2018 októberében fogadtam el Mindenható Isten utolsó napokbeli munkáját. Hat hónappal később öntöző diakónusként szolgáltam a gyülekezetemben. Amikor belekezdtem ebbe a kötelességbe, sok nehézségem volt, de miután a testvéreimmel imádkoztunk és kerestünk, fokozatosan elsajátítottam néhány alapelvet, és elértem némi eredményt a kötelességemben. Gyakoroltam a tapasztalati tanúságtételekről szóló cikkek írását is, gyakran gondolkoztam magamon, és minden egyes nap igazán kiteljesedettnek éreztem magam.

Idén januárban a vezetőm ezt mondta nekem: „Fejlődést értél el az életbe való belépésben, ezért prédikátornak választottunk meg téged. Szeretnéd ezt csinálni?” Ennek nagyon örültem, így beleegyeztem, és azt mondtam: „Megteszek minden tőlem telhetőt.” A vezető ezt mondta: „A tanúságtételekről szóló cikkek, amiket írtál, nagyon jók. Csak olyan testvérek szolgálhatnak prédikátorként, akik az életbe való belépésükben terhet vállalnak. Akkor valóban meg tudják oldani a testvéreik problémáit és nehézségeit.” Ezt hallva büszkeség töltött el, különösen, amikor megtudtam, hogy azért kértek fel ennek a kötelességnek a végzésére, mert az életbe való belépésre összpontosítottam. Úgy éreztem, hogy jól tudnám végezni ezt a kötelességet. Ezután a vezető több gyülekezet munkájáért tett felelőssé, és sok alapelvet tanított nekem. A munkakör szélesebb volt, és sok feladatért szintén én voltam a felelős, ezért stresszes voltam, és egy kicsit aggódtam, hogy nem leszek rá képes. Láttam néhány testvért, akik ugyanazt a kötelességet végezték, mint én, ismerték a munkát, de én új voltam ebben a kötelességben, és nem tudtam, hogyan kell csinálni. Ki akartam fejezni a nehézségeimet, de aztán eszembe jutottak a vezetőm dicséretei. Ha tudná, hogy nem értem, hogyan kell végezni ezeknek a gyülekezeteknek a munkáját, mit gondolna rólam? Vajon azt gondolná, hogy nem vagyok rá képes, és hogy hiba volt engem választani? Ráadásul most már prédikátor voltam. Ha még csak nem is ismerem a munkát, hogyan tudnám segíteni és támogatni a gyülekezetvezetőket? Erre gondolva úgy éreztem, mintha leragasztották volna a számat. Túlságosan zavarban voltam ahhoz, hogy őszintén beszéljek.

Egyszer a felsőbb vezetőnk közösséget vállalt velünk a munkánkról, és láttam, hogy Silvia nővér és Ricardo testvér nagyon aktívan válaszoltak a vezető kérdéseire, és azt is tudták, hogyan kell a munka minden egyes aspektusát elvégezni. A vezető megkérdezte tőlem: „Vannak nehézségeid?” Erre gondoltam: „Mindannyian ugyanazt a kötelességet végezzük. Ha igent mondok, mit fog gondolni rólam a vezető? Vajon azt fogja gondolni, hogy nem vagyok képes dolgozni?” Ezt hazudtam: „Egyáltalán nincsenek.” Később valahányszor, amikor a vezető találkozott velünk, csak ritkán szólaltam meg, és amikor beszéltem, mindig azon gondolkodtam először, hogyan válaszoljak, hogy a többiek ne tudják meg, hogy sok mindent nem értek, mert féltem, hogy lenéznének engem. Ily módon folyamatosan rejtegettem és álcáztam magam, úgy éreztem, korlátok közés vagyok szorítva, és egyre passzívabbá váltam a kötelességemben. Még a csoportot is el akartam hagyni, és nem akartam többé találkozókra járni. De még így sem akartam senkinek sem megnyílni az állapotomról. Csak a jó oldalamat akartam megmutatni másoknak. Egy nap megbeszéltem egy találkozót két gyülekezetvezetővel, hogy tájékozódjak a gyülekezeti munka állapotáról. Amikor találkoztam velük, egyikük lelkesen ezt mondta: „Nagyszerű, hogy te vagy a felelős a munkánkért! Szeretek veled találkozni, és minden alkalommal csodállak, amikor hallom a közösségedet. Remélem, én is olyan lehetek majd, mint