2023. februárjában előléptettek az öntözési munka felügyelőjévé. Akkoriban több öntözési csapatvezető munkáját felügyeltem. Úgy éreztem, van némi érzékem az újonnan érkezettek öntözéséhez, ezért biztos voltam benne, hogy az emberek felnéznek majd rám e kötelesség végzéséért. Nem tudtam megállni, hogy ne legyek elégedett magammal. Bár boldog voltam, de aggódtam is. Elég jól tudtam segíteni a csapatvezetőknek az újonnan érkezettek problémáival és nehézségeivel kapcsolatban, de felügyelőként a csapatvezetők problémáit és nehézségeit is meg kellett oldanom. Általában csak a munkára összpontosítottam, és nem a saját, életbe való belépésemre, így az igazságról való megértésem meglehetősen felszínes volt. Meg tudtam találni Isten szavait a gyakori állapotok és problémák megoldására, de ha bonyolultabbakról volt szó, nem láttam át azokat világosan, és nem tudtam, mit tegyek. Korábban egy szinten voltam a többi csapatvezetővel, így nem számított, ha nem tudtam megoldani a problémáikat és a nehézségeiket. De most én voltam a felügyelő. Ha nem tudom megoldani a nehézségeiket, mit fognak gondolni rólam? Azt mondják majd, hogy nem vagyok alkalmas erre a kötelességre? Olyan megalázó lenne, ha nem tudnám megoldani a problémáikat, és elbocsátanának, amiért nem érek el semmilyen munkaeredményt! Hogy mindenki azt higgye, megfelelő színvonalú felügyelő vagyok, minden összejövetelen kidomborítottam az erősségeimet, például azt, hogy megértem az újonnan érkezettek problémáit és nehézségeit, és rámutatok a gyakorlás útjára, vagy kijavítom a csapatvezetők öntözési munkájában mutatkozó eltéréseket. Úgy gondoltam, amíg jól irányítom a csapatvezetők munkáját, és a munka eredményeket hoz, nem fognak lenézni, és nem bocsátanak el. De ritkán kérdeztem meg a csapatvezetőket a kötelességeik során felmerülő nehézségeikről – meg sem mertem kérdezni. Féltem, hogy ha megkérdezem, és nem tudom megoldani azokat, megszégyenülök. Ez különösen igaz volt akkor, amikor egy vezető is eljött az összejöveteleinkre. Hogy jó benyomást keltsek, és azt higgye, hogy alkalmas vagyok a felügyelői kötelesség végzésére, még akkor sem kértem segítséget, amikor nehézségeim és problémáim voltak. Mindig úgy tettem, mintha egyáltalán nem lennének nehézségeim. A csapatvezetők állapotainak megoldásakor nagyon óvatos is voltam. Megvártam, amíg a vezető befejezi a közlést, majd én is bekapcsolódtam, és beszéltem néhány szót, hogy megmutassam, a nézeteim megegyeznek az övéivel. Így nem láthatta a hiányosságaimat és az eltéréseimet.

Egy idő után hallottam a csapatvezetőket panaszkodni, hogy csak a rohangálós munkára koncentráltak, de semmilyen életbe való belépést nem értek el. Nagy bűntudatom volt. Tudtam, hogy ha az összejövetelek csak a munka nyomon követéséről szólnak, és nem oldódnak meg a nehézségeik, az hatással lesz a testvérek életbe való belépésére, és nem fognak jó eredményeket elérni a kötelességeikben. Arra gondoltam, hogy a jövőbeni összejöveteleken először a nehézségeiket oldom meg, mielőtt rátérnék a munkaügyekre. De aztán aggódni kezdtem: „Mi van, ha nem tudom megoldani azokat? Nem lenne az nagyon kínos?” Így ismét vonakodtam így gyakorolni. Csak akkor kérdeztem rá a csapatvezetők állapotára, amikor már tényleg nagyon rossz volt a helyzet, és nem volt más választásom. Néha, amikor nem láttam világosan a problémáikat, és nem tudtam, mit tegyek, nem akartam megnyílni és közösen megoldást keresni. Csak kényszerítettem magam, hogy keressek egy passzust Isten szavaiból, és felületesen beszélgessek velük róla, csak hogy túllegyek rajta. Így abban az állandó félelemben éltem, hogy a testvérek lenéznek engem. Különösen elnyomottnak éreztem magam az összejövetelek alatt, sötétségben és fájdalomban éltem, és nem tudtam felszabadulni. Még azt is megbántam, hogy elvállaltam ezt a kötelességet.

