Mindenható Isten azt mondja: „Istent szolgálni nem egyszerű feladat. Azok, akiknek romlott beállítottsága változatlan marad, soha nem szolgálhatják Istent. Ha a beállítottságodat Isten szavai még nem ítélték és fenyítették meg, a beállítottságod továbbra is a Sátánt képviseli, ami azt bizonyítja, hogy csak saját jószántadból szolgálod Istent, hogy a szolgálatod alapja a sátáni természeted. A természetes jellemeddel és egyéni preferenciáid szerint szolgálod Istent. Mi több, mindig azt gondolod, hogy a dolgok, amiket tenni akarsz, azok, amelyek kedvesek Istennek, és amiket nem kívánsz megtenni, azok, amelyeket Isten megvet; teljes egészében saját preferenciáid szerint működsz. Lehet-e ezt Isten szolgálatának nevezni? Végül is a legkisebb változás sem történik az életfelfogásodban; ehelyett a szolgálatod még inkább makaccsá tesz, ezáltal mélyre gyökereztetve romlott beállítottságodat, így olyan szabályok alakulnak ki benned Isten szolgálatát illetően, amelyek alapja elsősorban a saját jellemed és a saját beállítottságod szerinti szolgálatból származtatott tapasztalat. Ezek az ember tapasztalatai és leckéi. Ez az ember világi ügyekre vonatkozó filozófiája. Az efféle emberek a farizeusok és vallási tisztviselők közé sorolhatók. Ha sohasem ébrednek fel és térnek meg, biztosan hamis krisztusokká és antikrisztusokká válnak, akik félrevezetik az embereket az utolsó napokban. A hamis krisztusok és antikrisztusok, akikről szó volt, az ilyen emberek közül kerülnek majd ki” (Az Ige, 1. kötet – Isten megjelenése és munkája. A vallásos szolgálatot meg kell tisztítani). Isten szavainak ez a szakasza régebben a képmutató farizeusokra és papságra emlékeztetett, meg mindazokra a gonosz antikrisztusokra, akik a státusz megszállottjai. Azt gondoltam, hogy Isten róluk beszél. Elvileg tudtam, hogy Isten valami olyat tár fel, ami mindannyiunkban benne van, és hogy ez a romlott beállítottság megvan bennem is. De nem értettem meg igazán önmagamat, ezért a farizeusokra és antikrisztusokra úgy tekintettem, mint akikhez semmi közöm. Én nem vagyok ilyen, és soha nem is leszek. Már évek óta hívő voltam, jó dolgokat cselekedtem, és megfizettem az árat a kötelességemben. Mindegy, hogy a gyülekezet milyen kötelességet bízott rám, én engedelmeskedtem és elvégeztem. Ráadásul nem törekedtem arra, hogy vezetővé váljak, és elvégeztem a kötelességemet akár volt státuszom, akár nem. Hogy válhattam volna antikrisztussá? Valójában azonban teljes mértékben az elképzeléseim és képzelgéseim szerint éltem, és később a tényekkel szembesülve rájöttem, hogy a nézeteim teljesen tévesek voltak.

Elmentem, hogy átvegyem egy másik városban működő gyülekezet evangéliumi munkájának az irányítását. A munkájuknak ez a része nemsokára elkezdett javulni, és a vezetők igazán nagyra értékeltek. Néha megkerestek, hogy megbeszéljük a munkájuk egyéb vonatkozásait, hogy tanácskozzanak velem. Ezen felül én már régóta voltam hívő, és képes voltam a kötelességemért szenvedni, így a testvérek felnéztek rám. Én is úgy tekintettem magamra, mint aki piedesztálon áll. Annyi éve hittem, és vállaltam felelősséget a munkámért, hogy azt gondoltam, nem lehetek olyan, mint a többiek, hogy jobbnak kell tűnnöm náluk. Azt hittem, hogy nem fedhetek fel helytelenebb romlottságot, mint ők, hogy nem tanúsíthatok olyan gyengeséget vagy negativitást, mint ők. Különben mit gondolnának rólam? Nem azt mondanák, hogy milyen kicsi még mindig az érettségem annyi hitben töltött év után, és vajon nem néznének le? Csakhamar az egyik vezető megmetszett, mert a kötelességemben alapelveket szegtem meg. Azt mondta, hogy ennyi hívőként eltöltött év után még mindig nincs rálátásom a dolgokra, és hiányzik belőlem az igazságvalóság. Hihetetlenül szégyelltem és megalázva éreztem magam, de nem gondolkodtam el a saját romlottságomon és hiányosságaimon, és az igazságra sem törekedtem, hogy pótoljam a hiányosságaimat. Ehelyett egy csomó üres szót és doktrínát fújtam, úgy tettem, mintha ismerném magam, és úgy viselkedtem, mintha szellemi ember lennék, hogy leplezzem, hiányzik belőlem az igazságvalóság.

Emlékszem, egyszer az egyik munkatárs, aki hitt az Úrban, azt mondta, hogy meg akarja vizsgálni az igaz utat. A vezető azt mondta, induljak azonnal tanúságot tenni Isten utolsó napokbeli munkája mellett. Bele is egyeztem, de rájöttem, hogy az illetőnek rengeteg olyan elképzelése van, amit nehéz feloldani. Akkoriban épp igen elfoglalt voltam, így ezt a feladatot egyelőre félretettem. A vezető két hét múlva megkérdezte: „Miért nem osztottad meg vele a bizonyságtételt ennyi idő után? Meg akarja vizsgálni az igaz utat és sok hívőt vezet, akik mind az Úr visszatérésére vágynak. Miért nem tettél még neki bizonyságot Isten utolsó napokbeli munkájáról?” Volt egy kis bűntudatom, így sietve magyarázkodtam, mondván: „Azért nem tudtam megtenni, mert közbejöttek más dolgok.” A vezető dühös volt, amikor ezt hallotta, és azt mondta, hogy felelőtlen és könnyelmű vagyok a kötelességemben, hogy csak az időt húzom, és komoly akadályt görgettem az evangéliumi munka elé. Nagyon keményen megmetszett. Sok testvér volt ott akkor, és éreztem, hogy ég az arcom. Azt gondoltam: „Nem tudnád egy kicsit meghagyni a méltóságomat, és kevésbé keményen bánni velem? Tudom, hogy hibáztam. Nem mehetnék most el megosztani vele az evangéliumot? Semmi szükség rá, hogy ilyen keményen megmetssz.” Önmagam előtt is mentegetőztem, azt gondolva, hogy nem vagyok tétlen, hogy a napjaim hajnaltól napestig az evangélium hirdetésével telnek. De ő továbbra is azt mondta, hogy csak ímmel-ámmal csinálom a dolgokat és felelőtlen vagyok. Mi mást kérhetne még tőlem valaki? Úgy éreztem, hogy egyszerűen túl nehéz a kötelességem. Ez után az összejövetel után, elrejtőztem a szobámban, és jól kisírtam magam. Úgy éreztem, hogy igazságtalanul bánnak velem, negatív voltam, és tele voltam téves elképzelésekkel Istenről. Az árulás érzése költözött belém. Úgy gondoltam, hogy mivel a vezető ilyen keményen megmetszett, Isten biztos gyűlöl engem, de akkor hogy folytathatnám egyáltalán a kötelességemet? Talán csak vállalnom kellene a felelősséget, lenyelnem a békát, és kilépni, hogy ne hátráltassam a munkát Isten házában, és így nem végezném ezt a hálátlan feladatot. Miközben kisírtam a szemem, úgy éreztem, hogy nem vagyon jó állapotban. Olyan sok ideje voltam már hívő, és amint egy kicsit keményebben megmetszettek, egyszerűen nem bírtam elviselni. Vitatkoztam és versengtem Istennel, és még a törülközőt is be akartam dobni. Nem volt bennem egy csepp igazi érettség sem. Isten szavai jutottak eszembe, hogy hűnek kell maradni a kötelességeinkhez, még akkor is, ha ránk szakad az ég. Ez a gondolat nagyon ösztönzően hatott rám. Mindegy, hogy mit gondolt rólam Isten vagy a vezető, nem eshettem szét, fel kellett nőnöm a kihíváshoz, bármennyire is nehéz volt a kötelességem. Amikor így gondoltam a dologra, már nem éreztem olyan szerencsétlennek magam. Egyből letöröltem a könnyeimet, és odamentem a testvéreimhez, hogy megbeszéljem velük a dolgokat. Néhány napon belül bevontam azt a munkatársat a csapatba. Ám ezután nem kerestem őszintén az igazságot, és nem gondolkodtam el a problémáimon. Ehelyett ragaszkodtam hozzá, hogy továbbra is a saját lelkiismeretemre és akaratomra alapozva végezzem a kötelességemet. Azt hittem, van bennem érettség és gyakorlatiasság.

