2021 augusztusában elkezdtem az új hívők öntözésére a képzést. Mivel az angol kiejtésem nem volt szabályos, féltem, hogy lenéznek majd, amikor beszélgetek velük, ezért általában csak írásos üzenetekben kommunikáltam velük. Ez a módszer azonban hatással volt az öntözés előrehaladására. Egy összejövetel során egy nővér megosztotta, hogy neki sem volt jó az angolja, de szeretett volna szóban közösséget vállalni az újonnan érkezettekkel, és időben foglalkozni a különféle elképzeléseikkel és nehézségeikkel, ezért fordítószoftvert használt segítségül. Így amennyire csak lehetett, szóban tudott velük közösséget vállalni. Szégyelltem magam, amikor ezt összehasonlítottam a saját hozzáállásommal a kötelességemhez. Bár ő sem beszélt jól angolul, mégis talált módot a szóbeli kommunikációra az újonnan érkezettekkel. Nekem csak annyi volt a problémám, hogy nem volt szabályos a kiejtésem. A mindennapi beszélgetésekben nem volt gond, de féltem, hogy az új hívők azt mondanák, hogy rossz az angolom, és ezért nem voltam hajlandó szóban kommunikálni velük. Ez közvetlen hatással volt az öntözési munkám eredményére. Egyre több új hívő fogadta el Isten utolsó napokbeli munkáját, ezért fel kellett gyorsítanunk az öntözési munkát, és segítenünk kellett nekik, hogy minél hamarabb erős alapokat szerezzenek az igaz úton. De én csak a saját hírnevemmel és státuszommal törődtem, nem azzal, hogyan öntözzem időben az új hívőket. Egyáltalán nem vettem figyelembe Isten szándékait! Ezért imádkoztam, készen arra, hogy Istenre támaszkodjak, és megpróbáljak szóban kommunikálni az új hívőkkel. Ezután elkezdtem gyakorolni a beszélt angolt, azokkal az új hívőkkel kezdtem, akiket már ismertem. Kis idő múlva már nem féltem annyira a szóbeli beszélgetésektől. Emlékszem, egyszer egy új hívővel beszélgettem, és nemcsak hogy folyékonyan ki tudtam fejezni magam, de a problémája is megoldódott. Nehéz elhinni – soha nem gondoltam volna, hogy egyetlen szóbeli megbeszélés hatékonyabb lehet, mint több napos üzenetváltás.

Ahogy egyre több új tag csatlakozott a gyülekezethez, a vezető Mavis nővérrel kettőnket bízott meg azzal, hogy párban dolgozva feleljünk az öntözési munkáért. Amikor meghallottam ezt az elrendezést, nagyon meglepődtem. Épphogy csak elkezdtem gyakorolni az új hívők öntözését, még mindig sok igazságot nem értettem Isten munkájával kapcsolatban, és az angoltudásom is csak átlagos volt. Hogyan vállalhatnék el ilyen felelősséget? Mavis régebb óta öntözte az új hívőket, mint én, így minden téren tapasztaltabb volt. Az angolja is elég jó volt. Ha vele kerülnék egy párba, a valós képességeimet tekintve, nem lepleződne le rólam az igazság, amint kinyitom a számat? Talán azt mondaná, hogy nem világos a közlésem az igazságról, és hogy nem vagyok alkalmas erre a kötelességre. Éppen ezen aggódtam, amikor Mavis odajött hozzám, hogy megbeszéljük a munkát, és megkérdezte, milyen az angoltudásom. Gondolkodás nélkül azt mondtam: „Nem túl jó az angolom. Megérteni megértem, de nem beszélek túl jól. Az írásbeli kommunikációm rendben van.” Ő erre azt felelte: „Akkor te felelhetsz az új hívőkkel való összejövetelek időpontjainak egyeztetéséért, én pedig majd közösségben leszek velük. Így tudunk együtt dolgozni.” Miután ezt hallottam Mavistől, úgy gondoltam, hogy remek kifogás volt azt mondani, hogy nem beszélek túl jól angolul, és így az összejöveteleken nem kell majd semmit sem mondanom. Amíg csendben maradok, a hibáim és a hiányosságaim soha nem kerülnek napvilágra. Aztán, amikor Mavis öntözi az új hívőket, én ott lehetek, hallgathatok és tanulhatok, és egy idő után, ha már belejöttem a dolgokba, szóban is kommunikálhatok velük. Így nem fognak átlátni rajtam.

