2022 júniusában a vezető azt mondta, hogy egy gyülekezetnél nemrég razziát tartott a KKP, és most az evangéliumi munkájuk nem hatékony, ezért azt akarta, hogy menjek oda felügyelőnek. Azt is megemlítette, hogy öt vagy hat evangéliumi munkást letartóztattak, és hogy gyorsan új munkatársakat kell kitanítani. Kissé aggódva így gondolkodtam: „Már vadászik rám a KKP, és kétszer majdnem el is fogtak. Ha odamegyek, és nyíltan dolgozni kezdek, vajon a rendőrség megfigyel és letartóztat majd? Ha letartóztatnak, megkínoznak, halálra vernek, vagy nem bírom ki a rendőrségi erőszakot és kényszerítést, és elárulom Istent, akkor az Istenbe vetett hitem útjának teljesen vége lesz.” Erre gondolva nem akartam belemenni. Bűntudatot érezve erre gondoltam: „Sok éve hiszek Istenben, de amikor arra kerül a sor, még mindig csak a saját érdekeimmel foglalkozom. Igazán lázadó vagyok! Nem óvhatom továbbra is a saját érdekeimet.” Így hát alávetettem magam.

Miután megérkeztem abba a gyülekezetbe, megtudtam, hogy az evangéliumi munka azért eredménytelen, mert az evangéliumi munkások mind a gyávaság állapotában élnek. Gyorsan megkerestem Isten néhány szavát, hogy beszélgessek a testvérekkel, segítve őket olyan igazságok megértésében, mint Isten hatalma, hogy az emberi élet és halál Isten kezében van, és hogy az evangélium terjesztése a mi küldetésünk. Miután ezt hallották, felismerték önzőségüket és alávalóságukat, bűntudatot éreztek, hajlandóak voltak megváltoztatni a dolgokat, és megfelelően együttműködni az evangéliumi munkában. Nagyon hálás voltam Istennek. Egy idő után az evangéliumi munka javult, és a testvérek hite megerősödött. Öt hónappal később azonban váratlanul újabb testvéreket nyomoztak ki és tartóztattak le. A nővért, aki az összejöveteleink vendéglátója volt, szintén kihallgatta a rendőrség. Ezután a vezető küldött egy levelet, amelyben közölte, hogy a munkatársakat, akikkel az utóbbi időben kapcsolatban álltam, mind letartóztatták, már én is veszélyben vagyok, és hogy gyorsan el kell mennem. Miután elolvastam a levelet, kissé pánikba estem, és erre gondoltam: „Az utóbbi időben szinte állandóan úton voltam ezekkel a munkatársakkal, miközben az evangéliumot terjesztettük. Most, hogy mindannyiukat letartóztatták, ha a rendőrség ellenőrzi a megfigyelések feljegyzéseit, biztosan megtalálnak engem. El kell bújnom! Nem hagyhatom, hogy a rendőrség elkapjon!” Arra gondoltam, hogy a rendőrség minden évben elment az otthonomba, hogy a hollétem felől kérdezősködjön, és arra, hogy ha ezúttal tényleg elkapnak, és nem tudok ellenállni a kínzásnak és a kényszernek, és elárulom Istent, akkor a végén nemcsak a testem lesz megbüntetve, hanem a lelkem is a pokolra kerül. Ezért úgy döntöttem, hogy mindenekelőtt az a legfontosabb, hogy elbújjak és megóvjam magam. Gyorsan átadtam az összes nyomonkövetési munkát a vezetőnek, és bár tudtam, hogy vannak lehetséges evangéliumi befogadók, akiknek szükségük van a prédikálásomra, és újonnan érkezettek, akiknek szükségük van az öntözésemre, ezeket a dolgokat kiszorítottam a tudatomból.

