2021 elején elfogadtam Mindenható Isten utolsó napokbeli munkáját. Aktívan részt vettem az összejöveteleken, és olvastam Isten szavát, és több mint két hónappal később elkezdtem öntöző diakónusi kötelességemet végezni. Akkoriban minden hétvégén volt diakónusgyűlésünk, hogy megbeszéljük a problémákat és a nehézségeket, amikkel kötelességünk során találkoztunk, és közösséget vállaljunk arról, hogy mit nyertünk, hogy milyen romlottságot fedtünk fel, és hogyan gondolkoztunk el rajta és értettük meg azt Isten szava által. Nagyon ideges voltam minden összejövetel előtt, és sokáig gondolkodtam, mert nem tudtam, mit mondjak nekik. Aggódtam amiatt, hogy a romlottságomról és hiányosságaimról beszéljek, mert féltem, hogy a többiek rossz véleménnyel lesznek rólam. Például: én épp csak belekezdtem az újonnan érkezők öntözésébe. Sok mindent nem tudtam, és híján voltam a tapasztalatnak. Azon aggódtam, hogy az újonnan érkezők talán nem kedvelnek, és azt gondolják, hogy nem tudom őket jól öntözni, ezért nem akartam folytatni ezt a kötelességet. De nem akartam feltárni az állapotomat a diakónusgyűlésen, mert aggódtam, hogy ha megtenném, akkor azt gondolnák, hogy hiányzik a másokkal való közösségvállalás képessége belőlem. Ráadásul türelmetlen voltam néhány újonnan érkezővel, és ezt nem akartam elmondani, mert aggódtam, hogy ha elmondom nekik, akkor azt gondolnák, hogy rossz emberi mivoltom van. De amiatt is nyugtalankodtam, hogy ha nem mondanék semmit az összejövetelen, akkor biztosan azt gondolnák, hogy másoknál kevésbé vagyok alkalmas. Nem akartam szégyenbe hozni magam, vagy azt, hogy lenézzenek. Miután gondolkodtam rajta, végül úgy döntöttem, hogy mondok valami lényegtelen, nem túlzottan kínos dolgot, mint például hogy lusta voltam, ami a legtöbb emberre jellemző probléma. Így nem tűnnék rosszabbnak másoknál.

Aztán az összejövetelen a vezető az addig szerzett tapasztalataimról kérdezett, hogy milyen tudást nyertem a romlott beállítottságaimról, és hogy a terveim szerint vállaltam-e közösséget. Amikor befejeztem, megkönnyebbülten felsóhajtottam, de nyugtalan voltam, és a lelkiismeretem megszólalt. Tudtam, hogy nem mondtam el az igazságot, és amit tettem, az Isten szándékával ellentétes volt. Az Úr Jézus szavaira gondoltam: „Ha igent mondotok, az legyen igen, ha pedig nemet, az legyen nem, minden további szó a gonosztól van” (Máté 5:37). „Bizony mondom nektek, ha meg nem tértek, és olyanok nem lesztek, mint a kisgyermekek, nem mentek be a mennyek országába” (Máté 18:3). Ezekre a szavakra gondolva erős bűntudatom lett. A hazugságok a Sátántól származnak, és gonoszak. Isten az őszinte embereket szereti, és csak az őszinte emberek mehetnek be a mennyek országába. A hazugok és képmutatók nem mehetnek be Isten királyságába. Az ilyen embereket Isten gyűlöli, és végül határozottan kirekeszti majd őket. Amikor erre rádöbbentem, nagyon ideges lettem, és féltem, hogy Isten elutasít. Imádkoztam Istenhez, és arra kértem Őt, mutasson utat, hogy őszinte ember lehessek. Elhatároztam, hogy a következő összejövetelen elmondom az igazságot, és feltárom a romlottságomat. De mikor elérkezett az idő, még mindig nem volt bátorságom elmondani. Aggódtam, hogy ha a romlottságomról és hibáimról beszélnék, akkor a testvéreim azt gondolnák, hogy romlottabb vagyok náluk. Úgy éreztem, hogy túl nehéz elmondani az igazságot. Erre gondolva nem akartam részt venni a diakónusgyűléseken. De aggódtam, hogy a testvéreim megkérdezik, hogy miért nem mentem el, és akkor nem tudnám, hogy mit válaszoljak. Minél többet gondolkodtam, annál zavarodottabb és nyomorultabb lettem. Nem tudtam, mit tegyek. Az egyik összejövetelen a testvérek szokás szerint közösséget vállaltak a tapasztalataikról és tudásukról, és egyáltalán nem tudtam, mit mondjak, úgyhogy csak csendben hallgattam. Csalódtam magamban, folyamatosan álcáztam magam, és újra és újra kudarcot vallottam az igazság gyakorlásában. Egy őszinte szót sem tudtam kiejteni. Nyomorultul éreztem magam, ezért Istenhez imádkoztam, kérve Őt, hogy vezessen ki ebből az állapotból.

