2021 elején elfogadtam Mindenható Isten utolsó napokbeli munkáját. Aktívan részt vettem az összejöveteleken, és olvastam Isten szavát, és több mint két hónappal később elkezdtem öntöző diakónusi kötelességemet végezni. Akkoriban minden hétvégén volt diakónusgyűlésünk, hogy megbeszéljük a problémákat és a nehézségeket, amikkel kötelességünk során találkoztunk, és közösséget vállaljunk arról, hogy mit nyertünk, hogy milyen romlottságot fedtünk fel, és hogyan gondolkoztunk el rajta és értettük meg azt Isten szava által. Nagyon ideges voltam minden összejövetel előtt, és sokáig gondolkodtam, mert nem tudtam, mit mondjak nekik. Aggódtam amiatt, hogy a romlottságomról és hiányosságaimról beszéljek, mert féltem, hogy a többiek rossz véleménnyel lesznek rólam. Például: én épp csak belekezdtem az újonnan érkezők öntözésébe. Sok mindent nem tudtam, és híján voltam a tapasztalatnak. Azon aggódtam, hogy az újonnan érkezők talán nem kedvelnek, és azt gondolják, hogy nem tudom őket jól öntözni, ezért nem akartam folytatni ezt a kötelességet. De nem akartam feltárni az állapotomat a diakónusgyűlésen, mert aggódtam, hogy ha megtenném, akkor azt gondolnák, hogy hiányzik a másokkal való közösségvállalás képessége belőlem. Ráadásul türelmetlen voltam néhány újonnan érkezővel, és ezt nem akartam elmondani, mert aggódtam, hogy ha elmondom nekik, akkor azt gondolnák, hogy rossz emberi mivoltom van. De amiatt is nyugtalankodtam, hogy ha nem mondanék semmit az összejövetelen, akkor biztosan azt gondolnák, hogy másoknál kevésbé vagyok alkalmas. Nem akartam szégyenbe hozni magam, vagy azt, hogy lenézzenek. Miután gondolkodtam rajta, végül úgy döntöttem, hogy mondok valami lényegtelen, nem túlzottan kínos dolgot, mint például hogy lusta voltam, ami a legtöbb emberre jellemző probléma. Így nem tűnnék rosszabbnak másoknál.

Aztán az összejövetelen a vezető az addig szerzett tapasztalataimról kérdezett, hogy milyen tudást nyertem a romlott beállítottságaimról, és hogy a terveim szerint vállaltam-e közösséget. Amikor befejeztem, megkönnyebbülten felsóhajtottam, de nyugtalan voltam, és a lelkiismeretem megszólalt. Tudtam, hogy nem mondtam el az igazságot, és amit tettem, az Isten szándékával ellentétes volt. Az Úr Jézus szavaira gondoltam: „Ha igent mondotok, az legyen igen, ha pedig nemet, az legyen nem, minden további szó a gonosztól van” (Máté 5:37). „Bizony mondom nektek, ha meg nem tértek, és olyanok nem lesztek, mint a kisgyermekek, nem mentek be a mennyek országába” (Máté 18:3). Ezekre a szavakra gondolva erős bűntudatom lett. A hazugságok a Sátántól származnak, és gonoszak. Isten az őszinte embereket szereti, és csak az őszinte emberek mehetnek be a mennyek országába. A hazugok és képmutatók nem mehetnek be Isten királyságába. Az ilyen embereket Isten gyűlöli, és végül határozottan kirekeszti majd őket. Amikor erre rádöbbentem, nagyon ideges lettem, és féltem, hogy Isten elutasít. Imádkoztam Istenhez, és arra kértem Őt, mutasson utat, hogy őszinte ember lehessek. Elhatároztam, hogy a következő összejövetelen elmondom az igazságot, és feltárom a romlottságomat. De mikor elérkezett az idő, még mindig nem volt bátorságom elmondani. Aggódtam, hogy ha a romlottságomról és hibáimról beszélnék, akkor a testvéreim azt gondolnák, hogy romlottabb vagyok náluk. Úgy éreztem, hogy túl nehéz elmondani az igazságot. Erre gondolva nem akartam részt venni a diakónusgyűléseken. De aggódtam, hogy a testvéreim megkérdezik, hogy miért nem mentem el, és akkor nem tudnám, hogy mit válaszoljak. Minél többet gondolkodtam, annál zavarodottabb és nyomorultabb lettem. Nem tudtam, mit tegyek. Az egyik összejövetelen a testvérek szokás szerint közösséget vállaltak a tapasztalataikról és tudásukról, és egyáltalán nem tudtam, mit mondjak, úgyhogy csak csendben hallgattam. Csalódtam magamban, folyamatosan álcáztam magam, és újra és újra kudarcot vallottam az igazság gyakorlásában. Egy őszinte szót sem tudtam kiejteni. Nyomorultul éreztem magam, ezért Istenhez imádkoztam, kérve Őt, hogy vezessen ki ebből az állapotból.

