Hatéves koromban anyukám rájött, hogy apukám megcsalja, és a felfedezés okozta érzelmi sokktól mentális betegség alakult ki nála. Két évvel később apukám megbetegedett és meghalt, és az orvosi és temetkezési költségek miatt egy fillérünk sem maradt. Ennek ellenére az apai nagybátyám és nagynéném úgy gondolta, semmi értelme segíteni a testvérük özvegyén és árva gyerekén. Anyukám és én sok zaklatásnak és rideg bánásmódnak voltunk kitéve, és sokat szenvedtünk. Anyukám akkor már hinni kezdett Istenben, és gyakran mondta nekem: „Ha nem hiszünk Istenben, nem sokáig élhetünk ezen a világon.” Azt is mondta, hogy miután hinni kezdett Istenben, a mentális betegsége valahogy megszűnt. Ezért nagyon hálás voltam Istennek. Amikor az osztálytársaim zaklattak és kiközösítettek, csendben Istenhez imádkoztam. Ezután nagy meglepetésemre az egyik osztálytársam, akivel azelőtt nem jöttünk ki jól, kifejezetten mellém állt, és nem engedte, hogy a többiek zaklassanak. Fiatal lelkem akkoriban úgy érezte, hogy valóban jó Istenben hinni, hogy Isten az én kőszálam, amikor csak szükségem van Rá, és úgy képzeltem, hogy ha felnövök, én is feláldozom majd magamat Istenért, és kötelességet végzek, mint anyukám. Amikor középiskolába mentem, hivatalosan is elkezdtem összejövetelekre járni. Néha elkéredzkedtem óráról, hogy összejövetelekre mehessek, még akkor is, ha emiatt elmaradtam a tanulással. Mindig is beteges voltam, sokszor szédültem, gyakran kaptam injekciókat és szedtem gyógyszereket, de miután hinni kezdtem Istenben, javulni kezdett az egészségem. Ezáltal még mélyebben megtapasztaltam Isten kegyelmét és áldásait. Egyszer, egy összejövetelen, amikor hallottam, hogy a testvérek arról beszélnek, hogy most a legfontosabb kötelességeket végezni, azt gondoltam magamban: „Valóban szerencsés vagyok, hogy abban az időben élhetek, amikor Isten megtestesül, kimondja az igazságot, és megmenti az emberiséget. Meg kell ragadnom ezt a lehetőséget, mindent bele kell adnom a hitembe, és jól kell végeznem a kötelességemet.” Akkor habozás nélkül döntöttem úgy, hogy kimaradok az elit középiskolából, ahová jártam, és elkezdtem a kötelességemet végezni a testvérekkel. Úgy gondoltam, hogy amennyiben jól gyakorlom a hitemet és lelkesen végzem a kötelességemet, Isten biztosan kegyelemmel ajándékoz meg, és biztosítja, hogy minden jól és simán menjen számomra. Attól kezdve, ha esett, ha fújt, eljártam az összejövetelekre, és végeztem a kötelességemet. Télen nem volt közvetlen buszjárat arra a helyre, ahol az új hívőket öntöztem, ezért órákat bicikliztem, hogy odajussak. A testem szenvedett bizonyos mértékben, de úgy gondoltam, minden szenvedés megéri, ha megkapom Isten gondoskodását és áldásait.

2020 áprilisában az otthonomtól távol végeztem a kötelességemet. Egy nap délben hirtelen úgy éreztem, hogy vadul kalapál a szívem, szorított a mellkasom, hogy lélegzetet sem tudtam venni, vacogni kezdtem, és elhagyott az erőm. Alig tudtam a kezemben tartani az evőpálcikákat, amikkel ettem. Kellemetlen volt, de annyira nem aggódtam. Ezt gondoltam: „Amióta az eszemet tudom, mindig is voltak szívproblémáim. Ha fáradt vagyok, szívdobogás jön rám, de semmi komoly, úgyhogy valószínűleg ez sem nagy ügy. Ráadásul Isten mindenható, a testem és az egészségem pedig az Ő kezében van. Amíg kitartok a kötelességem mellett, Isten biztosan megóv engem, és nem engedi, hogy bármi rossz történjen velem.” Aznap éjjel egy kicsit jobban lettem. A következő néhány nap során Istenhez imádkoztam, és az Ő kezébe helyeztem a betegségemet. Ha túl sokat beszéltem, általában szívdobogást kaptam és kimerültem, de továbbra is rendszeresen ettem és ittam Isten szavait, és tovább végeztem a kötelességemet. Úgy gondoltam, Isten valószínűleg próbára