Később Isten szavának ezen passzusát olvastam: „Az igazságot kell keresned, hogy bármely felmerülő problémát megoldj, legyen az bármi, és semmiképp sem szabad álcáznod magad vagy hamis képet festened magadról másoknak. Ami a hiányosságaidat, tökéletlenségeidet, hibáidat, romlott beállítottságaidat illeti – legyél teljesen nyitott mindegyikkel kapcsolatban, és vállal közösséget mindegyikről. Ne tartsd magadban őket. Az életbe való belépés felé vezető első lépés az, hogy megtanulsz megnyílni, és ez az első akadály is, amelyet a legnehezebb megugrani. Ha egyszer leküzdötted, könnyű belépni az igazságba. Mit jelent az, hogy megteszed ezt a lépést? Azt jelenti, hogy megnyitod a szíved és megmutatsz mindent, amid van, legyen az jó vagy rossz, pozitív vagy negatív; lecsupaszítod magad mások és Isten számára, hogy lássanak; semmit sem rejtegetve Isten elől, semmit sem titkolva, semmit sem álcázva, csalárdság és csalás nélkül, és ugyanígy nyitott és becsületes vagy másokkal. Ily módon a fényben élsz, és nem csupán Isten fog tüzetesen megvizsgálni, hanem mások is láthatják majd, hogy elvszerűen és bizonyos fokú átláthatósággal cselekszel. Semmilyen módszert nem kell használnod ahhoz, hogy megvédd a hírnevedet, a rólad alkotott képet és a státuszodat, és a hibáidat sem kell leplezned, sem álcáznod. Nem kell ezekkel a haszontalan erőfeszítésekkel foglalkoznod. Ha el tudod engedni ezeket a dolgokat, nagyon megkönnyebbülsz majd, korlátok és fájdalom nélkül fogsz élni, és teljességgel a fényben élsz majd” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). Isten szavából megértettem, hogy soha nem szabad takargatnunk a romlott állapotunkat. Isten elé kell tárnunk, és imádkozni, elmélkedni, megpróbálni megérteni, és feltárni szívünket testvéreinknek, felfedve a romlottságunkat, és az igazságot keresve. Ez segíteni fog jobban megérteni magunkat, és feloldani romlott beállítottságunkat. De azért, hogy megőrizzem a rólam kialakított képet és a státuszomat, nem voltam hajlandó feltárni a romlottságomat és a nehézségeimet, és az igazságot sem akartam keresni a testvéreimmel. Mindig zárva tartottam a szívem, hogy senki ne láthasson át rajtam, de a sötétben élve nem találtam enyhülést. Rájöttem, hogy nem tudom tovább így folytatni, és hogy Isten szava szerint kellene gyakorolnom, fel kellene tárnom az állapotomat a testvéreimnek, és a segítségüket kellene kérnem. Közvetlenül az összejövetel után egy nővér odajött hozzám, hogy a friss tapasztalatairól meséljen. Arra gondoltam, ez egy jó lehetőség, hogy megnyíljak neki, de még mindig kicsit zavarban voltam, mert nem tudtam, hogy mit gondolna rólam. Aggódtam, hogy azt mondaná, hogy nagyon tisztességtelen ember vagyok. Ezért Istenhez imádkoztam: „Istenem, nem akarom tovább palástolni magam. Nem akarom tovább rejtegetni az igazi gondolataimat. Nagyon fáradt vagyok. Istenem, őszinte ember akarok lenni, ezért kérlek, vezess engem!” Miután imádkoztam, elmondtam a nővéremnek mindent, amit