2022. augusztus 23-án a kerületi vezető számos prédikátort, köztük engem is, meghívott egy összejövetelre. Délutánig vártunk, de a vezető nem jelent meg. Később megtudtuk, hogy letartóztatták a gyülekezetvezetőket, és sok más testvért. Lu Jang nővért, akivel egy házban éltünk, szintén letartóztatták. Ráadásul a vezető, aki meghívott minket az összejövetelre, egy egész napon és éjszakán keresztül nem volt elérhető, és szinte biztos volt, hogy valami történt vele. A hír hallatán megdöbbentem. A letartóztatások több tucat gyülekezetet érintettek, és ez mind 23-án kora reggel történt, ami arra utalt, hogy a KKP összehangolt akciót hajtott végre. Eszembe jutott, hogy a vezető néhány nappal korábban többször is meglátogatott otthon, és azon tűnődtem, hogy én is célpont vagyok-e. Ha az vagyok, vajon egy nap engem is letartóztatnak? A KKP nem tekinti a hívőket emberi lényeknek, és mindenféle kínzást alkalmaz, hogy rákényszerítse őket Isten elárulására. Több gyülekezet munkáját felügyeltem, és ha letartóztatnának, a KKP biztosan nem engedne el egykönnyen. Amikor erre gondoltam, összeszorult a mellkasom, és ideges lettem, ha a legapróbb mozgást hallottam kintről, attól félve, hogy bármelyik pillanatban letartóztathatnak. Rájöttem, hogy a lelkiállapotom nem helyes, és gyorsan imádkoztam Istenhez: „Istenem! Most, hogy a gyülekezet komoly rajtaütésekkel néz szembe, nagyon bátortalan vagyok. Kérlek, óvj meg engem, és adj nekem hitet, hogy ne korlátozzon ez a környezet!” Az ima után eszembe jutott Az én történetem, a mi történetünk című film, és gyorsan megkerestem, hogy megnézzem. A filmben van egy passzus Isten szavaiból, ami hitet adott nekem.

Mindenható Isten azt mondja: „Bár a Sátán vágyakozó szemmel nézett Jóbra, Isten engedélye nélkül egy szőrszálat sem mert megérinteni Jób testén. Bár a Sátán eredendően gonosz és kegyetlen, miután Isten kiadta neki utasítását, nem volt más választása, mint betartani Isten parancsát. Így, jóllehet a Sátán úgy őrjöngött, mint egy farkas a juhok között, amikor rátalált Jóbra, nem merészelte elfelejteni a számára Isten által megszabott korlátokat, nem merészelte megszegni Isten parancsait, és mindabban, amit tett, a Sátán nem merészelt eltérni Isten szavainak alapelveitől és korlátaitól – ez talán nem tény? Ebből látható, hogy a Sátán nem mer szembemenni Jahve Isten egyetlen szavával sem. A Sátán számára minden Isten szájából való szó parancs és mennyei törvény, Isten hatalmának kifejezése – hiszen Isten minden szava mögött felsejlik, hogy Isten megbünteti azokat, akik Isten parancsait megszegik, és akik ellenszegülnek és nem engedelmeskednek a mennyei törvényeknek” (Az Ige, II. kötet – Isten megismeréséről. Isten Maga, az egyedülálló I.). Isten szavai világosan elmondják nekünk, hogy bármennyire is kegyetlen a Sátán, nem lépheti túl Isten parancsait, és nem lépheti át az Isten által meghatározott határokat és korlátokat. Bármilyen ördögien gonosz is a Sátán, Isten kezében akkor is csak egy szolgálati tárgy, és eszköz, amelyet Isten a választott népének tökéletesítésére használ. Isten szavain elgondolkodva rájöttem, hogy a nagyszabású razzia napján a vezető azt tervezte, hogy néhányan összejövetelt tartunk, és ha a rendőrség egy kicsit később hajtotta volna végre az akciót, minket, prédikátorokat is letartóztattak volna a vezetővel együtt. Láttam, hogy a testvérek letartóztatását Isten megengedi. A Sátán nem cselekedhet Isten engedélye nélkül; ez Isten