Az elmúlt néhány évben színészként végeztem a kötelességemet, tapasztalati tanúságtétel-videókat forgattam. Később néhány testvér, akik velem azonos kötelességet végeztek, a tapasztalati tanúságtétel-videók forgatása mellett éneklésben és táncban is képezni kezdték magukat. Nagyon irigykedtem, látva, milyen sokoldalúak, és azt gondoltam magamban: „Milyen nagyszerű lehet, ha az embernek ennyi adottsága és tehetsége van. Mindenféle videóban szerepelhetsz, és kivívhatod még több testvér csodálatát és dicséretét. Az emberek mindig olyan irigységgel és szeretettel beszélnek a sokoldalú egyénekről.” Elkezdtem reménykedni abban, hogy egy nap én is szerepelhetek más videókban, és kivívhatom a testvérek csodálatát. Ez igazán lenyűgöző életnek tűnt. Nemrég láttam, hogy a vezető kijelölt két nővért, hogy vegyenek fel egy demót egy idegen nyelvű énekhez, és én így gondolkodtam: „Én is tanultam már idegen nyelveket, szóval nem tudnám én is elénekelni? Miért nem engem kért meg a vezető, hogy próbáljam meg?” Ahogy láttam a nővéreket próbálni, egy kicsit csalódottnak éreztem magam, és arra gondoltam: „Milyen lenyűgöző lenne, ha felmehetnék a színpadra énekelni! A testvérek akkor igazán csodálnának.” Aztán hallottam, hogy még három testvér fog idegen nyelvű énekeket énekelni. A csalódottság és szomorúság újabb hulláma tört rám, és még panaszkodtam is egy kicsit: „Nincs semmi más tehetségem, így csak annyit tehetek, hogy tapasztalati tanúságtétel-videókat forgatok. Soha nem fogok kitörni ebből a keretből. Mit fognak gondolni rólam a többiek? Biztos vagyok benne, hogy nem sokat nyomok a latban a testvérek szívében.” Aztán azokra a testvérekre néztem, akik tudtak énekelni és táncolni, és olyan lenyűgözőek és kiemelkedőek voltak a színpadon. Mindenki nagyon csodálta és sok figyelemmel övezte őket. Ez igazán keserű érzéssel töltött el, és csak arra a napra vágytam, amikor én is énekléssel vagy tánccal kapcsolatos kötelességet végezhetek.

Végül egy nap eljött az én lehetőségem. Egy nővér megkért, hogy vegyek fel egy énekes demót, hogy megnézzük, tudnám-e ezen a területen végezni a kötelességemet. Határtalanul boldog voltam. Arra gondoltam: „Igazán meg kell ragadnom ezt a lehetőséget. Ha engem választanak, én is énekelhetek a színpadon. Milyen lenyűgöző lenne! A testvérek biztosan csodálnának és irigyelnének engem.” De amikor tényleg megpróbáltam énekelni, rájöttem, milyen messze is vagyok az elvárásoktól. Időnként hamis voltam, és szűk volt a hangterjedelmem. Elküldtem az elkészült demót a nővérnek, egy halvány reménysugárba kapaszkodva, hátha kapok egy üzenetet, miszerint részidőben énekelhetek. De végül nem lett belőle semmi; nem jelzett vissza.