Később hallottam, hogy sok testvér terjesztette az evangéliumot és végezte a kötelességét, de én nem mertem hirdetni az evangéliumot, hogy tanúságot tegyek Istenről, mert féltem a letartóztatástól. Azt kérdeztem magamtól, hogy vajon nem a konkoly közé tartozom, amit a nagy megpróbáltatások felfedtek? Minél többet gondolkodtam rajta, annál feldúltabb lettem. Nem tudtam enni és aludni, és így tűnődtem: „Miért hiszek Istenben? Jelenleg szánalmas életet élek, hogy elkerüljem, hogy a rendőrség letartóztasson, és egy olyan időszakban, amikor az evangélium terjesztésére van szükség, nem cselekszem, és nem teszek tanúságot. Valóban elhanyagolom a kötelességemet!” Isten e szavait olvastam: „Amire most vágyom, az a hűséged és alávetettséged, a szereteted és bizonyságtételed. Még ha ebben a pillanatban nem is tudod, hogy mi a bizonyságtétel vagy mi a szeretet, akkor is hozd Elém mindenedet, és add át Nekem az egyetlen kincsedet, amid van: a hűségedet és az alávetettségedet. Tudnod kell, hogy a tanúságtétel arról, hogy legyőzöm a Sátánt, az ember hűségében és alávetettségében rejlik, ahogyan a tanúságtétele annak is, hogy teljesen meghódítom az embert. A Belém vetett hited kötelessége, hogy tanúságot tegyél Rólam, hogy hűséges legyél Hozzám és senki máshoz, és hogy mindvégig engedelmes legyél. Mielőtt munkám következő lépését megkezdeném, hogyan fogsz tanúságot tenni Rólam? Hogyan leszel hűséges Hozzám és veted alá magad Nekem? Minden hűségedet a feladatodnak szenteled-e, vagy egyszerűen feladod? Aláveted-e inkább magad minden rendelkezésemnek (még akkor is, ha az halál vagy pusztulás lenne), vagy inkább elmenekülsz félúton, hogy elkerüld fenyítésemet? Azért fenyítelek meg téged, hogy tanúságot tegyél Rólam, és hűséges, valamint Nekem alávetett légy. Mi több, a mostani fenyítés azért van, hogy kibontakoztassa munkám következő lépését, és hogy a munka akadálytalanul haladhasson. Ezért arra biztatlak, hogy légy bölcs, és ne kezeld sem az életedet, sem a létezésed jelentőségét értéktelen homokként. Tudhatod-e pontosan, hogy mi lesz az Én eljövendő munkám? Tudod-e, hogyan fogok dolgozni az eljövendő napokban, és hogyan fog kibontakozni a munkám? Tudnod kellene, milyen jelentőséggel bír a munkámmal kapcsolatos tapasztalatod, és ezen túlmenően a Belém vetett hited” (Az Ige, 1. kötet – Isten megjelenése és munkája. Mit tudsz a hitről?). Isten szavai hirtelen felébresztettek. Így igaz, Isten az emberek hűségét és alávetettségét akarja, és a Sátán legyőzése szintén megköveteli az emberek hűségét. De miután megtudtam, hogy a munkatársaimat letartóztatták, aggódtam, hogy a rendőrség ellenőrizni fogja a megfigyelések feljegyzéseit, és megtalál, ezért a saját biztonságomra való tekintettel elbújtam, és aggodalom vagy felelősségérzet nélkül félredobtam az evangélium lehetséges befogadóit. A veszedelem nagyon nagy lett, de az evangélium néhány lehetséges befogadója még nem hallott Isten evangéliumáról, az újonnan érkezők még nem vertek gyökeret, és fennállt a veszélye, hogy lemorzsolódnak, én mégis