Tavaly decemberben metszést kaptam, mert felelőtlenül végeztem a kötelességeimet. Miután elgondolkodtam, rájöttem, hogy akkoriban a kötelességeim végrehajtásában valóban felelőtlen voltam. Gyülekezetvezetőként csak a szöveges munkát követtem nyomon, és figyelmen kívül hagytam minden más feladatot, amely nem volt közvetlenül az én felelősségem, vagy nem befolyásolta a hírnevemet és a státuszomat. Bár hatékonyabban is felhasználhattam volna az időmet arra, hogy több munkát kövessek nyomon, ezt nehézkesnek és fárasztónak találtam, ezért nem voltam hajlandó több erőfeszítést tenni. Ennek eredményeként nem voltam tudatában a videós feladatokkal kapcsolatos késedelmeknek. Tényleg nem végeztem igazi munkát. Amikor láttam, hogy Isten háza nem bocsátott el, és esélyt adott arra, hogy továbbra is végezzem a kötelességeimet, így gondolkodtam: „Igazán megbánást kell tanúsítanom, és meg kell adnom, amivel tartozom.”

Ezután napközben nyomon követtem a tapasztalati tanúságtételekről szóló videók forgatását, este pedig átnéztem a dokumentumokat. A napirendem mindennap zsúfolt volt. Bár kevesebb szabadidővel rendelkeztem, minden egyes nap jó érzéssel töltött el. Később minden éjjel hajnali kettő-háromig fennmaradtam, és reggel hét körül keltem fel. Akkoriban nem éreztem magam fáradtnak. Úgy gondoltam, hogy ha sokáig fennmaradok, akkor több munkát tudok elvégezni, ami jobb, mintha a kényelemnek hódolnék, mint korábban. Később a körülöttem lévő nővérek észrevették a gyakori éjszakai fennmaradásaimat és a viaszos arcbőrömet, és emlékeztettek, hogy korábban menjek lepihenni. Egy másik nővér ezt kérdezte tőlem: „Olyan sokáig fennmaradsz éjszaka, és ritkán pihensz le dél körül. Képes vagy ezt napról napra elviselni?” Magamban ezt gondoltam: „Tehát a testvéreim meglátták a szenvedésemet. Akkor megérte elviselni ezt a nehézséget. Legalább mindenki láthatja a bűnbánó hozzáállásomat, és azt, hogy olyan valaki vagyok, aki a kötelesség végrehajtása közben képes elviselni a szenvedést, nem pedig olyan, aki a kényelemre törekszik.” Abban az időszakban, amikor láttam más nővéreket tizenegy órakor lefeküdni, magamban lenéztem őket, és arra gondoltam: „Ez túl kényelmes. Nem aggódtok a kötelességeitek miatt, nem siettek velük, és nem veszitek figyelembe Isten szándékait sem.” Hogy megmutassam nekik, hogy én másképp állok a kötelességek végzéséhez, továbbra is sokáig fennmaradtam és korán keltem. De ahogy az éjszakázás folytatódott, a testem elkezdett nem kívánt tüneteket produkálni. Minden este tizenegy-tizenkét óra körül a szívem elkezdett kalapálni. Tudtam, hogy a későig való fennmaradás káros a szervezetre, és Isten többször is közösséget vállalt a normális alvási rend fenntartásáról. De így kezdtem el töprengeni: „Mi van, ha korán lefekszem? Mit gondolnának rólam a testvérek? Azt mondanák: »Amikor a metszéssel kellett szembenézned, el tudtál viselni egy kis megpróbáltatást, és egy kis áldozatot hoztál érte, de idővel feltárult az igazi arcod, és semmi nem változott?«” Nem akartam, hogy a testvéreknek ilyen benyomásuk legyen rólam. Annak érdekében, hogy fenntartsam az olyan ember látszatát, aki terhet visel, még akkor is, ha éjszaka nagyon fáradt voltam, összeszorítottam a fogamat, és kitartottam. Dél körül nem mertem túl sokáig pihenni, mert féltem, hogy a testvérek azt mondják majd, hogy kényeztetem a hús-vér testemet. Néha, amikor nem aludtam dél körül, és nagyon fáradtnak éreztem magam, megittam egy csésze kávét, hogy éber maradjak. Néha, amikor éjjel sokáig dolgoztam, és láttam, hogy más testvérek még mindig az irodában vannak, szándékosan egy kis zajt csaptam, hogy tudassam velük, hogy én is késő éjszakáig dolgozom. Amikor néhány más időzónában élő testvér üzenetet küldött, akkor is válaszoltam nekik, ha már lefeküdtem. Valahányszor ezt mondták: „Olyan késő van, és még mindig nem alszol. Pihenj egy kicsit!”, magamban örültem, amikor arra gondoltam, hogy a testvérek láthatják az erőfeszítéseimet. Amikor a felső vezető végül rákérdezett a teljesítményemre, függetlenül attól, hogy milyen lett a munkám, a feladatvégzéshez való hozzáállásomat tisztességesnek ítélték. Még ha nem is volt elért eredmény, mindenképpen keményen dolgoztam. A testvérek minden bizonnyal dicsérték a bűnbánó viselkedésemet, és igazi munkát végző vezetőként tekintettek rám. Amikor erre gondoltam, mindig meglehetősen biztonságban éreztem magam.