Nem sokkal később a vezető megkért engem és egy másik nővért, hogy vegyünk fel szólótánc-demókat, mondván, hogy legközelebb egy Yangge-táncprogramot terveznek forgatni. Azt gondoltam magamban: „A Yangge egy néptánc a szülőföldemről. Bár soha nem tanultam professzionálisan, gyerekkoromban sokat táncoltam. Nagyszerű lenne, ha engem választanának erre a táncra.” De amikor ténylegesen táncoltam, gondjaim voltak az egyensúlyommal, a mozgásom koordinálatlan volt, a mozdulataim és gesztusaim pedig nem voltak pontosak. Két próbaalkalmat is igénybe vett, mire nagyjából megtanultam, de nem táncoltam jól, és volt, amikor a karjaim és a lábaim egyszerre mozogtak ugyanazon az oldalon. Később azt a nővért választották ki, aki velem együtt vette fel a demókat. Ez a nővér nemcsak tapasztalati tanúságtétel-videókat tudott forgatni, hanem rendezőként is dolgozott. Korábban komikus jeleneteket adott elő, jó énekes volt, sőt, még hangszereken is tanult játszani. És most elkezdett táncolni is. Ő igazán olyan sokoldalú volt! Mások milyen tehetségesek! Abban az időben gyakran ábrándoztam arról, hogy sokféle adottságom és tehetségem van – nemcsak énekelni és táncolni tudok, hanem különféle hangszereken is játszom, és igazán lenyűgöző vagyok a színpadon. Egy nap épp ételt osztottam a konyhában, amikor meghallottam, hogy egy nővér lelkesen mondja az egyik táncosnak: „Hamarosan színpadra lépsz és táncolni fogsz, ez csodálatos! Felpróbáltad már a fellépőruhádat? …” Mikor hallottam, hogyan törődik a nővérrel, a féltékenység és a csalódottság keverékét éreztem. Ott állva egy kicsit kellemetlenül éreztem magam, és arra gondoltam: „Mindig a sokoldalú emberek kapják az összes figyelmet. Hozzájuk képest én nem tudok énekelni vagy táncolni. Csak annyit tehetek, hogy tapasztalati tanúságtétel-videókat forgatok, ami annyira jelentéktelen dolog!” Nagyon rosszul éreztem magam legbelül. Fokozatosan egyre elutasítóbb lett a hozzáállásom a tapasztalati tanúságtétel-videók forgatásához. Felhagytam azzal, hogy teljes szívemből Istenre támaszkodjak, hogy jól mondjam el a tanúságtételeket, és már csak gépiesen vettem fel őket. Már nem is voltam hajlandó sokat beszélgetni azokkal a testvérekkel, akik tudtak énekelni és táncolni. Lelki gátat éreztem magam és köztük, úgy éreztem, hogy alsóbbrendű vagyok náluk; irigykedtem rájuk, és féltékeny voltam. Egy nap eszembe jutott egy igerész: „Mondhatja-e alkotójának az alkotás: »Miért formáltál engem ilyenre?« Nincs-e hatalma a fazekasnak az agyagon, hogy ugyanabból az agyagból az egyik edényt nemes célra, a másikat pedig közönségesre formálja?” (Róma 9:20-21). Ez a szakasz igazán megérintett, és rájöttem, hogy túlságosan híján vagyok a józan észnek. Az adottságaimat és a tehetségeimet mind Isten rendelte el előre; nem szabadna, hogy észszerűtlen követeléseim vagy túlzó vágyaim legyenek. Az, hogy mindig elégedetlen vagyok a saját képességeimmel, azt jelenti, hogy szembeszállok Istennel, és ellenállok Neki! Abban az időben gyakran imádkoztam Istenhez, mert szerettem volna megoldani a problémámat.

Egy nap olvastam Isten szavait, és némi megértést nyertem a törekvéseim mögött álló szempontokról. Mindenható Isten azt mondja: „Sokan nem értik az igazságot, és nem is törekednek az igazságra. Hogyan állnak a kötelesség végzéséhez? Úgy kezelik, mint egyfajta munkát, egyfajta kedvtelést vagy érdeklődési kört. Nem úgy kezelik, mint küldetést, Istentől kapott feladatot, vagy felelősséget, amelyet teljesíteniük kell. Még kevésbé igyekeznek megérteni az igazságot vagy Isten szándékait a kötelességük végzése során, hogy jól végezzék a kötelességeiket és beteljesítsék Isten megbízatását. [...] Vajon az ilyen emberek elnyerhetik az igazságot? Nem tesznek erőfeszítést az igazsággal kapcsolatban, és nem ültetik gyakorlatba az igazságot, amikor a kötelességeik végzéséről van szó. Számukra a szomszéd füve mindig zöldebb. Ma ezt akarják csinálni, holnap azt akarják csinálni, és azt gondolják, hogy mindenki más kötelességei jobbak és könnyebbek, mint a sajátjuk. És mégsem tesznek erőfeszítést az igazsággal kapcsolatban. Nem gondolkodnak azon, hogy milyen problémák