minden aggodalom nélkül magukra hagytam őket. Valóban méltatlan voltam a bizalomra. Mindig azt mondtam, hogy hűségesnek kell lennem Istenhez, de amikor szembesültem a tényekkel, fel lettem fedve. Amit korábban mondtam, hazugság volt, hogy becsapjam Istent. Isten olyan embereket akar, akik képesek figyelni az Ő szavaira, és olyanokat, akik mindig hűségesek tudnak lenni Istenhez, de én felhagytam a kötelességemmel, és elbújtam, amikor egy kis veszéllyel szembesültem, nem törődve azzal, hogy az újonnan érkezettek életére hatással lesz-e. Láttam, hogy a megpróbáltatások és próbatételek idején nem volt bennem hűség és tanúságtétel. Nagy csalódást okoztam Istennek! Jóbra gondoltam, akinek hatalmas vagyonát egy éjszaka alatt elrabolták, akit kelések borítottak el, és akit még a felesége is arra buzdított, hogy hagyja el Istent, mégis inkább magát átkozta, minthogy Istent hibáztassa az ilyen testileg és lelkileg fájdalmas megpróbáltatások közben, és szilárdan megállt a tanúságtételében, végül megszégyenítve és legyőzve a Sátánt. Ábrahámra is gondoltam, aki saját maga emelte fel a kést, hogy megölje a fiát, és felajánlja Istennek, megmutatva ezzel az Istennek való abszolút alávetettségét. Hozzá képest nekem sem hűségem, sem alávetettségem nem volt. Meg kellett térnem Istenhez, követnem kellett a példájukat, és még ha el is vesztem az életemet, szilárdan meg kellett állnom a bizonyságtételemben, és meg kellett szégyenítenem a Sátánt. Ezeket a dolgokat észben tartva hitet és erőt nyertem, és gyorsan írtam a vezetőnek arról, hogy átmehetnék egy másik gyülekezetbe evangéliumot terjeszteni.

Később átmentem a Su Kuang Gyülekezetbe. De egy hónappal később a nagy vörös sárkány a Su Kuang Gyülekezetre is kivetette a karmait, és egy csapásra letartóztatott egy tucat testvért. Aztán hallottam, hogy valaki júdásként elárult minket, és hogy a rendőrség egy nővér fotóját használta, hogy a júdás azonosítsa őt. Arra gondoltam, hogy ez a nővér gyakran volt velem, és hogy ha az ő fotója a rendőrségnél van, nem lehet-e náluk az én fotóm is? Ha a rendőrség követi a nyomait, én is gyanúba fogok keveredni. Arra is rájöttem, hogy mivel nem vagyok helyi lakos, ha elkapnak, súlyosabb büntetést fogok kapni, ezért nem szabad az emberek közé mennem, különben lehet, hogy én leszek a következő, akit elkapnak. Ezért nem mentem többé a gyülekezetbe, hogy együttműködjek az evangéliumi munkában. Később hirtelen eszembe jutott, hogy legutóbb, amikor a gyülekezet munkatársait letartóztatták, több mint húsz napig félve bujkáltam, késleltetve a munkát. Ha minden alkalommal elbújok, amikor a baj legkisebb jele is mutatkozik, hogyan tudnám terjeszteni az evangéliumot? Erre gondolva lelkiismeret-furdalás töltött el. Amikor megpróbáltatásokkal szembesültem, nem arra gondoltam, hogyan óvjam meg a gyülekezet munkáját, hanem csak a saját biztonságomra. Igazán önző és aljas voltam! Később elkezdtem találkozni a testvérekkel, hogy közösséget vállaljak velük arról, hogyan legyünk hűségesek, és hogyan végezzük jól a kötelességeinket.

