Mindenható Isten azt mondja: „A becsületesség azt jelenti, hogy Istennek adjátok a szíveteket, mindenben őszinték vagytok Hozzá, mindenben nyitottak vagytok Felé, soha nem rejtitek el a tényeket, nem próbáljátok megtéveszteni a fölöttetek és alattatok lévőket, és nem tesztek dolgokat csak azért, hogy hízelgéssel elnyerjétek Isten jóindulatát. Röviden, becsületesnek lenni nem más, mint cselekedeteidben és szavaidban tisztának lenni, és nem téveszteni meg sem Istent, sem embert” (Az Ige, 1. kötet – Isten megjelenése és munkája. Három intelem). „Ha a nem hívők között őszintén beszélsz, az igazságot mondod és becsületes ember vagy, akkor rágalmazni fognak, elítélnek és elhagynak. Ezért világi irányzatokat követsz és sátáni filozófiák szerint élsz; egyre ügyesebben és ügyesebben hazudsz, és egyre csalárdabbá válsz. Azt is megtanulod, hogy álnok eszközökkel érd el céljaidat és védelmezd önmagadat. A Sátán világában egyre inkább gyarapodni fogsz, és ennek eredményeként egyre mélyebbre és mélyebbre zuhansz a bűnben, amíg már képtelen vagy kimenteni magad. Isten házában a dolgok ennek szöges ellentétei. Minél többet hazudsz és minél több csalárd játékot űzöl, Isten választott népe annál inkább undorodni fog tőled és elhagy téged. Ha nem vagy hajlandó megtérni, és továbbra is a sátáni filozófiákhoz és logikához ragaszkodsz, ha trükköket és bonyolult cselszövéseket használsz, hogy álcázd és becsomagold magad, akkor nagyon valószínű, hogy lelepleznek és kivetnek. Ez azért van, mert Isten utálja a csalárd embereket. Isten házában csak a becsületes emberek tudnak gyarapodni, a csalárd embereket pedig végül elhagyják és kivetik. Mindezt Isten rendelte el előre” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. A becsületes emberi lét legalapvetőbb gyakorlata). Isten szavaiból látom, hogy Isten szereti a becsületes embereket. A becsületes emberek egyszerűen és nyíltan beszélnek, és őszinték Istennel és másokkal. Azt mondják, ami a szívükben van, álcázás és megtévesztés nélkül. Az ilyen emberek azok, akiket Isten meg akar menteni. A csalárd embereknek nagyon összetett gondolataik vannak. Nem átláthatóak a szavaik és a tetteik. Nem kérdeznek vagy keresnek, ha valamit nem értenek. Ehelyett folyamatosan rejtőzködnek, és álcázzák magukat. Az ilyen embereknek csalárd beállítottságuk van, és nem könnyű őket megmenteni. Visszagondolva látom, hogy gyakran álcáztam magam, hogy megóvjam a hírnevemet és a státuszomat. Csalárd beállítottság szerint éltem. Amikor a kötelességeimben olyan problémákkal vagy nehézségekkel találkoztam, amelyeket nem tudtam megérteni vagy megoldani, nem nyíltam meg, hogy keressek. Nemcsak sötétségben, negativitásban és fájdalomban éltem, de befolyásoltam a gyülekezet munkáját is. Később Isten szavait olvasva megértettem annak fontosságát, hogy becsületes ember legyek, és elkezdtem tudatosan gyakorolni, hogy becsületes ember legyek.

