1995-ben a feleségemmel elkezdtünk hinni az Úr Jézusban, és két évvel később elfogadtuk Mindenható Isten utolsó napokbeli munkáját. Soha nem gondoltam volna, hogy még életemben fogadhatom az Urat. Nagyon boldognak éreztem magam. Ezt követően elkezdtem hirdetni az evangéliumot és végezni a kötelességemet. Bármilyen elfoglalt voltam is, soha nem késlekedtem. Igazán lelkes voltam akkoriban. Annak ellenére, hogy a nem hívő családtagjaim ellenezték a hitem és akadályoztak, nem éreztem, hogy szenvednék.

Ahogy repült az idő és múltak az évek, egy szempillantás alatt elröppent huszonhét év, és én hatvanéves lettem. Nyilvánvaló volt számomra, hogy a testem már nem a régi, és a memóriám is sokat romlott. Elfelejtettem a dolgokat rögtön a megbeszélésük után, és néha feledékeny voltam. Két szemműtétem is volt, és miután sokáig néztem a számítógépet, a szemem fájt és könnyezni kezdett, estére pedig a látásom elhomályosult. Néha séta közben azt vettem észre, hogy a testem akaratlanul is jobbra dől. Próbáltam egyenesen menni, de nem tehettem róla, jobbra hajlottam. Aggódtam, hogy talán részlegesen le fogok bénulni. Később észszerűen beosztottam a pihenőidőmet, mindennap tornáztam, és egy testvér segített a gyógytornában. Egy idő után az egészségem javult, de mégis úgy éreztem, hogy az erőm nem felel meg a vágyamnak, hogy végezzem a kötelességemet. Láttam a fiatalokat, amint jól végzik a fő munkájukat, miközben más kötelességeket is vállalnak. Hozzájuk képest az én munkaterhem nem volt nagy, mégis nagyon megterhelőnek éreztem. Csak akkor jöttem rá, hogy valóban öregszem. Úgy éreztem, haszontalanná váltam, már arra sem vagyok képes, hogy jól végezzem a munkát, és hogy talán még a lehetőségét is elveszítem, hogy a kötelességemet tegyem. Amiatt is aggódtam, hogy ha a szemem rosszabbodik, már Isten szavait sem fogom tudni olvasni. Lesz akkor még esélyem a megmenekülésre? Ezekre gondolva szomorúság költözött a szívembe. Bár továbbra is végeztem a kötelességemet, az igazság az, hogy egy negatív és passzív lelkiállapotba kerültem. Csak gépiesen tettem a kötelességemet, mint egy robot, és néha, miközben a számítógépnél végeztem a kötelességemet, elaludtam. Így tengődtem nap nap után. Néha még félre is értettem Istent, és azt gondoltam: „Miért pont akkor kellett haszontalanná válnom, amikor az evangélium ennyire terjed? Bárcsak néhány évtizeddel később születtem volna! Úgy tűnik, nem vagyok olyasvalaki, akit Isten meg fog menteni, és csak egy szolgálattevő vagyok.” Minél többet gondolkodtam ezen, annál csüggedtebb lettem, és elvesztettem a motivációmat, hogy a kötelességemet végezzem. Amikor néhány testvér meglátott, megkérdezték: „Mi a baj? Másnak tűnsz. Hová lett a kötelességed iránti szenvedélyed?” Tehetetlenül válaszoltam: „Megöregedtem, már nem vagyok a régi.” Abban az időben állandóan negativitásban éltem, de nem találtam az okát.

