2021-ben Sofia nővérrel ketten voltunk a gyülekezet videós munkájának felelősei. Neki több technikai tudása és tapasztalata volt, mint nekem, ezért mindig hozzá fordultam közösséget keresni, amikor problémába vagy nehézségbe ütköztem. Egyszer, amikor egy videón dolgoztam, elkövettem egy elég alapvető hibát, és amikor rájött, segített nekem megoldani a problémát. Miközben dolgozott rajta, megkérdezte tőlem: „Már egy ideje végzed ezt a kötelességet, hogyan követhettél el egy ilyen egyszerű hibát?” Éreztem némi belső ellenállást – kapásból így kérdezett, mintha tényleg képzetlen lennék. Vajon lenézett és szándékosan célbavett engem? Később kijavítottam a problémát, de közben dacoskodtam. Pár nappal ezután néhány testvérnek hasonló problémái adódtak. Amikor Sofia egy összejövetelen összefoglalta a munka problémáit, az én hibámat használta példaként az elemzéshez. Akkor még nagyobb ellenállást éreztem vele szemben, és arra gondoltam: „Végül is én vagyok az egyik felügyelő, mit fognak rólam gondolni, ha mindenki előtt kibeszéled a hibámat? Továbbra is tisztelni fognak engem? Úgy tűnik, mintha szándékosan le akarnál járatni.” Ezután már nem akartam többé beszélni vele, és nem akartam megkérdezni a problémákról, amelyek megoldásával küszködtem. A munkamegbeszéléseink során, amint végeztünk, elmentem, nem akartam több szót váltani vele. Amikor megkeresett, hogy megbeszéljük egymás állapotát, rávettem magam, hogy mondjak pár dolgot, amivel foglalkozhatunk, de alig vártam, hogy gyorsan befejezze.

Később elbocsátottak a pozíciómból, mert a valódi munkavégzés helyett a hírnévre és a státuszra törekedtem. Egy idő után Sofia az állapotomról kérdezett, én pedig közösségben megnyíltam az elbocsátás utáni elmélkedésemről és megértésemről. Azt hittem, vigasztalni és bátorítani fog, de meglepő módon azt mondta: „Mostanában kezdeményezőbb vagy a kötelességedben, de a megértésed felületes. Nem igazán gondolkodtál el a kudarcaid gyökerén, és nem értetted meg azt. Beszéltem erről egy másik nővérrel, és ő is egyetértett.” Kellemetlen volt hallani, hogy ilyen nyíltan leleplezi a problémáimat. Azt gondoltam: „Egyáltalán nem veszed figyelembe az érzéseimet. Azzal, hogy ezt a testvérek előtt kibeszéled, nem szándékosan próbálod rombolni a tekintélyemet?” Elöntött az ellenállás érzése, és onnantól kezdve egy szavára sem hallgattam. Röviden válaszoltam neki, de rengeteg dühöt tartogattam magamban. Úgy gondoltam, hogy mivel így bánt velem, legközelebb, amikor lehetőségem lesz rá, a saját módszerével fogok visszavágni neki. Onnantól kezdve a munkával kapcsolatos megbeszélnivalóktól eltekintve igyekeztem nem beszélni vele. Még a hangját sem akartam többé hallani.