Később Isten szavának ezen passzusát olvastam: „Bármely problémával találkozol is, az igazságot kell keresned, hogy megoldd azt, semmiképp sem szabad álcáznod magad vagy hamis képet festened magadról másoknak. Ami a hiányosságaidat, tökéletlenségeidet, hibáidat, romlott beállítottságaidat illeti – meg kell nyílnod és beszélned kell mindezekről. Ne tartsd magadban őket. Az életbe való belépés felé vezető első lépés az, hogy megtanulsz megnyílni, és ez az első akadály is, amelyet a legnehezebb megugrani. Ha egyszer leküzdötted ezt az akadályt, könnyű lesz belépni az igazságba. Mit jelent az, hogy megteszed ezt a lépést? Azt jelenti, hogy megnyitod a szíved, és felfeded és megnyitod minden részed, legyen az jó vagy rossz, pozitív vagy negatív; és megvilágítod azt mások és Isten számára, hogy lássák; nem rejtegetsz vagy titkolsz el semmit Isten elől, nem alkalmazol semmiféle álcát, csalárdságot vagy megtévesztést Istennel szemben, és ugyanígy őszinte vagy más emberekkel is. Ily módon a világosságban fogsz élni; nemcsak Isten fog átvizsgálni téged, hanem más emberek is látni fogják, hogy a cselekedeteid elveken alapulnak és átláthatóak. Nem kell semmilyen módszert használnod a hírneved, a rólad kialakult kép és a státuszod védelmére, és a hibáidat sem kell elrejtened vagy eltussolnod. Nem kell ilyen haszontalan erőfeszítéseket tenned. Ha el tudod engedni ezeket a dolgokat, az életed nagyon nyugodttá válik, mentes lesz a korlátoktól és a fájdalomtól, és teljesen a világosságban fogsz élni” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). Isten szavából megértettem, hogy soha nem szabad takargatnunk a romlott állapotunkat. Isten elé kell tárnunk, és imádkozni, elmélkedni, megpróbálni megérteni, és feltárni szívünket testvéreinknek, felfedve a romlottságunkat, és az igazságot keresve. Ez segíteni fog jobban megérteni magunkat, és feloldani romlott beállítottságunkat. De azért, hogy megőrizzem a rólam kialakított képet és a státuszomat, nem voltam hajlandó feltárni a romlottságomat és a nehézségeimet, és az igazságot sem akartam keresni a testvéreimmel. Mindig zárva tartottam a szívem, hogy senki ne láthasson át rajtam, de a sötétben élve nem találtam enyhülést. Rájöttem, hogy nem tudom tovább így folytatni, és hogy Isten szava szerint kellene gyakorolnom, fel kellene tárnom az állapotomat a testvéreimnek, és a segítségüket kellene kérnem. Közvetlenül az összejövetel után egy nővér odajött hozzám, hogy a friss tapasztalatairól meséljen. Arra gondoltam, ez egy jó lehetőség, hogy megnyíljak neki, de még mindig kicsit zavarban voltam, mert nem tudtam, hogy mit gondolna rólam. Aggódtam, hogy azt mondaná, hogy nagyon tisztességtelen ember vagyok. Ezért Istenhez imádkoztam: „Istenem, nem akarom tovább palástolni magam. Nem akarom tovább rejtegetni az igazi gondolataimat. Nagyon fáradt vagyok. Istenem, őszinte ember akarok lenni, ezért kérlek, vezess engem!” Miután imádkoztam, elmondtam a nővéremnek mindent, amit az összejövetelen