Amikor Mavis és én először öntöztük együtt az új hívőket, észrevettem, hogy folyékonyan beszél velük angolul, de én a „Hello!”-n kívül nem mertem mást mondani. Megbeszéltük, hogy az összejövetel után beszélek majd az új hívőkkel, hogy megismerjem a problémáikat és a küzdelmeiket, hogy minél hamarabb megoldjuk azokat, de vonakodtam. Az első találkozásukkor Mavisszel látták, milyen jó az angolja, és hogy világosan tudja közölni az igazságot. Ha utána velem beszélnek, és hallják, ahogy akadozva beszélek, rájönnének, milyen szembetűnő a különbség. Mit gondolnának akkor rólam? Újra és újra átgondoltam, és úgy döntöttem, maradok az üzenetek gépelésénél. Ezek után azt a néhány újonnan érkezettet leszámítva, akiket már eléggé ismertem, a többiekkel írásban kommunikáltam. Ez azonban lassabb módja volt a kommunikációnak. Gyakran előfordult, hogy küldtem egy üzenetet egy új hívőnek, és ő nem volt online, aztán amikor válaszolt, én nem vettem észre. Néhány probléma, amit szóban néhány perc alatt meg lehetett volna oldani, írásban még pár nap alatt sem oldódott meg feltétlenül. Csak amikor áttekintettük az elvégzett munkát, akkor láttam, hogy az új hívőknek, akikért én feleltem, majdnem a fele nem járt rendszeresen az összejövetelekre. Megdöbbentem. Hogy történhetett ez? Mavis megkérdezte tőlem: „Miért mindig csak üzeneteket küldesz az új hívőknek? Miért nem beszélsz velük közvetlenül?” Hebegtem-habogtam, nem akartam elmondani neki. Tudtam, hogy ha közvetlenül beszéltem volna velük, hogy megoldjam a problémáikat és a nehézségeiket, néhányan közülük elkezdtek volna rendesen járni az összejövetelekre. De féltem megmutatni a gyengeségeimet, és az üzenetküldésre támaszkodtam, ami ehhez a következményhez vezetett.

Aznap éjjel forgolódtam az ágyamban, és nem tudtam aludni. Minél többet gondolkodtam rajta, annál rosszabbul éreztem magam. Ha az új hívők zavarodottságait és különféle elképzeléseit nem oldják meg időben, bármikor lemorzsolódhatnak. Ez súlyos kötelességmulasztás volt! Miért ragaszkodtam ahhoz, hogy üzenetet írjak valamiről, amit három perc beszélgetéssel is meg lehetett volna oldani? Nem arról volt szó, hogy nem tudtam angolul. Nemrég még képes voltam szóban kommunikálni, akkor miért nem tettem már? Arra gondolva, hogy néhány új hívő nem járt rendszeresen az összejövetelekre, mert nem öntöztem őket megfelelően, legszívesebben a falba vertem volna a fejem. Annyira zaklatott voltam, hogy Istenhez imádkoztam, és kértem, hogy adjon útmutatást önmagam megértéséhez. Aztán elolvastam egy szakaszt Isten szavaiból. „Az emberek eredendően teremtett lények. Vajon elérhetik a teremtett lények a mindenhatóságot? Elérhetik a tökéletességet és a hibátlanságot? Vajon képesek mindenben jártasságot elérni, mindent megérteni, mindent tisztán látni, és képesek-e mindenre? Nem képesek. Ellenben az emberekben van egy romlott beállítottság, egy végzetes gyengeség: amint elsajátítanak egy készséget vagy szakmát, úgy érzik, hogy rátermettek, hogy státusszal és értékkel rendelkező emberek, illetve szakemberek lettek. Nem számít, mi az igazi mércéjük, mindannyian szeretnék magukat valamilyen nevezetes vagy kivételes egyéniségnek beállítani, valamiféle ismert alakká válni és elhitetni másokkal, hogy tökéletesek és hibátlanok, egyetlen hibájuk sincs; azt szeretnék, hogy más emberek ügyes, hatalmas, kivételes, híres és nagyszerű egyénnek lássák őket, nagyszerű és hatásos imázzsal, azzal a képességgel, hogy bármit meg tudnak tenni, és nincs olyan, amire ne lennének képesek. Úgy érzik, hogy ha mások segítségét kérnék, akkor alkalmatlannak és alsóbbrendűnek tűnnének, és az emberek lenéznék őket. Ezért mindig meg akarják őrizni a látszatot. Vannak, akik, ha megkérik őket valamire, azt mondják, hogy tudják, hogyan kell csinálni, holott valójában nem tudják. Utána titokban utánanéznek, és megpróbálják megtanulni, hogyan kell csinálni, de kiderül, hogy többnapos tanulmányozás után sem értik, hogyan kell csinálni. Amikor megkérdezik tőlük, hogy haladnak vele, azt mondják: »Majdnem kész, majdnem!