hatalma. Ez különösen világossá vált, amikor a filmben láttam a börtönben lévő testvéreket, ahogy a szigorú felügyelet mellett Istenre hagyatkozva adják tovább az Ő szavait, segítik és támogatják egymást, és hogy az Istenbe vetett hitük még erősebbé válik. Nem számított, hogy a KKP milyen fenyegetéseket vagy csábításokat használ, ők szilárdan megálltak a bizonyságtételükben. Ez megmutatta Isten szavainak hatalmát. Mikor láttam ezeknek a testvéreknek a tapasztalatait, már nem féltem annyira. Arra gondoltam, hogy gyakran hirdetem Isten mindenhatóságát és szuverenitását minden dolog felett, és hogy gyakran mondom azt, hogy meg fogom óvni a gyülekezet munkáját. De amikor hallottam, hogy egyre több embert tartóztatnak le, bátortalanság és félelem töltött el. Mintha a korábbi elhatározásomat és ígéreteimet rég elfeledtem volna, és konkrétan az a gondolat, hogy a letartóztatásom esetén kínzást kellene elszenvednem, felszínre hozta az aggodalmaimat. Amikor szembesültem a valósággal, végül megláttam, hogy milyen kicsi a hitem. Amint veszélybe kerültem, bátortalan lettem, rettegtem, és aggódni kezdtem a saját fizikai biztonságomért. Hogy lett volna egy cseppnyi érettségem is? Ezt felismerve imádkoztam Istenhez, és kértem, hogy adjon nekem hitet, hogy jól tudjam végezni a kötelességeimet, és szilárdan meg tudjak állni a bizonyságtételemben a megpróbáltatások során.

Ezt az incidenst követően sok fontos utómunkát kellett elvégezni. Hogy megakadályozzuk, hogy Isten szavainak könyvei a KKP kezébe kerüljenek, az a döntés született, hogy Kao Csing nővérrel mi ketten felelünk az átszállításukért. Mikor láttam, hogy egy ilyen fontos feladatra kértek fel, és ismerve ennek a felelősségnek a jelentőségét, kész voltam elvégezni. Azonban az átszállítással járó veszélyekre gondolva önkéntelenül egy kicsit megijedtem: „Ha letartóztatnak minket, és a KKP megtudja, hogy Isten szavainak könyveit szállítjuk, akkor biztosan arra kényszerítenének minket, hogy még több gyülekezeti információt fedjünk fel, és kínzásnak vetnének alá minket. Még ha nem is halunk meg, akkor is meg fognak szorongatni minket! Mit fogok tenni, ha rokkanttá válok? Nemcsak, hogy nem tudnék kötelességet végezni, de problémát jelentene még a magamról való gondoskodás is. Ez a vég lenne számomra, nem igaz? Akkor még megmenekülhetek? Hiányzik belőlem a bátorság és a bölcsesség. Tényleg meg tudok birkózni ezzel a kötelességgel? Nem kellene olyat keresnünk erre a felelősségre, aki bátrabb és bölcsebb?” Éppen el akartam ezt mondani a nővéreknek, de haboztam, és inkább nem szóltam semmit. Arra gondoltam, hogy mivel korlátozott számú emberrel lehetett kapcsolatba lépni ebben az ügyben, csak alapos mérlegelés után egyezett mindenki bele, hogy én vállaljam fel ezt a feladatot. Isten e szavaira gondoltam: „Támogasd mindazt, ami Isten házának érdekeihez kapcsolódik, vagy ami Isten házának munkáját és Isten nevét illeti, és vállalj érte felelősséget. Ez a felelősség és kötelezettség mindegyikőtökre vonatkozik, és ez az, amit tennetek kell” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Isten adminisztratív rendeleteiről a Királyság Korában). Minden időben Isten háza érdekeinek megóvása és az Isten szavait tartalmazó könyvek biztonságának garantálása mindenki felelőssége és kötelezettsége Isten választott népének körében. Sok éve hívő voltam, és élveztem, hogy Isten szavai öntöznek és ellátnak, mégis, amikor az Isten szavait tartalmazó könyvek biztonsága