az összejövetelen nem mertem feltárni. Mikor befejeztem a beszédet, nagy megkönnyebbülést éreztem. A nővér megosztotta velem a megértését, és elküldte nekem Isten szavainak egy szakaszát. „A csalárd ember fő jellemzője, hogy sosem nyitja meg a szívét, hogy bárkivel közösséget vállaljon, és még a legjobb barátjával sem beszél tiszta szívből. Rendkívül kifürkészhetetlen. Egy ilyen személy valójában nem feltétlenül idős, vagy nem feltétlen látott sokat a világból, az is lehet, hogy kevés a tapasztalata, mégis rendkívül kifürkészhetetlen. A korához képest igen ravasz. Hát nem természeténél fogva csalárd ember ez? Oly mélyen rejtőzködik, hogy senki sem lát át rajta. Bármennyi szót szól is, nehéz megmondani, hogy melyik igaz és melyik hamis, és senki sem tudja, mikor mond igazat, illetve mikor hazudik. Emellett különösen ügyes az álcázásban és az álokoskodásban. Gyakran titkolja az igazságot hamis benyomást keltve az emberekben, hogy az emberek csak a hamis külsőjét lássák. Magasztos, jó, erényes és jámbor embernek álcázza magát, olyannak, akit kedvelnek és elfogadnak, és a végén mindenki imádja és felnéz rá. Bármennyi időt töltesz is egy ilyen emberrel, sosem tudod, mit gondol. Mindenféle embert, eseményt és dolgot illető nézetei és hozzáállása el van rejtve a szívében. Soha senkinek nem mondja el ezeket a dolgokat. Soha nem beszél ezekről a dolgokról, még a legközelebbi bizalmasának sem. Még amikor Istenhez imádkozik, talán akkor sem bízza rá azt, ami a szívében van, sem a vele kapcsolatos igazságot. És nemcsak erről van szó: próbálja olyasvalakinek álcázni magát, akinek jó az emberi mivolta, aki igen spirituális és elkötelezett az igazságra való törekvés iránt. Senki sem látja, milyen a beállítottsága, és milyen ember is ő” (Az Ige, 4. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Tizenötödik tétel: Nem hisznek Isten létezésében, és tagadják Krisztus lényegét (Első rész)). Isten szava ráébresztett, hogy a csalárd emberek nem a szívükből beszélnek, és a valós állapotukat sem tárják fel másoknak. Ehelyett gyakran titkolóznak, és álcázzák magukat. Megértettem, hogy pontosan olyan vagyok, mint ahogy Isten felfedte. Mióta öntöző diakónus lettem, megláttam, hogy sok hiányosságom van, feltártam sok romlott beállítottságomat, és azt, hogy nincs bennem szeretet és türelem az újonnan érkezők felé. Meg kellett nyitnom a szívem, és a testvéreimmel megoldást kellett keresnem ezekre a problémákra. De aggódtam, hogy ha elmondom az igazságot, akkor lenéznének és alacsonyabb rendűnek gondolnának, úgyhogy nem akartam elárulni nekik a valós állapotomat. Kikerültem a fontos dolgokat, és olyan dolgokról beszéltem, amik nem számítottak, vagy olyan problémákról, amikről úgy éreztem, sok embert érintenek. Azért tettem ezt, hogy elrejtsem a sötét oldalamat és a legmélyebb gondolataimat. Álcáztam magam, és hamis benyomást keltettem, hogy mások jó véleménnyel legyenek rólam. Becsaptam a testvéreimet. Annyira csalárd és képmutató voltam!