Később megnyíltam a testvéreknek az állapotomról. Egy nővér azt mondta, hogy túl magasra helyeztem magam, és keresett nekem egy passzust Isten szavaiból, hogy olvassam el. Mindenható Isten azt mondja: „A romlott embereknek mind van egy közös hibájuk: amikor nincs státuszuk, nem viselkednek fennhéjázóan, és nem vesznek fel egy bizonyos modort, miközben másokkal érintkeznek vagy beszélnek. Beszédüknek nincs mesterkélt hangneme, hanem hétköznapi és normális. Nem álcázzák magukat, és nem aggódnak amiatt, hogy mit gondolnak róluk mások. Nem éreznek semmilyen pszichológiai nyomást, képesek megnyílni és közösséget vállalni más emberekkel és szívtől szívhez szóló beszélgetéseket folytatni. Mások úgy érzik, hogy barátságosak és közvetlenek, és azt gondolják, hogy egész jók. Amint státuszhoz jutnak, hatalmaskodni kezdenek, nem vesznek tudomást az átlagemberekről, senki sem közelítheti meg őket; úgy érzik, hogy nemesek, és hogy őket és az átlagembereket nem egy fából faragták. Lenézik az átlagembereket, beszéd közben nagyzolnak, és nem vállalnak nyíltan közösséget másokkal. Miért nem vállalnak többé nyíltan közösséget? Úgy érzik, hogy most már státuszuk van, és ők a vezetők. Úgy gondolják, hogy a vezetőknek bizonyos imázzsal kell rendelkezniük, magasztosabbnak kell lenniük, mint az átlagembereknek, nagyobb érettséggel és kitartással kell rendelkezniük; úgy vélik, hogy az átlagemberekhez képest a vezetőknek több türelmük kell hogy legyen, képesnek kell lenniük többet szenvedni és többet feláldozni, és képesnek kell lenniük ellenállni a Sátán minden kísértésének. Még ha a szüleik vagy más családtagjaik meg is halnak, úgy érzik, hogy uralkodniuk kell magukon, hogy ne sírjanak, vagy titokban kell sírniuk, mások szeme elől elzárva, nem pedig mások előtt. Úgy gondolják, hogy nem hagyhatják, hogy bárki meglássa a hiányosságaikat vagy hibáikat, vagy bármelyik gyengeségüket, és hogy még azt sem hagyhatják, hogy bárki is megtudja, ha negatívvá váltak, és minden ilyesmit el kell titkolniuk. Szerintük így kell viselkednie annak, akinek státusza van. Amikor ilyen mértékben elnyomják magukat, akkor vajon nem a státusz lett az istenük, az uruk? És ha ez így van, vajon megvan még bennük a normális emberi mivolt? Amikor ilyen gondolataik vannak, ilyen skatulyába zárják magukat, és ilyen viselkedést vesznek fel, vajon nem váltak-e a státusz szerelmeseivé?” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Hogyan oldjuk meg a státusz kísértéseinek és rabságának problémáját?). Isten szavainak ez a szakasza közvetlenül az állapotomhoz szólt. Rájöttem, hogy mindig is sötétségben éltem, és nem tudtam felszabadulni, mert a státusz béklyói között éltem. Mielőtt felügyelő lettem, egy szinten voltam a többi csapatvezetővel; nem volt különbség a státuszunk között. Még ha az életbe való belépésem egy kicsit felszínes is volt, és voltak problémák, amiket nem tudtam megoldani, nem éreztem semmilyen nyomást. De amióta én lettem a felügyelő, túl magasra helyeztem magam. Úgy éreztem, mivel én felelek a munkájukért, minden szempontból jobbnak kell lennem náluk, és ha van valami, amit nem tudok, vagy nem vagyok képes megtenni, lenéznek majd, és azt mondják, hogy nem vagyok alkalmas a kötelességemre. Hogy a csapatvezetők ne nézzenek le, nem kérdeztem az állapotukról az összejöveteleken, és csak a munkával kapcsolatban kérdezősködtem. Amikor a vezetőm eljött az összejövetelekre, féltem, hogy a saját problémáim lelepleződnek előtte, ezért eltitkoltam a hiányosságaimat. Nem jelentettem a munkában felmerülő nehézségeket, hamis benyomást keltve a vezetőben, hogy azt higgye, meg tudom oldani a problémákat, és alkalmas vagyok a felügyelői kötelességre. Miután felügyelő lettem, nem arra gondoltam, hogyan végezzem jól a kötelességemet, vagy hogyan oldjam meg a testvérek nehézségeit. Csak arra gondoltam, hogyan óvjam meg a saját hírnevemet és státuszomat. Igazán önző voltam!