tesz engem ezzel a helyzettel, és ha még többet adok bele a kötelességembe, Isten kegyesen bánik majd velem, én pedig lassan jobban leszek. Nem sokkal ezután azonban nagy meglepetésemre megint rosszul lettem. Éppen vacsoráztam, amikor hirtelen szívdobogás jött rám, a kezem remegni kezdett, és nem tudtam megtartani az ételt a pálcikákkal. Nem sokkal ezután reszketni kezdtem, a szívem pedig összevissza vert. Az arcom kipirult, kezem-lábam kihűlt és elzsibbadt, és nem tudtam úrrá lenni a reszketésen. Levegőért kezdtem kapkodni, és annyira fulladtam, mint még soha. Megrémültem, hogy nem kapok többé levegőt, ezért folyamatosan imádkoztam Istenhez: „Ó, Istenem, még nem akarok meghalni, kérlek, ments meg!” Egy nővér nyomni kezdett rajtam egy akupunktúrás pontot, amelyet elsősegélynyújtáskor használnak, és gyorsan ható gyógyszert adott nekem. Nagyjából tíz perc után a görcsroham megszűnt, de hihetetlenül gyenge voltam, és még a beszédtől is nagyon kimerültem. A nővér bevitt a kórházba vizsgálatra, és az orvostól megtudtam, hogy veleszületett szívbetegségem van. Ahogy egyre idősebb leszek, salakanyagok halmozódnak fel a véremben, és egyre inkább elzárják az ereimet, így a szívem teljesítménye csökken, az állapotom pedig egyre súlyosabbra fordul. Erre a betegségre nincs gyógyszer, csak annyit tehetek, hogy bizonyos kínai gyógynövényeket fogyasztok, és többet pihenek. Ha nem lesz több ilyen rosszullét, akkor semmi gond, de ha megismétlődik, az nagyon rossz jel. Ha gyakran fordul elő, akkor nagyon le fog romlani az egészségem, legrosszabb esetben pedig műtétre is szükség lehet. Nem tudtam nem aggódni, és ezt gondoltam: „Megbízhatóan és lelkesen végzem a kötelességemet. Akkor miért nem óv meg engem Isten? Miért fordult rosszabbra az állapotom?” Némán imádkoztam Istenhez: „Ó, Istenem, Te mindenható vagy, és az egészségem a Te kezedben van. Nem kérem, hogy olyan fitt legyek, mint egy normális, egészséges ember, nem baj, ha kicsit gyengébb vagyok, csak ne legyen több rosszullétem, és lassan javuljon az állapotom. A szervezetem egyszerűen nem bírja ezeket a rosszulléteket. Mit tegyek, ha valóban megbetegszem?” Ezek után, bár szedtem a gyógyszert, mindig aggódtam, hogy jön egy újabb rosszullét, és naponta imádkoztam Istenhez az egészségemért. Ennek ellenére továbbra is gyakran voltak szívproblémáim. Néhány napig jól voltam, aztán hirtelen jött egy újabb rosszullét, amely után nagyon legyengültem. Látva, hogy rossz az egészségem, a gyülekezet hazaküldött pihenni, hogy ott végezzek olyan kötelességeket, amelyekre képes vagyok.

Mialatt otthon voltam, a gyógynövények ellenére sem javult az egészségem. Továbbra is voltak szívdobogásaim, zsibbadt a kezem, amihez görcsroham és légszomj társult. A mellkasom annyira összeszorult, hogy azt hittem, megfulladok. A gyorsan ható gyógyszerem ideiglenesen enyhítette a tüneteket, de azok mindig visszatértek. Mialatt beteg voltam, még ha a másik oldalamra fordultam az ágyban, attól is úgy kimerültem, hogy rám jött a szívdobogás. A nap felét vagy még nagyobb részét ágyban töltöttem. Borzasztóan magányosnak és tehetetlennek éreztem magam. Egyre csak folytak a könnyeim, és az elmémben panaszok és félreértések bukkantak fel. Soha senkit nem láttam, akit ilyen gyakran kínozott volna a szíve. Már eddig is olyan gyenge voltam. Ha ez folytatódik, nekem végem, nem igaz? A családomnak nincs pénze a műtétre. Akkor marad az, hogy csak tűrjek? Alig múltam el 20 éves, és az életem hátralevő részét folyamatos rosszullétekkel, gyakorlatilag fogyatékosként kell leélnem? Egy nap talán egyszerűen csak összeesek és meghalok. „Istenem, az évek során lemondtam a tanulásról, és feláldoztam az ifjúságomat, hogy Téged kövesselek. Nem kértem semmi mást, csak azt