2020 júniusa volt, és én videókat készítettem a gyülekezetben. Eleinte úgy gondoltam, hogy mivel még csak most kezdtem el tanulni, ha valamit nem értek a munkámban, kezdeményezek, megkérdezem azt a testvérektől, és tanulok tőlük. Nyíltan közösséget is vállaltam minden meglévő állapotomról, mindenki türelmesen beszélgetett velem és segített nekem, és egy ideig a testvérek mind azt mondták, hogy gyorsan fejlődök. Két hónappal később, egy munkaértékelés során a felügyelő azt mondta, hogy bár fiatal vagyok, a képességem elég jó, gyorsan tanulok a munkámban, és hogy alkalmas vagyok a továbbfejlesztésre. A csapat többi tagját is utasította, hogy még jobban segítsenek és irányítsanak, így még gyorsabb lesz a fejlődésem. Mikor láttam, hogy a felügyelő ilyen nagyra becsül engem, nagyon boldog lettem, de éreztem némi nyomást is. Magamban ezt gondoltam: „A felügyelő nagy reményeket fűz hozzám, ezért mostantól keményen kell dolgoznom, törekednem kell arra, hogy gyorsan belejöjjek a dolgokba, és képes legyek önállóan videókat készíteni. Nem leplezhetek le túl sok problémát, mint ezelőtt, különben a testvérek biztosan azt fogják hinni, hogy alkalmatlan vagyok és a felügyelő nem tekint majd többé továbbképzésre alkalmasnak.” Ezután, amikor a videók készítése közben olyan kérdésekkel találkoztam, amelyeket nem értettem, haboztam megkérdezni. Ezt gondoltam: „Ha folyton kérdezősködöm, akkor a testvérek csodálkozni fognak, hogy miért van néhány hónapnyi képzés után is még mindig ennyi kérdésem. A felügyelő le fog nézni engem, ha megtudja? Nem fosztana meg ez engem a »jó képességű« címkétől? Mindegy, nem fogok többet kérdezni, inkább magam fogok utánajárni. Így kevesebb hiányosságot fogok leleplezni.” Így tehát elkezdtem magam keresni az oktatóanyagokat, hogy tanuljak, és különböző módszerekkel próbáltam megoldani a problémákat. Ez azt eredményezte, hogy lelassult a fejlődésem a videókészítésben. Egyszer egy nővér észrevette, hogy kicsit lassan fejlődök, és megkérdezte, hogy van-e bármilyen nehézségem. Az igazság az volt, hogy tényleg azt akartam mondani, hogy vannak nehézségeim, hogy azonnal megoldást találjak, sok időt megspóroljak, és elkerüljem a megoldáshoz vezető bonyolultabb utat. De aztán erre gondoltam: „Már korábban is kérdeztem erről a problémáról, ha újra megkérdezem, vajon mit fog gondolni a nővérem? Azt fogja gondolni, hogy nem jó a képességem, és képtelen vagyok emlékezni a korábban tanított dolgokra? Azt fogja gondolni, hogy nem éri meg fejleszteni engem? Mindegy is, a felügyelő azt mondta, hogy jó képességű vagyok, gyorsan tanulok, és jó benyomást tettem rá, ezért nem hagyhatom, hogy lássa, mennyire alkalmatlan vagyok.” Ezért ezt mondtam a nővéremnek: „Egyelőre nincsenek problémáim, csak eddig nem sokat használtam ezt a fajta technológiát. Ha még néhányszor gyakorlok vele, majd belejövök a dologba.” A nővér hallotta, amit mondtam, és nem kérdezett többet róla. Ugyanígy még mindig voltak olyan területek, ahol nem tudtam, mit kell tennem, de inkább önállóan tanultam és kerestem oktatóanyagokat, minthogy másokat kérdezzek. Ennek eredményeképpen lassan fejlődtem a videókészítésben, és nem értem el túl jó eredményeket.

Később az egyik nővér egyenesen ezt mondta: „Először azt hittem, hogy nyitott és őszinte vagy. Régebben nyíltan beszéltél minden problémádról, és kérdéseket tettél fel, mi változott meg? Nem látunk a szívedbe, és nem tudjuk, mit gondolsz. Látjuk, hogy lassan fejlődsz a gyártásban, de nem tudjuk, hogy hol akadtál el, vagy hogyan segíthetnénk neked. Elgondolkodtál már ezeken az állapotokon?” Tisztában voltam vele, hogy a nővér szavait Isten engedte meg, és hogy ezek figyelmeztetnek arra, hogy gondolkodjak el magamon, de féltem, hogy ha megnyílok a valódi állapotomról, mindenki teljesen átlátna rajtam, ezért továbbra is színészkedtem. Ez az állapot két-három hónapig tartott, és miközben az állapotom egyre rosszabb lett, a kötelességvégzésem is egyre kevésbé