te.” A másik vezető így szólt: „Jó érzés, hogy veled végezzük a kötelességünket. A te közösséged mindig világosságot hoz nekünk.” Akkor meg akartam mondani nekik, hogy ne tartsanak olyan nagyra, mert romlottság van bennem, nehézségeim vannak a kötelességemben, és ha nyomás alá kerülök, negatív leszek. De aztán erre gondoltam: „Ha elmondom nekik az igazat, a jövőben is ilyen jó véleménnyel lesznek rólam? Még mindig hozzám fognak fordulni, ha kérdésük van?” Magamban vívódtam, és végül nem mondtam el az igazat. Egy másik alkalommal több gyülekezeti diakónussal volt találkozóm. Elmondták, hogy bizonyos munkákat nem tudnak elvégezni, és nehézségeik vannak. Így vigasztaltam őket: „Ne aggódjatok! Mi mind csak most kezdtük a kötelességeinket. Majd megértjük a dolgokat, ahogy beletanulunk.” A felszínen semmi baj nem volt azzal, amit mondtam. De valójában én sem tudtam elvégezni a munkát. Nagyon aggódtam, hogy meglátják a valódi érettségemet, ezért nem mertem őszintén beszélni, és csak egy kis bátorítást nyújtottam nekik, ami egyáltalán nem oldotta meg a problémáikat. Mivel továbbra is beburkolóztam, és álcáztam magam, szörnyű állapotban voltam, nem éreztem a Szentlélek útmutatását, nagyon gyenge és fáradt voltam minden egyes nap. Gyakran erre gondoltam: „Miért nem végezhetem egyszerűen a gyülekezeti munkát, mint mindenki más?” Tudtam, hogy a nehézségeimmel kapcsolatban keresnem kellene a vezetőmmel, de aggódtam, hogy mit gondolna rólam a vezető, ha elmondanám neki azokat. Így gondolkodtam: „Azért kaptam ezt a kötelességet, mert a vezető azt mondta, hogy az életbe való belépésre összpontosítottam, tehát biztos azt hiszi, hogy jó képességű ember vagyok, aki az igazságra törekszik. Ha megtudja, hogy mennyi mindenhez nem értek, és nem tudok gyülekezeti munkát végezni, biztosan azt fogja gondolni, hogy hiba volt engem prédikátornak választani.” Erre gondolva még jobban féltem beszélni vele. Az állapotom egyre rosszabb lett, sötétségben és szenvedésben éltem. Istenhez imádkoztam: „Mindenható Isten! Nem tudom, hogyan tapasztaljam meg ezt a környezetet. Kérlek Téged, vezess, és mutass utat nekem!”

Egyszer egy megbeszélésen a felettes vezetőnk az ebben az időszakban szerzett tapasztalatainkról kérdezett minket. A többiek megnyíltak a romlottságukról és a kötelességükben mutatkozó hiányosságaikról, és én is felbátorodtam, hogy beszéljek a saját állapotomról. A vezető a tapasztalatait felhasználva segített nekem, és ezt mondta: „Vezetőként és dolgozóként nem kell mindent értened ahhoz, hogy jól végezd a kötelességedet. Ez az elképzelés téves. Mi csak hétköznapi emberek vagyunk, ezért normális, hogy bizonyos dolgokat nem értünk és nem látunk át. De ha mindentudók akarunk lenni, és nem tudjuk helyesen kezelni a saját hiányosságainkat, és azért, hogy fenntartsuk a státuszunkat és az imázsunkat, maszkot viselve álcázzuk magunkat, becsapunk másokat, és soha nem hagyjuk, hogy mások lássák a valódi érettségünket, akkor fájdalmas lesz számunkra az élet.” Aztán a vezető elküldött nekem két részletet Isten szavából. „Hogyan tudtok olyan emberek lenni, akik átlagosak és normálisak? Hogyan tudjátok ti, ahogy Isten mondja, felvenni egy teremtett lény megfelelő helyét – hogyhogy nem próbáltok meg felsőbbrendű emberek vagy valami nagyszerű alakok lenni? [...] Először is, ne adj magadnak egy titulust és kösd magad ahhoz, mondván: »Én vagyok a vezető, én vagyok a csapat feje, én vagyok a felügyelő, nálam jobban senki nem ismeri ezt az ügyet, senki sem érti jobban a készségeket, mint én.