De mivel régóta tartott már, hogy folyton éjszakáztam, minden reggel szívdobogással ébredtem, és mivel az agyam fáradt volt, napközben nem tudtam megfelelően koncentrálni, amikor a dokumentumokat néztem át. A munkám napközben nem volt hatékony, ezért késő estig fenn kellett maradnom, hogy minél többet elvégezhessek. Mivel éjjel későn feküdtem le, mire másnap reggel befejeztem a reggelit, már majdnem nyolc óra volt. Lelki áhítatot akartam tartani, de úgy éreztem, nincs elég időm, ezért gyorsan átfutottam Isten néhány szavát, és anélkül, hogy mélyen elgondolkodtam volna, munkához láttam. A cikkek írása még nagyobb kihívássá vált; úgy éreztem, túlságosan lefoglalnak a kötelességek ahhoz, hogy legyen rá időm. Később egymás után jelentkeztek a problémák a kötelességeimmel kapcsolatban, és ekkor kezdtem el gondolkodni: Az volt a szándékom, hogy jól végezzem a kötelességemet, akkor miért volt egyre több a probléma? Miért csökkent a kötelességeim hatékonysága? Rájöttem, hogy ha benne ragadok ebben az ördögi körben, az nemcsak fizikailag fog kimeríteni, hanem a munkám is eredménytelen lesz. Gyorsan meg kellett változtatnom ezt a helyzetet.

Utána elgondolkodtam: tudtam, hogy az éjszakázás árt az egészségemnek, és csökkenti a kötelességeim hatékonyságát, akkor miért ragaszkodtam ahhoz, hogy ezt csináljam? Amikor visszagondoltam, rájöttem, hogy ebben az időszakban azért tettem dolgokat, hogy egy bizonyos módon jelenjek meg az emberek előtt. Aztán arra gondoltam, hogy Isten hogyan boncolgatta az antikrisztusokat a hasonló viselkedésük miatt, ezért megkerestem Isten szavait ebben a témában, hogy elolvassam. Mindenható Isten azt mondja: „Egyesek nyelvi eszközökkel tanúskodnak magukról, és olyan szavakat használnak, amelyekkel kérkednek, míg más emberek viselkedésmódokat alkalmaznak. Mik a megnyilvánulásai annak, ha valaki viselkedésmódokat alkalmaz, hogy önmagáról tanúskodjon? A felszínen olyan viselkedésmódokat folytat, amelyek inkább az emberek elképzeléseivel vannak összhangban, amelyek felkeltik az emberek figyelmét, és amelyeket az emberek meglehetősen nemesnek és inkább az erkölcsi normákkal összeegyeztethetőnek látnak. E viselkedések arra késztetik az embereket, hogy azt gondolják róla, hogy tiszteletreméltó, hogy rendelkezik tisztességgel, hogy igazán szereti Istent, hogy nagyon jámbor és valóban Istent félő szívvel rendelkezik, valamint hogy olyan ember, aki az igazságra törekszik. Gyakran mutat bizonyos külsőleges jó viselkedésformákat azért, hogy félrevezesse az embereket – vajon nem attól bűzlik ez is, hogy önmagát magasztalja és önmagáról tesz tanúságot? Az emberek általában szavakkal magasztalják önmagukat és tanúskodnak önmagukról, világos beszéddel fejezve ki, hogy mennyire különböznek a tömegektől és a véleményük mennyivel bölcsebb másokénál, azért, hogy az emberek nagyra tartsák őket és felnézzenek rájuk. Vannak azonban olyan módszerek is, amelyek nem tartalmaznak egyértelmű beszédet, amikor az emberek inkább külső gyakorlatokat használnak, hogy tanúsítsák, jobbak, mint mások. [...] Mondok egy nagyon egyszerű példát. Amikor egyesek a kötelességeiket teszik, a felszínen rendkívül elfoglaltnak tűnnek; céltudatosan folytatják a munkát olyankor, amikor mások esznek vagy alszanak, amikor pedig mások kezdik tenni a kötelességeiket, ők elmennek enni vagy aludni. Mi célból teszik ezt? Fel akarják hívni a figyelmet és meg akarják mutatni mindenkinek, hogy annyira elfoglaltak a kötelességeik végzésével, hogy nincs idejük enni vagy aludni. Ezt gondolják: »Ti valójában nem viseltek terhet. Hogy vagytok ennyire proaktívak az evéssel és alvással kapcsolatban? Ti semmirekellők! Nézzetek rám, dolgozom, mialatt ti mindannyian esztek, és még éjszaka is munkában vagyok, amikor ti alszotok. Ti képesek lennétek így szenvedni? Én el tudom viselni ezt a szenvedést, a viselkedésemmel példát mutatok.« Mit gondoltok az efféle viselkedésről és megnyilvánulásról? Vajon nem szándékosan teszik ezt ezek az emberek? Egyesek szándékosan teszik ezeket a dolgokat, és miféle viselkedés ez? Ezek az emberek senkihez sem akarnak alkalmazkodni; mások akarnak lenni, mint a tömegek, és meg akarják mutatni az embereknek, hogy egész éjjel szorgalmasan végzik a kötelességeiket, hogy különösképp képesek a szenvedés elviselésére. Így mindenki különösen sajnálni fogja őket és rendkívüli együttérzést fog tanúsítani irántuk, azt gondolva, hogy nehéz teher van a vállukon, olyannyira, hogy nyakig benne vannak a munkában és túlságosan is belemerültek ahhoz, hogy egyenek vagy aludjanak. Ha pedig nem lehet megmenteni őket, akkor mindenki könyörögni fog Istenhez értük, esdekelni Istenhez az érdekükben, és imádkozni fog értük. Eközben ezek az emberek jó viselkedésformákat és gyakorlatokat használnak – amelyek összhangban vannak az ember elképzeléseivel, úgymint a nehézségek elviselését és az ár megfizetését –, hogy rászedjék a többi embert és fondorlatosan elnyerjék az együttérzésüket és dicséretüket. És mi ennek a végeredménye? Mindenki, aki kapcsolatba került velük és látta, hogy megfizetik az árat, egyhangúlag mind azt mondja majd: »A mi vezetőnk a legkompetensebb, ő képes a leginkább elviselni a szenvedést és megfizetni az árat!