Régebben tervezői munkát végeztem a gyülekezetben. Idővel, ahogy elkészítetttem mindenféle dizájnokat és képeket, a képességeim jelentősen fejlődtek, és csoportvezetőnek választottak. Azt gondoltam magamban: „Az a tény, hogy engem választottak csoportvezetőnek, azt jelenti, hogy van képességem és tehetségem a munkámhoz, hogy jobb vagyok, mint a többi testvér, és képes vagyok átvenni ennek a munkának a vezetését. Meg kell becsülnöm ezt a kötelességet, keményen kell dolgoznom, keresnem kell az igazságalapelveket, és a legjobbat kell nyújtanom. Nem követhetek el hibákat, amelyek akadályozzák a gyülekezet munkáját. Meg kell mutatnom mindenkinek, hogy alkalmas vagyok csoportvezetőnek.”

Egy nap a gyülekezetvezető odajött hozzám, és azt mondta: „A gyülekezetnek szüksége van egy háttérképre az egyik énekvideóhoz. Nehezebb lesz elkészíteni, mint az eddigi háttérképeket. Mivel a többiek most mind más dizájnokon dolgoznak, és késleltetné a haladást, ha valaki mást hívnánk, hogy megcsinálja, szeretnénk, ha te dolgoznál rajta. Mit gondolsz, el tudod készíteni?” A vezetőm szavait hallva azt gondoltam: „Még soha nem dolgoztam ilyen nehéz háttérképen, nem biztos, hogy garantálni tudnám a jó eredményt.” De aztán így gondolkodtam: „A vezetők és a testvérek figyelni fognak erre a projektre – már több mint két éve végzem ezt a kötelességet, megbirkóztam már nehéz ügyekkel és feladatokkal, és megfelelő készségeket szereztem. Lehet, hogy ez lesz az első alkalom, hogy megpróbálkozom egy ilyen nehéz háttérképpel, és biztosan lesz néhány előre nem látható probléma, de ha még egy ilyen feladattal sem tudok megbirkózni, akkor mit fognak rólam gondolni a többiek? Ha nem tudom megoldani, azt fogják gondolni, hogy nem vagyok tehetséges dolgozó, és nem fejlődtem semmit? A többi testvér most mind a saját projektjén dolgozik, és ha most valaki mást kell átküldeni, hogy velem dolgozzon, mindenki azt fogja gondolni, hogy nem tudok megbirkózni nagy feladatokkal, hogy megbízhatatlan vagyok, és alkalmatlan a vezetésre. Ezt nem hagyhatom! El kell vállalnom ezt a projektet, bármi is történjék. Majd utánanézek annak, amit nem tudok, hogy mindent jól végezzek, és mindenkinek megmutatom, hogy képes vagyok megbirkózni nehéz kötelességekkel.” Miután elhatároztam magam, magabiztosan válaszoltam: „Meg tudom csinálni, nem probléma. Ez csak egy kicsit nehezebb és igényesebb háttérkép, mint a többi. Egy kis plusz erőfeszítéssel garantálhatom a jó minőséget.” Látva, hogy magabiztosnak tűnök, a vezető bólintott: „Szoros határidőnk van erre a háttérképre, és a dizájnnak tükröznie kell az ének mögött rejlő jelentést és érzést. Ha bármilyen problémád adódna a tervezés során, azonnal keress meg!” A felügyelőm is azt mondta: „Ha tényleg nem boldogulsz, csak szólj, és kijelölünk valakit, aki segít neked.” Igenlően bólintottam, izgatottnak és idegesnek éreztem magam. Izgatott voltam, hogy egy ilyen fontos dizájnon dolgozhatok, ami tiszteletet szerez nekem, ha jól teljesítek, de aggódtam is, hogy képes leszek-e megbirkózni egy ilyen nehéz feladattal. Nem voltam biztos benne, hogy képes leszek-e olyan minőséget nyújtani, amilyet elvárnak. De bármi is történjék, nem hagyhattam cserben a többieket. Azonnal hozzá kellett fognom a kutatáshoz, és menet közben próbálgatni a dolgokat, hogy a legtöbbet hozzam ki ebből a páratlan lehetőségből. Végig akartam csinálni ezt a feladatot, bármilyen nehéz is.

