem tudtam aludni, a boldog emlékek kísértettek, amikor mindannyian együtt voltunk, Isten dicséretét énekeltük, ettünk és ittunk az Ő szavából. Emlékszem, azt mondtam neked, hogy remélem, az egész családunk törekedni tud az igazságra, Isten által üdvözül, az Ő országában élhetünk, és milyen csodálatos lenne ez! Soha nem számítottam rá, hogy Isten munkája hamarosan befejeződik, a gyermekeinket álhívőként fedik fel, és kitakarítják őket a gyülekezetből. Nem azt jelenti ez, hogy elvesztették az esélyüket az üdvösségre? Minél többet gondolkodtam rajta, annál feldúltabb lettem. Amikor láttam a katasztrófák növekedését és a világjárvány súlyosbodását, ez különösen aggódóvá tett a gyermekeink jövője miatt. Még levelet is akartam írni a gyülekezetvezetőnek, hogy megkérdezzem, maradhatnak-e a gyermekeink, hogy munkát végezhessenek a gyülekezetért, és így legyen egy halvány reménysugár az üdvösségükre. Mivel a KKP letartóztatásai miatt évek óta távol végzem a kötelességemet, úgy éreztem, hogy nem törődöm velük, és nem teljesítem apai felelősségeimet. Úgy éreztem, hogy tartozom nekik. Hujcsüan, tudtad, hogy hogy amíg ilyen állapotban éltem, a szívem tele volt sötétséggel és depresszióval, és nem tudtam a kötelességemre koncentrálni? Ráébredtem, hogy az állapotom rossz, ezért imádkoztam Istenhez: „Istenem! Fáj nekem, hogy a gyermekeimet kitakarították a gyülekezetből. Bár tudom, hogy Te ezt megengeded, és hogy alá kell vetnem magam ennek, egyszerűen nem tudom elengedni a gyermekeimet, és úgy érzem, hogy sok mindennel tartozom nekik. Istenem! Kérlek, világosíts fel, hogy megértsem az igazságot ebben a kérdésben, és ne korlátozzon a ragaszkodásom.”

Imádkozás után Isten szavát olvastam. „Vajon Jób gyakorlásának voltak-e különleges részletei? Először is beszéljünk arról, hogyan bánt a gyermekeivel. Az volt a célja, hogy mindenben alávesse magát Isten intézkedéseinek és irányításának; nem próbálta erőltetni azokat a dolgokat, amelyeket Isten nem tett meg, és nem voltak emberi akaratra alapozott számításai és tervei sem. Mindenben Isten intézkedéseire és irányítására hallgatott és várt. Ez egy általános alapelv volt. [...] Jób hogyan bánt a gyermekeivel? Csak az apai feladatát teljesítette, megosztotta velük az evangéliumot, és beszélt nekik az igazságról. Azonban akár hallgattak rá, akár nem, akár engedelmeskedtek neki, akár nem, Jób nem erőltette őket, hogy higgyenek Istenben – nem kényszerítette őket tűzzel-vassal, és nem avatkozott bele az életükbe. Az elgondolásaik és véleményük különbözött az övétől, így nem szólt bele abba, hogy mit tesznek, és nem szólt bele abba sem, hogy milyen utat választanak. Vajon Jób ritkán beszélt a gyermekeinek az Istenbe vetett hitről? Minden bizonnyal elég sok mondanivalója lett volna róla, de nem voltak hajlandóak meghallgatni, és nem fogadták el. Mi volt Jób hozzáállása ehhez? »Én eleget tettem a felelősségemnek; ami azt illeti, hogy milyen utat választanak, az az ő döntésükön, valamint Isten irányításán és intézkedésein múlik. Ha Isten nem munkálkodik rajtuk, illetve nem indítja meg őket, akkor én nem próbálom erőltetni őket.« Ezért Jób nem imádkozott értük Isten előtt, nem hullatott gyötrelmes könnyeket értük, nem böjtölt értük, illetve semmilyen módon sem szenvedett. Nem tette ezeket a dolgokat. Vajon miért nem tette Jób egyiket sem ezek közül? Azért, mert ezek egyike sem volt az Isten szuverenitásának és intézkedéseinek való alávetettség módja; ezek mind emberi elgondolásokból fakadtak, és a dolgok tevékeny erőltetésének módjai voltak. [...] Helyes volt a gyakorlási módszere; mindig az alávetettség, a várakozás, a keresés, majd a tudás elérésének helyzetében és állapotában volt minden egyes gyakorlási módjában, a nézőpontban, a hozzáállásban és az állapotban, amellyel mindent