A vezető igazából azért metszett meg, mert felelőtlen voltam, a könnyebbik utat választottam, és nem végeztem gyakorlati munkát. Ezek valóban komoly problémák voltak. Amikor az evangéliumi munkánkat vezettem, és észrevettem valakit, akinek sok elképzelése volt, nem voltam hajlandó közösséget vállalni és bizonyságtételbe bocsátkozni. Csak lazán félretettem a dolgot, és hagytam, hogy elteljen két hét. Ez nagyon sok embert hátráltatott abban, hogy megvizsgálja az igaz utat és fogadja az Úr visszatérését! Azzal, hogy ilyen könnyelmű voltam a kötelességemben, ellenálltam Istennek és megsértettem az Ő természetét. Úgy tűnt, hogy soha nem vagyok tétlen, és meg tudom fizetni az árat a kötelességemben, de amikor kihívással kerültem szembe, nem arra összpontosítottam, hogy az igazság keresése által megoldjam a problémát és jól végezzem a kötelességemet. Ehelyett visszavonulót fújtam és azt tettem, amit csak akartam, nemtörődöm módon félretéve Isten megbízatását. Hogy lehetett ez bármiféle odaadás? A vezető a kötelességem iránt tanúsított nemtörődöm, felelőtlen hozzáállásom miatt metszett meg, valamint a csalárd sátáni beállítottságom miatt, és nem ez volt az első alkalom, hogy ilyesmit csináltam. A vezető elemezte ezt nekem, hogy meg tudjam ismerni magamat, bűnbánatot tanúsítsak és megváltozzak, de én nem gondolkodtam el őszintén önmagamon, és nem figyeltem meg, hol gyökereznek a problémáim. Úgy viselkedtem, mintha elfogadtam volna a megmetszést, de egyáltalán nem értettem meg önmagamat. Ezért mondtam üres dolgokat és doktrínákat az összejövetelen, majd úgy tettem, mintha öntudatra ébredtem volna. Azt mondtam, hogy felelőtlen vagyok a kötelességemben, és feltartom a munkát Isten házában, komoly károkat okozva. A vezetőnek minden oka megvolt rá, hogy megmetsszen. Beszélt a természetemben rejlő dolgokról, a sátáni beállítottságomról, hogy elemezni tudjam mit tettem helyesen, és mit helytelenül. De én soha nem vállaltam közösséget arról, hogy miként rontottam el a dolgokat, a tetteim természetéről és következményeiről sem, arról sem, hogy milyen romlott beállítottságot fedek fel azzal, hogy nemtörődöm módon állok hozzá a kötelességemhez, és hogy milyen téves gondolataim és elképzeléseim vannak. Nem foglalkoztam ezekkel a részletekkel. Ehelyett miről beszéltem? Arról, hogy miként támaszkodtam Istenre, és hogyan volt pozitív a belépésem. Folyton az ilyen pozitív megértésekről beszéltem. Azt mondtam, hogy negatív vagyok, és panaszkodtam, amikor megmetszettek, és be akartam dobni a törölközőt, de nagyon ösztönzően hatott rám, amikor Isten szavaira gondoltam, és úgy éreztem, nem omolhatok össze. Isten olyan sok munkát végzett bennem, és olyan sokat adott nekem, tehát lelkiismeretesnek kellett lennem, és nem hagyhattam cserben Istent. Azt gondoltam tehát, hogy nem számít, hogy megmetszettek, nem számít, milyen nehéz a kötelességem, jól kell végeznem, és a vezető azért metszett meg, hogy elgondolkodjak magamon és megismerjem magamat, hogy megtérjek és megváltozzam. Amikor a többiek ezt hallották, nem ismerték fel a problémáimat és a romlottságomat, és nem érezték úgy, hogy ezzel sokat ártottam volna a munkának Isten házában. Inkább úgy érezték, hogy a vezető nagyon keményen bánt velem, és hogy mindössze a munkámban elkövetett kis baki miatt metszettek meg. Nagyon együttérzőek és megértők voltak. És mivel azt látták, hogy nem lettem negatív egy ilyen komoly megmetszés után, hanem továbbra is vállalni tudtam a kötelességemet, úgy érezték, hogy tényleg megértem az igazságot, és megvan bennem az érettség. Tényleg felnéztek rám, és tömjéneztek. Páran azt mondták akkor, hogy igazán csodálni való volt, hogy erős maradtam és folytattam a kötelességemet, amikor ilyen komolyan megmetszettek. Volt, aki azt mondta, hogy a kötelességem egyáltalán nem könnyű, hogy nemcsak hogy azt a sok energiát beletettem, de még meg is metszettek, amikor valami elkerülte a figyelmemet. Látták, ahogy letörlöm a könnyeimet, és egyből visszatérek a köteleségemhez, és azt mondták, ők már rég összeomlottak volna, és nekik nem volt ilyen érettségük. Hallgatták a közösségvállalásomat, és nem értették meg a metszés elfogadásához szükséges gyakorlás útját, és azt sem, hogy a megmetszés Isten szeretete és üdvössége. Ehelyett félreértették Istent, védekezőállásba helyezkedtek, eltávolodtak Istentől, és közelebb kerültek hozzám. Még párszor megmetszettek ezek után, és minden alkalommal ugyanez történt. Mindig szavakról és doktrínákról beszéltem szellemiséget és önismeretet színlelve, úgy tettem, mintha lenne érettségem és lenne bennem gyakorlatiasság, és félrevezettem minden testvért. Egyáltalán nem voltam tudatában, teljesen eltompult voltam, és nagyon büszke voltam magamra, hogy végig talpon maradtam. Hihetetlenül önelégült voltam, és úgy éreztem, megvan bennem az érettség és az igazságvalóság. Egyre arrogánsabb és magabiztosabb lettem.

