2018. júniusában a vezetők elrendezték, hogy én tanítsam színjátszásra a testvéreket. Nagyon boldog voltam. Azt gondoltam: „Úgy tűnik, a színészi képességeim elnyerték a vezetők elismerését, így hát lelkesen együtt kell működnöm.” Eleinte csak a csapatunkban lévő testvéreket tanítottam be a szerepükre. Később azonban a rendező megszervezte, hogy két nővérrel együttműködve képezzek más országokból származó színészeket, és szervezzek tanulócsoportokat. Ettől még boldogabb lettem, és bárhová mentem, emelt fővel jártam. Valahányszor a testvérek kérdéseket tettek fel a színészettel kapcsolatban, nem tudtam magamban tartani az örömömet, amikor láttam a szemükben az irigységet és a csodálatot. 2024 januárjában a vezetők elrendezték, hogy én játsszam a főszereplőt egy filmben. Izgatott lettem a hír hallatán, de egy kicsit aggódtam is. „A múltban mindig negatív szereplőket játszottam, és még ha pozitív szerepeket kaptam is, azok csak kisebb szerepek voltak, és csak rövid ideig voltam a képernyőn. De ezúttal én vagyok a főszereplő. Ez a szerep olyan fontos; ha elrontom, az nagyon kínos lesz! Ráadásul a film főszereplője sok olyan érzelmi élményen megy keresztül, amiben nekem még sosem volt részem. Ha nem sikerül jól eljátszanom, nem fognak lenézni a testvérek? Azt fogják mondani, hogy noha színészként végzem a kötelességemet annyi éve, sőt, még másokat is tanítok a színészetre, én magam nem is tudok jól játszani, és a képességeim egyszerűen nem ütik meg a mércét.” De aztán arra gondoltam: „Az, hogy a vezetők felkértek a főszerepre, azt mutatja, hogy elismerik a színészi képességeimet, és úgy hiszik, képes vagyok erre a szerepre. Ha bármilyen nehézségem akad, majd lassan, titokban, egyedül fogom megoldani; nem engedhetem, hogy a testvérek lenézzenek. Különben is, ennek a szerepnek az eljátszása azt jelenti, hogy Isten felemel engem. Hallgatnom kell a lelkiismeretemre, és nem bújhatok ki a kötelességem alól.” Így hát csatlakoztam a testvérekhez, és belevetettük magunkat a próbákba és a forgatásba.

Egy érzelmes jelenet során egyszerűen nem tudtam beleélni magam a szerepbe, és szorongani kezdtem. „Ez egy igazán fontos jelenet. Ha nem játszom jól, mit fognak gondolni rólam a testvérek? Még sosem csináltam ehhez hasonló jelenetet, és néhány részletet nem igazán értek. Mit csináljak?” Sietve elkezdtem hasonló filmrészleteket és videókat nézni, rettegve attól, hogy fel fogom tartani a forgatást, mert nem találom a megfelelő érzelmet. Egy testvér észrevette a nehézségemet, és azt javasolta: „Ha nem vagy benne biztos, hogyan kell eljátszani ezt a részt, megkérdezhetnéd azokat a testvéreket, akik korábban már játszottak pozitív szerepeket. Ők biztosan ismernek néhány részletet, és ez irányt mutathatna neked az alakításodban.” Ezt hallva arra gondoltam: „Megkérdezni őket? Hogyan tudnám félretenni a büszkeségemet? Rendben volt akkor segítséget kérni, amikor még csak kisebb szerepeket játszottam, de ezúttal én vagyok a főszereplő. Azért kaptam meg a főszerepet, mert jó színész vagyok. Ha segítséget kérek, mit fognak gondolni rólam a testvérek, amikor rájönnek? Biztosan azt fogják mondani: »Semmit sem értesz, és nem is játszol valami jól!« Különben is, korábban én voltam az, aki betanította nekik a szerepüket. Ha most tanácsot kérek tőlük, az nem azt fogja mutatni, hogy gyengék a színészi képességeim, és minden, amit korábban tanítottam nekik, csak elmélet volt? Akkor mindenki tényleg átlátna rajtam.” Bár azt mondtam, hogy megfogadom a tanácsot, valójában nem fordultam kérdésekkel senkihez. Később a rendező többször is emlékeztetett, hogy kérjek segítséget a testvérektől, de a megszégyenüléstől való félelem mindig visszatartott. Hogy a többiek ne nézzenek le, törtem a fejem, hogyan korbácsolhatnám fel az érzelmeimet, sőt utánoztam a nem hívő színészek játékát. Azt gondoltam: „Bármi áron is, de jól kell megcsinálnom ezt a jelenetet. Nem engedhetem, hogy kiderüljön, hogy nem