« Vajon ekkor nem érték el a céljukat, az emberek félrevezetését? Aztán egy nap Isten háza azt mondja: »A vezetőtök nem végez tényleges munkát. Cél nélkül foglalja le magát és dolgozik; meggondolatlanul cselekszik, önkényes és zsarnoki. Összekuszálta a gyülekezet munkáját, semmit nem tett meg abból a munkából, amit meg kellett volna tennie, nem végezte az evangéliumi munkát vagy a filmgyártási munkát, és a gyülekezeti élet is zűrzavaros. A testvérek nem értik az igazságot, nincs életbe való belépésük és nem tudnak tanúságtevő cikkeket írni. A legszánalmasabb dolog az, hogy még a hamis vezetőket és az antikrisztusokat sem tudják megkülönböztetni. Az efféle vezető túlságosan alkalmatlan; hamis vezető, akit el kell bocsátani!« Ilyen körülmények között könnyű lesz elbocsátani őt? Lehet, hogy nehéz lesz. Mivel a testvérek mind elismerik és támogatják, ha bárki megpróbálja elbocsátani ezt a vezetőt, a testvérek tiltakozást nyújtanak majd be és kérvényt terjesztenek a Fennvaló elé, hogy megtartsák őt. Miért lesz ez a kimenetel? Azért, mert ez a hamis vezető és antikrisztus külsőleges jó viselkedésformákat használ, úgymint a nehézség elviselését és az ár megfizetését, valamint szépen hangzó szavakat, hogy meghassa, megvegye és félrevezesse az embereket. Miután felhasználta ezeket a hamis külsőségeket az emberek félrevezetésére, mindenki mellette fog szólni és képtelen lesz elhagyni őt. Világosan tudják, hogy ez a vezető nem sok tényleges munkát végzett, és nem vezette Isten választottait az igazság megértésére és az életbe való belépés elnyerésére, ezek az emberek azonban mégis támogatni fogják, jóváhagyják és követik őt, azzal sem törődve, ha ez azt jelenti, hogy nem fogják elnyerni az igazságot és az életet” (Az Ige, 4. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Negyedik tétel: Önmagukat magasztalják fel és önmagukról tesznek bizonyságot). Láttam, hogy amit Isten leleplezett, az az én viselkedésem volt. Amióta a felső vezető megmetszett, mert terhet nem vállalva hajtottam végre a kötelességeimet, és nem végeztem igazi munkát, titokban elhatároztam, hogy megbánást tanúsítok és megváltozom. Kezdetben végeztem is némi pozitív gyakorlást, azzal a szándékkal, hogy gyakorlati tettekkel ellensúlyozzam az adósságomat, de aztán a viselkedésem természete fokozatosan kezdett megváltozni. Amikor sokáig fennmaradtam, figyelmet és törődést kaptam a testvérektől, és a valódi viselkedésemmel mindenkinek be akartam bizonyítani, hogy az eltelt időben megbánást tanúsítottam, és hajlandó vagyok áldozatot hozni a kötelességeimért. Ha egy napon a felső vezető megkérdezte volna mindenkitől, hogy hogyan értékelnek engem, a testvérek biztosan pozitívan beszéltek volna rólam, azt igazolva, hogy nem vagyok lazsáló vagy felelőtlen vezető. Így hát fáradhatatlanul tűrtem a szenvedést, és sokáig fennmaradtam, amit a kötelességeim hűséges végrehajtásának demonstrálására használtam, sőt szándékosan felvágtam vele a testvérek előtt. Néha előfordult, hogy egyértelműen nagyon fáradt voltam, és aludni akartam, mégis megpróbáltam utolsónak lefeküdni, hogy kihangsúlyozzam, hogy vezetőként milyen „sűrű a napirendem”. Néha az éjszakázás miatt napközben szellemileg kimerültnek éreztem magam, és nem bírtam koncentrálni; ilyen esetben normális lett volna, ha lepihenek. Azonban azért, hogy megőrizzem az elfoglalt vezető imázsát, néha nem pihentem délben, csak akkor, amikor már nem bírtam tovább, és még akkor sem mertem túl sokáig aludni, mert féltem, hogy mindenki azt hiszi majd, hogy kényeztetem magam. Azzal, hogy késő éjszakáig, amíg néhány testvér szintén ébren volt, fennmaradtam, azt akartam, hogy tudják, hogy még mindig kitartok. Még más országokban élő testvéreknek is küldtem üzenetet, hogy minél többen megtudják, hogy hajlandó vagyok szenvedést elviselni a kötelességeimért, és ezzel egy keményen dolgozó ember képét alakítottam ki magamról. Látva, hogy Isten leleplezte, ahogyan egyes emberek használják a nyelvet, dicsekvő szavakat mondanak, hogy tanúságot tegyenek magukról, és nagy tiszteletet szerezzenek, mások pedig az emberi elképzelésekkel összhangban lévő, nemesnek tartott és az erkölcsi normáknak viszonylag megfelelő viselkedést használnak mások félrevezetésére, hogy azok az emberek csodálják és tiszteljék őket, rájöttem, hogy a későig tartó virrasztással és szenvedéssel próbálok kedvező képet kialakítani magamról. Mindenki tetszését szerettem volna elnyerni, és ezt a jó magatartást, a szenvedés elviselését és az áldozatot arra használtam fel, hogy dicsekedjek és másokat félrevezessek, ami az antikrisztusok megnyilvánulása. Eszembe jutott, mennyire képmutatóak voltak a farizeusok, akik szándékosan a zsinagógákban és az utcasarkon imádkoztak, és böjtölés közben szomorú arcot vágtak. Egyre nagyobb imadobozt hordtak magukkal, és látványosan adták az alamizsnát, mindezt azért, hogy magukat mutogassák, és tanúságot tegyenek magukról a jó viselkedés e külsődleges cselekedeteivel. A farizeusok mindent azért tettek, hogy félrevezessék és behálózzák az embereket, hogy bebiztosítsák magukat, és hogy az emberek tiszteljék őket – a farizeusok az Istennek való ellenállás útját járták. Ahelyett, hogy az igazság alapelveire összpontosítottam volna kötelességeim teljesítése során, rossz úton jártam, manipulálva a látszatot, hogy félrevezessek másokat, és elnyerjem a csodálatukat. Milyen nagyon aljas voltam!

