2021-ben én irányítottam az öntözési munkát a gyülekezetben. Akkoriban a vezető gyakran érdeklődött arról, hogy halad a munka, hogy felügyeljen minket, és naprakész legyen a munkánkkal kapcsolatban. Azt is gyakran megkérdezte tőlem, vannak-e problémák a munkában. Eleinte aktívan válaszoltam neki, de egy idő után elkezdtem türelmetlen lenni. Azt gondoltam: „Olyan fárasztó, hogy folyton tájékoztatni kell a vezetőt a haladásunkról, tiszta időpocsékolás. Ez így a munkateljesítményemet is befolyásolja, nem? Ha pedig rosszul teljesítek a munkámban, mi van, ha a vezető elbocsát?” Amikor erre ráébredtem, elkezdtem makacsul ellenszegülni annak, hogy a vezető felügyelje a munkánkat.

Egyszer a vezető levélben érdeklődött, hogy halad a munka. Megkérdezte, hányan fogadták el abban a hónapban az evangéliumot, hányan vannak, akik nem járnak rendszeresen összejövetelekre és miért nem, milyen vallásos elképzeléseik vannak, és hogyan oldjuk fel ezeket közösségvállalás segítségével. Kicsit kényelmetlenül éreztem magam ettől a sok kérdéstől. Annyi mindenről kellett írnom, és mindent át kellett venni és megbeszélni az öntözőkkel. Féltem, hogy ez túlságosan hátráltatni fogja a munkát, ezért ellenállást éreztem: „Túl részletes beszámolót kérsz – mennyi időt fog ez elvenni a munkánkból? Ha pedig nem mutatunk fel eredményeket az öntözési munkában, nem fogod azt mondani, hogy semmi valódi munkát nem végzek, és nem vagyok kompetens?” Amikor észrevettem, hogy a velem dolgozó nővérekben szintén aggályok merültek fel, azt gondoltam magamban: „Ha ez szerintük is késlelteti a dolgokat, mi lenne, ha közösen megfogalmaznánk egy javaslatot, és akkor a vezető nem fog annyira részletes kérdéseket feltenni, amikor követni próbálja a munka folyamatát. Akkor nem tárulnának fel annyira a munkám hiányosságai sem.” Így félig tréfásan azt mondtam: „A vezető biztosan nagyon aggódik miattunk, hogy ilyen részletesen belekérdez a dolgokba.” Amint ezt kimondtam, az egyik nővér egyetértett velem: „Tisztára, mint egy kihallgatás!” Hallván, hogy ő is egyetért velem, nevetve ezt feleltem: „Már így is épp elég dolgunk van. Ha ilyen részletes beszámolót kell írnunk, az túl sok bajlódással jár. Ez vajon nem befolyásolná az öntözési munkánk eredményeit?” A nővérek egyetértően bólogattak. Magamban örvendeztem: „Úgy látszik, nemcsak én ellenzem ezt a dolgot. Összegyűjthetjük, milyen javaslataink vannak a vezető felé, akkor nem fog folyton kérdéseket feltenni, hogy hogy halad a munka.” A felbujtásomra, valahányszor a vezető jött, hogy aktuális információkat kapjon a munkánkról, a társaim csak grimaszt vágtak, és ha válaszoltak egyáltalán, csak pár felületes megjegyzést tettek. Nem jelentették részletesen a munkánkban felmerülő problémákat és nehézségeket, ennek eredményeképpen a vezető nem látta át, milyen nehézségeink vannak, és az öntözési munka nem javult.