Tervezés közben éreztem, hogy nagyon repül az idő, és mindenféle problémák merültek fel. Éreztem, hogy egyre nagyobb a nyomás. A vezető és a felügyelő gyakran érdeklődött az előrehaladásomról, és arról, hogy vannak-e problémáim. Mivel hihetetlenül feszült voltam, csak azt mondtam nekik, hogy minden „jól megy”, pedig valójában reszkettem. A tervezés még mindig jelentős áttörésre és fejlesztésre szorult. Valójában fogalmam sem volt arról, hogy milyen lesz a végeredmény. Ha nem sikerülne jól, mindenki meglátná a képességeim valódi szintjét, azt mondanák, hogy nem vagyok rátermett, hanem csak felvágok. Úgy gondoltam, hogy mivel megígértem, hogy megcsinálom, ha nem tartom be a szavam, akkor csak magam alatt vágom a fát, úgyhogy összeszedtem magam, és menet közben találtam ki a dolgokat. Még mindig nem volt koncepcióm, így az ötletelés eltartott egy darabig. Egyszer a vezető bejött a stúdiónkba, és megnézte, hogyan dolgozom, ezért szándékosan áttértem egy könnyebb részre, és gyorsan megrajzoltam, hogy azt a benyomást keltsem, hogy mindent kézben tartok. A valóságban azonban olyan ideges voltam, hogy izzadt a tenyerem. Miután a vezető elment, visszaváltottam a nehezebb szakaszra, és kezdtem törni a fejem. Nem akartam beismerni, hogy gond van, mert féltem, hogy a vezető megkérdőjelezi a képességeimet. Úgy gondoltam, hogy ha már ilyen nagy dolgot vállaltam el, kínos lenne visszalépni. Csak össze kellett szorítanom a fogamat, és menet közben kitalálni valamit, de lassan haladtam, és érzelmileg kimerültnek éreztem magam. Utolsó éjszaka nagyon sokáig fennmaradtam, hogy befejezzem a dizájnt. A vezetőm és a felügyelőm megnézte, és azt mondta, hogy jónak tűnik, de még szükség van néhány finomításra. De ekkor sem éreztem a kötelességem teljesítésének örömét – úgy éreztem, elveszett vagyok, és nem tudtam felvidulni.

Később, az áhítataim során Isten igéjének egy szakaszát olvastam: „Ha gyakran érzel vádaskodást az életedben, ha a szíved nem talál nyugalmat, ha nincs békéd vagy örömöd, gyakran aggódsz és szorongsz mindenféle dolog miatt, mit jelent ez? Csupán azt, hogy nem gyakorolod az igazságot, nem állsz meg szilárdan az Isten melletti bizonyságtételedben. Ha a Sátán természetének közepette élsz, hajlamos vagy arra, hogy sokszor ne gyakorold az igazságot, eláruld az igazságot, önző és hitvány legyél; csak a saját képedet, nevedet, státuszodat és érdekeidet véded. Ha mindig magadért élsz, az nagy fájdalmat okoz neked. Olyan sok önző vágyad, elakadásod, béklyód, kétséged és aggodalmad van, hogy egyáltalán nincs békéd vagy örömöd. A megrontott testért élni annyit jelent, mint mérhetetlenül szenvedni” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az életbe való belépés a kötelesség teljesítésével kezdődik). Elgondolkodva Isten szaván, rájöttem, hogy az ok, amiért a dizájn befejezése után még mindig kimerültnek és csüggedtnek éreztem magam, az volt, hogy túlságosan vágytam a státuszra. Hogy elrejtsem a hiányosságaimat a kötelességemben, álcáztam magam, hamis látszatot keltve mások előtt. Később rábukkantam Isten szavainak egy másik szakaszára, ami segített jobban megérteni romlott beállítottságomat. Mindenható Isten azt mondja: „Az emberek maguk is teremtett lények. Vajon elérhetik a teremtett lények a mindenhatóságot? Elérhetik a tökéletességet és a hibátlanságot? Vajon képesek mindenben jártasságot elérni, mindent megérteni, mindent átlátni, és képesek-e mindenre? Nem képesek. Ellenben az emberekben vannak romlott beállítottságok és egy végzetes gyengeség: amint elsajátítanak egy készséget vagy szakmát, úgy érzik, hogy rátermettek, hogy státusszal és értékkel rendelkező emberek, illetve szakemberek lettek. Nem számít, mennyire hétköznapiak, mindannyian szeretnék magukat valamilyen nevezetes vagy kivételes egyéniségnek beállítani, hogy valamiféle kisebb hírességgé váljanak, és elhitessék az emberekkel, hogy tökéletesek és hibátlanok, egyetlen hibájuk sincs; mások szemében híres, erős vagy valamiféle nagyszerű figurává szeretnének válni, és hatalmasak akarnak lenni, akik bármire képesek, és nincs semmi, amit ne tudnának megtenni. Úgy érzik, hogy ha mások segítségét kérnék, akkor alkalmatlannak, gyengének és alsóbbrendűnek tűnnének, és az emberek lenéznék őket. Ezért mindig meg akarják őrizni a látszatot. Vannak, akik, ha megkérik őket valamire, azt mondják, hogy tudják, hogyan kell csinálni, holott valójában nem tudják. Utána titokban utánanéznek, és megpróbálják megtanulni, hogyan kell csinálni, de több napos tanulmányozás után sem értik, hogyan kell csinálni. Amikor megkérdezik tőlük, hogy haladnak vele, azt mondják: »Hamarosan meglesz!