elég jók a színészi képességeim. Ha ezt elrontom, teljesen megszégyenülök!” A forgatás alatt mindent beleadtam, hogy kihozzam magamból az érzelmeket, de az alakításom mégis kudarcba fulladt. A rendező látta, hogy küszködöm, és beszélgetett velem a jelenetben megjelenő érzelmekről. Hogy az emberek ne vegyék észre, hogy a színészi képességeim nem ütik meg a mércét, azt mondtam: „Már ismerem ezeket az érzelmeket. Csak még nem érzem át őket teljesen. Még egy kis időre van szükségem, hogy beleéljem magam.” De bármivel is próbálkoztam, semmi sem működött jól. A felvétel után a rendező azt mondta, hogy az alakításom erőltetett, feszült és túl melankolikus. Borzasztóan éreztem magam, amikor ezt hallottam. Jól akartam eljátszani a szerepet, de korábban ritkán próbáltam beleélni magam egy ilyen típusú karakter gondolkodásmódjába és érzelmeibe, ezért egyszerűen nem tudtam jól csinálni. Tudtam, hogy segítséget kellene kérnem a testvérektől, de egyszerűen idegenkedtem attól a gondolattól, hogy mástól kérjek segítséget. „Végtére is, korábban én tanítottam másokat színjátszásra, most pedig én vagyok a főszereplő. Nem engedhetem, hogy mindenki lássa az alkalmatlanságomat. Hagyjuk! Majd egyedül megtanulom, hogyan kell csinálni. Egyszerűen nem éreztem át eléggé most az érzelmeimet. Ha kapok egy kis időt, hogy beleéljem magam, ezek a problémák megoldódnak.”

Egy alkalommal a rendező megkeresett egy nővért, aki korábban már játszott főszerepet, hogy megbeszéljük a színészi játékunkkal kapcsolatos problémákat, és hogy megossza velünk, mit tanult az alakításaiból. De én nem igazán figyeltem. Azt gondoltam: „Régebben én vezettem a többieket a tanulásban, most pedig fordítva van: idehozták ezt a nővért, hogy megtanítson színészkedni. Ez mélységesen megalázó! Ha alapvető színészi kérdéseket teszek fel neki, mit fog gondolni rólam? Vajon nem azt fogja mondani, hogy még azokat a színészi technikákat sem sajátítottam el, amiket annyi éven át tanítottam mindenkinek, és hogy minden, amit mondtam, csak elmélet volt? Teljesen megszégyenülök!” Így, bár ott ültem és hallgattam, belül gyötrődtem. Nagyon szerettem volna megnyílni a nehézségeimmel kapcsolatban, és beszélgetni a nővérrel, de azt gondoltam: „Ha elmondom neki a nehézségeimet, azonnal átlát majd rajtam, nem? Szó sem lehet róla! Nem mondhatok semmit.” Így hát egyszerűen nem tudtam rávenni magam, hogy bármit is kérdezzek, semmit sem fogadtam be abból, amiről beszélt, és csak azt akartam, hogy legyen már vége az egésznek. Később, amikor újra elkezdtünk forgatni, a problémáim még mindig nem oldódtak meg. A forgatás nagyon lassan haladt. Az eredeti forgatási terv folyamatosan csúszott. Néhány már befejezett jelenethez utólag hozzá kellett venni, vagy akár teljesen újra kellett őket forgatni, mert az alakításom és az érzelmeim nem voltak megfelelőek. Amikor elkészült az első nyersvágás, megdöbbentem, amikor megláttam a megvágott videót. Az arckifejezésem szánalmas volt, az alakításom pedig erőltetett és természetellenes. Egyáltalán nem hoztam ki a karakter alapvető tulajdonságait. Sőt, kissé siralmasnak és gerinctelennek tűntem. Az alakítás egyáltalán nem tudta elérni azt a hatást, hogy bizonyságot tegyen Istenről. Különösen szíven ütött, amikor egy nővér azt mondta: „Láttam, hogy szomorúan sírsz, de egyszerűen nem hatott meg.” Teljesen megdöbbentem. Azt gondoltam: „De hát olyan keményen dolgoztam. Miért így sikerült? Mit fognak gondolni rólam a testvérek? Biztosan azon fognak tűnődni, hogy hogyan is kaphattam meg a főszerepet, amikor a színészi játékom nem valami jó!” Azokban a napokban kerültem a testvéreket, valahányszor csak megláttam őket. Túlságosan szégyelltem magam ahhoz, hogy bárki szemébe nézzek. Nagyon csüggedt voltam, és nem volt energiám a kötelességemhez. Később elgondolkodtam magamon. Tudtam, hogy vannak hiányosságaim, de egyszerűen tudtam rávenni magam, hogy megnyíljak másoknak. Mi volt a gyökere ennek a problémának?

