2018 októberében fogadtam el Mindenható Isten utolsó napokbeli munkáját. Hat hónappal később öntöző diakónusként szolgáltam a gyülekezetemben. Amikor belekezdtem ebbe a kötelességbe, sok nehézségem volt, de miután a testvéreimmel imádkoztunk és kerestünk, fokozatosan elsajátítottam néhány alapelvet, és elértem némi eredményt a kötelességemben. Gyakoroltam a tapasztalati tanúságtételekről szóló cikkek írását is, gyakran gondolkoztam magamon, és minden egyes nap igazán kiteljesedettnek éreztem magam.

Idén januárban a vezetőm ezt mondta nekem: „Fejlődést értél el az életbe való belépésben, ezért prédikátornak választottunk meg téged. Szeretnéd ezt csinálni?” Ennek nagyon örültem, így beleegyeztem, és azt mondtam: „Megteszek minden tőlem telhetőt.” A vezető ezt mondta: „A tanúságtételekről szóló cikkek, amiket írtál, nagyon jók. Csak olyan testvérek szolgálhatnak prédikátorként, akik az életbe való belépésükben terhet vállalnak. Akkor valóban meg tudják oldani a testvéreik problémáit és nehézségeit.” Ezt hallva büszkeség töltött el, különösen, amikor megtudtam, hogy azért kértek fel ennek a kötelességnek a végzésére, mert az életbe való belépésre összpontosítottam. Úgy éreztem, hogy jól tudnám végezni ezt a kötelességet. Ezután a vezető több gyülekezet munkájáért tett felelőssé, és sok alapelvet tanított nekem. A munkakör szélesebb volt, és sok feladatért szintén én voltam a felelős, ezért stresszes voltam, és egy kicsit aggódtam, hogy nem leszek rá képes. Láttam néhány testvért, akik ugyanazt a kötelességet végezték, mint én, ismerték a munkát, de én új voltam ebben a kötelességben, és nem tudtam, hogyan kell csinálni. Ki akartam fejezni a nehézségeimet, de aztán eszembe jutottak a vezetőm dicséretei. Ha tudná, hogy nem értem, hogyan kell végezni ezeknek a gyülekezeteknek a munkáját, mit gondolna rólam? Vajon azt gondolná, hogy nem vagyok rá képes, és hogy hiba volt engem választani? Ráadásul most már prédikátor voltam. Ha még csak nem is ismerem a munkát, hogyan tudnám segíteni és támogatni a gyülekezetvezetőket? Erre gondolva úgy éreztem, mintha leragasztották volna a számat. Túlságosan zavarban voltam ahhoz, hogy őszintén beszéljek.

Egyszer a felsőbb vezetőnk közösséget vállalt velünk a munkánkról, és láttam, hogy Silvia nővér és Ricardo testvér nagyon aktívan válaszoltak a vezető kérdéseire, és azt is tudták, hogyan kell a munka minden egyes aspektusát elvégezni. A vezető megkérdezte tőlem: „Vannak nehézségeid?” Erre gondoltam: „Mindannyian ugyanazt a kötelességet végezzük. Ha igent mondok, mit fog gondolni rólam a vezető? Vajon azt fogja gondolni, hogy nem vagyok képes dolgozni?” Ezt hazudtam: „Egyáltalán nincsenek.” Később valahányszor, amikor a vezető találkozott velünk, csak ritkán szólaltam meg, és amikor beszéltem, mindig azon gondolkodtam először, hogyan válaszoljak, hogy a többiek ne tudják meg, hogy sok mindent nem értek, mert féltem, hogy lenéznének engem. Ily módon folyamatosan rejtegettem és álcáztam magam, úgy éreztem, korlátok közés vagyok szorítva, és egyre passzívabbá váltam a kötelességemben. Még a csoportot is el akartam hagyni, és nem akartam többé találkozókra járni. De még így sem akartam senkinek sem megnyílni az állapotomról. Csak a jó oldalamat akartam megmutatni másoknak. Egy nap megbeszéltem egy találkozót két gyülekezetvezetővel, hogy tájékozódjak a gyülekezeti munka állapotáról. Amikor találkoztam velük, egyikük lelkesen ezt mondta: „Nagyszerű, hogy te vagy a felelős a munkánkért! Szeretek veled találkozni, és minden alkalommal csodállak, amikor hallom a közösségedet. Remélem, én