Később a nővérem Isten szavainak egy másik szakaszát küldte el nekem: „Valójában minden ember tudja, hogy miért hazudik. A személyes haszonért és büszkeség miatt, vagy hiúságból és státuszért, megpróbálnak másokkal versengeni és másnak adják ki magukat, mint amik. Azonban hazugságaikat a többiek előbb vagy utóbb felfedik és leleplezik, és végül megszégyenülnek, ahogyan elvesztik a méltóságukat és jellemüket is. Mindezt a mérhetetlen mennyiségű hazugság okozza. Túlságosan sok lett a hazugságaid száma. Minden szó, amit kimondasz, hamis és őszintétlen, és egyetlen egy sem tekinthető igaznak vagy őszintének. Még ha nem is érzed azt, hogy lesül a bőr a képedről, amikor hazudsz, mélyen legbelül megszégyenülve érzed magad. A lelkiismereted hibáztat téged, és rossz véleménnyel vagy magadról, ezt gondolva: »Miért élek ilyen szánalmas életet? Olyan nehéz igazat mondani? Muszáj hazugságokhoz folyamodnom a büszkeségem kedvéért? Miért ennyire kimerítő az életem?« Nem kell, hogy kimerítő életet élj. Ha gyakorolni tudod, hogy őszinte legyél, képes leszel nyugodt, szabad és felszabadult életet élni. Te azonban azt választottad, hogy fenntartod a büszkeségedet és a hiúságodat azáltal, hogy hazudozol. Következésképp, létezésed fárasztó és nyomorult, amelyet önmagad okoztál. Talán, aki hazudozik, a büszkeség érzéséhez jut abból, de mi is ez a büszkeségérzés? Csak egy üres dolog, és teljesen értéktelen. Hazudozni annyit tesz, mint eladni a jellemet és a méltóságot. Megfosztja az embert méltóságától és jellemétől, valamint dühíti Istent, és gyűlüli azt. Ez megéri? Nem. [...] Ha olyasvalaki vagy, aki szereti az igazságot, el fogsz viselni különféle nehézségeket azért, hogy gyakorold az igazságot. Még ha ez a hírneved, státuszod feláldozásával jár is, és azzal, hogy elviseled, hogy mások kigúnyolnak és megaláznak, nem fogod bánni – amennyiben képes vagy gyakorolni az igazságot és eleget tenni Istennek, ennyi elég. Akik szeretik az igazságot, azt választják, hogy gyakorolják azt és őszinték lesznek. Ez a helyes út és ezt áldja meg Isten. Ha valaki nem szereti az igazságot, akkor mit választ? Azt választja, hogy hazugságokkal tartja fenn a hírnevét, státuszát, méltóságát és jellemét. Inkább lenne csalárd és Isten által gyűlölt és elutasított. Az ilyen emberek elutasítják az igazságot és elutasítják Isten. Saját hírnevüket és státuszukat választják; csalárdak akarnak lenni. Nem érdekli őket, hogy tetszik-e Istennek, vagy megmenti-e őket. Isten megmentheti még az ilyen embereket? Biztosan nem, hiszen a rossz utat választották. Csakis hazugság és csalás által tudnak élni; csakis fájdalmas életet tudnak élni hazudozva