« Ne ess az önjelölt titulusod fogságába. Amint ezt teszed, megköti a kezed-lábad, és hatással lesz arra, amit mondasz és teszel. A normális gondolkodásodra és ítéletedre szintén hatással lesz. Meg kell szabadítanod magad ennek a státusznak a korlátozásaitól. Először is, fokozd le magad erről a hivatalos címről és pozícióról, és állj egy átlagos ember helyére. Ha megteszed, a gondolkodásmódod valamelyest normálissá válik. Azt is el kell ismerned és ki kell mondanod, hogy »Nem tudom, hogyan kell ezt csinálni, és nem értem ezt sem – kell egy kis kutatást és tanulmányozást végeznem«, vagy »Soha nem tapasztaltam ezt, tehát nem tudom, mit tegyek.« Amikor képes vagy azt mondani, amit valójában gondolsz, és becsületesen beszélni, akkor normális értelemmel bírsz majd. Mások a valódi önmagadat fogják ismerni, és így normális képük lesz rólad, nem kell majd színészkedned, és nem is lesz rajtad semmiféle nagy nyomás, és így képes leszel normálisan kommunikálni az emberekkel. Így élni szabad és könnyű; bárki, aki kimerítőnek találja az életet, magának okozta ezt. Ne színlelj, és ne nagyzolj. Először is nyílj meg arról, amit a szívedben gondolsz, a valódi gondolataidról, hogy mindenki tisztában legyen velük, és megértse őket. Ennek eredményeképpen az aggodalmaid valamint a közted és mások között lévő akadályok és gyanakvások mind megszűnnek. Valami más is korlátoz téged. Mindig úgy tekintesz magadra, mint egy csapat fejére, vezetőre, dolgozóra, vagy olyasvalakire, aki titulussal, státusszal és állással bír: Ha azt mondod, hogy nem értesz valamit, vagy nem tudsz megcsinálni valamit, vajon nem hozod rossz hírbe magad? Amikor félreteszed ezeket a szívedben lévő bilincseket, amikor felhagysz azzal, hogy vezetőként vagy dolgozóként gondolj magadra, és amikor felhagysz azzal a gondolattal, hogy jobb vagy, mint más emberek, és úgy érzed, hogy átlagos ember vagy, ugyanolyan, mint bárki más, és hogy vannak területek, ahol gyengébb vagy másoknál – amikor ezzel a hozzáállással közlöd az igazságot és a munkával kapcsolatos dolgokat, a hatás más, ahogyan a légkör is. Ha a szívedben folyton aggályok vannak, ha folyton stresszesnek és akadályoztatva érzed magad, és ha meg akarsz szabadulni ezektől a dolgoktól, de nem tudsz, akkor komolyan kellene imádkoznod Istenhez, elgondolkodni magadon, látni a hiányosságaidat, és az igazság felé törekedni. Ha gyakorlatba tudod ültetni az igazságot, lesznek eredményeid. Bármit is teszel, ne egy bizonyos pozícióból, vagy egy bizonyos címet használva beszélj vagy cselekedj. Először tedd félre ezt az egészet, és helyezd magad egy átlagos ember helyébe” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Isten szavainak becsben tartása az Istenbe vetett hit alapja). „Ha a szívedben tisztában vagy azzal, hogy miféle ember vagy, mi a lényeged, mik a gyengeségeid, és milyen romlottságot fedsz fel, akkor ezt nyíltan közölnöd kellene más emberekkel, hogy láthassák, mi a valódi állapotod, mik a gondolataid és mi a véleményed, hogy tudják, milyen ismereted van az ilyen dolgokról. Bármit is teszel, ne színlelj, ne vegyél fel álarcot, ne rejtsd el saját romlottságodat és gyarlóságaidat mások elől, hogy senki ne tudhasson azokról. Ez a fajta hamis viselkedés akadály a szívedben, és egyben egy romlott beállítottság is, amely meggátolhatja az embereket a bűnbánatban és a változásban. Imádkoznod kell Istenhez és el kell gondolkoznod az olyan hamis dolgokon, mint a dicséret, amelyet másoktól kapsz, a dicsőség, amellyel elhalmoznak, és a koronák, amelyeket rád aggatnak, valamint boncolgatnod kell azokat. Látnod kell azt a kárt, amelyet ezek a dolgok okoznak neked. Ha így teszel, ismerni fogod saját mértékedet, önismeretre teszel szert, és