volt hatékony, és végül elbocsátottak. Abban a pillanatban, amikor meghallottam ennek a hírét, megteltem fájdalommal és szomorúsággal. Úgy éreztem, hogy ostoba voltam. Eddig a pontig álcáztam magam, nem akartam, hogy mások lássák a hiányosságaimat, és mit nyertem? Eltávolodtam a testvéreimtől, és ők nem láttak át rajtam. Még a kötelességeimet is elvették. Minél többet gondolkodtam rajta, annál jobban megbántam, amit tettem, és önkéntelenül könnyekben törtem ki. Ezt kérdeztem magamtól: „Nyilvánvaló, hogy sok mindent nem értettem és nem tudtam, hogyan kell csinálni, tehát miért nem kerestem és tanultam másoktól proaktívan? Az állapotom nyilvánvalóan nem volt jó, akkor miért nem voltam hajlandó megnyílni?” Keresésem során Isten szavainak egy szakaszára bukkantam. „Az emberek maguk is teremtett lények. Vajon elérhetik a teremtett lények a mindenhatóságot? Elérhetik a tökéletességet és a hibátlanságot? Vajon képesek mindenben jártasságot elérni, mindent megérteni, mindent átlátni, és képesek-e mindenre? Nem képesek. Ellenben az emberekben vannak romlott beállítottságok és egy végzetes gyengeség: amint elsajátítanak egy készséget vagy szakmát, úgy érzik, hogy rátermettek, hogy státusszal és értékkel rendelkező emberek, illetve szakemberek lettek. Nem számít, mennyire hétköznapiak, mindannyian szeretnék magukat valamilyen nevezetes vagy kivételes egyéniségnek beállítani, hogy valamiféle kisebb hírességgé váljanak, és elhitessék az emberekkel, hogy tökéletesek és hibátlanok, egyetlen hibájuk sincs; mások szemében híres, erős vagy valamiféle nagyszerű figurává szeretnének válni, és hatalmasak akarnak lenni, akik bármire képesek, és nincs semmi, amit ne tudnának megtenni. Úgy érzik, hogy ha mások segítségét kérnék, akkor alkalmatlannak, gyengének és alsóbbrendűnek tűnnének, és az emberek lenéznék őket. Ezért mindig meg akarják őrizni a látszatot. Vannak, akik, ha megkérik őket valamire, azt mondják, hogy tudják, hogyan kell csinálni, holott valójában nem tudják. Utána titokban utánanéznek, és megpróbálják megtanulni, hogyan kell csinálni, de több napos tanulmányozás után sem értik, hogyan kell csinálni. Amikor megkérdezik tőlük, hogy haladnak vele, azt mondják: »Hamarosan meglesz!« De a szívük mélyén azt gondolják: »Még nem tartok ott, fogalmam sincs, nem tudom, mit kell tennem! Nem engedhetem, hogy kibújjon a szög a zsákból, továbbra is álcáznom kell magam, nem hagyhatom, hogy az emberek lássák a hiányosságaimat és a tudatlanságomat, nem hagyhatom, hogy lenézzenek!« Milyen probléma ez? Ez a földi pokol, hogy mindenáron próbáljuk megőrizni a látszatot. Miféle beállítottság ez? Az ilyen emberek arroganciája nem ismer határokat, minden értelmüket elvesztették. Nem akarnak olyanok lenni, mint mindenki más, nem akarnak hétköznapi, normális emberek lenni: szuperemberek, kivételes egyéniségek, nagymenők akarnak lenni. Ez hatalmas probléma! Ami a normális emberi mivoltban rejlő gyengeségeket, hiányosságokat, tudatlanságot, ostobaságot és a megértés hiányát illeti, ezek az egészet beburkolják, és nem engedik, hogy mások lássák, majd tovább álcázzák magukat. Vannak, akik semmit se látnak, mégis azt állítják, hogy a szívük mélyén értik. Amikor megkéred őket, hogy magyarázzák meg, nem tudják. Aztán miután valaki más elmagyarázta, azt mondják, hogy ők is ugyanezt akarták mondani, csak nem tudták időben megtenni. Mindent elkövetnek, hogy álcázzák magukat, és megpróbálnak jó színben feltűnni. Mit szóltok, az ilyen emberek vajon nem a fellegekben járnak? Nem álmodoznak? Nem tudják magukról, hogy kik ők, és azt sem tudják, hogyan kell a normális emberi mivoltot megélni. Egyszer sem viselkedtek még gyakorlatias emberként. Ha a fellegekben járva telnek a napjaid, zűrzavarban, és semmit sem teszel két lábbal a földön járva, és mindig a saját képzeleted szerint élsz, akkor ez baj. Az általad választott életút nem helyes. Ha ezt teszed, akkor akárhogyan is hiszel Istenben, nem fogod megérteni