vannak ezekkel az elgondolásaikkal, és nem keresik az igazságot a problémák megoldására. Mindig azon jár az eszük, hogy mikor valósulnak meg a saját álmaik, ki áll a reflektorfényben, ki kap elismerést a Fennvalótól, ki végez munkát anélkül, hogy megmetszenék, és kit léptetnek elő. Ilyesmivel vannak tele a gondolataik. Vajon azok az emberek, akik mindig ezeken a dolgokon gondolkodnak, képesek-e megfelelő színvonalon végezni a kötelességeiket? Ezt soha nem tudják elérni. Milyen emberek végzik tehát így a kötelességeiket? Az ilyen emberek az igazságra törekednek-e? Először is egy dolog biztos: az ilyen emberek nem törekednek az igazságra. Arra törekednek, hogy élvezzenek néhány áldást, híresek legyenek és Isten házában a reflektorfénybe lépjenek, pontosan úgy, mint amikor a társadalomban boldogultak. Lényegüket tekintve milyen emberek ők? Álhívők. Az álhívők úgy végzik a kötelességeiket Isten házában, mintha a külvilágban végeznék a munkájukat. Az érdekli őket, hogy ki kap előléptetést, ki lesz csapatvezető, kiből válik gyülekezetvezető, kit dicsér mindenki a munkájáért, kit magasztalnak és emlegetnek. Ezek a dolgok érdeklik őket. Pontosan úgy, mint egy cégnél: ki kap előléptetést, ki kap fizetésemelést, ki kapja a vezető dicséretét és ki barátkozik a vezetővel – az emberek ezekkel a dolgokkal törődnek. Ha Isten házában is ezeket a dolgokat keresik és egész nap ezekkel vannak elfoglalva, akkor nem ugyanolyanok-e, mint a nem hívők? Lényegében ők is nem hívők; tipikus álhívők. Bármilyen kötelességet is végeznek, csak felületesen végzik a munkát és cselekednek. Bármilyen prédikációkat is hallanak, akkor sem fogják elfogadni az igazságot, és még kevésbé fogják az igazságot gyakorlatba ültetni. Sok éven át hittek Istenben anélkül, hogy bármilyen változáson mentek volna keresztül, és akárhány évig is végzik a kötelességüket, nem lesznek képesek a hűségüket felajánlani. Nincs igazi hitük Istenben, nincs hűségük, – ők álhívők” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Nyolcadik tétel: Azt akarják, hogy mások csak nekik vessék alá magukat, ne az igazságnak vagy Istennek (Első rész)). Az Isten szavaiban olvasott leleplezések miatt mélységesen elszégyelltem magam. A társadalomban a nem hívők mindig a feletteseik elismerésére vagy mások csodálatára törekszenek. Én pedig, aki már oly sok éve hívő vagyok, még mindig ezekre a dolgokra törekszem, akárcsak egy nem hívő. A dolgokról alkotott szemléletem egyáltalán nem változott. Mindig arra összpontosítottam, hogy ki énekelhet, ki táncolhat, vagy kinek van olyan különleges tehetsége, amellyel kivívja a testvérek csodálatát és dicséretét. Mindennap ezekre a dolgokra figyeltem. Látva, hogy a körülöttem lévő testvérek a sok tehetségükkel hogyan tudnak együttműködni a különféle kötelességek végzésében, hihetetlenül irigy lettem. Én is nagyon szerettem volna birtokolni ezeket az adottságokat és tehetségeket, hogy felléphessek a színpadon, és felvághassak. Amikor később megkértek, hogy vegyek fel énekes és táncos demókat, csalódott voltam és gyötrődtem, mert nem voltak meg ezek a tehetségeim, és nem tudtam végezni ezeket a kötelességeket. Panaszkodtam, hogy Isten miért nem adta meg nekem ezeket az adottságokat és tehetségeket, és azon tűnődtem, miért vagyok alsóbbrendű másoknál. Még a jelenlegi kötelességemet is elkezdtem félvállról venni. Folyamatosan arra törekedtem, hogy különféle adottságaim és tehetségeim legyenek, hogy kielégítsem azt az ambíciómat és vágyamat, hogy kitűnjek, és felfigyeljenek rám. Elhanyagoltam a valódi feladatomat, és nem a helyes úton jártam! Valójában nem számít, melyik kötelességben milyen tehetséget használsz, mindez az evangélium hirdetését és az Istenről való tanúságtételt szolgálja, hogy minél több ember térhessen vissza Isten elé, és fogadja el az Ő üdvösségét. Ez Isten szándéka, és semmi köze a hírnévhez és a státuszhoz. Én azonban mindig úgy éreztem, hogy csak úgy vívhatom ki még több ember csodálatát, ha sokféle tehetséggel rendelkezem, jó vagyok az éneklésben és a táncban, és sokoldalú vagyok. A szemléletem megegyezett egy nem hívőével – ez egy álhívő szemlélete volt!

