Írta: Mi Huj, Kína

2021-ben a gyülekezet öntözési munkájáért voltam felelős. Abban az időben a vezetők úgy felügyelték és követték nyomon a munkánkat, hogy gyakran érdeklődtek a haladásunkról, és arról, hogy adódtak-e problémáink vagy nehézségeink a kötelességünk végzése során. Eleinte készségesen válaszoltam, de idővel egyre türelmetlenebb lettem, és arra gondoltam: „Túl sok vesződséggel jár, hogy állandóan nyomon követik a munkánkat. Ki tudja, mennyi időnk megy rá erre! Nem lesz ez rossz hatással a munkám eredményeire? Ha rosszak lesznek az eredményeim, a vezetők nem fognak elbocsátani?” Ezen gondolatok miatt egyre jobban ellenálltam a vezetők ilyen jellegű felügyeletének.

Egyszer a vezetők küldtek egy levelet, hogy felmérjék a munkánk állapotát, és olyan kérdéseket tettek fel, mint például, hogy hány ember fogadta el az evangéliumot abban a hónapban, hány újonnan érkezett nem járt rendszeresen összejövetelre és miért, milyen vallásos elképzeléseik vannak, és a közösségvállalás során hogyan segítettünk nekik a megoldásban. A sok kérdést látva nyugtalanság fogott el. Arra gondoltam: „Annyi mindent kell átvenni, és mindent át kell néznem és meg kell vitatnom az öntözőkkel. Rengeteg időt fog ez elpazarolni!” Így hát a szívemben ellenálltam: „Hogy ennyi részletes kérdést tesznek fel a munkáról, azzal túl sok időnket vesztegetik! Aztán ha az öntözési munkánk eredményei gyengék lesznek, majd azt mondjátok, hogy nem végeztem valódi munkát, és nincs munkaképességem?” Amikor láttam, hogy a munkatársaimként szolgáló nővérek is nyugtalanok, arra gondoltam: „Ha ők is úgy érzik, hogy ez időpocsékolás, akkor csapatként tehetnénk egy javaslatot a vezetőknek. Akkor talán a jövőben, amikor a vezetők nyomon követik a munkát, nem tesznek fel ilyen konkrét kérdéseket, és kevesebb hiányosságot lepleznek majd le a munkámban.” Ezért félig tréfásan azt mondtam: „A vezetők biztosan nagyon törődnek velünk, hogy ilyen részletes kérdéseket tesznek fel a munkánkról.” Ahogy ezt kimondtam, az egyik nővér azonnal közbeszólt: „A legapróbb részletekig!” Amikor hallottam, hogy a nővérrel ugyanarra gondolunk, elnevettem magam, és azt mondtam: „Már így is eléggé elfoglaltak vagyunk. Túl sok fáradság megérteni és megválaszolni ezeket a kérdéseket. Nem fogja ez befolyásolni az öntözési munkánk hatékonyságát?” Amikor láttam, hogy a többi nővér egyetértően bólint, titokban örültem. Arra gondoltam: „Úgy tűnik, mindannyian ellenzik. Később összeülhetünk, és javaslatokat nyújthatunk be a vezetőknek. Így nem fogják állandóan ellenőrizni a munkánkat.” Az ösztönzésemre, valahányszor a vezetők megpróbáltak tájékozódni a munkánkról, a munkatársaim zaklatottnak tűntek, és még ha válaszoltak is, vonakodva, csupán néhány mondatban tették. Nem adtak részletes összefoglalót a munkában felmerülő problémákról és eltérésekről, így a vezetők nem tudták megérteni vagy teljesen átlátni a munkánkkal kapcsolatos problémákat. Ennek eredményeként az öntözési munkánk soha nem javult.