Egy idő után a KKP több gyülekezetben is razziát tartott, és a rendőrség elkezdte figyelni azt a házat is, ahol az összejöveteleinket tartottuk. Mivel nem volt az összejöveteleink számára megfelelő hely, rögtönzött helyszíneken kellett találkoznunk, rég elhagyott házakban, vagy temetők közelében. Egy nap, amikor megint egy régi házban találkoztunk, egy nővér berohant, és ezt mondta: „Ez a hely már nem biztonságos. Tegnap több mint ötven rendőr tartott házkutatást, és több olyan házat is átkutattak, ahol Isten szavait tartalmazó könyveket tároltak. A rendőrség azóta is megállítja és ellenőrzi az autókat az úton!” Ezt hallva a szívem őrülten dobogni kezdett, és erre gondoltam: „A KKP fenyegőzött, hogy ha elkapják a hívőket, agyonverik őket, és megtorolhatatlan halált halnak, így ha elkapnak, az szinte biztos halált jelent! Engem mindig is üldözött a KKP, úgyhogy ha elkapnak, biztosan agyon fognak verni.” Erre a gondolatra ismét meghátráltam. Később Isten szavait olvastam: „Hogyan haltak meg az Úr Jézus tanítványai? A tanítványok közül voltak olyanok, akiket megköveztek, ló mögött húztak, fejjel lefelé megfeszítettek, öt lóval szétszaggattak – a legkülönbözőbb halálnemek érték őket. Mi okból haltak meg? Vajon törvényesen végezték ki őket a bűntetteik miatt? Nem. Azért kárhoztatták, verték meg, szidalmazták és küldték őket a halálba, mert az Úr evangéliumát terjesztették, a világi emberek pedig elvetették őket – így jutottak vértanúságra. [...] Valójában a testük halt meg és hunyt el így; így távoztak az emberi világból, de ez nem azt jelenti, hogy ugyanez volt a sorsuk is. Nem számít, mi volt a haláluk és a távozásuk módja, vagy hogy az miként történt, Isten nem így határozta meg ezeknek az életeknek, ezeknek a teremtett lényeknek a végső sorsát. Ezt világosan kell látnod. Éppen ellenkezőleg: ők pontosan azokon a halálnemeken keresztül kárhoztatták a világot és tanúskodtak Isten cselekedetei mellett. Ezek a teremtett lények a mindennél drágább életüket – életük utolsó pillanatát – használták, hogy Isten cselekedetei mellett tanúskodjanak, Isten nagy ereje mellett tegyenek bizonyságot, és hogy kihirdessék a Sátán és a világ felé, hogy Isten cselekedetei igazak, hogy az Úr Jézus Isten, hogy Ő az Úr és Isten megtestesült teste. Életük utolsó pillanatáig sohasem tagadták meg az Úr Jézus nevét. Vajon ez nem az e világ fölötti ítélet egyik formája volt? Arra használták az életüket, hogy kihirdessék a világnak és megerősítsék az emberi lények előtt, hogy az Úr Jézus az Úr, hogy az Úr Jézus Krisztus, hogy Ő Isten megtestesülése, hogy az Ő egész emberi mivoltért elvégzett megváltás munkája révén maradhat fenn az emberi mivolt – ez a tény örökre változhatatlan. Akik vértanúvá lettek az Úr Jézus evangéliumának terjesztése miatt, vajon milyen mértékig hajtották végre a kötelességüket? A maximális mértékig? Miben nyilvánult meg a maximális mérték? (Az életüket áldozták.) Így van, az életükkel fizették meg az árat. A család, a vagyon és a földi élettel járó anyagiak mind külsőségek; az élet az egyetlen dolog, amely az ember énjével kapcsolatos. Minden élő ember számára az élet a leginkább megbecsülésre méltó és legértékesebb dolog, és ezek az emberek tulajdonképpen képesek voltak a legdrágább kincsüket – az életüket – felajánlani azért, hogy megerősítsék és tanúsítsák Isten emberiség iránti szeretetét. Egészen a haláluk napjáig nem tagadták meg Isten nevét, sem Isten munkáját, és arra használták életük utolsó pillanatait, hogy