Később elolvastam két szakaszt Isten szavaiból, és némileg megértettem, hogy mi a kiváltó oka annak, hogy folyamatosan az adottságokra és tehetségre törekszem. Mindenható Isten azt mondja: „Az, ahogyan az antikrisztusok dédelgetik a hírnevüket és a státuszukat, túlmegy az átlagos emberek hasonló viselkedésén, és valami olyasmi, ami a beállítottságuk lényegében van; nem egy ideiglenes érdeklődés vagy a környezetük átmeneti hatása – az életükben, a zsigereikben lévő valami, így tehát a lényegük. Ez azt jelenti, hogy mindenben, amit az antikrisztusok tesznek, az első megfontolásuk a saját hírnevük és státuszuk, semmi más. Az antikrisztusoknak a hírnév és a státusz az életük és a cél, amire életük során törekednek. [...] Azt lehet mondani, hogy az antikrisztusok számára nem holmi plusz követelmény a hírnév és a státusz, és még kevésbé olyan dolgok, amelyek külsődlegesek számukra, amelyek nélkül ellennének. Ezek részei az antikrisztusok természetének, a zsigereikben, a vérükben vannak, velük született dolgok. Az antikrisztusok nem közömbösek aziránt, hogy van-e hírnevük és státuszuk; nem ez a hozzáállásuk. Akkor mi a hozzáállásuk? A hírnév és a státusz szorosan kapcsolódik a mindennapi életükhöz, a naponkénti állapotukhoz, ahhoz, hogy mire törekednek napi szinten. Az antikrisztusok számára a státusz és a hírnév az élet. Nem számít, hogyan élnek, nem számít, milyen környezetben élnek, nem számít, milyen munkát végeznek, nem számít, mire törekednek, mik a céljaik, mi az életük iránya, minden a jó hírnév és a magas státusz körül forog. Ez a cél pedig nem változik; soha nem tudják az ilyen dolgokat félretenni” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Kilencedik tétel (Harmadik rész)). „Miért tartod olyan nagy becsben a státuszt? Milyen előnyökkel járhat számodra a státusz? Ha a státusz katasztrófát, nehézségeket, szégyent és fájdalmat hozna neked, akkor is nagy becsben tartanád? (Nem.) Nagyon sok előnnyel jár az, ha valakinek státusza van, például irigykedés, tisztelet, megbecsülés és hízelgés mások részéről, valamint csodálat és hódolat. Ott van még a státuszoddal járó felsőbbrendűségi érzés és a kiváltságok is, ami büszkeséget és önbecsülést ad. Ráadásul olyasmiket is élvezhetsz, amit mások nem, például a státusz és a különleges bánásmód előnyeit. Ezek azok a dolgok, amikre még gondolni sem mersz, és amikre álmaidban vágytál. Becsben tartod-e ezeket a dolgokat? Ha a státusz csupán üres, nincs valós jelentősége, és annak védelme nem szolgál valós célt, nem ostobaság-e becsben tartani azt? Ha el tudod engedni az olyan dolgokat, mint a hús-vér test érdekei és élvezetei, akkor a hírnév, a nyereség és a státusz nem fog többé lekötözni” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Nyolcadik tétel: Azt akarják, hogy mások csak nekik vessék alá magukat, ne az igazságnak vagy Istennek (Második rész)). Isten leleplezi, hogy az antikrisztusok különösen nagyra értékelik a hírnevet és a státuszt. Nem számít, mit mondanak vagy tesznek, mindez azért van, hogy kivívják mások csodálatát és támogatását, és hogy élvezzék a felsőbbrendűség érzését, ami a hírnévvel és a státusszal jár. Önmagamon elgondolkodva megláttam, hogy az antikrisztus útján járok. Olyan sátáni mérgek szerint éltem, mint az „Ahogy a vadlúd gágog, amerre csak repül, úgy az ember is mindenütt hátrahagyja nevét” és „Az ember felfelé törekszik, a víz lefelé folyik”. A hírnevet és a státuszt hihetetlenül fontosnak tartottam, és mindig arra vágytam, hogy mások csodáljanak a tömegben, mert azt hittem, csak így lehet értékes életet élni. Az elmúlt néhány évben sok tapasztalati tanúságtétel-videót forgattam. Egyes testvérek az első találkozásunkkor ilyeneket mondtak: „Gyakran látlak a videókban”, vagy „A te videóidat néztem, amikor elkezdtem hinni Istenben”. Minden alkalommal, amikor ilyen szavakat hallottam, hihetetlenül boldog voltam, és igazán élveztem, hogy az emberek felfigyelnek rám, és csodálnak. Különösen csalódottnak éreztem magam és