« De a szívük mélyén azt gondolják: »Még nem tartok ott, fogalmam sincs, nem tudom, mit kell tennem! Nem engedhetem, hogy kibújjon a szög a zsákból, továbbra is álcáznom kell magam, nem hagyhatom, hogy az emberek lássák a hiányosságaimat és a tudatlanságomat, nem hagyhatom, hogy lenézzenek!« Milyen probléma ez? Ez a földi pokol, hogy mindenáron próbáljuk megőrizni a látszatot. Miféle beállítottság ez? Az ilyen emberek arroganciája nem ismer határokat, minden értelmüket elvesztették. Nem akarnak olyanok lenni, mint mindenki más, nem akarnak hétköznapi, normális emberek lenni: szuperemberek, kivételes egyéniségek, nagymenők akarnak lenni. Ez hatalmas probléma! Ami a normális emberi mivoltban rejlő gyengeségeket, hiányosságokat, tudatlanságot, ostobaságot és a megértés hiányát illeti, ezek az egészet beburkolják, és nem engedik, hogy mások lássák, majd tovább álcázzák magukat. [...] Mit szóltok, az ilyen emberek vajon nem a fellegekben járnak? Nem álmodoznak? Nem tudják magukról, hogy kik ők, és azt sem tudják, hogyan kell a normális emberi mivoltot megélni. Egyszer sem viselkedtek még gyakorlatias emberként. Ha a fellegekben járva telnek a napjaid, zűrzavarban, és semmit sem teszel két lábbal a földön járva, és mindig a saját képzeleted szerint élsz, akkor ez baj. Az általad választott életút nem helyes” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az öt feltétel, amelynek teljesülnie kell, hogy az ember az Istenbe vetett hit helyes útjára lépjen). Isten szavai feltárták jelenlegi állapotomat. Azt hittem, hogy mivel már rég foglalkozom tervezéssel, megtanultam néhány készséget, és csoportvezetőnek választottak, tényleg értek hozzá, és ritka tehetség vagyok, or „rátermett, ritka tehetség vagyok.” Mivel így gondolkodtam magamról, különösen figyeltem arra, hogy mások mit gondolnak rólam, aggódtam, hogy észreveszik a hiányosságaimat, és azt mondják, nem vagyok alkalmas a munkára. Különösen ennél a háttérképnél – korábban nem csináltam ilyen nehéz munkát, és nem voltam biztos benne, hogy sikerülni fog –, de hogy megőrizzem a hírnevemet és a státuszomat, és elnyerjem a felettesem és a vezetőm bizalmát, úgy tettem, mintha mindent kézben tartanék. Amikor problémákba ütköztem, és nem haladtam előre, nem kértem segítséget, hanem inkább egyedül küszködtem. Amikor a vezetőm érdeklődött az előrehaladásomról vagy a felmerülő problémákról, nem beszéltem neki a gondjaimról, annak ellenére, hogy teljesen elveszett voltam, inkább úgy döntöttem, hogy hazudok neki és becsapom, olyannyira, hogy úgy tettem, mintha nagyon képzett lennék, hogy elhitessem vele, hogy el tudom végezni a munkát. Minden szempontból hamis látszatot keltettem, hogy elfedjem a hiányosságaimat. Mindig úgy tettem, mintha tehetséges dolgozó lennék, hogy mások azt higgyék, bármit meg tudok csinálni, és hogy mindent tudok. Rájöttem, hogy rendkívül hiú és arrogáns vagyok. Isten szava azt mondja: „Az emberek maguk is teremtett lények. Vajon elérhetik a teremtett lények a mindenhatóságot? Elérhetik a tökéletességet és a hibátlanságot? Vajon képesek mindenben jártasságot elérni, mindent megérteni, mindent átlátni, és képesek-e mindenre? Nem képesek.” Valóban, hogy lehetne egy romlott ember tökéletes és mindenre képes? Az normális, ha valaki nem ért bizonyos dolgokat, vagy képtelen azokat a kötelességében megtenni, de én nem így álltam hozzá a hiányosságaimhoz. Ehelyett ragaszkodtam ahhoz, hogy tehetséges dolgozónak tüntessem fel magam. Nem akartam, hogy csak egy átlagos teremtett lénynek lássanak. Arra törekedtem, hogy tökéletes és hibátlan legyek. Annyira arrogáns voltam, hogy minden értelem elszállt belőlem. Mivel mindig hamis látszatot keltettem a kötelességemben, aggódtam, hogy mások meglátják a valódi énemet, és nem kértem segítséget, ha valamit nem értettem, a tervezés lassan haladt, pedig gyorsan kellett volna elkészülnie, így érzelmileg kimerültem. Rájöttem, hogy ostobaság volt részemről tökéletességre törekedni. Mindig is rejtegettem a hiányosságaimat, és nem volt bátorságom szembenézni velük. Így nemcsak fáradtnak és őszintétlennek éreztem magam a kötelességemben, hanem késleltettem az egyház munkáját is. Miután ezt felismertem, imádkoztam Istenhez: „Drága Istenem! Köszönöm a megvilágosítást és vezetést, amely segített meglátnom, milyen szánalmas volt a rejtőzködésem. A jövőbeni gyakorlatban kész vagyok kijavítani a törekvésről alkotott hibás nézeteimet, helyesen viszonyulni a hiányosságaimhoz, kérdezni, amikor nem értek valamit, tartózkodni a titkolózástól, és gyakorlatiasan, becsületesen végezni a kötelességemet.”