Egyszer a lelki áhítatom során elolvastam egy szakaszt Isten szavaiból, és valamennyire megértettem az állapotomat. Mindenható Isten azt mondja: „Az emberek eredendően teremtett lények. Vajon elérhetik a teremtett lények a mindenhatóságot? Elérhetik a tökéletességet és a hibátlanságot? Vajon képesek mindenben jártasságot elérni, mindent megérteni, mindent tisztán látni, és képesek-e mindenre? Nem képesek. Ellenben az emberekben van egy romlott beállítottság, egy végzetes gyengeség: amint elsajátítanak egy készséget vagy szakmát, úgy érzik, hogy rátermettek, hogy státusszal és értékkel rendelkező emberek, illetve szakemberek lettek. Nem számít, mi az igazi mércéjük, mindannyian szeretnék magukat valamilyen nevezetes vagy kivételes egyéniségnek beállítani, valamiféle ismert alakká válni és elhitetni másokkal, hogy tökéletesek és hibátlanok, egyetlen hibájuk sincs; azt szeretnék, hogy más emberek ügyes, hatalmas, kivételes, híres és nagyszerű egyénnek lássák őket, nagyszerű és hatásos imázzsal, azzal a képességgel, hogy bármit meg tudnak tenni, és nincs olyan, amire ne lennének képesek. Úgy érzik, hogy ha mások segítségét kérnék, akkor alkalmatlannak és alsóbbrendűnek tűnnének, és az emberek lenéznék őket. Ezért mindig meg akarják őrizni a látszatot. Vannak, akik, ha megkérik őket valamire, azt mondják, hogy tudják, hogyan kell csinálni, holott valójában nem tudják. Utána titokban utánanéznek, és megpróbálják megtanulni, hogyan kell csinálni, de kiderül, hogy több napos tanulmányozás után sem értik, hogyan kell csinálni. Amikor megkérdezik tőlük, hogy haladnak vele, azt mondják: »Majdnem kész, majdnem!« De a szívük mélyén azt gondolják: »Még a közelében sem tartok, hogy kész legyen, fogalmam sincs, nem tudom, mit kell tennem! Nem engedhetem, hogy kibújjon a szög a zsákból, továbbra is álcáznom kell magam, nem hagyhatom, hogy az emberek lássák a hiányosságaimat és a tudatlanságomat, nem hagyhatom, hogy lenézzenek!« Milyen probléma ez? Ez szenvedés, csak hogy mindenáron próbálják megőrizni a látszatot. Miféle beállítottság ez? Az ilyen emberek arroganciája nem ismer határokat, minden józan eszüket elvesztették. Nem akarnak olyanok lenni, mint mindenki más, nem akarnak hétköznapi, normális emberek lenni: szuperemberek, kivételes egyéniségek, rátermettek akarnak lenni. Ez hatalmas probléma! Ami a normális emberi mivoltban lévő gyengeségeket, hiányosságokat, tudatlanságot, ostobaságot és a megértés hiányát illeti, mindezeket beburkolják, és nem engedik, hogy mások lássák – folyamatosan álcázzák magukat. [...] Mondjátok meg Nekem, vajon az ilyen típusú emberek nem élnek mindig ködben? Vajon nem álmodnak? Nem ismerik önmagukat, nem tudják, kik ők, és nem tudják, mi a normális emberi mivolt megélése. Sosem tették azt, amit az embereknek tenniük kellene, két lábbal a földön járva, és sosem éltek úgy, mint egy normális ember. Mindig ködben, zavaros fejjel élnek; nem gyakorlatias módon végzik a dolgokat, hanem mindig a képzelődéseik szerint élnek. Ez bajt jelent. Nem tudják, hogyan viseljék magukat, és az általuk választott életút helytelen” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az öt feltétel, amelynek teljesülnie kell, hogy az ember az Istenbe vetett hit helyes útjára lépjen). Szíven ütött, amikor elolvastam Isten szavait. Az állapotom pontosan az volt, amit Isten leleplezett. Isten azt mondja, hogy amint az emberek elsajátítanak egy készséget, úgy gondolják, hogy rátermettek, és fenn akarják tartani a látszatot, szakértőként tüntetve magukat. Még ha vannak is hiányosságaik, nem hajlandók másoktól segítséget kérni, mert