gyötrődtem, amikor láttam, hogy a körülöttem lévő testvérek mind énekelnek és táncolnak, olyan lenyűgözően néznek ki, és élvezik a reflektorfényt, miközben én ezzel szemben nem tudtam sem énekelni, sem táncolni, csak tapasztalati tanúságtétel-videókat forgathattam, amik nem vonzottak annyi figyelmet. Különösen akkor, amikor meghallottam, hogy egy másik nővér melegen üdvözöl egy táncost, miközben én ott álltam észrevétlenül; ez még keserűbb érzéssel töltött el. Úgy éreztem, mintha teljesen láthatatlan lennék. Elkezdtem azt kívánni, bárcsak nekem is sokféle adottságom és tehetségem lenne, hogy én is szerepelhessek különféle videókban, és a körülöttem lévők engem is csodáljanak és velem is kivételezzenek, akárcsak a többi testvérrel. Később a gyülekezet adott nekem lehetőséget arra, hogy énekes és táncos demókat vegyek fel, de a tények bebizonyították, hogy nem vagyok jó ezekben. Ettől még reménytelenebbnek éreztem, hogy valaha is kitűnhetek, és emiatt csalódott lettem és gyötrődtem. A tapasztalati tanúságtétel-videók forgatásához való hozzáállásom lekicsinylővé vált, és még panaszkodtam is, hogy vidéken, egy szegény családba születtem, és soha nem tanultam meg énekelni, táncolni vagy bármilyen hangszeren játszani. A valóságban ezek a panaszok és a jelenlegi helyzetemmel kapcsolatos elégedetlenségem lényegében Isten felé irányuló panasz és elégedetlenség volt. Az, hogy tapasztalati tanúságtétel-videókat forgathattam, már önmagában is hatalmas kegyelem volt Istentől, de én nem voltam elégedett. Mindig másokhoz hasonlítgattam magam, könyörtelenül a hírnévre és a státuszra törekedtem, és Istent hibáztattam, amikor nem kaphattam meg. Igazán nagyon lázadó voltam! Ezt felismerve némileg megértettem a törekvésem mögött álló téves szempontokat, és azt is megértettem, hogy Isten azért ad az embereknek adottságokat és tehetségeket, hogy segítsen nekik jobban végezni a kötelességüket. Én azonban a tehetségeimet és az adottságaimat mindig arra akartam használni, hogy mások csodálatára és támogatására törekedjek, és hogy státuszra törekedjek a szívükben. Ez Istennek való ellenállás volt, valami, amitől Isten irtózik és amit gyűlöl, és ha tovább haladok ezen az úton, Isten megátkoz és megbüntet. Kicsit megijedtem, és kész voltam megváltoztatni a helytelen állapotomat.

Később Isten szavait olvastam, és megértettem a szándékait. Mindenható Isten azt mondja: „Ha Isten ostobának teremtett téged, akkor az ostobaságodnak értelme van; ha intelligensnek teremtett téged, akkor az intelligenciádnak értelme van. Bármilyen erősségeket is adott neked Isten, bármiben is vagy jó, bármilyen magas is az IQ-d, Istennek célja volt azzal, hogy ilyenné tett. Mindezeket a dolgokat Isten előre elrendelte. Azt a szerepet, amelyet az életedben játszol, és azt a kötelességet, amelyet el tudsz végezni, szintén Isten rendelte el előre már régen” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Alapelvek, amelyeknek az ember magatartását vezérelniük kellene). „Ha Isten átlagos képességet ad neked, nem tudsz igencsak jelentős munkát végezni, úgyhogy nem válhatsz arrogánssá. Ez oltalom számodra. A kapott átlagos képességeddel nincs olyan tőkéd, amellyel dicsekedj, sem világrengető hozzájárulásokat nem tudsz tenni. Mindig erre kell gondolnod: »Átlagos a képességem, sem ezen a területen, sem azon a területen nem vagyok jó. Megfontoltnak kell lennem és keresnem kell az igazságalapelveket a kötelességem végzése során.« Amikor úgy érzed, hogy minden szempontból vannak hiányosságaid, sokkal jobb magaviseletűvé és sokkal szabálykövetőbbé, sokkal visszafogottabbá fogsz válni. Például függetlenül attól, hogy milyen munkát végzel, hogy felügyelő vagy egy átlagos tag vagy, milyen lenne a gondolkodásmódod, ha egy bizonyos időszak során a munkád viszonylag zökkenőmentesen zajlik, hoz némi eredményt és az eredmények viszonylag kiemelkedőek, te pedig megerősítést kapsz a Fennvalótól? (Önelégültté válnánk, úgy éreznénk, hogy jók vagyunk, és többé nem keresnénk könnyen az igazságot.) Ezután nehézzé válna számodra a szabályok követése és az, hogy két lábbal a földön járj a magaviseletedben. Ez nagyon veszélyes kísértés a számodra; ez nem jó jel” (Az Ige, VII. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (7.)). Isten szavaiból megértettem, hogy az, hogy kinek milyen adottságai és tehetségei vannak, és milyen kötelességet tud végezni, mind Isten által előre elrendelt. Józan ésszel kell rendelkeznem, egy teremtett lény pozíciójába kell állnom, és tudnom kell, hol a helyem, miközben jól végzem a saját kötelességemet. Csak ez van összhangban Isten szándékával. Továbbá Isten azt mondja: „Ez oltalom számodra.” Ezeken a szavakon elmélkedve igazán meghatódtam. Mindenkinek mások az alapvető gyengeségei és a romlott beállítottságai. Vannak, akik hozzám hasonlóan végzik a kötelességüket, sok adottsággal és tehetséggel rendelkeznek, és mégis a helyes úton tudnak járni, az igazságra törekszenek, és a kötelességüket jól, a realitások talaján maradva végzik. Az én vágyam azonban a hírnév és a státusz iránt nagyon erős volt, és éveken át mindig arra törekedtem, hogy kitűnjek és csodáljanak. Ha tényleg sok adottságom és tehetségem lett volna, attól tartok, tévútra tértem volna, és Isten már régen feltárt és kiiktatott volna. Eszembe jutott, hogy két évvel ezelőtt hogyan váltam arrogánssá, és nem tudtam, hol a helyem a világegyetemben, amiatt, hogy már hosszú ideje képeztem magam a tapasztalati tanúságtétel-videók forgatásában. Nagyképűsködtem a kötelességemben, és nem voltam hajlandó elfogadni a testvérek útmutatását és segítségét. Végül szigorúan lelepleztek, megmetszettek, és figyelmeztettek, hogy ha nem tartok bűnbánatot, el fognak bocsátani. Csak ekkor fordultam vissza gyorsan arról az útról, és gondolkodtam el önmagamon. Az a kudarc a mai napig élénken él az emlékezetemben, és az okozta, hogy túlzott hangsúlyt fektettem az adottságokra és a tehetségekre, valamint az, hogy folyamatosan felsőbbrendűnek éreztem magam. Ebbe belegondolva megértettem, hogy ha túl sok tehetségem lenne, az csak az arrogáns beállítottságomat táplálná, és még hevesebben törekednék a hírnévre és a státuszra. Csak azáltal tudom a kötelességemet egy bizonyos területen, a szabályokat betartva végezni, és elkerülni, hogy a pusztulás útjára lépjek, hogy nem rendelkezem ezekkel az adottságokkal és tehetségekkel. Ez egyfajta oltalom a számomra. Ennek felismerése hálával töltötte el a szívemet. Bármennyit is adományoz nekem Isten, abban benne vannak az Ő gondos gondolatai és jó szándékai.

Ezután Isten szavait olvastam, és a szívem felderült. Isten azt mondja: „Isten mindenkinek különböző erősségeket és ajándékokat adott. Némelyeknek két vagy három területen vannak erősségei, másoknak egy területen, megint másoknak pedig egyáltalán nincsenek – ha megfelelően tudtok közelíteni ezekhez a dolgokhoz, akkor van józan eszetek. A józan ésszel bíró egyén képes lesz megtalálni a helyét, a szerepe szerint viselkedni, és jól tenni a kötelességeit. Aki soha nem tudja megtalálni a helyét, az olyan valaki, akinek mindig van ambíciója. Mindig státuszra és előnyökre törekszik a szívében. Soha nem elégszik meg azzal, amije van. Hogy több előnyt szerezzen, mohón még többet akar; mindig a túlzó vágyait akarja kielégíteni. Azt gondolja, hogy ha az embernek vannak ajándékai és jó képességű, akkor többet kellene élveznie Isten kegyelméből, és nem hiba az, hogy van néhány túlzó vágya. Vajon az ilyen embernek van józan esze? Nem szégyenteljes dolog mindig túlzó vágyakkal élni? A lelkiismerettel és józan ésszel rendelkező emberek érezhetik, hogy ez szégyentelen dolog, és kereshetik az igazságot, hogy elengedjék a túlzó vágyaikat. Ha valaki érti az igazságot, nem tesz ilyen ostoba dolgokat. Ha azt reméled, hogy odaadóan teljesíted a kötelességedet, hogy viszonozd Isten szeretetét, az nem túlzó vágy. Ez összhangban van a normális emberi mivolt lelkiismeretével és józan eszével. Ez tetszik Istennek. Ha valóban jól akarod