többé már nem látod majd magad szuperembernek vagy valami nagyszerű alaknak. Amint ilyen önismereted van, könnyűvé válik elfogadnod az igazságot, a szívedbe fogadnod Isten szavait, és amiket Isten kér az embertől, elfogadnod a Teremtő üdvösségét, könnyű lesz rendíthetetlenül hétköznapi embernek lenned, olyasvalakinek, aki becsületes és megbízható, és könnyű lesz normális kapcsolatot kialakítanod közted – egy teremtett lény – és Isten, a Teremtő között. Pontosan ez az, amit Isten kér az emberektől, és ez olyasvalami, ami teljesen elérhető számukra” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Isten szavainak becsben tartása az Istenbe vetett hit alapja). Miután elolvastam Isten szavát, elkezdtem gondolkozni az állapotomon ebben az időszakban. Amikor hallottam, hogy a vezető azt mondta, hogy azért vagyok prédikátor, mert az életbe való belépésre összpontosítok, büszke és önelégült lettem. Úgy éreztem, hogy azért választottak ki egy ilyen fontos munkára, mert az igazságot kerestem, és mert képes voltam a munkára. De amikor ténylegesen elkezdtem ezt a kötelességet végezni, végül rájöttem, hogy nem sokat értek a gyülekezeti munkából. Nem fogtam fel néhány alapelvet, amelyekről a vezetőm közösséget vállalt, nagy nyomást éreztem, ezért gyakran gyenge és negatív voltam. De nem nyíltam meg a valódi állapotomról, és becsaptam a vezetőmet, azt mondtam, hogy nincsenek problémáim, mert attól féltem, hogy azt gondolná, hogy nem vagyok elég képzett, és lenézne. Amikor hallottam, hogy a gyülekezetvezetők és a diakónusok dicsérnek engem, sőt követendő példaként gondolnak rám, bár tudtam, hogy meg kellene nyílnom a romlottságomról és a hiányosságaimról, hogy megismerhessék a valódi érettségemet, hogy ne nézzenek fel rám, és ne csodáljanak, aggódtam, hogy a tények megismerése után már nem fognak sokra tartani, ezért csendben maradtam. Még akkor is, amikor a vezetők és a diakónusok feltettek nekem néhány kérdést, amelyekre nyilvánvalóan nem tudtam választ adni, akkor sem nyíltam meg, és nem beszéltem meg velük a dolgokat. Úgy tettem, mintha érteném, amit nem értettem, és felületes szavakkal válaszoltam. Újra és újra álcáztam magam, és hamis benyomást keltettem, mindezt azért, mert ragaszkodtam a „prédikátor” címhez. Azt gondoltam, hogy prédikátorként nekem többet kell értenem, és nagyobb tudással kell rendelkeznem, mint másoknak, nem lehetnek hiányosságaim, és nem lehetek negatív vagy gyenge. Azt hittem, ez az egyetlen módja annak, hogy mások felnézzenek rám, és elfogadjanak. Hogy megőrizzem a státuszomat és az imázsomat, álarcot öltöttem, hogy elfedjem magam, és egy romlottságtól mentes személynek álcáztam magam. Még akkor is, amikor meggyötörtnek, negatívnak és gyengének éreztem magam, a „prédikátor” cím megtartása érdekében inkább titokban és egyedül sírtam, minthogy kitárjam a szívemet, és segítséget kérjek. Ennek a címnek a viselése túl nehéz és fárasztó volt számomra. Amikor a gyülekezet prédikátornak nevezett ki, lehetőséget kaptam a gyakorlásra, és arra, hogy több igazságot keressek és értsek meg a kötelességemben. De nem követtem a helyes utat. Arra használtam ezt az esélyt, hogy hírnévre és státuszra törekedjek. Ez nem Isten szándéka ellen való volt? Isten nem akarja, hogy emberfelettiek vagy nagy emberek legyünk. Isten azt akarja, hogy a teremtett lények helyét foglaljuk el, és közönséges, hétköznapi emberek legyünk, földhözragadtan keressük az igazságot, őszintén nézzünk szembe saját hiányosságainkkal, és az általunk nem értett problémák esetében nyíljunk meg testvéreink előtt, és kérjünk segítséget. Ezt az észjárást kell birtokolnunk.