Egy másik alkalommal a vezető észrevette, hogy nem foglalkozunk az öntözőmunkások képzésével, így levélben közösséget vállalt velünk arról, milyen fontos a munkának ez az aspektusa, és mutatott néhány utat a gyakorláshoz. Arra is rámutatott, hogy nem vállalunk felelősséget ezért a projektért, késlekedünk, és nem vagyunk hatékonyak. Emiatt az újak nem kapnak képzést, és ez közvetlen hatással van az öntöző munkára. Megkért, hogy kezdjünk el erre a problémára koncentrálni, és gyorsan képezzünk ki pár újonnan érkezett embert öntözőnek. Némi ellenállást éreztem, amikor olvastam a levelet. „Túl sokat kérsz. Az újak még csak most kezdték a kötelességeiket végezni – nem olyan könnyű művelni őket! Neked nagyon sok tapasztalatod van az emberek képzésében, nem mérhetsz minket is ugyanazzal a mércével, mint magadat!” De azután az jutott eszembe: „Ha közvetlenül panaszkodni kezdek, nem fogja azt gondolni, hogy inkompetens vagyok? Az nagyon nem lenne jó! Meg kell mutatnom neki, hogy az egész csapatunk képtelen ezeknek a követelményeknek eleget tenni, így nem lesz választása, mint hogy engedjen, és akkor nemcsak engem terhel majd a felelősség.” Így aztán összevontam a szemöldökömet, és aggodalmas hangon így szóltam: „A vezető elvárásai kicsit túl magasak. Nekünk nincs annyi tapasztalatunk, mint neki.” A többi nővér rögtön egyetértően bólogatott. Egyikük azt mondta: „A vezető jó képességű, és nagyon hatékonyan dolgozik. Hogy érhetnénk fel az ő szintjére?” Egy másik ezt mondta: „A vezető túl sokat kér tőlünk. Hogyan végezhetnénk el mindezt a munkát?” Nagyon örültem, hogy mindannyian egyformán gondolkozunk. Így a vezetőnek nem lesz más választása, mint engedni. Elvégre az egész csapatot nem bocsáthatja el! Másnap válaszoltam a vezető levelére, és leírtam neki, milyen problémák vannak a munkánkban, hogy átlássa a jelenlegi helyzetet. A levelet ezzel a mondattal fejeztem be: „Jelenleg ennyi a csoport optimális munkateljesítménye. Nehezen tudnánk ennél többet elvégezni”, és aláhúztam azt a szót, hogy „csoport”, hogy lássa: mindannyian így gondoljuk. Reméltem, hogy így a vezetőnek nem lesznek olyan magas elvárásai felénk. Meglepetésemre azonban a következő összejövetelen a vezető megmetszett és leleplezett engem: azt mondta, nem viselek terhet a kötelességemben, nem vagyok motivált a fejlődésre, negatív gondolatokat terjesztek a testvérek között, klikkeket hozok létre, és arra ösztönzöm a többieket, hogy velem együtt ellenálljanak a vezetőnek. Azt is mondta, hogy lassan végzem az újak művelését, akadályozom a gyülekezet munkáját, és semmi szerepet nem vállalok a csapat munkájában. Ezután végül leváltottak.

A leváltásom után elég zaklatott voltam, és bűntudatom volt. Tudtam, hogy bajt kevertem, gonoszságot cselekedtem, és megsértettem Istent. Amikor problémák jelentkeztek, nem kerestem az igazságot, sőt, elképzeléseket terjesztettem, amelyek miatt mindenki a negativitás és a passzivitás állapotába került. Tényleg gátoltam a gyülekezet munkáját. Később, miközben elgondolkoztam ezeken, rátaláltam Isten szavainak erre a passzusára: „Mivel az antikrisztusok a szívükben mindig kétségbe vonják Krisztus isteni lényegét, és mindig engedetlen beállítottságuk van, amikor Krisztus arra kéri őket, hogy tegyenek meg dolgokat, folyton átvizsgálják és megvitatják azokat, és arra kérik az embereket, döntsék el, ezek helyesek vagy helytelenek. Vajon ez súlyos probléma? (Igen.) Nem az igazságnak való alávetettség szemszögéből közelítik meg ezeket a dolgokat; hanem Istennel szemben állva közelítik meg őket. Ez az antikrisztusok beállítottsága. Amikor Krisztus parancsait és munkarendjét hallják, nem fogadják el és nem vetik alá magukat azoknak, hanem elkezdik megvitatni. És mi az, amit megvitatnak? Vajon azt vitatják meg, hogy miként gyakorolják az alávetettséget? (Nem.) Azt vitatják meg, hogy Krisztus szavai és parancsai helyesek-e vagy helytelenek, és felülvizsgálják, hogy vajon végre kell-e hajtani azokat vagy sem. Vajon az a hozzáállásuk, hogy valóban