Írta: Daisy, Egyesült Államok

2022 októberében Shelley-t és engem választottak meg gyülekezetvezetőknek. Mivel csak akkor kezdtük a gyakorlást, és sok feladatot nem ismertünk, mindig megbeszéltük a dolgokat. Egy idő után kezdett megmutatkozni a munkánk eredménye. Shelley elég jó képességekkel rendelkezett. Amikor a vezető kérdéseket tett fel, gyorsan tudott rájuk válaszolni. A legtöbb esetben a vezető is elismerte az érdemeit. Ez oda vezetett, hogy a vezető sok kérdésben Shelley javaslatait helyezte előtérbe, míg én csak egy nélkülözhető, mellékes személynek tűntem. Azt gondoltam magamban: „Shelley jó képességű, és a vezető eléggé nagyra tartja őt, míg én sokáig meg sem szólalok. A vezető valószínűleg átlátta a képességeim hiányát, és úgy gondolja, hogy csak kiegészítő munkát tudok végezni.” Kicsit elcsüggedtem, de aztán arra gondoltam, hogy mivel csak akkor kezdtem a gyakorlást, és a képességem nem olyan jó, természetes, hogy nem használnak fontos munkára. Megvigasztalódtam, és az érzés elmúlt.

Később a ránk bízott munka mennyisége megnőtt. A munka kiosztásakor a vezető mindkettőnket megszólított. De néhány nagyobb kihívást jelentő feladat nyomon követésére a vezető kifejezetten Shelley-t kérte meg, az én nevemet csak ritkán említette. A végén legfeljebb ennyit mondott: „Shelley, te és a többiek nyomon követhetitek ezt a feladatot.” Kívülről úgy tettem, mintha nem érdekelne, de lelkileg teljesen felkavart a dolog: „Engem mindig figyelmen kívül hagynak, csak egy vagyok a »többiek« közül! Úgy tűnik, a vezető szemében egyáltalán nem is létezem. Nem tehetek semmit, elvégre a képességem nem ér fel Shelley-éhez. Annyit teszek, amennyit tudok.” Ezt követően egyre passzívabbá váltam a feladatok követésében, és nem nagyon akartam részt venni abban a munkában, amiért Shelley volt a felelős. Amikor megkeresett, hogy megbeszéljük a munkát, csak ímmel-ámmal válaszolgattam neki. Néha a többiek aktívan megvitattak egy problémát, én pedig kívülállónak éreztem magam, szinte egy szót sem szóltam egész délután. Néha volt néhány ötletem, de nem voltam biztos benne, hogy azok tényleg helyesek-e. Ha valami rosszat mondanék, nem tenném magam nevetségessé? Miután átgondoltam, úgy döntöttem, hogy nem szólalok meg. Így egyre inkább úgy éreztem, hogy gyenge képességű vagyok, és nem sok hasznomat veszik, ezért nem akartam többé ennyi munkáért felelni. Ezután inkább az öntözési munkára összpontosítottam. Abban az időben a gyülekezet öntözőcsoportjának nem volt vezetője, és én Rose nővérre gondoltam, aki korábban már elért némi eredményt az új hívők öntözésében. A testvérek azonban arról számoltak be, hogy ő nem viselt terhet a kötelességében, és nem volt alkalmas csoportvezetőnek. Meg akartam beszélni a kérdést Shelley-vel, de látva, hogy mennyire elfoglalt, nem hoztam szóba előtte, attól tartva, hogy azt mondaná, túl gyenge képességű vagyok, ha még ezt a kis feladatot sem tudom megoldani. Így gondolkodtam: „Rose jó képességű, és közösséget tud vállalni néhány probléma megoldásában. Talán most nem vállalja a terhet, mert a férje korlátozza, de ha jobban nyomon követem és több közösségvállalást kap tőlem, ez nem hátráltathatja a munkát.” Így hát Rose-t választottam az öntözőcsoport vezetőjének. Pár nappal később azonban megtudtam, hogy Rose feladta a kötelességét, és hazament, mert a férje korlátozta. Ezt hallva ledermedtem, és azt gondoltam: „Ennyi volt. Én választottam ki őt. Hát nem azt fedi ez fel, hogy nincs tisztánlátásom? Még egy kis feladat önálló megoldása közben is hibáztam; ez tényleg szörnyű! Ha ez késleltetné az új hívek öntözését, akkor akadályoznám a gyülekezet munkáját.” Minél többet gondolkodtam ezen, annál rosszabbul éreztem magam, mert úgy véltem, hogy képtelen vagyok bármit is jól csinálni. Mivel hiányos volt a képességem és a tisztánlátásom, és nem láttam világosan a dolgokat, úgy éreztem, gyorsan le kéne mondanom, mielőtt még több kárt okoznék a testvéreknek, és késleltetném a gyülekezet munkáját. Így hát megírtam a felmondólevelemet, amit elküldtem a vezetőnek és Shelley-nek. Nem sokkal ezután Shelley elküldött nekem egy részletet Isten szavaiból: „Mindenkivel előfordul, hogy hibázik, és mindenki találkozik olyan dolgokkal, amelyek meghaladják a képességét és a rálátását, függetlenül attól, hogy milyen kötelességet végez, illetve milyen munkát hajt végre. Ez teljesen normális, és meg kell tanulnod helyesen kezelni ezt. Mindenesetre, bármilyen hibát is követsz el, proaktív módon kell szembenézned vele, meg kell találnod a probléma gyökerét, és keresned kell az igazságot a megoldása érdekében. Ne érezd magad negatívnak vagy elnyomottnak, és ne süllyedj negatív érzelmekbe, amikor egy kis nehézséggel szembesülsz. Ezzel nagy ügyet csinálsz a semmiből, és