kívánom, hogy megtarts engem épségben és egészségben. Akkor miért fordult rosszabbra az állapotom? Még akkor is tovább végeztem a kötelességemet, miután megbetegedtem. Miért nem óvtál meg engem? Mikor leszek végre jobban?” Minél többet gondolkodtam, annál inkább elkeseredtem. Sokszor csak feküdtem az ágyban és sírtam. Sokszor vettem gyógyszereket, amelyekről azt hallottam, hogy jók szívbetegség ellen. Csak kínai gyógyszereket használtam, hogy elkerüljem a nyugati gyógyszerek mellékhatásait. De miután egy ideig gyógynövényeket fogyasztottam, egyáltalán nem lettem jobban. Gyakran negativitásba süllyedtem. Néhány testvér, aki látta, min megyek keresztül, beszélgetett velem Isten szándékairól, és azt mondták, tanulnom kellene a helyzetből, és az igazságot kellene keresnem, hogy feloldjam a romlott beállítottságomat. Egyesek betegséggel kapcsolatos tapasztalati tanúságtételekről szóló videókat is megosztottak velem. Ez némi hatással volt rám. Nem kerestem Isten szándékát a betegségemben, és csak panaszkodtam, ahelyett hogy igazságot nyertem volna. Hol volt az én bizonyságtételem? Nem lehetek többé ilyen elfajzott, hanem el kell kezdenem az igazságot keresni a problémáim megoldása érdekében. Erre ráébredve így imádkoztam Istenhez: „Mindenható Isten! Elméletileg értem, hogy a betegségem mögött a Te jó szándékaid állnak, és hogy minden, amit Te teszel, jó. De az állandó rosszulléteket a hús-vér testem nagyon megszenvedi. Nagyon lehangoltnak és reménytelennek érzem magam. Istenem, tudom, hogy rossz állapotban vagyok, és kész vagyok Feléd fordulni, és felhagyni a negativitással. Kérlek, világosíts meg, vezérelj önmagam igaz megértése felé, és szabadíts meg ettől a negatív állapottól.”

Ezután elkezdtem olyan szakaszokat keresni Isten szavaiban, amelyek az állapotomhoz kapcsolódnak. Egy nap erre a szakaszra bukkantam: „Az »Istenbe vetett hit« azt jelenti: hinni, hogy van Isten; ez a legegyszerűbb fogalom az Istenben való hittel kapcsolatban. Mi több, hinni abban, hogy van Isten, nem ugyanaz, mint valóban hinni Istenben; inkább egyfajta egyszerű hit, erős vallási felhangokkal. Az Istenbe vetett igazi hit a következőt jelenti: Annak a hitnek az alapján, hogy Isten minden dolog felett szuverenitást gyakorol, az ember megtapasztalja a szavait és munkáját, megtisztítja romlott beállítottságát, eleget tesz Isten szándékainak, és megismeri Istent. Csak egy ilyen utat lehet »Istenbe vetett hitnek« nevezni. Az emberek mégis gyakran egyszerű és komolytalan dolognak tekintik az Istenbe vetett hitet. Azok az emberek, akik ilyen módon hisznek Istenben, elveszítették, mit jelent Istenben hinni, és bár lehet, hogy a végsőkig hisznek, soha nem nyerik el Isten jóváhagyását, mert rossz úton járnak. Ma is vannak még olyan emberek, akik csak szavak szerint és üres doktrínában hisznek Istenben. Nem tudják, hogy hiányzik belőlük az Istenben való hit lényege, és nem kaphatják meg Isten jóváhagyását. Mégis imádkoznak Istenhez a biztonság és az elégséges kegyelem áldásaiért. Álljunk meg, csendesítsük el a szívünket, és kérdezzük meg magunktól: Lehet, hogy az Istenben való hit valóban a legkönnyebb dolog a világon? Lehet, hogy az Istenben való hit nem jelent mást, mint sok kegyelmet kapni Istentől? Azok az emberek, akik anélkül hisznek Istenben, hogy ismernék Őt, vagy akik hisznek Istenben, de Ellene vannak, valóban képesek-e eleget tenni Isten szándékainak?” (Az Ige, 1. kötet – Isten megjelenése és munkája. Előszó). Láttam, hogy Isten szavai ezt mondják: „Lehet, hogy az Istenben való hit valóban a legkönnyebb dolog a világon? Lehet, hogy az Istenben való hit nem jelent mást, mint sok kegyelmet kapni Istentől? Azok az emberek, akik anélkül hisznek Istenben, hogy ismernék Őt, vagy akik hisznek