Tavaly május közepén, Jen, a vezetőnk megkért, hogy írjak egy értékelést Lauráról. Azt mondta, Laura arrogáns, önelégült és folyton ítélkezik a vezetők és a munkások felett. Nem volt jó ember. A vezető Laura-ról szóló értékelése eltért az enyémtől. Amikor a múltban kapcsolatba léptem Laurával, ő nem olyan volt, ahogy azt vezető leírta. De aggódtam, hogy ha elmondom az igazat, a vezető azt mondaná, hogy hiányzik belőlem az ítélőképesség, és rossz benyomást keltenék magamról. Akkor lehet, hogy a jövőben nem bízna rám fontos projekteket. Ezért engedtem a vezető akaratának, egyetértettem az értékelésével, és azt állítottam, hogy Laura önkényesen ítélkezett mások felett. Nem sokkal később Laurát leváltották. Később megtudtam, hogy Laura feljelentette Jent, amiért nem végzett gyakorlati munkát, és hamis vezető volt. Ezért Jen elnyomta és megbüntette őt, azt állítva, hogy ítélkezett a vezetők és a munkások felett. Ezt követően Jent leleplezték, mint hamis vezetőt, és leváltották. Miután értesültem erről, visszagondoltam az értékelés írásakor tanúsított viselkedésemre, és megbánást éreztem. Isten szavát olvasva és önmagamon elgondolkodva rájöttem, hogy hajlandó voltam hazudni és egyetérteni Laura elítélésében, hogy jó benyomást tegyek a vezetőre. Valóban hiányzott belőlem az emberi mivolt. Minél többet elmélkedtem, annál jobban undorodtam magamtól és utáltam magamat. Arra gondoltam, hogy írok egy esszét a kudarcélményemről, hogy megosszam a testvérekkel, mint egy figyelmeztetést mindenki számára. De megvoltak az aggályaim. Azt gondoltam: „Ha mindent leírok az értékelésnél tanúsított helytelen indítékaimról és romlott viselkedésemről, mit gondolnak majd rólam a testvérek? Ha lenéznek és visszautasítanak, a hírnevem semmivé válik, és túlságosan szégyellni fogom magam ahhoz, hogy ismét a szemük elé kerüljek.” Az is eszembe jutott, hogy korábban eléggé közel álltam Laurához, és ő gyakran bizalmasan fordult hozzám, ha problémái voltak. Mit gondolna, ha megtudná, hogy romlott beállítottsággal értékeltem ily módon őt? Vajon csalódna bennem, és megszakítaná a kapcsolatot? Ha a felső vezetés megtudná, vajon azt mondanák, hogy gyenge a jellemem, és más kötelességre osztanának be? Mindezeken elgondolkodva borzasztóan éreztem magam. Valami igazán szégyenleteset tettem, és nehéz volt beszélni róla. Nem akartam szembenézni azzal, amit tettem, csak tovább akartam lépni. Nem akartam erről írni.

Azután elkezdtem átgondolni a dolgot. Miért nem voltam hajlandó megemlíteni a kudarcélményemet? Miért nem voltam hajlandó megnyílni és kitárulkozni? Milyen romlott beállítottság korlátozott engem? Egy napon, miközben egy élmény bizonyságtétel videót néztem, észrevettem egy részt Isten szavaiból: „Függetlenül a körülményektől, függetlenül attól, hogy milyen kötelességet teljesít, az antikrisztus megpróbálja azt a benyomást kelteni, hogy ő nem gyenge, hogy mindig erős, tele van önbizalommal és soha nem negatív. Soha nem fedi fel valódi érettségét vagy valódi hozzáállását Istenhez. Vajon a szíve mélyén tényleg azt hiszi, hogy nincs semmi, amit ne tudna megtenni? Őszintén elhiszi, hogy nincsenek gyengeségei, hogy nincs benne negativitás és nem jellemzik őt a romlottság kiáradásai? Egyáltalán nem. Jól tud színészkedni, és ügyesen leplezi a dolgokat. Az erős és becsülendő oldalát szereti megmutatni az embereknek; nem akarja, hogy lássák azt az oldalát, amely gyenge és igazi. A célja nyilvánvaló: egész egyszerűen az, hogy megőrizze a róla kialakult képet, hogy megóvja a helyét az emberek szívében. Úgy gondolja, hogy ha mások előtt nyíltan beszél a saját negativitásáról és gyengeségéről, ha felfedi a lázadó és