tanúságot tegyenek e tény létezése mellett – vajon nem ez a tanúságtétel legmagasabb rendű formája? Ez a legjobb módja a kötelesség végzésének; ez az ember kötelezettségének teljesítése. Ezek az emberek akkor sem fordítottak hátat a felelősségüknek, amikor a Sátán fenyegette és rettegésben tartotta őket – még akkor sem, amikor végül az életükkel fizettette meg velük az árat. Ez az, amikor az ember maximálisan teljesíti a kötelességét. Hogy mit értek ezalatt? Azt, hogy ti is ugyanilyen módon tanúskodjatok Isten mellett és terjesszétek evangéliumát? Nem feltétlenül kell így tenned, de azt meg kell értened, hogy ez a te felelősséged, hogy ha Isten úgy látja szükségesnek, úgy kell elfogadnod, mint amit elkerülhetetlen kötelességed elvégezni” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az evangélium terjesztése az a kötelesség, amely alól egyetlen hívő sem bújhat ki). Isten szavainak olvasása hitet adott nekem. Minden ember sorsát Isten szuverenitása határozza meg, és függetlenül attól, hogy milyen körülmények közé kerülök az evangélium terjesztése során, teremtett lényként ki kell tartanom a kötelességem mellett. Az Úr Jézus tanítványaira gondoltam, akik sok üldöztetést és megpróbáltatást szenvedtek el, hogy terjesszék a menny királyságának evangéliumát, és végül mártírhalált haltak az Úrért. Volt, akit keresztre feszítettek, volt, akit halálig vonszoltak a lovak, és volt, akit halálra köveztek, de soha nem hagyták el küldetésüket és felelősségüket. Lehet, hogy a testük meghalt, de a lelkük Isten kezében volt, és az életük feláldozása az evangélium terjesztéséért Isten jóváhagyását érdemelte ki. Aztán visszaemlékeztem az Úr Jézus szavaira: „Ne féljetek azoktól, akik a testet megölik, de a lelket meg nem ölhetik. Inkább attól féljetek, aki mind a lelket, mind a testet elpusztíthatja a gyehennában” (Máté 10:28). Életem, halálom, jövőm és sorsom mind Isten kezében van. Még ha a rendőrség el is kap és halálra ver, a lelkemet nem tudja elpusztítani. A test halála nem félelmetes, az a félelmetes, hogy hallok a veszélyről, és aztán az életemet féltve elbújok, nem merem végezni a kötelességemet, és így elveszítem a tanúságtételemet azzal, hogy ilyen szánalmasan élek. Ha így élnék, még ha nem is fognak el, akkor is ki fognak iktatni, mikor Isten munkája véget ér. Amikor ezt megértettem, már nem tartott vissza a haláltól való félelem.

Egy nap olvastam egy másik szakaszt Isten szavaiból: „A saját biztonságuk mérlegelése mellett mire gondolnak még bizonyos antikrisztusok? Azt mondják: »A környezetünk jelenleg kedvezőtlen, úgyhogy mutatkozzunk kevesebbet és terjesszük kevesebbet az evangéliumot. Így kevésbé valószínű, hogy elkapnak és a gyülekezet munkája nem megy tönkre. Ha elkerüljük, hogy elkapjanak, nem fogunk Júdássá változni, és meg tudunk majd maradni a jövőben, nem igaz?« Nincsenek vajon antikrisztusok, akik ilyen kifogásokkal élnek, hogy félrevezessék a testvéreiket? [...] Milyen alapelveket követnek? Ezek az emberek azt mondják, hogy »egy ravasz nyúlnak három odúja van. Ahhoz, hogy a nyúl védekezzen egy ragadozó támadása ellen, három odút kell készítenie, ahol elrejtőzhet. Ha valaki veszéllyel találkozik és menekülnie kell, ám nincs hová rejtőznie, az elfogadható vajon? Tanulnunk kell a nyulaktól! Isten teremtett állatainak megvan ez a túlélési képességük, és az embereknek tanulniuk kell tőlük.