nem mertem feltárni. Mikor befejeztem a beszédet, nagy megkönnyebbülést éreztem. A nővér megosztotta velem a megértését, és elküldte nekem Isten szavainak egy szakaszát: „A csalárd ember fő jellemzője, hogy sosem nyitja meg a szívét, hogy bárkivel közösségben legyen, és még a legjobb barátjával sem beszél tiszta szívből. Rendkívül számító és kifürkészhetetlen. Egy ilyen személy valójában nem feltétlenül idős, vagy nem feltétlen látott sokat a világból, az is lehet, hogy kevés a tapasztalata, mégis rendkívül számító és kifürkészhetetlen. A korához képest igen ravasz. Hát nem természeténél fogva csalárd ember ez? Oly mélyen rejtőzködik, hogy senki sem lát át rajta. Bármennyi szót szól is, nehéz megmondani, hogy melyik igaz és melyik hamis, és senki sem tudja, mikor mond igazat, illetve mikor hazudik. Emellett különösen ügyes az álcázásban és az álokoskodásban. Gyakran hamis benyomást kelt az emberekben és titkolja az igazságot, hogy az emberek csak a hamis külsejét lássák. Magasztos, jó, erényes és jámbor embernek álcázza magát, olyannak, akit kedvelnek és elfogadnak, és a végén mindenki imádja és felnéz rá. Bármennyi időt töltesz is egy ilyen emberrel, sosem tudod, mit gondol. A mindenféle embert, eseményt és dolgot illető nézetei és hozzáállásai el vannak rejtve a szívében. Soha senkinek nem mondja el ezeket a dolgokat. Soha nem beszél ezekről a dolgokról, még a legközelebbi bizalmasának sem. Még amikor Istenhez imádkozik, talán akkor sem bízza Rá azt, ami a szívében van, sem az önmagával kapcsolatos igazságot. És nemcsak erről van szó: próbálja olyasvalakinek álcázni magát, akinek jó az emberi mivolta, aki igen spirituális és elkötelezett az igazságra való törekvés iránt. Senki sem látja, milyen a beállítottsága, és milyen ember is ő” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Tizenötödik tétel: Nem hisznek Isten létezésében, és tagadják Krisztus lényegét (Első rész)). Isten szava ráébresztett, hogy a csalárd emberek nem a szívükből beszélnek, és a valós állapotukat sem tárják fel másoknak. Ehelyett gyakran titkolóznak, és álcázzák magukat. Megértettem, hogy pontosan olyan vagyok, mint ahogy Isten felfedte. Mióta öntöző diakónus lettem, megláttam, hogy sok hiányosságom van, feltártam sok romlott beállítottságomat, és azt, hogy nincs bennem szeretet és türelem az újonnan érkezők felé. Meg kellett nyitnom a szívem, és a testvéreimmel megoldást kellett keresnem ezekre a problémákra. De aggódtam, hogy ha elmondom az igazságot, akkor lenéznének és alacsonyabb rendűnek gondolnának, úgyhogy nem akartam elárulni nekik a valós állapotomat. Kikerültem a fontos dolgokat, és olyan dolgokról beszéltem, amik nem számítottak, vagy olyan problémákról, amikről úgy éreztem, sok embert érintenek. Azért tettem ezt, hogy elrejtsem a sötét oldalamat és a legmélyebb gondolataimat. Álcáztam magam, és hamis benyomást keltettem, hogy mások jó véleménnyel legyenek rólam. Becsaptam a testvéreimet. Annyira csalárd és képmutató voltam!