és elfedve őket, és minden nap azon törve a fejüket, hogy megvédjék magukat. Ha azt hiszed, hogy a hazugságok fenn tudják tartani a hírnevet, státuszt, hiúságot és büszkeséget, amire vágysz, teljes tévedésben vagy. Valójában, a hazudozással nemcsak hogy megbukik a hiúságod és büszkeséged, valamint méltóságod és jellemed fenntartása, ami ennél is fájdalmasabb, elszalasztod a lehetőséget, hogy gyakorold az igazságot és őszinte ember legyél. Még ha abban a pillanatban sikerül is megóvnod a hírneved, státuszod, hiúságod és büszkeséged, feláldoztad az igazságot és elárultad Istent. Ez azt jelenti, hogy teljesen elvesztetted az esélyt arra, hogy Ő megmentsen és tökéletesítsen téged, ami a legnagyobb veszteség, és egész életedben bánhatod. Azok, akik csalárdak, soha nem fogják ezt megérteni” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Csak egy becsületes ember tudja megélni a valódi emberi hasonlatosságot). Miután elolvastam Isten szavát, elgondolkoztam magamon. Azért, hogy fenntartsam a rólam kialakult képet és a státuszomat, és elkerüljem, hogy mások lenézzenek, minden összejövetel előtt az agyamat törve próbáltam kitalálni, hogyan vállaljak közösséget az összejövetelen. Féltem, hogy ha feltárom az igazi állapotomat, a testvéreim rossz benyomást alakítanának ki rólam. De azért is aggódtam, hogy ha nem mondok semmit, akkor a testvéreim azt gondolhatják, hogy rossz vagyok, és lenéznének. Kétségbeesetten el akartam menekülni ebből a helyzetből. Láttam, hogy folyton azon töröm a fejem, hogyan tartsam fenn a státuszomat és a rólam kialakított képet, és ezzel nyomorúságot okozok magamnak, mégsem akartam megnyílni, őszinte ember lenni, és elmondani a testvéreimnek az igazi állapotomat és nehézségeimet. Annyira csalárd voltam! Bár egy ideig fenntartottam a rólam kialakított képet az emberek szívében, elvesztettem a méltóságomat, az esélyt, hogy őszinte ember legyek, és az esélyt, hogy az igazságra törekedjek. Minden összejövetelen nagyon fáradt voltam, és egyáltalán nem éreztem megkönnyebbülést. Teljesen a romlott beállítottságom rabságában voltam. A testvéreknek az összejöveteleken enniük és inniuk kell Isten szavait, közösséget kell vállalniuk a tapasztalataikról és Isten szavának megértéséről. Ha problémánk vagy nehézségünk van, segíthetünk egymáson, és tanulhatunk a többiek erősségeiből. Így könnyebb megszerezni a Szentlélek munkáját, és megérteni az igazságot. De én az összejöveteleken folyton azon gondolkodtam, hogyan vállaljak közösséget úgy, hogy ne nézzenek le, hogy az emberek jó véleménnyel lehessenek rólam. Minden gondolatomat ennek szenteltem. Nagyon nehéz és fárasztó volt így élni.