végezni a kötelességedet, először is a megfelelő helyeden kell megállnod, és aztán meg kell tenned, amit tudsz, teljes szívedből, teljes elmédből, teljes erődből, és a tőled telhető legjobbat kell nyújtanod – ez megfelel a színvonalnak, és odaadás van a kötelesség ily módon történő végzésében. Ezt kell tennie egy valódi teremtett lénynek. [...] Az egyházban némelyek tudnak gitározni, némelyek erhun tudnak játszani, mások pedig dobolni tudnak. Ha e területek bármelyike érdekel, akkor meg tudod tanulni. Függetlenül attól, hogy milyen konkrét készségről vagy technológiáról van szó, amennyiben élvezed a tanulást és ügyes vagy, meg tudod tanulni. Miután elsajátítottál egy új készséget, felhasználhatod további kötelesség teljesítésére, nem csupán az emberek, hanem Isten kedvére is téve ezzel. Nagyon is áldott dolog további készségekre szert tenni és még inkább hozzájárulni Isten házának a munkájához. Semmi gond nincs az új dolgok tanulásával, ameddig valaki fiatal és jó az emlékezőtehetsége. Ennek csak haszna van, kára nincs. Kedvez a kötelességek teljesítésének és Isten háza munkájának. Ha valaki a kötelessége végzése közben különböző új dolgok tanulására összpontosít, az azt jelenti, hogy szorgalmas és felelősségteljes; sokkal jobb azoknál, akik nem kötelezték el magukat a munkájuk mellett. Ám ha valamit már tanulsz egy ideje, és még mindig nem érted, akkor az azt jelzi, hogy nincs képességed azon a területen. Ez épp olyan, mint az, hogy némelyek jól tudnak táncolni, azonban hamisan énekelnek és nincs zenei hallásuk – ez velük született és nem változtatható meg. Az ilyen helyzethez helyesen kell közelíteni. Ha tudsz táncolni, akkor táncolj jól! Ha Istent dicsérő szíved van, akkor énekelj bár hamisan, Isten nem bánja. Ameddig élvezet van a szívedben, az elég. Függetlenül attól, hogy miben rejlenek a személyes erősségeid, jó dolog, ha ki tudod bontakoztatni őket. Jól és lelkiismeretesen végezni a kötelességedet, amelyet tenned kell – ezt jelenti a saját pozíciódnak megfelelő magatartás” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Alapelvek, amelyeknek az ember magatartását vezérelniük kellene). Isten szavainak olvasása után megértettem, hogy nem számít, kinek hány adottsága vagy tehetsége van, vagy hogy jó vagy gyenge a képessége, az egyetlen különbség a kötelességükben és az általuk betöltött funkciókban van; a kötelességeken belül nincs különbség magas vagy alacsony, nemes vagy alantas között. Továbbá Istennek más-más követelményei vannak az emberekkel szemben, aszerint, hogy milyen adottságokat és tehetségeket ad nekik. Mindaddig, amíg mindent beleadunk és odaadóan, jól végezzük a kötelességünket, Isten elégedett lesz. Ha sosem vagyok képes megtalálni a megfelelő helyemet, és folyton arra sóvárgok, amije másoknak van, miközben folyamatosan a romlott beállítottságomban élek, és a hírnévre, valamint a státuszra törekszem, előbb-utóbb Isten fel fog fedni és ki fog iktatni. Eszembe jutottak azok a testvérek, akik tapasztalati tanúságtétel-cikkeket írnak. Vannak köztük, akik vendéglátási kötelességet vagy általános ügyekkel kapcsolatos kötelességet végeznek, mások pedig idősek. Nincsenek adottságaik vagy tehetségeik, de őszinték és gyakorlatiasak a kötelességükhöz való hozzáállásukban. A legnagyobb gondossággal járnak el, hogy jól végezzék a kötelességüket, az igazságra való törekvésre összpontosítanak, és élettapasztalati tanúságtétel-cikkeket írnak. Isten szereti az ilyen embereket. Nekem nincs annyi tehetségem, csak tapasztalati tanúságtétel-videókat tudok forgatni. Ezt Isten rendelte el előre, és ez olyasmi, amit meg tudok tenni. Ha beleadom a szívem, még jobban is tudom csinálni, de ha nem maradok a realitások talaján, talán még ezt a kötelességet sem tudom jól végezni. Ezért Istenhez imádkoztam, készen arra, hogy megváltoztassam a téves törekvéseimet, és megbecsüljem a jelenlegi kötelességemet. Arra gondoltam, hogy minden egyes tapasztalati tanúságtétel-cikk egy-egy testvér tapasztalatáról szóló