Később a nővérem Isten szavainak egy másik szakaszát küldte el nekem: „Valójában minden ember tudja, hogy miért hazudik. Mindezt a személyes haszonért, a hiúságért és a büszkeségért, valamint a hírnévért és a státuszért teszik, hogy megpróbálnak másokkal versengeni és másnak adják ki magukat, mint amik. Azonban hazugságaikat a többiek előbb vagy utóbb felfedik és leleplezik, és végül megszégyenülnek, valamint elvesztik a méltóságukat és az integritásukat is. Mindezt a mérhetetlen mennyiségű hazugság okozza. Túlságosan sok a hazugságod. Minden szó, amit kimondasz, szennyezett és hamis, és egyetlenegy sem tekinthető igaznak vagy becsületesnek. Még ha úgy is érzed, hogy elkerülöd a tekintélyed elvesztését, amikor hazudsz, mélyen legbelül megszégyenülve érzed magad. A lelkiismereted vádol téged, és belül megvetést és lenézést érzel önmagad iránt, ezt gondolva: »Miért élek ilyen szánalmas életet? Olyan nehéz igazat mondani? Muszáj hazugságokhoz folyamodnom a büszkeségem kedvéért? Miért ennyire kimerítő az életem?« Nem kell, hogy ilyen kimerítő életet élj. Ha gyakorolni tudod, hogy becsületes ember legyél, képes leszel nyugodt, szabad és felszabadult életet élni. Te azonban azt az utat választottad, hogy fenntartod a büszkeségedet és a hiúságodat azáltal, hogy hazudozol. Következésképp kimerítő és nyomorúságos életet élsz. Ezt mind önmagadnak okoztad. Az ember talán fenntarthatja a büszkeségét a hazugságokkal, de mi az a büszkeség? Csak egy üres dolog, és teljesen értéktelen. Hazudozni annyit tesz, mint elárulni az ember integritását és méltóságát. Ez arra készteti az embereket, hogy feladják méltóságukat és elveszítsék az integritásukat. Isten ezt nem tetszőnek és utálatosnak tartja. Ez megéri? Nem. [...] Ha olyasvalaki vagy, aki szereti az igazságot, képes leszel különféle szenvedéseket elviselni az igazság gyakorlása érdekében. Még ha ez a hírneved és a státuszod elvesztésével, valamint annak elviselésével is jár, hogy mások megaláznak és kigúnyolnak, nem fogod bánni, és úgy gondolod majd, hogy amíg képes vagy gyakorolni az igazságot és eleget tenni Istennek, az elég. Azok, akik szeretik az igazságot, azt választják, hogy gyakorolják azt, és hogy becsületes emberek legyenek. Ez a helyes út, és Isten megáldja ezt. Ha egy ember nem szereti az igazságot, mit választ? Azt választja, hogy hazugságokat használ a hírneve, státusza, méltósága és az integritás látszatának fenntartására. Inkább lenne csalárd ember, és lenne Isten által megvetett és visszautasított, mintsem hogy gyakorolja az igazságot. Az ilyen emberek azok, akik idegenkednek az igazságtól, és elutasítják Istent. A saját hírnevüket és státuszukat választják; csalárd emberek akarnak lenni. Nem törődnek azzal, hogy Isten elégedett-e, vagy hogy megmenti-e őket. Megmentheti még Isten az ilyen embereket? Biztosan