is olyan lehetek majd, mint te.” A másik vezető így szólt: „Jó érzés, hogy veled végezzük a kötelességünket. A te közösséged mindig világosságot hoz nekünk.” Akkor meg akartam mondani nekik, hogy ne tartsanak olyan nagyra, mert romlottság van bennem, nehézségeim vannak a kötelességemben, és ha nyomás alá kerülök, negatív leszek. De aztán erre gondoltam: „Ha elmondom nekik az igazat, a jövőben is ilyen jó véleménnyel lesznek rólam? Még mindig hozzám fognak fordulni, ha kérdésük van?” Magamban vívódtam, és végül nem mondtam el az igazat. Egy másik alkalommal több gyülekezeti diakónussal volt találkozóm. Elmondták, hogy bizonyos munkákat nem tudnak elvégezni, és nehézségeik vannak. Így vigasztaltam őket: „Ne aggódjatok! Mi mind csak most kezdtük a kötelességeinket. Majd megértjük a dolgokat, ahogy beletanulunk.” A felszínen semmi baj nem volt azzal, amit mondtam. De valójában én sem tudtam elvégezni a munkát. Nagyon aggódtam, hogy meglátják a valódi érettségemet, ezért nem mertem őszintén beszélni, és csak egy kis bátorítást nyújtottam nekik, ami egyáltalán nem oldotta meg a problémáikat. Mivel továbbra is beburkolóztam, és álcáztam magam, szörnyű állapotban voltam, nem éreztem a Szentlélek útmutatását, nagyon gyenge és fáradt voltam minden egyes nap. Gyakran erre gondoltam: „Miért nem végezhetem egyszerűen a gyülekezeti munkát, mint mindenki más?” Tudtam, hogy a nehézségeimmel kapcsolatban keresnem kellene a vezetőmmel, de aggódtam, hogy mit gondolna rólam a vezető, ha elmondanám neki azokat. Így gondolkodtam: „Azért kaptam ezt a kötelességet, mert a vezető azt mondta, hogy az életbe való belépésre összpontosítottam, tehát biztos azt hiszi, hogy jó képességű ember vagyok, aki az igazságra törekszik. Ha megtudja, hogy mennyi mindenhez nem értek, és nem tudok gyülekezeti munkát végezni, biztosan azt fogja gondolni, hogy hiba volt engem prédikátornak választani.” Erre gondolva még jobban féltem beszélni vele. Az állapotom egyre rosszabb lett, sötétségben és szenvedésben éltem. Istenhez imádkoztam: „Mindenható Isten! Nem tudom, hogyan tapasztaljam meg ezt a környezetet. Kérlek Téged, vezess, és mutass utat nekem!”

Egyszer egy megbeszélésen a felettes vezetőnk az ebben az időszakban szerzett tapasztalatainkról kérdezett minket. A többiek megnyíltak a romlottságukról és a kötelességükben mutatkozó hiányosságaikról, és én is felbátorodtam, hogy beszéljek a saját állapotomról. A vezető a tapasztalatait felhasználva segített nekem, és ezt mondta: „Vezetőként és dolgozóként nem kell mindent értened ahhoz, hogy jól végezd a kötelességedet. Ez az elképzelés téves. Mi csak hétköznapi emberek vagyunk, ezért normális, hogy bizonyos dolgokat nem értünk és nem látunk át. De ha mindentudók akarunk lenni, és nem tudjuk helyesen kezelni a saját hiányosságainkat, és azért, hogy fenntartsuk a státuszunkat és az imázsunkat, maszkot viselve álcázzuk magunkat, becsapunk másokat, és soha nem hagyjuk, hogy mások lássák a valódi érettségünket, akkor fájdalmas lesz számunkra az élet.” Aztán a vezető elküldött nekem két részletet Isten szavából: „Hogyan lehettek hétköznapi és normális emberek? Hogyan tudjátok, ahogy Isten mondja, elfoglalni a teremtett lény megfelelő helyét, nem próbálva valami nagy alaknak vagy emberfeletti lénynek lenni? [...] Először is, ne adj magadnak címet, és ne hagyd, hogy az korlátok közé szorítson, azt mondva: »Én vagyok a vezető, én vagyok a csoportvezető, én vagyok a felügyelő, vagy én vagyok a legnagyobb szakértelemmel bíró és a szakmailag legképzettebb személy a területen.