azt hiszik, ez olyan gyengeség, ami miatt mások lenézik majd őket. Ezért álcát öltenek. Vajon nem pontosan ilyen ember voltam én is? A szakértői piedesztálra emeltem magam, és nem tudtam lejönni onnan. Azt hittem, az, hogy megkaptam a film főszerepét, azt mutatja, hogy jók a színészi képességeim, így amikor nehézségekbe ütköztem, megpróbáltam egyedül rájönni a dolgokra ahelyett, hogy segítséget kértem volna, mert úgy éreztem, megalázó lenne számomra, ha másokat kérdeznék. Hogy mások ne lássanak át rajtam, és ne nézzenek le, nem voltam hajlandó megnyílni a hiányosságaimról és a nehézségeimről. Ennek eredményeként sosem találtam meg a megfelelő érzelmet a forgatás alatt. Egy testvér emlékeztetett, hogy kérdezzem meg a tapasztalt testvéreket, de aggódtam, hogy rájönnek, még egy ilyen kis problémát sem tudok megoldani, és hogy lenéznek majd, ezért nem kérdeztem. Amikor a rendező látta, hogy küszködöm, megpróbált segíteni nekem elemezni a karakter érzelmeit. De féltem, hogy le fog nézni, ezért kifogást kerestem, mondván, hogy azért nem tudom megcsinálni, mert nem érzem át eléggé az érzelmeket. Vagyis azt sugalltam, hogy nem a színészi játékommal van a baj – ha megfelelően át tudnám érezni az érzelmeket, biztosan el tudnám játszani a jelenetet. Folyton a tekintélyemet próbáltam védeni, mert nem akartam, hogy bárki is azt mondja, nem tudom megcsinálni. Később, amikor a rendező bevont egy nővért, hogy ossza meg a színészi tapasztalatait, még erősebben éreztem, hogy ha megnyílok és kérdéseket teszek fel neki, azzal még több hiányosságomat leplezném le. Így, bár sok kérdésem volt, amit fel akartam tenni, egyszerűen bírtam rávenni magam, hogy kinyissam a szám. Újra és újra álcáztam magam és álarcot öltöttem. Ez ahhoz vezetett, hogy a problémáim sosem oldódtak meg, és a folyamatos extra jelenetek késleltették a film haladását. Isten azt mondja: „Miféle beállítottság ez? Az ilyen emberek arroganciája nem ismer határokat, minden józan eszüket elvesztették. Nem akarnak olyanok lenni, mint mindenki más, nem akarnak hétköznapi, normális emberek lenni: szuperemberek, kivételes egyéniségek, rátermettek akarnak lenni. Ez hatalmas probléma!” Mindig is azt gondoltam, hogy mivel én vagyok a főszereplő, és mindig is én tanítottam a testvéreket színjátszásra, ez azt jelenti, hogy én vagyok az egyik legjobb, így nem hagyhatom, hogy bárki meglássa a hiányosságaimat vagy a gyengeségeimet. Olyan arrogáns voltam! Csak egy teremtett lény vagyok; teljesen normális, hogy vannak hiányosságaim. Különben is, ritkán játszottam pozitív szerepeket. Helyesen kellett volna kezelnem azt, hogy nem tudom eljátszani a szerepet és nehézségeim vannak, meg kellett volna nyílnom, és segítséget kellett volna kérnem a testvérektől. Csak így pótolhattam volna a hiányosságaimat, és végezhettem volna jól a kötelességemet. De annyira arrogáns voltam, hogy teljesen észszerűtlenül viselkedtem. Azt gondoltam, hogy mivel másokat képeztem és én játszom a főszerepet, jobb vagyok mindenki másnál, és minden szempontból felül kell múlnom őket. Így hát folyton álcáztam magam és színleltem. Végül nemcsak hogy nem végeztem jól a kötelességemet, de a gyülekezet munkáját is késleltettem. Ezt felismerve mély bűntudatot éreztem, és Istenhez imádkoztam: „Istenem, olyan arrogáns voltam! Ebben az időszakban nem tudtam szembenézni a saját problémáimmal és hiányosságaimmal. Folyton az álcázás és színlelés állapotában éltem, és súlyosan késleltettem a film haladását. Ó, Istenem, kész vagyok bűnbánatot tartani. Kérlek, vezess engem, hogy mélyebben elgondolkodjam magamon, és tanuljak a leckéből!”