« De a szívük mélyén azt gondolják: »Még a közelében sem tartok, hogy kész legyen, fogalmam sincs, nem tudom, mit kell tennem! Nem engedhetem, hogy kibújjon a szög a zsákból, továbbra is álcáznom kell magam, nem hagyhatom, hogy az emberek lássák a hiányosságaimat és a tudatlanságomat, nem hagyhatom, hogy lenézzenek!« Milyen probléma ez? Ez szenvedés, csak hogy mindenáron próbálják megőrizni a látszatot. Miféle beállítottság ez? Az ilyen emberek arroganciája nem ismer határokat, minden józan eszüket elvesztették. Nem akarnak olyanok lenni, mint mindenki más, nem akarnak hétköznapi, normális emberek lenni: szuperemberek, kivételes egyéniségek, rátermettek akarnak lenni. Ez hatalmas probléma! Ami a normális emberi mivoltban lévő gyengeségeket, hiányosságokat, tudatlanságot, ostobaságot és a megértés hiányát illeti, mindezeket beburkolják, és nem engedik, hogy mások lássák – folyamatosan álcázzák magukat. [...] Az ilyen típusú emberek nem élnek mindig ködben? Vajon nem álmodnak? Nem ismerik önmagukat, nem tudják, kik ők, és nem tudják, mi a normális emberi mivolt megélése. Sosem tették azt, amit az embereknek tenniük kellene, két lábbal a földön járva, és sosem éltek úgy, mint egy normális ember. Ha mindig ködben és zavaros fejjel élsz, nem gyakorlatias módon végzed a dolgokat, és mindig a képzelődéseid szerint élsz, az bajt jelent – nem tudod, hogyan viseld magad, és az általad választott életút helytelen” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az öt feltétel, amelynek teljesülnie kell, hogy az ember az Istenbe vetett hit helyes útjára lépjen). Isten szavain elgondolkodva láttam, hogy színleltem, és álcáztam magam. Féltem, hogy az új hívők le fognak nézni, mert a beszélt angolom nem túl jó, ezért nem mertem velük beszélgetésbe elegyedni. Miután Mavis és én elkezdtünk együtt dolgozni, láttam, hogy az ő angolja igazán jó, és az igazságról való közlése világosabb, mint az enyém. Aggódtam, hogy a testvérek látni fogják, hozzá képest milyen csalódást keltő vagyok, és féltem, hogy Mavis átlát rajtam, ezért még inkább színleltem. Amikor Mavis megkérdezte, milyen az angolom, szándékosan azt mondtam, hogy nem jó, kifogást keresve, hogy ne kelljen szóban közösséget vállalnom. Amikor mi ketten együtt öntöztünk, én meg sem szólaltam. Nem végeztem jól a saját kötelességemet. Amikor az új hívőket öntöztem, a közvetlen beszélgetések helyett üzeneteket küldtem nekik, ami azt jelentette, hogy sok új hívő problémája nem oldódott meg időben, így a negativitásuk megmaradt, és nem jártak az összejövetelekre. Gátoltam a munkánkat. Folyton álcáztam magam, félve attól, hogy a gyengeségeim feltárulnak. A színfalak mögött akartam megtanulni a dolgokat, hogy aztán visszatérve mindenkit lenyűgözzek. Milyen arrogáns voltam! Nem tudtam megfelelően szembenézni a hibáimmal és a hiányosságaimmal, hanem kiemelkedőnek és másoktól különbözőnek akartam tűnni. Ez éppen olyan, mint amit Isten feltárt: „Nem akarnak olyanok lenni, mint mindenki más, nem akarnak hétköznapi, normális emberek lenni: szuperemberek, kivételes egyéniségek, rátermettek akarnak lenni. Ez hatalmas probléma!” Az angol beszédkészségem nem volt túl jó, és csak rövid ideje öntöztem az új hívőket. Nem volt sok tapasztalatom az öntözési munkában. A gyülekezet megszervezte, hogy külföldi újonnan érkezőket öntözzek, és ez remek lehetőséget adott a gyakorlásra, amit meg kellett volna becsülnöm. De ahelyett, hogy jól végeztem volna a kötelességemet, mindig csak a hibáimat akartam leplezni, és úgy tenni, mintha mindenre képes lennék, hogy mások felnézzenek rám, és csodáljanak. Egyáltalán nem volt bennem semmi józan ész vagy öntudat. Tudtam, hogy abba kell hagynom a színlelést és az álcázást. Nem számít, mit gondolnak mások, el kell engednem a hiúságomat, hogy végrehajtsam a kötelességemet és a felelősségemet. Ezt kellett gyakorlatba ültetnem.