Később Isten szavának egy másik szakaszát olvastam: „Képesek vagytok-e megnyílni és elmondani, ami valóban a szívetekben van, amikor másokkal közösségben vagytok? Ha valaki mindig azt mondja, ami valóban a szívében van, ha becsületesen beszél, ha világosan beszél, ha őszinte, és egyáltalán nem felületes a kötelessége végrehajtása közben, és ha képes gyakorolni az igazságot, amit megért, akkor ennek az embernek van reménye arra, hogy elnyerje az igazságot. Ha valaki mindig elfedezi magát, és elrejti a szívét, hogy senki ne lássa tisztán, ha hamis benyomást kelt, hogy megtévesszen másokat, akkor nagy veszélyben van, nagy bajban van, nagyon nehéz lesz számára az igazság elnyerése. Látni lehet valakinek a mindennapi életéből, a szavaiból és a tetteiből, hogy milyenek a kilátásai. Ha mindig csak színlel, mindig megjátssza magát, akkor nem olyan ember, aki elfogadja az igazságot, és előbb-utóbb lelepleződik és kiiktatják. [...] Azok az emberek, akik soha nem nyitják meg a szívüket, akik mindig megpróbálnak elrejteni és eltitkolni dolgokat, akik úgy tesznek, mintha tiszteletreméltóak lennének, akik azt akarják, hogy az emberek nagyra tartsák őket, akik nem engedik, hogy mások teljes képet kapjanak róluk, akik azt akarják, hogy az emberek csodálják őket – vajon nem ostobák? Ezek az emberek a legostobábbak! Azért, mert az emberekről előbb-utóbb kiderül az igazság. Milyen úton járnak ilyen magatartással? Ez a farizeusok útja. Vajon a képmutatók veszélyben vannak vagy sem? Ők azok az emberek, akiket Isten a legjobban megvet, tehát szerinted veszélyben vannak vagy sem? Mindazok, akik farizeusok, a pusztulás felé vezető utat járják!” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Átadva a szívünket Istennek, elnyerhetjük az igazságot). Isten szavai által megértettem, hogy Isten azt várja tőlünk, hogy őszinték legyünk, egyszerűen és őszintén beszéljünk, ne hazug és csalárd módon, és még akkor is, amikor romlottságot tárunk fel, meg tudjunk nyílni és beszélni tudjunk róla, hogy a többiek láthassák az igazi gondolatainkat. Ha ilyen módon gyakoroljuk az igazságot, nem leszünk fáradtak, és az üdvösség útján járhatunk. De azok, akik folyton álcázzák, rejtegetik, elfedik magukat, és nem engedik, hogy mások meglássák az állapotukat, azok a rossz úton járnak, csupán egyre képmutatóbbak lesznek, és ezért soha nem tudják feloldani a romlott beállítottságukat. Ez a kárhozathoz vezető út. A kétezer évvel ezelőtti farizeusok jutottak eszembe. Látszólag istenfélők voltak, és napjaikat azzal töltötték, hogy a zsinagógákban másoknak a szentírást magyarázták. Szándékosan kiálltak az útkereszteződésekbe, és imádkoztak, hogy az emberek elhiggyék, hogy szeretik Istent. De egyáltalán nem félték Istent, nem helyezték Istent mindenek fölé, és nem engedelmeskedtek Isten parancsolatainak. Amikor az Úr Jézus megjelent és munkálkodott, egyértelműen tudták, hogy az Ő szava hatalommal és erővel bír, és Istentől származik, de hogy megőrizzék státuszukat és jövedelmüket, kétségbeesetten ellenálltak, és elítélték Isten munkáját, és végül keresztre feszítették az Úr Jézust. Láttam, hogy a farizeusok látszólag istenfélők voltak, de lényegükben alattomosak és ravaszok. Ügyesek voltak az álcázásban és a megtévesztésben. Mindent azért tettek, hogy félrevezessék és irányítsák az embereket, és csalással megszerezzék az emberek tiszteletét és imádatát. Az általuk járt út az Istennek való ellenállás útja volt. Végül megsértették Isten természetét, és Isten megátkozta és megbüntette őket. Elgondolkodtam magamon. Azért, hogy mások szívükben jó képet őrizzenek rólam, és fenntartsam a rólam kialakult képet és a státuszomat, eltitkoltam a romlottságomat, és csak a mások által gyakran megvitatott viselkedésekről beszéltem. Ezzel védtem a rólam kialakult képet, ugyanakkor azt érezhették, hogy megnyílok feléjük. Vajon nem voltam ugyanolyan csalárd, mint a farizeusok? Amikor erre rájöttem, megrémültem. Nem csinálhatom ezt tovább. Isten követelményei szerint egy őszinte emberré kellett válnom.