Egy alkalommal az egyik testvér rámutatott egy problémára a kötelességemben. Én nem voltam hajlandó elfogadni, arra panaszkodtam, hogy csak a problémákat keresi és kukacoskodik. Nagyon bosszantott. De féltem, hogy valaki észreveszi, hogy milyen arrogáns vagyok még ilyen régi hívőként is, és rosszat fog gondolni rólam. Attól is tartottam, hogy a vezető rájön, és azt fogja mondani, hogy nem tudom elfogadni az igazságot, ezért megjátszottam magam, és rákényszerítettem magam, hogy ne panaszkodjak. Higgadtságot színlelve azt mondtam neki: „Testvér, beszélj azokról a problémákról, amiket észrevettél, és egyesével megbeszéljük ezeket. Ha nem tudjuk megoldani őket, beszélhetünk a vezetővel.” Ő pedig egyesével felsorolta a problémákat, én pedig mindegyiket megcáfoltam. A végén az általa felvetett problémák nagy részét kimagyaráztam. Úgy gondoltam, hogy ez a probléma megoldódott, és nagyon elégedett voltam. De neki nem tetszett a dolog, ezért elment, hogy megbeszélje az egyik vezetővel. Nos, egyes problémák, amiket felvetett, valósak voltak, és amikor a vezető rájött erre, ott mindenki előtt megmetszett. Azt mondta, hogy arrogáns vagyok, és nem fogadom el senki más javaslatát, hogy nem vagyok elvhű a kötelességemben, és teljes mértékben hiányzik belőlem az igazságvalóság, még ennyi hitben töltött év után is. Azt mondta, hogy nem tudok megoldani egy gyakorlati problémát sem, szerfelett arrogáns vagyok, és teljes mértékben oktalan. Nehéz volt ezt végighallgatni, de nem egészen győzött meg. Azt gondoltam: „Arrogáns vagyok és néha eléggé magabiztos, de pár javaslatot el tudok fogadni. Nem is vagyok annyira arrogáns.”

Nem sokkal később egy munkamegbeszélésen ismét lelepleztek. A vezető rájött, hogy halogatom a munkát, amivel megbíztak, és megkérdezte: „Miért vagy olyan eredménytelen ebben a munkában? Mi a gond? Tudnád jobban csinálni?” Azt feleltem: „Nem, nem tudnám.” Úgy éreztem, a vezető nem érti meg a valódi helyzetet, hogy túl sokat vár el. Ezután olvasott nekünk Isten szavaiból, és közösséget vállalt az evangélium terjesztésének jelentőségéről. Azt is mondta, hogy nincs sok idő, és javítanunk kell a hatékonyságunkon. Nem igazán fogtam fel semmit abból, amit mondott. Csak a saját elképzeléseimhez és tapasztalataimhoz ragaszkodtam, azt gondolva: „Tényleg nem tudok javítani a hatékonyságunkon.” Halkan megkérdeztem a mellettem ülő testvéreket: „Szerintetek ez lehetséges?” Az volt ezzel a kérdéssel a hátsó szándékom, hogy az én oldalamra állítsam őket, hogy ugyanazt mondják, amit én, hogy vágjanak vissza a vezetőnek és tartsák fenn a lassú tempót. Ez teljesen nyilvánvaló volt, de én egyáltalán nem voltam a tudatában ennek. Nem láttak tisztán velem kapcsolatban. Mondhatjuk, hogy nem használták az ítélőképességüket. Mindannyian az én oldalamra álltak, és egyetértettek velem.

A későbbiekben, mivel arrogáns és eredménytelen voltam a kötelességemben, és nemcsak hogy nem irányítottam jól a csapat munkáját, de még akadályoztam is azt, felmentettek a kötelességem alól. De meglepetésemre, amikor eljött ismét az idő a csapatvezetők kiválasztására, a testvérek nemcsak hogy rám szavaztak, hanem teljesen egyhangúlag döntöttek így. Hallottam, hogy egyesek azt mondják, hogy ha elbocsátanak engem, egyszerűen az egész csapat szét fog esni, és ki más tudná vezetni ezt a csapatot? Ekkor volt az, hogy úgy éreztem, komoly gondban vagyok, hogy mindenki rám hallgat és engem támogat annak ellenére, ahogyan dolgozom. Mindenki rám szavazott, holott a vezető felmentett, és még azért is harcoltak, hogy tisztességesen bánjanak velem. Tényleg tévútra vezettem a testvéreket.

Isten szavainak egy passzusára gondoltam: „Ami titeket mind illet, ha rátok bíznának egy gyülekezetet és senki sem ellenőrizne titeket hat hónapig, végül rossz úton járnátok és azt tennétek, amit szeretnétek. Ha egy évig magatokra maradnátok és végül félrevezetnétek másokat, ők pedig mindannyian csak arra koncentrálnának, hogy szavakat és doktrínákat mondjanak és összehasonlítgassák, ki kinél jobb. Ha két évig magatokra maradnátok magatok előtt vezetnétek az embereket, az emberek nektek és nem Istennek engedelmeskednének és a gyülekezet így elkorcsosulna és vallásossá válna. Mi ennek az oka? Gondolkodtatok valaha ezen a kérdésen? Milyen úton jár az ember, amikor így vezeti a gyülekezetet? Az antikrisztusok útján. Lennétek ilyenek? Meddig látjátok el az embereket az igazság egy kis darabjával, amelyet most már értetek? Rá tudjátok vezetni az embereket az Istenben való hit helyes útjára? Ha Isten kiválasztottjai sok kérdést tesznek fel, képesek lesztek megválaszolni őket azáltal, hogy Isten szavai szerint közösségben vagytok az igazsággal? Ha nem érted az igazságot és csak annyit teszel, hogy néhány szót és doktrínát prédikálsz, akkor miután néhányszor meghallgattak, az embereknek elegük lesz, és amikor tovább prédikálod a szavakat és doktrínákat, idegenkedni fognak tőle és képesek lesznek felismerni – ebben az esetben miért prédikálnál nekik továbbra is? Ha olyasvalaki vagy, aki értelmes, abba kellene hagynod a doktrínák prédikálását másoknak, abba kellene hagynod az emberek kioktatását magas lóról, egyenrangúnak kellene lenned másokkal és velük együtt kellene enned, innod és megtapasztalnod Isten szavait. Ezek mind azoknak az embereknek a megnyilvánulásaik, akik értelmesek. Azok, akik különösen arrogánsak és önelégültek könnyen elvesztik józan eszüket és ragaszkodnak ahhoz, hogy szavakat és doktrínákat prédikáljanak másoknak, vagy megpróbálnak hencegni azzal, hogy mélyebb szellemi elméleteket keresnek és tanulnak meg és ezáltal olyan emberekké válnak, akik megpróbálnak félrevezetni másokat. Az ilyen viselkedés Istennek való ellenállás. Tisztában vagy azzal, mik lesznek a következmények, ha így folytatod a prédikálást? Tisztában vagy vele, hova vezeted az embereket? Milyen probléma ez, ha az antikrisztusok