« Mióta vezető szerepet vállaltak, ráébredtek erre a doktrínára, sőt azt hiszik, hogy megértették az igazságot. Valójában szörnyen meg vannak rémülve. Amint hallanak egy vezetőről, akit feljelentettek a rendőrségen, mivel a hely, ahol élt, nem volt biztonságos, vagy egy vezetőről, aki a nagy vörös sárkány kémeinek célkeresztjébe került, mert túl gyakran eljárt tenni a kötelességét és túl sok emberrel állt kapcsolatban, és meghallják, hogy ezeket az embereket végül letartóztatták és elítélték, azonnal megrémülnek. Erre gondolnak: »Ó ne, vajon én leszek a következő, akit letartóztatnak? Tanulnom kell ebből. Nem szabad túl aktívnak lennem. Ha el tudok kerülni valamennyit a gyülekezeti munkából, nem fogom elvégezni azt. Ha el tudom kerülni azt, hogy mutatkozzam, nem fogom elvégezni azt. A lehető legjobban le fogom csökkenteni a munkámat, kerülöm az elmenetelt, kerülöm, hogy érintkezzem bárkivel, és gondoskodom róla, hogy senki ne tudja, hogy vezető vagyok. Ki engedheti meg manapság magának, hogy bárki mással törődjön? Már csak életben maradni is kihívást jelent!« Amióta felvették a vezető szerepét, azon kívül, hogy zsákot cipelnek és rejtőzködnek, semmilyen munkát nem végeznek. Tűkön ülnek, állandó félelemben attól, hogy elkapják és elítélik őket. Tegyük fel, hogy hallják, amint valaki így szól: »Ha elkapnak, meg fognak ölni! Ha nem lennél vezető, ha csak hétköznapi hívő lennél, lehet, hogy mindössze egy kis bírság megfizetése után kiengednének, de mivel vezető vagy, nehéz megmondani. Túl veszélyes! Egyes vezetők, illetve dolgozók, akiket elfogtak, semmilyen információt nem voltak hajlandók kiadni, és a rendőrség halálra verte őket.« Amint meghallják, hogy valakit halálra vertek, a félelmük fokozódik és még jobban tartanak a munkától. Mindennap csak arra gondolnak, hogyan kerüljék el, hogy elfogják őket, hogy mutatkozniuk kelljen, hogy megfigyeljék őket, és hogyan kerüljék a kapcsolatot a testvéreikkel. Ezeken a dolgokon gondolkodva törik a fejüket, és teljesen megfeledkeznek a kötelességeikről. Hűséges emberek ezek? Tudnak az ilyen emberek bármilyen munkát kezelni? (Nem, nem tudnak.) Az ilyen emberek csupán gyávák, és csak erre a megnyilvánulásra alapozva nem minősíthetjük őket határozottan antikrisztusoknak, de mi a természete ennek a megnyilvánulásnak? Ennek a megnyilvánulásnak a lényege egy álhívőé. Nem hiszi, hogy Isten meg tudja óvni az emberek biztonságát, és biztosan nem hiszi, hogy ha az ember odaszánja magát, hogy feláldozza magát Istenért, az ugyanaz, mintha az igazságnak szenteli magát, és hogy ez olyasmi, amit Isten elismer. A szívében nem féli Istent; csak a Sátántól és az elvetemült politikai pártoktól fél. Nem hisz Isten létezésében, nem hiszi, hogy minden Isten kezében van, és persze nem hiszi, hogy Isten elismeri az olyan embert, aki mindent feláldoz az Ő kedvéért és azért, hogy az Ő útját kövesse és elvégezze az Ő megbízatását. Semmit sem lát ebből. Miben hisz vajon? Úgy hiszi, hogy ha a nagy vörös sárkány kezébe kerül, rossz vég vár rá, hogy elítélhetik, sőt akár az életét kockáztatja. A szívében csakis a saját biztonságára gondol, nem pedig a gyülekezet munkájára. Hát nem álhívők ezek? (De igen, azok.) Mit mond a Biblia? »[…] aki […] elveszti életét énértem, az megtalálja azt.