erre nincs szükség. Amit tenned kell, az az, hogy azonnal elgondolkozol magadon, és megnézed, hogy a hibát a munkádban való jártasság hiánya, a cselekedeteidbe vegyülő személyes szándékok vagy az okozta-e, hogy az elképzeléseid és képzelődéseid alapján cselekedtél. Meg kell vizsgálnod mindezeket a szempontokat. Ha a munkádban való jártasság hiányáról van szó, elsajátíthatod a szakmai készségeket, vagy konzultálhatsz és megbeszélheted a dolgokat olyan emberekkel, akik értenek a szakmához. Ha a szándékaid helytelenek, vagy elképzeléseid és képzelődéseid vannak, el kell gondolkoznod magadon, és meg kell próbálnod megismerni önmagad Isten szavai alapján, majd helyre kell igazítanod a helytelen szándékaidat vagy elképzeléseidet, fel kell lázadnod ellenük, és Isten szavai szerint kell gyakorolnod. Természetesen, ha nem tudod magad megoldani a problémát, kereshetsz egy gyülekezetvezetőt vagy valakit, aki érti az igazságot, hogy tőle kérj útmutatást és beszélgess vele. Hát nem oldódik meg így a probléma? Az elkövetkező napokban folytatnod kell a kötelességed végzését. Mindaddig, amíg életben vagy, jól kell végezned a kötelességet, amelyet végre kell hajtanod. Ez egy olyan célkitűzés, amelynek az ember élete során soha nem szabadna megváltoznia. Mindegy, hogy mikor, mindegy, hogy milyen nehézségekkel találkozol, vagy milyen fiaskókkal és kudarcokkal szembesülsz, nem szabadna elnyomva érezned magad. Ha valahányszor egy csekély nehézséggel találkozol, az elnyomottság érzelmébe zuhansz és stagnálni kezdesz, nem lesz benned többé hajtóerő a kötelességed végzésére, és összeomlasz, az nem azt jelenti, hogy túlságosan is haszontalan és gyáva vagy? Milyen ember az, aki folyton elnyomva érzi magát? A haszontalan, gyáva emberek érzik gyakran elnyomva magukat” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (6.)). Miután elolvastam Isten szavait, nagy melegség töltötte el a lelkemet. Isten azt mondta, hogy amikor az emberek a kötelességüket végzik, vannak olyan időszakok, amikor összezavarodhatnak, hibázhatnak, vagy megszegik az alapelveket, mert nem értik az igazságot. Így ha problémák merülnek fel, amelyek veszteségeket okoznak a munkában, vagy ha az embereket megmetszik, ezek mind normális dolgok, amiket helyesen kell kezelni. A kulcs az, hogy a kudarcokból vonjuk le a tanulságokat, gondolkodjunk el magunkon, tartsunk bűnbánatot, és változtassunk. Ha a munkában okozott veszteségeket a romlott beállítottságok szerinti viselkedés okozza, akkor az igazságot kell keresnünk, hogy feloldjuk ezeket a romlott beállítottságokat. Ha a munkánk a készségek hiánya miatt eredménytelen, gyorsan el kell sajátítanunk azokat, vagy konzultálnunk kell egy képzettebb személlyel. Ha valaki pusztán az ilyen eltérések vagy hibák megjelenése miatt úgy gondolja, hogy ezek felfedték őt, ezért negatívvá válik és ítéleteket hoz magáról, és még a kötelességeit sem hajlandó végezni, az azt mutatja, hogy az illető ostoba és gyenge. Elgondolkodtam a Rose kiválasztásával kapcsolatos problémákon, és rájöttem, hogy túlságosan foglalkoztatott a saját hírnevem és státuszom. A Shelley-vel való együttműködés ideje alatt, mivel úgy éreztem, hogy mindenhol háttérbe szorulok, szerettem volna önállóan elvégezni egy feladatot, hogy bebizonyítsam, hogy van bennem némi munkaképesség. Ezért az öntözőcsoport vezetőjének kiválasztásakor, bár nyilvánvalóan nem vettem figyelembe az alapelveket, és nem volt tisztánlátásom, mégis kijelöltem Rose-t a saját elképzeléseim szerint, mivel féltem, hogy ha megkérdezem a testvéreket, azt gondolhatják, hogy tényleg alkalmatlan vagyok, hiszen még egy ilyen kis feladattal sem tudok megbirkózni. Hiányzott a tisztánlátásom az emberek megítélésében, és nem követtem az alapelveket a kiválasztásuk és a foglalkoztatásuk során. Valójában Isten háza már régóta beszél arról, hogy az emberek kiválasztása és foglalkoztatása során konzultáljunk azokkal, akik ismerik a hátterüket, hogy biztosak lehessünk abban, hogy a kiválasztottak felelősségtudattal és megfelelő képességekkel rendelkeznek, mielőtt kiképeznénk őket, és hogy ha problémát fedezünk fel egy személlyel kapcsolatban, azt azonnal ki kell vizsgálnunk, hogy megértsük a helyzetet. Ha nem látunk tisztán, akkor olyasvalakinél kell keresnünk, aki érti az igazságot. Csak így tudjuk pontosabban kiválasztani és alkalmazni az embereket. Én azonban a hiúságom és a státuszom védelme érdekében Rose-t a saját elhatározásom szerint léptettem elő. Önkényesen cselekedtem, és súlyos felelőtlenséget tanúsítottam a munka iránt. Most, hogy a munka késedelmet szenvedett, gyorsan ki kell találnom, hogyan oldhatnám meg a problémát ahelyett, hogy átadom magam a csüggedésnek, és leírom magam. Ezzel csak kibújtam a felelősség alól. Mennyire önző voltam!