kezelt. Ez a hozzáállás nagyon fontos. Ha az embereknek soha semmiben, amit tesznek, nem ilyen a hozzáállásuk, és különösen erős személyes elgondolásaik vannak, valamint a személyes szándékaikat és hasznukat minden más elé helyezik, akkor vajon valóban alávetik-e magukat? (Nem.) Az ilyen emberekben nem lehet észrevenni igazi alávetettséget; képtelenek elérni az igazi alávetettséget” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az Istennek való alávetés gyakorlásának alapelvei). Isten szavát olvasva, amely Jób tapasztalatait tárja fel, megalázottnak éreztem és szégyelltem magam. Láttam, hogy Jób nem támaszkodott a ragaszkodására a gyermekeivel való bánásmódban, és hogy képes volt racionálisan gondolkodni. Bár remélte, hogy gyermekei hinni fognak Istenben, és távol tartják magukat a gonosztól, hogy nem vétkeznek túl sokat, és nem lépnek a pusztulás útjára, amikor látta, hogy nem imádják Istent, és kicsapongásban élnek, nem erőltette, hogy változtassanak az életmódjukon, és nem kényszerítette őket arra, hogy egy bizonyos úton járjanak. Ő csak alávetette magát Isten intézkedésének, és tartózkodott attól, hogy vétkezzen Isten ellen. Később, amikor gyermekeit halálra kövezték, Jób nem hibáztatta Istent. Láttam, hogy a gyermekeivel való bánásmódja tekintetében Jób félte Istent, és alávetette magát Neki. És mégis, amikor megtudtam, hogy a fiam elhagyta a gyülekezetet a világi törekvésekért, a lányomat pedig kitakarították onnan, a család iránti testi ragaszkodásomra koncentráltam. Arra gondoltam, hogy hogyan tudnának belekapaszkodni abba a reménybe, hogy áldásban részesüljenek. Mindegy, hogy a hitük őszinte-e vagy sem, vagy hogy az igazságra törekszenek-e, én csak azt akartam, hogy a gyülekezetben maradhassanak. Sőt, azt akartam, hogy a vezető adjon nekik még egy esélyt a maradásra, úgy, hogy munkát végezzenek a gyülekezetért, bármilyen lehetséges módon. Amikor a gyerekeimről volt szó, emberi módszerekkel akartam megmenteni a dolgokat. Nem vetettem alá magamat Isten szuverenitásának vagy intézkedéseinek. Különösen amikor megtudtam, hogy a gyermekeimet álhívőknek minősítették, nem csak hogy nem kerestem az igazságot, hogy felismerjem a lényegüket, hanem félreértésben éltem, kételkedve abban, hogy a vezető tisztességesen kezelte-e a dolgokat, és elvesztettem a kötelességtudatomat. A szívemben csak a gyermekeimnek volt hely, Istennek nem volt benne helye. Felidéztem Isten adminisztratív rendeleteinek egyértelmű követelményeit. „Azokat a rokonaidat (a gyermekeidet, férjedet vagy feleségedet, lánytestvéreidet vagy szüleidet és így tovább), akik nem a hitből valók, nem szabad a gyülekezetbe kényszeríteni. Isten házanépe nem szűkölködik tagokban, és nem szükséges olyan tagokkal feltölteni a létszámát, akiknek semmi haszna. Azokat, akik nem örömmel hisznek, nem szabad a gyülekezetbe vezetni. Ez a rendelet minden embernek szól. Ellenőriznetek és figyelnetek, illetve emlékeztetnetek kell egymást erre a dologra; senki sem szegheti meg” (Az Ige, 1. kötet – Isten megjelenése és munkája. A tíz adminisztratív rendelet, amelynek Isten választott népének engedelmeskednie kell a Királyság Korában). Emlékszem, hogy a leveledben azt írtad, hogy mások nagyon támogatták őket, és hogy ők maguk döntöttek úgy, hogy nem tartanak bűnbánatot, elhanyagolják Isten szavának olvasását és nem járnak többé az összejövetelekre. Ez már megmutatta, hogy álhívők, mégis figyelmen kívül hagytam Isten szavát, és a ragaszkodásomra támaszkodtam, hogy a gyülekezetben tartsam őket. Annyira lázadó voltam! Nem támaszkodhatom tovább a ragaszkodásomra. A gyermekeinkkel való bánásmódban olyannak kell lennem, mint Jób, az igazságot kell keresnem, és alá kell vetnem magam Isten vezénylésének és intézkedéseinek. Ilyen felfogással kell rendelkeznem.