Ezután kerestem a választ, és ezen gondolkodtam: miért játszottam meg és álcáztam magam mindig, hogy megóvjam a hírnevemet és a státuszomat? Milyen romlott beállítottság irányította ezt? Isten ezen szavait olvastam: „Minden igazság, helyes szó és pozitív dolog azok számára van, akik szeretik az igazságot, szeretik Isten szavát és óriási vágyakozásuk van Isten iránt. Miután meghallgatták az igazságot, azok, akik nem rendelkeznek ezekkel a minősítésekkel, azt is fogják mondani, hogy az igazság helyes és az igazság jó, de el fognak rajta tűnődni és azt gondolják: »Mi végre élek én? A presztízsért, a státuszért, a koronákért, a glóriákért és Isten jutalmaiért élek. Vajon ezek nélkül van még méltóságom? Mi az életem értelme? Vajon az Istenben való hit nem csak egy eszköz a jutalmak és a koronák hajszolására? Most, hogy a szívem annyi vérét áldoztam, és miután olyan sokáig vártam, végre eljött az idő Isten számára, hogy megjutalmazza a jókat és megbüntesse a gonoszokat. Ekkor kellene engem megkoronázni és megjutalmazni. Hogyan engedhetném ezt át valaki másnak? Normális embernek, hétköznapi embernek lenni, épp olyannak, mint az összes többi egyszerű ember – mi értelme így élni? Nem vagyok ennyire ostoba!« Vajon az ilyen ember nem menthetetlen? (De igen.) Ne próbáld meggyőzni az ilyen embereket. Az igazság nem nekik való, és amit akarnak, az nem az igazság. Az efféle ember csak az áldásokat és koronákat keresi. Vágyai és ambíciói túllépik a normális emberek számára szükséges határokat. Egyesek nem tudják elképzelni, miért ragaszkodik az ilyenfajta ember a státuszhoz és hatalomhoz, és miért nem hajlandó elengedni azokat. Ez a lényege és a veleszületett természete az efféle embernek. Nem értheted ezt, mivel a te lényeged különbözik az övétől, és ő sem érthet meg téged. Nem tudja, miért vagy ennyire ostoba. Te nem akarsz kész koronákat, glóriákat és presztízst, és inkább hétköznapi ember lennél. Érthetetlen vagy számára. Az efféle ember ezt gondolja: »Lelkiismeretesen törekszel az igazságra, gyakorlod, amit Isten mond neked, azt teszed, amit Isten mond, hogy tegyél, és aláveted magad, bármire is kér Isten. Hogyan lehetsz ennyire ostoba?« Azt gondolja, hogy becsületes embernek lenni és az igazságot gyakorolni ostoba, tudatlan és lassú észjárású dolog. Azt hiszi, okos, amiért a tudást hajszolja és a felsőbbrendű ember szerepét játssza. Azt gondolván, hogy mindent ért, erre a következtetésre jut: »értéktelen az olyan ember élete, akinek nincs státusza és presztízse, nem visel koronát a fején, nincs értéke az emberek között, sem tekintélye, hogy beszéljen. Ha valaki nem a hírnévért él, akkor bizonyára a személyes nyereségért. Ha nem a személyes nyereségért, akkor a hírnévért kell élnie.« Vajon ez nem a Sátán logikája? Nincs gyógymód annak, aki a Sátán logikája szerint él. Soha nem tudta elfogadni Isten egyetlen szavát sem, sem a pozitív dolgokat, sem a helyes tanácsot. Ha nem képes ezt elfogadni, mit lehet tenni? Ezeket a szavakat nem neki szánjuk. Ezek a szavak csak a normális emberi mivolttal rendelkező emberekhez szólnak, csak olyanokhoz, akiknek óriási vágyakozásuk van Isten iránt. Csakis az olyan embereknek. Csak ezek az emberek tudnak komolyan figyelni Isten szavaira és elmélkedni rajtuk, eljutni az igazság megértésére, az igazságalapelvek alapján cselekedni, úgy végezni a kötelességüket, ahogyan Isten megköveteli, gyakorolni és