Egy összejövetelen elolvastam Isten szavainak egy passzusát, amely nagy segítségemre volt. Mindenható Isten azt mondja: „Ha eltökélt ember vagy, ha a felelősségeket és a kötelezettségeket, amelyeket az embereknek viselniük kell, azokat a dolgokat, amelyeket a normális emberi mivolttal rendelkező embereknek el kell érniük, és azokat a dolgokat, amelyeket a felnőtteknek véghez kell vinniük, a törekvéseid célkitűzéseként és céljaiként tudod kezelni, és ha vállalni tudod a felelősségeidet, akkor nem számít, milyen árat fizetsz és milyen fájdalmat viselsz el, nem fogsz panaszkodni, és amíg felismered, hogy ez Isten követelménye és szándéka, képes leszel elviselni bármilyen szenvedést és jól végezni a kötelességedet. Akkor más lesz a lelkiállapotod; békét és stabilitást fogsz érezni a szívedben, és megtapasztalod az élvezetet. Látod, ha az emberek normálisan tudják végezni a kötelességeiket, fel tudják vállalni Isten megbízatását és rá tudnak lépni a helyes útra az életben, békét és örömöt éreznek a szívükben, és megtapasztalják a stabilitást és az élvezetet. Ha ráadásul képesek az igazságra törekedni és elérni azt a pontot, amikor az alapelvek szerint cselekednek és jól végzik a kötelességeiket, akkor átmentek némi változáson. Az ilyen embereknek van lelkiismeretük és józan eszük; egyenes emberek, akik bármilyen nehézséget le tudnak küzdeni, és bármilyen feladatot képesek felvállalni. Ők Krisztus jó katonái, megkapták a kiképzést, és semmilyen nehézség nem győzheti le őket. Mondd csak, jó dolog így viselkedni? (Igen, az.) Az ilyen embereknek van elhatározásuk; bármilyen nehézséggel is találkoznak, képesek eleget tenni a felelősségüknek. Vajon akkor is elnyomottnak éreznék magukat, amikor nehézségekkel találkoznak? (Nem.) Akkor hogyan oldódik meg az elnyomottságérzésük, hogy az többé ne gyötörje őket? (Az igazság megértésével és a saját romlott beállítottságuk megismerésével kiszabadulnak az elnyomottság irányítása alól.) Így van, ez az igazság megértése és a megfelelő munkával való törődés kezdete. [...] Ha egy ember megérti az igazságot, képes a megfelelő munkájával foglalkozni és a helyes utat követni, és így ez az elnyomottságérzés nem fog feltámadni. Még ha ez az érzés különleges körülmények miatt alkalmanként fel is támad bennük, az csak egy múló hangulat lesz. Ez azért van, mert az igazság keresésére és gyakorlására összpontosítanak, így még ha azok a negatív érzelmek alkalmanként meg is jelennek, el fognak tűnni. Ennek eredményeképpen egy ilyen ember nem lesz gyakran az elnyomottság érzésének csapdájában. Más szóval, téged egyáltalán nem fog gyötörni az elnyomottság érzése. Lehet, hogy átmeneti rossz hangulatokat tapasztalsz, de nem fogsz csapdába esni bennük, és nem leszel képtelen kikerülni belőlük. Ez az igazságra való törekvés fontossága. Ha arra törekszel, hogy a megfelelő munkáddal foglalkozz, ha viseled azokat a felelősségeket, amelyeket a felnőtteknek viselniük kell, és ha a törekvésed mögött álló szempont helyes, és pozitív életmódod van, akkor nem fognak benned negatív érzelmek kialakulni, és nem fog behálózni az elnyomottság érzése” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (5.)). Isten szavainak elolvasása után nagyon elszégyelltem magam. Isten szavaiból megértettem, hogy a felnőttek és azok, akik a megfelelő munkát végzik, a megfelelő dolgokon gondolkodnak. Mindennap a kötelességeikkel kapcsolatos dolgokon jár az eszük, például azon, hogy hogyan végezzék jól a kötelességeiket, milyen problémák vannak még azokkal kapcsolatban, hogyan végezhetnék jobban a munkájukat és így tovább. Még ha van is néhány eltérés vagy hiba a kötelességeikben, és esetleg akadályokkal szembesülnek, és egy időre elgyengülnek vagy elcsüggednek, nem ragadnak bele a negatív érzésekbe, hanem inkább aktívan keresik az igazságot, hogy megoldják a problémáikat. Most azonban olyan voltam, mint egy haszontalan ember, aki képtelen felelősséget vállalni. Néhány akadállyal szembesülve negatív lettem, és feladtam, egy szemernyi lelkierő nélkül, amivel egy felnőttnek rendelkeznie kellene. Ráadásul ez azt is leleplezte, hogy az utóbbi időben mennyire nem törődtem azzal, amivel foglalkoznom kellett volna. Mióta elvállaltam a gyülekezeti munkát, látva, hogy a nővér, akivel együtt dolgoztam, több szempontból is jobb nálam, úgy éreztem, hogy a képességem hiányos, és hogy nem értékelnek. Szóval nagyon reméltem, hogy lesz lehetőségem bizonyítani a képességeimet. Amikor a vezetőnk összejöveteleket tartott, folyamatosan figyeltem az arckifejezéseit, és a hangneméből próbáltam megítélni, hogy értékel-e engem. Ha a vezető konkrétan megkért, hogy végezzek el valamilyen munkát, boldognak éreztem magam, úgy gondoltam, hogy értékel, és motivált voltam, hogy tegyem a kötelességeimet. De ha a vezető a fő feladatokat a nővértársamra bízta, alulértékeltnek éreztem magam. Amikor a hírnév és a státusz iránti vágyam kielégítetlen maradt, az szorongással töltött el. Miközben együttműködtem a testvérekkel, a gondolataim nem a kötelességeimre irányultak, hanem arra, hogy mennyire értenek egyet azzal, amit mondok. Néha, amikor megosztottam egy nézőpontot, és senki sem reagált rá, kellemetlenül éreztem magam. Ha pedig az enyémmel ellentétes javaslatokat tettek, még negatívabbá váltam, és megállapítottam, hogy túl gyenge a képességem, sőt, nem is voltam hajlandó részt venni a beszélgetésben. Különösen a Rose-zal kapcsolatos ügy kapcsán meggondolatlanul, a saját akaratom szerint cselekedtem, a tisztánlátás hiánya ellenére, és miután hibát követtem el, nem gondolkodtam el magamon, hanem átadtam magam a negatív érzéseknek, és le akartam mondani. Mindez azért történt, mert nem a megfelelő munkára figyeltem a kötelességeim végzése során, hanem mindig a hírnevet és a státuszt hajszoltam. A szemeim és a gondolataim semmi másra nem irányultak, csak a hírnevemre