az igazságot, és nem fogsz tudni szert tenni az igazságra” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az öt feltétel, amelynek teljesülnie kell, hogy az ember az Istenbe vetett hit helyes útjára lépjen). Isten szavain elmélkedve úgy éreztem, hogy amit Isten leleplezett, az az én állapotom. Mindig is felsőbbrendűnek akartam tűnni, mintha szuperember lennék, ezért hajlamos voltam álcázni magam, amikor felfedtem a romlottságomat, vagy olyan problémákkal találkoztam, amelyeket nem értettem. Az ilyen emberek nehezen nyerik el az igazságot. Ha visszagondolok arra, amikor először kezdtem el videókat készíteni, nem értettem semmit, és nem éreztem nyomást, ezért hajlandó voltam keresni, és másoktól tanulni, amikor problémákkal és nehézségekkel szembesültem. Azáltal, hogy így gyakoroltam, úgy éreztem, hogy sokat nyertem, és gyorsan fejlődtem. Később azonban, amikor hallottam, hogy a felügyelő azt mondja, hogy jó képességű vagyok, és potenciális tehetség, akit fejleszteni kell, öntudatlanul is a kiemelkedően fontos, fejlesztésre szánt személyek közé soroltam magam a gyülekezeten belül. Úgy éreztem, hogy a felettesem jó véleménnyel van rólam, és megbecsül, ezért azt éreztem, hogy védenem kell az imázsomat, és nem szabad túl sok hiányosságot lelepleznem, különben az emberek átlátnának rajtam, és lenéznének. Mindig gondosan óvtam a státuszomat, és a mások szemében kialakult képemet, és amikor olyan problémákba és nehézségekbe ütköztem a videókészítés során, amelyeket nem tudtam, hogyan oldjak meg, még akkor sem mertem kérdezni, mert attól féltem, hogy a hiányosságaim leleplezése azt okozná, hogy mások többé nem tartanának sokra, és nem becsülnének engem. A hírnév, a nyereség és a státusz iránti vágyam nagyon erős volt. A magam álcázásának állapotában éltem, ami azt eredményezte, hogy több hónapig nem fejlődtem a videókészítésben, és végül elvesztettem a lehetőséget, hogy videókat készítsek. Nagyon bolond voltam. Ha visszagondolok arra, amikor először tanultam a videókészítést, normális volt, hogy voltak hiányosságaim és hibáim, ráadásul nem voltam képes egyedül megoldani a feladatokat, ezért többet kellett kérdeznem és tanulnom a testvéreimtől. Csak így tudtam folyamatosan fejlődni. Ha akkor félre tudtam volna tenni a büszkeségemet, és aktívan kerestem volna, és tanultam volna a testvéreimtől, akkor nem késleltettem volna a fejlődésemet, és nem bocsátottak volna el. Amikor ezt felismertem, úgy éreztem, hogy ez az elbocsátás teljesen Isten igazságosságának köszönhető.

Utána elgondolkodtam: „Miért álcázom magam mindig?” Később rábukkantam Isten szavainak egy szakaszára, amely segített tisztábban látni az állapotomat. Isten azt mondja: „Amikor vezetővé választanak meg valakit a testvérek, vagy előléptet valakit Isten háza, hogy egy bizonyos munkarészt vagy egy bizonyos kötelességet végezzen, az nem azt jelenti, hogy különleges státusza vagy pozíciója van az illetőnek, sem azt, hogy mélyebb igazságokat vagy több igazságot ért másoknál – azt pedig még kevésbé, hogy képes alávetni magát Istennek és nem fogja elárulni Őt. Természetesen nem jelenti azt sem, hogy ismeri Istent, és hogy olyasvalaki, aki féli Istent. Valójában ezek egyikét sem érte el. Az előléptetése és a művelése mindössze a szó egyszerű értelmében vett előléptetés és művelés, és nem egyenlő azzal, hogy Isten előre rendelkezett volna róla és elismerte volna őt. Egyszerűen azt jelenti az előléptetése és a művelése, hogy elő lett léptetve és művelésre vár. Ennek a művelésnek a végső kimenetele pedig attól függ, hogy törekszik-e az illető az igazságra, és hogy képes-e az igazságra törekvés útját választani. Így aztán, amikor az egyházban valakit vezetővé léptetnek elő és művelnek, akkor azt csak a szó legegyszerűbb értelmében véve léptetik elő és művelik; ez nem azt jelenti, hogy már megfelelő színvonalú vagy hozzáértő vezető, vagy hogy máris képes elvállalni egy vezető munkáját és valóságos munkát végezni – nem