« Ne feszélyezzen a magadnak adott cím. Amint ez megtörténik, szorosan megkötöz téged; hatással lesz a szavaidra és a tetteidre, valamint a normális gondolkodásodra és az ítéleteidre. Meg kell szabadítanod magad a státusz e korlátaitól. Először is, szállj le e hivatalos cím pozíciójáról, és foglald el egy hétköznapi ember helyét! Akkor a gondolkodásmódod némileg normálissá válik. Azt is el kell ismerned: »Nem tudom, hogyan kell ezt csinálni, és azt sem értem – kutatnom és tanulnom kell«, vagy: »Ezt még sosem tapasztaltam, így nem tudom, mit tegyek.« Amikor ki tudod mondani, amit valójában gondolsz, és így becsületesen beszélsz, normális józan ésszel fogsz rendelkezni. Ha hagyod, hogy mások megismerjék a valódi énedet, normális képük lesz rólad, és nem kell megjátszanod magad. Többé nem érzed majd, hogy nagy nyomás nehezedik rád, és képes leszel normálisan kommunikálni másokkal. Így élni szabad és könnyű. Aki úgy érzi, hogy az élet túl fárasztó, az csak magát okolhatja. Ne tettess és ne takargass semmit! Először is, tárd fel, mit gondolsz a szívedben, és a valódi gondolataidat, hogy mindenki tudjon róluk, és megértse őket! Ily módon az aggodalmaid, valamint a közted és mások közötti gátak és gyanakvások mind megszűnnek. Ezenkívül van még valami, ami megkötöz téged, mégpedig az, hogy mindig a csapat fejének, vezetőnek vagy munkásnak tartod magad, valakinek, akinek címe, státusza és rangja van – ha aztán azt mondod, hogy ezt nem érted, és arra képtelen vagy, az nem önmagad lealacsonyítása? Amikor elengeded ezeket a béklyókat a szívedben, amikor nem tekintesz többé vezetőként vagy munkásként magadra, és amikor nem gondolod azt, hogy jobb vagy másoknál, hanem inkább úgy érzed, hogy hétköznapi ember vagy, ugyanolyan, mint mindenki más, és hogy vannak területek, ahol rosszabb vagy másoknál, akkor, amikor ezzel a gondolkodásmóddal beszélsz az igazságról és a munkával kapcsolatos ügyekről, mind az eredmények, mind a légkör más lesz. Ha a szívedben mindig aggályaid vannak, ha mindig feszültnek és feszélyezettnek érzed magad, és el akarod engedni ezeket a dolgokat, de nem tudod, akkor buzgón imádkoznod kell Istenhez, el kell gondolkoznod magadon, fel kell ismerned a hiányosságaidat, és törekedned kell az igazságra. Ha eljutsz oda, hogy gyakorlatba ülteted az igazságot, eredményeket fogsz elérni. Bármit is teszel, ne a státuszodból vagy a címedet szem előtt tartva beszélj és cselekedj! Először tedd félre mindezt, és foglald el egy hétköznapi ember helyét!” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Isten szavainak becsben tartása az Istenbe vetett hit alapja). „Ha a szívedben tisztában vagy azzal, hogy miféle ember vagy, mi a lényeged, mik a gyarlóságaid, és milyen romlottságot fedsz fel, akkor ezt nyíltan közölnöd kellene más emberekkel, hogy láthassák, mi a valódi állapotod, mik a gondolataid és mi a véleményed, hogy tudják, milyen ismereted van az ilyen dolgokról. Bármit is teszel, ne színlelj, ne vegyél fel álarcot, ne rejtsd el saját romlottságodat és gyarlóságaidat mások elől, hogy senki ne tudhasson azokról. Ez a fajta hamis viselkedés akadály a szívedben, és egyben egy romlott beállítottság is, és meggátolhatja az embereket a bűnbánatban és a változásban. Imádkoznod kell Istenhez és el kell gondolkoznod az olyan hamis dolgokon, mint a dicséret, amelyet másoktól kapsz, a dicsőség, amellyel elhalmoznak, és a koronák, amelyeket rád aggatnak, valamint boncolgatnod kell azokat. Látnod kell azt a kárt, amelyet ezek a dolgok okoznak neked. Ha így teszel, ismerni fogod saját mértékedet, öntudatra teszel szert, és többé már nem látod majd magad