tanúságtétel Isten munkájával kapcsolatban. Azzal, hogy beleadom a szívem, és jól mutatom be ezeket a tapasztalati tanúságtételeket, egyrészt tanúságot teszek Istenről, másrészt lehetővé teszem, hogy sok ember javára váljanak és épülésére szolgáljanak ezek a tanúságtételek. Ez egy nagyon fontos és jelentőségteljes kötelesség! Amikor ezután tapasztalati tanúságtétel-videókat forgattam, kijavítottam a gondolkodásmódomat, arra összpontosítottam, hogy megpróbáljam megérteni a szerző lélektanát, hogy beleéljem magam a szerepbe, és minden apró részletre odafigyeltem. Bár az elkészült videókban még mindig vannak hiányosságok és tökéletlenségek, békességet éreztem, és a szívem mélyén élveztem a folyamatot. Arra is rájöttem, hogy nem számít, milyen kötelességet végzek, amíg azt használom, amim van, és a tőlem telhető legjobbat nyújtom, addig a megfelelő helyemen állok. Ugyanakkor az igazságra való törekvésre kell összpontosítanom, hogy a kötelességem végzése során megoldjam a romlott beállítottságaimat, a kötelességemben ne a saját adottságaimra és tehetségeimre támaszkodjak, hanem Istenre támaszkodva nyerjem el a Szentlélek útmutatását, a saját képességeim határain belül fejlesszem a szakmai készségeimet, és beleadjam a szívem a kötelességem jó végzésébe. Ez összhangban van Isten szándékaival.

Később egy nővér, aki szintén tapasztalati tanúságtétel-videókat forgatott, elment idegen nyelvű énekeket énekelni. Ismét éreztem egy kis csalódottságot, de rájöttem, hogy a gondolkodásmódom helytelen. A szívemben Istenhez imádkoztam, hogy óvjon meg attól, hogy megzavarjanak, és kértem Őt, vezessen, hogy el tudjam engedni a törekvésem mögött álló téves szempontokat. Arra gondoltam, Isten előre elrendelése volt, hogy a nővérnek megvan ez a tehetsége, nekem pedig nem kellene versengenem, sem csalódottnak éreznem magam. Isten házában mindenki a maga funkcióját tölti be a kötelességében. Így gondolkodva sikerült némileg elengednem a dolgot. Eszembe jutottak Isten szavai: „Közelíts helyesen a képességedhez. Ne panaszkodj. Amennyit Isten adott neked, annyit fog kérni tőled. Amit Isten nem adott neked, azt nem fogja követelni tőled. Ha például Isten átlagos vagy gyenge képességet adott neked, nem kívánja tőled, hogy vezető, csapatfőnök vagy felügyelő legyél. Ha azonban Isten ékesszólást adott neked, képességet arra, hogy kifejezd magad, vagy egy konkrét adottságot, és azt kívánja tőled, hogy ezzel az adottsággal kapcsolatos munkát végezz, akkor azt jól kell végezned. Ne legyél méltatlan azokhoz a feltételekhez, amelyeket Isten adott neked. Méltónak kell lenned Isten adományához, teljes mértékben kihasználva és jól alkalmazva azt, pozitív dolgokra használva és az emberiség javát szolgáló, értékes munkaeredményeket elérve. Ez nagyszerű lenne” (Az Ige, VII. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (7.)). Isten szavai megmelengették a szívemet. Bár nem tudok énekelni és táncolni, Isten adottságokat adott nekem a színészet terén. Isten háza oly sok éven át engedte, hogy tapasztalati tanúságtétel-videókat forgassak, és részt vegyek filmprodukciókban. Isten már eddig is hatalmas kegyelmet mutatott nekem. Elégedettnek kell lennem, és nem szabad többé olyan dolgokat tennem, amiktől Isten irtózik. Istenhez imádkoztam: „Ó, Istenem, kész vagyok erőfeszítéseket tenni az igazságra való törekvésben, hogy jól végezzem a kötelességemet, a Te követelményeid szerint járjak az Istenben való hit útján, és a Te szavaid szerint szemléljem az embereket és a dolgokat. Kérlek, vezess, és adj útmutatást nekem!” Az ima után a szívem sokkal nyugodtabbá vált. Amikor láttam, hogy más testvérek elmennek énekelni vagy táncolni, ez már nem volt rám hatással, és nem zavart meg. Hálát adok Istennek az Ő útmutatásáért, amely által némileg megértettem a törekvésem mögött álló téves szempontokat és az utat, amelyen jártam. A jövőben kész vagyok alávetni magam Isten szuverenitásának és elrendezéseinek, és teljes szívemből jól végezni a kötelességemet.