ez a helyzet. A legtöbb ember nem látja át ezeket a dolgokat, és a saját képzelődéseik alapján felnéznek azokra, akiket előléptettek. Ez hiba. Nem számít, hány éve hisznek Istenben, vajon valóban birtokában vannak az igazságvalóságnak azok, akiket előléptettek? Nem feltétlenül. Képesek-e végrehajtani Isten házának munkára vonatkozó rendelkezéseit? Nem feltétlenül. Van-e felelősségérzetük? Hűségesek-e? Képesek-e alávetni magukat? Képesek-e keresni az igazságot, ha problémával szembesülnek? Mindez ismeretlen. Van-e istenfélő szíve ezeknek az embereknek? És pontosan milyen nagy az istenfélő szívük? Képesek-e arra, hogy kerüljék a saját akaratuk követését, amikor cselekednek? Képesek-e keresni Istent? Abban az időszakban, amíg a vezetők munkáját végzik, képesek-e gyakran Isten elé járulni, hogy Isten szándékait keressék? Képesek-e az embereket az igazságvalóságba vezetni? Minden bizonnyal képtelenek ilyesmikre. Nem kaptak képzést, és nincs elegendő tapasztalatuk, ezért képtelenek ezekre a dolgokra. Ezért az, hogy valakit előléptetnek és fejlesztenek, nem jelenti azt, hogy az illető már érti az igazságot, és azt sem jelenti, hogy már képes oly módon végezni a kötelességét, amely megfelelő színvonalú. Mi tehát a célja és a jelentősége annak, hogy valakit előléptetnek és művelnek? Az, hogy ezt a személyt, mint egyént annak érdekében léptetik elő, hogy gyakoroljon, valamint, hogy különleges öntözésben és képzésben részesüljön, ezáltal lehetővé téve számára az igazságalapelveknek, valamint a különböző dolgok végzése és a különféle problémák megoldása alapelveinek, eszközeinek és módjainak, valamint annak a megértését, hogy miként kezelje azokat a különféle környezeteket és embereket, amelyekkel és akikkel Isten szándékai szerint találkozik, és miként foglalkozzon velük, mégpedig oly módon, ami óvja Isten házának érdekeit” (Az Ige, 5. kötet – A vezetők és a dolgozók felelőssége. A vezetők és a dolgozók felelőssége (5.)). Korábban ezt nem értettem, és mindig azt gondoltam, hogy mivel én olyasvalaki vagyok, akit a gyülekezet támogat és fejleszt, biztos, hogy jobb és rátermettebb vagyok a többieknél, hogy mindent jól kell csinálnom, és nem hibázhatok túl sokat, hogy megmutathassam, hogy más vagyok, mint az összes többi. Különösen akkor, amikor láttam a körülöttem lévő testvéreket, akiknek jó képességeik vannak, és jók a feladataikban, és hogy az általuk készített videók magas színvonalúak, és hatékonyan készültek, nagy nyomást éreztem, és mindig arra törekedtem, hogy elérjem az ő szintjüket, vagy felülmúljam őket, hogy megmutathassam, hogy jó képességű vagyok, és érdemes fejleszteni. Így amikor olyan problémákkal találkoztam, amelyeket nem értettem, folyamatosan rejtegettem és álcáztam magam, attól félve, hogy a testvérek meglátják a hiányosságaimat, és hogy nem leszek képes fenntartani azt a rólam kialakult képet, hogy „jó képességű” vagyok. Valójában a felügyelő csupán azért intézte úgy, hogy videókat készítsek, mert volt némi rálátásom a videókészítésre. Ez nem jelentette azt, hogy jobb vagyok másoknál, vagy hogy elsajátítottam a munkához szükséges készségeket. De nem tudtam szembenézni a hiányosságaimmal, és piedesztálra emeltem magam. Félreértettem az előléptetésemet és a fejlesztésemet, és ez egyben az önismeret hiányának jele is volt. Most már megértettem, hogy az előléptetés nem tőke, és nem is bizonyíték arra, hogy alkalmas vagyok egy kötelesség elvállalására, és tudtam, hogy nem álcázhatom magam továbbra is ezen a téves szemléletre alapozva. Ha valamire képes vagyok, akkor azt kell mondanom, hogy képes vagyok rá. Ha nem, akkor azt kell mondanom, hogy nem tudom megcsinálni. Meg kellett nyílnom a testvéreknek, és gyakorolnom kellett, hogy becsületes ember legyek. Ez az, ami összhangban van Isten szándékaival. Ezt követően megnyíltam a testvéreknek az elmúlt pár hónapban kialakult állapotomról, és miután beszéltem, igazán megkönnyebbültem, és szabadnak éreztem magam.