romlott oldalát, az súlyos károkat fog okozni a státuszának és a hírnevének – több gondot okoz, mint amennyit megér. Ezért inkább szigorúan magában tartja gyengeségét, lázadó mivoltját és negativitását. És ha mégis eljön a nap, amikor mindenki meglátja a gyenge és lázadó oldalát, amikor meglátják, hogy romlott, és semmit sem változott, akkor is tovább folytatja a színjátékot. Azt gondolja, hogy ha beismeri, hogy romlott beállítottságú, hogy kicsi és jelentéktelen hétköznapi ember, akkor elveszíti helyét az emberek szívében, elveszíti a többiek tiszteletét és imádatát, és ezáltal teljesen kudarcot vall. És ezért, bármi is történjék, nem fog egyszerűen megnyílni az emberek előtt; bármi is történjék, nem fogja átadni a hatalmát és a státuszát senkinek; ehelyett, amennyire csak lehet, megpróbál majd versenyezni, és soha nem adja fel” (Az Ige, 4. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Kilencedik tétel (Tizedik rész)). Isten szavaiból megtudtam, hogy az Antikrisztusok jók a szerepjátszásban. Nem akarják, hogy bárki is lássa a sötét oldalukat, és nem nyílnak meg romlottságukról és lázadásukról. Emellett mindig kerülik, hogy kudarcaikról és hibáikról beszéljenek. Mindig a jellemük pozitív, állhatatos és lenyűgöző aspektusait mutatják az embereknek, hogy elnyerjék a tiszteletüket és a szívükbe zárják őket. Rájöttem, hogy az én viselkedésem sem különbözik egy Antikrisztusétól. Felismertem romlott beállítottságomat a hamis vezetővel való együttműködésemben Laura elítélésében, de nem voltam hajlandó megnyílni mindenki előtt, mert ez egy kudarcélmény volt. Ha nyilvánosságra hozom az akkori indítékaimat és romlottságomat, akkor mindenki látná, mennyire hiányzott belőlem az ítélőképesség és engedtem könnyen a nyomásnak, hogyan ítéltem el valakit, mint arrogánst, önelégültet és önkényesen ítélőt, aki valójában egy igazságos személy volt, aki feljelentette és leleplezte a hamis vezetőt, hogyan ítéltem egy jó embert rossznak, és nem tudtam megkülönböztetni a jót a rossztól. Féltem, hogy mindenki lenézne és visszautasítana engem, és talán még a kötelességemet is elveszíteném. Rájöttem, hogy többre értékeltem a hírnevet és a státuszt az igazság gyakorlásánál és a becsületességnél. Egyszerűen nem szerettem az igazságot vagy a pozitív dolgokat. Inkább a hírnevet, a státuszt és a színészkedést szerettem, pont mint egy Antikrisztus. Alattomos voltam.

Később rábukkantam Isten szavainak további két szakaszára: „Mindenki követ el hibákat. Mindenkinek vannak hibái és hiányosságai. Valójában mindenkinek ugyanaz a romlott beállítottsága van. Ne gondold magad nemesebbnek, tökéletesebbnek és kedvesebbnek másoknál; ez teljes mértékben ésszerűtlen. Amint világossá válik számodra az emberek romlott beállítottsága és a romlottságuk valódi arca és lényege, nem próbálod majd elrejteni a saját hibáidat, és nem fogod felróni másoknak a hibáikat – mindkettővel helyesen tudsz majd szembenézni. Csak ekkor válsz éleslátóvá és nem teszel ostoba dolgokat, ami bölccsé tesz téged. Akik nem bölcsek, azok ostoba emberek, és mindig leragadnak az apró hibáiknál, miközben a színfalak mögött lopakodnak. Visszataszító ezt látni” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Alapelvek, amelyeknek az ember magatartását vezérelniük kellene). „Milyen beállítottság az, amikor az emberek mindig hencegnek, mindig mosdatják magukat, mindig pózolnak, hogy mások nagyra tartsák őket, és ne vegyék észre a hibáikat vagy a hiányosságaikat, amikor mindig a legjobb oldalukat próbálják mutatni másoknak? Ez arrogancia, hamisítás, képmutatás, a Sátán természete, valami gonosz dolog. Vegyük a sátáni rezsim tagjait: nem