Később olvastam néhány testvérek által írt tapasztalati tanúságtételt, amelyek Isten szavának olyan szakaszaira hivatkoztak, amelyek az állapotomat fejtették ki. Mindenható Isten azt mondja: „Függetlenül a körülményektől, függetlenül attól, hogy milyen kötelességet végez, egy antikrisztus megpróbálja azt a benyomást kelteni, hogy ő nem gyenge, hogy mindig erős, tele van hittel és soha nem negatív, hogy az emberek soha ne lássák a valódi érettségét vagy valódi hozzáállását Istenhez. Vajon a szíve mélyén tényleg azt hiszi, hogy nincs semmi, amit ne tudna megtenni? Őszintén elhiszi, hogy nincsenek gyengeségei, hogy nincs benne negativitás és nem jellemzik őt a romlottság kinyilatkoztatásai? Egyáltalán nem. Jól tud színészkedni, és ügyesen leplezi a dolgokat. Az erős és ragyogó oldalát szereti megmutatni az embereknek; nem akarja, hogy lássák azt az oldalát, amely gyenge és igazi. A célja nyilvánvaló: egész egyszerűen az, hogy megőrizze a róla kialakult képet, hogy megóvja a helyét az emberek szívében. Úgy gondolja, hogy ha mások előtt nyíltan beszél a saját negativitásáról és gyengeségéről, ha felfedi a lázadó és romlott oldalát, az súlyos károkat fog okozni a státuszának és a hírnevének – több gondot okoz, mint amennyit megér. Ezért inkább meghalna, mint hogy beismerje, van, amikor gyenge, lázadó és negatív. És ha mégis eljön a nap, amikor mindenki meglátja a gyenge és lázadó oldalát, amikor meglátják, hogy romlott, és semmit sem változott, akkor is tovább folytatja a színjátékot. Azt gondolja, hogy ha beismeri, hogy romlott beállítottságú, hogy hétköznapi ember, olyasvalaki, aki jelentéktelen, akkor elveszíti helyét az emberek szívében, elveszíti a többiek imádatát és rajongását, és ezáltal teljesen kudarcot vall. És ezért, bármi is történjék, nem fog egyszerűen megnyílni az emberek előtt; bármi is történjék, nem fogja átadni a hatalmát és a státuszát senkinek; ehelyett, amennyire csak lehet, megpróbál majd versenyezni, és soha nem adja fel” (Az Ige, 4. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Kilencedik tétel (Tizedik rész)). Egy másik szakaszban Isten feltárta az emberek státuszra való törekvésének természetét és következményeit. Isten szavai azt mondják: „Mindig a nagyságot, a nemességet és a státuszt keresed, mindig a magasztalást keresed. Vajon hogyan érez Isten ennek láttán? Utálja ezt, és el fog határolódni tőled. Minél inkább olyan dolgokra törekszel, amilyen a nagyság, a nemesség, és az, hogy másoknál felsőbbrendű, kiváló, kiemelkedő és figyelemre méltó legyél, annál utálatosabbnak talál téged Isten. Ha nem tartasz önvizsgálatot és bűnbánatot, akkor Isten vissza fog utasítani és el fog hagyni téged. Kerüld el, hogy olyan valakivé válj, akit undorítónak talál Isten. Legyél olyan ember, akit szeret Isten. Hogyan nyerhető el Isten szeretete? Az igazság engedelmes elfogadásával, a teremtett lény pozíciójának elfoglalásával, az Isten szavai szerinti cselekvéssel két lábbal a földön állva, a kötelességünk elvégzésével, azzal, hogy becsületes emberek vagyunk és megéljük az emberi hasonlatosságot. Ez elegendő, Isten meg lesz elégedve. Az embereknek meg kell győződniük arról, hogy nem dédelgetnek ambíciókat vagy haszontalan álmokat, nem keresik a hírnevet, a nyereséget, a státuszt vagy azt, hogy kitűnjenek a tömegből. Még kevésbé szabad megpróbálkozniuk azzal, hogy hatalmasok vagy emberfelettiek legyenek, felsőbbrendűek az emberek között, elérve, hogy mások hódoljanak nekik. Erre vágyik a romlott emberiség, és ez a Sátán ösvénye. Isten nem menti meg az ilyen embereket. Ha az emberek állandóan hírnévre, nyereségre és státuszra törekednek anélkül, hogy bűnbánatot tartanának, akkor nincs számukra gyógymód és