Egyik délután egy nővér üzent a csoportos csevegésünkben, hogy sürgősen beszélnie kell velem. Egy videón dolgoztam, nem láttam időben az üzenetet, és így feltartottam a munkát. Sofia megtudta ezt, felhívott, hogy megkérdezze, miért nem válaszoltam azonnal, majd azt mondta: „Látom, még mindig ugyanaz a régi problémád van. Nem válaszolsz gyorsan az üzenetekre, és néha nem lehet megtalálni. Ez a projekt, amiért felelős vagy, nagyon fontos – ne késleltesd többet!” De én nagy ellenállást éreztem, és arra gondoltam: „Korábban felelőtlenül végeztem a kötelességemet, csak a saját munkámra koncentráltam, de az elbocsátásom után figyeltem rá, hogy megváltoztassam a dolgokat. Azzal, hogy ezt mondod, vajon nem teszed semmissé az utóbbi időben végzett kemény munkámat? Lenézel engem, és azt gondolod, hogy nem törekszem az igazságra?” Egyre elfogultabb lettem vele szemben. Néha, amikor láttam, hogy üzenetet küldött nekem a munkával kapcsolatban, még válaszolni sem akartam. Nemsokára a vezető arra kért minket, hogy írjunk egy értékelést Sofiáról. Úgy éreztem, hogy eljött az én időm. Mindig leleplezett, de ezúttal én leplezhettem le az ő problémáit, és megismertethettem vele, hogy milyen érzés elveszteni a tekintélyét. Ezért részletesen felsoroltam a problémáit, arra összpontosítottam, hogy hogyan nem vett tudomást az érzéseimről a szavaival és tetteivel, valamint arra, hogyan nem végzett valódi munkát. Miután elolvasta az értékeléseinket, a vezető felhívta Sofia figyelmét a problémáira, és ő tudatosan igyekezett megváltozni. De még mindig nem tudtam elengedni az előítéletemet vele szemben. Egyszer tehát egy összejövetelen kihasználtam a lehetőséget, és arra használtam az Isten szavaival való közösségvállalást, hogy kiadjam magamból az ellene táplált elfogultságomat és véleményemet. Azon az összejövetelen a másokat korlátozó viselkedésről vállaltunk közösséget, és arra gondoltam, hogy Sofia soha nem vette figyelembe az érzéseimet semmiben, amit mondott, ezért ki akartam hívni őt, hogy mindenki lássa, neki is sok problémája van, és semmivel sem jobb nálam. Finoman lelepleztem őt, mondván: „Lehet valaki felügyelő, és rendelkezhet technikai ismeretekkel, de attól még lehet tiszteletlen abban, ahogyan beszél, és ahogyan rámutat mások problémáira. Néha még nagyon ítélkező hangnemet is megüthet, mikor arról beszél, hogy ilyen és olyan baj van valakivel, amitől az a személy korlátozva érezheti magát a kötelességében. Ez is korlátozza az embereket, és közvetve megzavarja a gyülekezeti életet. Az ilyen embereket is fel kell ismernünk.” Úgy éreztem, hogy végre kiadtam magamból, de jó pár perces csend következett – senki sem osztott meg több közösséget. Valahogy nyugtalan lettem – aggódtam, hogy a közösségem talán nem volt megfelelő. De aztán arra gondoltam, hogy minden, amit mondtam, igaz volt, tehát semmi helytelen nem lehetett benne. Elhessegettem ezt a gondolatot.

Meglepetésemre néhány nappal később a vezető felhívott, és elbeszélgetett velem arról, hogy azon az összejövetelen köntörfalazva elítélő voltam Sofiával, és hogy ezzel megtámadtam és elítéltem őt. Ez fájdalmas lehetett számára, és néhány testvért arra késztethetett volna, hogy az én oldalamra álljon, előítéletet alakítson ki Sofiával szemben, és képtelen legyen együttműködni vele a munkában. Ez alattomos és bomlasztó volt. Nagyon ideges voltam és féltem, amikor a vezető boncolgatását hallottam. Tudtam, hogy Isten szavai azt mondják, hogy egy összejövetelen valaki könnyelmű elítélése és boncolgatása akadályozza és megzavarja a gyülekezeti életet, és hogy ez gonosz cselekedet. Tudtam, hogy az ügy természete súlyos. Amikor a beszélgetésünk véget ért, rögtön találtam néhány erre vonatkozó szót Istentől. Isten szavai azt mondják: „Minden gyülekezetben gyakran feltűnik az