megtapasztalni Isten szavait azokban a környezetekben, amelyeket Isten kialakított, és fokozatosan bemenni az igazságvalóságba. Ami azokat illeti, akik a szívükben megvetést és ellenségességet táplálnak a pozitív dolgok és Isten szava iránt, őket nem lehet megbékíteni azzal, hogy egy jelentéktelen és középszerű életet éljenek, mindennapi emberek legyenek, lelkiismeretesen járuljanak Isten elé és teljes szívükkel keressenek és várjanak azokkal a dolgokkal kapcsolatban, amelyeket nem értenek. Nem elégednek meg azzal, hogy ilyen emberek legyenek. Így az ilyen ember számára lehetetlen, hogy üdvözüljön. A mennyek országa nem az ilyen emberek számára készült” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Isten szavainak becsben tartása az Istenbe vetett hit alapja). Isten szavaiból megértettem, hogy Isten azokat menti meg, akik szeretik és elfogadják az igazságot. Amikor Isten helyzeteket alakít ki számukra, az ilyen emberek képesek keresni az igazságot, elengedni a személyes vágyaikat, és Isten szavai szerint cselekedni. Azok, akik nem szeretik az igazságot, csak azért hisznek Istenben és végzik a kötelességüket, hogy kielégítsék a hírnév és a státusz iránti vágyukat. Bármit is tesznek, csak azt veszik figyelembe, hogy az előnyös-e a hírnevük és a státuszuk szempontjából, és nem azt, hogyan végezzék a kötelességüket úgy, hogy az összhangban legyen Isten szándékával. Isten utálja és megveti az ilyen embereket. Hatással volt rám a sátáni méreg, miszerint „ahogy a vadlúd gágog, amerre csak repül, úgy az ember is mindenütt hátrahagyja nevét”, és a hírnevet és a státuszt tekintettem a törekvésem helyes céljának. Mindig azt akartam, hogy csodáljanak, és soha ne nézzenek le. Amikor a gyülekezet megbízott a felügyelői kötelességgel, jól tudtam, hogy az életbe való belépésem meglehetősen felszínes, és hogy amikor olyan problémákkal és nehézségekkel szembesülök, amelyeket nem tudok megoldani, együtt kellene imádkoznom a csapatvezetőkkel, és közösen kellene keresnünk az igazságot a megoldásukra. De féltem, hogy ha így gyakorlok, az túl sok hiányosságomat leplezné le, és lenéznének. Ezért az összejöveteleken egyszerűen nem oldottam meg a nehézségeiket, és csak a munka nyomon követésére összpontosítottam. Így nemcsak azt láthatták a csapatvezetők, hogy van némi elképzelésem a munka irányításáról, hanem abban is bíztam, hogy ha a munka jó eredményeket hoz, nem bocsátanak el. Amikor a vezető eljött az összejövetelekre, hogy eltitkoljam a hiányosságaimat, megvártam, amíg ő kifejezi a nézeteit, és csak utána kapcsolódtam be. Mindent, ami felfedhette volna a valódi énemet, és ami ronthatta volna a rólam kialakult képet mások szemében, megpróbáltam a lehető legjobban elrejteni, csalárdságot és megtévesztést használva. Olyan hitvány voltam! Bár törtem a fejem, hogy egy időre bolonddá tegyem a vezetőmet és a csapatvezetőket, nem voltam becsületes ember, nem a helyes úton jártam, és Istent nem csaphattam be. Nem kaphattam meg Isten útmutatását a kötelességemben, és ez hatással volt a gyülekezet munkájára. Vajon nem Isten ítélt meg engem a tényekkel? Megtévesztést használtam, hogy félrevezessem az embereket, hogy csodáljanak, de kis idő múlva a testvérek végül felismernének engem, és a végén elutasítanának. Ebbe belegondolva félelem fogott el. Ha nem tartok bűnbánatot, csak idő kérdése, mikor bocsátanak el. Sőt, ami még rosszabb, Isten megvetne és elhagyna.