nem, mert a rossz utat választották. Csak hazugsággal és csalással tudnak élni; csak úgy tudják eltölteni fájdalmas napjaikat, hogy hazudoznak, elfedik azokat, és mindennap azon törik a fejüket, hogy igazolják magukat. Ha azt hiszed, hogy a hazugságok fenntarthatják a hírnevet, a státuszt, a hiúságot és a büszkeséget, amire vágysz, teljes tévedésben vagy. A valóságban a hazudozással nemcsak hogy nem sikerül fenntartanod a hiúságodat és a büszkeségedet, valamint a méltóságodat és az integritásodat, de ami még rosszabb, elszalasztod a lehetőséget az igazság gyakorlására és arra, hogy becsületes ember legyél. Még ha abban a pillanatban sikerül is fenntartanod a hírnevedet, a státuszodat, a hiúságodat és a büszkeségedet, eldobtad az igazságot és elárultad Istent. Ez azt jelenti, hogy teljesen elveszítetted az esélyedet arra, hogy Ő megmentsen és tökéletesítsen téged, ami a legnagyobb veszteség és örök megbánás. Azok, akik csalárdak, soha nem fogják ezt átlátni” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Csak azáltal tudja valaki megélni az emberi hasonlatosságot, hogy becsületes ember). Miután elolvastam Isten szavát, elgondolkoztam magamon. Azért, hogy fenntartsam a rólam kialakult képet és a státuszomat, és elkerüljem, hogy mások lenézzenek, minden összejövetel előtt az agyamat törve próbáltam kitalálni, hogyan vállaljak közösséget az összejövetelen. Féltem, hogy ha feltárom az igazi állapotomat, a testvéreim rossz benyomást alakítanának ki rólam. De azért is aggódtam, hogy ha nem mondok semmit, akkor a testvéreim azt gondolhatják, hogy rossz vagyok, és lenéznének. Kétségbeesetten el akartam menekülni ebből a helyzetből. Láttam, hogy folyton azon töröm a fejem, hogyan tartsam fenn a státuszomat és a rólam kialakított képet, és ezzel nyomorúságot okozok magamnak, mégsem akartam megnyílni, őszinte ember lenni, és elmondani a testvéreimnek az igazi állapotomat és nehézségeimet. Annyira csalárd voltam! Bár egy ideig fenntartottam a rólam kialakított képet az emberek szívében, elvesztettem a méltóságomat, az esélyt, hogy őszinte ember legyek, és az esélyt, hogy az igazságra törekedjek. Minden összejövetelen nagyon fáradt voltam, és egyáltalán nem éreztem megkönnyebbülést. Teljesen a romlott beállítottságom rabságában voltam. A testvéreknek az összejöveteleken enniük és inniuk kell Isten szavait, közösséget kell vállalniuk a tapasztalataikról és Isten szavának megértéséről. Ha problémánk vagy nehézségünk van, segíthetünk egymáson, és tanulhatunk a többiek erősségeiből. Így könnyebb megszerezni a Szentlélek munkáját, és megérteni az igazságot. De én az összejöveteleken folyton azon gondolkodtam, hogyan vállaljak közösséget úgy, hogy ne nézzenek le, hogy az emberek jó véleménnyel lehessenek rólam. Minden gondolatomat ennek szenteltem. Nagyon nehéz és fárasztó volt így élni.