Így folytattam a gondolkodást: A romlott beállítottság milyen aspektusai rejtőznek a késő esti szenvedésem mögött? Elolvastam egy passzust Isten szavaiból. „Az antikrisztusok idegenkednek az igazságtól, egyáltalán nem fogadják el az igazságot – ami nyilvánvalóan egy tényt jelez: az antikrisztusok soha nem cselekszenek az igazságalapelvek szerint, soha nem gyakorolják az igazságot – ami egy antikrisztus legégbekiáltóbb megnyilvánulása. A hírnév és a státusz, valamint az áldások és a jutalmak mellett a másik, amire törekszenek, a test kényelmeinek és a státusz előnyeinek élvezete; és mivel ez a helyzet, természetesen bomlasztásokat és megzavarásokat okoznak. Ezek a tények mutatják, hogy Isten nem szereti azt, amire törekszenek, sem pedig a viselkedésüket és megnyilvánulásaikat. És ezek egyáltalán nem az olyan emberek cselekedetei és viselkedései, akik az igazságra törekszenek. Néhány antikrisztus például, aki olyan, mint Pál, elhatározza, hogy szenved, amikor a kötelességét teszi, egész éjjel képes fennmaradni és meglenni étel nélkül, amikor a munkáját végzi, képes legyőzni saját testét, bármilyen betegséget és kellemetlenséget le tud győzni. És mi a célja mindezzel? Az, hogy megmutassa mindenkinek, hogy képes félretenni önmagát – képes az önmegtagadásra – amikor Isten megbízatásáról van szó; hogy számára csak a kötelesség létezik. Mindezeket mások szeme láttára mutatja be. Amikor emberek veszik körül, nem pihen, amikor kellene, sőt szándékosan meghosszabbítja a munkaóráit, korán kel és későn fekszik le. De mi a helyzet a munka eredményességével és a kötelességük hatékonyságával, amikor az antikrisztusok így fáradoznak reggeltől estig? Ezek a dolgok túlmutatnak a megfontolásaik körén. Mindezt csak mások előtt próbálják tenni, hogy mások láthassák őket szenvedni, és lássák, hogyan hoznak áldozatot Istenért, anélkül, hogy önmagukra gondolnának. Arra egyáltalán nem gondolnak, hogy az általuk végzett kötelesség és munka az igazságalapelveknek megfelelően van-e végrehajtva. Csak arra gondolnak, hogy vajon mindenki látta-e a külsőleges jó viselkedésüket, hogy mindenki tudatában van-e annak, hogy vajon mindenkire tettek-e benyomást, és hogy vajon ez a benyomás csodálatot és elismerést vált-e ki belőlük, hogy vajon ezek az emberek a hátuk mögött elismerik-e és dicsérik-e őket, ezt mondva: »Tényleg képes elviselni a nehézséget, a tűrése és a rendkívüli kitartása mindannyiunkon túltesz. Olyasvalaki, aki az igazságra törekszik, aki képes szenvedni és nehéz terhet elviselni, tartóoszlop a gyülekezetben.« Ezt hallván az antikrisztusok elégedettek. Szívükben ezt gondolják: »Annyira okos voltam, hogy így megjátszottam magam, olyan ügyes voltam, hogy ezt tettem! Tudtam, hogy mindenki csak a külsőségeket nézi, és hogy tetszenek nekik ezek a jó viselkedésformák. Tudtam, hogy ha így viselkedem, azzal elnyerem az emberek helyeslését, tetszését, hogy a szívük mélyén csodálni fognak, hogy teljesen új megvilágításban látnak majd engem, és hogy többé senki nem fog lenézni engem. És ha egy nap a fennvaló felfedezi, hogy nem végeztem valódi munkát és elbocsát engem, akkor kétségkívül sokan lesznek, akik a pártomat fogják, akik sírni fognak értem és biztatnak, hogy maradjak, és felszólalnak az érdekemben.« Titokban örvendeznek a hamis viselkedésük felett – és vajon ez az örvendezés nem fedi fel egy antikrisztus természetlényegét is? És milyen lényeg ez? (Elvetemültség.) Így igaz – ez az elvetemültség lényege. Az elvetemültség lényegétől uralva az antikrisztusok az önelégültség és az önimádat állapotát idézik elő, ami arra ösztönzi őket, hogy titokban zúgolódjanak Isten ellen és szembeszegüljenek Vele a szívükben. A felszínen úgy tűnik, hogy nagy árat fizetnek és a testük sok szenvedést visel el, de vajon tényleg tekintettel vannak Isten terhére? Őszintén feláldozzák magukat Istenért? Képesek hűségesen tenni a kötelességüket? Nem, nem képesek. [...] Nincs tehát az antikrisztusoknak elvetemült beállítottsága? A szenvedésük mögött ilyen ambíciókat és hamisításokat dédelgetnek, és Isten ezért utálja az ilyen embereket és az ilyen beállítottságot. Az antikrisztusok azonban soha nem látják, illetve nem ismerik be ezt a tényt. Isten az ember szíve legmélyét vizsgálja át, míg az ember csak a külső megjelenését látja az embernek – a legostobább dolog az antikrisztusokkal kapcsolatban az, hogy nem ismerik el ezt a tényt, és nem is látják. És így minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy jó viselkedéssel beburkolják és fényezzék magukat, hogy mások azt gondolják, képesek szenvedni és nehézséget elviselni, olyan szenvedést elviselni, amit az átlagember képtelen, olyan munkát végezni, amit az átlagember nem képes, hogy mások úgy gondolják, van kitartásuk, hogy képesek leigázni a saját testüket, és hogy nem törődnek a saját testi érdekeikkel és élvezeteikkel. Időnként még szándékosan is addig hordják a ruháikat, amíg egy kissé piszkosak nem lesznek, és nem mossák ki azokat, még akkor sem, amikor bűzleni kezdenek; bármit megtesznek, amiért más emberek imádják őket. Minél inkább mások szeme előtt vannak, annál inkább megtesznek mindent, amit tudnak, hogy mutogassák magukat, hogy mások különbözőnek lássák őket az átlagemberektől, hogy úgy lássák, az arra irányuló vágyuk, hogy feláldozzák magukat Istenért, nagyobb, mint az átlagembereké, hogy a szenvedésre való elszántságuk nagyobb, mint az átlagembereké, és hogy a kitartásuk a szenvedés elviselésére nagyobb, mint az átlagembereké. Az antikrisztusok ilyen viselkedéseket produkálnak az efféle körülmények között, és e viselkedések mögött az antikrisztusok szíve mélyén ott a vágy, hogy az emberek imádják és nagyra tartsák őket. Amikor pedig elérik céljukat, amikor hallják az emberek dicséreteit, és amikor látják, hogy az emberek irigy, csodáló és elismerő pillantásokat vetnek feléjük, akkor érzik boldognak és elégedettnek magukat a szívükben” (Az Ige, 4. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Kilencedik tétel (Tizedik rész)). Isten szavaiból rájöttem, hogy az antikrisztusok beállítottsága elvetemült. Amikor valamivel szembesülnek, nem keresik az igazság alapelveit, vagy azt, hogy hogyan cselekedjenek Isten szándékaival összhangban. Ehelyett a külső viselkedésre összpontosítanak, fegyelmezve a saját testüket, és a hús-vér testük ellen lázadva, a látszólagos jó magatartást arra használják, hogy másokat félrevezessenek. Én ehhez hasonló módon viselkedtem. Miután egy ideig sokszor éjszakáztam, és pozitív visszajelzéseket kaptam, a testvérek pedig aggódtak értem, sőt csodálatot mutattak irántam, elkezdtem azt hinni, hogy megérte szenvedni és áldozatot hozni. Hogy fenntartsam a terheket vállaló vezetői imázsomat, szándékosan meghosszabbítottam a munkaidőmet. Még amikor el is mehettem volna korábban pihenni, akkor is nagyon későre halasztottam az alvást. Isten azt mondta, hogy az antikrisztusok csak mások jelenlétében cselekszenek, és csak az érdekli őket, hogy cselekedeteiket látják-e, és jó benyomást keltenek-e másokban. Ami a pozitív dolgokat illeti, például azt, hogy a munkájuk hatásos-e, vagy a munkájuk közbeni hatékonyságukat, ezeket a dolgokat egyáltalán nem veszik figyelembe. Pontosan így viselkedtem. Nemrégiben megmetszettek, mivel a kötelességem végrehajtásában nem viseltem terhet, és nem végeztem valódi munkát. Ha valóban megbánást akartam volna tanúsítani, akkor el kellett volna gondolkodnom a romlott beállítottságomon, és azon, hogyan lehetne javítani a munka hatékonyságát, és több erőfeszítéssel keresni az igazság alapelveit. Ehelyett kitoltam a munkaidőmet, és sokáig fennmaradtam, hogy fenntartsam a látszatot. Mikor késő este végeztem a kötelességemet, nem volt tiszta az elmém, és napközben homályosan gondolkodtam, nehezen koncentráltam. Összességében nem volt hatékony a munkám. Nem foglalkoztam azonban azzal, hogy Isten házának munkája késedelmet szenved-e. Amíg csak el tudtam érni, hogy a testvérek jó képet alakítsanak ki rólam, addig ez elég volt nekem. Kihasználtam a lehetőségeket, hogy a kötelességem végzése közben felvágjak és elnyerjem mások csodálatát. A státuszomért dolgoztam, nem pedig azért, hogy jól végezzem a kötelességeimet, és eleget tegyek Istennek. A gondolataim túl aljasak és elvetemültek voltak. Ráadásul volt bennem egy még megvetendőbb gondolat. Amikor megmetszettek, tudtam, hogy a testvérek és a felső vezető figyelik, hogy megváltoztam-e. De úgy gondoltam, hogy túl fárasztó a valódi munka és a tényleges problémák megoldása, és nem biztos, hogy azonnali eredményekkel jár, míg a hús-vér test ellen lázadni azzal, hogy sokáig fennmaradok, viszonylag egyszerű. Még ha egy nap nem is végezném jól a munkámat, a testvérek akkor is kiállnának értem, mert látták az erőfeszítéseimet, ha az eredményeimet nem is. Így még ha el is bocsátanának, nem lenne túl kínos. Legalább mindenki látná, hogy képes vagyok elviselni a szenvedést, és hajlandó