Ezután a problémáimmal kapcsolatos igazságokat kerestem. Isten ezen szavait olvastam: „Mondjátok meg Nekem, hogyan lehettek hétköznapi és normális emberek? Hogyan tudjátok, ahogy Isten mondja, elfoglalni a teremtett lény megfelelő helyét, nem próbálva valami nagy alaknak vagy emberfeletti lénynek lenni? Hogyan kellene gyakorolnotok, hogy hétköznapi és normális emberek legyetek? Hogyan érhető ez el? Ki szeretne beszélni? (Először is el kell ismernünk, hogy hétköznapi emberek vagyunk, nagyon átlagos emberek, és hogy sok dolog van, amit nem fogunk fel, nem értünk, és nem látunk át. El kell ismernünk, hogy romlottak és hiányosak vagyunk. Ezután őszinte szívvel kell rendelkeznünk, és gyakran Isten elé kell járulnunk keresni.) Először is, ne adj magadnak címet, és ne hagyd, hogy az korlátok közé szorítson, azt mondva: »Én vagyok a vezető, én vagyok a csoportvezető, én vagyok a felügyelő, vagy én vagyok a legnagyobb szakértelemmel bíró és a szakmailag legképzettebb személy a területen.« Ne feszélyezzen a magadnak adott cím. Amint ez megtörténik, szorosan megkötöz téged; hatással lesz a szavaidra és a tetteidre, valamint a normális gondolkodásodra és az ítéleteidre. Meg kell szabadítanod magad a státusz e korlátaitól. Először is, szállj le e hivatalos cím pozíciójáról, és foglald el egy hétköznapi ember helyét! Akkor a gondolkodásmódod némileg normálissá válik. Azt is el kell ismerned: »Nem tudom, hogyan kell ezt csinálni, és azt sem értem – kutatnom és tanulnom kell«, vagy »Ezt még sosem tapasztaltam, így nem tudom, mit tegyek.« Amikor ki tudod mondani, amit valójában gondolsz, és így becsületesen beszélsz, normális józan ésszel fogsz rendelkezni. Ha hagyod, hogy mások megismerjék a valódi énedet, normális képük lesz rólad, és nem kell megjátszanod magad. Többé nem érzed majd, hogy nagy nyomás nehezedik rád, és képes leszel normálisan kommunikálni másokkal. Így élni szabad és könnyű. Aki úgy érzi, hogy az élet túl fárasztó, az csak magát okolhatja. Ne tettess és ne takargass semmit! Először is, tárd fel, mit gondolsz a szívedben, és a valódi gondolataidat, hogy mindenki tudjon róluk, és megértse őket! Ily módon az aggodalmaid, valamint a közted és mások közötti gátak és gyanakvások mind megszűnnek. Ezenkívül van még valami, ami megkötöz téged, mégpedig az, hogy mindig a csapat fejének, vezetőnek vagy munkásnak tartod magad, valakinek, akinek címe, státusza és rangja van – ha aztán azt mondod, hogy ezt nem érted, és arra képtelen vagy, az nem önmagad lealacsonyítása? Amikor elengeded ezeket a béklyókat a szívedben, amikor nem tekintesz többé vezetőként vagy munkásként magadra, és amikor nem gondolod azt, hogy jobb vagy másoknál, hanem inkább úgy érzed, hogy hétköznapi ember vagy, ugyanolyan, mint mindenki más, és hogy vannak területek, ahol rosszabb vagy másoknál, akkor, amikor ezzel a gondolkodásmóddal