Egy másik alkalommal a vezetők felfedezték, hogy nem fordítunk elegendő figyelmet az öntözők gondozására, és levelet küldtek, amelyben ennek a munkának a fontosságát közölték, és javasoltak néhány jó gyakorlati módszert. A levél arra is rámutatott, hogy nem érzünk terhet a gondozási munka iránt, halogatjuk a megvalósítást, és nem vagyunk hatékonyak, ami nemcsak a testvéreket fosztotta meg a képzéstől, hanem közvetlenül befolyásolta az öntözési munkát is. A vezetők azt akarták, hogy ezt fontos kérdésként kezeljük, és megkövetelték, hogy gyorsan műveljünk ki néhány újonnan érkezettet az öntözés gyakorlására. A levél elolvasása után ellenállást éreztem: „Ezzel túl sokat kérnek. Ezek az újonnan érkezettek éppen csak elkezdték a képzést a kötelességükben. Azt hiszitek, olyan könnyű őket gondozni? Nektek van tapasztalatotok az emberek művelésében, de nem mérhettek minket a ti mércétekkel!” De aztán arra gondoltam: „Ha közvetlenül panaszkodom, a vezetők talán azt fogják gondolni, hogy nincs munkaképességem. Ezt nem hagyhatom! Meg kell értetnem velük, hogy a csapatunkból senki nem tudja teljesíteni ezt a követelményt. Így a vezetők nem tehetnek ellenünk semmit, és még ha tovább foglalkoznak is ezzel a kérdéssel, nem csak én leszek érintett.” Összevont szemöldökkel és némi nehézséggel azt mondtam: „A vezetők elvárása egy kicsit magas, a mi tapasztalatunk pedig nem hasonlítható az övékéhez.” Ahogy ezt kimondtam, a többi nővér egymás után helyeslően bólintott. Egyikük azt mondta: „A vezetők magas képességű emberek, és nagyon hatékonyan dolgoznak. Hogyan is hasonlíthatnánk magunkat hozzájuk?” Egy másik azt mondta: „A vezetők túl sokat kérnek tőlünk. Hogyan tudnánk elvégezni ezt a munkát mostantól?” Látva, hogy mindenki így érez, nagyon boldog voltam, és arra gondoltam: „Most már a vezetők nem tehetnek ellenünk semmit. Végül is nem bocsáthatják el az egész csapatunkat!” Másnap küldtem a vezetőknek egy válaszlevelet, amelyben leírtam az összes nehézséget, amellyel a kötelességünk végzése során szembesültünk, hogy megértsék a helyzetünket. A levél végére szándékosan hozzáírtam egy sort, ami így szólt: „Ezek a munkánk jelenlegi eredményei, és nem könnyű javítani rajtuk.” A levélben kihangsúlyoztam a „munkánk” szót, hogy a vezetők tudják, ez a közös véleményünk. Így többé nem támasztanak majd ilyen magas követelményeket velünk szemben. De meglepetésemre a következő összejövetelen a vezetők megmetszettek és lelepleztek engem, mondván, hogy a kötelességem végzése során nem vállalok terhet, és nem törekszem a fejlődésre. Azt mondták, hogy negativitást adok ki magamból, klikket alakítok ki, és a nővéreket arra ösztökélem, hogy csatlakozzanak hozzám az ellenállásban, hogy késleltettem az újonnan érkezettek gondozását, és megzavartam a gyülekezet munkáját, és hogy egyáltalán nem játszottam pozitív szerepet a csoportban. Végül elbocsátottak.

Az elbocsátás után tele voltam bűntudattal, és nagyon zaklatott voltam. Tudtam, hogy bajt okoztam, gonoszat cselekedtem, és megsértettem Istent. Amikor problémákkal szembesültem, nem kerestem az igazságot, és olyan elképzeléseket terjesztettem, amelyek mindenkit a negativitás és passzivitás állapotába sodortak. Tényleg akadályoztam a gyülekezet munkáját. Később, amikor elgondolkodtam a helyzetemen, rátaláltam Isten szavainak erre a szakaszára: „Mivel az antikrisztusok a szívükben mindig kétségbe vonják Krisztus isteni lényegét, és mindig engedetlen beállítottságuk van, amikor Krisztus arra kéri őket, hogy tegyenek meg dolgokat, folyton átvizsgálják és megvitatják azokat, és arra kérik az embereket, döntsék el, ezek helyesek vagy helytelenek. Vajon ez súlyos probléma? (Igen.) Nem az igazságnak való alávetettség szemszögéből közelítik meg ezeket a dolgokat; hanem Istennel szemben állva közelítik meg őket. Ez az antikrisztusok beállítottsága. Amikor Krisztus parancsait és munkarendjét hallják, nem fogadják el és nem vetik alá magukat azoknak, hanem elkezdik megvitatni. És mi az, amit megvitatnak? Vajon azt vitatják meg, hogy miként