Istenben, de Ellene vannak, valóban képesek-e eleget tenni Isten szándékainak?” Isten minden kérdése szégyenérzettel töltött el. Annak ellenére, hogy olyan régóta hittem Istenben, fogalmam nem volt, mi is a valódi hit. Isten azt mondja, az igaz hithez az szükséges, hogy megtapasztaljuk Isten munkáját és szavait, hogy alávessük magunkat minden helyzetnek, amelybe Isten helyez, és ezekből az igazságot és az Ő szándékait keressük, elgondolkodva romlott beállítottságunkon és a hitünk tisztátalanságain, hogy elérjük az igazság megértését és Isten ismeretét, és belépjünk az igazságvalóságba. Csak ez a fajta hit nyerheti el Isten helyeslését. Ha az emberek csak kegyelmet és áldásokat akarnak szerezni Istentől, de nem keresik Isten szándékait, amikor nemkívánatos helyzetekbe kerülnek, és nem tapasztalják meg Isten szavait és munkáját, akkor ez csak névleges hit, vallásos hit. Isten az ilyen hitet nem fogadja el. Isten az ítélet, fenyítés, próbatétel és finomítás munkáját végzi az utolsó napokban. Csak ha megtapasztaljuk Isten szavainak ítéletét, próbatételeken megyünk keresztül az Isten által vezényelt környezetekben, keressük az igazságot, és e dolgok által megismerjük önmagunkat és Istent, akkor halad előre az életünk. Arra gondoltam, hogy egyes testvérek betegebbek, mint én, sőt, a kórházban gyógyíthatatlannak nyilvánították őket, mégis az igazságot keresik a betegségük által, tudást nyernek a romlottságukról, helyesbítik az Istenben való hittel kapcsolatos hibás nézeteiket, és előrehaladást tudnak felmutatni. Bár az évek folyamán azt állítottam, hogy hiszek Istenben, és gyakran beszélgettem másokkal arról, hogy a hitben kell megtapasztalnunk Isten szavait és munkáját, amikor én magam megbetegedtem, nem kerestem Isten szándékát, hanem negatív állapotban éltem, amelyből nem tudtam megmenekülni. Ezért, miután megbetegedtem, egyáltalán nem nyertem igazságot. Rájöttem, hogy nem az Isten által vezényelt környezet miatt szenvedek, hanem mert nem keresem az igazságot. Ha már egyszer hiszek Istenben, alá kell vetnem magam, az igazságot kell keresnem a betegségem által, és szilárdan kell állnom bizonyságtételemben, hogy eleget tegyek Istennek. Ez lenne észszerű. Amikor minderre ráébredtem, így imádkoztam Istenhez: „Bármi történjék is a betegségem során, kész vagyok alávetni magam és az igazság keresésére összpontosítani, hogy megoldjam a problémáimat.”

Később rátaláltam erre a szakaszra Isten szavaiban. „Attól kezdve, hogy az ember először hinni kezdett Istenben, bőségszarunak, svájci bicskának tekintette Őt, magát pedig Isten legnagyobb hitelezőjének tartotta, mintha az Istentől jövő áldások és ígéretek megszerzésére való törekvés eredendő joga és kötelessége lenne, míg Isten felelőssége az ember megvédése, gondozása és ellátása. Ez az »Istenbe vetett hit« alapvető felfogása mindazok részéről, akik hisznek Istenben, és ez az Istenbe vetett hitük fogalmának legmélyebb megértése. Kezdve az ember természetlényegétől, egészen a szubjektív törekvéséig, nincs semmi, ami az istenfélelemhez kapcsolódna. Az ember istenhitének célja semmiképpen sem kapcsolódhat Isten imádásához. Vagyis az ember soha nem gondolkozott azon, és nem is értette meg, hogy az Istenbe vetett hit megköveteli az istenfélelmet és Isten imádását. Ilyen körülmények fényében az ember lényege nyilvánvaló. Mi ez a lényeg? Az, hogy az ember szíve rosszindulatú, árulást és csalást rejt magában, nem szereti a méltányosságot és az igazságot, és azt, ami pozitív, továbbá hitvány és kapzsi. Az ember szíve nem is lehetne zártabb Isten előtt; egyáltalán nem adta azt oda Istennek. Isten soha nem látta az ember igazi szívét, és az ember soha nem imádta Őt. Bármilyen nagy árat fizet is Isten, bármennyi munkát is végez, vagy