Olvastam még néhány szakaszt Isten szavaiból, amelyek utat mutattak nekem a gyakorláshoz. Mindenható Isten azt mondja: „Bármely problémával találkozol is, az igazságot kell keresned, hogy megoldd azt, semmiképp sem szabad álcáznod magad vagy hamis képet festened magadról másoknak. Ami a hiányosságaidat, tökéletlenségeidet, hibáidat, romlott beállítottságaidat illeti – meg kell nyílnod és beszélned kell mindezekről. Ne tartsd magadban őket. Az életbe való belépés felé vezető első lépés az, hogy megtanulsz megnyílni, és ez az első akadály is, amelyet a legnehezebb megugrani. Ha egyszer leküzdötted ezt az akadályt, könnyű lesz belépni az igazságba. Mit jelent az, hogy megteszed ezt a lépést? Azt jelenti, hogy megnyitod a szíved, és felfeded és megnyitod minden részed, legyen az jó vagy rossz, pozitív vagy negatív; és megvilágítod azt mások és Isten számára, hogy lássák; nem rejtegetsz vagy titkolsz el semmit Isten elől, nem alkalmazol semmiféle álcát, csalárdságot vagy megtévesztést Istennel szemben, és ugyanígy őszinte vagy más emberekkel is. Ily módon a világosságban fogsz élni; nemcsak Isten fog átvizsgálni téged, hanem más emberek is látni fogják, hogy a cselekedeteid elveken alapulnak és átláthatóak” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). „Isten jelenlétében nem számít, hogyan álcázod magad, hogyan rejtegeted magad, vagy mit koholsz magadnak, Isten világosan felfogja az összes valódi gondolatodat és a legmélyebb, legbensőbb részeidben elrejtett dolgokat; nincs egyetlen ember sem, akinek rejtett, belső dolgai elkerülhetnék Isten vizsgálatát” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az élet növekedésének hat mutatója). Isten szavain elgondolkodva rájöttem, hogy a romlott beállítottságom feloldásához vezető első lépés az, hogy megtanuljak megnyílni, abbahagyjam a színlelést és a tettetést, és napvilágra hozzam a hiányosságaimat, a hibáimat és a romlottságomat, amit felfedtem. Egyszerű, becsületes és két lábbal a földön járó embernek kellett lennem a testvéreim és Isten előtt. Akkor leszek képes nyugodtan és szabadon végezni a kötelességemet. Ennek a megértése magabiztosságot és bátorságot adott ahhoz, hogy gyakorlatba ültessem az igazságot, ezért felkerestem a vezetőt és Mavist, és nyíltan beszéltem nekik az állapotomról és a megértésemről. Nem néztek le, hanem türelmesen közösséget vállaltak velem a saját tapasztalataikról, hogy segítsenek megérteni a problémámat. Amikor ezután az új hívőket öntöztem, többé nem korlátozott a hiúságom. Elkezdtem a szóbeli kommunikációra összpontosítani velük, hogy gyorsabban segítsek megoldani a zavarodottságukat. Ha találtam egy szót, amit nem ismertem vagy nem tudtam kiejteni, elővettem egy szótárat, vagy fordítószoftvert használtam. Idővel a beszélt angolom javult. Éreztem, hogy azáltal, hogy nyíltan beszélgetek a testvéreimmel, nem álcázom magam, és nem vagyok hamis, megismerhetem a romlottságomat és a hibáimat, és gyorsan javíthatok a rossz állapotomon. Ahogy Isten mondja: „Az életbe való belépés felé vezető első lépés az, hogy megtanulsz megnyílni, és ez az első akadály is, amelyet a legnehezebb megugrani. Ha egyszer leküzdötted ezt az akadályt, könnyű lesz belépni az igazságba” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). Azt hittem, hogy miután mindezen keresztülmentem, képessé váltam a megnyílásra és a változásra. Azonban utána egy másik helyzetben ismét lelepleződtem.