a jelenség, hogy valakit önkényesen kárhoztatnak, megbélyegeznek és gyötörnek. Egyesek például előítéletet táplálnak egy bizonyos vezetővel vagy dolgozóval szemben, és a bosszúállás érdekében megjegyzéseket tesznek rá a háta mögött, az igazságról való beszélgetés leple alatt leleplezve és boncolgatva őt. Az efféle tettek mögötti szándék és célok rosszak. Ha valaki valóban az igazságról beszél azért, hogy tanúságot tegyen Isten mellett és mások javát szolgálja, a saját igazi tapasztalatairól kellene beszélnie, és önmaga boncolgatásával és megismerésével kellene mások javát szolgálnia. Az ilyen gyakorlat jobb eredményeket hoz, és Isten választott népe helyeselni fogja. Ha valakinek a közlése leleplez, támad és becsmérel egy másik embert, abbéli próbálkozásában, hogy lecsapjon rá vagy bosszút álljon rajta, akkor a közlés szándéka rossz, indokolatlan, Isten utálja, és nem építő jellegű a testvérek számára. Ha valakinek az a szándéka, hogy kárhoztasson másokat vagy gyötörje őket, akkor az gonosz ember és gonoszságot tesz. Isten választott népe összességének rendelkeznie kell tisztánlátással, amikor gonosz emberekről van szó. Ha valaki készakarva csap le emberekre, leplezi le vagy becsmérli őket, akkor szeretettel kell segíteni, el kell beszélgetni vele és boncolgatni kell, vagy meg kell metszeni. Ha képtelen elfogadni az igazságot és makacsul nem hajlandó javítani a szokásain, akkor az egy teljesen más dolog. Amikor gonosz emberekről van szó, akik gyakran önkényesen kárhoztatnak, megbélyegeznek és gyötörnek másokat, alaposan le kell leplezni őket, hogy mindenki megtanulhassa felismerni őket, majd pedig meg kell fékezni vagy ki kell közösíteni őket a gyülekezetből. Ez alapvető, ugyanis az ilyen emberek zavarják a gyülekezeti életet és a gyülekezeti munkát, és valószínű, hogy félrevezetik az embereket és káoszt hoznak a gyülekezetre” (Az Ige, V. kötet – A vezetők és a dolgozók felelőssége. A vezetők és a dolgozók felelőssége (15.)). „A támadás és a megtorlás egyfajta cselekedet és feltárulás, ami a rosszindulatú sátáni természetből ered. Ez is egyfajta romlott beállítottság. Az emberek így gondolkodnak: »Ha nem vagy jó hozzám, ártani fogok neked! Ha te nem bánsz velem méltósággal, én miért bánnék veled méltósággal?« Miféle gondolkodás ez? Nem megtorló gondolkodásmód ez? Egy hétköznapi ember szemszögéből nézve ez nem egy érvényes nézőpont? Nem állja meg a helyét? »Soha nem ütök elsőnek, de mindig visszaütök«, és »néha a hóhért akasztják« – a nem hívők gyakran mondanak ilyeneket; ezek mind olyan érvek, amelyek megállják a helyüket, és teljesen megfelelnek az emberi elképzeléseknek. Mégis hogyan tekintsenek ezekre a szavakra azok, akik hisznek Istenben és az igazságot keresik? Helyesek ezek az elképzelések? (Nem.) Miért nem helyesek? Hogyan kell őket felismerni? Honnan származnak ezek a dolgok? (A Sátántól.) A Sátántól származnak, efelől nincs kétség. A Sátán mely természetéből származnak? A Sátán rosszindulatú természetéből származnak; mérget tartalmaznak, és a Sátán igazi arcát hordozzák, annak minden rosszindulatával és csúfságával. Ezt a fajta természetlényeget tartalmazzák. Milyen jellegűek azok a nézőpontok, gondolatok, feltárulások, beszéd, sőt cselekedetek, amelyek ezt a fajta természetlényeget tartalmazzák? Kétségtelenül az ember romlott beállítottsága – a Sátán természete. Vajon ezek a sátáni dolgok összhangban vannak Isten szavaival? Összhangban vannak az igazsággal? Van alapjuk Isten szavaiban? (Nincs.) Ezek azok a cselekedetek, amelyeket Isten követőinek meg kell tenniük, és azok a gondolatok és nézőpontok, amelyekkel rendelkezniük kell? Ezek a gondolatok és cselekvéssorok összhangban vannak az igazsággal? (Nincsenek.) Mivel ezek a dolgok nincsenek összhangban az igazsággal, összhangban vannak a normális emberi mivolt lelkiismeretével és józan eszével? (Nincsenek.)” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az igazi átalakulást csak az ember romlott beállítottságának feloldása hozhatja el). Amikor összehasonlítottam azt, ahogyan viselkedtem, azzal, amit Isten szavai lelepleztek, nagyon megijedtem. A Sofiával való kapcsolatomban, amikor a munkámban lévő hibát használta példaként, és mindenki előtt elemezte, megalázva éreztem magam, gyűlöltem őt, és nem akartam vele beszélni. A munkáról szóló beszélgetésekben egyszerűen leráztam magamról. Amikor meglátta a problémáimat, és olyan nyersen rámutatott a hiányosságaimra, sőt még egy másik felügyelővel is beszélt a problémáimról, nagyon dühös voltam. Úgy éreztem, hogy egy pillanat alatt tönkretette azt a jó imázst, aminek a felépítésén olyan keményen dolgoztam, és olyan ellenállást éreztem, hogy még a hangját sem akartam hallani. Amikor megemlítette, hogy nem válaszoltam időben az üzenetekre, és figyelmeztetett, hogy ne tartsam fel a munkát, mint korábban, úgy éreztem, hogy behatárol engem, tagadja, hogy megváltoztam, és szándékosan megnehezíti a dolgomat. Így a frusztrációmat a kötelességemen keresztül vezettem le, szándékosan nem válaszoltam neki. Az előítéletem Sofiával szemben egyre erősödött; tele voltam nehezteléssel iránta. Amikor a vezető arra kért minket, hogy írjunk róla értékelést, visszaéltem a lehetőséggel, és személyes sérelmeknek adtam hangot, kiemeltem a hibáit azért, hogy a vezető megmetssze vagy akár el is bocsássa, és kiengedtem a frusztrációmat. Bosszút akartam állni rajta, megragadtam az alkalmat az Isten szavaival való közösség közben, hogy megítéljem őt mint akinek gyenge emberi mivoltja van, és a többieket arra ösztönöztem, hogy ismerjék fel és szigeteljék el őt, hogy kiadhassam a haragomat. Láttam, hogy ádáz beállítottságot fedtem fel. Tudtam, hogy az, hogy Sofia rámutatott a problémáimra, azt jelenti, hogy felelősséget érez a gyülekezet munkájáért, és segít megismerni önmagamat, de távolról sem fogadtam el ezt, vagy vetettem alá magam. Dührohamot kaptam, és a kötelességemet arra használtam, hogy levezessem a frusztrációmat, sőt még az Isten szavaival való közösségemet is arra használtam, hogy megtámadjam és elnyomjam őt. Ezzel megpróbáltam egy klikket alkotni, akadályozva és megzavarva a gyülekezeti életet. Csak azért, mert Sofia néhány szava megsértette a büszkeségemet, bosszúból megtámadtam és próbáltam megbüntetni őt. Annyira szörnyű voltam! Isten szavai így szólnak: „Ha a hívők beszédükben és magatartásukban ugyanolyan nemtörődömök és gátlástalanok, mint a nem hívők, akkor még a nem hívőknél is gonoszabbak; ők archetipikus démonok” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Figyelmeztetés azoknak, akik nem gyakorolják az igazságot). Olyan sokat ettem és ittam Isten szavát, de még néhány helyes javaslatot sem tudtam elfogadni. Vajon valóban hívő voltam? Mindig is ezeket a sátáni filozófiákat követtem: „ha barátságtalan vagy, nem leszek igazságos” és „soha nem ütök elsőnek, de mindig visszaütök”. Egyszerűen kiadtam magamból az elégedetlenségemet, anélkül, hogy egyáltalán istenfélő szívem lett volna. Amit én megéltem, az egy sátáni, romlott beállítottság volt, az emberi hasonlatosság legcsekélyebb jele nélkül. Nagy bűntudatom volt, és feldúlt voltam, ezért imádkoztam Istenhez, mert bűnbánatot akartam tartani, és el akartam engedni a Sofiával szembeni előítéletemet. Néhány napig, amikor volt rá időm, azon gondolkodtam, hogy miért van az, hogy az elején jól kijöttünk egymással, de mostanra annyira ingerlékeny lettem vele. Tudtam, hogy az igazságot mondta, amikor megmetszett – talán durva volt a hangnem, de nem volt nagy ügy. Miért nem tudtam elfogadni, és miért voltam képes még meg is támadni őt, hogy bosszút álljak?