Egy nap elolvastam Isten következő szavait, és még jobban megértettem magamat. Mindenható Isten azt mondja: „Függetlenül a körülményektől, függetlenül attól, hogy milyen kötelességet végez, egy antikrisztus megpróbálja azt a benyomást kelteni, hogy ő nem gyenge, hogy mindig erős, tele van hittel és soha nem negatív, hogy az emberek soha ne lássák a valódi érettségét vagy valódi hozzáállását Istenhez. Igazából a szíve mélyén tényleg azt hiszi, hogy nincs semmi, amit ne tudna megtenni? Őszintén elhiszi, hogy nincsenek gyengeségei, hogy nincs benne negativitás és nem jellemzik őt a romlottság feltárulásai? Egyáltalán nem. Jól tud színészkedni, és ügyesen leplezi a dolgokat. Az erős és ragyogó oldalát szereti megmutatni az embereknek; nem akarja, hogy lássák azt az oldalát, amely gyenge és igazi. A célja nyilvánvaló: egész egyszerűen az, hogy megőrizze a hiúságát és a büszkeségét, hogy megóvja a helyét az emberek szívében. Úgy gondolja, hogy ha mások előtt nyíltan beszél a saját negativitásáról és gyengeségéről, valamint a lázadó és romlott oldaláról, az súlyos károkat fog okozni a státuszának és a hírnevének, és több gondot fog okozni, mint amennyit megér. Ezért inkább meghalna, mint hogy beismerje, van, amikor gyenge, lázadó és negatív. Még ha el is jön a nap, amikor mindenki meglátja a gyenge és lázadó oldalát, amikor meglátják, hogy romlott és semmit sem változott, akkor is tovább folytatja a színjátékot. Azt gondolja, hogy ha beismeri, hogy vannak romlott beállítottságai, hogy hétköznapi ember, olyasvalaki, aki jelentéktelen, akkor elveszíti helyét az emberek szívében, elveszíti a többiek imádatát és rajongását, és ezáltal teljesen kudarcot vall. És ezért, bármi is történjék, nem fog megnyílni az emberek előtt; bármi is történjék, nem fogja átadni a hatalmát és a státuszát senkinek; ehelyett, amennyire csak lehet, megpróbál majd versenyezni, és soha nem adja fel” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Kilencedik tétel (Tizedik rész)). Isten azt mondja, hogy a hírnevük és státuszuk védelme érdekében az antikrisztusok soha nem nyílnak meg másoknak a negatív, gyenge, lázadó vagy romlott oldalukról. Úgy hiszik, hogy ha így tennének, alacsonyabb rendűnek tűnnének, és ezzel elveszítenék a státuszukat, valamint a mások szívében róluk kialakult jó képet. Lépten-nyomon álcázzák magukat és színlelnek, és még ha mások át is látnak rajtuk, tovább folytatják az álcázást. Amit kimutattam, az szintén egy antikrisztus beállítottsága volt. Folyton