gyakorolják az alávetettséget? (Nem.) Azt vitatják meg, hogy Krisztus szavai és parancsai helyesek-e vagy helytelenek, és felülvizsgálják, hogy vajon végre kell-e hajtani azokat vagy sem. Vajon az a hozzáállásuk, hogy valóban végre akarják hajtani ezeket a dolgokat? Nem – több embert akarnak arra bátorítani, hogy olyanok legyenek, mint ők, hogy ne tegyék meg ezeket a dolgokat. És ha nem teszik meg ezeket, az vajon az alávetettség igazságának gyakorlása? Nyilvánvalóan nem. Mit tesznek tehát? (Szembeszegülnek.) Nem csupán ők maguk szegülnek szembe Istennel, hanem kollektív szembeszegülést is keresnek. Ez a cselekedeteik természete, nemde? Kollektív szembeszegülés: mindenkit ugyanolyanná tenni, mint ők maguk, rávenni mindenkit, hogy ugyanúgy gondolkodjanak, mint ők, ugyanazt mondják, amit ők és ugyanúgy döntsenek, ahogyan ők, kollektíven szembeszegülve Krisztus döntésével és parancsaival. Ez az antikrisztusok működési módja. Az antikrisztusok meggyőződése az, hogy »ha mindenki csinálja, akkor nem bűncselekmény«, ezért másokat arra hergelnek, hogy velük együtt szegüljenek szembe Istennel, azt gondolva, hogy ha ez a helyzet, akkor Isten háza semmit sem tehet ellenük. Hát nem ostobaság ez? Az antikrisztusok saját képessége az Istennel való szembeszegülésre rendkívül korlátozott, teljesen egyedül vannak. Ezért megpróbálnak embereket toborozni, hogy kollektíven szegüljenek szembe Istennel, szívükben azt gondolva, hogy »félrevezetek egy csoportnyi embert, és ráveszem őket, hogy ugyanúgy gondolkodjanak és cselekedjenek, ahogyan én. Együtt el fogjuk utasítani krisztus szavait, gátolni fogjuk isten szavait, és megakadályozzuk, hogy azok valóra váljanak. Ha pedig jön valaki a munkámat ellenőrizni, azt fogom mondani, hogy mindenki úgy döntött, hogy így csináljuk – akkor meglátjuk majd, te hogyan kezeled ezt. Nem fogom megtenni ezt érted, nem fogom végrehajtani ezt – és meglátjuk, te mit teszel velem!« [...] vajon nem gyűlöletesek ezek a dolgok, amelyek az antikrisztusokban megnyilvánulnak? (Rendkívül gyűlöletesek.) És mi teszi őket gyűlöletessé? Ezek az antikrisztusok magukhoz akarják ragadni a hatalmat Isten házában; Krisztus szavai nem valósulhatnak meg általuk, nem fogják végrehajtani azokat. Természetesen másféle helyzet is előfordulhat, amikor az emberek képtelenek alávetni magukat Krisztus szavainak: egyesek gyenge képességűek, nem értik Isten szavait, amikor hallják azokat, és nem tudják, hogyan valósítsák meg azokat; még ha tanítod is őket, hogyan tegyék, akkor sem képesek rá. Ez más téma. Jelenleg az antikrisztusok lényegének témájáról beszélgetünk, ami nem függ össze azzal, hogy az emberek képesek-e megtenni dolgokat, illetve hogy milyen a képességük; ez az antikrisztusok beállítottságával és lényegével függ össze. Teljes mértékben szembeszegülnek Krisztussal, Isten házának munkarendjével és az igazságalapelvekkel. Nincs bennük alávetettség, csak szembeszegülés. Ilyen egy antikrisztus” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Tizedik tétel (Negyedik rész)). Miután elolvastam Isten szavait, rájöttem, milyen súlyos a tetteim természete, különösen miután láttam, ahogy Isten szavai leleplezik, hogy az antikrisztusok nem tanúsítanak alávetett hozzáállást Isten követelményei és Isten házának munkaelrendezései iránt, és soha nem fogadják el azokat. Szívük tele van ellenállással és veszekedéssel; félrevezetnek másokat, és csoportos szembeszegülésre hívják őket. Visszagondolva arra, hogyan viselkedtem azokban a napokban, láttam, hogy a viselkedésem ugyanolyan természetű volt, mint az övék. Amikor a vezetők részletesen nyomon követték a munkánkat, nem akartam vállalni a fáradságot, és aggódtam, hogy ez csak az időt veszi el a kötelességem elvégzésétől, ami rontja a munka eredményeit. Ezt nem tudtam elfogadni, ezért előítéletes véleményeket terjesztettem a vezetőkről, és arra ösztökéltem a csapatunkban lévő nővéreket, hogy fogjunk össze, és szálljunk szembe velük. Amikor a vezetők rámutattak, hogy a haladásunk lassú és az eredményeink hiányosak, és