szuperembernek vagy valami nagyszerű alaknak. Amint ilyen önismereted van, könnyűvé válik elfogadnod az igazságot, a szívedbe fogadnod Isten szavait, és amiket Isten kér az embertől, elfogadnod a Teremtő üdvösségét, könnyű lesz rendíthetetlenül hétköznapi embernek lenned, olyasvalakinek, aki becsületes és megbízható, és könnyű lesz normális kapcsolatot kialakítanod közted – egy teremtett lény – és Isten, a Teremtő között. Pontosan ez az, amit Isten kér az emberektől, és ez olyasvalami, ami teljesen elérhető számukra” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Isten szavainak becsben tartása az Istenbe vetett hit alapja). Miután elolvastam Isten szavát, elkezdtem gondolkozni az állapotomon ebben az időszakban. Amikor hallottam, hogy a vezető azt mondta, hogy azért vagyok prédikátor, mert az életbe való belépésre összpontosítok, büszke és önelégült lettem. Úgy éreztem, hogy azért választottak ki egy ilyen fontos munkára, mert az igazságot kerestem, és mert képes voltam a munkára. De amikor ténylegesen elkezdtem ezt a kötelességet végezni, végül rájöttem, hogy nem sokat értek a gyülekezeti munkából. Nem fogtam fel néhány alapelvet, amelyekről a vezetőm közösséget vállalt, nagy nyomást éreztem, ezért gyakran gyenge és negatív voltam. De nem nyíltam meg a valódi állapotomról, és becsaptam a vezetőmet, azt mondtam, hogy nincsenek problémáim, mert attól féltem, hogy azt gondolná, hogy nem vagyok elég képzett, és lenézne. Amikor hallottam, hogy a gyülekezetvezetők és a diakónusok dicsérnek engem, sőt követendő példaként gondolnak rám, bár tudtam, hogy meg kellene nyílnom a romlottságomról és a hiányosságaimról, hogy megismerhessék a valódi érettségemet, hogy ne nézzenek fel rám, és ne csodáljanak, aggódtam, hogy a tények megismerése után már nem fognak sokra tartani, ezért csendben maradtam. Még akkor is, amikor a vezetők és a diakónusok feltettek nekem néhány kérdést, amelyekre nyilvánvalóan nem tudtam választ adni, akkor sem nyíltam meg, és nem beszéltem meg velük a dolgokat. Úgy tettem, mintha érteném, amit nem értettem, és felületes szavakkal válaszoltam. Újra és újra álcáztam magam, és hamis benyomást keltettem, mindezt azért, mert ragaszkodtam a „prédikátor” címhez. Azt gondoltam, hogy prédikátorként nekem többet kell értenem, és nagyobb tudással kell rendelkeznem, mint másoknak, nem lehetnek hiányosságaim, és nem lehetek negatív vagy gyenge. Azt hittem, ez az egyetlen módja annak, hogy mások felnézzenek rám, és elfogadjanak. Hogy megőrizzem a státuszomat és az imázsomat, álarcot öltöttem, hogy elfedjem magam, és egy romlottságtól mentes személynek álcáztam magam. Még akkor is, amikor meggyötörtnek, negatívnak és gyengének éreztem magam, a „prédikátor” cím megtartása érdekében inkább titokban és egyedül sírtam, minthogy kitárjam a szívemet, és segítséget kérjek. Ennek a címnek a viselése túl nehéz és fárasztó volt számomra. Amikor a gyülekezet prédikátornak nevezett ki, lehetőséget kaptam a gyakorlásra, és arra, hogy több igazságot keressek és értsek meg a kötelességemben. De nem követtem a helyes utat. Arra használtam ezt az esélyt, hogy hírnévre és státuszra törekedjek. Ez nem Isten szándéka ellen való volt? Isten nem akarja, hogy emberfelettiek vagy nagy emberek legyünk. Isten azt akarja, hogy a teremtett lények helyét foglaljuk el, és közönséges, hétköznapi emberek legyünk, földhözragadtan keressük az igazságot, őszintén nézzünk szembe saját hiányosságainkkal, és az általunk nem értett problémák esetében nyíljunk meg testvéreink előtt, és kérjünk segítséget. Ezt az észjárást kell birtokolnunk.