vagyok jó munkát végezni. Amikor elgondolkodtam ezeken a gondolatokon és szándékokon, megundorodtam magamtól. A tényleges munkám korábbi hiánya már késlekedést okozott a feladatokban, és le kellett volna váltani engem. Isten háza lehetőséget adott arra, hogy folytassam a gyakorlást, de nem tanúsítottam megbánást, és nem változtam meg. Ehelyett megpróbáltam másokat félrevezetni a felszínes szenvedéssel, így súlyosbítva a hibáimat. Még akkor is, ha az éjszakázás másokat átmenetileg félrevezethet, Isten az emberi szív mélységeit vizsgálja át. Ha ezt mutatom magamból, és így szépítem meg magam, az undort és ellenszenvet váltana ki Belőle. Ráadásul Isten a vezetőket az alapján méri, hogy képesek-e valódi munkát végezni, és nem az alapján, hogy képesek-e sokáig fennmaradni, és hosszú munkaidőben dolgozni. Nem számít, milyen hosszan dolgoznak, ha nem tudják felfedezni és megoldani a munkahelyi problémákat, nem tudnak az igazságról beszélni, hogy megoldják a testvérek nehézségeit az életbe való belépésükben, és nem tudnak tényleges hatékonyságot elérni a feladataik teljesítésekor, akkor az nem minősül tényleges munkának.

Később újra elgondolkodtam. Isten mindig is megkövetelte tőlünk azt, hogy betartsuk a normális alvásrendet és a test természetes ritmusát. Mégsem követtem Isten szavait. Sőt, azt hittem, hogy a „hajolj bele a feladatba, és törekedj arra, hogy minden tőled telhetőt megtegyél halálod napjáig” egy csodálatra méltó elv. Fáradhatatlanul ragaszkodtam ahhoz, hogy így végezzem a kötelességemet. Pontosan hol volt a hiba ebben a felfogásban? Erről a kérdésről Isten szavaiban kutattam. Mindenható Isten azt mondja: „Isten szabad akaratot adott neked, a normális emberi mivolt intellektusát, valamint lelkiismeretet és józan észt, amelyekkel egy emberi lénynek rendelkeznie kell. Ha mindezt jól és helyesen használod, követed a fizikai test túlélésének törvényeit, rendesen vigyázol az egészségedre, állhatatosan megteszed, amit Isten kér tőled, és eléred, aminek az elérését Isten megköveteli tőled, az elég, ráadásul nagyon egyszerű is. Kért tőled Isten olyasmit, hogy hajolj bele a feladatba, és törekedj arra, hogy minden tőled telhetőt megtegyél halálod napjáig? Kért tőled olyasmit, hogy gyötörd magad? (Nem.) Isten nem követel ilyesmiket. Az embereknek nem kell gyötörniük magukat, de kell, hogy legyen józan eszük, és megfelelően ki kell elégíteniük a testük különféle szükségleteit. Igyál vizet, amikor szomjas vagy, egészítsd ki az étrendedet, amikor éhes vagy, pihenj, amikor fáradt vagy, mozogj egy kicsit, ha sokat ültél egy helyben, menj orvoshoz, ha beteg vagy, legyen meg a napi három étkezésed, és tartsd fenn a normális emberi mivolt életét. Természetesen a normális kötelességeidet is folyamatosan végezned kell. Ha a kötelességeidhez valamilyen szaktudás kell, amihez nem értesz, bele kell tanulnod és gyakorolnod kell. Ez a normális élet. A gyakorlás különféle alapelvei, amelyeket Isten kiad az emberek számára, mind olyan dolgok, amelyeket a normális emberi mivolt intellektusa képes felfogni, olyasmik, amiket az emberek meg tudnak érteni és el tudnak fogadni, és amelyek a legcsekélyebb mértékben sem haladják meg a normális emberi mivolt kapacitását. Ezek mind az emberek számára elérhető határokon belül vannak, és semmilyen módon nem lépik túl a megfelelőség korlátait. Isten nem követeli meg az emberektől, hogy emberfeletti vagy kiemelkedő emberek legyenek, míg az erkölcsi magatartásról szóló mondások arra sarkallják az embereket, hogy igyekezzenek emberfeletti vagy kiemelkedő emberekké válni. Nemcsak a hazájuk és nemzetük nagy ügyét kell felvállalniuk, de azt is megkövetelik tőlük, hogy belehajoljanak a feladatba, és törekedjenek arra, hogy minden tőlük telhetőt megtegyenek haláluk napjáig. Ez arra készteti őket, hogy lemondjanak az életükről, ez pedig teljesen szembemegy Isten követelményeivel. Mi hát Isten hozzáállása az emberek életéhez? Isten minden helyzetben vigyáz az emberekre, megóvja őket attól, hogy kísértésbe essenek, vagy más veszélyes helyzetektől, és oltalmazza az életüket. Mi ezzel Isten célja? Annak elérése, hogy az emberek megfelelően éljék az életüket. Mi célból akarja elérni, hogy az emberek megfelelően éljék az életüket? Nem kényszerít arra, hogy emberfeletti legyél, sem arra, hogy az ég alatt mindent a szívedben tarts, sem arra, hogy az országért és a népért aggódj, és még kevésbé arra, hogy átvedd az Ő helyét, és te uralkodj