megosztották, hogyan javíthatnánk a munka hatékonyságán, én ellenálltam, vitatkoztam, és nem voltam hajlandó alávetni magam. Úgy éreztem, a vezetők elvárásai túlzóak, és nem értik a valós nehézségeinket. Amikor a munka hatékonyságának javítási módjairól beszélgettek, nem hallgattam rájuk. Hogy a vezetők engedjenek, csökkentsék az elvárásaikat, és megértsék, hogy a gyenge munkaeredmények nem kizárólag miattam voltak, azt a gondolatot terjesztettem a testvérek között, hogy a vezetők elvárásai túl magasak, hogy ők is úgy érezzék, a vezetők megnehezítik a dolgunkat, és arra ösztökéltem őket, hogy csatlakozzanak hozzám a szembeszegülésben. Annyira csalárd voltam; szavaim tele voltak hátsó szándékkal és sátáni cselvetéssel, és másokat használtam fel, hogy elérjem a célomat. A vezetők részletes betekintést akartak a munkánkba, hogy gyorsan felfedezzék és kijavítsák a problémákat és eltéréseket, segítsenek nekünk hatékonyabban dolgozni és minél hamarabb gondozni az újonnan érkezetteket, hogy ők is végezhessék a kötelességüket. A vezetők Isten követelményeinek és a gyülekezet elrendezéseinek megfelelően végeztek konkrét munkát. De én nem vetettem alá magam, sőt, szembeszálltam. Ezzel nem a vezetők dolgát nehezítettem meg, hanem valójában a gyülekezet munkájával és Isten követelményeivel szálltam szembe, és teljesen Vele ellentétes oldalon álltam. Félrevezettem és rávettem mindenkit, hogy az én oldalamra álljanak, hogy úgy gondolkodjanak, ahogyan én gondolkodtam, és ugyanazt mondják, amit én mondtam, hogy együtt szálljunk szembe a gyülekezet elrendezéseivel. Amit felfedtem, az egy antikrisztus beállítottsága volt, és a Sátán szolgájának a szerepét játszottam! Negatív dolgokat beszéltem, hogy félrevezessem a testvéreket, hogy mindenki felhagyjon a fejlődés gondolatával, és megelégedjen a fennálló helyzettel, minden nap csak felületesen végezve a kötelességét, és az öntözési munka mindig gyenge eredményeket hozott. Gonoszat cselekedtem azzal, hogy akadályoztam és bomlasztottam a gyülekezet munkáját. Amikor erre rájöttem, félni kezdtem. Ha így folytatnám, csak még több gonoszságot követnék el, végül antikrisztussá válnék, felfednének és kirekesztenének. Isten elé járultam és imádkoztam: „Ó, Istenem, az, hogy elbocsátottak, a Te igazságosságod kinyilatkoztatása volt. A szavaid általi leleplezés és ítélet segített, hogy jobban megértsem az én antikrisztusi beállítottságomat. Az elbocsátásommal megóvtál engem, sőt, megmentettél. Hálás vagyok Neked!”

Ezután találtam még két szakaszt Isten szavaiból, amelyek az emberiség romlott beállítottságának ezt az oldalát leplezték le. Mindenható Isten azt mondja: „Az antikrisztusok gyakran egy sor elméletet tesznek közzé az emberek félrevezetésére, és mindegy, hogy milyen munkafeladatot hajtanak végre, övék az utolsó szó, teljességgel megszegve az igazságalapelveket. Ha az antikrisztusok megnyilvánulásaiból szemléljük ezt, pontosan mi is az ő beállítottságuk? Olyan emberek ők, akik szeretik a pozitív dolgokat és szeretik az igazságot? Van bennük valódi alávetettség Isten iránt? (Nem, nincs.) Az igazságtól idegenkedő és az igazságot gyűlölő lényegük van. Ráadásul annyira arrogánsak, hogy elvesztik minden racionalitásukat, még az alapvető lelkiismeretnek és józan észnek is híján vannak, amivel az embereknek rendelkezniük kellene. Az ilyen emberek nem méltók arra, hogy embereknek nevezzék őket. Csak azt lehet rájuk mondani, hogy a Sátán fajtájából valók; ők ördögök. Aki egy cseppet sem fogadja el az igazságot, az ördög – ehhez nem fér kétség” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Tizedik tétel (Negyedik rész)). „Szívükben az antikrisztusoknak mi a hozzáállásuk az igazság gyakorlásához és ahhoz, hogy alávessék magukat Krisztusnak? Egy szó: szembeszegülés. Folyamatosan szembeszegülnek. És milyen beállítottság rejlik ebben a szembeszegülésben? Mi idézi elő? Az engedetlenség idézi elő. A beállítottság tekintetében ez idegenkedés az igazságtól, engedetlenség a szívükben, az, hogy nem akarják alávetni magukat. És így vajon mit gondolnak az antikrisztusok a szívükben, amikor Isten háza azt kéri, hogy a vezetők és a dolgozók tanuljanak meg egyetértésben együttműködni, ahelyett, hogy egy ember hozná meg az összes döntést, hogy tanulják meg, hogyan vitassák meg másokkal a dolgokat? »Túl sok gondot okoz mindent megvitatni az emberekkel! Képes vagyok dönteni ezekről a dolgokról. Másokkal dolgozni, átbeszélni velük, alapelvek szerint tenni dolgokat – milyen tehetetlenség, milyen kínos dolog!