Később olvastam még Isten szavaiból: „Az igazságot kell keresned, hogy bármely felmerülő problémát megoldj, legyen az bármi, és semmiképp sem szabad álcáznod magad vagy hamis képet festened magadról másoknak. Ami a hiányosságaidat, tökéletlenségeidet, hibáidat, romlott beállítottságaidat illeti – legyél teljesen nyitott mindegyikkel kapcsolatban, és vállalj közösséget mindegyikről. Ne tartsd magadban őket. Az életbe való belépés felé vezető első lépés az, hogy megtanulsz megnyílni, és ez az első akadály is, amelyet a legnehezebb megugrani. Ha egyszer leküzdötted, könnyű belépni az igazságba. Mit jelent az, hogy megteszed ezt a lépést? Azt jelenti, hogy megnyitod a szíved és megmutatsz mindent, amid van, legyen az jó vagy rossz, pozitív vagy negatív; lecsupaszítod magad mások és Isten számára, hogy lássanak; semmit sem rejtegetve Isten elől, semmit sem titkolva, semmit sem álcázva, csalárdság és csalás nélkül, és ugyanígy nyitott és becsületes vagy másokkal. Ily módon a fényben élsz, és nem csupán Isten fog tüzetesen megvizsgálni, hanem mások is láthatják majd, hogy elvszerűen és bizonyos fokú átláthatósággal cselekszel. Semmilyen módszert nem kell használnod ahhoz, hogy megvédd a hírnevedet, a rólad alkotott képet és a státuszodat, és a hibáidat sem kell leplezned, sem álcáznod. Nem kell ezekkel a haszontalan erőfeszítésekkel foglalkoznod. Ha el tudod engedni ezeket a dolgokat, nagyon megkönnyebbülsz majd, korlátok és fájdalom nélkül fogsz élni, és teljességgel a fényben élsz majd” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). Rájöttem arra, hogy ha jól akarom végezni a kötelességemet, és Isten dicséretében akarok részesülni, a kulcs az igazság keresése. Nem számított, milyen romlott beállítottságokat mutattam, vagy milyen problémáim voltak a kötelességemben, meg kellett nyílnom Isten felé imában, hogy útmutatást kérjek, hogy megszabaduljak a hírnév és a státusz iránti vágyamtól, közösséget vállaljak a testvérekkel, tartózkodjak a rejtőzködéstől és az álcázástól, engedjem, hogy mindenki lássa az igazi énemet, csak azt tegyem, amire képes vagyok, elismerjem, ha valami nem megy, és másokkal együtt keressem az igazságot. Ha így végezném a kötelességemet, az kevésbé lenne kimerítő és akadályozó, inkább örömteli lenne. Miután erre rájöttem, megnyíltam a testvéreim előtt, elmondtam a gondolataimat az egész tervezési folyamatról, és felvetettem a felmerült problémáimat, hogy megvitassuk őket. A testvérek megtanítottak néhány új technikára, és új ötleteket adtak. Ezután a hátralévő idő, amit a háttérképpel töltöttem, nagyon simán ment. Később néhány testvér azt mondta nekem: „A háttérképed sokkal jobb, mint a korábbiak. Megosztanád egyszer velünk a tapasztalataidat és azt, amit tanultál?” Nagyon boldognak éreztem magam, amikor ezt hallottam, és úgy éreztem, hogy gyakorlatiasan teljesítettem a kötelességemet. Visszagondolva a tapasztalataimra a háttértervezéssel, rájöttem, hogy semmi baj, ha vannak hiányosságaink, és nem gond, ha mások is tudnak róluk. A legfontosabb, hogy képesek legyünk megnyílni, keresni az igazságot, és félretenni helytelen szándékainkat és vágyainkat. Így békésen és nyugodtan lehet dolgozni.