minden dolog fölött, te vezényelj minden dolgot, és te uralkodj az emberiség fölött. Ehelyett Ő azt követeli meg tőled, hogy foglald el a magad helyét mint teremtett lény, végezd jól teremtett lényi kötelességeidet, végezd el azokat a kötelességeket, amelyeket egy embernek végeznie kell, és tedd, amit az embernek tennie kell. Sok tennivalód van, de az, hogy te uralkodj az emberiség sorsa fölött, hogy az ég alatt mindent a szívedben tarts, vagy hogy az emberiséget, a hazádat, az egyházat, Isten akaratát vagy az Ő nagy vállalkozását az emberiség megmentésére a szívedben tartsd, nem tartozik ezek közé. Ez mind nem tartozik közéjük. Akkor hát mi tartozik a tennivalóid közé? A megbízatás, amelyet Isten rád ruház, a kötelességek, amelyeket Isten ad neked, és minden követelmény, amelyet Isten háza minden egyes időszakban rád ró. Hát nem egyszerű? Nem könnyű megtenni? Nagyon egyszerű és könnyen teljesíthető. Az emberek azonban mindig félreértik Istent, és azt hiszik, hogy Ő nem veszi őket komolyan. Vannak, akik így gondolkodnak: »Azok az emberek, akik hinni kezdenek Istenben, ne tekintsék magukat olyan fontosnak, ne törődjenek annyit a fizikai testükkel, szenvedjenek többet, ne feküdjenek le túl korán aludni, mert lehet, hogy Isten elégedetlen lesz, ha túl korán mennek lefeküdni. Keljenek korán, feküdjenek későn, és fáradozzanak egész éjszaka a kötelességük végrehajtásán. Még ha nem is tesznek le eredményeket az asztalra, akkor is maradjanak fenn hajnali kettőig vagy háromig.« Ennek eredményeként az ilyen emberek két végén égetik a gyertyát, míg annyira ki nem merülnek, hogy még a járás is óriási erőfeszítést jelent számukra, és mégis azt mondják, hogy a kötelességeik végzése meríti ki őket. Ezt vajon nem az emberek ostobasága és tudatlansága okozza? Mások így gondolkodnak: »Isten nem elégedett, amikor mi egy kicsit különlegesebb és szebb ruhákat viselünk, sem akkor, ha mindennap húst és jó ételeket eszünk. Isten házában csak azt tehetjük, hogy belehajolunk a feladatunkba, és törekszünk arra, hogy minden tőlünk telhetőt megtegyünk halálunk napjáig.« Úgy érzik, hogy istenhívőkként mindhalálig végezniük kell kötelességeiket, máskülönben Isten nem fogja megkímélni őket. Valójában így van ez? (Nem.) Isten megköveteli az emberektől, hogy felelősséggel és hűséggel végezzék kötelességeiket, de nem kényszeríti őket arra, hogy keményen bánjanak a testükkel, és még kevésbé kéri őket arra, hogy felületesek legyenek, vagy hogy szórakozzák el az időt. Látom, hogy bizonyos vezetők és dolgozók úgy intézik, hogy az emberek ilyen módon végezzék a kötelességeiket, nem követelik meg a hatékonyságot, csak pazarolják az emberek idejét és energiáját. Valójában az emberek életét tékozolják el. Végül, hosszú távon egyeseknek egészségi problémáik támadnak, rosszalkodik a derekuk, fáj a térdük, és megszédülnek, ha egy számítógép képernyőjére néznek. Hogy lehet ez? Ki okozta ezt? (Ők okozták maguknak.) Isten háza megköveteli, hogy legkésőbb este 10-kor mindenki térjen pihenni, egyesek azonban este 11-ig vagy 12-ig sem fekszenek le, amivel mások pihenését is megzavarják. Egyesek még meg is róják azokat, akik normálisan pihennek, amiért az élet kényelmére vágynak. Ez helytelen. Hogyan végezhetnél jó munkát, ha a tested nincs kipihenve? Mit szól ehhez Isten? Hogyan szabályozza ezt Isten háza? Mindent Isten szavai és Isten házának rendelkezései szerint kell tenni, és csakis így helyes. Bizonyos embereknek ostoba értelmezései vannak, mindig szélsőségekbe mennek, sőt, korlátoznak másokat. Ez nincs összhangban az igazságalapelvekkel. Egyesek egyszerűen csak esztelen bolondok, akikben semmiféle tisztánlátás nincs, és azt hiszik, ahhoz, hogy a kötelességeiket végrehajtsák, sokáig ébren kell maradniuk, még akkor is, ha nem a munkával foglalatoskodnak, nem engedélyezik maguknak az alvást, amikor fáradtak, nem engedik meg maguknak, hogy szóljanak bárkinek, ha betegek, és ami még rosszabb, azt sem engedik meg maguknak, hogy orvoshoz menjenek, ezt ugyanis időpazarlásnak tekintik, amely késlelteti a kötelességeik végrehajtását. Helyes ez a szemléletmód? Miért állnak elő a hívők még mindig ilyen ostoba nézetekkel azok után, hogy oly sok prédikációt meghallgattak? Milyen szabályozás vonatkozik Isten házának munkarendjére? Pontosan este 10 óráig pihenni kell térni, reggel 6-kor fel kell kelni, és ügyelnetek kell arra, hogy meglegyen a nyolc óra alvásotok. Továbbá ismételt és hangsúlyos elvárás, hogy