« Az antikrisztusok úgy gondolják, hogy értik az igazságot, hogy minden világos számukra, hogy megvannak a saját meglátásaik és cselekvési módjaik, és ezért képtelenek együttműködni másokkal, semmit sem vitatnak meg az emberekkel, mindent a maguk módján tesznek, és senki másnak nem engednek! Bár az antikrisztusok szóban kijelentik, hogy hajlandóak alávetni magukat és hajlandóak együttműködni másokkal, bármennyire jónak tűnnek is a válaszaik kívülről, bármilyen jól hangzanak is a szavaik, képtelenek megváltoztatni a lázadó állapotukat, képtelenek megváltoztatni a sátáni beállítottságukat. Belül azonban vadul szembeszegülnek – milyen mértékben? Ha a tudás nyelvén magyaráznánk, ez a jelenség akkor fordul elő, amikor két ellentétes természetű dolgot összerakunk: taszítás, amit »szembeszegülésként« értelmezhetünk. Pontosan ez az antikrisztusok beállítottsága: szembeszegülés a Fennvalóval. Szeretnek szembeszegülni a Fennvalóval, és senkinek sem engedelmeskednek” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Tizedik tétel (Negyedik rész)). Isten azt mondja, hogy az igazság gyűlölete és az Istennel való szembeszegülés egy antikrisztus természetlényege, és rájöttem, hogy egy antikrisztus beállítottságát fedem fel. Bosszantott a vezetők felügyelete, és ellenálltam neki. Úgy éreztem, hogy ez az időnket pazarolja, és túl sokat kérnek tőlünk, amikor azt akarják, hogy javítsunk a munka eredményein. Nem akartam engedelmeskedni, és továbbra is ellenálltam. Valójában a vezetők rámutattak a munkánkban lévő problémákra és eltérésekre. Nekem el kellett volna fogadnom ezt, és komolyan el kellett volna gondolkodnom azon, hogy mi állt a gyenge munkaeredmények hátterében: vajon a kötelességemhez való hanyag hozzáállásom volt-e az oka, vagy az, hogy nem láttam át a dolgokat, és nem tudtam az igazság segítségével megoldani a testvérek nehézségeit és problémáit. Miután megtaláltam az okokat, gyorsan változtatnom kellett volna a helyzeten, és megváltoznom. De én egyáltalán nem fogadtam el az igazságot, és nem gondolkodtam el magamon, nem hibáztattam magam, és nem éreztem bűntudatot, amiért nem végeztem jól a kötelességemet. Hogy elkerüljem az elbocsátást, mindent megpróbáltam, hogy mindenkit rávegyek, hogy csatlakozzon hozzám a vezetőkkel szembeni ellenállásban. Isten megköveteli, hogy a vezetők kövessék nyomon és felügyeljék a munkát, ami pozitív dolog. De én ellenálltam és szembeszálltam. Kívülről úgy tűnt, mintha a vezetőknek állnék ellen, de lényegében idegenkedtem az igazságtól, és gyűlöltem a pozitív dolgokat, akadályoztam és bomlasztottam a gyülekezet munkáját. Amikor láttam, hogy idegenkedem az igazságtól, sőt, szembeszegülök Istennel, rájöttem, milyen szörnyű a sátáni beállítottságom! Azokra az antikrisztusokra gondoltam, akiket kizártak a gyülekezetből. Amikor segítettek nekik, helyreigazították és megmetszették őket, soha nem fogadták el az igazságot, és nem gondolkodtak el magukon. Ha valaki felügyelte a munkájukat, vagy javaslatokat tett nekik, dührohamot kaptak, mert megalázva érezték magukat, és aztán ellenségként tekintettek az illetőre. Makacsul tomboltak és dühöngtek, a végsőkig ellenálltak, sőt, olyan gonoszságot is elkövettek, amely súlyosan károsítja a gyülekezet munkáját, mégsem volt bűntudatuk. Végül a gyülekezet kizárta őket. Mindezt az ő antikrisztusi természetük okozta, amely idegenkedett az igazságtól, és gyűlölte azt. Hát nem ugyanazt a beállítottságot fedtem fel, mint azok az antikrisztusok? Ha nem tartanék bűnbánatot, előbb-utóbb Isten engem is feltárna és kirekesztene.