olyan sátáni mérgek szerint éltem, mint „az embernek úgy kell a büszkesége, mint fának a kéreg” és „a tekintély felbecsülhetetlen”, és úgy éreztem: semmiképpen hagyhatom, hogy az emberek lenézzenek, és fenn kell tartanom bennük a jó benyomást rólam. Emlékszem, anyukám gyakran mondta nekem kiskoromban: „mindig a legjobb arcodat mutasd.” „Vajon nem arról szól az ember egész élete, hogy a tekintélyét megtartsa? Nem hagyhatjuk, hogy az emberek lenézzenek minket. Bármit megér, hogy elnyerd az emberek csodálatát.” Mivel anyám így nevelt, lépten-nyomon védtem a büszkeségemet, és mindig a legjobb oldalamat próbáltam mutatni másoknak. Még ha nem is értettem, vagy nem tudtam, hogyan kell megcsinálni valamit, úgy tettem, mintha tudnám, és kényszerítettem magam, hogy megcsináljam. Ugyanígy volt ez azután is, hogy elkezdtem hinni Istenben. Amikor a vezetők elrendezték, hogy tanítsam a testvéreket a színjátszásra, és megszervezzem a közös tanulást, láttam, hogy mindenki felnéz rám, és kezdtem elhinni, hogy a színészi képességeim már kiforrottak. Amikor ezúttal megkaptam a főszerepet, nem mertem csak úgy segítséget kérni senkitől, még akkor sem, amikor nehézségeim voltak. Minden erőmmel álcáztam magam, rettegve attól, hogy lerombolom a testvérek szemében rólam kialakult jó képet. Később, amikor a rendező meghívott egy nővért, hogy ossza meg a tapasztalatait és segítsen nekem, nem voltam hajlandó megnyílni és segítséget kérni, bár nyilvánvalóan sok nehézségem volt, és mindezt azért, hogy megóvjam a jó imidzsemet. Mivel nem tudtam beleélni magam a szerepbe, súlyosan késleltettem a film haladását. A kötelességemben nemcsak hogy nem magasztaltam fel Istent, és nem tettem Róla bizonyságot, hanem ehelyett folyton a testvérek szemében rólam kialakult jó képet védtem. Még a forgatás késleltetésére is hajlandó voltam, ahelyett, hogy elfogadtam volna a nővér segítségét. Teljesen híján voltam a lelkiismeretnek és a józan észnek! Egy antikrisztus útján jártam! Ha így folytatnám, a végén Isten visszautasítana és kiiktatna. Gyorsan meg kellett változtatnom azt, ami a törekvésemet motiválja, és abba kellett hagynom az imidzsem és a státuszom védelmezését. Istenhez imádkoztam: „Mindenható Isten! Te még mindig lehetőséget adsz nekem, hogy végezzem a kötelességemet. Ez a Te nagy irgalmad. Nem lázadhatok tovább Ellened, és nem szállhatok szembe Veled. Kérlek, vezess engem, hogy meg tudjak nyílni, becsületes ember lehessek, jól végezhessem a kötelességemet, és eleget tegyek Neked!”