végre akarják hajtani ezeket a dolgokat? Nem – több embert akarnak arra bátorítani, hogy olyanok legyenek, mint ők, hogy ne tegyék meg ezeket a dolgokat. És ha nem teszik meg ezeket, az vajon az alávetettség igazságának gyakorlása? Nyilvánvalóan nem. Mit tesznek tehát? (Szembeszegülnek.) Nem csupán ők maguk szegülnek szembe Istennel, hanem kollektív szembeszegülést is keresnek. Ez a cselekedeteik természete, nemde? Kollektív szembeszegülés: mindenkit ugyanolyanná tenni, mint ők maguk, rávenni mindenkit, hogy ugyanúgy gondolkodjanak, mint ők, ugyanazt mondják, amit ők és ugyanúgy döntsenek, ahogyan ők, kollektíven szembeszegülve Krisztus döntésével és parancsaival. Ez az antikrisztusok működési módja. Az antikrisztusok meggyőződése az, hogy »ha mindenki csinálja, akkor ez nem bűn«, ezért másokat arra buzdítanak, hogy velük együtt szegüljenek szembe Istennel, azt gondolva, hogy ha ez a helyzet, akkor Isten háza semmit sem tehet ellenük. Hát nem ostobaság ez? Az antikrisztusok saját képessége az Istennel való szembeszegülésre rendkívül korlátozott, teljesen egyedül vannak. Ezért megpróbálnak embereket toborozni, hogy kollektíven szegüljenek szembe Istennel, szívükben azt gondolva, hogy »félrevezetek egy csoportnyi embert, és ráveszem őket, hogy ugyanúgy gondolkodjanak és cselekedjenek, ahogyan én. Együtt el fogjuk utasítani krisztus szavait, gátolni fogjuk isten szavait, és megakadályozzuk, hogy azok valóra váljanak. Ha pedig jön valaki a munkámat ellenőrizni, azt fogom mondani, hogy mindenki úgy döntött, hogy így csináljuk – akkor meglátjuk majd, te hogyan kezeled ezt. Nem fogom megtenni ezt érted, nem fogom végrehajtani ezt – és meglátjuk, te mit teszel velem!« [...] Vajon nem gyűlöletesek ezek a dolgok, amelyek az antikrisztusokban megnyilvánulnak? (Rendkívül gyűlöletesek.) És mi teszi őket gyűlöletessé? Ezek az antikrisztusok magukhoz akarják ragadni a hatalmat Isten házában; Krisztus szavai nem valósulhatnak meg általuk, nem fogják végrehajtani azokat. Természetesen másféle helyzet is előfordulhat, amikor az emberek képtelenek alávetni magukat Krisztus szavainak: egyesek gyenge képességűek, nem értik Isten szavait, amikor hallják azokat, és nem tudják, hogyan valósítsák meg azokat; még ha tanítod is őket, hogyan tegyék, akkor sem képesek rá. Ez más téma. Jelenleg az antikrisztusok lényegének témájáról beszélgetünk, ami nem függ össze azzal, hogy az emberek képesek-e megtenni dolgokat, illetve hogy milyen a képességük; ez az antikrisztusok beállítottságával és lényegével függ össze. Teljes mértékben szembeszegülnek Krisztussal, Isten házának munkarendjével és az igazságalapelvekkel. Nincs bennük alávetettség, csak szembeszegülés. Ilyen egy antikrisztus” (Az Ige, 4. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Tizedik tétel: Megvetik az igazságot, szemtelenül semmibe veszik az alapelveket, és figyelmen kívül hagyják Isten házának intézkedéseit (Negyedik rész)). Isten szavait olvasván rájöttem, hogy amit tettem, nagyon súlyos sértés. Különösen letaglózott az, ahogyan Isten leleplezte, hogy az antikrisztusoknak lázadó beállítottsága van, egyáltalán nem fogadják el Isten kéréseit és Isten házának munkarendjét, és nem vetik alá magukat ezeknek. Tele vannak ellenállással és daccal, sőt, félrevezetnek másokat, hogy azok velük együtt ellenálljanak. Visszagondolva a történtekre rájöttem, hogy én is ilyen viselkedést mutattam. Amikor a vezető részletesen át akarta nézni, hogyan haladunk a munkánkkal, bosszankodtam és aggódtam, hogy ez hátráltatna a kötelességemben, és befolyásolná a munkateljesítményemet, ezért nem tudtam elfogadni, és előítéletes gondolatokat terjesztettem a vezetőről. Az összes többi nővért is rávettem, hogy velem együtt álljanak ki és lázadjanak föl ellene. Amikor a vezető rámutatott, hogy túl lassan haladunk, és nem vagyunk eredményesek, és elmondta, hogyan javíthatnánk a munkánk hatékonyságán, én ellenálltam, vitatkoztam, és nem vetettem alá magam. Úgy gondoltam, a vezető túl sokat vár