veszélybe került, és el kellett költöztetni őket, nem voltam proaktív ennek a feladatnak az elvégzésében. Ehelyett csak a saját jövőbeli kilátásaimat és útjaimat tartottam szem előtt. A letartóztatástól és kínzástól való félelmemben át akartam adni valaki másnak ezt a kötelességet. Annyira önző voltam, és hiányzott belőlem a lelkiismeret és a józan ész! Mivel mindenki egyetértett abban, hogy én vagyok a legmegfelelőbb személy az Isten szavait tartalmazó könyvek átszállítására, ezért ebben Isten szándékának kell lennie. Főleg, ha azt is figyelembe vesszük, hogy engem nem tartóztattak le a nagyszabású rajtaütés során, nyilvánvalóan volt betöltendő szerepem, és ezt nem volt szabad visszautasítanom. Egy teremtett lény vagyok; Isten tudja, hogy mit tudok megtenni. Hogy letartóztatnak-e vagy sem, az Isten kezében volt. Ha Isten úgy rendelné, hogy letartóztassanak, akkor alávetném magam, de ha Isten ezt nem engedi meg, akkor a KKP nem tehet velem semmit. Ahogy Dániel esetében is, aki hitt Istenben, és még akkor sem bántották az oroszlánok, amikor a barlangjukba vetették őt. Bármennyire is tombol, a KKP még mindig Isten kezében van, és csupán egy szolgálati tárgy Isten munkájában. Ezt megértve hitet szereztem, és imádkoztam Istenhez: „Istenem! Most sürgősen el kell szállítani a Te szavaid könyveit, bátortalannak érzem magam, és rettegek, de tudom, hogy a Sátán a Te kezedben van. Hajlandó vagyok félretenni a saját biztonságomat, és Kao Csing nővérrel együttműködve biztonságos helyre szállítani a könyveket. Kérlek, vezess minket!” Másnap reggel a sűrű ködben elindultunk, és sikeresen biztonságos helyre szállítottuk a könyveket.

Mivel több gyülekezetvezetőt letartóztattak, Kao Csing nővérrel ideiglenesen előléptettek minket, hogy felügyeljük ezeknek a gyülekezeteknek a munkáját. Tudtam, hogy nem szabad kibújnom a kötelességem alól, de nagy nyomást éreztem. Ilyen kritikus pillanatban vállalni ezt a kötelességet valóban nagyon veszélyes volt. Mivel azonban a vezetőket letartóztatták, és a gyülekezet munkája szinte teljesen leállt, a testvérek nem tudtak gyülekezeti életet élni, így sürgősen szükségük volt valakire, aki felvállalja a munkát. Ha akkoriban kibújok e kötelesség alól, nem lett volna emberi mivoltom. Hosszas mérlegelés után elfogadtam a kötelességet. Nem sokkal később azonban megtudtam, hogy a kihallgatások során a rendőrök fényképeket mutatnak a letartóztatott testvéreknek, és arra kérik őket, hogy azonosítsák a vezetőket. A KKP folyamatosan tartóztatott le vezetőket, és ha tudnák, hogy én most gyülekezetvezető vagyok, letartóztatásom esetén nem kellene súlyos büntetéssel szembenéznem? Azokra a testvérekre gondoltam, akiket letartóztattak és elítéltek. Voltak, akiket a börtönben bántalmaztak a rabok, másokat súlyosan megvertek és megkínoztak a börtönőrök, és mindennap nehéz fizikai munkát kellett végezniük. Mivel már amúgy is gyenge az egészségi állapotom, ha egyszer letartóztatnak és elítélnek, minden nap egy évnek tűnne a börtönben, és nehéz megmondani, hogy képes lennék-e kijutni onnan. Kötelességet végezni Kínában valóban veszélyekkel teli, mintha egy penge élén táncolnánk, állandóan életveszélyes kockázatokkal jár. Folyton arra gondoltam, hogy jobb lett volna, ha nem vállalom ezt a kötelességet... Mélységesen aggódtam, és nem tudtam a munkámra koncentrálni. Mikor rájöttem, hogy a lelkiállapotom nem megfelelő, gyorsan imádkoztam Istenhez, kérve, hogy óvja meg a szívemet.