Később olvastam néhány testvérek által írt tapasztalati tanúságtételt, amelyek Isten szavának olyan szakaszaira hivatkoztak, amelyek az állapotomat fejtették ki. Mindenható Isten azt mondja: „Függetlenül a körülményektől, függetlenül attól, hogy milyen kötelességet végez, egy antikrisztus megpróbálja azt a benyomást kelteni, hogy ő nem gyenge, hogy mindig erős, tele van hittel és soha nem negatív, hogy az emberek soha ne lássák a valódi érettségét vagy valódi hozzáállását Istenhez. Igazából a szíve mélyén tényleg azt hiszi, hogy nincs semmi, amit ne tudna megtenni? Őszintén elhiszi, hogy nincsenek gyengeségei, hogy nincs benne negativitás és nem jellemzik őt a romlottság feltárulásai? Egyáltalán nem. Jól tud színészkedni, és ügyesen leplezi a dolgokat. Az erős és ragyogó oldalát szereti megmutatni az embereknek; nem akarja, hogy lássák azt az oldalát, amely gyenge és igazi. A célja nyilvánvaló: egész egyszerűen az, hogy megőrizze a hiúságát és a büszkeségét, hogy megóvja a helyét az emberek szívében. Úgy gondolja, hogy ha mások előtt nyíltan beszél a saját negativitásáról és gyengeségéről, valamint a lázadó és romlott oldaláról, az súlyos károkat fog okozni a státuszának és a hírnevének, és több gondot fog okozni, mint amennyit megér. Ezért inkább meghalna, mint hogy beismerje, van, amikor gyenge, lázadó és negatív. Még ha el is jön a nap, amikor mindenki meglátja a gyenge és lázadó oldalát, amikor meglátják, hogy romlott és semmit sem változott, akkor is tovább folytatja a színjátékot. Azt gondolja, hogy ha beismeri, hogy vannak romlott beállítottságai, hogy hétköznapi ember, olyasvalaki, aki jelentéktelen, akkor elveszíti helyét az emberek szívében, elveszíti a többiek imádatát és rajongását, és ezáltal teljesen kudarcot vall. És ezért, bármi is történjék, nem fog egyenes módon megnyílni az emberek előtt; bármi is történjék, nem fogja átengedni a hatalmát és a státuszát senki másnak; ehelyett, amennyire csak tud, megpróbál majd versenyezni, és soha nem adja fel” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Kilencedik tétel (Tizedik rész)). Egy másik szakaszban Isten feltárta az emberek státuszra való törekvésének természetét és következményeit. Isten szavai azt mondják: „Mindig a nagyságra, a nemességre és a státuszra törekszel, mindig arra törekszel, hogy mások felett állj. Vajon hogyan érez Isten ennek láttán? Utálja ezt, és el fog távolodni tőled. Minél inkább törekszel a nagyságra és a nemességre, és minél inkább azon igyekszel, hogy különb légy a többieknél, hogy kiemelkedj a tömegből, hogy kivételes és kimagasló légy, Isten annál inkább idegenkedik tőled. Ha nem gondolkozol el magadon és nem tartasz bűnbánatot, akkor Isten megutál és elvet téged. Semmiképpen sem szabad olyan valakinek lenned, akitől Isten idegenkedik; olyan embernek kell lenned, akit Isten szeret. Hogyan válhatsz tehát olyan emberré, akit Isten szeret? Fogadd el engedelmesen az igazságot, foglald el a megfelelő helyedet teremtett lényként, cselekedj Isten szavai alapján a valóság talaján állva, végezd megfelelően a kötelességedet, légy becsületes ember, és éld meg az emberi hasonlatosságot. Ez elég, és ez elégedetté teszi Istent. Az embereknek semmiképpen sem szabad ambíciókat vagy hiú álmokat dédelgetniük, nem szabad a hírnévre, nyereségre és státuszra törekedniük, vagy azon igyekezniük, hogy kiemelkedjenek a tömegből. Még kevésbé szabad arra törekedniük, hogy szuperemberek vagy nagy emberek legyenek, hogy különbek legyenek a többieknél, és hogy mások bálványozzák őket. Ez az, ami után a romlott emberek sóvárognak, és ez a Sátán útja; Isten nem ment meg ilyen embereket. Ha az emberek szüntelenül a hírnévre, nyereségre és státuszra törekednek, és makacsul