A keresésem közben megláttam Isten szavainak egy passzusát: „Amikor az antikrisztusok metszéssel találkoznak, gyakran tanúsítanak nagy ellenállást, majd minden tőlük telhetőt elkezdenek megpróbálni, hogy maguk mellett érveljenek, és álokoskodással és ékesszólással vezetik félre az embereket. Ez elég gyakori. Az antikrisztusok abbéli megnyilvánulása, hogy nem hajlandóak elfogadni az igazságot, teljességgel leleplezi azt a sátáni természetüket, hogy gyűlölik az igazságot és idegenkednek tőle. Tisztára a Sátán fajtájához tartoznak. Bármit is tesznek az antikrisztusok, a beállítottságuk és a lényegük feltárul. Különösen Isten házában, minden, amit tesznek, szembenáll az igazsággal, Isten elítéli azt, valamint gaztett, amely ellenáll Istennek; mindezek az általuk tett dolgok pedig teljességgel megerősítik, hogy az antikrisztusok Sátánok és démonok. Ezért aztán nyilván nem boldogok és természetesen vonakodnak, amikor a metszés elfogadására kerül sor, az ellenállás és a szembehelyezkedés mellett azonban gyűlölik is a metszést, gyűlölik azokat, akik megmetszik őket, és gyűlölik azokat, akik leleplezik a természetlényegüket, és azokat, akik leleplezik a gaztetteiket. Az antikrisztusok úgy gondolják, hogy aki leleplezi őket, az csak megnehezíti az életüket, ezért versenyre kelnek és harcolnak mindenkivel, aki leleplezi őket. Az antikrisztusok effajta természetükből adódóan soha nem lesznek kedvesek senkivel, aki megmetszi őket, nem fogják eltűrni és elviselni azt, aki ezt teszi, és még kevésbé fognak hálát érezni vagy dicsérni azt, aki így tesz. Ellenkezőleg, ha valaki megmetszi őket, és ezzel elveszítik méltóságukat és megszégyenülnek, akkor gyűlöletet táplálnak majd a szívükben az illető iránt, és lehetőséget akarnak majd találni arra, hogy bosszút álljanak rajta. Micsoda gyűlölet van bennük mások iránt! Ezt gondolják, és nyíltan ki is mondják mások előtt: »Ma megmetszettél engem, nos, mostantól kőbe van vésve a viszályunk. Menj az utadon, én megyek az enyémen, de esküszöm, hogy bosszút állok! Ha beismered nekem, hogy hibáztál, ha fejet hajtasz előttem, vagy letérdelsz és könyörögsz, akkor megbocsátok neked, máskülönben soha nem hagyom ezt ennyiben!« Bármit is mondanak vagy tesznek az antikrisztusok, soha nem látják meg senki jóindulatú metszésében vagy őszinte segítségében Isten szeretetének és üdvösségének az érkezését. Ehelyett a megaláztatás jelének tekintik és a legnagyobb megszégyenülésük pillanatának. Ez azt mutatja, hogy az antikrisztusok egyáltalán nem fogadják el az igazságot, és hogy beállítottságukat az igazságtól való idegenkedés és annak gyűlölete jellemzi” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Kilencedik tétel (Nyolcadik