Aznap éjjel egyáltalán nem tudtam aludni. Elgondolkodtam azon, hogy amikor a gyülekezet elleni nagyszabású rajtaütéssel szembesültem, csak gyávaságot és félelmet tártam fel, sőt, még a kötelességem alól is ki akartam bújni, hogy magamat óvjam. Miért gondoltam folyton magamra, amikor megpróbáltatásokkal szembesültem? Az áhítataim során két passzust olvastam Isten szavaiból: „Az antikrisztusok minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy óvják a biztonságukat. Magukban erre gondolnak: »Mindenképp szavatolnom kell a biztonságomat. Bárkit is kapnak el, az nem lehetek én.« Gyakran Isten elé járulnak imádkozva ebben az ügyben, könyörögve, hogy Isten óvja meg őket attól, hogy bajba kerüljenek. Úgy érzik, bárhogy is van, ők mégiscsak gyülekezetvezetői munkát végeznek, és Istennek meg kell óvnia őket. A saját biztonságuk, valamint annak érdekében, hogy elkerüljék a letartóztatást, megmeneküljenek minden üldöztetés elől és biztonságos környezetbe helyezkedjenek, az antikrisztusok gyakran könyörögnek és imádkoznak a saját biztonságukért. Csak akkor hagyatkoznak Istenre és akkor ajánlják fel magukat Neki igazán, amikor a saját biztonságukról van szó. Akkor van valódi hitük, amikor erről van szó és az Istenre való hagyatkozásuk valós. Csak azért veszik a fáradságot, hogy imádkozzanak Istenhez, hogy a biztonságuk megóvására kérjék Őt, a gyülekezet munkájának és a kötelességüknek a leghalványabb gondolatot sem szentelve. A munkájukban a személyes biztonság az alapelv, amely vezérli őket. Ha egy hely biztonságos, az antikrisztusok azt a helyet választják a munkához, és tényleg nagyon proaktívnak és pozitívnak fognak tűnni, megmutatva nagy »felelősségérzetüket« és »hűségüket«. Ha valamilyen munka kockázattal jár, és fennáll a veszélye, hogy a nagy vörös sárkány rájön, hogy ki végzi, kifogásokkal élnek és visszautasítják, és megtalálják a lehetőségét, hogy meneküljenek tőle. Amint veszély van, vagy amint veszély gyanúja merül fel, azon gondolkodnak, miképp húzhatnák ki magukat és hagyhatnák el a kötelességüket, a testvérekkel mit sem törődve. Csak azzal törődnek, hogy magukat kihúzzák a veszélyből. A szívükben már talán fel is készültek: amint veszély jelentkezik, azonnal eldobják a munkát, amelyet épp végeznek, nem törődve azzal, hogyan megy a gyülekezeti munka, illetve ez milyen veszteséget okozhat Isten háza érdekeinek vagy a testvérek biztonságának. Nekik az számít, hogy meneküljenek” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Kilencedik tétel (Második rész)). „Az antikrisztusok rendkívül önzők és hitványak. Nem hisznek igazi hittel Istenben, és még kevésbé hűségesek Istenhez; amikor problémával találkoznak, csak magukat védik és óvják. Semmi sem fontosabb számukra, mint a saját biztonságuk. Mindaddig, amíg élni hagyják és nem tartóztatják le őket, nem foglalkoznak azzal, hogy mekkora kár éri a gyülekezet munkáját. Ezek az emberek rendkívül önzőek, egyáltalán nem gondolnak a testvérekre, sem a gyülekezet munkájára, csakis a saját biztonságukra. Ők antikrisztusok” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Kilencedik