tőlünk, és nem érti a valódi problémáinkat. Amikor a vezető közösséget vállalt arról, hogyan lehetnénk hatékonyabbak, nem hallgattam rá. Annak érdekében, hogy a vezető megenyhüljön, és alacsonyabbra tegye a mércét, és hogy biztosítsam arról, hogy a munkánk gyenge eredménye nemcsak az én hibám, a többiek körében azt a gondolatot terjesztettem, hogy a vezető túl sokat követel tőlünk. Ezzel felbujtottam őket, hogy azt higgyék, a vezetőnek irracionális elvárásai vannak, és velem együtt ellenálljanak neki, így nemcsak én leszek a felelős. Nagyon csalárd voltam, rejtett indítékaim és sátáni trükkjeim voltak. Csak az járt a fejemben, hogyan használjak fel másokat a céljaim elérésére. A vezető azért kérdezett a munkánk részleteiről, hogy időben értesüljön bármilyen problémáról, és helyre tudja azt hozni, javítsa a munkánk hatékonyságát, és minél előbb kiképezhesse az újonnan jötteket a kötelességük végzésére. Ő csak Isten követelményei és a gyülekezet munkarendje szerint cselekedett, de én nem vetettem alá magam, hanem ellenálltam. Ez nem a vezetővel való nézeteltérés volt, hanem ellenállás a gyülekezet munkájával és Isten követelményeivel szemben. Teljesen Isten ellenében cselekedtem. Mindenkit félrevezettem és felbujtottam, hogy az én oldalamra álljon, hogy mind ugyanazt gondoljuk és mondjuk a gyülekezet munkarendjével szemben. Antikrisztusi beállítottságot mutattam, és a Sátán szolgájaként viselkedtem. Negatív dolgokat mondtam, hogy félrevezessem a testvéreimet, ennek következtében ők elveszítették motivációjukat a fejlődésre, és hajlandóak voltak megragadni a jelenlegi szintjükön, és csak felületesen bénázni munka címén. Ezért aztán az öntözési munka folyamatosan eredménytelen volt. Valóban gonoszság volt tőlem így meggátolni és megzavarni az újak képzését! Mikor erre rájöttem, egy kicsit megijedtem. Ha így folytatom, még több gonoszságot fogok tenni, végül antikrisztussá válok, lelepleznek és kirekesztenek. Az, hogy a gyülekezet elbocsátott, Isten igazságosságának és oltalmának a jele volt. Imádkozva Isten elé járultam: „Istenem! Az elbocsátásom a Te igazságosságod jele volt. Azáltal, hogy szavaid lelepleztek és megítéltek, felismertem antikrisztusi beállítottságomat. Ezzel az elbocsátással megóvtál és megmentettél engem. Köszönöm Neked!”

Ezután találtam két másik passzust is Isten szavaiban, amelyek leleplezik ezt a fajta romlott beállítottságot: „Az antikrisztusok gyakran egy sor elméletet engednek szabadjára az emberek félrevezetésére, és mindegy, hogy milyen munkafeladatot hajtanak végre, övék az utolsó szó, teljességgel megszegve az igazságalapelveket. Ha az antikrisztusok megnyilvánulásaiból szemléljük ezt, pontosan mi is az ő beállítottságuk? Olyan emberek ők, akik szeretik a pozitív dolgokat és szeretik az igazságot? Van bennük valódi alávetettség Isten iránt? (Nem, nincs.) Az igazságtól idegenkedő és az igazságot gyűlölő lényegük van. Ráadásul annyira arrogánsak, hogy elvesztik minden racionalitásukat, még az alapvető lelkiismeretnek és értelemnek is híján vannak, amivel az embereknek rendelkezniük kellene. Az ilyen emberek nem méltók arra, hogy embereknek nevezzék őket. Csak azt lehet rájuk mondani, hogy a Sátán fajtájából valók; ők ördögök. Aki egy cseppet sem fogadja el az igazságot, az ördög – ehhez nem fér kétség” (Az Ige, 4. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Tizedik tétel: Megvetik az igazságot, szemtelenül semmibe veszik az alapelveket, és figyelmen kívül hagyják Isten házának intézkedéseit (Negyedik rész)). „Az antikrisztusok szívében mi a hozzáállásuk az igazság gyakorlásához és ahhoz, hogy alávessék magukat Krisztusnak? Egy szó: szembeszegülés. Folyamatosan szembeszegülnek. És milyen beállítottság rejlik ebben a szembeszegülésben? Mi idézi elő? Az engedetlenség idézi elő. A beállítottság tekintetében ez idegenkedés az igazságtól, engedetlenség a szívükben, az, hogy nem akarják alávetni magukat. És így vajon mit gondolnak az antikrisztusok a szívükben, amikor Isten háza azt kéri, hogy a vezetők és a dolgozók tanuljanak meg egyetértésben együtt dolgozni, ahelyett, hogy egy ember hozná meg az összes döntést, hogy tanulják meg, hogyan vitassák meg másokkal a dolgokat? »Túl sok gondot okoz mindent megvitatni az emberekkel! Képes vagyok dönteni ezekről a dolgokról. Másokkal dolgozni, átbeszélni velük, alapelvek szerint tenni dolgokat – milyen tehetetlenség, milyen kínos dolog!