és a státuszomra. Amikor nem vívtam ki az emberek csodálatát, negatív és lehangolt lettem, és még a gyülekezeti munkát is félretettem. Így egyáltalán nem tudtam jól végezni a kötelességemet. Ez a hozzáállás tényleg undort váltott ki Istenből. Eszembe jutott, hogy Isten azt mondta: „Különösen azok, akik most Isten házában végzik a kötelességüket, az evangélium hirdetésével és az Istenről való tanúságtétellel vannak elfoglalva – azon gondolkodnak, hogyan végezzék jól a kötelességüket, szóval hogyan érezhetnék magukat elnyomottnak? Ezért azok a megnyilvánulások, amelyeket egyes emberek mutatnak, hogy elnyomottnak érzik magukat, rossz hangulatba kerülnek és csüggedésbe süllyednek, amikor valami egy kicsit nem az ő szájuk íze szerint alakul, mind abból fakadnak, hogy egész nap tétlenségben, teli hassal élnek, és semmin sem gondolkodnak komolyan, és egyáltalán nem keresik az igazságot” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (5.)). Látva, hogy a körülöttem lévő testvérek mindannyian a kötelességeikkel vannak elfoglalva, miközben engem csak a hírnevem és a státuszom miatti aggodalmak foglalkoztatnak, nem keresem az igazságot, hogy megoldjam ezeket a problémákat, hanem egyre negatívabbá és ellenállóbbá válok, rájöttem, hogy nem olyan ember vagyok, aki az igazságra törekszik. Különösen, amikor arra gondoltam, hogy Shelley megemlítette, hogy a rábízott evangelizációs munka eredményei nem jók, hogy mindenki nehézségekkel küzd, és hogy nagyon reméli, hogy szívvel-lélekkel együttműködve, közös erővel le tudjuk győzni ezeket a nehézségeket, akkor a lelkem mélyén nagy bűntudatot és szorongást éreztem. Isten úgy alakította ki a környezetet számunkra, hogy közösen együttműködve vállaljunk felelősséget a gyülekezeti munkáért, de én ahelyett, hogy arra koncentráltam volna, hogyan végezzem jól a kötelességeimet, elmerültem a kicsinyes gondolataimban, negatív és visszahúzódó lettem, és le akartam mondani. Az emberi mivoltom tényleg hiányos volt! Imádkoztam Istenhez: „Istenem, túlságosan önző vagyok. Annyi nehézség van most a gyülekezeti munkában, én mégsem a megfelelő ügyekkel törődtem, hanem mindennap a nővértársammal versengtem. Amikor nem sikerült jobbnak lennem nála, negatív lettem. Legbelül egy pöcegödörnek érzem magam, akiből hiányzik minden pozitív törekvés. Nemcsak én szenvedek emiatt, hanem a gyülekezeti munkát is késleltetem. Most már rájöttem a problémáimra. Bár a képességem nem túl jó, mindent meg kell tennem, hogy együttműködjek és harmonikusan összedolgozzak a nővéremmel. Az lenne a legkevesebb, hogy a hozzáállásommal ne hátráltassam a munkát. Kérlek, vizsgáld meg a szívemet; készen állok a bűnbánatra!” Ezután aktívabban álltam hozzá a kötelességeim végzéséhez. Elkezdtem kezdeményezően megbeszélni és megoldani a munkával kapcsolatos problémákat Shelley-vel. Néhány nehéz feladat esetében, amelyektől korábban féltem, imádkoztam Istenhez, és a lehető legnagyobb mértékben részt vettem bennük. Amikor nehézségeket vettem észre mások kötelességeiben, ha nem tudtam sok segítséget nyújtani, kerestem valakit, aki megértette az igazságot, hogy működjön együtt azok megoldásában. Néha még akkor is, ha a vezető kifejezetten Shelley-t bízta meg egy feladat követésével anélkül, hogy megemlítette volna a nevemet, ha Shelley kommunikált velem, én is részt vettem, és javaslatokat tettem, nem törődve azzal, hogy a vezető észreveszi-e, vagy sem. Gyakoroltam, hogy Isten előtt tegyek dolgokat, arra összpontosítva, hogy minden feladatot lelkiismeretesen elvégezzek, és hittem abban, hogy a kulcs az, ha gyakorlom az igazságot, és eleget teszek Istennek. Amikor tudatosan fellázadtam a saját szándékaim ellen, és a szívemmel mindennap a kötelességeim felé fordultam, állhatatosnak éreztem magam, és kezdtem egy kicsit kijönni a negatív érzésekből.

Aztán egyszer megmetszettek, és visszacsúsztam a negatív érzésekbe. Akkoriban a vezető megkért, hogy rendszerezzek néhány anyagot. Tapasztalat híján a testvérekkel közösen végeztem el ezt a feladatot. Miután elkészültünk a tervezettel, a vezető elolvasta, és jónak találta azt, de azt javasolta, hogy egyes helyeken egészítsük ki néhány részlettel. Örültem, amikor láttam, hogy nincsenek nagy problémák, úgy gondoltam, hogy ez egy jól elvégzett feladat, könnyű lesz kiegészíteni, és elegendő lesz egy kevés további tartalmat hozzáadni. Ezért nem vállaltam közösséget a testvérekkel az alapelvekről. Meglepő módon a kiegészítések után a vezető úgy vélte, hogy az új tartalom terjengős és összefüggéstelen, és ront az anyagon. Megkérdezte, hogy alaposan átgondoltuk-e, és világosan megértettük-e, hogy mi a probléma. Ezután másokat kért meg, hogy rendszerezzék újra az anyagokat. Ezt hallva megdöbbentem: „Jól akartam csinálni, hogyhogy ez lett a vége?” Elgondolkodtam a dolgon, és úgy éreztem, hogy ezt most is a gyenge képességem és az igazság sekélyes megértése okozta. Azt hittem, hogy néhány általános ügyet el tudok intézni, de amikor olyan feladatra került sor, amely az igazság megértését igényelte, nem voltam képes rá. Most nem arról volt szó, hogy szándékosan vissza akartam volna lépni; a szándék tényleg megvolt bennem, de a hozzáértésem hiányzott. Ezt követően vonakodtam együttműködni a munkában. Mindig, amikor észrevettem néhány problémát a munkában, szerettem volna jelezni őket, de aztán visszakoztam, mert azt gondoltam: „A gyenge képességemmel ki tudom egyáltalán szűrni a problémákat? Képes vagyok én erre a munkára? Gyenge képességem van, és nem vagyok alkalmas arra, hogy felismerjem a dolgokat, különben a munka nem lett volna ilyen rosszul elvégezve; úgyhogy jobb, ha nem mutatok rá mások problémáira.” Ennek következtében visszasüllyedtem a negatív érzésekbe, és passzívvá váltam a kötelességeimben, állandóan aggódtam a jövőm és a kilátásaim miatt, és képtelen voltam lecsendesíteni a szívemet.