tétel (Második rész)). Isten leleplezi, hogy az antikrisztusi természet rendkívül önző és megvetendő. Az antikrisztusok a saját érdekeiket mindenek fölé helyezik, és bármilyen helyzet adódjon is, ha valami befolyásolja az érdekeiket, nem haboznak megóvni magukat. Teljes mértékben profitorientáltak, és hiányzik belőlük a lelkiismeret és a józan ész. A „mindenki gondoskodjék magáról, az utolsót pedig vigye el az ördög” sátáni filozófiáját követik, és a Sátán teljes képét élik meg. Isten szavain és a saját viselkedésemen elgondolkodva, vajon nem egy antikrisztus önző és aljas beállítottságát tártam fel? Általában, amikor nem fenyegetett a letartóztatás veszélye, nagyon proaktívan végeztem a kötelességeimet, függetlenül attól, hogy milyen nehezek vagy fárasztóak voltak, a kötelességeim iránti hűség és az Istennek való alávetettség látszatát keltettem. De amikor a gyülekezet nagyszabású rajtaütéssel nézett szembe, és a nekem kiosztott kötelességek a saját személyes érdekeimet érintették, feltárult az önzőségem és az aljasságom. Amikor a testvérek azt javasoltak, hogy én szállítsam át Isten szavainak könyveit, át akartam adni a kötelességet valaki másnak, hogy megóvjam magam. Amikor a gyülekezet ideiglenes vezetőnek léptetett elő, ahelyett, hogy arra összpontosítottam volna, hogyan végezzem el jól a gyülekezeti munkát és hogyan vállaljam fel ezt a felelősséget, amiatt aggódtam, hogy letartóztatnak és elítélnek, sőt, még arra is gondoltam, hogy kibújok a kötelesség alól, hogy megóvjam magam. Annyira féltem a haláltól! Azt mondják, hogy az őszinteség a megpróbáltatásokban tárul fel, de vajon én őszintén viselkedtem, amikor megpróbáltatásokkal néztem szembe? Nem! Semmi mást nem tártam fel, csak önzést és őszintétlenséget! Azokra az évekre gondoltam, amikor élveztem, hogy Isten szavai öntöznek és ellátnak, de amikor a gyülekezet nagyszabású rajtaütéssel nézett szembe, és szüksége volt arra, hogy kivegyem a részem a munkából, én kifogásokat kerestem, hogy kibújjak a feladat alól, és óvjam magam. Hogyan mondhatnánk, hogy volt akár egy csepp emberi mivoltom is? Imádkoztam Istenhez, és elmondtam, hogy kész vagyok feláldozni magam Érte, és meghálálni a szeretetét, mégis, amit megéltem, az önző és megvetendő volt, és próbáltam megóvni magam. Ezzel nem becsapni próbáltam Istent? Ha ezek a tények nem tárultak volna fel, és nem ítéltek volna meg és lepleztek volna le Isten szavai, akkor továbbra sem értettem volna meg igazán az önző és magamat szolgáló sátáni beállítottságomat. Továbbra is azt gondolnám, hogy őszinte vagyok Istenhez, és hogy Ő biztosan elismer engem, és hogy amikor Isten munkája befejeződik, be fogok lépni a királyságba, és élvezni fogom Isten áldásait. Tényleg nem ismertem magam! Isten munkája annyira gyakorlatias! Azáltal, hogy a nagy vörös sárkány üldözést és letartóztatásokat hajtott végre, Isten feltárta a romlottságomat, és segített megérteni önmagamat. Ezzel Isten megmentett engem! Erre gondolva lelkiismeret-furdalást éreztem, és nem akartam többé a Sátán filozófiái szerint élni.