« Az antikrisztusok úgy gondolják, hogy értik az igazságot, hogy minden világos számukra, hogy megvannak a saját meglátásaik és cselekvési módjaik, és ezért képtelenek együttműködni másokkal, semmit sem vitatnak meg az emberekkel, mindent a maguk módján tesznek, és senki másnak nem engednek! Bár az antikrisztusok szóban kijelentik, hogy hajlandóak alávetni magukat és hajlandóak együttműködni másokkal, bármennyire jónak tűnnek is a válaszaik kívülről, bármilyen jól hangzanak is a szavaik, képtelenek megváltoztatni a lázadó állapotukat, képtelenek megváltoztatni a sátáni beállítottságukat. Belül azonban vadul szembeszegülnek – milyen mértékben? Ha a tudás nyelvén magyaráznánk, ez a jelenség akkor fordul elő, amikor két ellentétes természetű dolgot összerakunk: taszítás, amit »szembeszegülésként« értelmezhetünk. Pontosan ez az antikrisztusok beállítottsága: szembeszegülés a Fennvalóval. Szeretnek szembeszegülni a Fennvalóval, és senkinek sem engedelmeskednek” (Az Ige, 4. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Tizedik tétel: Megvetik az igazságot, szemtelenül semmibe veszik az alapelveket, és figyelmen kívül hagyják Isten házának intézkedéseit (Negyedik rész)). Isten azt mondja, hogy az antikrisztusok természetlényege gyűlöli az igazságot, és ellenáll Istennek. Rájöttem, hogy pont olyan beállítottságom van, mint egy antikrisztusnak. Bosszantott, hogy a vezető felügyeletet gyakorolt, és ellenálltam ennek, mert azt gondoltam, késleltetni fogja a munkámat. Úgy véltem, túl sokat kér, amikor jobb teljesítményt vár el tőlünk, ezért nem vetettem alá magam, hanem folyamatosan zúgolódtam és tiltakoztam. Valójában nyitottnak kellett volna lennem arra, hogy a vezető rámutat a munkánkkal kapcsolatos problémákra, és kötelességtudóan el kellett volna gondolkoznom azon, miért vagyunk eredménytelenek: mert túl lazán vesszük a kötelességünket, vagy mert nincs elég belátásunk, és nem tudjuk az igazság segítségével megoldani a testvérek problémáit. Ha pedig beazonosítottam a problémát, minél előbb helyre kellett volna hoznom, és javítani a munkánkon. De egyáltalán nem fogadtam el az igazságot, és nem gondolkodtam el, nem volt lelkifurdalásom, és nem hibáztattam magam, amiért nem végzem jól a kötelességemet. Nagy energiabefektetéssel a többieket is rávettem, hogy velem együtt ellenálljanak a vezetőnek, remélve, hogy így nem fognak elbocsátani. Az, hogy a vezető nyomon követte és felügyelte a munkát, pozitív dolog és Isten követelménye volt, én mégis ellenálltam és tiltakoztam. Látszólag a vezetővel volt konfliktusom, de valójában idegenkedtem az igazságtól, és gyűlöltem a pozitív dolgokat. Megzavartam és akadályoztam a gyülekezet munkáját. Látva, hogy mennyire idegenkedem az igazságtól, sőt, lázadok Isten ellen, elszörnyedtem sátáni beállítottságomon. Eszembe jutott néhány antikrisztus, akiket kizártak a gyülekezetből. Amikor mások vezetni és segíteni próbálták és megmetszették őket, sosem fogadták el az igazságot, és nem gondolkoztak el magukon. Ha valaki felügyelte a munkájukat, vagy javaslatokat tett nekik, szégyenükben feldühödtek, és ellenségüknek tekintették az illetőt. Makacsul és hangosan tiltakoztak és ellenálltak a végsőkig. Még akkor sem tértek meg, amikor olyan gonoszságokat követtek el, amelyek súlyos kárt okoztak a gyülekezet munkájában, így végül kizárták őket a gyülekezetből. Mindez antikrisztusi beállítottságuk miatt volt, amely idegenkedett az igazságtól, és gyűlölte azt. Az általam mutatott beállítottság nem pont olyan, mint az antikrisztusoké? Ha nem tanúsítok megbánást, előbb-utóbb lelepleznek és kirekesztenek.