Később történtek bizonyos változtatások a forgatókönyvben, és a filmet újra kellett forgatni. Az Egyház megengedte, hogy továbbra is én játsszam a szerepet. Hálás voltam, de mélységesen szégyelltem is magam. Elhatároztam, hogy őszintén bűnbánatot tartok, kiigazítom a gondolkodásmódomat, és mindent beleadok a munkába. Egy nap elolvastam egy szakaszt Isten szavaiból, és találtam egy utat a gyakorláshoz. Mindenható Isten azt mondja: „Mondjátok meg Nekem, hogyan lehettek hétköznapi és normális emberek? Hogyan tudjátok, ahogy Isten mondja, elfoglalni a teremtett lény megfelelő helyét, nem próbálva valami nagy alaknak vagy emberfeletti lénynek lenni? Hogyan kellene gyakorolnotok, hogy hétköznapi és normális emberek legyetek? Hogyan érhető ez el? Ki szeretne beszélni? (Először is el kell ismernünk, hogy hétköznapi emberek vagyunk, nagyon átlagos emberek, és hogy sok dolog van, amit nem fogunk fel, nem értünk, és nem látunk át. El kell ismernünk, hogy romlottak és hiányosak vagyunk. Ezután őszinte szívvel kell rendelkeznünk, és gyakran Isten elé kell járulnunk keresni.) Először is, ne adj magadnak címet, és ne hagyd, hogy az korlátok közé szorítson, azt mondva: »Én vagyok a vezető, én vagyok a csoportvezető, én vagyok a felügyelő, vagy én vagyok a legnagyobb szakértelemmel bíró és a szakmailag legképzettebb személy a területen.« Ne feszélyezzen a magadnak adott cím. Amint ez megtörténik, szorosan megkötöz téged; hatással lesz a szavaidra és a tetteidre, valamint a normális gondolkodásodra és az ítéleteidre. Meg kell szabadítanod magad a státusz e korlátaitól. Először is, szállj le e hivatalos cím pozíciójáról, és foglald el egy hétköznapi ember helyét! Akkor a gondolkodásmódod némileg normálissá válik. Azt is el kell ismerned: »Nem tudom, hogyan kell ezt csinálni, és azt sem értem – kutatnom és tanulnom kell«, vagy: »Ezt még sosem tapasztaltam, így nem tudom, mit tegyek.« Amikor ki tudod mondani, amit valójában gondolsz, és így becsületesen beszélsz, normális józan ésszel fogsz rendelkezni. Ha hagyod, hogy mások megismerjék a valódi énedet, normális képük lesz rólad, és nem kell megjátszanod magad. Többé nem érzed majd, hogy nagy nyomás nehezedik rád, és képes leszel normálisan kommunikálni másokkal. Így élni szabad és könnyű. Aki úgy érzi, hogy az élet túl fárasztó, az csak magát okolhatja. Ne tettess és ne takargass semmit! Először is, tárd fel, mit gondolsz a szívedben, és a valódi gondolataidat, hogy mindenki tudjon róluk, és megértse őket! Ily módon az aggodalmaid, valamint a közted és mások közötti gátak és gyanakvások mind megszűnnek. Ezenkívül van még valami, ami megkötöz téged, mégpedig az, hogy mindig a csapat fejének, vezetőnek vagy munkásnak tartod magad, valakinek, akinek címe, státusza és rangja van – ha aztán azt mondod, hogy ezt nem érted, és arra képtelen vagy, az nem önmagad lealacsonyítása? Amikor elengeded ezeket a béklyókat a szívedben, amikor nem tekintesz többé vezetőként vagy munkásként magadra, és amikor nem gondolod azt, hogy jobb vagy másoknál, hanem inkább úgy érzed, hogy hétköznapi ember vagy, ugyanolyan, mint mindenki más, és hogy vannak területek, ahol rosszabb vagy másoknál, akkor, amikor ezzel a gondolkodásmóddal beszélsz az igazságról és a munkával kapcsolatos ügyekről, mind az eredmények, mind a légkör más lesz. [...] Mindenki átlagos ember, legyenek akár vezetők és dolgozók, akár testvérek. Mindannyiuknak gyakorolniuk kellene ezt az alapelvet. Mindenkinek van része és felelőssége Isten szavainak gyakorlásában. Lehetsz vezető, dolgozó, a csapat feje, felügyelő, vagy egy olyan ember, akit a csoportból nagyra tartanak. Nem számít, ki vagy, meg kell tanulnod így gyakorolni. Vedd le a glóriát és címet, amelyeket a fejeden viselsz, vedd le a koronákat, amelyeket mások aggattak rád. Ekkor könnyűnek fogod találni, hogy normális emberré válj, és könnyedén, a lelkiismeret és az értelem alapján fogsz cselekedni. Természetesen ez után nem elég egyszerűen elismerni, hogy nem érted és nem tudod. Nem ez a végső megoldás, amely megoldja a problémákat. Mi