bármilyen sokat nyújt is az embernek, az ember vak és teljesen közömbös marad mindezzel szemben. Az ember soha nem adta oda a szívét Istennek, csak ő maga akar a szívével törődni, a saját döntéseit meghozni – emögött az rejlik, hogy az ember nem akarja követni az istenfélelem és a rossz kerülésének útját, nem akarja alávetni magát Isten szuverenitásának és rendelkezéseinek, és nem akarja Istenként imádni Istent. Ilyen ma az ember állapota. Most nézzük meg újra Jóbot. Először is, kötött alkut Istennel? Voltak hátsó szándékai, amikor kitartott az istenfélelem és a rossz kerülésének útján? Abban az időben szólt Isten bárkinek is az eljövendő végről? Abban az időben Isten senkinek sem tett ígéretet a végről, és ezzel a háttérrel Jób képes volt félni Istent és kerülni a rosszat. Vajon a mai emberek megállják a helyüket Jóbhoz képest? Túl nagy az egyenlőtlenség; különböző csapatokban játszanak. Bár Jóbnak nem sok tudása volt Istenről, a szívét Istennek adta, és a szíve Istenhez tartozott. Soha nem kötött alkut Istennel, és nem voltak túlzó vágyai vagy követelései Istennel szemben; ehelyett hitte, hogy »Jahve adta, Jahve vette el.« Ez volt az, amit látott és kapott, amikor életének hosszú évei alatt hű maradt az istenfélelem és a rossz kerülésének útjához. Hasonlóképpen elnyerte azt a kimenetelt is, amelyet e szavak jelenítenek meg: »Ha a jót elfogadtuk Istentől, a rosszat is el kell fogadnunk.« Ez a két mondat volt az, amelyeket élettapasztalatai során az Istennek való alávetettség hozzáállása eredményeként látott és megismert, és ezek voltak legerősebb fegyverei is, amelyekkel győzedelmeskedett a Sátán kísértései során, valamint ezek képezték az alapját annak, hogy szilárdan megálljon az Isten melletti bizonyságtételben” (Az Ige, 2. kötet – Isten megismeréséről. Isten munkája, Isten természete és Isten Maga II.). Isten teljesen leleplezte az emberek nézeteit a hittel kapcsolatban. Az emberek nem Istenként kezelik Istent, hanem bőségszaruként, svájci bicskaként, úgy gondolják, ők Isten legnagyobb hitelezői, és mohón próbálnak kegyelmet kicsikarni Tőle. Ez a fajta hit tisztátalan és ügyleti jellegű, és a legcsekélyebb őszinteség sincs benne. Isten egyenesen az én akkori állapotomat szólította meg. Amikor a családom nehézségeken ment keresztül, és nem volt kihez fordulnia, én megtapasztaltam Isten áldásait és oltalmát, ezért úgy gondoltam, Isten majd biztosítja, hogy anyukám és én békés, zavartalan életet élhessünk. Úgy gondoltam, hogy az Istenben való hit egész életemben teljesen mentesít a nehézségektől. Ha bármi felmerül, Isten majd megóv engem, és felelősséget vállal a jóllétemért. Ezekben az években ilyen vágyálmokat dédelgettem a törekvésemben, és Isten kegyelmének és áldásainak elnyerése szolgált számomra motivációként, hogy mindenről lemondva tegyem a kötelességemet. Amikor megbetegedtem, és Isten nem gyógyított meg, azonnal megváltoztam. Mintha a régóta táplált reménységemet porrá zúzták volna. Vitatkozni kezdtem Istennel annak alapján, hogy mi mindenről mondtam le és mi mindent áldoztam fel az elmúlt években. Kérdőre vontam Istent, hogy miért bánik így velem, és még arra sem voltam hajlandó, hogy imádkozzak vagy olvassam az Ő szavait. Negatív és lázadó állapotban éltem. Azokban az években Isten megóvott, gondoskodott rólam, anyagi kegyelemmel és áldásokkal ajándékozott meg, mert szánta csekély érettségemet, én azonban egyáltalán nem voltam hálás, hanem még mohóbb lettem. Miután hoztam egy kis áldozatot, azt követeltem, hogy Isten egész életemben óvjon meg, amikor pedig nem tette, felháborodtam. Milyen szégyentelen és észszerűtlen voltam! Jób soha nem követelt semmit Istentől. Félte Istent és kerülte a rosszat, bármilyen helyzetbe vagy környezetbe is került. Amikor