Később azon is eltöprengtem, miért bujtottam fel a többieket, hogy ellenálljanak a vezetőnek. Mi volt mindennek a gyökere? Keresésem során rátaláltam Isten szavainak erre a passzusára: Mindenható Isten azt mondja: „Amíg az emberek meg nem tapasztalták Isten munkáját, és meg nem értették az igazságot, addig a Sátán természete irányítja és uralja őket belülről. Konkrétan mit foglal magában ez a természet? Például miért vagy önző? Miért véded a saját pozíciódat? Miért vannak ilyen erős érzéseid? Miért élvezed ezeket az igaztalan dolgokat? Miért szereted ezeket a gonoszságokat? Mi az alapja annak, hogy ennyire odavagy az ilyesmikért? Honnan jönnek ezek a dolgok? Miért fogadod el őket ilyen boldogan? Mostanára már mind megértettétek, hogy mindezek mögött fő okként az áll, hogy a Sátán mérge ott van az emberben. Tehát mi is a Sátán mérge? Hogyan fejezhető ki? Például, ha azt kérdezed: »Hogyan kellene az embereknek élniük? Mi az, amiért az embereknek élniük kellene?« – egyesek azt felelik: »Mindenki gondoskodjék magáról, az utolsót pedig vigye el az ördög.« Ez az egyetlen mondat kifejezi a probléma gyökerét. A Sátán filozófiája és logikája vált az emberek életévé. Bármire is törekednek az emberek, saját magukért teszik – és így csak önmagukért élnek. »Mindenki gondoskodjék magáról, az utolsót pedig vigye el az ördög« – ez az ember életfilozófiája, amely az emberi természetet is képviseli. Ezek a szavak már a romlott emberiség természetévé váltak, és igaz portrét festenek a romlott emberiség sátáni természetéről. Ez a sátáni természet már a romlott emberiség létezésének alapjává vált. Több ezer éve él a romlott emberiség a Sátán e mérge szerint, mind a mai napig. Minden, amit a Sátán tesz, a saját vágyai, ambíciói és céljai érdekében történik. Túl akar tenni Istenen, ki akar törni Isten igájából, és meg akarja kaparintani az irányítást minden, Isten által teremtett dolog fölött. Mára ilyen mértékben rontotta meg a Sátán az embereket: mindannyiuk természete sátáni, mindannyian igyekeznek megtagadni Istent és ellenszegülni Neki, maguk akarják irányítani a sorsukat, és megpróbálnak ellenállni Isten vezénylésének és elrendezéseinek. Ambícióik és vágyaik pontosan megegyeznek a Sátánéval. Ezért az ember természete a Sátán természete” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Hogyan járjunk Péter útján?). Isten szavait olvasván rájöttem: az, hogy ilyen, Istennek súlyosan ellenálló tettet el tudtam követni, nemcsak romlott beállítottságom megnyilvánulása volt, hanem sátáni természetemből és sátáni beállítottságomból fakadt. Ezért bármikor képes voltam ellenállni Istennek. Láttam, milyen mélyen megrontott a Sátán. Aszerint a sátáni filozófia szerint éltem, hogy „mindenki gondoskodjék magáról, az utolsót pedig vigye el az ördög”, és hihetetlenül önzővé és csalárddá váltam. Mindent csak azért tettem és mondtam, hogy saját magamat és az érdekeimet védjem. Amikor a felügyelet során a vezető problémákat és nehézségeket talált a munkámban, aggódtam, hogy inkompetensnek fog nevezni, és elbocsát, ezért összeesküvést szőttem, és ármánykodtam, elégedetlenséget szítottam a vezetővel szemben, meggyőztem és felbujtottam a többieket, hogy álljanak mellém, és közösen tiltakozzunk a vezető általi felügyelettel szemben, a vezetőnek pedig megírtam, hogy nemcsak én nem dolgozom hatékonyan, hanem ez mindannyiunknál probléma. A státuszom megtartása érdekében bonyolult tervet dolgoztam ki, hogy szembeszálljak a vezetővel, és megvédjem magam. Ez súlyos kárt okozott a gyülekezet munkájában. Minél többet gondolkoztam, annál jobban láttam, milyen önző, megvetendő és arcátlan voltam. Hogy tehettem ennyire aljas dolgot? Tényleg nem volt semmi emberi mivoltom! Mélységes megbánást éreztem, és így imádkoztam Istenhez: „Istenem! Gonoszságot cselekedtem, és megzavartam a gyülekezet munkáját. Készen állok teljesen megtérni, elfogadni a vezetőm felügyeletét és útmutatását, és buzgón végezni a kötelességemet teremtett lényként.”