beszélsz az igazságról és a munkával kapcsolatos ügyekről, mind az eredmények, mind a légkör más lesz. [...] Mindenki átlagos ember, legyenek akár vezetők és dolgozók, akár testvérek. Mindannyiuknak gyakorolniuk kellene ezt az alapelvet. Mindenkinek van része és felelőssége Isten szavainak gyakorlásában. Lehetsz vezető, dolgozó, a csapat feje, felügyelő, vagy egy olyan ember, akit a csoportból nagyra tartanak. Nem számít, ki vagy, meg kell tanulnod így gyakorolni. Vedd le a glóriát és címet, amelyeket a fejeden viselsz, vedd le a koronákat, amelyeket mások aggattak rád. Ekkor könnyűnek fogod találni, hogy normális emberré válj, és könnyedén, a lelkiismeret és az értelem alapján fogsz cselekedni. Természetesen ez után nem elég egyszerűen elismerni, hogy nem érted és nem tudod. Nem ez a végső megoldás, amely megoldja a problémákat. Mi a végső megoldás? Vidd Isten elé az ügyeket és nehézségeket, hogy imádkozz és keress. Nem elég, ha az ember csak egyedül imádkozik. Ehelyett mindenkivel együtt imádkoznod kell ezzel az üggyel kapcsolatban, és vállalnod kell ezt a felelősséget és kötelezettséget. Ez csodálatos módja a dolgok intézésének! El fogod kerülni, hogy azt az utat járd, amelyen nagyszerű alak és emberfeletti próbálsz lenni. Ha meg tudod ezt tenni, öntudatlanul is elfoglalod a teremtett lény megfelelő helyét, és megszabadítod magad annak az ambíciónak és vágynak a korlátozásaitól, hogy emberfeletti és nagyszerű alak legyél” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Isten szavainak becsben tartása az Istenbe vetett hit alapja). Miután olvastam Isten szavait, megértettem Isten szándékát, és megtaláltam a gyakorlás és az életbe való belépés útját. Ahhoz, hogy megmeneküljek a státusz béklyóitól és korlátaitól, fel kellett hagynom azzal, hogy túl magasra helyezzem magam, nem gondolhattam többé olyan sokat magamról, és fel kellett ismernem, hogy csak egy átlagos ember vagyok, semmivel sem jobb másoknál. Isten követelményei szerint, két lábbal a földön járva kellett viselkednem, és egy átlagos, normális emberré kellett válnom, akinek van lelkiismerete és józan esze. Isten azzal a kegyelemmel áldott meg, hogy lehetőséget adott, hogy felügyelő legyek, hogy képezzem magam. De mivel a tényleges érettségem nem változott, és az életbe való belépésem felszínes volt, nem láthattam át azokat a dolgokat, amiket nem tapasztaltam meg, és néhány probléma túl bonyolult volt ahhoz, hogy megoldjam – mindez teljesen normális volt. Becsületes embernek kell lennem, ahogy Isten megköveteli, meg kell nyílnom, és a többiekkel közösen kell keresnem az igazságot ezen problémák megoldására. Ezután elkezdtem gyakorolni és bemenni az életbe Isten követelményei szerint. Amikor olyasmivel találkoztam, amit nem láttam át világosan, megnyíltam, feltártam magam, beszélgettem és kerestem az igazságot a csapatvezetőkkel.