Isten megáldotta őt, ő hálát adott Istennek, de amikor a helyzete megváltozott, és elvesztette a vagyonát, a gyerekei meghaltak, a bőrét pedig fájdalmas fekélyek borították el, neki továbbra is volt hite Istenben, félte Őt, és soha egy panaszszót sem ejtett Ellene. Sőt, még dicsőítette is Isten nevét. Bárhogyan is változott a helyzete, képes volt teremtett lényként megállni a helyén és alávetni magát Istennek. Jób igaz istenhívő volt. Az ő emberi mivolta és értelme szégyenérzetet keltett bennem. Nekem nem volt igaz hitem Istenben, hanem úgy kezeltem Őt, mint egy svájci bicskát. Azt akartam, hogy Isten kegyelme és áldásai mindenkor elkísérjenek engem. El sem tudtam hinni, milyen önzővé váltam! A tömegre gondoltam, amelyet az Úr Jézus öt kenyérrel és két hallal lakatott jól a Kegyelem Korában. Őket nem érdekelte az Ő prédikációja, csak kegyelmet, áldásokat és előnyöket akartak nyerni Tőle. Csak szerencsevadászok voltak, nem pedig hívők. Láttam, hogy a mohóságom nem különbözik a tömegétől, amely csak jól akart lakni, és meg akarta tömni a hasát. Borzasztóan elfajzott voltam, és biztosan undort és visszatetszést keltettem Istenben. Ha továbbra is ilyen nézetek alapján hiszek, soha nem fogom elérni az igazságot és az üdvösséget, akkor sem, ha egész életemben hiszek. Beláttam, hogy a betegségem volt a nagyobb kegyelem, amelyet Istentől kaptam. Ha a betegségem nem fedett volna fel, nem ismertem volna fel, milyen erős az áldások utáni vágyam, és milyen mohó és megvetésre méltó vagyok. Akkor nem lett volna esély, hogy átalakuljak. Isten nem a cselekedeteim szerint bánt velem, sőt, a testvérek révén még segített is rajtam, megvilágosított és vezérelt engem, hogy megértsem az Ő szándékait az Ő szavai által. Szégyent és bűntudatot éreztem, méltatlannak éreztem magam Isten szeretetére és üdvösségére. Könnyek közt imádkoztam Istenhez: „Ó, Istenem, abból, hogy a betegség felfedett engem, megtudtam, hogy éveken át csak kegyelmet követeltem Tőled, amikor pedig nem kaptam meg, panaszkodni kezdtem. Túl sokkal tartozom Neked, és nem vagyok rá méltó, hogy hívő legyek. Tudom, hogy sok bennem a romlottság, és szükségem van erre a betegségre, hogy finomítsam és megtisztítsam magam. Még ha hátralevő életemet ezzel a betegséggel kell is leélnem, alávetem magam neki, és soha többé nem panaszkodom Rád.” Nagy meglepetésemre, amikor a hozzáállásom megváltozott, a testem is fokozatosan gyógyulni kezdett. Nem voltak már olyan gyakran rosszulléteim, és fokozatosan el tudtam kezdeni a kötelességem végzését.

Egy nap rábukkantam egy szakaszra Isten szavaiban, amelyből jobban megértettem az állapotomat. Mindenható Isten azt mondja: „Nem számít, mennyi minden történik vele, az a típusú ember, aki antikrisztus, sosem próbál úgy foglalkozni a dolgokkal, hogy Isten szavaiban keresi az igazságot, még kevésbé próbálja Isten szavain keresztül látni a dolgokat – ami teljes mértékben azért van, mert nem hiszi, hogy Isten szavainak minden sora igazság. Nem számít, Isten háza hogyan közli az igazságot, az antikrisztusok érzéketlenek maradnak, és ennek következtében, bármilyen helyzettel is szembesülnek, nem rendelkeznek helyes hozzáállással; különösen, amikor arra kerül sor, hogyan közelítsék meg Istent és az igazságot, az antikrisztusok makacsul elutasítják, hogy félretegyék elképzeléseiket. Az isten, akiben hisznek, az a jeleket és csodákat cselekvő természetfeletti isten. Bárkit, aki jeleket és csodákat tud véghezvinni – legyen az Kuanjin bódhiszattva, Buddha vagy Mazu – istennek neveznek. Úgy vélik, hogy csak azok az istenek rendelkeznek az istenek identitásával, akik jeleket és csodákat tudnak véghezvinni, míg azok, akik nem tudnak, bármennyi igazságot is fejezzenek ki, nem feltétlenül