rész)). Isten szavaiból megértettem, hogy az antikrisztusok úgy állnak hozzá a metszéshez, hogy egyenesen elutasítják azt, vitatkoznak és dacolnak vele, sőt ellenségnek tekintik azt, aki megmetszi őket, és ezért keresik az alkalmat a támadásra és a bosszúra. Természetüknél fogva idegenkednek az igazságtól, és gyűlölik azt; soha nem fogják elfogadni azt. Amit Sofia a problémáimról és a munkámban mutatkozó eltérésekről mondott, az mind igaz volt, így nem számított, hogy milyen hangnemet ütött meg vagy milyen módszert alkalmazott, az azért volt, hogy segítsen megismerni önmagamat, nem pedig azért, hogy szándékosan célba vegyen. Nyilvánvaló, hogy nem voltam lelkiismeretes vagy gyakorlatias a kötelességemben, és nem vállaltam felelősséget a munka nyomon követésében, ami néhány problémához vezetett a videóinkban. Sofia kielemezte és boncolgatta ezeket a problémákat, hogy ne kövessük el újra ugyanazokat a hibákat, és ne hátráltassuk az egész munka előrehaladását. Azt is észrevette, hogy az elbocsátásom után elég felszínesen értettem meg önmagamat, és kedvességből rámutatott erre. Ezt azért tette, hogy jobban megismerjem magam, és valódi bűnbánatot tartsak. De azután, hogy újra és újra rámutatott a problémáimra, és segített nekem, nemcsak hálátlan voltam, de azt is hittem, hogy szándékosan megszégyenít, és megsérti a méltóságomat. Tényleg nehezteltem rá, és ellenségként kezdtem kezelni, és mindent megtettem, hogy bosszút álljak rajta. Még másokat is arra buzdítottam, hogy elszigeteljék és elutasítsák. A tetteim egy antikrisztus tettei voltak. Az antikrisztusok minden hízelgést szívesen fogadnak, és nagyon imádnak mindenkit, aki az ő dicséretüket zengi. De minél őszintébb valaki, annál jobban elnyomják és büntetik őt. Aki megsérti őket vagy az érdekeiket, arra lecsapnak, és addig nem nyugszanak, amíg az illető bocsánatért nem könyörög. Ez zavarást és kárt okoz a gyülekezet munkájában és mások életbe való belépésében. Végül Isten végleg kiiktatja őket, mert ennyi gonoszságot tettek, és mert megsértették Isten természetét. Amit Sofia mondott, sértette a hírnevemet és a státuszomat, ezért bosszút akartam állni. Úgy tűnt, hogy az egyetlen módja annak, hogy lecsillapodjak, ha addig büntetem, amíg be nem ismeri a hibáját, és abba nem hagyja a „provokálásomat”. Igazán rosszindulatú voltam! Idegenkedtem az igazságtól, és az antikrisztus útján jártam. Ha nem változtatok az antikrisztusi beállítottságomon, tudtam, hogy amikor pozíciót kapok, még több gonoszságot fogok elkövetni, még több embert büntetve és elnyomva, és végül Isten elátkoz és megbüntet engem. Láttam, hogy a következmények valóban ijesztőek. Ezért imádkoztam Istenhez, keresve a gyakorlás és a belépés útját.