Később Isten szavának egy másik szakaszát olvastam: „Képesek vagytok megnyílni és elmondani, ami valóban a szívetekben van, amikor másokkal beszélgettek? Ha valaki mindig azt mondja, ami valóban a szívében van, mindig becsületesen és világosan beszél, őszinte, egyáltalán nem felületes a kötelessége végzése közben, és képes gyakorolni az igazságokat, amelyeket ért, akkor ennek az embernek van reménye arra, hogy elnyerje az igazságot. Ha valaki mindig elrejti a szívét, úgyhogy senki sem tudja kiismerni őt, és még hamis benyomást is kelt, hogy megtévesszen másokat, akkor nagy veszélyben van, nagy bajban van, és nagyon nehéz lesz számára elnyerni az igazságot. Látni lehet valakinek a mindennapi életéből, a szavaiból és a tetteiből, hogy milyenek a kilátásai. Ha mindig csak színlel, mindig megjátssza magát, akkor nem olyan ember, aki elfogadja az igazságot, és előbb-utóbb lelepleződik és kiiktatják. [...] Azok az emberek, akik soha nem nyitják meg a szívüket, akik mindig megpróbálnak elrejteni és eltitkolni dolgokat, és úgy tesznek, mintha tiszteletre méltóak lennének, és akik mindig azt akarják elérni, hogy az emberek nagyra tartsák őket, hogy mások ne kaphassanak teljes képet róluk, és hogy az emberek csodálják őket – vajon nem ostobák? Ezek az emberek a legostobábbak, mert az emberekről előbb-utóbb kiderül az igazság. Milyen úton járnak azzal, hogy így viselik magukat? Ez a farizeusok útja. Vajon a képmutatók veszélyben vannak vagy sem? Ők azok az emberek, akiket Isten a legjobban megvet, tehát szerinted veszélyben vannak vagy sem? Mindazok, akik farizeusok, a pusztulás felé vezető utat járják” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Azzal, hogy átadja a szívét Istennek, az ember elnyerheti az igazságot). Isten szavai által megértettem, hogy Isten azt várja tőlünk, hogy őszinték legyünk, egyszerűen és őszintén beszéljünk, ne hazug és csalárd módon, és még akkor is, amikor romlottságot tárunk fel, meg tudjunk nyílni és beszélni tudjunk róla, hogy a többiek láthassák az igazi gondolatainkat. Ha ilyen módon gyakoroljuk az igazságot, nem leszünk fáradtak, és az üdvösség útján járhatunk. De azok, akik folyton álcázzák, rejtegetik, elfedik magukat, és nem engedik, hogy mások meglássák az állapotukat, azok a rossz úton járnak, csupán egyre képmutatóbbak lesznek, és ezért soha nem tudják feloldani a romlott beállítottságukat. Ez a kárhozathoz vezető út. A kétezer évvel ezelőtti farizeusok jutottak eszembe. Látszólag istenfélők voltak, és napjaikat azzal töltötték, hogy a zsinagógákban másoknak a szentírást magyarázták. Szándékosan kiálltak az útkereszteződésekbe, és imádkoztak, hogy az emberek elhiggyék, hogy szeretik Istent. De egyáltalán nem félték Istent, nem helyezték Istent mindenek fölé, és nem engedelmeskedtek Isten parancsolatainak. Amikor az Úr Jézus megjelent és munkálkodott, egyértelműen tudták, hogy az Ő szava hatalommal és erővel bír, és Istentől származik, de hogy megőrizzék státuszukat és jövedelmüket, kétségbeesetten ellenálltak, és elítélték Isten munkáját, és végül keresztre feszítették az Úr Jézust. Láttam, hogy a farizeusok látszólag istenfélők voltak, de lényegükben alattomosak és ravaszok. Ügyesek voltak az álcázásban és a megtévesztésben. Mindent azért tettek, hogy félrevezessék és irányítsák az embereket, és csalással megszerezzék az emberek tiszteletét és imádatát. Az általuk járt út az Istennek való ellenállás útja volt. Végül megsértették Isten természetét, és Isten megátkozta és megbüntette őket. Elgondolkodtam magamon. Azért, hogy mások szívükben jó képet őrizzenek rólam, és fenntartsam a rólam kialakult képet és a státuszomat, eltitkoltam a romlottságomat, és csak a mások által gyakran megvitatott viselkedésekről beszéltem. Ezzel védtem a rólam kialakult képet, ugyanakkor azt érezhették, hogy megnyílok feléjük. Vajon nem voltam ugyanolyan csalárd, mint a farizeusok? Amikor erre rájöttem, megrémültem. Nem csinálhatom ezt tovább. Isten követelményei szerint egy őszinte emberré kellett válnom.