nem hajlandók bűnbánatot tartani, akkor megválthatatlanok, és csak egy sors vár rájuk: a kiiktatás” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. A kötelesség megfelelő végzése összehangolt együttműködést kíván). Elmélkedtem Isten szaván, és láttam, hogy az antikrisztusok képmutatók. Hogy belopják magukat mások szívébe, mindig díszcsomagolásba bújtatják és tisztára mossák magukat, soha nem mondják el az igazat, soha nem hagyják, hogy mások lássák a gyenge vagy igazi oldalukat, és olyan embereknek álcázzák magukat, akik értik az igazságot, és nincsenek hibáik, hogy elnyerjék mások dicséretét és csodálatát, hogy mindenki kövesse és imádja őket. A természetük különösen arrogáns és csalárd. Elgondolkodtam a viselkedésemen, és láttam, hogy olyan vagyok, mint egy antikrisztus. A gyülekezet prédikátornak választott, de én nem fogadtam el ezt mint Istentől kapott felelősséget, és nem gondolkodtam azon, hogyan legyek praktikus, hogyan végezzem jól a kötelességemet, hogyan legyek tiszta és becsületes. Ehelyett folyton úgy tettem, mintha mindentudó lennék. Azt akartam, hogy mások felnézzenek rám, azt gondolják, hogy jó képességű vagyok, és minden problémát meg tudok oldani, hogy belopakodjak a szívükbe, körülvegyenek és imádjanak. Arrogáns és észszerűtlen voltam. Minden gondolatom és tettem teljesen Isten ellen való volt. Különösen, amikor láttam, hogy Isten azt mondta: „Ha az emberek szüntelenül a hírnévre, nyereségre és státuszra törekednek, és makacsul nem hajlandók bűnbánatot tartani, akkor megválthatatlanok, és csak egy sors vár rájuk: a kiiktatás.” Tudtam, hogy ez Isten figyelmeztetése volt számomra. Ha továbbra is a hírnév és a státusz keresésének útját járnám, Isten biztosan elutasítana, és végül kirekesztődnék. Istenhez imádkoztam, hogy elmondjam, hogy bűnbánatot kívánok tartani, nem akarom elveszíteni az esélyt, hogy megmeneküljek, és kész vagyok arra, hogy tiszta és becsületes emberré váljak.

Másnap a felettes vezetőm több beszélgetéstémát is említett a következő összejövetelre. Megkért, hogy moderáljam, és készítsem elő, majd megkérdezte, hogy megértettem-e. Igazából akkor még nem volt világos, de féltem, hogy azt fogja mondani, hogy rossz a képességem, ezért hazudtam, és azt mondtam, hogy megértettem. De amikor ténylegesen elkezdtem csinálni, nem tudtam, hogyan szervezzem meg. Nagyon ideges voltam, a kezem izzadt, nem tudtam, mit tegyek, ezért Istenhez imádkoztam: „Mindenható Isten! Túl mélyen megrontott a Sátán. Még mindig korlátoz a hírnév és a státusz. Nem tudok lázadni a hús-vér testem ellen, és nem bírok őszinte lenni. Kérlek, vezess és irányíts engem, hogy megtaláljam a gyakorlás módját!” Isten szavában ezt olvastam: „Egyeseket előléptet és művel az egyház, így jó esélyük van arra, hogy képezzék magukat. Ez jó dolog. Elmondható róluk, hogy Isten felemelte és kegyelemben részesítette őket. Akkor hát hogyan kell végezniük a kötelességüket? Az első betartandó alapelv az igazság megértése – ha nem értik az igazságot, akkor keresniük kell az igazságot, és ha még azután sem értik, hogy egyedül keresik, akkor találhatnak valakit, aki érti az igazságot, hogy beszélgessenek és együtt keressenek vele, és így gyorsabban és időben meg lehet oldani a problémát. Ha arra összpontosítasz, hogy több időt tölts Isten szavainak az önálló olvasásával és azzal, hogy eltöprengj e szavakon, mert így akarsz eljutni az igazság megértéséig és a probléma megoldásáig, az túl lassú; ahogy a mondás tartja: »A lassú megoldás nem enyhíti a sürgető szükséget.