Egyszer néhány új hívő meg akarta osztani az evangéliumot néhány családtaggal és baráttal, ezért a csoportvezetővel elmagyaráztuk nekik ennek az alapelveit. Épphogy befejeztem a bemutatkozásomat, amikor az egyik új hívő azt mondta, hogy nem érti, mit mondok. A csoportvezető sietve segített megmagyarázni, mondván, hogy nem jó az angol kiejtésem, majd elkezdett beszélni az új hívőkkel. Kívülállónak éreztem magam, ahogy hallgattam, amint folyékonyan társalognak – éreztem, ahogy elvörösödik az arcom. Nagyon kínos volt. Eredetileg azt akartam, hogy a csoportvezetőnek lehetősége legyen tőlem tanulni és gyakorolni egy kicsit, de még bemutatkozni sem tudtam rendesen – mit fog gondolni rólam a csoportvezető és azok az új hívők? Azt fogják gondolni, hogy borzalmas az angolom, tehát biztosan a munkában is alkalmatlan vagyok? Ki fog ezek után hallgatni rám, amikor nyomon követem a dolgokat? Ezektől a gondolatoktól leírhatatlan kudarcérzés fogott el, és nagyon csüggedtnek éreztem magam. Abban az időben a gyülekezetvezető is tagja volt a csoportnak. Féltem, hogy feljön a netre, meglátja, mi történik, és azt fogja gondolni, hogy gyenge az angolom, és nem tudom elvégezni a munkát, majd elbocsát. Nem akartam, hogy átlássanak rajtam, ezért ismét rejtegetni kezdtem a hiányosságaimat, szóbeli kommunikáció helyett írásban kommunikáltam, és a csoportos beszélgetést négyszemközti privát csevegéssé változtattam. Egy idő után nagyon kimerültnek kezdtem érezni magam. Féltem, hogy mindenki rájön az igazságra, és lenéznek majd. Minden napom ebben az állapotban telt, és nem volt sem időm, sem energiám arra, hogy azon gondolkodjak, hogyan végezzem jól a kötelességemet. Egyre nagyobb sötétséget éreztem a szívemben, és egyáltalán nem éreztem Isten útmutatását. A kötelességem terén sem volt semmilyen irányom. Tudtam, hogy veszélyes állapotban vagyok, de nem tudtam felülkerekedni rajta. Így hát imádkoztam a szívemben, kérve Istent, hogy adjon útmutatást, hogy kijussak ebből az állapotból.

Egy nap megnéztem „A színlelés mögött” című tanúságtétel-videót, és Isten néhány szava, ami elhangzott benne, mély benyomást tett rám. Mindenható Isten azt mondja: „Egyesek mindig próbálják elrejteni a valódi énjüket, mindig tisztára mossák magukat, mindig álcázzák magukat, hogy mások nagyra tartsák őket, és ne lássák a hibáikat vagy hiányosságaikat, és mindig a legjobb oldalukat akarják mutatni másoknak – milyen beállítottság ez? Ez arrogancia, hamisság, képmutatás, ez a Sátán beállítottsága, ez valami elvetemült dolog. Olyan ez, mint amikor a sátáni rezsim tagjai bármennyit is harcolnak, viszálykodnak vagy gyilkolnak a sötétben, senkinek sem szabad jelentenie vagy lelepleznie őket. Attól félnek, hogy az emberek meglátják démoni arcukat, és mindent megtesznek, hogy elfedjék azt. Nyilvánosan mindent megtesznek, hogy tisztára mossák magukat, elmondva, mennyire szeretik az embereket, milyen nagyszerűek, dicsőségesek és tévedhetetlenek ők. Ez a Sátán természete. A Sátán természetének legfeltűnőbb jellegzetessége a trükközés és a megtévesztés. És mi ennek a trükközésnek és megtévesztésnek a célja? Az emberek becsapása, annak megakadályozása, hogy lássák a lényegét és a foga fehérjét, és ezáltal annak elérése, hogy uralma örökké tartson. A hétköznapi embereknek bár nincs hatalmuk és státuszuk, mégis ők is azt kívánják, hogy mások kedvező színben lássák őket, hogy nagyra tartsák és magas rangra emeljék őket az emberek a gondolataikban. Ez romlott beállítottság, és ha az emberek nem értik az igazságot, akkor képtelenek felismerni ezt. [...] Hibák elkövetése vagy álcázás: melyik kapcsolódik a romlott beállítottságokhoz? Az álcázás romlott beállítottságok kérdése, arrogáns beállítottság, elvetemültség és csalárdság van benne; ezt különösen utálja Isten. [...] Ha nem próbálod megjátszani magad