« (Máté 10:39). Elhiszik vajon ezeket a szavakat? (Nem.) Ha arra kérik őket, hogy vállaljanak kockázatot, mialatt a kötelességüket végzik, szeretnének elbújni, hogy senki ne lássa őket – láthatatlanok akarnak lenni. Ilyen mértékben meg vannak rettenve. Nem hiszik, hogy Isten az ember támasza, hogy minden Isten kezében van, hogy ha valami tényleg rosszul sül el vagy tényleg elfogják őket, azt Isten engedi meg, és hogy az embereknek magát alávető szívüknek kell lennie. Ezeknek az embereknek nincs ilyen szívük, ilyen megértésük és ilyen felkészültségük. Igazán hisznek ők Istenben? (Nem.) Ennek a megnyilvánulásnak a lényege vajon nem egy álhívőé? (De igen.) Így áll a helyzet. Az ilyen emberek rendkívül gyávák, szörnyen meg vannak rémülve, valamint félnek a testi szenvedéstől és attól, hogy valami rossz történik velük. Megrettennek, mint a félős madarak, és többé nem tudják végezni a munkájukat” (Az Ige, 4. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Kilencedik tétel (Második rész)). Isten leleplezi, hogy az antikrisztusok különösen önzőek és aljasok, és egyáltalán nem hisznek Isten szuverenitásában. Amikor történik velük valami, mindig a saját biztonságukkal, kilátásukkal és rendeltetési helyükkel foglalkoznak. A teremtett lény felelőssége és küldetése nem létezik a szívükben. Amikor veszélybe kerülnek a hitükben, elrejtőznek. Nem törődnek a gyülekezet munkájával, a testvérek életbe való belépésével, és egyáltalán nem foglalkoznak Isten házának érdekeivel. Amikor újra megvizsgáltam magam, láttam, hogy olyan önző és aljas vagyok, mint egy antikrisztus. Amikor nem volt veszély, tudtam szenvedni és áldozatot hozni a kötelességemben, de amikor valódi veszély és nehézségek jöttek, elbújtam, mint egy teknősbéka, amely a baj legkisebb jelére is visszahúzza a fejét a páncéljába, el akartam bújni egy biztonságos helyre, ahol senki sem találhat rám, és teljesen figyelmen kívül hagytam az újonnan érkezetteket és az evangélium lehetséges befogadóit. Később megtudtam, hogy egy júdás elárult minket, és ismét a saját biztonságommal foglalkoztam. Aggódtam, hogy mivel nem vagyok helyi, ha elkapnak, halálra vernek vagy megnyomorítanak, vagy hogy nem bírom ki a kínzást, és elárulom a gyülekezetet, elveszítve az esélyt az üdvösségre, ezért nem akartam kimenni hirdetni az evangéliumot. Nem ismertem el Isten szuverenitását, és amikor veszélybe kerültem, a kötelességemet kiszorítottam a tudatomból. Egyáltalán nem óvtam meg Isten házának érdekeit, teljesen a félénkség, a félelem és az önvédelem állapotában éltem. Nagyon önző és aljas álhívő voltam! Ezeket a dolgokat felismerve még nagyobb bűntudatom lett. Azt gondoltam: „Nem számít, milyen környezetbe kerülök legközelebb, a kötelességemet megfelelően kell végeznem.”

Ezután a rendőrségi letartóztatások egyre szigorúbbak lettek, és a felső vezetés áthelyezett egy másik gyülekezetbe. Alig két hónappal a gyülekezetbe való érkezésem után észrevettem, hogy az elektromos kerékpáromra egy nyomkövetőt szereltek. Ezt gondoltam: „Vajon a rendőrség követett engem ide, azáltal, hogy útközben ellenőrizte a megfigyelési feljegyzéseket? Ha igen, akkor nem menekülhetek!” Megint félni kezdtem, rettegtem, hogy ha emberek közé megyek, letartóztat a rendőrség. De eszembe jutottak Isten előbbi szavai, és tudtam, hogy nem hagyhatom el ismét a kötelességemet, hogy megóvjam magam, mert akkor elveszíteném a tanúságtételemet. Még többet olvastam Isten szavaiból: „Akármilyen »erős« is a Sátán, akármilyen vakmerő és nagyravágyó, akármilyen nagy a károkozási képessége, akármilyen széles körűek a technikái az ember megrontására és elcsábítására, akármilyen ravaszak a trükkjei és cselszövései az ember megfélemlítésére, akármilyen változékony formában létezik, soha nem volt képes megteremteni egy árva élőlényt sem, soha nem volt képes törvényeket