útját járod, magad előtt vezeted az embereket és ráveszed őket, hogy imádjanak téged és engedelmeskedjenek neked? Vajon nem Istennel versenyzel a kiválasztottjaiért? Ezzel magad elé hozod az embereket, akik eredetileg Istenben akartak hinni, vissza akartak térni Istenhez és el akarták nyerni Istent, ráveszed őket, hogy neked engedelmeskedjenek és azt tegyék, amit mondasz, és ráveszed őket, hogy Istenként bánjanak veled. És mi lesz ennek a következménye? Ezek az emberek eredetileg azért hittek Istenben, hogy megmeneküljenek, de végül félrevezetted őket – nem csak, hogy nem menekülnek meg, de el is kárhoznak és elpusztulnak. Azzal, hogy így viselkedsz, félrevezeted az embereket, mélyen ártasz nekik, elveszíted azokat, akik hisznek Istenben. Milyen bűnben vagy bűnös? Hogyan tudod ezt jóvá tenni számukra? Saját kezedre játszottad az új hívőket, bárányaiddá tetted őket, mind rád hallgatnak, mind téged követnek és a szívedben valójában azt gondolod: »Most már erős vagyok; olyan sokan hallgatnak rám és a gyülekezet lesi a kívánságaimat.« Ez az emberben rejlő áruló természet önkéntelenül arra késztet, hogy Istent puszta bábbá változtasd és aztán te magad alkotsz meg valamiféle vallást vagy felekezetet. Hogyan keletkeznek a különböző vallások és felekezetek? Így keletkeznek. Nézzétek minden vallás és felekezet vezetőit – mind arrogánsak és önelégültek, bibliaértelmezéseikből pedig hiányzik a kontextus, csak saját elképzeléseiken és képzelgéseiken alapulnak. Mindannyian a tehetségre és a tudásra támaszkodnak, hogy a munkájukat végezzék. Ha egyáltalán nem tudnának prédikálni, vajon akkor is követnék őket az emberek? Végül is rendelkeznek némi tudással, tudnak prédikálni valamilyen doktrínákról, vagy tudják, hogyan kell másokat megnyerniük, és trükköket használnak. Ezeket a dolgokat arra használják, hogy megtévesszék és maguk elé vigyék az embereket. Ezek az emberek névlegesen Istenben hisznek, de a valóságban ezeket a vezetőket követik. Amikor találkoznak valakivel, aki az igaz utat hirdeti, némelyikük azt mondja: »konzultálnunk kell a vezetőnkkel a hitbeli dolgokról«. Látjátok, az embereknek szükségük van mások egyetértésére és jóváhagyására, amikor az Istenben való hitről és az igaz út elfogadásáról van szó – hát ez nem probléma? Mivé váltak akkor ezek a vezetők? Vajon nem farizeusok, hamis pásztorok, antikrisztusok és botránykövek lettek-e az emberek számára, az igaz út elfogadásában? Az ilyen emberek ugyanolyanok, mint Pál” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). Isten szavai rávilágítottak, hogy pontosan az a fajta farizeus vagyok, akit Ő leleplez, és nemcsak hogy ilyen csalárd, elvetemült, sátáni beállítottságom van, hanem a viselkedésem eljutott egy olyan pontra, hogy félrevezetem és irányítom a többieket, Istent pedig félreállítom. Azokra a képmutató farizeusokra és papokra gondoltam, akik csak szavakat és doktrínákat hangoztatnak, és úgy tesznek, mintha keményen dolgoznának, csak hogy félrevezessék az embereket. Azt mondják, hogy Isten lekötelezettjei, nagyon alázatosnak és öntudatosnak tűnnek, de mindig azt fitogtatják, hogy mennyi mindent feladnak az Úrért, mennyit szenvednek, és mennyi munkát végeztek el. Ennek eredményeképp a hívők imádják őket, és azt gondolják, hogy minden, amit mondanak, összhangban áll az Úr szándékával. Egyáltalán nem látnak tisztán velük kapcsolatban. Sőt, azt gondolják, hogy ha nekik engedelmeskednek, az Úrnak engedelmeskednek. Ez azt jelenti, hogy névleg hisznek az Úrban, de valójában a papságot követik. Miben különbözött az út, amin én jártam a farizeusok és papság útjától? Én is a szavakra, a doktrínákra és a felszínes áldozathozatalra összpontosítottam, hogy a testvérek azt gondolják, elhivatott vagyok a kötelességem iránt. Amikor megmetszettek, nem kerestem az igazságot, és önmagamon sem gondolkodtam el igazán. Csak azt mondtam, ami helyesnek tűnt, hogy mindenkit félrevezessek, és azt gondolják, hogy alávetem magam ennek, hogy van bennem érettség, és hogy imádjanak és hallgassanak rám. Még arra is rávettem őket, hogy velem együtt szálljanak szembe Isten követelményeivel. Valójában én voltam hatalmon. Miben különböztem az antikrisztusoktól? Nem voltam vezető, és nem volt semmilyen magas pozícióm. Csak két másik nővérrel osztoztam a felelősségen bizonyos munkákért a vezető felügyelete alatt, de még így is ennyire elfajult a problémám. Ha tényleg magasabb pozícióba kerültem volna, ahol egyedül viselem a felelősséget valamiért, akkor bele se merek gondolni, hogy milyen gonoszságokat művelhettem volna. Azt hittem, hogy mivel régi hívő vagyok, és függetlenül attól, hogy milyen nehézségekkel vagy megpróbáltatásokkal kellett szembenéznem, továbbra is tettem a kötelességemet, elég jó emberi mivolttal rendelkezem, és mivel soha nem is küzdöttem a vezetői pozícióért, soha nem is fogok farizeussá vagy antikrisztussá válni. De amikor szembesültem a tényekkel, megdöbbentem, és szóhoz sem jutottam. Végre megláttam, hogy milyen képtelenek és károsak az elképzeléseim, és milyen gonosz, milyen ijesztő a beállítottságom. Láttam, hogy hívőként nem az igazságot keresem, és hogy nem fogadom el és nem vetem alá magam annak, hogy Isten megítéljen, megfenyítsen és megmetsszen. Nem gondolkodtam el és nem ismertem meg a sátáni természetemet Isten szavainak a fényében. Megelégedtem azzal, hogy felületesen engedelmeskedjek és szóban kifejezzem az egyetértésemet. De függetlenül attól, hogy milyen jónak vagy szabálykövetőnek tűntem, abban a pillanatban, amikor lehetőség adódott, teljesen előtérbe került Istent eláruló sátáni természetem, és akaratlanul olyan gonoszságot követtem el, aminek nem is voltam a tudatában. Pont úgy volt, ahogy Isten mondja: „Annak az esélye, hogy elárultok Engem, továbbra is száz százalék” (Az Ige, 1. kötet – Isten megjelenése és munkája. Egy nagyon komoly probléma: az árulás (2.)).