istenek. Nem értik meg, hogy az igazság kifejezése Isten nagy hatalma és mindenhatósága; hanem azt gondolják, hogy csak a jelek és csodák véghezvitele az istenek nagy hatalma és mindenhatósága. Ezért, ami a megtestesült Isten gyakorlati munkáját illeti, hogy kifejezi az igazságot, hogy meghódítsa és megmentse az embereket, hogy öntözi, pásztorolja és vezeti Isten választott népét, lehetővé téve számukra, hogy ténylegesen megtapasztalják Isten ítéletét, fenyítését, próbatételeit és finomítását, és megértsék az igazságot, levessék romlott beállítottságaikat, és olyan emberekké váljanak, akik alávetik magukat Istennek és imádják Őt, és így tovább – az antikrisztusok mindezt az ember munkájának tekintik, nem pedig Istenének. Az antikrisztusok gondolkodásában az isteneknek egy oltár mögé kellene bújniuk, és rávenniük az embereket, hogy adakozzanak számukra, ők megeszik az ételeket, amelyeket az emberek felajánlanak, belélegezik az általuk égetett tömjén füstjét, segítő kezet nyújtanak, amikor azok bajban vannak, nagyon erősnek mutatják magukat, és azonnali segítséget nyújtanak nekik a számukra érthető határokon belül, valamint kielégítik a szükségleteiket, amikor az emberek segítséget kérnek és buzgók könyörgéseikben. Az antikrisztusok számára csakis az ilyen isten az igaz isten. Eközben minden, amit Isten ma tesz, az antikrisztusok megvetésébe ütközik. És miért van ez? Az antikrisztusok természetlényegéből ítélve, amit ők igényelnek, az nem az öntözés, pásztorolás és az üdvösség munkája, amit a Teremtő végez a teremtett lényeken, hanem a jólét és a törekvéseik beteljesülése mindenben, hogy ne legyenek megbüntetve ebben az életben, és az eljövendő világban a mennybe jussanak. Nézőpontjuk és szükségleteik igazolják az igazság iránti gyűlöletük lényegét” (Az Ige, 4. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Tizenötödik tétel: Nem hisznek Isten létezésében, és tagadják Krisztus lényegét (Első rész)). Amikor először elolvastam ezt a szakaszt, egy kicsit megijedtem. Nem pontosan az én jelenlegi állapotomat írja le? Azelőtt csak annyit tudtam, hogy rossz szemszögből közelítem meg a törekvést a hitemben, de miután ezt a szakaszt elolvastam, rájöttem, hogy egész idő alatt a saját elképzeléseim és képzelődéseim Istenében hittem. Régen sokat élveztem Isten kegyelmét, és tanúja voltam az Ő egyes tetteinek. Ebben Isten irgalma és oltalma nyilvánult meg irántunk, és az, hogy Ő utat nyit nekünk a problémáinknak megfelelően, hogy normális életet élhessünk, és a helyzetünk megfelelő legyen ahhoz, hogy kövessük Őt. Amikor fokozatosan elkezdtem megérteni néhány igazságot, Isten megfelelő helyzeteket vezényelt, hogy megtisztítson és átalakítson engem annak alapján, hogy mire volt szükségem az életemben, és megengedte, hogy ismeretet nyerjek Róla. Ez annak egy módja, ahogyan Isten megmenti az emberiséget. Mégis, miután oly sokat élveztem Isten kegyelmét, az elképzeléseimben behatároltam Őt, és úgy hittem, hogy Ő kegyelmet és áldásokat osztogató Isten. Amikor Isten cselekedetei nem egyeztek az én elvárásaimmal, az elképzeléseim alapján ítéltem meg Őt, és úgy hittem, hogy Neki meg kellene óvnia engem, és nem lenne szabad engednie, hogy ilyen beteg legyek. Szóban ugyan elismertem Isten nevét, de valójában a saját elképzeléseim és képzelődéseim homályos Istenében hittem. Ez istenkáromlás volt. Amikor ráébredtem erre, elborzadtam, és még inkább beláttam, hogy ez a betegség egyfajta kegyelem volt számomra, mert segített helyreigazítanom az Istennel kapcsolatos elképzeléseimet. Ez mind Isten szeretete és üdvössége volt. Sietve imádkozni kezdtem Istenhez, hogy megtérjek. A betegségem nem egyszeri dolog volt, hanem krónikus és kiszámíthatatlan, ezért utat kellett keresnem a belépésre.