Később azon is elgondolkodtam: Miért ösztökéltem a nővéreket, hogy szegüljenek szembe a vezetők felügyeletével? Mi volt ennek a gyökere? A keresésem során rátaláltam Isten szavainak erre a szakaszára: „Mielőtt az emberek megtapasztalják Isten munkáját és megértik az igazságot, a Sátán természete az, ami átveszi az irányítást és belülről uralja őket. Mit foglal magában konkrétan ez a természet? Például miért vagy önző? Miért óvod a saját státuszodat? Miért befolyásolnak annyira az érzéseid? Miért szereted azokat az igazságtalan dolgokat és azokat a gonosz dolgokat? Mi az alapja annak, hogy szereted az ilyen dolgokat? Honnan származnak ezek a dolgok? Miért szereted és fogadod el őket? Mostanra már mindannyian megértettétek: a fő oka ennek az, hogy a Sátán mérgei benne vannak az emberben. Tehát mik a Sátán mérgei? Hogyan fejezhetők ki? Például, ha azt kérdezed: »Hogyan kellene az embereknek élniük? Mi az, amiért az embereknek élniük kellene?« – mindenki azt feleli: »Mindenki gondoskodjék magáról, az utolsót pedig vigye el az ördög.« Csupán ez az egyetlen mondat kifejezi a probléma gyökerét. A Sátán filozófiája és logikája vált az emberek életévé. Bármire is törekednek az emberek, azt valójában saját magukért teszik – és így mindannyian önmagukért élnek. »Mindenki gondoskodjék magáról, az utolsót pedig vigye el az ördög« – ez az ember életfilozófiája, amely az emberi természetet is képviseli. Ezek a szavak már a romlott emberiség természetévé váltak, és igaz portrét festenek a romlott emberiség sátáni természetéről. Ez a sátáni természet teljességgel a romlott emberiség létezésének alapzatává vált. Több ezer éve él a romlott emberiség a Sátán e mérge szerint, mind a mai napig. Minden, amit a Sátán tesz, a saját vágyai, ambíciói és céljai érdekében történik. Túl akar tenni Istenen, szabaddá akar válni Istentől, és meg akarja kaparintani az irányítást minden, Isten által teremtett dolog fölött. Mára ilyen mértékben rontotta meg a Sátán az embereket. Mindannyiuknak sátáni természete van, mindannyian hajlamosak megtagadni Istent és ellenszegülni Neki, és a saját kezükbe akarják venni a sorsukat, és megpróbálnak ellenállni Isten vezényléseinek és elrendezéseinek. Ambícióik és vágyaik immár pontosan megegyeznek a Sátánéval. Ezért az ember természete a Sátán természete” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Hogyan kell Péter útján járni?). Miután elolvastam Isten szavait, rájöttem, hogy elsősorban a sátáni természetem, a bennem lévő sátáni beállítottság miatt viselkedtem így. Azon sátáni filozófia szerint éltem, amely azt mondja: „mindenki gondoskodjék magáról, az utolsót pedig vigye el az ördög”, és hihetetlenül önzővé és csalárddá váltam. Minden, amit tettem és mondtam, csak arról szólt, hogy megvédjem magam és megóvjam a saját érdekeimet. Féltem, hogy amikor a vezetők felügyelik a munkánkat, és felfedezik a problémákat a kötelességem teljesítésében, akkor elbocsátanak. Ezért ravaszkodtam és cselt szőttem, elégedetlenséget szítottam a vezetők ellen, magam mellé állítottam a testvéreket, és arra ösztökéltem őket, hogy fogjunk össze, és szálljunk szembe a vezetők felügyeletével. Ezzel akartam a vezetők tudtára adni, hogy nemcsak én nem vagyok elég hatékony a munkában, hanem ez egy közös probléma. Hogy megóvjam a státuszomat, azon gondolkodtam, hogyan kezeljem a vezetőket és védjem meg magam, ami kárt okozott a gyülekezet munkájában. Minél többet gondolkodtam ezen, annál inkább éreztem, hogy mennyire hiányzik belőlem az emberi mivolt. A szívemben mély bűntudatot éreztem, és Istenhez imádkoztam: „Ó, Istenem! Gonoszat cselekedtem, és megzavartam a gyülekezet munkáját. Kész vagyok teljes bűnbánatot tartani, elfogadni a vezetők felügyeletét és útmutatását, és teremtett lényként lelkiismeretesen, jól végezni a kötelességemet.”