Később Isten szavainak egy olyan passzusára bukkantam, amely nagyon megvilágosító volt számomra. Isten azt mondja: „Ha elismered, hogy teremtett lény vagy, akkor fel kell készülnöd arra, hogy szenvedj és megfizesd az árat azért, hogy teljesítsd az evangélium terjesztésére vonatkozó kötelezettségedet és hogy megfelelően teljesítsd a kötelességedet. Az ár lehet valamilyen fizikai betegség vagy nehézség elszenvedése, vagy a nagy vörös sárkány üldöztetésének elszenvedése, vagy a világi emberek félreértésének elszenvedése, valamint a megpróbáltatások, amelyeken az ember az evangélium terjesztése során keresztülmegy: eladva, megverve és szidva, elítélve – még az is lehet, hogy megrohannak és halálos veszélybe sodornak. Lehetséges, hogy az evangélium terjesztése során meghalsz, mielőtt Isten munkája befejeződne, és nem éred meg Isten dicsőségének napját. Erre fel kell készülnötök. Ez nem kell, hogy megijesszen benneteket; ez tény. [...] Azonkívül, hogyan haltak meg az Úr Jézus tanítványai? A tanítványok közül voltak olyanok, akiket megköveztek, ló mögött húztak, fejjel lefelé megfeszítettek, öt lóval szétszaggattak – a legkülönbözőbb halálnemek érték őket. Mi okból haltak meg? Vajon törvényesen végezték ki őket a bűntetteik miatt? Nem. Az Úr evangéliumát terjesztették, de a világi emberek azt nem fogadták el, és helyette kárhoztatták, megverték, szidalmazták, sőt halálba küldték őket – így jutottak vértanúságra. [...] Valójában a testük halt meg és hunyt el így; így távoztak az emberi világból, de ez nem azt jelenti, hogy ugyanez volt a sorsuk is. Nem számít, mi volt a haláluk és a távozásuk módja, vagy hogy az miként történt, Isten nem így határozta meg ezeknek az életeknek, ezeknek a teremtett lényeknek a végső sorsát. Ezt világosan kell látnod. Éppen ellenkezőleg: ők pontosan azokon a halálnemeken keresztül kárhoztatták a világot és tanúskodtak Isten cselekedetei mellett. Ezek a teremtett lények a mindennél drágább életüket – életük utolsó pillanatát – használták, hogy Isten cselekedetei mellett tanúskodjanak, Isten nagy ereje mellett tegyenek bizonyságot, és hogy kihirdessék a Sátán és a világ felé, hogy Isten cselekedetei igazak, hogy az Úr Jézus Isten, hogy Ő az Úr és Isten megtestesült teste. Életük utolsó pillanatáig sohasem tagadták meg az Úr Jézus nevét. Vajon ez nem az e világ fölötti ítélet egyik formája volt? Arra használták az életüket, hogy kihirdessék a világnak és megerősítsék az emberi lények előtt, hogy az Úr Jézus az Úr, hogy az Úr Jézus Krisztus, hogy Ő Isten megtestesülése, hogy az egész emberiség megváltásáért végzett munkája révén maradhat fenn ez az emberiség – ez a tény örökre változhatatlan. Akik vértanúvá lettek az Úr Jézus evangéliumának terjesztése miatt, vajon milyen mértékig hajtották végre a kötelességüket? A maximális mértékig? Miben nyilvánult meg a maximális mérték? (Az életüket áldozták.) Így van, az életükkel fizették meg az árat. A család, a vagyon és a földi élettel járó anyagiak mind külsőségek; az élet az egyetlen dolog, amely az ember énjével kapcsolatos. Minden élő ember számára az élet a leginkább megbecsülésre méltó és legértékesebb dolog, és ezek az emberek tulajdonképpen képesek voltak a legdrágább kincsüket – az életüket – felajánlani azért, hogy megerősítsék és tanúsítsák Isten emberiség iránti szeretetét. Egészen a haláluk napjáig nem tagadták meg Isten nevét, sem Isten munkáját, és arra használták életük utolsó pillanatait, hogy tanúságot tegyenek e tény létezése mellett – vajon nem ez a tanúságtétel legmagasabb rendű formája? Ez a legjobb módja a kötelesség végzésének; ez az ember kötelezettségének teljesítése” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az evangélium hirdetése az a kötelesség, amit minden hívő köteles teljesíteni). Miután olvastam Isten szavait, megértettem, hogy ha valóban tisztán látjuk az élet értelmét, az élet és a halál értékét, és Isten szavai szerint élünk, akkor valóban alá tudjuk vetni magunkat Istennek, és szilárdan meg tudunk állni az Isten iránti bizonyságtételünkben a megpróbáltatások