a végső megoldás? Vidd Isten elé az ügyeket és nehézségeket, hogy imádkozz és keress. Nem elég, ha az ember csak egyedül imádkozik. Ehelyett mindenkivel együtt imádkoznod kell ezzel az üggyel kapcsolatban, és vállalnod kell ezt a felelősséget és kötelezettséget. Ez csodálatos módja a dolgok intézésének! El fogod kerülni, hogy azt az utat járd, amelyen nagyszerű alak és emberfeletti próbálsz lenni. Ha meg tudod ezt tenni, öntudatlanul is elfoglalod a teremtett lény megfelelő helyét, és megszabadítod magad annak az ambíciónak és vágynak a korlátozásaitól, hogy emberfeletti és nagyszerű alak legyél” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Isten szavainak becsben tartása az Istenbe vetett hit alapja). Isten szavai kristálytisztává tették a dolgot. Én csak egy aprócska teremtett lény vagyok. Sosem tanultam professzionális színészetet. Azzal, hogy ma Isten házában színészként végezhetem a kötelességemet, Isten felemelt engem, és nem tehetném ezt, ha nem világosítana meg és adna nekem útmutatást a Szentlélek. Emlékszem egy forgatásra, ahol az érzelmeim nem voltak elég gazdagok. Mindent megpróbáltam, de hiába. Nem tehettem mást, mint hogy buzgón imádkoztam Istenhez. Később Isten vezetésével beleéltem magam a szerepbe, és a forgatás sikeres lett. Soha nem sikerült volna jól eljátszanom, ha Isten nem világosít meg és nem ad útmutatást. Most el kell engednem a büszkeségemet és a státuszomat, egyenesen szembe kell néznem a hiányosságaimmal, és meg kell tennem minden tőlem telhetőt azokban a dolgokban, amelyekre képes vagyok, és ha valamit nem tudok megcsinálni vagy nem értek, többször kell segítséget kérnem a testvérektől, valamint többet kell imádkoznom és Istenre hagyatkoznom. Így hát készítettem egy listát az alakításommal kapcsolatos problémákról, és elküldtem néhány testvérnek, a segítségüket kérve. Abban a pillanatban, hogy elküldtem az üzenetet, úgy éreztem, mintha egy hatalmas súly esett volna le a vállamról, és a szívem megnyugodott. Nagyon gyorsan megkaptam a válaszaikat. Mindannyian adtak néhány javaslatot a problémáimra, és azt is megosztották, hogyan találják meg a megfelelő érzelmeket a forgatás során. Több utat is felvázoltak nekem a gyakorláshoz, és arra bátorítottak, hogy lelkiismeretesen játsszam el a szerepet. Mélyen meghatódtam, és nagy melegséget éreztem, amikor a javaslataikat és a bátorításukat olvastam. A tanácsaik sokat segítettek nekem, és ekkor már tudtam, hogyan oldjam meg a problémákat az alakításomban.

Gyorsan belevetettem magam az új forgatási időszakba. Amikor ismét az érzelmes jelenetek forgatására került sor, követtem a módszereket, amelyeket a testvérek tanítottak nekem, és előzetesen megbeszéltem a rendezővel az alakítás konkrét részleteit. Amikor nem tudtam beleélni magam a szerepbe, megnyíltam ezzel kapcsolatban, és a rendező meg a testvérek mind odajöttek, és segítettek nekem. A forgatás után elküldtem a videót a testvéreknek, és megkérdeztem tőlük, milyen problémák maradtak még az alakításomban. Amikor rámutattak a problémákra, gyorsan kiigazításokat végeztem és javítottam rajtuk. Amikor legközelebb játszottam, az érzelmeim sokkal gazdagabbak voltak. Gyorsan bele tudtam élni magam a szerepbe, és a forgatás eredményei sokkal jobbak lettek, mint korábban. Néhány részlet nagyon megindító volt a testvérek számára, akik megnézték őket, és a forgatás menete jelentősen felgyorsult.

Most már, valahányszor nem értek valamit, és felmerül bennem, hogy álcázom magam és színlelek, tudatosan gyakorlom, hogy becsületes ember legyek. Megnyílok a problémáimmal kapcsolatban, és a testvérekkel együtt keresem az alapelveket és a továbblépés útjait, és azok a problémák, amiket nem értek, gyorsan megoldódnak. Ezen a tapasztalaton keresztül rájöttem, hogy a színlelés és az álca nem old meg semmilyen problémát. Csak úgy tudod megoldani a problémákat és jól végezni a kötelességedet, ha Isten szava szerint gyakorolsz, őszintén megnyílsz, és becsületes ember vagy; csak akkor lehet igazi békesség és megnyugvás a szívedben. Istennek legyen hála!