Később, Isten szavait olvasva, megértettem, hogyan kell helyesen viszonyulni a vezetők felügyeletéhez és útmutatásához. Mindenható Isten azt mondja: „Habár kötelességet sokan végeznek ma, az igazságra csak néhányan törekednek. Nagyon kevesen törekednek az igazságra és lépnek be a valóságba, miközben a kötelességüket végzik; a legtöbben még mindig alapelvek nélkül teszik a dolgokat, még mindig nem olyan emberek, akik igazán alávetnék magukat Istennek; csupán azt állítják, hogy szeretik az igazságot, hogy készek keresni az igazságot és törekedni az igazságra, de még mindig nem tudni, hogy meddig tart ki az elhatározásuk. Az igazságra nem törekvő emberek hajlamosak bárhol és bármikor felfedni romlott beállítottságaikat. Híján vannak minden felelősségérzetnek a kötelességüket illetően, gyakran felületesek, kényük-kedvük szerint cselekednek, és még a metszést is képtelenek elfogadni. Amint negatívvá válnak és elgyengülnek, hajlamosak elhagyni a munkájukat – ez sokszor megtörténik, mi sem gyakoribb ennél; így viselkednek mind, akik nem törekednek az igazságra. Ezért aztán azok, akik még nem nyerték el az igazságot, nem megbízhatóak és nem szavahihetőek. Mit jelent az, hogy nem szavahihetőek? Azt jelenti, hogy amikor nehézségekkel vagy kedvezőtlen fordulatokkal találkoznak, hajlamosak elbukni, valamint negatívvá válni és elgyengülni. Vajon szavahihető az, aki gyakran negatív és gyenge? Egész biztosan nem. Ám az igazságot értő emberek mások. Azoknak az embereknek, akik igazán értik az igazságot, bizonyosan istenfélő és Istennek alávetett szívük van, és csak az istenfélő szívű emberek szavahihetőek; akinek nincs istenfélő szíve, az nem szavahihető. Hogyan kell közeledni az istenfélő szív nélküli emberekhez? Természetesen szeretetteljes segítségben és támogatásban kell részesíteni őket. Többször kell őket nyomon követni, miközben a kötelességüket végzik, és több segítséget és utasítást kell adni nekik; csakis így garantálható, hogy hatékonyan végezzék a kötelességüket. És mi ennek a célja? Az a fő cél, hogy fenn legyen tartva Isten házának a munkája. Másodikként következik ezután a problémák haladéktalan azonosítása, a haladéktalan ellátás, támogatás vagy metszés biztosítása a részükre, az eltéréseik helyreigazítása, valamint a hibáik és hiányosságaik kipótlása. Ez előnyös az emberek számára; ebben nincs semmi rosszindulatú. Az emberek felügyelése, megfigyelése és megértésükre való igyekezet – ez mind annak az elősegítését szolgálja, hogy belépjenek az Istenben való hit helyes kerékvágásába, hogy képesek legyenek Isten kérése és az alapelvek szerint végezni a kötelességüket, valamint hogy többé ne okozzanak zavarásokat vagy akadályozásokat, és ne végezzenek hiábavaló munkát. Ennek a célja teljességgel arról szól, hogy felelősséget tanúsíts az irányukban és Isten házának a munkája iránt; nincs benne semmi rosszindulat” (Az Ige, V. kötet – A vezetők és a dolgozók felelőssége. A vezetők és a dolgozók felelőssége (7.)). „Isten háza felügyeli és megfigyeli, illetve megpróbálja megérteni azokat, akik kötelességet végeznek. El tudjátok fogadni Isten házának ezt az alapelvét? (Igen.) Csodálatos dolog, ha el tudod fogadni, amikor Isten háza felügyel, megfigyel, illetve megpróbál megérteni téged. Ez segítségedre van abban, hogy jól végezd a kötelességedet, hogy képes légy megfelelő színvonalon végezni a kötelességedet, és eleget tudj tenni Isten szándékainak. A javadra válik és segít neked, és nincs egyáltalán semmi hátulütője. Ha megértetted az erre vonatkozó alapelveket, akkor nem kellene többé semmilyen ellenállást vagy védekező hozzáállást tanúsítanod azzal szemben, amikor a vezetők, dolgozók és Isten választott népe felügyel téged, igaz? Lehet, hogy valaki időnként megpróbál megérteni téged, megfigyel téged, valamint felügyeli a munkádat, de ezt nem szabad magadra venned. Miért mondom ezt? Azért, mert a most neked adott feladatok, illetve az általad végzett kötelesség, illetve bármely munka, amelyet végzel, nem valakinek a magánügye vagy személyes feladata; Isten házának a munkáját érintik, és Isten munkájának egy adott részével kapcsolatosak. Éppen ezért, amikor valaki kicsit felügyel vagy megfigyel téged, illetve megpróbál mélyen megérteni, megpróbál nyíltan beszélgetni veled és megtudni, hogy milyen állapotban voltál ez idő alatt, és néha még akkor is, amikor a hozzáállása egy kicsit