Idővel egyre színvonalasabb dizájnokat tudtam készíteni bonyolult projektekhez, és több készterméket készítettem, mint a többi testvér. Mindig tanácsot kértek tőlem a dizájnkoncepciókkal és egyéb technikai kérdésekkel kapcsolatban. Eleinte csak elmondtam nekik, amit tudtam, de ahogy egyre többen kérdeztek, öntudatlanul is így kezdtem gondolkodni: „Azt hiszem, most már mindenki elismeri a tehetségemet, különben miért kérnének tőlem tanácsot?” Anélkül, hogy észrevettem volna, nagyon kezdtem élvezni ezt az elégedettségérzést, és önelégült lettem. De aztán valami egészen váratlan dolog történt. Az egyik háttérképen, amit egy énekhez terveztem, a vezetőm észrevett egy problémát, amely az alapelveket sértette, és félrehívott, hogy beszéljünk róla. Azt mondta, hogy a képet még aznap át kell szerkeszteni, különben a munka késni fog, és megkérdezte, hogy el tudom-e végezni a szerkesztést egyedül, vagy szükségem van-e segítségére. Azt gondoltam magamban: „Én terveztem ezt a képet, ha másra bízom, nem fog-e úgy tűnni, mintha nem lennének megfelelőek a képességeim? Nem fogják-e azt hinni, hogy csak nagyokat mondok, de nem tudok teljesíteni, amikor kell? Ez nem történhet meg! Nem adhatom fel. Ha egyedül is meg tudom oldani ezt a problémát, mindenki látni fogja, hogy el tudom végezni a munkámat, hogy megbízható vagyok, és művelésre érdemes.” Ezt felismerve közöltem a vezetővel, hogy egyedül megoldom, az alapelvek szerint. Szerkesztés közben volt egy olyan része a képnek, amire egyszerűen nem tudtam jó ötletet találni. Mivel az idő fogytán volt, én pedig leragadtam ennél a koncepciónál, nagyon feszült lettem. Minél hamarabb be akartam fejezni, de akárhogy is finomítottam a dizájnon, nem jött össze. Hajnali 5-ig leragadtam a koncepciónál, de még mindig nem tudtam kitalálni semmit. Csak akkor kezdtem el azon tűnődni, hogy mitől van ez a probléma? Hirtelen rájöttem, hogy az ok, amiért a tervem sérti az alapelvet, az, hogy az alapelvek bizonyos aspektusát nem értettem. Az, hogy ezt a szerkesztést el kellett végeznem, máris késleltette a munkát. Abban sem voltam biztos, hogy a szerkesztéssel helyrehozom a dolgokat, és erre a képre sürgősen szükség volt, így tudtam, hogy valamilyen segítséget kell kérnem. De a státuszom és a hírnevem fenntartása, valamint a hiányosságaim elfedése érdekében megpróbáltam egyedül végigküzdeni magam rajta. Hát nem késleltettem az egyház munkáját? Ezt felismerve rendkívüli bűntudatom támadt, és bűnbánattal gyorsan imádkoztam Istenhez: „Ó, Istenem! A romlott beállítottságom megkötözött. Amint problémám adódik, úgy teszek, mintha minden rendben lenne, hogy mások tiszteljenek. Nem tudok megfelelően szembenézni a hiányosságaimmal. Milyen fárasztó, ahogy a kötelességemet teljesítem! Drága Istenem! Kérlek, vezess, hogy felismerjem romlottságomat, és engedjem el hiúságomat, hogy a Te szavad szerint gyakorolhassak.” Imádság után Isten következő szavaira gondoltam: „Mindig a nagyságot, a nemességet és a státuszt keresed, mindig a magasztalást keresed. Vajon hogyan érez Isten ennek láttán? Utálja ezt, és el fog határolódni tőled. Minél inkább olyan dolgokra törekszel, amilyen a nagyság, a nemesség, és az, hogy másoknál felsőbbrendű, kiváló, kiemelkedő és figyelemre méltó legyél, annál utálatosabbnak talál téged Isten. Ha nem tartasz önvizsgálatot és bűnbánatot, akkor Isten utálni fog és el fog hagyni téged. Kerüld el, hogy olyan valakivé válj, akit undorítónak talál Isten. Legyél olyan ember, akit szeret Isten. Hogyan nyerhető el Isten szeretete? Az igazság engedelmes elfogadásával, a teremtett lény pozíciójának elfoglalásával, az Isten szavai szerinti cselekvéssel két lábbal a földön állva, a kötelességünk megfelelő elvégzésével, azzal, hogy becsületes emberek vagyunk és megéljük az emberi hasonlatosságot. Ez elegendő, Isten meg lesz elégedve. Az embereknek meg kell győződniük arról, hogy nem dédelgetnek ambíciókat vagy haszontalan