számít, mennyit harcolnak, viszálykodnak vagy ölnek a sötétben, senki nem jelentheti vagy leplezheti le őket. Attól félnek, hogy az emberek meglátják démoni arcukat, és mindent megtesznek, hogy elfedjék azt. Nyilvánosan mindent megtesznek, hogy tisztára mosdassák magukat, elmondva, mennyire szeretik az embereket, milyen nagyszerűek, dicsőségesek és tévedhetetlenek ők. Ez a Sátán természete. A Sátán természetének legfeltűnőbb jellegzetessége a trükközés és a megtévesztés. És mi ennek a trükközésnek és megtévesztésnek a célja? Az emberek félrevezetése, annak megakadályozása, hogy lássák a lényegét és a foga fehérjét, elérve ezzel az uralma meghosszabbítását. A hétköznapi embereknek talán nincs ilyen hatalmuk és rangjuk, de ők is azt kívánják, bárcsak mások kedvező színben látnák őket, bárcsak nagyra tartanák és magas rangra emelnék őket az emberek a szívükben. Ez romlott beállítottság, és ha az emberek nem értik az igazságot, akkor képtelenek felismerni ezt” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Alapelvek, amelyeknek az ember magatartását vezérelniük kellene). Isten szavaiból megértettem, hogy senki sem tökéletes, mindannyiunknak vannak hiányosságai, hibázhatunk, és elárulhatjuk romlott beállítottságainkat. Azok, akik valóban rendelkeznek emberi mivolttal és racionalitással, megfelelően szembesülhetnek hiányosságaikkal és problémáikkal. Miután rosszat tesznek, képesek szembesülni hibáikkal, és keresni az igazságot, hogy feloldják romlottságukat. Akik nem tudnak szembenézni a problémáikkal, nem ismerik el tévedéseiket azután, hogy hibákat követnek el, és elárulják romlottságukat, és mindig szerepet játszanak, csupán a jellemük hibátlan aspektusait mutatják meg – azok különösen hamisak és alattomosak. Mélyen megrontott a Sátán, és mindenféle romlott beállítottság gyötört. A munkavégzés során elhajlásokat tapasztalni, és romlottságot elárulni teljesen normális. Még ha nem is nyílottam volna meg, ezek a romlott beállítottságok továbbra is rejtve maradtak volna benne, tehát nem lennék még mindig egy romlott ember? Amikor az értékelést készítettem Lauráról, a hamis vezetőt követtem Laura megítélésében és elítélésében, hogy megőrizzem a vezető rólam alkotott képét. Ezt nem lehet tagadni – ha egy emberi mivolttal rendelkező, racionális személy lennék, szembesülnék ezzel a problémával, felfedném, hogyan mutattam meg romlottságomat, hogyan éltem meg, hogy lelepleznek és megítélnek Isten szavai által, és kifejteném, hogy mit tanultam romlott beállítottságomról. Minderről őszintén megnyílnék a többieknek, hogy mindenki láthassa az igazi énemet. De a romlottság elárulása után mindig álcáztam magam, remélve, hogy megőrizhetem hírnevemet és imázsomat mások szívében. Milyen szégyenletes és undorító voltam! Mindig is úgy gondoltam, hogy ha a feltárt romlottságom csak egy kis probléma volt, valami, ami sok embernél gyakori és egy sokkal nyilvánvalóbb romlott beállítottság, akkor még ha meg is nyílnék, az valószínűleg nem rontana túlságosan a hírnevemen, így kitárulkozhatok az emberek előtt. De ezúttal egy hamis vezetővel működtem együtt valaki más elítélésében. Ez egy súlyos vétek volt – nem volt egy könnyű dolog felhozni ezt. Ez megmutatná az embereknek, hogy gyenge jellemem van és méltatlan vagyok, valamint súlyosan károsítaná a hírnevemet. Így hát nem voltam hajlandó megnyílni, és mindig próbáltam megtéveszteni az embereket azáltal, hogy szerepet játszottam. Igazán alattomos voltam! Csak akkor jöttem rá, hogy az, hogy nem voltam hajlandó megnyílni a romlottságomról, nemcsak a hiúságom és a büszkeségem jele volt, de elárulta a bennem lakozó alattomos és gonosz sátáni természetet is.