Ezután olvastam pár passzust Isten szavaiból, amelyek megmutatták, mi a megfelelő hozzáállás ahhoz, ha a vezető felügyel minket, és útmutatást ad. Mindenható Isten azt mondja: „Habár kötelességet sokan végeznek ma, az igazságra csak néhányan törekednek. Nagyon kevesen törekednek az igazságra és lépnek be a valóságba, miközben a kötelességüket végzik; a legtöbben még mindig alapelvek nélkül teszik a dolgokat, még mindig nem olyan emberek, akik igazán alávetnék magukat Istennek; a szájukkal mondják csak, hogy szeretik az igazságot, hogy készek keresni az igazságot és törekedni az igazságra, de még mindig nem tudni, hogy meddig tart ki az elhatározásuk. Az igazságra nem törekvő emberek hajlamosak bárhol és bármikor felfedni romlott beállítottságaikat. Híján vannak minden felelősségérzetnek a kötelességüket illetően, gyakran felületesek, kényük-kedvük szerint cselekednek, és még a metszést is képtelenek elfogadni. Amint negatívvá válnak és elgyengülnek, hajlamosak bedobni a törülközőt – ez sokszor megtörténik, mi sem gyakoribb ennél; így viselkednek mind, akik nem törekednek az igazságra. Ezért aztán azok, akik még nem nyerték el az igazságot, nem megbízhatóak és nem szavahihetőek. Mit jelent az, hogy nem szavahihetőek? Azt jelenti, hogy amikor nehézségekkel vagy kedvezőtlen fordulatokkal találkoznak, hajlamosak elbukni, valamint negatívvá válni és elgyengülni. Vajon szavahihető az, aki gyakran negatív és gyenge? Egész biztosan nem. Ám az igazságot értő emberek mások. Azoknak az embereknek, akik igazán értik az igazságot, bizonyosan istenfélő és Istennek alávetett szívük van, és csak az istenfélő szívű emberek szavahihetőek; akinek nincs istenfélő szíve, az nem szavahihető. Hogyan kell közeledni az istenfélő szív nélküli emberekhez? Természetesen szeretetteljes segítségben és támogatásban kell részesíteni őket. Többször rájuk kell nézni, miközben a kötelességüket végzik, és több segítséget és útmutatást kell adni nekik; csakis így garantálható, hogy hatékonyan végezzék a kötelességüket. És mi ennek a célja? Az a fő cél, hogy fenn legyen tartva Isten házának a munkája. Másodikként következik ezután a problémák haladéktalan azonosítása, a haladéktalan gondoskodás, támogatás vagy metszés biztosítása a részükre, az elhajlásaik helyreigazítása, valamint a hibáik és hiányosságaik kipótlása. Ez előnyös az emberek számára; ebben nincs semmi rosszindulatú. Az emberek felügyelése, megfigyelése és a felőlük való érdeklődés – ez mind annak az elősegítését szolgálja, hogy rálépjenek az Istenben való hit helyes ösvényére, hogy képesek legyenek Isten kérése és az alapelvek szerint végezni a kötelességüket, valamint hogy többé ne okozzanak zavarásokat vagy akadályozásokat, és ne vesztegessék az időt. Ennek a célja teljességgel arról szól, hogy felelősséget tanúsíts az irányukban és Isten házának a munkája iránt; nincs benne semmi rosszindulat” (Az Ige, 5. kötet – A vezetők és a dolgozók felelőssége. A vezetők és a dolgozók felelőssége (7.)). „Isten háza felügyeli és megfigyeli azokat, illetve érdeklődik azok felől, akik kötelességet végeznek. El tudjátok fogadni Isten házának ezt az alapelvét? (Igen.) Csodálatos dolog, ha el tudod fogadni, amikor Isten háza felügyel és megfigyel téged, illetve érdeklődik felőled. Ez segítségedre van a kötelességed teljesítésében, abban, hogy kielégítő módon és Isten szándékainak megfelelve kezdd végezni a kötelességedet. A javadra válik és segít neked, és nincs egyáltalán semmi hátulütője. Ha valaki megértette az erre vonatkozó alapelveket, akkor nem tanúsít többé semmilyen ellenállást vagy védekező hozzáállást azzal szemben, amikor a vezetők, dolgozók és Isten választott népének tagjai felügyelik őt, igaz? Lehet, hogy időnként érdeklődnek felőled és megfigyelnek, valamint felügyelik a munkádat, de ezt nem szabad magadra venned. Miért nem? Azért nem, mert a most neked adott feladatok, illetve az általad végzett kötelesség, illetve bármely munka, amelyet végzel, nem valakinek a magánügye vagy személyes feladata; Isten házának a munkáját érintik, és Isten munkájának egy adott részével kapcsolatosak. Éppen ezért amikor valaki egy kis időt tölt azzal, hogy felügyel vagy megfigyel téged, illetve mélyreható kérdéseket tesz fel rólad, megpróbál nyíltan beszélgetni veled és megtudni, hogy