Utána azokra az emberekre gondoltam, akiket az elmúlt években felfedtek és kirekesztettek. Amikor megláttam azokat az Isten háza által kiadott elbocsátási értesítéseket, nem volt semmilyen elképzelésem. Tudtam, hogy Isten igazságos, és hogy az Ő házában az igazság uralkodik, és senkit sem érhet igazságtalanság. Amikor azonban azt láttam, hogy a gyermekeinket takarították ki, miért nem vetettem alá magam Istennek, miért nem dicsértem az Ő igazságos voltát, miért támaszkodtam ehelyett a ragaszkodásomra, és miért kételkedtem abban, hogy a gyülekezet igazságosan kezeli-e a dolgokat? Tovább olvastam Isten szavát. „Mi jellemzi az érzéseket? Bizonyára semmi pozitív. A fizikai kapcsolatokra összpontosítanak, és a test vonzódásait elégítik ki. A kivételezés, a mások hiányosságainak védelmezése, a majomszeretet, a pátyolgatás és az elkényeztetés mind az érzések alá tartoznak. Vannak emberek, akik nagy hangsúlyt fektetnek az érzéseikre, az érzéseik alapján reagálnak mindenre, ami történik velük; a szívük mélyén nagyon jól tudják, hogy ez helytelen, mégis képtelenek elfogulatlanok lenni, és még kevésbé képesek alapelvek szerint cselekedni. Amikor az embereket mindig az érzések korlátozzák, akkor képesek vajon az igazságot gyakorolni? Ez rendkívül nehéz! Sok ember képtelensége az igazság gyakorlására az érzésekre vezethető vissza; különösen fontosnak tartják az érzéseket, az első helyre teszik azokat. Olyan emberek ők, akik szeretik az igazságot? Biztosan nem. Lényegében mik az érzések? Egyfajta romlott beállítottságok. Az érzések megnyilvánulásait sok szóval lehet jellemezni: kivételezés, mások elvtelen óvása, a testi kapcsolatok fenntartása és a részrehajlás; ezek az érzések. Mik a valószínű következményei annak, ha az embereknek érzéseik vannak, és azok szerint élnek? Miért undorodik legjobban Isten az emberek érzéseitől? Egyeseket folyton korlátoznak az érzéseik, nem tudják gyakorlatba ültetni az igazságot, és habár azt kívánják, bárcsak alávetnék magukat Istennek, nem tudják, ezért gyötrődnek az érzéseiktől. Sokan vannak, akik megértik az igazságot, de nem tudják gyakorlatba ültetni; ez is azért van, mert az érzések korlátozzák őket. Például egyesek elhagyják az otthonukat, hogy végezzék a kötelességeiket, de éjjel-nappal mindig a családjukra gondolnak, és nem tudják jól végezni a kötelességeiket. Vajon ez nem probléma? Egyeseknek titkos szerelmeik vannak, és csak annak az embernek van helye a szívükben, ez pedig hatással van a kötelességeik végzésére. Ez nem probléma? Egyesek csodálnak és bálványoznak másokat; senkire nem hallgatnak, csak arra az emberre, olyannyira, hogy azt sem hallgatják meg, amit Isten mond. Még ha valaki más közli is velük az igazságot, nem fogják elfogadni; csak annak az illetőnek a szavaira hallgatnak, a bálványuk szavaira. Egyeseknek bálvány van a szívében, és nem engedik, hogy mások beszéljenek a bálványukról, vagy megérintsék a bálványukat. Ha valaki a bálványuk problémáiról beszél, dühösek lesznek és meg kell védeniük a bálványukat, és kiforgatják az illető szavait. Nem engedik, hogy a bálványuk védtelenül igazságtalanságot szenvedjen, és mindent tőlük telhetőt megtesznek, hogy megóvják a bálványuk jó hírét; a szavaik által a bálványuk hibái helyessé válnak, és nem hagyják, hogy az emberek igaz szavakat szóljanak, vagy leleplezzék őket. Ez nem méltányosság; ezeket nevezik érzéseknek” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Mi az igazságvalóság?). Isten szavából megértettem, hogy a ragaszkodás a sátáni romlott beállítottsághoz tartozik, és hogy a ragaszkodásra támaszkodva nem csak a dolgokat és az embereket nem tudod tisztességesen szemlélni, hanem