Később elmentem egy összejövetelre az öntözési csapatvezetőkkel. Mielőtt elkezdődött volna, arra gondoltam: „Egy ideje már nem találkoztunk személyesen a KKP letartóztatásai okozta ellenséges környezet miatt. A testvéreknek bizonyára sok olyan nehézségük és problémájuk van, amelyekről társalognunk kell, és amelyeket meg kell oldanunk. Mi van, ha nem látom át a problémákat és nem tudom megoldani őket? Vajon le fognak nézni?” Rájöttem, hogy ismét a hírnévre és a státuszra gondolok, ezért imádkoztam a szívemben, kérve Istent, hogy óvja meg a szívemet, hogy meg tudjak nyílni a hiányosságaimról, és a többiekkel tudjam keresni az igazságot és belépni az életbe. Az imádkozás után egy kicsit nyugodtabbnak éreztem magam. Először a csapatvezetők állapota felől érdeklődtem. Hallottam, hogy egyiküknek problémája van azzal, ahogyan a vezető nyomon követi a munkát. Nem tudtam, Isten szavainak melyik aspektusát kellene megvizsgálnunk a megoldáshoz, ezért egyszerűen megnyíltam mindenki előtt, és megkértem őket, hogy közösen keressük az igazságot, hogy segítsünk megoldást találni. Abban a pillanatban eszembe jutott az igazságnak az az aspektusa, hogy hogyan kezeljük mások felügyeletét, így megkerestem, és együtt elolvastuk. Miután elolvastuk, mindenki azt mondta, hogy Isten ezen szavai nagyon jók, és képesek megoldani ezt a problémát. Bár még mindig sok hiányosságom volt, amikor abbahagytam a megjátszást és az álcázást a hírnév és a státusz érdekében, és hajlandó voltam Isten szavai szerint gyakorolni az igazságot, megkaphattam Isten útmutatását, és megoldottam a csapatvezetők néhány problémáját. Néha a megnyílás és a keresés révén némi világosságot és belátást is nyerhettem a testvérek tapasztalati megértéséből. Nagyon hálás vagyok Istennek.

Később a testvérek egyik emlékeztetője rádöbbentett, hogy az, hogy az életbe való belépésem felszínes, és hogy képtelen vagyok megoldani a csapatvezetők problémáit, főként annak köszönhető, hogy a kötelességemben mindig csak a dolgok elvégzésére összpontosítok, és nem az életbe való belépésemre. Ha így folytatom, biztosan nem fogom tudni jól végezni a kötelességemet, ezért megkerestem Isten szavait ebben a témában. Mindenható Isten azt mondja: „Az igazság elfogadása és az igazságra való törekvés a legreálisabb, leggyakorlatibb út az üdvösség eléréséhez. Ha nem tudjátok elnyerni az igazságot, hiába hisztek Istenben. Azok, akik üres szavakat és doktrínákat mondanak, akik mindig jelszavakat kiabálnak, hangzatos eszméket hangoztatnak, és mindig betartják az előírásokat anélkül, hogy az igazság gyakorlására összpontosítanának, semmit sem nyernek, függetlenül attól, hány évig hisznek. Kik azok az emberek, akik nyernek valamit? Azok, akik őszintén végzik a kötelességüket, és hajlandóak gyakorolni az igazságot, azok, akik küldetésükként kezelik azt, amit Isten rájuk bízott, azok, akik készségesen azzal töltik egész életüket, hogy feláldozzák magukat Istenért, és nem a saját érdekükben mesterkednek, valamint azok, akik két lábbal a földön járva viselik magukat, és engedelmeskednek Isten vezényléseinek. Kötelességük végzése során az ilyen emberek képesek felfogni az igazságalapelveket, gondosan és jól végeznek el minden feladatot, és elérik azt az eredményt, hogy bizonyságot tesznek Isten mellett, és eleget tesznek Isten szándékainak. Amikor nehézségekbe ütköznek kötelességük végzése közben, tudnak Istenhez imádkozni, és megpróbálják felfogni Isten szándékait, engedelmeskedni tudnak Isten vezényléseinek és elrendezéseinek, és a dolgok végzése során tudják keresni és gyakorolni az igazságot. Nem kiabálnak jelszavakat és nem hangoztatnak hangzatos eszméket, hanem csak arra összpontosítanak, hogy két lábbal a földön járva tegyék a dolgokat, és aprólékosan, az alapelvek szerint kezeljék az ügyeket. Mindent szívvel-lélekkel tesznek, és mindent a szívükkel tapasztalnak meg. A legtöbb dologban képesek gyakorlatba ültetni az igazságot, tapasztalat útján tudást és megértést szerezni, tanulságokat levonni, és valódi nyereségre szert tenni. Amikor pedig nem helytálló