« Ha gyors előrehaladást szeretnél elérni az igazságot illetően, akkor meg kell tanulnod másokkal harmóniában együttműködni, több kérdést feltenni és még inkább keresni. Csakis ekkor fog gyorsan növekedni az életed, és csak ekkor leszel képes haladéktalanul megoldani problémákat, egyik téren sem késlekedve. Mivel még csak most léptettek elő, és még mindig próbaidős vagy, és nem érted igazán az igazságot, illetve nem vagy az igazságvalóság birtokában – mert még mindig híján vagy ennek az érettségnek –, ne gondold, hogy az előléptetésed azt jelenti, hogy az igazságvalóság birtokában vagy; nem ez a helyzet. Mindössze azért lettél kiválasztva előléptetésre és művelésre, mert magadénak érzed a munka terhét, és mert vezetői képességgel bírsz. Így kell gondolkodnod. Ha azután, hogy előléptettek, és vezető vagy dolgozó lettél, bizonygatni kezded a státuszodat, és azt hiszed, hogy az igazságra törekvő ember vagy, és hogy birtokában vagy az igazságvalóságnak – és ha függetlenül attól, hogy milyen problémáik vannak a testvéreknek, úgy teszel, mintha értenéd és mintha szellemi ember volnál –, akkor ez ostobaság a részedről és a képmutató farizeusokéval egyező viselkedés. Őszintén kell beszélned és cselekedned. Amikor nem értesz valamit, megkérdezhetsz másokat vagy keresheted a Fennvaló közlését – nincs ebben semmi szégyellnivaló. Még ha nem is kérdezel, a Fennvaló akkor is ismerni fogja az igazi érettségedet, és tudni fogja, hogy nincs meg benned az igazságvalóság. Keresni és beszélgetni – ez az, amit tenned kell; ennek az értelemnek kell ott lennie a normális emberi mivoltban, és ez az az alapelv, amelyet be kell tartaniuk a vezetőknek és a dolgozóknak. Nem olyasvalami ez, ami miatt zavarba kellene jönni” (Az Ige, V. kötet – A vezetők és a dolgozók felelőssége. A vezetők és a dolgozók felelőssége (5.)). Miután elolvastam Isten szavait, megértettem, hogy a gyülekezet azért léptetett elő prédikátornak, hogy lehetőséget adjon a gyakorlásra, és hogy így megtanuljam, hogyan végezzem a munkát. Ez nem azt jelentette, hogy jobb vagy magasabb rendű voltam másoknál, vagy hogy mindent tudtam. Éppen csak elkezdtem ezt a kötelességet, sok olyan munka volt, amit nem tudtam elvégezni, és sok olyan alapelv, amelyet nem tudtam felfogni. Ez teljesen normális volt. Az, hogy tapasztalati bizonyságtételeket tudtam írni, csak azt jelentette, hogy volt némi felszínes tapasztalatom és megértésem Isten szaváról, nem pedig azt, hogy megértettem az igazságot, vagy birtokában voltam az igazságvalóságoknak. Nem régóta hiszek Istenben, még mindig nem értem az igazságot, és a romlott beállítottságaim nem változtak, ezért helyesen kell kezelnem a saját hiányosságaimat és tökéletlenségeimet, keresnem kell, és közösséget kell vállalnom a testvéreimmel, amikor nem értek dolgokat. Nincs ebben semmi szégyellnivaló. A szégyellnivaló az volt, hogy úgy tettem, mintha érteném azt, amit nem értek, ami azt eredményezte, hogy sok probléma nem oldódott meg időben, ez késleltette a gyülekezet munkáját, és folyamatosan elvesztettem az igazság keresésének lehetőségét, negativitásban és gyengeségben éltem. Olyan ostoba voltam! Nem folytathattam így tovább. Helyre kellett állítanom a szándékaimat, meg kellett nyílnom, keresnem kellett, és közösséget kellett vállalnom a testvéreimmel, és jól kellett végeznem a kötelességemet. Ezután megkérdeztem a vezetőt olyan dolgokról, amiket nem értettem, és ő türelmesen közösséget vállalt velem. Így világossá váltak számomra. A megbeszélés is nagyon hatásos volt, nyugodt és megkönnyebbült voltam.

Most is sok problémával és nehézséggel találkozom a kötelességem végzése közben, de tudok imádkozni és Istenre támaszkodni, és gyakran kérem a testvéreim segítségét. Az összejöveteleken meg is nyílok magamról a testvéreimnek, és hagyom, hogy lássák a romlottságomat és a hiányosságaimat. Ezáltal nagyon nyugodt vagyok, és biztonságban érzem magam. Istennek legyen hála!