Egészen addig, amíg egy összejövetelen elolvastam Isten szavainak egy részletét, ami elősegítette az állapotom javulását. Mindenható Isten azt mondja: „Mindazok az apróságok vagy nagy dolgok, amelyek nap mint nap felmerülnek, amelyek megingathatják az elhatározásodat, beköltözhetnek a szívedbe, vagy korlátozhatnak a kötelességed végzésében és korlátozhatnak az előrehaladásban, gondos kezelést igényelnek, és alaposan meg kell vizsgálnod őket, és keresned kell az igazságot. Ezek mind olyan problémák, amelyeket tapasztalás közben kell megoldanod. Egyesek negatívvá válnak, panaszkodnak és feladják a munkájukat, amikor nehézségekbe ütköznek, és képtelenek arra, hogy talpra álljanak minden egyes kudarc után. Az ilyen emberek mind bolondok, akik nem szeretik az igazságot, és még egy életen át tartó hittel sem nyernék el azt. Hogyan is tarthatnának ki az ilyen ostobák a végsőkig? Ha tízszer megtörténik veled ugyanaz a dolog, de te semmit sem profitálsz belőle, akkor középszerű, haszontalan ember vagy. Az éles eszű emberek és azok, akik igazi képességgel rendelkeznek, akiknek van lelki megértésük – ők keresik az igazságot. Ha tízszer megtörténne velük valami, akkor ezek közül talán nyolc esetben képesek lennének némi megvilágosodásra jutni, tanulni valamit az esetből, megérteni valamennyi igazságot és előrehaladni. Amikor egy ostoba embert – akinek nincs lelki megértése – tízszer ér utol valami, az egyszer sem válik életének hasznára, egyszer sem változtatja meg őt, és egynek a hatására sem látja meg a csúfabbik arcát, és ezzel számára mindennek vége. Minden alkalommal elbukik, amikor valami történik vele, és minden alkalommal szüksége van valakire, aki támogatja és noszogatja őt, amikor elbukik. Támogatás és noszogatás nélkül képtelen talpra állni, és minden alkalommal, amikor valami történik, fennáll a veszélye, hogy elbukik és lealacsonyodik. Vajon nem ez a vég számára? Van-e bármi indoka az ilyen haszontalan emberek megmentésének? Isten üdvössége az emberiség számára azok üdvössége, akik szeretik az igazságot, az emberiség azon részének az üdvössége, amely akarattal és elszántsággal rendelkezik, és amely szívében vágyakozik az igazság és igazságosság után. Az ember elszántsága a szívének az a része, amely az igazságosság, a jóság és az igazság után vágyakozik, és amely lelkiismerettel rendelkezik. Isten ezt a részét menti meg az embereknek, és ezáltal Ő megváltoztatja romlott beállítottságukat, hogy képesek legyenek megérteni és elnyerni az igazságot, hogy megtisztuljon romlottságuk, és átalakuljon az életfelfogásuk. Ha nincsenek meg benned ezek a dolgok, akkor nem lehet megmenteni téged. [...] Egyesek úgy érzik, hogy a képességük túl szegényes és nincs felfogóképességük, ezért ítéleteket mondanak maguk felett. Úgy érzik, hogy bármennyire is törekednek az igazságra, nem lesznek képesek megfelelni Isten követelményeinek, és bármennyire is igyekeznek, ők már csak ilyenek. Mindig negatívak. Ennek eredményeként még évekig tartó Istenbe vetett hit után sem nyertek el semmi igazságot. Anélkül, hogy erőfeszítést tennél az igazságra való törekvés érdekében, azt mondod, hogy a képességed túl szegényes, lemondasz magadról, és mindig negatív állapotban élsz. Ennek eredményeként nem érted meg az igazságot, amelyet meg kellene értened, és nem gyakorlod az igazságot, amelyet képes vagy gyakorolni – hát nem te tartod vissza saját magad? Mindig azt mondod, hogy a képességed szegényes és nem üti meg a mércét – hát nem a felelősség elkerülése és hárítása ez? Ha tudsz szenvedni, megfizetni az árat, és elnyerni a Szentlélek munkáját, akkor biztosan képes leszel megérteni néhány igazságot és belépni némi valóságba. Ha nem tekintesz Istenre vagy nem hagyatkozol Rá, és lemondasz magadról anélkül, hogy bármilyen erőfeszítést tennél vagy megfizetnéd az árat, és egyszerűen megadod magad, akkor semmirekellő vagy, és egy szikrányi lelkiismeret és józan ész sincs benned. Függetlenül a képességedtől, amíg van benned egy kis lelkiismeret és józan ész, szorgalmasan jól kell végezned a kötelességedet, és véghez kell vinned a küldetésedet. Szökevénynek lenni szörnyű lázadó cselekedet; amikor egy ember elárulta Istent, az menthetetlen. Az igazságra való törekvés szilárd akaratot követel, és azok az emberek, akik túl törékenyek és túl sok bennük a negativitás, semmit sem fognak elérni. Nem lesznek képesek mindvégig hinni Istenben, és még kevesebb remény van számukra, hogy elnyerjék az igazságot, és elérjék a beállítottságbeli átalakulást. Csak azok nyerhetik el azt és lehetnek Isten által tökéletesítve, akik törekszenek az igazságra, és van bennük eltökéltség” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). Miután elolvastam Isten szavait, magamra vonatkoztattam őket. Rájöttem, hogy amikor visszaesésekkel és kudarcokkal szembesülök, mindig különösen törékeny és negatív vagyok, úgy érzem magam, mint egy összegyűrt papírdarab. Első reakcióként mindig azt gondoltam: „Intézzék el mások” vagy „Én túl gyenge képességű vagyok”, aztán másokra hárítottam a feladat megoldását. Így úgy tűnt, mintha értelmes lennék, és lenne önismeretem, de valójában csak behatároltam magam, és lemondtam magamról. Ez azt mutatta, hogy nem fogadtam el és nem szerettem az