álmokat, nem keresik a hírnevet, a nyereséget, a státuszt vagy azt, hogy kitűnjenek a tömegből. Még kevésbé szabad megpróbálkozniuk azzal, hogy hatalmasok vagy emberfelettiek legyenek, felsőbbrendűek az emberek között, elérve, hogy mások hódoljanak nekik. Erre vágyik a romlott emberiség, és ez a Sátán ösvénye. Isten nem menti meg az ilyen embereket. Ha az emberek állandóan hírnévre, nyereségre és státuszra törekednek anélkül, hogy bűnbánatot tartanának, akkor nincs számukra gyógymód és ennek csak egy kimenetele lehet: kirekesztik őket” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. A kötelesség megfelelő teljesítése összehangolt együttműködést kíván). Isten szava pontosan az én állapotomról szólt. Mindig a hírnevet és a státuszt hajszoltam, és azt, hogy csodáljanak. Amikor több kész dizájnt tudtam készíteni, mint a többiek, és igényes projekteket fejeztem be garantált minőségben, öntudatlanul arrogánssá váltam. Mi több, amikor a többiek folyamatosan kérdésekkel fordultak hozzám, mély elégedettséget éreztem, és élveztem, hogy csodálnak. Amikor az egyik képemmel gond volt, és visszaküldték, és a vezető azt javasolta, hogy egy másik testvér segítsen a szerkesztésben az idő rövidsége miatt, nem vettem figyelembe a gyülekezet munkáját, csak azon aggódtam, hogy ha hagyom, hogy mások segítsenek a szerkesztésben, az leleplezi a hozzá nem értésemet. Hogy megőrizzem a saját hírnevemet és státuszomat, és elkerüljem, hogy lenézzenek, egyedül vállaltam a szerkesztést. Amikor problémákba ütköztem, ahelyett, hogy segítséget kértem volna, inkább összeszorítottam a fogaimat, és törtem a fejem, feltartóztatva mindent. Kívülről úgy tűnt, mintha túlóráznék a kötelességem érdekében, de valójában csak a tehetségemet próbáltam bizonyítani a kép javításával, azt az benyomást keltve az emberekben, hogy megbízható vagyok. Láttam, hogy túlságosan vágytam a hírnévre és a státuszra. Isten megvizsgálja a gondolatainkat – még ha másokat be is tudtam csapni, Istent nem tudtam becsapni, és bármilyen jól lepleztem is a hiányosságaimat, ha romlott beállítottságom változatlan marad, és nem jutok el az igazságra, Isten akkor is megvetne és kiiktatna engem. A hírnév és a státusz hajszolása közben késleltettem a gyülekezet munkáját, és ha nem tértem volna meg Isten előtt, és nem gondolkodtam volna el magamon, csak becsaptam volna magamat és másokat, és ártottam volna magamnak. Ezt felismerve gyorsan megkértem egy nővért, aki jó volt a tervezésben, hogy segítsen nekem. Megbeszéltük, hogyan szerkesszük meg a képet, és utána sokkal világosabb elképzelésem volt. Nem sokkal később befejeztem a szerkesztést.

Később tovább gondolkodtam azon, hogy miért próbáltam mindig eltitkolni a hiányosságaimat. Isten szavainak egy olyan szakaszára bukkantam, amely mély hatást gyakorolt rám. „Vajon szégyellnivaló-e az, ha valaki nem tudja, hogyan kell bizonyos dolgokat csinálni? Van-e bárki is, aki mindent meg tud csinálni? Nincs abban semmi szégyellnivaló, ha valaki nem tudja, hogyan kell bizonyos dolgokat csinálni. Ne feledd, hogy te is csak egy hétköznapi ember vagy. Senki sem tart nagyra, avagy imád téged. Egy hétköznapi ember az csak egy hétköznapi ember. Ha nem tudod, hogyan kell valamit csinálni, csak mondd, hogy nem tudod, hogyan kell csinálni. Miért próbálnád álcázni magad? Az emberek undorodni fognak tőled, ha állandóan álcázod magad. Előbb-utóbb elárulod magad, és akkor elveszíted a méltóságodat és az integritásodat. Ez az antikrisztus beállítottsága – mindig úgy gondol magára, mint egy ezermesterre, mint aki mindent meg tud csinálni, aki mindenben ügyes és kompetens. Nem fogja-e ez bajba sodorni őt? Vajon mit tenne, ha becsületes volna a hozzáállása? Azt mondaná: »Nem vagyok jártas ebben a technikai készségben, csak egy kevés tapasztalatom van. Mindent bevetettem, amit csak tudok, de nem értem ezeket az új problémákat, amelyekkel szembesülünk. Ezért el kell sajátítanunk némi szakmai tudást, ha jól szeretnénk végezni a kötelességünket. A szakmai tudás elsajátítása lehetővé teszi majd számunkra, hogy hatékonyan végezzük a kötelességünket. Isten ránk bízta ezt a kötelességet, így felelősséggel tartozunk azért, hogy jól végezzük. Mennünk kell, és a kötelességünkhöz való felelősségteljes hozzáállással kell elsajátítanunk ezt a szakmai tudást.