elfogultságot és kivételezést alakítasz ki, és megszeged az alapelveket, hogy megvédd a testi kapcsolataidat. Csakúgy, mint amikor megtudtam, hogy Hsziaotaót és Hsziaomint kitakarították, nem kerestem Isten szándékát, a leckéket, amelyeket meg kellene tanulnom, vagy az igazságnak azt a szempontját, amelyet követnem kellene. Ehelyett az a gondolat jutott eszembe, hogy a vezető nem az alapelvek szerint cselekszik. Aggódtam, hogy a gyermekeinket igazságtalanság érte, és levelet akartam írni a vezetőnek, kérve, hogy ne büntessék meg őket, és engedjék meg, hogy továbbra is végezhessék kötelességüket a gyülekezetben. Láttam, hogy a gyermekeimmel kapcsolatos érzelmi alapú viselkedésem az elfogultság és a kivételezés egy formája, és nem az alapelvek szerint való. A hitben eltöltött évek után tudtam, hogy a gyülekezetnek vannak alapelvei az emberek kitakarítására, és hogy ez az ember általános magatartása miatt történik, nem pedig egy pillanatnyi ballépés miatt. Csak ha valaki nem tart bűnbánatot a részletes segítség és beszélgetés után sem, és végül gonosztevőnek vagy álhívőnek minősítik, akkor kezelik majd az illetőt az alapelvek szerint, és csak a tagok legalább 80%-ának jóváhagyásával lehet valakit kitakarítani a gyülekezetből. Ez tisztességes és megfelel az igazságnak. A fiunkra gondoltam, és arra, amikor megkérdeztem tőle, miért jön kötelességet végezni. Ezt mondta nekem: „Azért jöttem kötelességet végezni, mert hiányoztál.” Láttam, hogy a szívében nincs helye Istennek, hogy egyáltalán nem szereti az igazságot, és hogy nem azért végzi a kötelességét, hogy az igazságra törekedjen. Amikor látta, hogy Isten háza folyamatosan az igazságról beszél, és ez nem tudta kielégíteni a vágyait, fel akart hagyni a kötelességével. A vezetők sokszor beszélgettek vele, de ő soha nem hallgatott rájuk. Amikor hazaért, játszott, ahelyett, hogy Isten szavát olvasta volna. Álhívő volt. Ugyanígy a lányunk több, mint egy évtizeden át volt hívő, de ritkán evett vagy ivott Isten szavából, és a nézetei olyanok voltak, mint a nem hívőké. Bár időnként megtette a kötelességét, de ha az nem egyezett az elképzeléseivel, vagy az érdekeit érintette, nem tette meg. Nem volt igaz hite Istenben, és lényegében ő is álhívő volt. Emlékszem, Isten egyszer ezt mondta: „Amikor azonban igazán visszavonultnak minősül valaki Isten szemében, ott valójában nem arról van csupán szó, hogy az illető elhagyta az Ő házát, hogy nem látják őt többé, vagy hogy kihúzták őt a gyülekezeti névjegyzékből. A helyzet az, hogy ha valaki nem olvassa Isten szavait, akkor az attól függetlenül, hogy mekkora hite van, és hogy Istenben hívő embernek tartja-e önmagát, azt bizonyítja, hogy nem ismeri el a szívében, hogy Isten létezik, és azt sem, hogy az Ő szava az igazság. Isten szerint az ilyen ember már visszavonult, és nem számít többé az Ő háza tagjának. A visszavonult emberek egyik fajtájának azok tekinthetők, akik nem olvassák Isten szavait. [...] Van még egy fajtájuk: azok, akik megtagadják a kötelességek végzését. Bármilyen kérést intéz is feléjük, bármilyen munkát és bármely kötelességet végeztetne is velük Isten háza, legyen szó kis vagy nagy dologról, akár egy olyan egyszerű dologról, mint az, hogy alkalmanként adjanak tovább egy üzenetet, ők nem akarják elvégezni. Ők, akik azt hangoztatják magukról, hogy hisznek Istenben, még olyan egyszerű feladatokat sem tudnak elvégezni, amelyek elvégzéséhez akár egy nem hívő segítségét is lehetne kérni. Ez az igazság elfogadásának a megtagadása és egy kötelesség elvégzésének a megtagadása. Akárhogy buzdítják is őket a testvérek, megtagadják és nem fogadják el; amikor úgy rendezi a gyülekezet, hogy végezzenek el valamilyen kötelességet, figyelmen kívül hagyják és tömérdek kifogást felhozva utasítják vissza. Olyan emberek ezek, akik megtagadják a kötelességek elvégzését. Isten szemében az ilyen emberek már visszavonultak. A visszavonulásuk nem arról szól, hogy Isten háza kitakarította őket vagy kihúzta őket a névjegyzékéből, hanem arról, hogy nekik maguknak nincs igaz hitük – nem ismerik el magukról, hogy Istenben hívő emberek lennének” (Az Ige, 4. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Tizenkettedik tétel: Vissza akarnak vonulni, amikor nincs státuszuk, vagy amikor nincs reményük az áldások elnyerésére). „Ki a Sátán, kik a démonok, és kik Isten ellenségei, ha nem azok az ellenállók, akik nem hisznek Istenben? Nem ők-e azok az emberek, akik lázadnak Isten ellen? Nem ők-e azok, akik azt állítják, hogy hisznek, mégis nélkülözik az igazságot? Nem ők-e azok, akik csupán az áldások megszerzésére törekszenek, miközben képtelenek tanúságot tenni Istenről? Te még ma is azokkal a démonokkal keveredsz, és lelkiismerettel és szeretettel bánsz velük, de ebben az esetben nem a Sátán felé terjeszted-e ki a jó szándékot? Nem állsz-e szövetségben a démonokkal? Ha az emberek eddig eljutottak, és még mindig képtelenek különbséget tenni jó és rossz között, és továbbra is vakon szeretnek és irgalmasak anélkül, hogy egyáltalán Isten szándékait kívánnák keresni, vagy bármilyen módon képesek lennének Isten szándékait magukévá tenni, akkor a végük annál nyomorúságosabb lesz” (Az Ige, 1. kötet – Isten megjelenése és munkája. Isten és ember együtt megy majd be a nyugalomba).

Hujcsüan! Isten e szavait olvasva rájöttem, hogy milyen szánalmasan ostoba voltam. Emberi eszközökkel akartam a gyermekeinket a gyülekezetben tartani, azt gondoltam, hogy talán a végén megúszhatják, ha végeznek némi munkát a gyülekezetben. De Isten szava alapján látom, mennyire abszurd volt a gondolkodásom. Valójában mindazokat, akik hisznek Istenben, de nem olvassák az Ő szavát, vagy nem végzik kötelességüket, egyáltalán nem ismeri el Isten hívőnek, még akkor sem, ha még nem takarították ki őket, mivel Isten szemében ők már eltávolodtak. Összehasonlítottam mindezt a gyermekeink viselkedésével. Hsziaotao a sokéves hite után is a világi irányzatokat követte, nem olvasta Isten szavát, és nem végezte a kötelességét. Láttam, hogy egyáltalán nem szereti az igazságot, lényegében idegenkedik az igazságtól, és álhívő. Hsziaomin már évek óta hitben élt, de soha nem összpontosított Isten szavának olvasására, és már pusztán ennek alapján is ki lehetett volna takarítani őt, mint álhívőt. Isten házának nincs szüksége az ilyen emberekre, hogy növeljék a létszámot, még kevésbé az ilyen álhívők munkavégésére. Még ha a gyülekezet nem is takarította volna ki őket, Isten nem ismerné el őket hívőnek. Tisztán kell látnom őket, Isten mellett kell állnom, hogy a dolgokat az igazság alapelveivel összhangban szemléljem, és alá kell vetnem magam Isten szuverenitásának és intézkedéseinek. Én mégis a ragaszkodásomra támaszkodtam a gyermekeink kezelésében, és anélkül, hogy ismertem volna a tényeket, arra gyanakodtam, hogy a vezető tévesen takarította ki őket, és azt akartam, hogy ezek az álhívők maradjanak ott, hogy a gyülekezet létszámát növeljék. Mindig is a testi kapcsolataimat védtem. Nem keveredtem-e démonok közé, nem mutattam-e jó szándékot és szeretetet a Sátán felé, pontosan ahogy Isten kinyilatkoztatta? Nem tudtam megkülönböztetni a jót a rossztól, démonokkal társultam, és lényegében ellenálltam Istennek. E felismerések alapján teljesen megértettem, hogy Hsziaotao és Hsziaomin kitakarítása teljesen összhangban van Isten szavával, az igazság alapelveivel.