igazságot. Amikor akadályokkal és kudarcokkal szembesülünk, Isten azt akarja, hogy keressük az igazságot, hogy megoldjuk a problémákat, és előrelépjünk. Isten az akaratunkon és az igazságosság utáni vágyakozásunkon keresztül tökéletesít minket. Az igazságot szerető és jó képességű emberek kezdeményezőek. Jók a kudarcokból származó tapasztalatok összegzésében, a hiányosságaik vizsgálatában, és keresés útján képesek megérteni bizonyos igazságokat, szert tenni bizonyos mértékű önismeretre, és haladni az életben. Ezúttal, amikor metszést éltem át, nem elemeztem a kudarcom okait, hanem kifogásokat kerestem. Úgy éreztem, nem azért történt, mert nem akartam jól teljesíteni, inkább az okozta, hogy a gyenge képességem miatt annyi gondot okozott a kötelességeim végzése. A rejtett értelme az volt, hogy a képességeimhez mérten mindent megtettem, így nincs min elgondolkodnom. De közelebbről megvizsgálva, tényleg igaz volt, hogy egyáltalán nem voltak problémáim? Amikor a vezető rámutatott, hogy az anyagok hiányosak, nem gondolkodtam el, nem kerestem, hanem egy rakás felesleges tartalmat adtam hozzá a saját fantáziám alapján, így az átdolgozott anyagok túlságosan hosszúak és semmitmondóak lettek. Nem kerestem az alapelveket, és nem gondolkodtam azon, hogyan érhetnék el jobb eredményeket; csak mechanikusan követtem a szabályokat. A kötelességvégzésem ebben a megközelítésben csak gépies munkavégzés volt. Gyorsan összegeznem és korrigálnom kellene a szemléletmódomat. A képességem eleve hiányos volt, és ha még a kezdeményezőkészség is hiányozna belőlem, és nehézségek esetén passzívan meghátrálnék, akkor nehezen tudnék fejlődni.

Később eltöprengtem azon, hogy miért akarok mindig menekülni, amikor akadályokkal és kudarcokkal szembesülök. Hosszas gondolkodás után rájöttem, hogy ez azért van, mert túlságosan aggódom a hírnevem és a státuszom miatt, és az út, amelyen az Istenbe vetett hitemben járok, nem helyes. Eszembe jutott egy passzus, ahol Isten az antikrisztusokat boncolgatja. Isten szavaiban ez áll: „Az, ahogyan az antikrisztusok dédelgetik a hírnevüket és a státuszukat, túlmegy az átlagos emberek hasonló viselkedésén, és valami olyasmi, ami a beállítottságuk lényegében van; nem egy ideiglenes érdeklődés vagy a környezetük átmeneti hatása – az életükben, a zsigereikben lévő valami, így tehát a lényegük. Ez azt jelenti, hogy mindenben, amit az antikrisztusok tesznek, az első megfontolásuk a saját hírnevük és státuszuk, semmi más. Az antikrisztusoknak a hírnév és a státusz az életük és a cél, amire életük során törekednek. Mindenben, amit tesznek, ez az első szempontjuk: »Mi történik majd a státuszommal? És a hírnevemmel? Ha ezt teszem, azzal jó hírnevet szerzek magamnak? Vajon emelni fogja a státuszomat az emberek fejében?« Ez az első dolog, amire gondolnak, ami kellőképp bizonyítja, hogy az antikrisztusok beállítottságával és lényegével bírnak – és ezért tekintenek így a dolgokra. Azt lehet mondani, hogy az antikrisztusok számára nem holmi plusz követelmény a hírnév és a státusz, és még kevésbé olyan dolgok, amelyek külsődlegesek számukra, amelyek nélkül ellennének. Ezek részei az antikrisztusok természetének, a zsigereikben, a vérükben vannak, velük született dolgok. Az antikrisztusok nem közömbösek aziránt, hogy van-e hírnevük és státuszuk; nem ez a hozzáállásuk. Akkor mi a hozzáállásuk? A hírnév és a státusz szorosan kapcsolódik a mindennapi életükhöz, a naponkénti állapotukhoz, ahhoz, hogy mire törekednek napi szinten. Az antikrisztusok számára a státusz és a hírnév az élet. Nem számít, hogyan élnek, nem számít, milyen környezetben élnek, nem számít, milyen munkát végeznek, nem számít, mire törekednek, mik a céljaik, mi az életük iránya, minden a jó hírnév és a magas státusz körül forog. Ez a cél pedig nem változik; soha nem tudják az ilyen dolgokat félretenni. Ez az antikrisztusok valódi arca és lényege” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Kilencedik tétel (Harmadik rész)). Isten azt mondja, hogy az antikrisztusok többre tartják a hírnevüket és a státuszukat, mint a normális emberek, a hírnévre és státuszra való törekedés végigkíséri az életüket, és az minden cselekedetük kiindulópontja és célja. Amikor az emberek felnéznek rájuk, és dicsérik őket, motiváltak a kötelességvégzésre, és bármit hajlandóak megtenni. De amint elveszítik az emberek csodálatát, negatívvá és hanyaggá válnak, sőt úgy érzik, hogy értelmetlen hinniük Istenben, és végezniük a kötelességeiket. A törekvés mögötti nézőpontom megegyezett az antikrisztusokéval. Amikor a véleményemet mindenki elismerte és el tudta fogadni, akkor képes voltam magamtól is dolgozni. Amikor azonban a nővért, akivel együtt dolgoztam, értékelték, engem pedig mindig mellőztek, nagyon elveszettnek és levertnek éreztem magam, elvesztettem a motivációmat a kötelességeimben. Amikor további kudarcokkal szembesültem és feltárultam, még jobban megítéltem magam úgy, mint akinek gyenge a képessége és alkalmatlan a munkára, és el akartam menekülni. Mindig azt hittem, hogy azért akartam lemondani, mert tényleg alkalmatlan voltam erre a munkára, és hogy ez azt mutatta, hogy van önismeretem, de valójában azért volt, mert túl sokra tartottam a hírnevemet és a státuszomat. Tudtam, hogy ez a