« Ez az igazság gyakorlása. Egy antikrisztusi beállítottságú ember nem ezt tenné. Ha valakinek van egy kis esze, azt fogja mondani: »Én csupán ennyit tudok. Nem kell nagyra tartanod engem, és nekem sem kell megjátszanom magam – nem könnyíti-e meg ez a dolgokat? Szánalmas, hogy mindig álcázzuk magunkat. Ha van valami, amit nem tudunk, azt közösen megtanulhatjuk, és aztán összehangoltan dolgozhatunk, hogy jól végezzük a kötelességünket. Felelősségteljes hozzáállásunk kell, hogy legyen.« Ezt látva az emberek azt gondolnák: »Ez az ember jobb, mint mi; ha baj éri, nem kényszeríti magát vakon, hogy túllépje a határait, nem hárítja át másokra, és nem bújik ki a felelősség alól. Inkább magára vállalja, és komolyan és felelősségteljesen áll hozzá. Ez egy jó ember, aki komolyan és felelősségteljesen viszonyul a munkájához és a kötelességéhez. Megbízható. Isten háza helyesen tette, hogy rábízta ezt a fontos feladatot. Isten valóban átvizsgálja az emberek szívének mélyét!« Azzal, hogy így végzi a kötelességét, fejlesztheti a képességeit, és mindenki elismerését elnyeri. Vajon hogyan jelenik meg ez az elismerés? Elsősorban komoly és felelősségteljes hozzáállással közelít a kötelességéhez; másodsorban képes becsületes embernek lenni, illetve gyakorlatias és szorgalmas a hozzáállása; harmadsorban pedig nem elvetendő az, hogy a Szentlélek vezetésével és megvilágosításával rendelkezik. Az ilyen ember Isten áldásával bír; ez az, amit egy lelkiismerettel és értelemmel rendelkező ember elérhet. Bár vannak romlott beállítottságai, hiányosságai és hibái, és sok mindenről nem tudja, hogy hogyan kell csinálni, mégis a gyakorlás helyes útján jár. Nem álcázza magát és nem ámít; komolyan és felelősségteljesen viszonyul a kötelességéhez, az igazsághoz való hozzáállása pedig vágyakozó és jámbor. Az antikrisztusok soha nem lesznek képesek megtenni ezeket a dolgokat, mert a gondolkodásmódjuk mindig különbözni fog azokétól, akik szeretik az igazságot és törekednek arra. Vajon miért gondolkodnak másképp? Mert a Sátán természete lakozik bennük; a Sátán beállítottsága szerint élnek, hogy elérjék céljukat, a hatalom átvételét. Mindig különféle eszközöket igyekeznek használni arra, hogy cselszövésekbe és trükkökbe bocsátkozzanak, hogy az embereket, ha törik, ha szakad, félrevezessék, hogy azok imádják és kövessék őket. Ezért, hogy port hintsenek az emberek szemébe, mindenféle módot találnak arra, hogy álcázzák magukat, trükközzenek, hazudozzanak és ámítsanak, hogy elhitessék másokkal, hogy mindenben igazuk van, hogy mindenre képesek, és hogy bármit meg tudnak tenni; hogy okosabbak másoknál, hogy bölcsebbek másoknál, hogy többet értenek meg másoknál; hogy mindenben jobbak másoknál, és hogy minden tekintetben mások felett állnak – még azt is, hogy bármely csoportban ők a legjobbak közül is a legjobbak. Erre van szükségük; ez az antikrisztusok beállítottsága. Így megtanulnak úgy tenni, mintha másvalakik lennének, mint akik, egytől egyig létrehozva ezt a sokféle gyakorlatot és megnyilvánulást” (Az Ige, 4. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Nyolcadik tétel: Azt akarják, hogy mások csak nekik vessék alá magukat, ne az igazságnak vagy Istennek (Harmadik rész)). Az antikrisztusok természetüknél fogva csalárdak és elvetemültek. Azért, hogy fenntartsák a státuszukat és a hírnevüket, nem riadnak vissza semmitől: hamis látszatot keltenek, hazudnak és becsapnak másokat. Eszembe jutott egy antikrisztus, akit kizártak a gyülekezetünkből. Hogy érvényesüljön, és elnyerje mások csodálatát, nem kért segítséget, amikor problémákkal szembesült, és úgy tett, mintha többet tudna, mint amennyit valójában tud, boldogan késleltette az egyház munkáját, hogy fenntartsa a státuszát és az imázsát. Csak a sikereit emlegette, a kudarcait nem. Többször is megzavarta az egyház munkáját, de soha nem bánta meg a tettét. Emiatt végül kizárták az egyházból. Összehasonlítottam a viselkedését az enyémmel. Nem az igazság alapelveinek keresésére összpontosítottam a kötelességemben, nem fogadtam el Isten vizsgálatát, nem dolgoztam gyakorlatiasan, és mindig hamis látszatot keltettem, hogy mások csodálatát keressem. Egyértelműen probléma volt a dizájnommal, de annak ellenére, hogy nem volt világos elképzelésem arról, hogyan szerkesszem meg, nem kerestem útmutatást, és nem beszéltem meg a testvéreimmel, ehelyett elhatároztam, hogy egyedül javítom ki. Nem vettem figyelembe a gyülekezet munkáját, és amíg a legkisebb remény is maradt, nem akartam felfedni a hiányosságaimat, mintha a gyülekezet munkájának késleltetése nem lenne nagy dolog, és azt tartottam a legfontosabbnak, hogy fenntartsam az imázsomat. Mindent megtettem, hogy eltitkoljam azt, ami az imázsomat és a státuszomat veszélyeztette, még akkor is, ha ez hihetetlenül kimerítő és fárasztó volt. Úgy éreztem, hogy az úgynevezett „imázsom” elvesztése olyan lenne, mintha az életemet veszíteném el. Tetteim antikrisztusi beállítottságról árulkodtak. Ezt felismerve, kissé féltem. Lehet, hogy nem tettem mindenféle gonoszságot, mint egy antikrisztus, de mindig is a hírnévre, a státuszra és mások csodálatára törekedtem, sőt, áruló módon jártam el, és becsaptam másokat. Ha nem oldom meg ezt a hajlamomat, akkor előbb-utóbb Isten leleplez és kiiktat. Ezért imádkoztam Istenhez és megtértem, hajlandó voltam félretenni a hiúságomat és a státuszomat, hogy az Ő szavai szerint gyakoroljak.

Később, ha olyan problémák merültek fel a dizájnnál, amelyeket nem tudtam magam kezelni, gyorsan megkerestem valakit, és őszintén elmondtam neki, érdeklődve és meghallgatva a javaslatait. Néha megkértem valakit, hogy végezzék velem együtt a tervezést. Egyszer volt egy másik problémám egy dizájnnal, és nem haladtam vele, pedig már egy ideje gondolkodtam rajta. A vezetőm kérdezett az előrehaladásomról, én pedig hazudni akartam, de gyorsan rájöttem, hogy megint csak a státuszomat és a hírnevemet próbálom fenntartani. Ekkor megtalált Isten szava: „Ha nem tartasz vissza semmit, ha nem színlelsz, nem játszod meg magad és nem leplezed a dolgokat, ha felfeded magad a testvérek előtt, nem rejted el a legbensőbb eszméidet és gondolataidat, hanem ehelyett engeded másoknak, hogy lássák a becsületes hozzáállásodat, akkor az igazság fokozatosan gyökeret ereszt majd benned, kivirágzik és gyümölcsöt terem, majd apránként eredményeket hoz. Ha a szíved egyre becsületesebb és egyre inkább Isten felé fordul, és ha a kötelességed teljesítése közben védeni tudod Isten házának érdekeit, s a lelkiismereted nyugtalan, amikor nem sikerül megvédened ezeket az érdekeket, akkor ez annak bizonyítéka, hogy az igazság hatást ért el benned és az életeddé vált” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). Isten szavai mélyen motiválóak voltak. Tudtam, hogy nem szabad továbbra is hamis színben feltüntetnem magam, őszintén és higgadtan szembe kellett néznem a hiányosságaimmal. Nem számított, hogy mások mit gondolnak rólam, el kellett mondanom az igazat, és együtt kellett megoldást keresnünk. Aznap éppen tartottunk egy munkatalálkozót, így őszintén beszéltem a problémáimról és a romlottságomról. Miután beszéltem, megnyugodtam. Amikor mindent megbeszéltem a többiekkel, segítettek nekem megtalálni a módját, hogy kijavítsam a dizájnt, és nemsokára be is fejeztem a szerkesztést. Nagyon boldog voltam! Éreztem, hogy milyen jó dolog megnyílni és őszintének lenni. Csak Isten üdvösségének köszönhetően tudtam ezt felismerni és átalakulást elérni. Hála Istennek!