Ezek után a nővérem Isten szavának egy másik szakaszát küldte el nekem: „Most sokan vannak, akik az igazságra való törekvésre összpontosítanak, és képesek az igazságot keresni, amikor dolgok érik őket. Ha szeretnéd eloszlatni a benned lévő hibás késztetéseket és abnormális állapotokat, ahhoz az igazságot kell keresned. Először is, meg kell tanulnod megnyílni az Isten szavaira alapuló közösségvállalásban. A nyílt közösségvállaláshoz természetesen a megfelelő befogadót kell választanod – legalábbis olyasvalakit, aki szereti és elfogadja az igazságot, aki viszonylag jó emberi mivolttal bír, aki viszonylag becsületes és egyenes. Természetesen jobb lenne, ha olyasvalakit választhatnál, aki érti az igazságot, akinek a közösségéből úgy távozhatsz, hogy segítséget kaptál. Ha találsz egy ilyen embert, akinek a közösségében megnyílhatsz és megoldhatod a nehézségeidet, az hatékony lehet. Ha olyasvalakit választasz, aki nem igaz ember, aki nem szereti az igazságot, hanem csak adottsággal vagy tehetséggel bír, az kigúnyol, megvet és megaláz majd téged. Ez nem válna a hasznodra. Egyrészt a megnyílás és önmaga leleplezése az a megközelítés, amelyet az embernek az Isten elé járulás és a Hozzá való imádkozás során választania kell; és annak módja is, ahogyan az embernek közösséget kell vállalnia az igazságról másokkal. Ne tartsd magadban a dolgokat arra gondolva, hogy »vannak indítékaim és nehézségeim. A belső állapotom nem jó – negatív. Nem mondom el senkinek, egyszerűen magamban tartom.« Ha folyton magadban tartod a dolgokat anélkül, hogy megoldanád, még negatívabbá fogsz válni, és az állapotod egyre tovább süllyed. Nem leszel hajlandó Istenhez imádkozni. Ezt nehéz visszafordítani. És ezért függetlenül attól, hogy milyen az állapotod – akár negatív vagy, akár nehézségeid vannak –, függetlenül attól, hogy milyen személyes szándékaid vagy terveid vannak, és függetlenül attól, hogy mit tudtál meg vagy mire jöttél rá vizsgálat révén, meg kell tanulnod megnyílni és beszélgetni, és amint így beszélsz, a Szentlélek munkálkodik. És hogy munkálkodik a Szentlélek? Megvilágosít és megvilágít téged, lehetővé téve számodra, hogy világosan meglásd a probléma súlyosságát, és megismerd annak gyökerét és lényegét; majd apránként képessé tesz arra, hogy megértsd az igazságot és az Ő szándékait, meglásd a gyakorlás útját, és bemenj az igazságvalóságba. Amikor egy ember meg tud nyílni és tud beszélni, az azt jelenti, hogy becsületes a hozzáállása az igazsághoz. Az, hogy egy ember szíve valójában becsületes-e vagy sem, az igazsághoz való hozzáállása alapján ítélhető meg” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). Miután elolvastam Isten szavát, a nővérem közösséget vállalt velem: „Ha szeretnénk feloldani a rossz állapotunkat, akkor őszinte embernek kell lennünk, és megnyitni a szívünket a közösségvállalás során. Ha folyton titkolózunk, elfedjük magunkat, és nem vagyunk hajlandóak megnyílni, akkor örökké a rossz állapotunk csapdájában maradunk, elveszítjük Isten útmutatását, és a sötétségbe zuhanunk. Például ha valaki beteg, akkor orvoshoz fordul, vagy valakihez, akinek van tapasztalata. Így megértheti az állapotát, megkaphatja a megfelelő gyógyszert, és időben meg tudja fékezni a betegséget. Néhányan azonban, annak ellenére, hogy tudják, hogy betegek, azt gondolják, hogy ez nem fontos, és nem akarnak a betegségükről