Azon is eltűnődtem, miért éreztem magam olyan mélyen bűnösnek és hibásnak, amikor a gyerekeinket kitakarították, és miért éreztem úgy, hogy nem teljesítettem az apai felelősségeimet, és hogy bárcsak lett volna időm hazatérni, többet beszélgetni velük és többet segíteni nekik, akkor soha nem jutottak volna idáig. Hujcsüan, a te állapotod ugyanolyan, mint az enyém? Később olvastam Isten szavát, amely az emberek hagyományos gondolkodását boncolgatja és leplezi le, és megértettem, hogy hatással volt rám az a hagyományos elképzelés, hogy „tanítás nélkül etetni az apa hibája”. Isten szavai így szólnak: „Miféle kifejezés az, hogy »Tanítás nélkül etetni az apa hibája«? Milyen szempontból hibás ez? Ez a kifejezés azt jelenti, hogy ha a gyerekek engedetlenek vagy éretlenek, az az apa felelőssége, vagyis a szülők nem jól nevelték őket. De valóban így van ez? (Nem.) Vannak szülők, akik megfelelő módon viselkednek, ám fiaik mégis huligánok, lányaik pedig prostituáltak. Az apa szerepét játszó férfi nagyon dühös lesz, és azt mondja: »Tanítás nélkül etetni az apa hibája. Elkényeztettem őket!« Helyes ezt mondani vagy sem? (Nem, ez helytelen.) Milyen szempontból helytelen ez? Ha képes vagy megérteni, hogy mi a baj ezzel a kifejezéssel, az azt bizonyítja, hogy érted az igazságot, és megérted, hogy mi a gond azzal a problémával, ami ebben a kifejezésben rejlik. Ha nem érted az igazságot ebben az ügyben, akkor nem tudod világosan elmagyarázni ezt a dolgot” (Az Ige, 4. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Kilencedik tétel (Első rész)). „Az első tisztázandó dolog az, hogy helytelen azt mondani, hogy »ha a gyermekek nem a helyes utat követik, az a szüleik miatt van«. Bárki is legyen az, ha ő egy bizonyos fajta ember, akkor egy bizonyos úton fog járni. Talán nem biztos ez? (De, igen.) Az út, amelyen az ember jár, meghatározza, hogy ő milyen. Rajta múlik, milyen utat választ, és milyen emberré válik. Ezek olyan dolgok, amelyek eleve elrendeltek, veleszületettek, és az ember természetéhez van közük. Akkor mi haszna van a szülői nevelésnek? Irányíthatja-e az ember természetét? (Nem.) A szülői nevelés nem tudja irányítani az emberi természetet, és nem tudja megoldani azt a problémát, hogy az ember melyik utat választja. Mi az egyetlen nevelés, amelyet a szülők nyújthatnak? Gyermekeik mindennapi életében megfigyelhető néhány egyszerű viselkedés, néhány meglehetősen felszínes gondolat és viselkedési szabály – ezek olyan dolgok, amelyeknek van némi közük a szülőkhöz. Mielőtt gyermekeik elérik a felnőttkort, a szülőknek teljesíteniük kell a rájuk háruló felelősséget, azaz arra kell nevelniük gyermekeiket, hogy a helyes utat kövessék, szorgalmasan tanuljanak, és arra törekedjenek, hogy a felnőtté válásuk után képesek legyenek a többiek fölé emelkedni, ne tegyenek rossz dolgokat, és ne váljanak rossz emberekké. A szülőknek szabályozniuk kell gyermekeik viselkedését is, meg kell tanítaniuk őket arra, hogy legyenek udvariasak és köszönjenek az idősebbeknek, amikor csak találkoznak velük, és meg kell tanítaniuk őket a viselkedéssel kapcsolatos egyéb dolgokra is – ez az a kötelezettség, amelyet a szülőknek teljesíteniük kell. Vigyázni gyermekük életére, és néhány alapvető viselkedési szabály segítségével nevelni őket – ennyiből áll a szülői befolyás. Ami a gyermekük személyiségét illeti, ezt a szülők nem tudják tanítani. Egyes szülők lazán viselkednek, és mindent nyugodt tempóban csinálnak, míg gyermekeik nagyon türelmetlenek, és még rövid ideig sem tudnak nyugton maradni. 