ennek csak egy kimenetele lehet: kirekesztik őket” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. A kötelesség megfelelő teljesítése összehangolt együttműködést kíván). Elmélkedtem Isten szaván, és láttam, hogy az antikrisztusok képmutatók. Hogy belopják magukat mások szívébe, mindig díszcsomagolásba bújtatják és tisztára mossák magukat, soha nem mondják el az igazat, soha nem hagyják, hogy mások lássák a gyenge vagy igazi oldalukat, és olyan embereknek álcázzák magukat, akik értik az igazságot, és nincsenek hibáik, hogy elnyerjék mások dicséretét és csodálatát, hogy mindenki kövesse és imádja őket. A természetük különösen arrogáns és csalárd. Elgondolkodtam a viselkedésemen, és láttam, hogy olyan vagyok, mint egy antikrisztus. A gyülekezet prédikátornak választott, de én nem fogadtam el ezt mint Istentől kapott felelősséget, és nem gondolkodtam azon, hogyan legyek praktikus, hogyan végezzem jól a kötelességemet, hogyan legyek tiszta és becsületes. Ehelyett folyton úgy tettem, mintha mindentudó lennék. Azt akartam, hogy mások felnézzenek rám, azt gondolják, hogy jó képességű vagyok, és minden problémát meg tudok oldani, hogy belopakodjak a szívükbe, körülvegyenek és imádjanak. Arrogáns és észszerűtlen voltam. Minden gondolatom és tettem teljesen Isten ellen való volt. Különösen, amikor láttam, hogy Isten azt mondta: „Ha az emberek állandóan hírnévre, nyereségre és státuszra törekednek anélkül, hogy bűnbánatot tartanának, akkor nincs számukra gyógymód és ennek csak egy kimenetele lehet: kirekesztik őket.” Tudtam, hogy ez Isten figyelmeztetése volt számomra. Ha továbbra is a hírnév és a státusz keresésének útját járnám, Isten biztosan elutasítana, és végül kirekesztődnék. Istenhez imádkoztam, hogy elmondjam, hogy bűnbánatot kívánok tartani, nem akarom elveszíteni az esélyt, hogy megmeneküljek, és kész vagyok arra, hogy tiszta és becsületes emberré váljak.

Másnap a felettes vezetőm több beszélgetéstémát is említett a következő összejövetelre. Megkért, hogy moderáljam, és készítsem elő, majd megkérdezte, hogy megértettem-e. Igazából akkor még nem volt világos, de féltem, hogy azt fogja mondani, hogy rossz a képességem, ezért hazudtam, és azt mondtam, hogy megértettem. De amikor ténylegesen elkezdtem csinálni, nem tudtam, hogyan szervezzem meg. Nagyon ideges voltam, a kezem izzadt, nem tudtam, mit tegyek, ezért Istenhez imádkoztam: „Mindenható Isten! Túl mélyen megrontott a Sátán. Még mindig korlátoz a hírnév és a státusz. Nem tudok lázadni a hús-vér testem ellen, és nem bírok őszinte lenni. Kérlek, vezess és irányíts engem, hogy megtaláljam a gyakorlás módját!” Isten szavában ezt olvastam: „Egyeseket előléptet és művel az egyház, így jó esélyük van arra, hogy képzésben részesüljenek. Ez jó dolog. Elmondható róluk, hogy Isten felemelte és kegyelemben részesítette őket. Akkor hát hogyan kell végezniük a kötelességüket? Az első betartandó alapelv az igazság megértése. Ha nem értik az igazságot, akkor keresniük kell az igazságot, és ha még a keresést követően sem értik, akkor találhatnak valakit, aki érti az igazságot, hogy beszélgessenek és együtt keressenek vele, és így gyorsabban és időben meg lehet oldani a problémát. Ha arra összpontosítasz, hogy több időt tölts Isten szavainak az önálló olvasásával és azzal, hogy eltöprengj e szavakon, mert így akarsz eljutni az igazság megértéséig és a probléma megoldásáig, az túl lassú; ahogy a mondás tartja: »A távoli víz nem csillapítja a sürgető szomjat.