idején. Az élet mindannyiunk számára a legértékesebb dolog. Ha Istenre tudjuk bízni az életünket, akkor semmi sem győzhet le minket. Ha belegondolok, hogyan követtem Istent ezidáig, fokozatosan el tudtam engedni olyan dolgokat, mint a munka, a család, a házasság és a gazdagság, de amikor veszéllyel és az életem elvesztésének lehetőségével szembesültem, a lázadó mivoltom lelepleződött. Ki akartam bújni a kötelességeim alól, hogy megóvjam magam. Túlságosan féltem a haláltól! Az, hogy a KKP őrülten üldözi és letartóztatja a híveket, azt a célt szolgálja, hogy gyávák legyünk és rettegjünk, lemondjunk az Istenbe vetett hitünkről, feladjuk a kötelességeinket, és eláruljuk Őt, és így elveszítsük az üdvösség esélyét. Ez a Sátán cselszövése. Csak akkor győzhetjük le és szégyeníthetjük meg a Sátánt, ha az életünket Istenre bízzuk, ha alávetett szívvel, jól végezzük a kötelességeinket, függetlenül attól, hogy Isten hogyan vezényli le és rendezi el a dolgokat. Mindig azt gondoltam, hogy ha az üldöztetésben meghalok, nem fogok megmenekülni, de ez az én saját elképzelésem és képzelődésem volt. A Kegyelem Korában a római kormányzat üldözte és letartóztatta az apostolokat. Voltak, akiket karddal öltek meg, másokat pedig fejjel lefelé keresztre feszítettek. Életükkel fizettek azért, hogy terjesszék a menny királyságának evangéliumát, és az életüket arra használták, hogy tanúságot tegyenek az Úr Jézus üdvösségéről, és így elnyerték Isten jóváhagyását. Ma is sok testvért letartóztatnak és üldöznek azért, mert Isten utolsó napokbeli evangéliumát terjesztik. Kínzást és veréseket szenvednek el, amelyek rokkantsághoz vagy akár halálhoz is vezetnek, de úgy döntenek, hogy szilárdan megállnak bizonyságtételükben Isten mellett, és még halálukban sem hajlandók engedni a Sátánnak. Az ilyen halálnak van értelme. Bár a fizikai testek emberi szemszögből nézve meghalnak, a lelkük nem. Mindez Isten elrendezése szerint történik. Az életünket felajánlani, hogy tanúságot tegyünk Istenről, a tanúságtétel legmagasabb formája. Ezen elgondolkodva megvilágosodtam. Ez a mostani környezet Isten módszere volt, hogy próbára tegyen, hogy lássa, hogy ezzel az ellenséges helyzettel szembenézve úgy döntök-e, hogy jól végzem a kötelességeimet, és szilárdan megállok a bizonyságtételemben, vagy feladom a kötelességeimet, és értelmetlen életet élek. Isten figyelte a hozzáállásomat, és hogy hogyan gyakorlok. Az Úr Jézus azt mondta: „Ne féljetek azoktól, akik a testet megölik, de a lelket meg nem ölhetik. Inkább attól féljetek, aki mind a lelket, mind a testet elpusztíthatja a gyehennában” (Máté 10:28). „Aki megtalálja életét, az elveszti azt, aki pedig elveszti életét énértem, az megtalálja azt” (Máté 10:39). Az életem Isten kezében van. Bár a Sátán bebörtönözhet és árthat a testemnek, nem tudja irányítani a sorsomat és a rendeltetési helyemet. Minden ember élete Isten kezében van, és mindent, amit megtapasztalunk, Ő megfelelően elrendezett. Ha lemondanék a kötelességeimről, hogy megóvjam magam, azzal elárulnám Istent, és elveszíteném az esélyemet az üdvösségre. Isten adott nekem életet, és hozott engem erre a világra, ezért van egy küldetésem, amit végre kell hajtanom. Az, hogy képes vagyok követni a Teremtőt és jól végezni a teremtett lényként rám háruló kötelességeket, azt jelenti, hogy az életem nem hiábavaló! Isten szavai megihlették a szívemet. Nem számít, mit hoz a jövő, egy teremtett lény számára tökéletesen természetes és indokolt, hogy alávesse magát a Teremtőnek. Kész voltam Istenre bízni az életemet, megtenni, amit tudok, és jól végezni a kötelességeimet. Később, hogy gyorsan helyreállítsuk a gyülekezeti életet, összehívtunk egy összejövetelt a gyülekezet diakónusaival. Közösséget vállaltunk arról, hogy hogyan tartsunk ki a kötelességeink mellett a megpróbáltatások idején, arról, hogy mi Isten szándéka azzal, hogy üldözéssel és letartóztatásokkal szembesít minket, és különböző feladatokat is végrehajtottunk. Két hónappal később a testvérek gyülekezeti élete fokozatosan visszatért a normális kerékvágásba.