kötelesség megnehezítené számomra, hogy magasra emelt fővel járjak, és ha folytatnám, valószínűleg még sokszor kudarcot vallanék és lelepleződnék, és mások teljesen átlátnának rajtam. Ezért egy egyszerűbb kötelességre akartam váltani, hogy megőrizzem a hírnevemet és a státuszomat. Egész idő alatt, akár azt kellett kiválasztanom, hogy milyen kötelességet végezzek, akár azt, hogy hol tanuljak vagy dolgozzak, elsősorban az érdekelt, hogy jó színben tűnök-e majd fel, és ki tudok-e emelkedni a többiek közül. Amikor főiskolára jelentkeztem, volt egy jó szakot kínáló egyetem és egy másik, egy viszonylag gyengébb szakkal. Az utóbbi tanárai azonban többször is hívtak, hogy jelentkezzek, és úgy éreztem, hogy ott megbecsülnének. Végül a gyengébb szakot kínáló egyetemet választottam. Az egyetem ideje alatt ugyanez volt a helyzet. Azokba a tantárgyakba fektettem energiát, ahol a tanárok értékeltek, és kerültem azokat a tárgyakat, ahol nem méltányoltak. Egész életemben aszerint ítéltem meg dolgokat, hogy hozhatnak-e hírnevet és státuszt számomra. Azokat a helyeket kedveltem, ahol megbecsültek, és kitűnhettem, és kerültem azokat, ahol elhanyagoltak vagy megaláztak. Most rájöttem, hogy a hírnév és a státusz iránti aggodalmam mélyen gyökerezik, és teljesen belém ivódott, ezért állandóan ezt akartam védeni. Most például világosan tudtam, hogy vezetőnek lenni azt jelenti, hogy sokszor felfednek és megmetszenek, ami jótékonyan hat az igazság alapelveinek megértésére és az életbe való belépésemre. A hírnevem és a státuszom megőrzése érdekében azonban még az is megfordult a fejemben, hogy feladom a kötelességemet. Beláttam, hogy a hírnevet és a státuszt többre értékelem, mint az igazságot, és felfedtem magamban az igazságtól való idegenkedés beállítottságát. Ha továbbra is így törekednék, mit nyernék végül? Nem gyakorolnám a készségeimet, és nem kerülnék közelebb az életbe való belépésemhez se, és végső soron csak egy haszontalan ember lennék, akit Isten utál és kiiktat. Ekkor jöttem rá, hogy a hírnév és a státusz hajszolása zsákutcához vezet, és hogy keresnem kell az igazságot, és el kell engednem a hírnév és a státusz hajszolását, hogy kitörhessek ebből az állapotból.

Később elolvastam Isten szavainak egy részletét, és megtaláltam az utat a gyakorláshoz. Mindenható Isten azt mondja: „Mi legyen az elsődleges fókusz az Istenben való hitben? Nem számít, hogy a képességetek magas vagy alacsony, hogy van-e lelki megértésetek, vagy hogy milyen metszéssel néztek szembe – ezek egyike sem a legfontosabb. Akkor mi most a legfontosabb dolog? Az, hogy hogyan léptek be az igazságvalóságba. Ahhoz, hogy ezt megtegye, mi a legalapvetőbb dolog, amivel egy embernek rendelkeznie kell? Őszinte szívvel kell rendelkeznie. És mik az őszinte szív birtoklásának megnyilvánulásai? Amikor dolgok történnek veletek, nem viselkedtek ravasz módon, nem veszitek figyelembe a saját érdekeiteket, nem áskálódtok mások ellen, és nem viselkedtek csalárdul Istennel. Ha megpróbálod becsapni Istent és nem vagy őszinte Iránta, akkor teljesen véged van, és Isten nem fog megmenteni téged, mi értelme van tehát az igazság megértésének? Lehet, hogy van lelki megértésed, jó a képességed, ékesszóló vagy, gyorsan felfogod a dolgokat, és képes vagy következtetéseket levonni, valamint megérteni bármit, amiről Isten szavai beszélnek, de csalárdul viselkedsz Istennel, amikor dolgok történnek veled. Ez egy sátáni beállítottság, és nagyon veszélyes. Nem számít, milyen jó a képességed, haszontalan. Isten nem fog akarni téged; azt fogja mondani: »Meglehetősen ékesszóló vagy, jó a képességed, gyors észjárású vagy, és van lelki megértésed, de van egy probléma – nem szereted az igazságot.« Ha egy ember nem szereti az igazságot, az bajt jelent – Isten nem fogja akarni őt. Ha egy embernek nincs jó szíve, akkor tönkrement. Pontosan olyan ez, mint egy autó, amely kívülről jól karbantartottnak tűnik, de a motorja elromlott, így teljesen leselejtezik. Az emberek is ilyenek: Nem számít, milyen jónak tűnik a képességed kívülről, milyen éles eszű, ékesszóló vagy rátermett vagy, vagy milyen jól kezeled a problémákat, mindez semmit sem ér. Nem ez a kulcsfontosságú. Akkor mi a kulcsfontosságú dolog, amit figyelembe kell venni? Az, hogy valakinek a szíve szereti-e az igazságot. Nem azt kell hallgatni, hogyan beszél, hanem azt kell nézni, amit tesz. Isten nem azt nézi, hogy mit mondasz vagy ígérsz az Ő színe előtt; azt nézi, hogy van-e igazságvalósága annak, amit teszel. Isten nem azt nézi, hogy milyen magasztosak, mélyrehatóak vagy grandiózusak a szavaid. Még ha valami apróságot teszel is, ha Isten látja az őszinteségedet minden mozdulatodban, azt fogja mondani: »Ez az ember őszintén hisz Bennem. Soha nem tett grandiózus kijelentéseket. Megmarad a helyén. Bár nem tett nagy hozzájárulást Isten házához, és gyenge képességű, mindenben, amit tesz, nagyon megalapozott, és van benne őszinteség.