Isten tudta, hogy milyen mélyen megrontott a Sátán, milyen eltompult és makacs vagyok. Nem tudtam változást elérni pusztán azzal, hogy egy pár dolgot tudtam magamról. Így később a testvérek lelepleztek és megmetszettek. Emlékszem egyszer egy nővér nem kertelt, és megmondta nekem: „Már valamelyest tisztán látok veled kapcsolatban. Szinte soha nem vállalsz közösséget a legbelsőbb gondolataidról, és nem feded fel a saját romlottságodat sem. Csak a pozitív belépésedről és megértésedről beszélsz, mintha a romlottságod teljesen fel lenne oldva, mintha teljesen megszabadultál volna tőle.” Azt is mondta, hogy korábban imádott, azt gondolta, hogy régóta hívő ember vagyok, aki érti az igazságot, hogy tudom, miként lehet sok dologban tapasztalatot gyűjteni, tudok szenvedni és megfizetni az árat a kötelességemben, és legfőképp el tudom fogadni, ha keményen megmetszenek. Ezért nézett fel rám. Azt gondolta, minden, amit mondok helyes, és mindig hallgatott rám, gyakorlatilag nekem adta Isten helyét a szívében. Amikor azt hallottam, hogy gyakorlatilag úgy tekint rám, mint Istenre, olyan volt, mintha villámcsapás ért volna. Nagyon megijedtem, és nagy ellenállás ébredt bennem. Azt gondoltam: „Ha ez igaz, akkor vajon nem antikrisztus lett belőlem? Hogy lehettél ilyen ostoba, ilyen értetlen? Engem is megrontott a Sátán. Hogy tekinthettél rám így?” Napokig le voltam sújtva. Döbbenet lett úrrá rajtam minden alkalommal, amikor arra gondoltam, amit mondott, és az a furcsa érzésem támadt, hogy valami szörnyűség közeledik felém. Tudtam, hogy ez Isten haragja irántam, hogy az Ő igazságos természete tart felém, és el kell fogadnom a gonosz cselekedeteim következményeit. Tudtam, hogy Isten természete nem tűr sértést, és éreztem, hogy Isten már elítélt, tehát azt gondoltam, hogy a hitem újtának végére értem. Nem tudtam visszatartani a könnyeimet erre a gondolatra. Soha nem gondoltam volna, hogy én, aki nem igazán követtem el nagy gonoszságot vagy nagyon rossz dolgokat, ilyen súlyos helyzetbe kerüljek. Nemcsak hogy félrevezettem az embereket a doktrínákkal, hanem arra vezettem őket, hogy engem imádjanak, mintha én lennék Isten. Így Istenből névleges vezetőt csináltam, és komolyan megsértettem az Ő természetét. Nagyon negatívnak éreztem magam, és a vétkeim és gonosz tetteim beleégtek a szívembe. Úgy éreztem, olyan vagyok, mint egy farizeus, egy antikrisztus, hogy Sátántól való vagyok, egy szolgálattevő, aki ki lesz rekesztve. Egyszerűen nem értettem, hogy juthattam erre a pontra. Megbánásomban Isten elé járultam, és bűnbánóan azt mondtam: „Istenem, nagy gonoszságot követtem el. Megsértettem a Te természetedet, és meg kell átkozni és büntetni engem! Nem kérem a megbocsátásodat, csak azt kérem, hogy világosíts meg, hogy megértsem a sátáni természetemet, és meglássam a Sátán általi megrontásom igazságát. Istenem, bűnbánatot akarok tartani, hogy becsületes és egyenes legyek.”

Az ezt követő napokban elkezdtem azon gondolkodni, hogy miért kerültem ilyen borzasztó helyzetbe, és hol gyökerezik a problémám. Egyszer ezt olvastam egy áhítat során: „Miért folyamodnak csaláshoz az antikrisztusok? Természetesen vannak bizonyos céljaik: azért folyamodnak csaláshoz az antikrisztusok, hogy státuszt és tekintélyt szerezzenek; ha nem erről lenne szó, sosem folyamodnának csaláshoz, soha nem tennének efféle ostobaságot. Ez világosan látható azok számára, akiknek a szeme képes a felismerésre. Ha az emberek gyakran folyamodnak csaláshoz, természetszerűleg kivívják mások undorát, megvetését és korholását – akkor mégis miért cselekednek úgy az antikrisztusok, ahogyan cselekednek? Egyszerűen ilyen a természetük: nem érdekli őket, hogy mibe kerül, hogy hírnevet és státuszt nyerjenek, már nincs szégyenérzetük. Az első dolog, amit az antikrisztusok tesznek azért, hogy státuszt szerezzenek az emberek fejében, az, hogy elérik, hogy az emberek bízzanak bennük, felnézzenek rájuk és imádják őket. Nos, hogyan érik el ezt a célt? Amellett, hogy némi jó viselkedést és az emberek elképzeléseihez igazodó megnyilvánulásokat színlelnek, nagy és híres alakok stílusát követik, lemásolva a beszédmódjukat annak érdekében, hogy az emberek nagyra becsüljék őket és felnézzenek rájuk” (Az Ige, 4. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Kilencedik tétel (Tizedik rész)). „Függetlenül a körülményektől, függetlenül attól, hogy milyen kötelességet végez, egy antikrisztus megpróbálja azt a benyomást kelteni, hogy ő nem gyenge, hogy mindig erős, tele van hittel és soha nem negatív, hogy az emberek soha ne lássák a valódi érettségét vagy valódi hozzáállását Istenhez. Vajon a szíve mélyén tényleg azt hiszi, hogy nincs semmi, amit ne tudna megtenni? Őszintén elhiszi, hogy nincsenek gyengeségei, hogy nincs benne negativitás és nem jellemzik őt a romlottság kinyilatkoztatásai? Egyáltalán nem. Jól tud színészkedni, és ügyesen leplezi a dolgokat. Az erős és ragyogó oldalát szereti megmutatni az embereknek; nem akarja, hogy lássák azt az oldalát, amely gyenge és igazi. A célja nyilvánvaló: egész egyszerűen az, hogy megőrizze a róla kialakult képet, hogy megóvja a helyét az emberek szívében. Úgy gondolja, hogy ha mások előtt nyíltan beszél a saját negativitásáról és gyengeségéről, ha felfedi a lázadó és romlott oldalát, az súlyos károkat fog okozni a státuszának és a hírnevének – több gondot okoz, mint amennyit megér. Ezért inkább meghalna, mint hogy beismerje, van, amikor gyenge, lázadó és negatív. És ha mégis eljön a nap, amikor mindenki meglátja a gyenge és lázadó oldalát, amikor meglátják, hogy romlott és semmit sem változott, akkor is tovább folytatja a színjátékot. Azt gondolja, hogy ha beismeri, hogy romlott beállítottságú, hogy hétköznapi ember, olyasvalaki, aki jelentéktelen, akkor elveszíti helyét az emberek szívében, elveszíti a többiek imádatát és rajongását, és ezáltal teljesen kudarcot vall. És ezért, bármi is történjék, nem fog megnyílni az emberek előtt; bármi is történjék, nem fogja átadni a hatalmát és a státuszát senkinek; ehelyett, amennyire csak lehet, megpróbál majd versenyezni, és soha nem adja fel. Amikor problémával találkozik, magához ragadja a kezdeményezést, hogy reflektorfénybe kerüljön, és mutogassa és közszemlére tegye magát. Abban a pillanatban, amikor probléma merül fel és következmények jelentkeznek, elfut és elbújik, vagy megpróbálja valaki másra hárítani a felelősséget. Ha olyan kérdéssel találkozik, amelyet ért, azonnal eldicsekszik azzal, amit tud, és megragadja a lehetőséget, hogy megismertesse magát másokkal, hogy az emberek láthassák az adottságait és a különleges képességeit, valamint nagyra becsüljék és imádják őt” (Az Ige, 4. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Kilencedik tétel (Tizedik rész)). „Az antikrisztusok a szellemi emberek, a testvérek között a legjobbak, valamint olyan emberek szerepét akarják játszani, akik értik az igazságot és tudnak segíteni azoknak, akik gyengék és éretlenek. Mi a céljuk azzal, hogy ezt a szerepet játsszák? Először is, azt hiszik, hogy ők már meghaladták a testet és a szekuláris világot, hogy már levetették a normális emberi mivolthoz tartozó gyengeséget és testi szükségleteket. Úgy vélik, ők azok Isten házában, akik fontos feladatokat tudnak vállalni, tekintettel tudnak lenni Isten szándékaira, valamint azok, akik szívét megtöltik Isten szavai. Dicsérik magukat azért, mert már megfeleltek Isten követelményeinek és eleget tettek Istennek, azért, mert képesek tekintettel lenni Isten szándékaira, valamint képesek elérni az Isten által ígért csodálatos rendeltetési helyet. Ezért gyakran igen önelégültek, és úgy érzik, hogy a többiek felett állnak. Mások kioktatására, valamint mások elítélésére és a mások feletti ítélkezésre használják azokat a szavakat, amelyeket az elméjükkel meg tudnak jegyezni és érteni. Gyakran használnak bizonyos, az elképzeléseikben elképzelt megközelítéseket és szólásokat arra, hogy behatároljanak és utasítsanak másokat, rábírva a többieket, az előírások betartására és a nekik való engedelmességre, hogy megőrizhessék a gyülekezetbeli státuszukat. Azt hiszik, hogy amíg képesek egy sor szellemi doktrínát hirdetni, divatos szlogeneket kiabálni, vezetni, hajlandóak jelentkezni és munkát vállalni, valamint fenntartani a gyülekezet normális rendjét, addig szellemi emberek lesznek, a státuszuk pedig stabil lesz. Ezért szellemi embereknek adják ki magukat és dicsérik magukat ezért, miközben egyúttal mindenható, teljességgel alkalmas és tökéletes embereknek tüntetik fel magukat” (Az Ige, 4. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Kilencedik tétel (Tizedik rész)).

Isten szavai megmutatták, hogy miért voltam mindig olyan képmutató, és miért csak a jó oldalamat mutattam a közösségvállalás során, miközben mindent megtettem azért, hogy elrejtsem a ronda, gonosz oldalamat, hogy senki se láthassa meg. Azért tettem ezt, hogy megóvjam az emberek szívében elfoglalt helyemet, hogy fenntartsam azt a képet, amit az emberek rólam, mint régóta hívő emberről kialakítottak. Akkor azt fogják gondolni, hogy különleges vagyok a sok évnyi hitem miatt, más vagyok, mint a többi testvér, hogy én megértem az igazságot, és van bennem érettség, és így felnéznek majd rám, és imádnak. Rájöttem, hogy milyen arrogáns, elvetemült és csalárd vagyok! Azt hittem, régi hívő vagyok és értek pár doktrínát, így piedesztálra emeltem magamat és kezdtem úgy tenni, mintha szellemi ember lennék. Hiányzott belőlem az igazságvalóság, és nem arra összpontosítottam, hogy az igazságot keressem és az igazságra törekedjek. Csak szavakat és doktrínákat, a jó viselkedést és néhány felszínes áldozatot használtam fel arra, hogy elfedjem azt a ronda valóságot, hogy hiányzik belőlem az igazságvalóság. Nem gondolkodtam el és nem ismertem meg magamat, amikor megmetszettek, nem elemeztem a problémáimat és a romlottságomat. Elrejtettem az ocsmány indítékaimat és a romlott beállítottságomat, hogy senki se jöjjön rá ezekre, hogy megvédjem a pozíciómat és a rólam kialakított képet. Miben különböztek ezek a képmutató megnyilvánulások a farizeusokéitól, akik szemben álltak az Úr Jézussal? Az Úr Jézus így feddte meg a farizeusokat: „Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok, mert hasonlók vagytok a meszelt sírokhoz, amelyek kívülről szépnek látszanak, de belül tele vannak halottak csontjaival és mindenféle tisztátalansággal. Így kívülről ti is igaznak látszotok az emberek szemében, de belül tele vagytok képmutatással és törvényszegéssel” (Máté 23:27-28). „Vak vezetők, kiszűritek a szúnyogot, a tevét pedig lenyelitek” (Máté 23:24). Hát nem ugyanilyen voltam? Úgy tűnt, hogy a tapasztalataimról vállalok közösséget, de csak olyan dolgokról beszéltem, amiket mindenki látott, csak üres doktrínákról, miközben elrejtőztem, és egyszer sem említettem meg az igazi gondolataimat és a romlott, gonosz dolgokat, amelyek bennem voltak. Így az emberek azt fogják gondolni, hogy még ha romlott és lázadó is vagyok, akkor is jobb vagyok, mint mások. A szúnyogokat kiszűrtem, a tevét meg lenyeltem! Kívülről alázatosnak néztem ki, de belül csak a saját nevemet és státuszomat őriztem, azt a képet, amit mások alkottak rólam. Olyan képmutató voltam, olyan agyafúrt és csalárd. Minden testvért félrevezettem. Nem voltam jó és egyenes ember, nem maradtam a helyemen, mint teremtett lény, és Isten munkáját nem a Sátán által mélyen megrontott ember szemszögéből tapasztaltam meg, aki elfogadja, hogy Isten megítéli, megfenyíti és megmetszi, hogy levesse a romlottságát. Ehelyett arra használtam a kötelességemet, hogy felvágjak, érvényesüljek és félrevezessek másokat Istennel versengve az Ő választott népéért. Ez az út vajon nem az Istennel való szembeszállás, nem az antikrisztus útja volt? Ez egy olyan út volt, amelyet Isten elítélt. Ami engem illet, a hitben eltöltött hosszú időt leszámítva, képességben és az igazságra való törekvésben nem voltam a többiekkel egyenrangú. Annyi idő után sem volt meg bennem az igazságvalóság, és az életfelfogásom nem változott. A Sátánnak ugyanolyan arrogáns és öntelt képmása voltam, és nem voltam elvszerű a kötelességemben. Nemcsak hogy elmulasztottam figyelembe venni Isten szándékát és felmagasztalni Őt, hanem az evangéliumi munkát is hátráltattam. Tekintettel arra, hogy annyi éven át hívő voltam, ez igazán szégyenletes volt. De azt gondoltam, hogy ezt tőkeként használhatom, hogy saját magamat felmagasztaljam és elérjem, hogy az emberek felnézzenek rám. Annyira oktalan voltam, annyira szégyentelen!