Később a vezető úgy intézte, hogy képek tervezésén dolgozzak. Eleinte nem értettem meg a tervezői munka alapelveit, és az általam készített képekkel sok probléma volt. Fel akartam vetni a tervezési munkám során felmerülő problémáimat és nehézségeimet, hogy a többiekkel együtt keressem a megoldásokat. Ekkor az egyik nővér mindenkinek elmondta, hogy korábban már készítettem videókat a gyülekezetben, jó képességű vagyok, és hogy gyorsan tanulok, és miután ezt mondta, a többi testvér mind felfigyelt rám. A szavai arra utaltak, hogy lenyűgöző, hogy valaki ilyen fiatalon képes videókat készíteni. Abban a pillanatban égni kezdett az arcom, hiszen az igazság, amit csak én tudtam, az volt, hogy korábban nem sokat fejlődtem a videókészítésben, ezért is bocsátottak el. De most már mindenki úgy gondolta, hogy tudok videókat készíteni, van bennem potenciál, és nagyra tartottak. A beállítottságom önkéntelenül kezdte felfedni magát, ahogy elgondolkodtam: „A kérdések, amiket fel akartam tenni, valószínűleg egyszerűek számukra, vajon lenéznek, ha felhoznám azokat? Talán inkább magamtól kellene rájönnöm.” Ezt mondtam: „Néhány képem nem sikerült jól, és ezt magam is látom. Visszamegyek, és önállóan változtatok rajtuk.” Később eléggé megbántam, és így gondolkodtam: „Miért is rejtegettem és álcáztam magam ismét? Mi volt emögött az igazi ok?” Keresésem során Isten szavainak egy szakaszára bukkantam. „Milyen beállítottság az, amikor az emberek mindig takargatják, mindig szépítgetik magukat, mindig pózolnak, hogy mások nagyra tartsák őket, és ne vegyék észre a hibáikat vagy a hiányosságaikat, amikor mindig a legjobb oldalukat próbálják mutatni másoknak? Ez arrogancia, hamisítás, képmutatás, a Sátán beállítottsága, valami elvetemült dolog. Vegyük a sátáni rezsim tagjait: nem számít, mennyit harcolnak, viszálykodnak vagy ölnek a sötétben, senki nem jelentheti vagy leplezheti le őket. Attól félnek, hogy az emberek meglátják démoni arcukat, és mindent megtesznek, hogy elfedjék azt. Nyilvánosan mindent megtesznek, hogy tisztára mosdassák magukat, elmondva, mennyire szeretik az embereket, milyen nagyszerűek, dicsőségesek és tévedhetetlenek ők. Ez a Sátán természete. A Sátán természetének legfeltűnőbb jellegzetessége a trükközés és a megtévesztés. És mi ennek a trükközésnek és megtévesztésnek a célja? Az emberek félrevezetése, annak megakadályozása, hogy lássák a lényegét és a foga fehérjét, elérve ezzel az uralma meghosszabbítását. A hétköznapi embereknek talán nincs ilyen hatalmuk és rangjuk, de ők is azt kívánják, bárcsak mások kedvező színben látnák őket, bárcsak nagyra tartanák és magas rangra emelnék őket az emberek a szívükben. Ez romlott beállítottság, és ha az emberek nem értik az igazságot, akkor képtelenek felismerni ezt. [...] Hibák elkövetése vagy álcázás: melyik kapcsolódik a beállítottsághoz? Az álcázás beállítottság kérdése, arrogáns beállítottság, elvetemültség és csalárdság van benne; ezt különösen utálja Isten. Lényegében, amikor álcázod magad, mindenki érti, hogy mi történik, de azt gondolod, hogy mások nem látják, és minden tőled telhetőt megtéve érvelsz és mentegeted magad azért, hogy megőrizd a tekintélyed, és mindenkivel elhitesd, hogy semmi rosszat nem tettél. Ez nem ostobaság? Mások mit gondolnak erről? Hogy éreznek? Undorodnak és iszonyodnak. Ha hibát követsz el, és helyesen tudod kezelni, és lehetővé tudod tenni, hogy mindenki más beszéljen róla, engedélyezve, hogy megjegyzéseket fűzzenek hozzá, és felismerjék azt, és meg tudsz nyílni és boncolgatni azt, akkor mi lesz mindenkinek a véleménye rólad? Azt fogják mondani, hogy becsületes ember vagy, mert a szíved nyitva áll Isten előtt. A tetteiden és a viselkedéseden keresztül meg tudják látni a szívedet. Ám ha megpróbálod álcázni magad és mindenkit megtéveszteni, akkor nem lesznek rólad nagy véleménnyel, és azt fogják mondani, hogy ostoba és esztelen ember vagy. Ha nem próbálsz meg színlelni vagy mentegetni magad, ha be tudod ismerni a hibáidat, akkor mindenki azt fogja mondani, hogy becsületes