« Mit tartalmaz ez az »őszinteség«? Tartalmaz Isten iránti félelmet és alávetettséget, valamint igaz hitet és szeretetet – benne van minden, amit Isten látni akar. Ez a fajta ember nem feltétlenül olyan, akit mások nagyra tartanak; lehet olyan személy, aki vendéglátó, vagy aki hétköznapi kötelességet végez. Lehet, hogy mások számára jelentéktelen, nem hajtott végre semmilyen nagy hőstettet, és nincs semmije, ami miatt mások felnéznének rá, csodálnák vagy irigyelnék – lehet, hogy csak egy átlagos ember. És mégis birtokolja mindazt, amit Isten megkövetel, képes megélni azt, és képes felajánlani azt Istennek. Ez eleget tesz Istennek, és Ő nem akar semmi mást” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). Régebben nagy jelentőséget tulajdonítottam annak, hogy valaki rendelkezik-e képességgel és adottságokkal, azt hittem, hogy csak a jó képességű embereket lehet kiválóan használni Isten házában. Amikor ismételten feltárult az, hogy hiányos a képességem, és képtelen vagyok tisztán látni a dolgokat, negatívvá váltam, és behatároltam magam, még azokat a feladatokat sem tudtam elvégezni, amelyekre képes voltam. Miután elolvastam Isten szavait, megértettem, hogy a hívőknek nem arra kell összpontosítaniuk, hogy milyen szintű a képességük, hogy ékesszólóan tudnak-e beszélni, vagy vág-e az eszük – Isten nem ezeket értékeli. Istent az ember szíve érdekli, és az, hogy az illető őszinte szívvel fordul-e Isten és az egyház munkája felé. A képesség és az ékesszólás, amit Istentől kaptam, nem határozza meg, hogy képes vagyok-e jól végezni a kötelességeimet. Ha ékesszóló és munkaképes vagyok, de kibújok a kötelességeim alól, és a tényleges gyakorlás során tisztességtelenül cselekszem, akkor akármilyen jó is a képességem, Isten utál. Míg a képesség segíthet az embereknek abban, hogy jól végezzék a kötelességeiket, sokkal fontosabb az embernek az igazsághoz és a kötelességeihez való hozzáállása, az, hogy kezdeményező, igazságszerető szíve van-e, képes-e keresni az igazságot, amikor kudarcot vall, és felfedik őt, tanul-e a tapasztalataiból, és a fejlődésre törekszik-e az életében – Isten ezeket értékeli. A múltban néhány tehetséges, jó képességű személy is szolgált gyülekezetvezetőként, de sokan közülük nem végezték megfelelően a kötelességeiket. Egy idő után elmerültek a kényelemben, nem végeztek tényleges munkát, vagy a hírnévért és az előnyökért harcoltak, akadályozva ezzel a gyülekezet munkáját, és végül kiiktatták őket. Néhányan azonban jelentéktelen, tehetség nélküli, átlagos képességű embernek tűntek, mégis stabilan végezték a kötelességeiket, mindenben az alapelveket keresték, és haladást értek el a kötelességeik teljesítésében anélkül, hogy leváltották vagy kiiktatták volna őket. Ez azt mutatja, hogy Isten igazságos, és nem a képességük alapján mond ítéletet az emberekről, hanem azt értékeli, hogy követik-e és gyakorolják-e az igazságot, és hogy minden munkát megfontoltan és felelősségteljesen végeznek-e el. Miután ezt megértettem, a szívemben azt mondtam magamnak, hogy ezentúl a kötelességeimre kell összpontosítanom, és lelkiismeretesen kell dolgoznom, és amíg engem bíznak meg a munkával, addig becsületesen és felelősségteljesen kell végeznem azt, a tőlem telhető legnagyobb erőfeszítéssel, és gyakorlatias, megbízható embernek kell lennem, aki odafigyel a rábízott munkára.

Ezután elkezdtem arra figyelni, hogy minden kudarcból levonjam a tanulságokat, és megváltoztassam a szemléletemet minden alkalommal, amikor felfednek. Korábban, amikor kudarccal vagy metszéssel szembesültem, azt gondoltam: „Ó, a vezető biztosan átlátott rajtam”, vagy „Biztosan mindenki azt hiszi, hogy hiányos a képességem”. Amikor ebbe belesüllyedtem, nagyon elcsüggedtem. Később elkezdtem töprengeni azon, hogy miért fedtek fel, milyen problémákat fedezhetek fel magamról, és milyen hiányosságokat javíthatok ki. Ezzel az új szemlélettel jobban összpontosítottam a helyes dolgokra a szívemben. Később egy ideig egymás után többször is megmetszettek, néha azért, mert nem végeztem elég hatékonyan a feladatokat, néha azért, mert nem értettem meg az alapelveket a feladatok kezelésében, máskor pedig azért, mert egyoldalúan szemléltem egy adott kérdést, és hiányzott belőlem a helyes megértés. Ezért elgondolkodtam a problémáimon, és módszereket kerestem a munka hatékonyságának javítására, amennyiben ezek a készségeimhez kapcsolódtak, ha pedig a megértésről volt szó, akkor elgondolkodtam a saját problémáimon, megvizsgáltam, hogyan tért el a megértésem, majd olyan testvéreknél kerestem útmutatást, akik értették az igazságot, és tapasztalattal rendelkeztek. Amikor így gondolkodtam, a metszéshez való hozzáállásom javult. Bár néha most is előfordul, hogy elcsüggedek, már nem ragadok bele az érzésbe, a mindennapokban ez már nem terheli meg annyira az elmémet, miközben a kötelességeimet végzem, és képes vagyok normálisan megélni a megtapasztalt helyzeteket.

Visszagondolva erre az időszakra, amikor a negativitás csapdájába estem, és a szenvedésben és kimerültségben vergődtem, az Isten szavaiból kapott útmutatás nélkül nem tudtam volna magam mögött hagyni azokat a negatív érzéseket, tovább süllyedtem volna, eltávolodva Istentől, és még a jelenlegi kötelességeimet is elveszítettem volna. Szívből köszönöm Istennek, hogy a leggyengébb pillanataimban a körülöttem lévő embereken keresztül emlékeztetőket küldött nekem, a szavai által vezérelt engem, és segített, hogy magam mögött hagyjam ezt az érzést. Mostantól csak arra vágyom, hogy megállapodjak, és a legjobb tudásom szerint végezzem a kötelességeimet.