Azután tovább töprengtem a problémán, és elolvastam Isten szavainak ezt a szakaszát: „Ha valami történik, nem szólalnak meg, vagy nem fejezik ki könnyen a véleményüket, hanem mindig hallgatnak. Ez nem azt jelenti, hogy értelmesek; éppen ellenkezőleg, ez azt mutatja, hogy elég jól álcázzák magukat, hogy rejtegetnek dolgokat, hogy ravaszságuk mélyreható. Ha senki más előtt nem nyílsz meg, meg tudsz-e nyílni Isten előtt? És ha nem vagy őszinte még Istennel sem, és nem tudsz megnyílni előtte, akkor át tudod-e adni a szívedet Neki? Biztosan nem. Nem lehetsz szívedben egy Istennel, ha a szívedet távol tartod az Övétől! Képesek vagytok-e megnyílni és elmondani, ami valóban a szívetekben van, amikor másokkal közösségben vagytok? Ha valaki mindig azt mondja, ami valóban a szívében van, ha nyíltan és világosan beszél, ha őszinte, és egyáltalán nem hanyag vagy felületes a kötelessége teljesítése közben, és ha képes gyakorolni az igazságot, amit megért, akkor ennek az embernek van reménye arra, hogy elnyerje az igazságot. Ha valaki mindig elfedezi magát, és elrejti a szívét, hogy senki ne lássa tisztán, ha hamis benyomást kelt, hogy megtévesszen másokat, akkor nagy veszélyben van, nagy bajban van, nagyon nehéz lesz számára az igazság elnyerése. Látni lehet valakinek a mindennapi életéből, a szavaiból és a tetteiből, hogy milyenek a kilátásai. Ha mindig csak színlel, mindig megjátssza magát, akkor nem egy olyan ember, aki elfogadja az igazságot, és előbb-utóbb lelepleződik és ki lesz vetve” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Átadva a szívünket Istennek, elnyerhetjük az igazságot). Isten szavai mélyen érintettek. Felfedte, hogy azok, akik álcázzák magukat, nem tudnak szembenézni a saját problémáikkal, nem nyílnak meg, ha hibákat követnek el, és mindig elfedik azokat megtévesztve másokat. Szívük zárva van Isten előtt, és Isten nem láthatja azt. Az ilyen emberek különösen gonoszok – ők teljesen alattomosak. Isten szereti a becsületes embereket, és gyűlöli azokat, akik alattomosak. Az alattomos emberek végül mind lelepleződnek és kirekesztődnek. Korábban úgy gondoltam, hogy önmagunk álcázása csak a hírnév és a státusz vágyának a jele, és nem jelenti azt, hogy valaki gonosztevő vagy Antikrisztus, aki gonosz tetteket követ el, megszakítja a gyülekezeti munkát és árt másoknak. Nem gondoltam volna, hogy ez kirekesztéshez vezetne. De Isten szavaiból megértettem, hogy ezek csak az én elképzeléseim és vélelmeim voltak, és torz nézetem volt a dolgokról. Figyelmen kívül hagytam a lelkiismeretemet, amikor a hamis vezetővel együtt elítéltem Laurát, egy gonosztevőt támogattam. Isten már tisztában volt vétkemmel, de én nem voltam hajlandó utólag szóba hozni azt, és igyekeztem tovább színlelni, hogy elnyerjem mások csodálatát. Ez feltárta, hogy nem szerettem az igazságot, és nem bántam meg őszintén a tetteimet. Nem gyakoroltam az igazságot, sőt alattomosságokkal és megtévesztésekkel is foglalatoskodtam: Mi akadályozná meg Istent abban, hogy meggyűlöljön engem? Ha folytatnám ezt, minden bizonnyal lelepleznének és kirekesztenének. Az elmélkedés során megértettem, hogy az őszinteség gyakorlásának elmulasztása és a meg nem nyílás súlyos következményekkel jár. Nagyon megijedtem, és sietve dolgoztam azon, hogy megváltoztassam a helyzetet.