Ezek után a nővérem Isten szavának egy másik szakaszát küldte el nekem. „Most sokan vannak, akik az igazságra való törekvésre összpontosítanak, és képesek az igazságot keresni, amikor dolgok érik őket. Ha szeretnéd eloszlatni a benned lévő hibás késztetéseket és abnormális állapotokat, ahhoz az igazságot kell keresned. Először is, meg kell tanulnod megnyílni az Isten szavaira alapuló közösségvállalásban. A nyílt közösségvállaláshoz természetesen a megfelelő befogadót kell választanod – legalábbis olyasvalakit, aki szereti és elfogadja az igazságot, akinek a többségnél jobb az embersége, aki viszonylag becsületes és egyenes. Természetesen jobb lenne, ha olyasvalakit választhatnál, aki érti az igazságot, akiknek a közösségéből úgy távozhatsz, hogy segítséget kaptál. Ha találsz egy ilyen embert, akinek a közösségében megnyílhasz és megoldhatod a nehézségeidet, az hatékony lehet. Ha nem a megfelelő személyt választod, olyasvalakit, aki nem szereti az igazságot, hanem csak adottsággal vagy tehetséggel bír, az kigúnyol, megvet és megaláz majd téged. Ez nem válna a hasznodra. Egyrészt a megnyílás és önmaga leleplezése az a megközelítés, amelyet az embernek az Isten elé járulás és a Hozzá való imádkozás során választania kell; és annak módja is, ahogyan az embernek közösséget kell vállalnia az igazságról másokkal. Ne tartsd magadban a dolgokat arra gondolva, hogy »vannak indítékaim és nehézségeim. A belső állapotom nem jó – negatív. Nem mondom el senkikek, egyszerűen magamban tartom.« Ha folyton magadban tartod a dolgokat anélkül, hogy megoldanád, még negatívabbá fogsz válni, és az állapotod egyre tovább süllyed. Nem leszel hajlandó Istenhez imádkozni. Ezt nehéz visszafordítani. És ezért függetlenül attól, hogy milyen az állapotod, függetlenül attól, hogy negatív vagy vagy nehéz helyzetben vagy, függetlenül saját személyes indítékaidtól és terveidtől, függetlenül attól, hogy mit tudtál meg vagy mire jöttél rá vizsgálat révén, meg kell tanulnod megnyílni és közösséget vállalni, és amint közösséget vállalsz, a Szentlélek munkálkodik. És hogy munkálkodik a Szentlélek? Megvilágosít és megvilágít téged, és lehetővé teszi számodra, hogy meglásd a probléma súlyosságát, tudatosítja benned a probléma gyökerét és lényegét, majd apránként megérteti veled az igazságot és az Ő akaratát, és engedi, hogy meglásd a gyakorlás útját és belépj az igazságvalóságba. Amikor az ember nyíltan közösséget tud vállalni, az azt jelenti, hogy becsületesen áll az igazsághoz. Az, hogy valaki becsületes-e, az igazsághoz való hozzáállásával mérhető” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). Miután elolvastam Isten szavát, a nővérem közösséget vállalt velem: „Ha szeretnénk feloldani a rossz állapotunkat, akkor őszinte embernek kell lennünk, és megnyitni a szívünket a közösségvállalás során. Ha folyton titkolózunk, elfedjük magunkat, és nem vagyunk hajlandóak megnyílni, akkor örökké a rossz állapotunk csapdájában maradunk, elveszítjük Isten útmutatását, és a sötétségbe zuhanunk. Például ha valaki beteg, akkor orvoshoz fordul, vagy valakihez, akinek van tapasztalata. Így megértheti az állapotát, megkaphatja a megfelelő gyógyszert, és időben meg tudja fékezni a betegséget. Néhányan azonban, annak ellenére, hogy tudják, hogy betegek, azt gondolják, hogy ez nem fontos, és nem akarnak a betegségükről