keményebb, és amikor egy kissé megmetsz, megfegyelmez és megdorgál téged, ez azért van, mert lelkiismeretesen és felelősen áll Isten házának munkájához. Nem kellene, hogy bármilyen negatív gondolataid legyenek, és nem kellene negatív érzelmekkel reagálnod. Mit jelent, ha el tudod fogadni, hogy mások felügyelnek, megfigyelnek és megpróbálnak megérteni? Azt, hogy a szívedben elfogadod Isten átvizsgálását. Ha nem fogadod el, hogy az emberek felügyelnek, megfigyelnek és megpróbálnak megérteni téged, sőt még ellen is szegülsz ennek – képes vagy elfogadni Isten átvizsgálását? Isten átvizsgálása részletesebb, mélyrehatóbb és pontosabb, mint amikor emberek próbálnak megérteni téged; Isten követelményei sokkal konkrétabbak, szigorúbbak és mélyrehatóbbak ennél. Ha még azt sem tudod elfogadni, hogy Isten választott népe felügyeljen, akkor állításaid, hogy el tudod fogadni Isten átvizsgálását, vajon nem üres szavak? Ahhoz, hogy képes legyél elfogadni Isten átvizsgálását és ellenőrzését, először is képesnek kell lenned elfogadni, hogy Isten háza, a vezetők és a dolgozók vagy a testvérek felügyeljenek” (Az Ige, V. kötet – A vezetők és a dolgozók felelőssége. A vezetők és a dolgozók felelőssége (7.)). Isten szavai által rájöttem, hogy a bennünk lévő sátáni, romlott beállítottság miatt gyakran a saját kedvünk szerint végezzük a kötelességünket. Mivel súlyosan aljasok és lusták vagyunk, gyakran felületesen végezzük a kötelességünket, nem törekszünk eredményeket elérni, és sok területen megsértjük az alapelveket. Ezért van szükségünk a vezetők és dolgozók fokozottabb felügyeletére és a munka nyomon követésére, hogy a gyülekezet minden munkája zökkenőmentesen haladjon. Isten ezt várja el a vezetőktől és dolgozóktól – ez a feladatuk. Alá kellett volna vetnem magam és el kellett volna fogadnom a vezetők és dolgozók felügyeletét és útmutatását. A nézőpontom is téves volt, mert úgy éreztem, hogy a vezetők állandó felügyelete és részletes kérdései elrabolják az időt a kötelességünk végzésétől, és ez rontja a munkaeredményeinket. Pedig a valóság az, hogy a vezetők azért akarták részletesen megismerni a munkánkat, hogy felfedezzék a problémákat, segítsenek megoldani őket és kiigazítani az eltéréseket, és így hatékonyabbá tegyék a munkánkat. Ez nem volt időpocsékolás. Például egyszer, amikor a vezetők nyomon követték a munkánkat, felfedezték, hogy az újonnan érkezettek öntözése során nem voltunk elég törődőek és türelmesek, és a velük szembeni elvárásaink túl magasak voltak. Emiatt néhány újonnan érkezett negatív állapotba került, és nem végezte a kötelességét. Csak a vezetők közösségvállalása és útmutatása révén jöttünk rá a kötelességünk végzése során elkövetett eltéréseinkre. Ezt követően megkerestük Isten azon szavait, amelyek az újonnan érkezettek nehézségeire vonatkoztak, hogy közösséget vállaljunk velük, és megértsék a kötelességvégzés értelmét. Továbbá a tényleges érettségük alapján észszerűen rendeztük el a kötelességeiket. Ezután az újonnan érkezettek állapota javult, és képesek voltak normálisan végezni a kötelességüket. Láttam, hogy a vezetők felügyelete és útmutatása nemcsak hogy nem volt negatív hatással a munkaeredményeinkre, hanem segített az alapelvek felfogásában is a kötelességünk végzése során. Ezek mind az előnyei voltak annak, hogy elfogadtuk a vezetők és a dolgozók felügyeletét és útmutatását a munkánkkal kapcsolatban. Megértettem, hogy a vezetők és a dolgozók felügyeletének elfogadása felelősségteljes hozzáállás a gyülekezet munkájához, és a kötelességvégzésben egy lényeges gyakorlási alapelv.

Egy idő múlva a vezetők lehetőséget adtak, hogy folytassam az újonnan érkezettek öntözését, és a szívem tele volt hálával Isten iránt. Ezután, valahányszor a vezetők nyomon követték a munkámat és útmutatást adtak vele kapcsolatban, már nem voltam annyira ellenálló. A vezetők által feltárt problémákat összesíteni tudtam, kezdeményezően megbeszéltem a partnerként szolgáló testvérekkel, és együtt összegeztük a kötelességünkben lévő eltéréseket. Ahogy tisztábban láttuk a meglévő problémákat, a munkánk fokozatosan hatékonyabbá vált. Igazán megtapasztaltam, hogy ahhoz, hogy jó eredményeket érjünk el a kötelességünkben, el kell fogadnunk a vezetők és dolgozók felügyeletét és útmutatását, elfogadóan kell viszonyulnunk az igazsághoz, és az igazságalapelvek szerint kell cselekednünk. Hála Istennek!