vigyázzatok az egészségetekre: munka után végezzetek testmozgást, legyen egészséges étrendetek és napirendetek, hogy elkerüljétek az egészségi problémákat a kötelességetek végzése közben. Egyes emberek viszont egyszerűen nem értik meg, képtelenek alapelvekhez ragaszkodni vagy szabályokat betartani, ok nélkül maradnak fenn sokáig, és nem a megfelelő ennivalókat fogyasztják. Ha pedig megbetegítik magukat, képtelenek elvégezni a kötelességüket, és akkor már késő bánat” (Az Ige, 6. kötet – Az igazságra törekvésről I. Mit jelent az igazságra törekedni? (12.)). Isten szavaiból megértettem, hogy Isten emberekkel szembeni követelményei nagyon gyakorlatiasak – ha éhes vagy, egyél; ha fáradt vagy, pihenj; ha beteg vagy, keress orvosi ellátást. Isten nem követeli meg az emberektől, hogy emberfelettiek legyenek, vagy hogy eltérjenek a test normális ritmusától, hogy a kötelességeiket végezzék. Azonban a téves felfogásom miatt azt hittem, hogy korán lefeküdni lustaság, míg az éjjeli munka és az alvás elhanyagolása azt jelenti, hogy hűségesen hajtom végre a kötelességemet. Főleg akkor követtem ezt a gyakorlatot, amikor láttam, hogy még a nem hívők is így törekednek a szorgalmas munkára. Gyermekkorunk óta az iskolák és a társadalom azt tanították, hogy a társadalomban a kemény munkát vegyük modellértékűnek. Néhányan több tucat órán keresztül állhatatosan kitartottak a munkahelyükön, míg végül összeestek a túlterheltségtől, és néhányan hirtelen meg is haltak ott. A későbbi generációk dicsérték és csodálták az elkötelezettségüket. Elfogadtam ezt a téves nézetet, és a késő esti virrasztással akartam bebizonyítani, hogy felvállalom a kötelességem terhét. De valójában éjjel tizenegy-tizenkettő körül a szívem hevesen verni kezdett. Másnap reggel álmosan ébredtem, és a testem lomha volt. Elég sok időbe telt, amíg összeszedtem magam, mire működőképes állapotba kerültem. Mivel nem tudtam rendesen koncentrálni, a kötelességeim végzése során nagyobb hibaszázalékkal dolgoztam, és a munkahatékonyságom nem volt túl jó. Mivel későn ébredtem, kihagytam a lelki áhítatot, és rögtön elmentem dolgozni. Folyamatosan elmulasztottam elgondolkodni az általam feltárt romlottságon, és összegezni a kötelességem végrehajtásakor mutatkozó elhajlásokat. A munkavégzés állapotában, az életbe való belépés nélkül hajtottam végre a kötelességemet, és a teljesítményem hatékonysága egyre rosszabb lett. Hogy elnyerjem mások csodálatát, azzal töltöttem azt a két-három plusz órát, hogy sokáig fennmaradtam. A munkám hatékonysága azonban nem sokat javult, és hosszú távon az egészségem is egyre rosszabb lett. Rájöttem, hogy a legbolondabb és legabszurdabb módja annak, hogy bizonyítsam, hűségesen végzem a kötelességem, az, hogy későig fennmaradok. Arra is rájöttem, hogy a Sátán által az emberekbe oltott ilyen gondolatok: „hajolj bele a feladatba, és törekedj arra, hogy minden tőled telhetőt megtegyél halálod napjáig”, „a tavasz selyemhernyói addig szőnek, míg meg nem halnak, és a gyertyák égnek, amíg a könnyeik el nem apadnak”, mind károsak az emberekre, és ártanak az életüknek. Csak Isten becsüli és értékeli az emberi életet, normális munka- és pihenőidőt szab meg, és hagyja, hogy az emberek a normális szabályok szerint éljenek és dolgozzanak. Ebben Isten szeretete van. Isten azt követeli az emberektől, hogy hűséggel hajtsák végre a teremtett lények kötelességét. Ez a hűség nem arról szól, hogy a testünket betegségig és kimerülésig hajszoljuk, hanem arról, hogy a legjobb képességünk szerint végezzük a kötelességeinket, odafigyelve saját romlott beállítottságunk vizsgálatára, az igazság keresésére, és arra, hogy az alapelvek szerint cselekedjünk. Amit azonban én mutattam, az ostoba hűség volt, csupán az emberek félrevezetését célzó jó viselkedés látszata. Amikor ezt megértettem, még inkább úgy éreztem, hogy bűnös és adós vagyok. Nem voltam képes ezt a fajta helytelen motivációt továbbvinni a kötelességem végrehajtásában.

Másnap újraterveztem a munkabeosztásomat, korai lefekvéssel és korai felkeléssel, reggeli és esti testedzéssel. Miután egy ideig így próbálkoztam, a szívdobogásom és a felgyorsult szívverésem gyakorlatilag megszűnt. Ráadásul korán reggel felkeltem, így tudtam időt szakítani a lelki áhítatra és a tapasztalati tanúságtételekről szóló cikkek írására; a szívem is viszonylag nyugodt volt. Az idő észszerű megtervezésével javult a munkám hatékonysága, és a mentális állapotom is sokat javult.