vagy és bölcs. És mi tesz téged bölccsé? Mindenki követ el hibákat. Mindenkinek vannak hibái és hiányosságai. Valójában mindenkinek ugyanaz a romlott beállítottsága van. Ne gondold magad nemesebbnek, tökéletesebbnek és kedvesebbnek másoknál; ez teljes mértékben észszerűtlen. Amint világossá válik számodra az emberek romlott beállítottsága és a romlottságuk valódi arca és lényege, nem próbálod majd elrejteni a saját hibáidat, és nem fogod felróni másoknak a hibáikat – mindkettővel helyesen tudsz majd szembenézni. Csak ekkor válsz éleslátóvá és nem teszel ostoba dolgokat, ami bölccsé tesz téged. Akik nem bölcsek, azok ostoba emberek, és mindig leragadnak az apró hibáiknál, miközben a színfalak mögött lopakodnak. Visszataszító ezt látni. Tulajdonképpen amit teszel, az azonnal nyilvánvaló mások számára, ám te mégis otrombán előadod a műsort. Mások számára ez egy bohóc előadásának tűnik. Vajon nem bolondság ez? Dehogynem. Az ostoba emberekben nincs bölcsesség. Nem számít, hány prédikációt hallanak, még mindig nem értik az igazságot, és semmit sem olyannak látnak, amilyen valójában. Soha nem szállnak le a magas lóról, azt gondolva, hogy mindenkitől különböznek és mindenkinél tiszteletreméltóbbak; ez arrogancia és önelégültség, ez ostobaság. A bolondoknak nincs lelki megértésük, ugye? Azokban a dolgokban nincs lelki megértésed, amelyek terén ostoba és esztelen vagy, és nem tudod könnyen megérteni az igazságot. Ez a dolog valósága” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Alapelvek, amelyeknek az ember magatartását vezérelniük kellene). Isten szavaiból megértettem, hogy főleg azért rejtegettem és álcáztam magam önkéntelenül, mert a hírnév, a nyereség és a státusz iránti vágyam nagyon erős volt, a beállítottságom pedig igazán arrogáns. Bárhová mentem, vagy bárhol végeztem a kötelességemet, mindig szerettem volna érvényesülni, elérni, hogy mások jókat gondoljanak és jó véleménnyel legyenek rólam, ezért különböző trükköket használtam, hogy elfedjem a hiányosságaimat, és fenntartsam a rólam kialakult jó képet az emberek szívében. Visszagondolva arra, amikor videókat készítettem, azért nem végeztem jól a kötelességemet, és végül azért bocsátottak el, mert álcáztam magam, és nem voltam hajlandó keresni. Ezúttal, amikor azt hallottam, hogy valaki azt mondja, hogy jó képességű vagyok, van bennem potenciál, és hogy nagyra tartanak, önkéntelenül ismét piedesztálra emeltem magam, és ismét álcázni akartam magam. Ha így folytatom, továbbra sem fogom jól végezni a kötelességemet, és nem fogok fejlődni. Belegondolva, tényleg nem sokat értettem, és sok területen voltak hiányosságaim, de én mégis színészkedtem, hogy mások nagyra tartsanak, és hogy megóvjam a státuszomat és az imázsomat a testvéreim szívében. Tényleg nagyon képmutató és csalárd voltam! Csak egy teremtett lény vagyok, ezért meg kell maradnom a helyemen, és be kell állnom a nekem megfelelő pozícióba, és nem számít, hogy milyen képességeim vannak, vagy milyen hiányosságaim, nyíltan kell beszélnem ezekről, keresnem kell a testvérek segítségét, hogy pótoljam a hiányosságaimat, és harmonikus együttműködést érjek el. Ezzel a józan ésszel kell rendelkeznem, és szintén így kell aktívan jól végeznem a kötelességemet, és megvédenem a gyülekezet munkáját. De mit csináltam én? Bár nem ismertem és nem tudtam elvégezni semmit, mégis úgy tettem, mintha képes lennék rá. Olyan arrogáns, szégyenteljes és képmutató voltam, és nem volt önismeretem. A zsidóság farizeusaira gondoltam. Áhítatosnak tűntek, még a keresztútnál is imádkoztak, de ezt azért tették, hogy mások lássák őket, hogy félrevezessék az embereket, és hogy behálózzák a szívüket. Hittek Istenben, de ellenálltak Neki, ezért Isten elítélte és megátkozta őket. Én is ilyen voltam, és ugyanazt az utat jártam, mint a farizeusok. Ha nem tartok bűnbánatot, és nem változok meg, nagy veszélybe kerülök, és előbb-utóbb engem is felfed és kiiktat Isten. Ezt felismerve kicsit megijedtem, gyorsan javítani akartam az állapotomon, és nem akartam így folytatni tovább.