vagy szabályokat lefektetni minden dolog létezése számára, és soha nem volt képes uralni és irányítani egyetlen tárgyat sem, legyen az akár élő, akár élettelen. A világegyetemben és az égbolton nincs olyan személy vagy tárgy, amely tőle született volna, vagy neki köszönhetné a létét, nincs egyetlen személy vagy tárgy sem, amelyet ő uralna vagy irányítana. Épp ellenkezőleg, a Sátánnak nemcsak hogy Isten uralma alatt kell élnie, hanem ráadásul még alá is kell vetnie magát Isten minden parancsának és utasításának. Isten engedélye nélkül a Sátánnak nehéz akár csak egy csepp vizet vagy egy homokszemet is megérintenie a földön; Isten engedélye nélkül a Sátán szabadsága még arra sem terjed ki, hogy a földön a hangyákat mozgassa, nemhogy az Isten által teremtett emberiséget. Isten szemében a Sátán alsóbbrendű, mint a hegyek liliomai, mint a levegőben szálló madarak, mint a halak a tengerben és mint a férgek a föld színén. Szerepe a dolgok összessége között az, hogy minden dolgot szolgáljon, az emberiséget szolgálja, valamint, hogy Isten munkáját és az Ő irányítási tervét szolgálja” (Az Ige, 2. kötet – Isten megismeréséről. Isten Maga, az egyedülálló I.). Isten mindenek felett szuverén. Egyetlen személy, esemény vagy dolog sem múlhatja felül Isten hatalmát. Nem számít, hogy a Sátán mennyire féktelen és ádáz, nem lépheti túl az Isten által meghatározott határokat. Isten engedélye nélkül nem meri átlépni a határokat, még kevésbé ártani nekünk. A Sátán csupán egy bábu Isten kezében, aki Isten választott népének tökéletesítését szolgálja! Elgondolkodtam azokon az éveken, amelyeket azzal töltöttem, hogy szinte mindennap az evangéliumot terjesztettem, és a térfigyelő kamerák előtt szaladgáltam anélkül, hogy letartóztattak volna. Egyszer egy vendéglátó házában voltunk, mikor kopogtak a rendőrök, de nem nyitottunk ajtót. Fél órával később, mielőtt kimentünk volna, álcáztuk magunkat, és a lenti rendőrök nem ismertek fel minket, így sikerült elmenekülnünk. Láttam, hogy Isten engedélye nélkül a rendőrség nem tud elkapni. Ha Isten megengedné, hogy letartóztassanak, alávetném magam az Ő vezénylésének és elrendezésének, és életemet adnám, hogy bizonyságot tegyek Róla.

Később olvastam egy himnuszt Isten szavából. „Te egy teremtett lény vagy – természetesen imádnod kell Istent, és értelmes életre kell törekedned. Mivel emberi lény vagy, fel kell áldoznod magad Istenért, és el kell viselned minden szenvedést! Örömmel és bizonyossággal kell fogadnod azt a kis szenvedést, amelynek ma ki vagy téve, és értelmes életet kell élned, mint Jób és Péter. Ti olyan emberek vagytok, akik a helyes utat követitek, akik a fejlődésre törekesztek. Ti vagytok azok, akik felemelkedtek a nagy vörös sárkány nemzetében, azok, akiket Isten igaznak nevez. Hát nem ez a legértelmesebb élet?” (Az Ige, 1. kötet – Isten megjelenése és munkája. Gyakorlat (2.)). Ezen a himnuszon elmélkedve egyfajta megbizonyosodást éreztem a szívemben. Egy teremtett lény számára a megfelelő kötelességvégzés a legjelentősebb és legértékesebb dolog, és erről Isten megemlékezik. Az ismétlődő üldöztetések és megpróbáltatások lehetővé tették számomra, hogy valóban meglássam Isten mindenhatóságát és szuverenitását, és hitet szerezzek Őbenne, hogy felismerjem a nagy vörös sárkány gonosz lényegét, és hogy megértsem a saját önző természetemet. És mindenekelőtt megtanultam, hogyan nézzek szembe a halállal. Ezt a tudást nem tudtam volna megszerezni egy kényelmes környezetben. Hála Istennek!