beszélni. Végül az időben megkapott kezelés hiányában az állapotuk súlyosbodik, vagy akár életveszélyessé válhat. Ha meg akarjuk oldani a rossz állapotunkat és a nehézségeinket, nyitottan kell közösséget vállalnunk, és őszintének kell lennünk. Ez a gyakorlás helyes módja.” A nővér Isten szavával való közösségvállalása révén megértettem, hogy nagyon fontos az őszinteség és a megnyílás. Nem régóta hittem Istenben, és nem értettem az igazságot. Habár felismertem, hogy feltártam egy romlott beállítottságot, nem tudtam megoldani azt. Gyakorolnom kellene, hogy őszinte ember legyek, hogy megnyíljak az állapotomról, és az igazságra törekedjek. Csak ilyen módon nyerhetem el Isten útmutatását, és ez segíthet abban is, hogy feloldjam a romlott beállítottságomat. Nem sokkal előtte kezdtem az újonnan érkezők öntözését, úgyhogy normális volt, hogy sok dolgot nem értettem. Amikor nem értek valamit, meg kellene nyílnom, hogy a testvéreimmel együtt keressem a választ. Így apránként elsajátíthatom kötelességem alapelveit, és jól végezhetem a kötelességemet. Ezt követően megnyíltam a nővéremnek arról, milyen állapotban voltam ebben az időszakban, és milyen nehézségekkel találkoztam a kötelességem teljesítése során. Nemcsak hogy nem nézett le, de még el is küldte Isten szavát, és közösséget vállalt a tapasztalatával, hogy segítsen nekem. Az ő segítségével némileg megismertem az állapotomat és a feltárt romlottságomat, és nagy boldogságot és megkönnyebbülést éreztem. Ezek után tudatosan gyakoroltam az őszinteséget és az állapotomról való megnyílást.

Egyik este egy csoportos összejövetel házigazdája voltam. A vezető úgy szervezte, hogy egy csoportvezető legyen velem a házigazda. Ez a nővér nálam jobban értette az igazságot. Az összejövetel közben nagyon hatékonyan vállalt közösséget és oldotta meg mások problémáit, és én kissé féltékeny voltam. Aggódtam, hogy mit gondolhatnak rólam a többiek. Vajon azt gondolják, hogy rosszabb vagyok nála? Az összejövetel után a vezető megkérdezte, hogy szeretném-e a gondolataimat megosztani. Tudtam, hogy őszintének kell lennem, meg kell nyílnom a nővérnek a romlottságomról, és megoldást kell keresnem. Ezért elmondtam a nővéremnek, hogy mit tártam fel a szívemben. Ő Isten szavát küldte el nekem, és elmondta a saját tapasztalatát. Rájöttem, hogy azért voltam féltékeny a nővéremre, mert a státuszt értékeltem, arrogáns beállítottságom volt, és azt akartam, hogy felnézzenek rám. Arra is rájöttem, hogy az irigység elhagyása érdekében többet kell imádkoznom Istenhez, a gyülekezet munkájára és a kötelességemre kell figyelnem, és a gyülekezet érdekeit kell első helyre helyeznem. Ez van Isten szándékával összhangban. Ugyanakkor a saját hibáimat és hiányosságaimat is megfelelően kell kezelnem, és többet kell tanulnom mások erősségeiből, hogy a hibáimat korrigáljam. Így többet megérthetek az igazságból. Nagyon örültem ennek a felismerésnek. Igazán úgy éreztem, hogy amikor megnyílok a testvéreimnek, ahelyett, hogy lenéznének, inkább mind sokat segítenek nekem.

Ezt megtapasztalva már érzem, milyen fontos, hogy őszinték legyünk. Csak ha őszinték vagyunk, és megnyílunk, akkor kaphatjuk meg a Szentlélek munkáját, és juthatunk el az igazság megértéséig. Azt is látom, hogy az őszinteség megkönnyebbülést és szabadságot adhat, és lehetővé teszi, hogy emberként éljünk. Istennek legyen hála!