vagy igazolni magad, ha be tudod ismerni a hibádat, mindenki azt fogja mondani, hogy becsületes és bölcs vagy. És mi tesz bölccsé? Mindenki követ el hibákat. Mindenkinek vannak hiányosságai és hibái. És mindenkinek ugyanazok a romlott beállítottságai vannak. Ne hidd magad nemesebbnek, tökéletesebbnek és kedvesebbnek másoknál; így gondolkodni annyira észszerűtlen! Amint képes vagy tisztán látni az emberek romlott beállítottságait és romlott lényegük valódi arcát, és nem próbálod meg elfedni a saját hibáidat, és nem hánytorgatod fel másoknak a hibáikat, valamint képes vagy mindkettőt helyesen megközelíteni, csak akkor fogod mélységében látni a dolgokat, nem teszel ostoba dolgokat, és bölcs ember leszel. Mindazok, akik híján vannak az észszerűségnek, nem bölcs emberek, hanem ostobák. Valahányszor hibát követnek el, vagy valami abszurd dolgot tesznek, és megmetszik őket, rágódnak rajta, és mindig próbálják igazolni és védeni magukat, miközben a színfalak mögött settenkednek. Undorító ezt látni. Valójában, amit tesznek, az mások számára azonnal nyilvánvaló, mégis szemérmetlenül vetítenek. Mások számára ez bohóckodásnak tűnik. Hát nem ostobaság ez? Dehogynem. Az ostoba embereknek nincs semmi bölcsességük. Nem számít, hány prédikációt hallanak, még mindig nem értik az igazságot, és semmit sem olyannak látnak, amilyen valójában. Soha nem szállnak le a magas lóról, azt gondolva, hogy mindenkitől különböznek és mindenkinél nemesebbek; ez arrogancia és önelégültség, ez butaság. A buta embereknek nincs lelki megértésük, ugye? Azokban a dolgokban nincs lelki megértésed, amelyek terén buta és esztelen vagy, és nem tudod könnyen megérteni az igazságot. Ez a dolog valósága” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Alapelvek, amelyeknek az ember magatartását vezérelniük kellene). Elgondolkodtam Isten szavain – valóságos megrázkódtatás volt számomra. A színlelés és a hibázás természete eltérő. Nem volt jó az angolom, így ha hibáztam, tanulhattam és gyakorolhattam. De én mindig álcáztam magam, hogy mások ne lássák a valódi énemet. E mögött rejtőztek az arrogancia, a csalárdság és a gonoszság romlott beállítottságai. Ez undorító és utálatos Isten számára. Még csak gyakoroltam ezt a kötelességet, így a hibák, a mulasztások és a romlottság kifejeződései elkerülhetetlenek voltak. Ezek nem olyan dolgok, amik miatt szégyenkezni kellene, és az igazság keresésével megoldhatók. De amióta felelősséget vállaltam az öntözési munkáért, felelős pozícióba helyeztem magam, gondolván, hogy jobbnak kell lennem egy átlagos embernél, különben az új hívők lenéznek majd. Amikor az az új hívő azt mondta, hogy nem érti, mit mondok, úgy éreztem, a hiányosságaim lelepleződtek, és a rólam alkotott kép sérült, és hogy az új hívők lenéznek majd, és nem fognak rám hallgatni. Még jobban aggódtam amiatt, hogy a vezető meglátja a hiányosságaimat, és azt fogja gondolni, hogy nem felelek meg a feladatra, majd elbocsát. Kitaláltam egy módszert a hibáim elrejtésére, hogy megvédjem a státuszomat és a rólam alkotott képet, sőt odáig mentem, hogy gátoltam a gyülekezet munkáját. A szóbeli kommunikációt írásbelire cseréltem, és a csoportos megbeszélések helyett privát csevegéseket használtam a munka megvitatására, ami késleltette az öntözési munkánkat. Védekező állapotban voltam, és egyre távolabb kerültem Istentől. Ez mind nagyon csalárd dolog volt tőlem! Amikor azt a részt olvastam Isten szavaiból, amely a sátáni természetet ítéli meg és leplezi le, megremegtem. Isten azt mondja, hogy a sátáni természet legszembetűnőbb vonása a fortély és a megtévesztés, és hogy ez különösen elvetemült. A nagy vörös sárkány különösen jó a hamis látszat keltésében és a megtévesztésben. Mindig a „nagy, dicsőséges és helyes” képét hirdeti magáról, hogy az emberek imádják és kövessék, mindezt azért, hogy