Az egyik áhítatom során Isten szavainak ezt a passzusát olvastam: „Ha valaki nem követi az igazságot, soha nem fogja megérteni azt. Milliószor is beszélhetsz a szavakról és doktrínákról, de azok akkor is csak szavak és doktrínák maradnak. Vannak, akik csak ennyit mondanak: »Krisztus az igazság, az út és az élet.« Még ha milliószor ismételgeted is ezeket a szavakat, akkor sincs semmi haszna; nem érted a jelentésüket. Miért mondják, hogy Krisztus az igazság, az út és az élet? Ki tudod-e fejteni, hogy tapasztalataid alapján milyen ismeretekre tettél szert ezzel kapcsolatban? Beléptél-e az igazság, az út és az élet valóságába? Isten azért jelentette ki az Ő szavait, hogy megtapasztalhassátok azokat, és tudást szerezzetek. Semmi értelme pusztán a szavakról és doktrínákról beszélni. Csak akkor ismerheted meg önmagadat, ha megértetted Isten szavait, és beléptél azokba. Ha nem érted meg Isten szavait, akkor nem ismerheted meg önmagadat. Csak akkor nyerhetsz tisztánlátást, ha megérted az igazságot. Az igazság megértése nélkül képtelen vagy a tisztánlátásra. Csak akkor láthatod tisztán a dolgokat, ha megérted az igazságot. Az igazság megértése nélkül nem láthatod tisztán a dolgokat. Csak akkor ismerheted meg önmagadat, ha megérted az igazságot. Az igazság megértése nélkül nem ismerheted meg önmagadat. Csak akkor változhat meg a beállítottságod, ha elnyerted az igazságot. Az igazság nélkül nem változhat meg a beállítottságod. Csak az igazság elnyerése után tudsz Isten szándékainak megfelelően szolgálni. Az igazság elnyerése nélkül nem tudsz Isten szándékainak megfelelően szolgálni. Csak az igazság elnyerése után tudod imádni Istent. Az igazság megértése nélkül, még ha imádod is Őt, imádatod nem lesz több vallási szertartások végrehajtásánál. Az igazság nélkül semmi sem valódi, amit teszel. Az igazság elnyerésével minden, amit teszel, valósággal bír. Mindezek a dolgok attól függnek, hogy Isten szavaiból elnyerjük-e az igazságot” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Hogyan ismerhető meg az ember természete?). Ennek az olvasása még világosabban segített megérteni, hogy miért tértem a rossz útra, hogy farizeus módjára szembeszálljak Istennel. Ez azért volt, mert az évek során soha nem törekedtem az igazságra, és nem ültettem át a gyakorlatba sem, és amikor Isten szavait olvastam, csak a szó szerinti jelentésre összpontosítottam. Nem léptem be a szavaiba és nem gyakoroltam azokat, és az igazságot sem igazán értettem meg. Így természetesen csak szavakat és doktrínákat tudtam hangoztatni. A hitemben nem szerettem az igazságot, nem szomjaztam Isten szavaira, és szinte soha nem csendesedtem el Isten előtt. Hogy a szavain elmélkedjek, például azon, hogy egy passzus az igazság mely aspektusát tárja fel, mennyit értettem meg belőle, mennyit gyakoroltam és mennyibe tudtam belépni, mi volt Isten szándéka, vagy mennyi mindent ért el bennem. Amikor történt valami, nem próbáltam meg elgondolkodni a saját állapotomon Isten szavainak a fényében, hogy elgondolkodjam a saját személyes problémáimon, és megvizsgáljam, milyen fajta romlottságot fedek fel, és milyen fajta téves elképzeléseim vannak. Csak folyamatosan elfoglaltam magam, mint Pál, arra gondolva, hogy a munkámért szenvedek, és a saját ambícióimat elégítettem ki. Az utolsó napok megtestesült Istene nagyon sok igazságot fejezett ki, és részletekbe menően vállalt közösséget az igazság mindenféle aspektusáról. Ezt azért tette, hogy megértsük az igazságot, megértsük a Sátán általi romlottságunk igazságát, és hogy megtérjünk és megváltozzunk. De én nagyon félvállról vettem Isten szavait. Nem töprengtem rajtuk, nem kerestem őket, és nem gondoltam arra, hogy gyakoroljam őket vagy beléjük lépjek. Nem volt ez teljesen ellentétes Isten abbéli szándékával, hogy megmentse az emberiséget? Nem volt ez teljesen azonos a farizeusok és a vallás lelkészei által követett úttal? A farizeusokat csak a prédikálás érdekelte, a munkájukban való szenvedés és hogy megvédjék a pozícióikat. Soha nem gyakorolták Isten szavait, és nem osztották meg a saját tapasztalataikat és megértésüket Isten szavairól. Nem tudták az embereket az igazságvalóságba vezetni, csak arra voltak képesek, hogy félrevezessék az embereket a szó szerinti Szentírással, tudással és doktrínákkal. Ez olyanokká tette őket, akik szembeszállnak Istennel. Én sem próbáltam meg gyakorolni az igazságot a hitemben, csak néhány szabályt követtem. Nem követtem el nagy gonoszságot, vagy nagy rosszat, viselkedésem jónak tűnt, és az összejöveteleken azt osztottam meg, ami helyesnek tűnt, ezért úgy gondoltam, hogy jól boldogulok a hitemben. De rájöttem, hogy csak képmutató voltam. Hogyan volt ez igazi Istenbe vetett hit? Ha továbbra is ilyen hittel élnék az igazságvalóság nélkül, anélkül, hogy megváltoztatnám a romlott beállítottságomat, annak nem az lenne a vége, hogy kirekesztenek? Tele voltam megbánással, és így imádkoztam Istenhez: „Nem akarok többé képmutató lenni. Az igazságra akarok törekedni, el akarom fogadni és alá akarom magam vetni a Te ítéletednek és fenyítésednek, és meg akarok változni.”