milyen állapotban voltál ez idő alatt, és néha még akkor is, amikor a hozzáállásuk egy kicsit keményebb, és megmetszenek kicsit, valamint megfegyelmeznek és megdorgálnak, ez azért van, mert lelkiismeretesen és felelősen állnak Isten házának munkájához. Nem kellene, hogy negatív gondolataid vagy érzéseid legyenek ezzel kapcsolatban. Mit jelent, ha el tudod fogadni, hogy mások felügyeljenek, megfigyeljenek és kérdezősködjenek rólad? Azt, hogy a szívedben elfogadod, hogy Isten átvizsgál. Ha nem fogadod el, hogy az emberek felügyelnek, megfigyelnek és kérdezősködnek rólad – ha ellenszegülsz mindezeknek – képes vagy elfogadni, hogy Isten átvizsgáljon? Isten átvizsgálása részletesebb, mélyrehatóbb és pontosabb, mint az emberek kérdezősködése rólad; amit Isten kérdez, az konkrétabb, szigorúbb és mélyrehatóbb ennél. Ha nem tudod elfogadni, hogy Isten választott népe felügyeljen, akkor állításaid, hogy el tudod fogadni Isten átvizsgálását, vajon nem üres szavak? Ahhoz, hogy képes legyél elfogadni Isten átvizsgálását és ellenőrzését, először is képesnek kell lenned elfogadni, hogy Isten háza, a vezetők és a dolgozók, valamint a testvérek felügyeljenek” (Az Ige, 5. kötet – A vezetők és a dolgozók felelőssége. A vezetők és a dolgozók felelőssége (7.)). Isten szavai ráébresztettek, hogy mivel romlott, sátáni beállítottságaink vannak, gyakran önfejűek vagyunk a munkánk során. Ráadásul hitvány és lusta természetünk miatt gyakran csak felületesen végezzük a kötelességünket, és nem igyekszünk jó eredményeket elérni. Ezenkívül sokfajta módon szembemegyünk az alapelvekkel, ezért szükség van arra, hogy a vezetők és dolgozók ellenőrizzenek és felügyeljenek minket annak biztosítására, hogy a gyülekezet munkája zökkenőmentesen haladjon. Ezt követeli meg Isten a vezetőktől és a dolgozóktól, és ez a munkájuknak egy fontos eleme. Ezért alá kell vetnem magam, és el kell fogadnom a felügyeletet és az útmutatást a vezetőktől és a dolgozóktól. Ráadásul volt egy olyan téves elképzelésem, hogy ha a vezető ellenőriz és felügyel, az hátráltat majd a kötelességem végzésében, és rossz hatással lesz a teljesítményemre. Pedig valójában a vezető azért vizsgálja meg részletesen a munkát, hogy rátaláljon a problémákra, és segítsen azokat helyrehozni és megoldani. Ez nem hátráltatja az előrehaladást – sőt, javítja a teljesítményünket. Például egyszer, amikor a vezető ellenőrizte a munkánkat, észrevette, hogy nem szeretettel és türelemmel öntözzük az újonnan érkezőket, és túl magas követelményeket támasztunk velük szemben. Emiatt néhány újonnan érkező negatív lett, és nem végezte a kötelességét. Csak akkor tudtuk felismerni a munkánkkal kapcsolatos problémákat, amikor a vezető közösséget vállalt velünk. Ezután közösséget vállaltunk az újakkal, és Isten szavait használtuk a problémáik kezelésére, elmondtuk nekik, mi a jelentősége a kötelességük végzésének, és a valós érettségük szerint osztottunk rájuk feladatokat. Ezután javult az állapotuk, és rendesen tudták végezni a kötelességüket. Láttam, hogy a vezető általi felügyelet és iránymutatás nemcsak hogy nincs negatív hatással a munkánkra, de segítségével jobban meg tudom ragadni a kötelességemben az alapelveket. Mindezek annak a pozitív hatásai voltak, hogy elfogadtuk a vezető felügyeletét és útmutatását a munkánkban. Megértettem, hogy akkor viseltetünk felelősen a gyülekezet munkája iránt, ha elfogadjuk a felügyeletet a vezető részéről, és ez a gyakorlásnak egy olyan alapelve, amelyhez tartanunk kell magunkat a kötelességünk végzése során.

Valamivel később a vezető ismét rám bízta az újonnan érkezők öntözését, és hihetetlenül hálás voltam Istennek. Amikor ezután a vezető ellenőrzött minket, és útmutatást adott a munkánkkal kapcsolatban, nem éreztem akkora ellenállást, tudomásul tudtam venni a vezető által beazonosított problémákat, és a kötelességünk során felmerülő problémákat aktívan meg tudtam vitatni és összefoglalni a társaimmal. Ahogy egyre tisztábban láttuk, milyen problémák jelentkeznek a munkánkban, a teljesítményünk fokozatosan javulni kezdett. Tényleg úgy éreztem, hogy csak úgy tudunk jó eredményt elérni a kötelességünkben, ha elfogadjuk a felügyeletet és az útmutatást a vezetőktől, elfogadjuk az igazságot, és az igazság alapelvei szerint végezzük a munkánkat. Istennek hála!