Fájdalmam mélyén meghallottam Isten szavainak egy részletét. Mindenható Isten azt mondja: „A testvérek között vannak idős emberek is, akik 60 fölöttiek vagy akár 80-90 év körüliek, és akik előrehaladott koruk miatt szintén nehézségeket tapasztalnak. Az ő gondolkodásuk az életkoruk ellenére nem feltétlenül annyira helyes vagy racionális, az elképzeléseik és nézeteik pedig nem feltétlenül egyeznek az igazsággal. Ezeknek az idős embereknek ugyanúgy vannak problémáik, és állandóan így aggódnak: »Az egészségem már nem olyan jó, és a lehetőségeim a kötelességek végzése területén korlátozottak. Vajon emlékezni fog rám Isten, ha csak ezt az aprócska kötelességet teljesítem? Néha megbetegszem, és szükségem van arra, hogy valaki gondoskodjon rólam. Amikor nincs, aki gondoskodjon rólam, nem vagyok képes ellátni a kötelességemet, mit tehetnék hát? Idős vagyok, nem emlékszem Isten szavaira, amikor olvasom azokat, és nehéz megértenem az igazságot. Amikor a közösségben az igazságot szólom, zavarosan és logikátlanul beszélek, és nincsenek olyan tapasztalataim, amelyeket érdemes lenne megosztanom. Öreg vagyok, és nincs elég energiám, a látásom nem valami jó, és már nem vagyok erős. Számomra minden nehéz. Nemcsak, hogy nem tudom teljesíteni a kötelességemet, de könnyen elfelejtek és elrontok dolgokat. Néha összezavarodom, és problémákat okozok a gyülekezetnek és a testvéreimnek. Szeretnék üdvösségre jutni és az igazságra törekedni, de ez nagyon nehéz. Mit tehetek?« Amikor ezekre a dolgokra gondolnak, nyugtalankodni kezdenek, és azt gondolják: »Hogy lehet, hogy csak ennyi idősen kezdtem el hinni Istenben? Hogyhogy nem vagyok olyan, mint azok, akik a 20-as és 30-as éveikben járnak, vagy mint azok, akik a 40-es és 50-es éveikben? Hogyhogy csak most találkoztam Isten munkájával, amikor ilyen idős vagyok? Nem arról van szó, hogy rossz a sorsom; legalább most találkoztam Isten munkájával. A sorsom jó, és Isten jó volt hozzám! Csak egy dolognak nem örülök, éspedig, hogy túl öreg vagyok. Nem túl jó a memóriám, és az egészségem sem, de a szívem erős. Csak a testem nem akar engedelmeskedni, és elálmosodom, miután egy ideig hallgatok az összejöveteleken. Néha behunyom a szemem, hogy imádkozzak, és elalszom, az elmém pedig elkalandozik, amikor Isten szavait olvasom. Egy kevés olvasás után álmos leszek, elbóbiskolok, és a szavak nem mélyülnek el bennem. Mit tehetnék? Képes vagyok-e még ilyen gyakorlati nehézségek mellett is törekedni az igazságra és megérteni azt? Ha nem, és ha nem vagyok képes az igazságalapelvek szerint gyakorolni, akkor nem lesz-e hiábavaló az egész hitem? Nem maradok-e le az üdvösségről? Mit is tehetnék? Annyira aggódom! [...]« [...] Ezek az idős emberek koruk miatt mély gyötrelembe, szorongásba és aggodalomba merülnek. Minden alkalommal, amikor valamilyen problémával, kudarccal, nehézséggel vagy akadállyal találkoznak, a korukat hibáztatják, sőt, gyűlölik és nem szeretik magukat. De minden hasztalan, nincs megoldás, és nincs kiút számukra. Lehetséges-e, hogy tényleg nincs kiút számukra? Van-e valamilyen megoldás? (Az idős embereknek is teljesíteniük kell a kötelességeiket, amennyire képesek.) Ugye elfogadható, hogy az idős emberek teljesítsék a kötelességeiket, amennyire képesek rá? Vajon az idősek