Később ezt olvastam Isten szavaiban: „Ha olyasvalaki vagy, aki féli Istent és kerüli a rosszat, akkor érezni fogod, hogy szükséged van arra, hogy Isten választottai felügyeljenek téged, sőt mi több, hogy a segítségükre is szükséged van. Ha gonosz ember vagy, és rossz a lelkiismereted, akkor félni fogsz attól, hogy felügyeljenek, és megpróbálod majd elkerülni; ez óhatatlan. Éppen ezért nincs kétség afelől, hogy mindenkinek, aki csak ellene áll annak és idegenkedik attól, hogy Isten választottai felügyeljék őt, van valami rejtegetni valója, és határozottan nem becsületes ember; senki sem fél jobban a felügyelettől, mint a csalárd emberek. Milyen hozzáállást kell tehát magukévá tenniük a vezetőknek és a dolgozóknak az Isten választottai által folytatott felügyelettel kapcsolatban? Negativitást, óvatosságot, ellenállást és neheztelést, vagy engedelmességet Isten vezénylései és intézkedései iránt, esetleg alázatos elfogadást? (Alázatos elfogadást.) Mire utal az, hogy »alázatos elfogadás«? Azt jelenti, amikor az ember mindent elfogad Istentől, keresi az igazságot, magáévá teszi a helyes hozzáállást, és nem heves. Ha valaki valóban észrevesz nálad egy problémát és rámutat arra, segítve neked ezzel a felismerésében és megértésében, támogatva téged e probléma megoldásában, akkor az az illető felelősségteljesen viszonyul hozzád, és Isten házának munkája, valamint Isten választottainak az életbe való belépése irányában is felelősségteljes; így helyes cselekedni, és ez tökéletesen természetes és indokolt. Ha vannak olyanok, akik a Sátántól és rossz szándékból eredőnek tartják a gyülekezet által folytatott felügyeletet, akkor azok ördögök és Sátánok. Ilyen ördögi természettel biztosan nem fogják elfogadni Isten vizsgálatát. Ha valaki igazán szereti az igazságot, akkor annak helyes megértése lesz az Isten választottai által végzett felügyelettel kapcsolatban, képes lesz úgy tekinteni rá, mint ami szeretetből történik, mint ami Istentől való, és képes lesz elfogadni azt Istentől. Egész biztosan nem lesz heves, és nem cselekszik hirtelen felindulásból, ellenállás, óvatosság vagy gyanakvás pedig még kevésbé fog megjelenni a szívében. Ez a leghelyesebb hozzáállás, amellyel az Isten választottai által végzett felügyelet megközelíthető: Fogadj el Istentől minden számodra hasznos szót, cselekedetet, felügyeletet, megfigyelést vagy helyreigazítást – még a metszést is –; ne légy heves! A hevesség a gonosztól, a Sátántól ered, nem pedig Istentől, és nem így kell hozzáállniuk az embereknek az igazsághoz” (Az Ige, V. kötet – A vezetők és a dolgozók felelőssége. A vezetők és a dolgozók felelőssége (7.)). Isten szavaiból megértettem, hogy nincs rosszindulat abban, ha a testvérek rámutatnak a problémáimra és az eltéréseimre. Nem gúnyolódnak rajtam, hanem felelősséget vállalnak a gyülekezet munkájáért és az életbe való belépésemért. Nem számít, hogy sokat vagy keveset értek az általuk leleplezett problémákból, el kell fogadnom Istentől, mindenekelőtt elfogadással, és alávetve magam, nem rágódva a dolgokon, és nem indulatosan és bosszúállóan. Még ha nem is értem teljesen, amit mondanak, akkor is imádkoznom kell Istenhez, és folytatnom kell a gondolkodást, vagy keresnem kell a tapasztalt testvérek közösségét. Ez az igazságot elfogadó hozzáállás. Felidéztem, amikor indirekt módon lelepleztem Sofiát egy összejövetelen – néhány testvér, akik akkor még nem ismerték a valóságot, előítéletet alakíthattak ki vele szemben, ami befolyásolta volna a vele való együttműködésüket a kötelességeikben. Ezért egy összejövetelen felfedtem magam, és Isten szavai alapján boncolgattam a tetteimet, hogy a többiek is tisztán lássák, mit tettem. Sofia később megkeresett, hogy beszéljünk a munkáról, és én megnyíltam neki az előítéletemről, az igazságtól idegenkedő beállítottságomról, valamint a rosszindulatú indítékaimról. Úgy tűnt, hogy egyáltalán nem hibáztat vagy gyűlöl engem. Nagyon szégyelltem magam. Sofiával ezután megint sokkal jobban kijöttünk egymással. Amikor felhozta a problémáimat, már nem érdekelt annyira a hangneme – tudtam, hogy ha ez jót tesz a kötelességemnek, akkor mindenekelőtt el kell fogadnom. Néha abban a pillanatban nem rendelkeztem elegendő tudással, de imádkoztam Istenhez, és elengedtem az önös érdekeimet, nem törődve a tekintélyemmel, nem vitatkozva, és fokozatosan eljutottam a megértéshez. Miután így dolgoztam együtt vele, idővel sokkal nyugodtabb lettem.