biztosítsa a diktatúráját. Mindent megtesz, hogy elrejtse a színfalak mögött végzett gonosz dolgait, ezzel félrevezetve és megtévesztve a világ népét. A viselkedésemen elgondolkodva láttam, hogy hamis látszatot keltettem, hogy másokban pozitív kép alakuljon ki rólam, és csak a jó oldalamat lássák. Csalárd és elvetemült beállítottságot mutattam ki! Vajon ez a beállítottság nem ugyanolyan, mint a nagy vörös sárkányé? Mi haszna van annak, hogy megtévesztéssel és színleléssel nyerem el mások tiszteletét és csodálatát? Azzal, hogy elrejtettem a hiányosságaimat és alkalmatlanságomat, és fortélyokat alkalmaztam, hogy becsapjam Istent és az embereket, nemcsak hogy nem haladtam előre, hanem még az új hívők öntözésének munkáját is hátráltattam. Hát nem volt ez ostobaság? Sok új hívő olvasta Isten szavait, és tanult Isten emberiséget megmentő szándékáról. Látták a csapások növekedését, és hogy a világjárvány egyre súlyosbodik, és tudták, hogy az emberek számára Isten utolsó napokbeli munkájának elfogadása a túlélés egyetlen útja. Készek voltak megosztani az evangéliumot a barátaikkal és a családjukkal, hogy Isten elé vezessék őket, hogy elnyerhessék Isten üdvösségét. De engem egyáltalán nem foglalkoztatott az ő életbe való belépésük. A saját értéktelen hiúságom fenntartása érdekében nem válaszoltam meg időben a testvéreknek az evangélium megosztásával kapcsolatos kérdéseit. Ez sok embert késleltetett abban, hogy megvizsgálja az igaz utat, és Istenhez forduljon. Ezzel vajon nem váltam akadállyá, buktatóvá az evangélium munkájában? Ahogy ezen elgondolkodtam, rájöttem, hogy a romlott beállítottságom szerint éltem, és bár látszólag a kötelességemet végeztem, valójában ellenálltam Istennek, gátoltam a gyülekezet munkáját, és kárt okoztam a testvéreknek. Szívem mélyéről gyűlöltem magam, és hányingerem volt magamtól. Úgy éreztem, nagyon sokkal tartozom Istennek, és a testvéreimnek is csalódást okoztam. Imádkoztam Istenhez, hogy készen állok a bűnbánatra, hogy rendületlenül akarok törekedni az igazságra, és végezni akarom a kötelességemet.

Egyszer a lelki áhítatom során olvastam ezt a szakaszt Isten szavaiból: „Nem kell semmilyen módszert használnod a hírneved, a rólad kialakult kép és a státuszod védelmére, és a hibáidat sem kell elrejtened vagy eltussolnod. Nem kell ilyen haszontalan erőfeszítéseket tenned. Ha el tudod engedni ezeket a dolgokat, az életed nagyon nyugodttá válik, mentes lesz a korlátoktól és a fájdalomtól, és teljesen a világosságban fogsz élni. Az életbe való belépés felé vezető első lépés az, hogy megtanulsz megnyílni és beszélgetni. Ezt követően meg kell tanulnod boncolgatni és megérteni a gondolataidat és cselekedeteidet, és haladéktalanul el kell gondolkoznod azokon, amelyek ellentétesek az igazsággal és nem tetszenek Istennek, ki kell igazítanod azokat, és irányt kell váltanod velük kapcsolatban. Mi a célja az orvoslásuknak? Az, hogy elfogadd és megértsd az igazságot, miközben megszabadulsz azoktól a dolgaidtól, amelyek a Sátántól valók, és az igazsággal helyettesíted őket. Korábban mindent a csalárd beállítottságod szerint tettél, amely hazudozik és megtévesztő; úgy érezted, hogy hazugság nélkül semmit sem tudsz elérni. Most, hogy érted az igazságot és utálod a Sátán módszereit, amelyek szerint a dolgokat végzi, többé nem cselekszel így, a becsületesség, a tisztaság és az alávetettség szellemiségében cselekszel. Minden dologban megnyílsz és átvilágítod magadat; nem tartasz dolgokat titokban, nem álcázol dolgokat, és nem takarod el azokat mások tekintete elől. Ehelyett közösséget vállalsz a testvérekkel úgy, hogy feltárod magad és megnyílsz, lehetővé téve számukra, hogy lássák a belső elgondolásaidat és gondolataidat, valamint a becsületes hozzáállásodat. Ily módon az igazság fokozatosan gyökeret ver, kivirágzik és gyümölcsöt terem