Később megláttam ezeket a szakaszokat Isten szavaiban. „Talán azt gondolod, hogy az Istenben való hit a szenvedésről szól, vagy arról, hogy mindenféle dolgot tegyél Érte; talán azt gondolod, hogy az Istenben való hit célja az, hogy a tested békében legyen, vagy hogy minden simán menjen az életedben, vagy mindenben kényelmed és nyugalmad legyen. Ezek közül azonban egyik sem olyan cél, amelyet az embereknek az Istenbe vetett hitükhöz kellene kötniük. Ha ilyen célokból hiszel, akkor a nézőpontod helytelen, és egyszerűen lehetetlen, hogy tökéletességre juss. Isten cselekedetei, Isten igazságos természete, bölcsessége, szavai, csodálatossága és kifürkészhetetlensége mind olyan dolgok, amelyeket az embereknek meg kellene érteniük. Ha ezt megértetted, arra kell használnod, hogy megszabadítsd a szívedet minden személyes követeléstől, reménytől és elképzeléstől. Csak ezeknek a dolgoknak a kiküszöbölésével tudsz megfelelni az Isten által megkövetelt feltételeknek, és csak ezáltal lehet életed és tehetsz eleget Istennek. Az Istenben való hit célja az, hogy eleget tégy Neki, és az Általa megkövetelt beállítottság szerint élj, hogy az Ő cselekedetei és dicsősége megnyilatkozhasson ezen az érdemtelen emberekből álló csoporton keresztül. Ez az Istenbe vetett hit helyes perspektívája, és ez az a cél is, amelyre törekedned kell. Helyes nézőponttal kell rendelkezned az Istenben való hitről, és törekedned kell arra, hogy megszerezd Isten szavait. Enned és innod kell Isten szavait, és képesnek kell lenned megélni az igazságot, továbbá különösen képesnek kell lenned meglátni az Ő gyakorlati cselekedeteit, az Ő csodálatos tetteit az egész világegyetemben, valamint azt a gyakorlati munkát, amit a testben végez. Az emberek gyakorlati tapasztalataikon keresztül értékelhetik, hogy Isten miként munkálkodik rajtuk, és melyek az Ő szándékai velük kapcsolatban. Mindennek az a célja, hogy felszámolja az emberek romlott, sátáni beállítottságát. [...] Csak azok az emberek hisznek igazán Istenben, akik valóban az igazságra törekednek, akik meg akarják ismerni Istent és az életre törekednek” (Az Ige, 1. kötet – Isten megjelenése és munkája. Akik tökéletessé lesznek téve, azoknak finomításon kell átesniük). „Te hiszel Istenben és követed Istent, ezért Istent szerető szívvel kell rendelkezned. Félre kell vetned romlott hajlamodat, törekedned kell arra, hogy eleget tegyél Isten szándékainak, és teljesítened kell egy teremtett lény kötelességét. Mivel te hiszel Istenben és követed Istent, mindent Neki kell felajánlanod, és nem szabad személyes döntéseket hoznod vagy követelned, és el kell érned, hogy eleget tegyél Isten szándékainak. Mivel megteremtettek, alá kell vetned magad az Úrnak, aki teremtett téged, mert te eredendően nem rendelkezel önmagad felett, és nem vagy képes irányítani a saját sorsodat. Mivel te olyan ember vagy, aki hiszel Istenben, a szentségre és a változásra kell törekedned” (Az Ige, 1. kötet – Isten megjelenése és munkája. A siker vagy a kudarc attól függ, milyen úton jár az ember). Isten szavai által némi megértést szereztem az Ő követelményeiről. Hitünkben nem szabad az áldásokat és a békét keresnünk, hanem meg kell állnunk teremtett lényként a helyünkön, hogy megtapasztaljuk Isten munkáját, különböző helyzetek révén megértést nyerünk Isten szándékairól és az Ő természetéről, az ilyen helyzetek által elgondolkodunk önmagunkon, megismerjük önmagunkat, és lemondunk az áldások utáni vágyunkról és tisztátalanságainkról. Csak ha így teszünk, akkor érhetjük el a beállítottságunk átalakulását és juthatunk üdvösségre. Régen a hitem a kegyelem elérésén alapult. Ezért annak ellenére, hogy olyan sokáig voltam beteg, soha nem kerestem az igazságot, és az életem veszteségeket szenvedett. Amikor alávetettem magam, az igazságot kerestem, és elkezdtem megtapasztalni Isten szavait és munkáját, kezdett fogalmam lenni Isten jó szándékairól. A hús-vér testem szenvedett bizonyos mértékben, de ez a helyzet helyesbítette a hittel kapcsolatos hibás nézeteimet, és lehetővé tette, hogy felismerjem megvetésre méltó szándékaimat a hitemben, és még idejében kiigazítsam őket. Ez még ékesebb példája volt Isten irgalmának és szeretetének, még nagyobb, mint az a kegyelem és áldások, amelyeket a hús-vér testemnek adott. Még mindig nem gyógyultam fel teljesen, és néha voltak rosszulléteim. Nem elégedhettem meg annyival, hogy alávetem magam Istennek és nem panaszkodom Rá, hanem tovább kellett keresnem az Ő szándékát, el kellett gondolkodnom azon, hogy milyen romlottságot fedtem fel, hogy milyen aspektusaimat gyűlöli Isten még mindig, és el kellett fogadnom Isten szavainak ítéletét és fenyítését, hogy eloszlassam romlott beállítottságomat. Ezen az úton kellett elindulnom. Miután erre ráébredtem, kevésbé éreztem magam elidegenedve Istentől, proaktívabb lettem a kötelességem végzésében, arra kezdtem összpontosítani, hogy felülvizsgáljam a problémákat a munkámban, tanulmányoztam az alapelveket azokkal a területekkel kapcsolatban, amelyeken hiányosságaim voltak, és a szakmai készségeim javulni kezdtek. Fokozatosan az egészségem is javulni kezdett, és a rosszullétek ritkábban jelentkeztek. Istennek legyen hála, amiért rávezetett engem erre a megértésre és átalakulásra!