már nem törekedhetnek az igazságra a koruk miatt? Vajon nem képesek megérteni az igazságot? (De igen, képesek.) Meg tudják-e érteni az idős emberek az igazságot? Valamennyit meg tudnak érteni, de még a fiatalok sem tudnak mindent megérteni. Az idős emberek mindig abban a tévhitben élnek, hogy zavarodottak, hogy rossz a memóriájuk, és ezért nem tudják megérteni az igazságot. Igazuk van? (Nincs.) Bár a fiataloknak sokkal több az energiájuk, mint az időseknek, és fizikailag erősebbek, valójában a megértési, felfogási és megismerési képességük ugyanolyan, mint az időseké. Nem voltak-e az idősek is valamikor fiatalok? Nem öregnek születtek, és egyszer a fiatalok is meg fognak öregedni. Az idős embereknek nem szabad mindig azt gondolniuk, hogy azért, mert öregek, fizikailag gyengék, mivel nincsenek jól, és rossz a memóriájuk, különböznek a fiataloktól. Valójában nincs különbség” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (3.)). Miután meghallgattam Isten szavait, megértettem, hogy normális törvényszerűség, hogy az ember a fiatalkorból az öregkorba lép. Mindenki keresztülmegy a fiatalkoron és az öregkoron is, de Isten szemében a fiatalok és az idősek egyformák. Csupán annyi a különbség, hogy a fiataloknak több energiájuk és fizikai erejük van, mint az időseknek. Azonban az emberek megértési és felfogóképessége egyforma. Isten nem részesíti előnyben a fiatalokat, és nem is veti meg az időseket. Én azonban nem láttam tisztán Isten szándékát, sőt, még félre is értettem Őt. Azt gondoltam, hogy mivel öreg vagyok, rossz az egészségem és gyengül a látásom, nem tudom olyan lendülettel végezni a kötelességemet, mint fiatalon, és ezért nem menekülhetek meg. Még panaszkodtam is Istennek, amiért az evangélium terjedésének ezen szakasza előtt ennyire megöregedtem. Igazán észszerűtlen voltam! Ezek az eltorzult gondolatok megzavartak, negatívvá tettek, ezért nem törekedtem tovább az igazságra, és csak tengődtem nap mint nap. Még azokat az alapvető dolgokat sem tettem meg, amiket meg kellett volna, sem azokat, amelyekre képes lettem volna. Isten azt mondta, hogy az idősek is végezhetik a kötelességüket, tőlük telhetően a legjobban. Valójában sok, idősek számára is megfelelő kötelesség létezik, mint például a vendéglátói kötelesség, az evangélium hirdetése, az újonnan érkezettek öntözése és prédikációk írása. Amíg az ember hajlandó végezni a kötelességét és eleget tenni Istennek, addig rengeteg olyan kötelesség van, amit végezhet. Bár öreg voltam, a gyülekezet mégis adott lehetőséget, hogy a kötelességemet végezzem. Hirdethettem az evangéliumot online, és művelhettem az újonnan érkezetteket, hogy ők is ezt tegyék. Sok kötelesség volt, amit végezhettem volna, de mivel folyton a fiatalokhoz hasonlítgattam magam, nem tudtam nyugodt szívvel jól végezni a jelenlegi kötelességemet. Amikor belegondoltam, láttam, hogy a problémáim és nehézségeim megoldhatók. A rossz memóriám miatt jegyzeteket készíthettem, és amikor a szemem elfáradt a számítógéptől, tarthattam szüneteket és végezhettem szemtornát. Meleg borogatást is használhattam, hogy enyhítsem a szemfáradtságot. Ezeket felismerve többé nem éreztem úgy, hogy a korom befolyásol, és készen álltam arra, hogy tőlem telhetően a legjobban végezzem a kötelességemet.