Egy novemberi napon hirtelen azt a hírt kaptuk, hogy Li Csung gyülekezetvezetőt és tizenöt másik testvért erőszakkal letartóztattak és elvittek a rendőrök. A szívem újra összeszorult, és még nagyobb gyűlöletet éreztem a KKP, a démon iránt. Másnap reggel sürgősen megbeszéltük a munkatársakkal azt a problémát, hogy az Isten szavait tartalmazó könyveket biztonságba kellett helyezni. Mivel csak én ismertem az új helyszínt, az a döntés született, hogy én szállítom a könyveket az új helyre. Azonban azt gondoltam magamban: „Ezen az úton mindig mindenhol járművek és kamerák vannak, lehetetlen kikerülni őket. Ha a költöztetés közben lebukom, az megdönthetetlen bizonyíték lesz, és biztosan elítélnek. Mi van, ha halálra gyötörnek? Ez túl veszélyes! Talán valaki másnak kellene mennie.” De éppen amikor ezt akartam javasolni, meggondoltam magam, és nem mondtam semmit. Ebben a kritikus pillanatban még mindig a személyes biztonságomat tartottam szem előtt. Mégis miféle hűséget mutattam így? Túlságosan féltem a haláltól! Az életem Isten kezében van, nem az én irányításom alatt. Hűségesnek kellett lennem Istenhez. Erre gondolva imádkoztam Istenhez: „Istenem! Olyan önző és hitvány vagyok! Megint megpróbáltam elhárítani a kötelességeimet. Most már kész vagyok Rád bízni az életemet. Kérlek, vezess engem, hogy ebben a döntő pillanatban jól végezzem a kötelességeimet, és biztonságosan átszállítsam a könyveket!” Ebben a pillanatban eszembe jutott Isten néhány szava: „A kötelességeddel és azzal, ami a te dolgod – sőt ezen felül az Istentől kapott megbízatással és a kötelezettségeddel, valamint az olyan fontos munkával, amely kívül esik a kötelességeden, de meg kell tenned, olyan munkával, amelyet elrendeztek számodra, és amelynek elvégzésére név szerint elhívtak – meg kell fizetned az árat, bármilyen nehéz is legyen az. Még akkor is, ha a legteljesebb mértékben be kell vetned magad, még akkor is, ha üldöztetés fenyeget, és még akkor is, ha ez az életedet veszélyezteti, ne sajnáld az árát, hanem ajánld fel hűségedet és vesd alá magad mindhalálig” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Miért kell az embernek az igazságra törekednie). Isten szavai hitet és erőt adtak nekem. Isten szándéka volt abban a kötelességben, amit aznap kaptam, és hogy letartóztatnak-e, vagy sem, azt is Isten rendelte el. Mivel abban a pillanatban az volt a legmegfelelőbb, ha én szállítom át Isten szavainak könyveit, feltétel nélkül alá kellett vetnem magam. Később mindenki együttműködésével sikeresen elszállítottam a könyveket a biztonságos helyre.

Ezen a tapasztalaton keresztül szereztem néhány felismerést. Amikor veszélyes helyzetben voltam, Isten szavai hitet és bátorságot adtak nekem, és lehetővé tették, hogy kitartsak a kötelességeimben. Ugyanakkor megláttam, hogy mennyire félek, és mennyire felértékelem a saját életemet. Némileg megértettem az önző és profitorientált sátáni beállítottságomat, és tisztábban láttam a halált, kevésbé féltem tőle. Megszilárdult a hitem, hogy Istent kövessem, és értelmes életre törekedjek. Ezeket a felismeréseket egy kényelmes környezetben nem tudtam volna megszerezni.