14-15 éves korukban elindulnak, és maguk gondoskodnak a megélhetésükről, mindenben maguk döntenek, nincs szükségük a szüleikre, és nagyon függetlenek. Ezt a szüleik tanították? Nem. Tehát az ember személyiségének, beállítottságának, sőt lényegének, valamint annak, hogy milyen utat választ a jövőben, semmi köze a szüleihez. [...] Egyes szülők hisznek Istenben, és arra nevelik gyermekeiket, hogy higgyenek Istenben, de bármit is mondanak, a gyermekeik nem hisznek, és a szülők semmit sem tehetnek ez ellen. Egyes szülők nem hisznek Istenben, míg a gyermekeik hisznek Istenben. Amint a gyermekeik elkezdenek hinni Istenben, követik Őt, feláldozzák magukat érte, képesek elfogadni az igazságot, és elnyerik Isten jóváhagyását, és így megváltozik a sorsuk. Vajon ez a szülői nevelés eredménye? Egyáltalán nem, ennek Isten eleve elrendeléséhez és kiválasztásához van köze. Van egy probléma azzal a kifejezéssel, hogy »Tanítás nélkül etetni az apa hibája.« Bár a szülőknek felelősségük, hogy neveljék gyermekeiket, a gyermek sorsát nem a szülők határozzák meg, hanem a gyermek természete. Megoldhatja-e a nevelés a gyermek természetének problémáját? Egyáltalán nem tudja megoldani. Azt, hogy az ember milyen utat választ az életben, nem a szülei határozzák meg, hanem az Isten által előre elrendeltetett. Azt mondják, hogy »az emberi sorsot a Menny rendeli el«, és ezt a mondást az emberi tapasztalat fogalmazta meg. Mielőtt elérné valaki a felnőttkort, nem tudod róla megmondani, hogy milyen utat fog járni. Amint felnőtté válik, és vannak gondolatai, és el tud gondolkodni a problémákon, akkor fogja eldönteni, hogy mit tegyen a tágabb közösségben. Egyesek azt mondják, hogy magas rangú tisztviselők akarnak lenni, mások azt mondják, hogy ügyvédek, megint mások pedig azt, hogy írók. Mindenkinek megvannak a saját választási lehetőségei és saját elképzelései. Senki sem mondja, hogy »Megvárom, hogy a szüleim neveljenek engem. Az leszek, amivé a szüleim nevelnek.« Senki sem ilyen ostoba. A felnőttkor elérése után az emberek elképzelései elkezdenek mozgolódni és fokozatosan érlelődni, és így egyre világosabbá válik az előttük álló út és a célok. Ilyenkor apránként nyilvánvalóvá és világossá válik, hogy milyen típusú emberek, és hogy melyik csoporthoz tartoznak. Ettől a ponttól kezdve mindenki személyisége fokozatosan világossá válik, ahogyan a beállítottsága is, valamint az út, amelyet követ, az életének iránya és a csoport, amelyhez tartozik. Min alapul mindez? Végső soron ez az, amit Isten eleve elrendelt – ennek semmi köze az ember szüleihez. Most már világosan látjátok ezt?” (Az Ige, 4. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Kilencedik tétel (Első rész)). Isten szava világosan ízekre szedte azt a hagyományos elképzelést, hogy „tanítás nélkül etetni az apa hibája”. Gyermekeink jövőjét és az általuk bejárt utakat teljes mértékben a természetük határozza meg. Ezeknek semmi közük a szülői nevelésünkhöz. A szülői nevelés csak a gyermek mindennapi életére lehet hatással, vagy egyes külső viselkedésmódjaira lehet hatással, a természetére egyáltalán nem. Amikor a gyermekek gondolkodása éretté válik, a veleszületett természetüknek megfelelően különböző utakat választanak, és megtalálják az utat azokhoz a kategóriákhoz, amelyekhez tartoznak. Ezt Isten eleve elrendelte, és senki sem változtathatja meg. Én azonban képtelen voltam érzékelni a gyermekeink természetlényegét, amikor arról volt szó, hogy milyen útra térnek a hitükben. A magam módján még segíteni is akartam a gyermekeinknek, hogy a hitben és a gyülekezetben maradjanak. Hiába reméltem, hogy a saját módszereimre támaszkodva megmenthetem a sorsukat. Makacsul ellenálltam Istennek. Én csak egy jelentéktelen teremtett lény vagyok, és még a saját sorsom felett sincs hatalmam, hogyan is remélhetném, hogy irányíthatom a gyermekeim jövőjét, vagy megváltoztathatom a sorsukat? Nagyon öntelt és tudatlan voltam, és túlértékeltem a saját képességeimet. Aztán eltűnődtem: „Miért gondolkodom így?” Felidéztem, hogy amikor kicsik voltak, mindannyian együtt hittünk az Úrban, és amikor elfogadtuk Isten utolsó napokbéli munkáját, elvittük őket a gyülekezetbe, és bátorítottuk őket, hogy vállaljanak kötelességet. Azt