Áhítataim során Isten szavainak egy másik szakaszát olvastam: „Az igazságot kell keresned, hogy bármely felmerülő problémát megoldj, legyen az bármi, és semmiképp sem szabad álcáznod magad vagy hamis képet festened magadról másoknak. Ami a hiányosságaidat, tökéletlenségeidet, hibáidat, romlott beállítottságaidat illeti – legyél teljesen nyitott mindegyikkel kapcsolatban, és vállalj közösséget mindegyikről. Ne tartsd magadban őket. Az életbe való belépés felé vezető első lépés az, hogy megtanulsz megnyílni, és ez az első akadály is, amelyet a legnehezebb megugrani. Ha egyszer leküzdötted, könnyű belépni az igazságba. Mit jelent az, hogy megteszed ezt a lépést? Azt jelenti, hogy megnyitod a szíved és megmutatsz mindent, amid van, legyen az jó vagy rossz, pozitív vagy negatív; lecsupaszítod magad mások és Isten számára, hogy lássanak; semmit sem rejtegetve Isten elől, semmit sem titkolva, semmit sem álcázva, csalárdság és csalás nélkül, és ugyanígy nyitott és becsületes vagy másokkal. Ily módon a fényben élsz, és nem csupán Isten fog tüzetesen megvizsgálni, hanem mások is láthatják majd, hogy elvszerűen és bizonyos fokú átláthatósággal cselekszel. Semmilyen módszert nem kell használnod ahhoz, hogy megvédd a hírnevedet, a rólad alkotott képet és a státuszodat, és a hibáidat sem kell leplezned, sem álcáznod. Nem kell ezekkel a haszontalan erőfeszítésekkel foglalkoznod. Ha el tudod engedni ezeket a dolgokat, nagyon megkönnyebbülsz majd, korlátok és fájdalom nélkül fogsz élni, és teljességgel a fényben élsz majd” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). Isten szavai által megtaláltam a gyakorlás útját, ami az, hogy amikor olyan dolgokkal találkozom, amiket nem értek, vagy nem tudok elvégezni, azonnal szólnom kell, és nem szabad eltitkolnom semmit Isten és más emberek elől, hanem nyíltnak és becsületesnek kell lennem. Így nem leszek kimerült, és könnyebben elnyerem a Szentlélek munkáját. Isten szereti a becsületes embereket, és nem kell félni a problémáktól vagy hiányosságoktól. A legfontosabb az, hogy helyesen nézzünk szembe a hiányosságainkkal és elégtelenségeinkkel, és legyünk egyszerűek, nyitottak, és aktívan keressünk. Ez egy becsületes hozzáállás, és ez tetszik Istennek. Ezt szem előtt tartva imádkoztam Istenhez, kérve, hogy vezessen ki ebből az állapotból. Később felhoztam a képkészítés során felmerült problémákat és nehézségeket, és kerestem a testvérek segítségével. A többiekkel folytatott beszélgetések révén megláttam az utat, és már tudtam, mit kell tennem, és a szívem sokkal szabadabb és nyugodtabb lett.

Ezen a tapasztalaton keresztül megértettem, hogy a hírnév és a státusz érdekében való álcázás csak fájdalmat okoz, és hogy ez árt a gyülekezet munkájának is, és eltávolít a testvérektől. Egyáltalán nincs semmi haszna. Csak akkor élhetünk nyugodtan és szabadon, ha elfoglaljuk a teremtett lény helyét, ha nyíltak és őszinték vagyunk, ha kimondjuk a véleményünket, nem álcázzuk magunkat, és nem vagyunk megtévesztőek.