Ezután az áhítatom során ezt a passzust olvastam Isten szavaiból: „Egyesek mindig azt gondolják, hogy ha az embereknek van pozíciójuk, akkor inkább hivatalnokként kellene viselkedniük, és egy bizonyos módon kellene beszélniük, hogy komolyan vegyék és tiszteljék őket. Helyes ez a gondolkodásmód? Ha képes vagy felismerni, hogy ez a gondolkodásmód helytelen, akkor imádkoznod kell Istenhez, és fel kell lázadnod a testi dolgok ellen. Ne nagyzolj, és ne járj a képmutatás útján. Amint ilyen gondolatod támad, az igazság keresésével kell reagálnod arra. Ha nem keresed az igazságot, akkor ez a gondolat, ez a nézőpont alakot ölt, és meggyökerezik a szívedben. Ennek eredményeképpen el fog uralkodni rajtad, te pedig olyan mértékben fogod álcázni magad és alakítani az imázsodat, hogy senki sem lesz képes átlátni rajtad, vagy megérteni a gondolataidat. Mintha egy maszkon keresztül beszélnél másokkal, amely elrejti előlük a valódi lényedet. Meg kell tanulnod megengedni, hogy mások a szívedbe lássanak, meg kell tanulnod megnyitni a szívedet mások előtt és közel kerülni hozzájuk. Fel kell lázadnod a test kívánságai ellen, és Isten követelményei szerint kell viselkedned. Ily módon a szíved megismeri a békét és a boldogságot. Bármilyen események is történjenek veled, először gondolkodj el azon, hogy milyen problémák vannak a saját ideológiádban. Ha még mindig valamilyen képet akarsz alkotni magadról és álcázni akarod magad, akkor azonnal imádkoznod kell Istenhez: »Ó, Istenem! Ismét álruhát akarok magamra ölteni. Ismét megtévesztő módon áskálódom. Micsoda valódi ördög vagyok! Valóban utálatos lehetek a Számodra! Most már teljesen undorodom magamtól. Könyörgöm Hozzád, hogy dorgálj meg, fegyelmezz és büntess meg engem.« Imádkoznod kell, a nyilvánosság elé kell tárnod a viselkedésedet, és Istenre kell hagyatkoznod, hogy leleplezd, boncolgasd és korlátot szabj neki. Ha így boncolgatod és korlátot szabsz neki, akkor a cselekedeteid nem fognak problémákat okozni, mert a romlott beállítottságod meghiúsul és nem tárul fel” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Hogyan oldjuk meg a státusz kísértéseinek és rabságának problémáját?). Isten szavai rávezettek a gyakorlás útjára. Ahhoz, hogy feloldjam a képmutatásomat és a csalárd, elvetemült, sátáni beállítottságomat, az igazságot kellett gyakorolnom, becsületes embernek kellett lennem, meg kellett tanulnom megnyílni Isten előtt és szívből jövő közösséget vállalni a többiekkel, és a problémákkal szemben, megosztani a valódi nézőpontomat és gondolataimat. Amikor újra álnok akartam lenni, Istenhez kellett imádkoznom, lázadnom kellett magam ellen, és éppen az ellenkezőjét kellett tennem. Meg kellett nyílnom, le kellett lepleznem és elemeznem kellett a romlottságomat, és nem volt szabad hagynom, hogy a sátáni beállítottságom érvényesüljön. Isten szavai jutottak eszembe: „Ha sok olyan titkod van, amelyeket vonakodsz megosztani, ha nagyon idegenkedsz attól, hogy a titkaidat – a nehézségeidet – felfedd mások előtt, hogy a világosság útját keresd, akkor azt mondom, olyan vagy, aki nem fogja könnyen elérni az üdvösséget, és aki nem fog könnyen kiemelkedni a sötétségből” (Az Ige, 1. kötet – Isten megjelenése és munkája. Három intelem). Akkor éreztem, hogy mennyire fontos, hogy becsületes ember legyek. A hitben eltöltött éveim alatt, ezt nem gyakoroltam, és nem léptem be ebbe, bármennyire is alapvető igazság ez. Szánalmas volt! Így hát Istenhez imádkoztam, készen arra, hogy megtérjek, gyakoroljam az igazságot, és becsületes ember legyek.

Onnantól kezdve valahányszor azt hallottam valakitől, hogy megértettem az igazságot, és van érettségem, nagyon kényelmetlenül éreztem magam, és zavarba jöttem. Nem élveztem úgy, mint korábban. Egy alkalommal egy olyan nővérrel találkoztam, aki hallotta, hogy hosszú ideje vagyok hívő, és tudok szenvedni a kötelességemért, és ő igazán csodált engem. Egyesen a szemembe mondta: „Nővérem, tudom, hogy régóta vagy a hitben, sok prédikációt hallottál és sok igazságot megértesz. Igazán csodállak!” Nagyon megijedtem, amikor ezt mondta, és libabőrös lettem tőle. Egyből elmagyaráztam neki az igazságot, mondván: „Nővérem, ez nem igazán így van. Ne csak a külcsínt nézd! Régóta hiszek Istenben, de hiányzik belőlem a képesség, nem szeretem az igazságot és nem is törekszem rá. Csak felszínes áldozatokat hoztam a hitben töltött éveim alatt. Teszek néhány jó dolgot, és meg tudom fizetni az árat, de nem vagyok elvhű a kötelességemben, és nem változott sokat az életfelfogásom. Nem tudtam vállalni azokat a kötelességeket, amelyekkel Isten megbízott. Nem veszem figyelembe Isten szándékát, és nem magasztalom Őt fel, hanem ehelyett szembeszállok Istennel, és szégyent hozok Rá.” Később így vállaltam vele közösséget: „A te nézőpontod nem áll összhangban az igazsággal. Ne rajongj vakon az emberekért, hanem inkább Isten szavainak igazságai alapján nézd az embereket és a dolgokat! Hogy néz Isten az emberekre? Őt nem érdekli, hány éve hisznek, mennyit szenvedtek, és mennyit taposták az utat, vagy mennyit tudnak prédikálni. Őt az érdekli, hogy az igazságot követik-e, hogy a beállítottságuk megváltozott-e, hogy képesek-e tanúságot tenni a kötelességükben. Néhányan, akik újak a hitben, képesek az igazságra törekedni, és a gyakorlásra és a belépésre összpontosítanak. Ők gyorsan fejlődnek. Ők sokkal jobbak nálam. Őket kellene csodálnod a buzgóságukért és erőfeszítésükért, amit az igazságra való törekvésért tesznek, nem engem azért, mert régóta hiszek, vagy mert szenvedtem. Az embernek a hitben töltött idejét Isten rendelte el. Ebben nincs semmi csodálatra méltó. Ha egy régóta hívő ember nem törekszik az igazságra, és az életfelfogása nem változott, hanem csak néhány felszínes jó dolgot tesz, akkor is farizeus marad, aki félrevezet másokat. Az igazságra való törekvés és a beállítottságbeli változás ezért a legfontosabb dolgok.” Sokkal nyugodtabbnak éreztem magam, miután megosztottam ezt a közösséget. Ezután abbahagytam a doktrínák emlegetését és a dicsekvést az összejöveteleken, csupán a magamról alkotott megértésemet osztottam meg Isten szavainak a fényében. Azt is kijelentettem: „Épphogy csak némi önismeretre tettem szert. Még nem változtam meg, nem gyakoroltam ezt, és nem léptem még be ebbe.” A közösségem ugyan felületes volt, mégis nyugodtabbnak éreztem magam.

A tapasztalatomon keresztül egy dolgot biztosan láttam, és ezt mélyen átéltem. Nem számít, hogy valaki mióta hívő, milyen jónak tűnik, milyen jól viselkedik, mennyit szenved és dolgozik, ha nem törekszik az igazságra, ha nem fogadja el, és nem veti magát alá neki, amikor Isten megítéli, megfenyíti és megmetszi, ha nem próbálja megismerni önmagát és nem lép be Isten szavainak valóságába, amikor problémák merülnek fel, ha sátáni beállítottsága nem változik meg, akkor a farizeusok és az antikrisztusok útján jár. Abban a pillanatban, amikor megfelelő körülmények adódnak, antikrisztussá válik. Ehhez nem fér kétség. Ez az elkerülhetetlen végkifejlet. Láttam, hogy mennyire fontos, hogy az emberek az igazságra törekedjenek, elfogadják és alávessék magukat annak, hogy Isten megítéli, megfenyít és megmetszi őket azért, hogy megmeneküljenek és megváltozzon a beállítottságuk! Hála Istennek!