Később egy videón rohamtempóban dolgoztam a határidő betartása érdekében, nem kerestem az alapelveket, ami azt jelentette, hogy olyan problémák merültek fel, amelyek miatt újra el kellett végezni a munkát. Egy felügyelő, Nora nővér egy privát üzenetben kérte, hogy javítsam ki, ami után azt hittem, hogy ez így át fog menni. De meglepődtem, amikor láttam, hogy egy munkaösszefoglalás során a hibáimat ismét kiemelték elemzésre. Azt gondoltam, kínos, hogy mindenki előtt a hibáimról beszél. Kezdtem előítéletet érezni Norával szemben, mintha nagy ügyet csinált volna a semmiből, és nem vette volna figyelembe a méltóságomat. Indokot akartam találni, hogy megvédjem magam, hogy mindenki előtt megmentsem a tekintélyemet. De aztán rájöttem, hogy az állapotom helytelen, és azonnal imádkoztam Istenhez, hogy lázadjak fel magam ellen. Az ima után egy kicsit megnyugodtam. Erre gondoltam: a munkát újra kellett csinálni, mert leegyszerűsítve végeztem el azt. Nora azért vállalt erről közösséget, hogy emlékeztetőül szolgáljon számomra, és így elgondolkodhassak a saját kötelességemhez való hozzáállásomon. Ugyanakkor a testvérek figyelmeztetésként is használhatják, hogy ne kövessék el ugyanazt a hibát. Nora a gyülekezet érdekeit óvta. Ha kifogásokat keresnék, és mentegetném magam, hogy mentsem a tekintélyemet, és elfogulttá válnék Norával szemben, nem idegenkednék-e az igazságtól, és nem utasítanám-e el az elfogadását? Tudtam, hogy nem cselekedhetek tovább romlott beállítottság alapján. Így hát közösségben megnyíltam mindenkinek az elkövetett hibáim részleteiről. Amikor végeztem, megosztottak velem néhány hasznos módszert az ilyen jellegű problémák megközelítésére, és a későbbi videógyártásom során követtem a javaslataikat, és elkerültem ugyanazokat a hibákat. Igazán megtapasztaltam, hogy a testvérek javaslatainak elfogadásával megelőzhetünk néhány felesleges hibát, és javíthatunk a munka hatékonyságán. Emellett ez segíthet megismerni önmagamat, és hasznos lehet a saját életbe való belépésemhez.

Ezen keresztül igazán megtapasztaltam, hogy amikor megmetszenek, fontos az alávetettségen alapuló hozzáállás. Ha amit a többiek mondanak, az helyes, és összhangban van az igazsággal, akkor félre kell tennem a büszkeségemet, el kell fogadnom az igazságot, és feltétel nélkül alá kell vetnem magam neki. De ha csak makacsul elutasítom a metszést, és ellenállok neki, elfogult leszek, vagy akár bosszúból megtámadok másokat, az egy gonosz ember és egy antikrisztus viselkedése, Isten pedig elítél és kiiktat, ha nem tartok bűnbánatot. Korábban aligha mutatott rá valaki ilyen közvetlenül a problémáimra, és nem ismertem magam. Azt hittem, hogy jó emberi mivoltom van, és el tudom fogadni az igazságot. Most már látom, hogy idegenkedem az igazságtól, és nincs jó emberi mivoltom. Mindazt, amit ma nyertem és tanultam, Isten szavai ítéletének és leleplezésének köszönhetem. Hála Istennek!