gondolataik vagy helytelen állapotaik vannak, tudnak Istenhez imádkozni és keresni az igazságot azok megoldására. Bármilyen igazságot is értenek meg, van tapasztalatuk és rálátásuk azzal kapcsolatban, és képesek megosztani a tapasztalati tanúságtételüket. Az ilyen emberek végül elnyerhetik az igazságot. A nemtörődöm emberek soha nem gondolkodnak el a szívükben az igazság gyakorlásának kérdésein. Csak a fáradozásra és a cselekvésre, valamint önmaguk mutogatására és a hencegésre összpontosítanak, miközben soha nem keresik, hogyan gyakorolják az igazságot. Ez megnehezíti számukra, hogy elnyerjék az igazságot. Gondoljatok bele – pontosan milyen emberek mehetnek be az igazságvalóságba? (Azok, akik szívvel-lélekkel teszik a dolgokat, akik gyakorlatiasak, és akik két lábbal a földön járva végzik a kötelességüket.) Így van. Csak azok érthetik meg az igazságot és mehetnek be a valóságba, akik két lábbal a földön járva végzik a kötelességüket, és szorgalmasan keresik az igazságot. Ezenkívül az ilyen emberek mindenben a gyakorlatiasságra összpontosítanak; viszonylag gyakorlatiasak, szeretik a pozitív dolgokat, képesek elfogadni és gyakorolni az igazságot, végül pedig elnyerhetik az igazságot, és elérhetik az Istennek való alávetettséget. Ti milyen típusú emberek vagytok? (Nem gyakorlatiak, akik mindig a látszat kedvéért akarnak tenni dolgokat, és ravaszságra hagyatkoznak.) Lehet ezzel valamit nyerni? (Nem.) Megtaláltad a megoldást a problémáidra? Ha rájössz, és elkezded megfordítani a dolgokat, vajon tudni fogsz arról, hogy megváltoztak-e az elképzeléseid, a képzeleteid és a dolgokról alkotott nézőpontod? (Úgy érzem, valamennyire megváltoztak.) Amíg vannak eredmények és előrelépés, beszélj róla, és hagyd, hogy mások is okuljanak. Bár korlátozott a tapasztalatod, az mégis az életben való növekedés tapasztalata. Az életben való növekedés folyamata az Istenben való hited megtapasztalása, az életed növekedése Isten szavának megtapasztalásán keresztül. Ezek a tapasztalatok a legértékesebbek” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az Istenben való hitben az Ő szavainak gyakorlása és megtapasztalása a legfontosabb). Isten szavainak olvasása után rájöttem, hogy az életbe való belépésem azért volt felszínes, mert a kötelességem során általában csak az erőfeszítésekre, a munkára és a munka eredményeinek javítására összpontosítottam, hogy mások felnézzenek rám. Nem arra összpontosítottam, hogy minden dologban keressem az igazságot és felfogjam Isten szándékát, és az Ő követelményei szerint gyakoroljak. Ezért nem fejlődött sokat az életem annak ellenére, hogy oly régóta hiszek Istenben. Arra gondoltam, hogy Pál, bár sok évig hitt az Úrban, soha nem összpontosított az önmagáról való elgondolkodásra és önmaga megismerésére, és egyáltalán nem értette a saját romlott beállítottságát. Bár sokat szenvedett az evangélium hirdetése során, Istennek ellenálló természete egyáltalán nem változott, és végül kivettetett. Péter azonban arra összpontosított, hogy nagy és kis dolgokban egyaránt igyekezzen felfogni Isten szándékát. Nemcsak hogy megértette a saját romlottságát és hiányosságait, hanem arra is törekedett, hogy mindenben Isten szándékával összhangban cselekedjen, és végül elnyerte Isten elismerését. Az út, amelyet Péter az Istenbe vetett hitében járt, az életbe való belépésre való törekvés útja volt. Élete értékes és értelmes volt. A jövőben a kötelességemben nem összpontosíthatok csupán a külsőleg végzett munkára; az életbe való belépésemre és a beállítottságom megváltozására kell összpontosítanom. Ezután elkezdtem tudatosan elgondolkodni azon, hogy milyen romlott beállítottságokat fedek fel minden egyes dologban, megkerestem Istennek a problémáimhoz kapcsolódó szavait, és jegyzeteket készítettem. Miután egy ideig így gyakoroltam az igazságot, némi megértést szereztem a romlott beállítottságaimról. Kicsit megkönnyebbültebb és békésebb lett a szívem, és tisztábban láttam a dolgokat, mint azelőtt. Ez a kis fejlődés, amit elértem, mind Isten szavai útmutatásának az eredménye. Hála Istennek!