benned, és apránként látni fogod az eredményeket. A szíved egyre becsületesebbé válik, és egyre inkább Isten oldalára áll, és tudni fogod, hogy meg kell védened Isten háza érdekeit, amikor a kötelességedet végzed, és amikor nem véded meg azokat, furdalni fog a lelkiismereted. Ez lesz a bizonyíték arra, hogy az igazság hatással volt rád, és az életeddé vált” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). Isten szavai konkrét utat mutattak nekem a gyakorláshoz. Tiszta, becsületes szívvel kellett végeznem a kötelességemet, és nem számít, milyen nagy vagy kicsi az érettségem, vagy milyen hibáim és hiányosságaim vannak, nem színlelhettem. Meg kellett mutatnom a valódi énemet mindenkinek, és meg kellett nyílnom, még ha hibáztam is. Így élni nem lenne fárasztó, és Isten ezt jóváhagyja. Valójában a problémáim és a hiányosságaim nem tűnnek el csak azért, mert megpróbálom elrejteni őket, ezért higgadtan kell szembenéznem velük, el kell ismernem, amiben hiányt szenvedek, és olyan emberré kell válnom, aki képes leplezetlenül megmutatni magát és megnyílni. Ha valamit nem értek, kérdeznem és tanulnom kell, hogy fokozatosan fejlődhessek a munkámban. Továbbá azt, hogy a vezető megbízott a felelősséggel, Istentől kapott felelősségként kell elfogadnom, nem pedig státuszként. El kellett engednem a vezetői identitásomat, és a kötelességemet kellett előtérbe helyeznem. Nem számít, mit gondoltak vagy mondtak mások, helyre kellett igazítanom az indítékaimat, tudnom kellett, hol a helyem, és egy teremtett lény kötelességét kellett végeznem.

Attól kezdve elengedtem a büszkeségemet, és aktívan kerestem az új hívőket, hogy szóban kommunikáljak velük, és segítsek megoldani a kötelességeik során felmerülő nehézségeket és problémákat. Többet gyakoroltam az angol beszédkészségemet és a kiejtésemet is, és ha olyasmivel találkoztam, amit nem értettem, megkérdeztem a többi testvért, és tanultam az erősségeikből. Egyszer, amikor részt vettem egy online összejövetelen néhány új hívővel, éppen amikor elkezdtük köszönteni egymást, megakadtam az egyikük nevénél. Az új hívő újra és újra kijavította a kiejtésemet. Kissé zavarba jöttem, és azon tűnődtem, miért veszi ezt ennyire komolyan. Elég lett volna egyszer kijavítani, hiszen mindenki hallja! Akkor eszembe jutott, amit Isten mond: „Nem kell semmilyen módszert használnod a hírneved, a rólad kialakult kép és a státuszod védelmére, és a hibáidat sem kell elrejtened vagy eltussolnod. Nem kell ilyen haszontalan erőfeszítéseket tenned. Ha el tudod engedni ezeket a dolgokat, az életed nagyon nyugodttá válik, mentes lesz a korlátoktól és a fájdalomtól, és teljesen a világosságban fogsz élni” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). Azt gondoltam magamban: „Igaz – ha tévedek, hát tévedek. Miért kell mindig rejtegetnem? Ahelyett, hogy a kötelességemre figyelnék, a hiúságommal törődöm, és ilyen teherrel lehetetlen jól végezni a kötelességemet.” Így hát lenyugodtam, és imádkoztam, kértem Isten útmutatását ahhoz, hogy el tudjam engedni a büszkeségemet, és a kötelességemre tudjak összpontosítani. Az ima után már nem éreztem magam zavarban, és már nem korlátozott annyira a szabálytalan kiejtésem. Megkértem az új hívőt, hogy segítsen kijavítani a kiejtésemet. Később egy nővér, aki korábban a társam volt, azt mondta: „Mit szoktál csinálni, hogy az angolodat gyakorold? Igazán gördülékenyen kommunikálsz az új hívőkkel. Annyit fejlődtél az elmúlt hónapokban, amióta nem láttuk egymást!” Ezt hallva igazán meghatódtam, és tudtam, hogy ez teljes mértékben Isten útmutatása és kegyelme volt. Minél több ilyen tapasztalatom van, annál inkább érzem, hogy megnyílni a valódi állapotomról, nem álcázni vagy leplezni magam, és az, hogy lelkiismeretesen végzem a kötelességemet, az a gyakorlat, ami békével tölti el a szívemet. Hála Istennek!