« Ha gyors előrehaladást szeretnél elérni az igazságot illetően, akkor meg kell tanulnod másokkal harmóniában együttműködni, több kérdést feltenni és még inkább keresni. Csakis ekkor fog gyorsan növekedni az életed, és csak ekkor leszel képes haladéktalanul megoldani problémákat, egyik téren sem késlekedve. Mivel még csak most léptettek elő, és még mindig próbaidős vagy, és nem érted igazán az igazságot, illetve nem vagy az igazságvalóság birtokában – mert még mindig híján vagy ennek az érettségnek –, ne gondold, hogy az előléptetésed azt jelenti, hogy az igazságvalóság birtokában vagy; nem ez a helyzet. Mindössze azért lettél kiválasztva előléptetésre és művelésre, mert magadénak érzed a munka terhét, és mert vezetői képességgel bírsz. Így kell gondolkodnod. Ha azután, hogy előléptettek, és vezető vagy dolgozó lettél, bizonygatni kezded a státuszodat, és azt hiszed, hogy az igazságra törekvő ember vagy, és hogy birtokában vagy az igazságvalóságnak – és ha függetlenül attól, hogy milyen problémáik vannak a testvéreknek, úgy teszel, mintha értenéd és mintha szellemi volnál –, akkor ez ostobaság a részedről és a képmutató farizeusokéval egyező viselkedés. Őszintén kell beszélned és cselekedned. Amikor nem értesz valamit, megkérdezhetsz másokat vagy keresheted a Fennvaló közlését – nincs ebben semmi szégyellnivaló. Még ha nem is kérdezel, a Fennvaló akkor is ismerni fogja az igazi érettségedet, és tudni fogja, hogy nincs meg benned az igazságvalóság. Keresni és beszélgetni – ez az, amit tenned kell; ennek az értelemnek kell ott lennie a normális emberi mivoltban, és ez az az alapelv, amelyet be kell tartaniuk a vezetőknek és a dolgozóknak. Nem olyasvalami ez, ami miatt zavarba kellene jönni” (Az Ige, 5. kötet – A vezetők és a dolgozók felelőssége. A vezetők és a dolgozók felelőssége (5.)). Miután elolvastam Isten szavait, megértettem, hogy a gyülekezet azért léptetett elő prédikátornak, hogy lehetőséget adjon a gyakorlásra, és hogy így megtanuljam, hogyan végezzem a munkát. Ez nem azt jelentette, hogy jobb vagy magasabb rendű voltam másoknál, vagy hogy mindent tudtam. Éppen csak elkezdtem ezt a kötelességet, sok olyan munka volt, amit nem tudtam elvégezni, és sok olyan alapelv, amelyet nem tudtam felfogni. Ez teljesen normális volt. Az, hogy tapasztalati bizonyságtételeket tudtam írni, csak azt jelentette, hogy volt némi felszínes tapasztalatom és megértésem Isten szaváról, nem pedig azt, hogy megértettem az igazságot, vagy birtokában voltam az igazságvalóságoknak. Nem régóta hiszek Istenben, még mindig nem értem az igazságot, és a romlott beállítottságaim nem változtak, ezért helyesen kell kezelnem a saját hiányosságaimat és tökéletlenségeimet, keresnem kell, és közösséget kell vállalnom a testvéreimmel, amikor nem értek dolgokat. Nincs ebben semmi szégyellnivaló. A szégyellnivaló az volt, hogy úgy tettem, mintha érteném azt, amit nem értek, ami azt eredményezte, hogy sok probléma nem oldódott meg időben, ez késleltette a gyülekezet munkáját, és folyamatosan elvesztettem az igazság keresésének lehetőségét, negativitásban és gyengeségben éltem. Olyan ostoba voltam! Nem folytathattam így tovább. Helyre kellett állítanom a szándékaimat, meg kellett nyílnom, keresnem kellett, és közösséget kellett vállalnom a testvéreimmel, és jól kellett végeznem a kötelességemet. Ezután megkérdeztem a vezetőt olyan dolgokról, amiket nem értettem, és ő türelmesen közösséget vállalt velem. Így világossá váltak számomra. A megbeszélés is nagyon hatásos volt, nyugodt és megkönnyebbült voltam.

Most is sok problémával és nehézséggel találkozom a kötelességem végzése közben, de tudok imádkozni és Istenre támaszkodni, és gyakran kérem a testvéreim segítségét. Az összejöveteleken meg is nyílok magamról a testvéreimnek, és hagyom, hogy lássák a romlottságomat és a hiányosságaimat. Ezáltal nagyon nyugodt vagyok, és biztonságban érzem magam. Istennek legyen hála!