beszélni. Végül az időben megkapott kezelés hiányában az állapotuk súlyosbodik, vagy akár életveszélyessé válhat. Ha meg akarjuk oldani a rossz állapotunkat és a nehézségeinket, nyitottan kell közösséget vállalnunk, és őszintének kell lennünk. Ez a gyakorlás helyes módja.” A nővér Isten szavával való közösségvállalása révén megértettem, hogy nagyon fontos az őszinteség és a megnyílás. Nem régóta hittem Istenben, és nem értettem az igazságot. Habár felismertem, hogy feltártam egy romlott beállítottságot, nem tudtam megoldani azt. Gyakorolnom kellene, hogy őszinte ember legyek, hogy megnyíljak az állapotomról, és az igazságra törekedjek. Csak ilyen módon nyerhetem el Isten útmutatását, és ez segíthet abban is, hogy feloldjam a romlott beállítottságomat. Nem sokkal előtte kezdtem az újonnan érkezők öntözését, úgyhogy normális volt, hogy sok dolgot nem értettem. Amikor nem értek valamit, meg kellene nyílnom, hogy a testvéreimmel együtt keressem a választ. Így apránként elsajátíthatom kötelességem alapelveit, és jól végezhetem a kötelességemet. Ezt követően megnyíltam a nővéremnek arról, milyen állapotban voltam ebben az időszakban, és milyen nehézségekkel találkoztam a kötelességem teljesítése során. Nemcsak hogy nem nézett le, de még el is küldte Isten szavát, és közösséget vállalt a tapasztalatával, hogy segítsen nekem. Az ő segítségével némileg megismertem az állapotomat és a feltárt romlottságomat, és nagy boldogságot és megkönnyebbülést éreztem. Ezek után tudatosan gyakoroltam az őszinteséget és az állapotomról való megnyílást.

Egyik este egy csoportos összejövetel házigazdája voltam. A vezető úgy szervezte, hogy egy csoportvezető legyen velem a házigazda. Ez a nővér nálam jobban értette az igazságot. Az összejövetel közben nagyon hatékonyan vállalt közösséget és oldotta meg mások problémáit, és én kissé féltékeny voltam. Aggódtam, hogy mit gondolhatnak rólam a többiek. Vajon azt gondolják, hogy rosszabb vagyok nála? Az összejövetel után a vezető megkérdezte, hogy szeretném-e a gondolataimat megosztani. Tudtam, hogy őszintének kell lennem, meg kell nyílnom a nővérnek a romlottságomról, és megoldást kell keresnem. Ezért elmondtam a nővéremnek, hogy mit tártam fel a szívemben. Ő Isten szavát küldte el nekem, és elmondta a saját tapasztalatát. Rájöttem, hogy azért voltam féltékeny a nővéremre, mert a státuszt értékeltem, arrogáns beállítottságom volt, és azt akartam, hogy felnézzenek rám. Arra is rájöttem, hogy az irigység elhagyása érdekében többet kell imádkoznom Istenhez, a gyülekezet munkájára és a kötelességemre kell figyelnem, és a gyülekezet érdekeit kell első helyre helyeznem. Ez van Isten szándékával összhangban. Ugyanakkor a saját hibáimat és hiányosságaimat is megfelelően kell kezelnem, és többet kell tanulnom mások erősségeiből, hogy a hibáimat korrigáljam. Így többet megérthetek az igazságból. Nagyon örültem ennek a felismerésnek. Igazán úgy éreztem, hogy amikor megnyílok a testvéreimnek, ahelyett, hogy lenéznének, inkább mind sokat segítenek nekem.

Ezt megtapasztalva már érzem, milyen fontos, hogy őszinték legyünk. Csak ha őszinték vagyunk, és megnyílunk, akkor kaphatjuk meg a Szentlélek munkáját, és juthatunk el az igazság megértéséig. Azt is látom, hogy az őszinteség megkönnyebbülést és szabadságot adhat, és lehetővé teszi, hogy emberként éljünk. Istennek legyen hála!