hittem, hogy az a képességük, hogy hinni tudnak Istenben, közvetlenül összefügg a szülői nevelésünkkel. Így amikor megtudtam, hogy kitakarították őket, azt gondoltam, hogy nem tettem eleget apai feladataimnak, és ha többet lettem volna velük, hogy segítsek nekik és beszélgessek velük, talán nem hagyták volna el a hitüket, és nem mentek volna el a nagyvilágba. Isten szavából most már látom, mennyire abszurdak voltak a nézeteim, és hogy ezek egyáltalán nem feleltek meg az igazságnak! Több mint egy évtizeden át hittek Istenben, olvasták az Ő szavát, hallgatták a prédikációkat, és tudták, hogy az igazi életet úgy kell élni, hogy az igazságra törekszünk, és végezzük teremtett lényi kötelessségünket. De őket nem érdekelte az igazság, és amikor látták, hogy a hit évei után sem részesülnek áldásban, elkezdtek a testi örömöknek hódolni. Elárulták Istent, és a világi irányzatokat követték, annak ellenére, hogy ismerték az igaz utat, és annak ellenére, hogy mások gyakran beszélgettek velük és segítettek nekik, makacsok és megátalkodottak voltak. Ez azt mutatja, hogy valóban idegenkednek az igazságtól, és hogy a gonoszt támogatják. Nem tartoznak azok közé, akiket Isten üdvözíthet, hanem e világ ördögei közé. Amikor az elkövetkező katasztrófák során elpusztulnak, az azért lesz, mert elárulták Istent, és ez csak az ő hibájuk lesz. Gondolkodtam a gyülekezet sok olyan emberén is, akiket nem a szüleik térítettek meg, hanem inkább a véletlen folytán kollégák, barátok, vagy akár idegenek, akik megosztották velük az evangéliumot, és a szüleik üldözése sem tudta őket visszatartani a hittől vagy a kötelességük végzésétől. Néhány szülő a ragaszkodásra támaszkodik, és állandóan prédikál a gyermekeinek, de a gyermekek nem hisznek, sőt, zokon veszik ezt, és ellenállnak a szüleiknek. Egyes szülőket kiközösítenek, mert megátalkodottan törekszenek a státuszra és számos gonoszságra, de a gyermekeik érintetlenek maradnak, sőt, Isten szavával összhangban belelátnak szüleik lényegébe, és elutasítják őket. Hasonlóképpen, sok gyerek van, akiket kitakarítanak és kiközösítenek, és a szüleik képesek felismerni az ő lényegüket Isten szava alapján. Ebből láthatjuk, hogy azt, hogy valaki a helyes vagy a helytelen úton jár-e, hogy jó vagy rossz ember-e, hogy szereti vagy gyűlöli-e az igazságot, és még azt is, hogy mi lesz végül a sorsuk, teljes mértékben az illető természetlényege határozza meg, és ezek nem a szülői gondoskodás eredményei. A szülők által teljesíthető feladat az, hogy gyermekeiket felnőtté neveljék, és Isten elé vigyék őket. De az, hogy milyen útra lépnek, és mi lesz a sorsuk, teljesen a szülők ellenőrzésén kívül esik. Gyermekeink maguk döntöttek úgy, hogy a rossz útra lépnek, és apai feladataim teljesítése nem hozza őket vissza. Ennek semmi köze ahhoz, hogy teljesítettem-e ezeket a feladatokat. Természetük idegenkedik az igazságtól. Még ha velük maradnék is, és minden napomat a velük való beszélgetéssel tölteném, ez akkor is hiábavaló lenne. Szülőként az volt a feladatunk, hogy felneveljük és Isten elé vigyük őket. Hogy mire törekszenek és milyen útra lépnek, ahhoz nekünk, szülőknek semmi közünk. Amikor a gyermekeinket Isten szava szerint kezeltem, sokkal felszabadultabbnak éreztem magam, és nem voltam többé megzavarva a kötelességem végzésében.

Hujcsüan, ez az, amit nyertem a helyzetből. Tudom, hogy a gyermekeink iránti ragaszkodásod erős, és hogy ez az egész nagyon nehéz lehetett számodra. Nem tudom, hogyan vészelted át ezt az egészet. Bár a gyermekeink gyülekezetből való kitakarítása nem igazodott az elképzeléseinkhez, nekünk is tanulságokat kell levonnunk abból a helyzetből, amelyet Isten teremtett. Remélem, hogy képes leszel az igazságot keresni ebben, és helyesen fogod kezelni az ügyet. Írhatsz nekem, ha te is nyertél valamit ebből a helyzetből. Várom a válaszodat.

Csou Ming

2022. augusztus 20.