Később rábukkantam Isten néhány szavára: „Képesnek kell lenned az önvizsgálatra és önmagad megismerésére. Kell legyen bátorságod megnyílni és kitárulkozni a testvérek jelenlétében, és beszélni a valódi érettségedről a közösségben. Ha nem mersz kitárulkozni vagy ízekre szedni romlott beállítottságodat; ha nincs merszed beismerni a hibáidat, akkor nem az igazságot követed, még kevésbe vagy olyan ember, aki ismeri saját magát” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. A becsületes emberi lét legalapvetőbb gyakorlata). Isten szavai alapján rátaláltam a gyakorlat útjára. Bármilyen romlottságot áruljak is el vagy hibázzak, elég bátornak kell lennem beismerni azokat, megnyílni, valamint közösséget vállalni róla, és kielemezni romlott beállítottságomat. Így lehet megszakítani a kapcsolatot a Sátánnal, valódi tettekkel megszégyeníteni a Sátánt, és tanúságot tenni Isten mellett. Ez az őszinte megbánás. Függetlenül attól, hogy miután megnyílok kárt szenved-e a hiúságom, a büszkeségem, a hírnevem és a státuszom, el kell hagynom önmagam, gyakorolnom kell az igazságot, és előtérbe kell helyeznem az Isten mellett való bizonyságtételt. Laura értékelése során ellentmondtam a tényeknek, és egy hamis vezetővel együtt elítéltem őt. E tapasztalat révén nyertem némi megértést romlott beállítottságomról. Tudtam, hogy meg kell nyílnom és ki kell tárulkoznom a testvérek előtt, és bizonyságot kell tennem Isten szavainak rám gyakorolt hatásáról. Ez volt a kötelességem. Ha nem sikerül megnyílnom mindenki előtt, azért, mert a hiúságomat és a jóhíremet védem, bedőlnék a Sátán összeesküvésének, és elveszíteném a bizonyságomat. Emellett korábban volt egy nevetséges elképzelésem, miszerint a kudarcaim megvitatása szégyenletes, és nem egyfajta bizonyságtétel. Azután megértettem, hogy amíg képes vagyok elengedni a hiúságomat és a büszkeségemet, nem hagyni, hogy romlott beállítottságom korlátozzon, közösségben megnyílni a kudarcélményeimről és őszintén megbánni a bűneimet, akkor ez valóban egyfajta bizonyságtétel. Miután mindezt felismertem, minden aggodalmam elszállt.

Ezt követően közösségben nyílottam meg mindenki előtt a tapasztalataimról és meglepetésemre a testvérek azt mondták: „Nem gondolunk rosszat rólad, miután hallottuk a tapasztalatodat. Mi is gyakran felfedjük ugyanazt a romlott beállítottságot, kivéve, hogy gyakran nem vesszük észre azonnal, és egyszerűen figyelmen kívül hagyjuk ezt. A tény, hogy te felismerted a romlottságodat, és Isten szavainak ítélete és kinyilatkoztatása révén némi megértést nyertél annak lényegéről, igen építően hatott ránk.” Később a testvérek közösséget vállaltak velem Isten szavainak két szakaszáról. Segítettek mélyebb megértést nyerni arról, hogy milyen következményekkel jár, ha nem objektíven értékeljük az embereket. Ha nem tudjuk objektíven értékelni az embereket, akkor csupán hamisan vádoljuk, kizárjuk és elnyomjuk őket. Ha önkényesen elítélsz valakit, és ez arra készteti őt, hogy negatívvá váljon, vagy ha egy hamis vezető ezt az elítélést használja fel arra, hogy megbüntessen valakit, ami miatt az képtelen folytatni a kötelességét, ez nem csupán az adott személynek okoz kárt, hanem a gyülekezet munkájára is hatással van. Világosabb megértést nyertem arról is, hogy mely elveket kell gyakorolni az emberek értékelése során. Később, amikor Laura mindezt megtudta, nem gondolt rosszat rólam. Ha kérdésekkel fordultam hozzá, ő ugyanolyan őszintén válaszolt nekem, mint előtte, és a gyülekezet nem helyezett át vagy bocsátott el emiatt. Ezek az eredmények teljesen felforgatták eredeti elképzeléseimet és vélelmeimet. Hihetetlenül szégyelltem magam. Mindez még inkább tudatosította bennem Isten hűségét és igazságát. Amíg Isten szavai szerint gyakorolunk, addig lesz utunk. Hála Istennek!