Ezután elgondolkodtam: „Vajon miért van az, hogy amikor fiatal voltam, bármilyen nehéz vagy fárasztó volt is a kötelességem, mindig volt energiám, de most, hogy öreg vagyok és az egészségem sem a legjobb, passzívnak és negatívnak érzem magam, amikor arra gondolok, hogy már nem bírok annyit?” Akkor eszembe jutott Isten szavainak két részlete, amiket korábban olvastam. Isten azt mondja: „Itt egy korábban nem azonosított problémát fedezhetünk fel: az ember Istenhez fűződő kapcsolata csupán a pőre önérdeken alapul. Ez az áldások fogadója és az áldások adója közötti kapcsolat. Ez egyszerűen fogalmazva egy alkalmazott és egy munkáltató közötti kapcsolat. Az alkalmazott csak azért dolgozik keményen, hogy megkapja a munkáltató által neki szánt jutalmat. Egy ilyen érdekeken alapuló kapcsolatban nincs szeretet, csak tranzakció. Nincs szeretés vagy szeretve levés, csak jótékonyság van és könyörület. Nincs megértés, csak tehetetlen, elfojtott felháborodás és megtévesztés. Nincs intimitás, csak egy áthidalhatatlan szakadék. Most, hogy idáig jutottak a dolgok, ki fordíthatja vissza ezt az irányt? És hány ember képes igazán megérteni, milyen szörnyűvé vált ez a kapcsolat? Azt hiszem, hogy amikor az emberek elmerülnek az áldott lét örömében, egyikük sem tudja elképzelni, hogy milyen csúf és kínos egy ilyen kapcsolat Istennel” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. 3. függelék: Az ember csak Isten irányításának közepette menthető meg). „Az emberek azért hisznek Istenben, hogy megáldják, megjutalmazzák, megkoronázzák őket. Vajon nincs-e ez ott mindenkinek a szívében? Tény, hogy ott van. Bár az emberek nem gyakran beszélnek róla, és még az áldások megszerzésére irányuló indítékukat és vágyukat is eltitkolják, ez a vágy és indíték a szívük mélyén mindig is rendíthetetlen volt. Nem számít, hogy az emberek mennyi spirituális elméletet értenek meg, milyen tapasztalati tudással rendelkeznek, milyen kötelességet tudnak végrehajtani, mennyi szenvedést viselnek el, vagy mekkora árat fizetnek, soha nem engedik el a szívük mélyén rejlő motivációt, hogy áldottak legyenek, és csendben mindig annak érdekében fáradoznak. Vajon nem ez az, ami a legmélyebben van elrejtve az emberek szívében? Hogyan éreznétek magatokat enélkül az áldások elnyerésére irányuló motiváció nélkül? Milyen hozzáállással hajtanátok végre a kötelességeteket és követnétek Istent? Mi történne az emberekkel, ha megszabadulnának ettől a szívükben rejlő, áldások elnyerésére irányuló motivációtól? Lehetséges, hogy sokan negatívvá válnának, míg némelyek demotiválttá válnának a kötelességeikben. Elveszítenék érdeklődésüket az Istenbe vetett hitük iránt, mintha eltűnt volna a lelkük. Olyannak tűnnének, mintha elrabolták volna a szívüket. Ezért mondom, hogy az áldásokra irányuló motiváció valami olyasmi, ami mélyen el van rejtve az emberek szívében” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az élet növekedésének hat mutatója). Miután elolvastam Isten leleplező szavait, mélységesen elszégyelltem magam. Csak azért hittem Istenben és hoztam áldozatokat, hogy elnyerjem az áldásait. Amikor fiatal voltam, buzgón tudtam hirdetni az evangéliumot, és hajlandó voltam feláldozni magam Istenért, és bármilyen fájdalommal vagy kimerültséggel járt is, soha nem panaszkodtam, mert azt gondoltam, hogy csak ha több munkát végzek és többet hirdetem az evangéliumot, hogy jótetteket készítsek elő, akkor fog megmenteni Isten, és nyerhetem el az áldásait. Egy szempillantás alatt több mint húsz év telt el, és most, idős koromban és rossz egészségi állapotomban korlátozottá vált azon kötelességek köre, amelyeket végezni tudtam, ezért azt gondoltam, hogy már sem áldásokat nem kaphatok, sem megmentést nem nyerhetek. Amikor láttam, hogy az áldások iránti vágyam szertefoszlott, elbátortalanodtam és lemondtam magamról. Már azt sem akartam megtenni, amit meg kellett volna, és amit tudtam volna. Minden korábbi, úgynevezett hitem és szeretetem odalett. Sőt, úgy éreztem, hogy már nincs is értelme hinni Istenben. A szívem tele volt félreértéssel és panasszal Isten iránt. Rájöttem, hogy az istenhitem csupán az áldásokért volt, és az ár, amit fizettem, egy kísérlet volt arra, hogy alkudozzak Istennel. Eszembe jutott a sok idős testvér körülöttem, némelyikük még nálam is idősebb, és az, ahogyan mindannyian csendben, tőlük telhetően a legjobban végzik a kötelességüket. Én miért nem tudtam ugyanezt tenni? Állandó aggodalomban éltem, és nem kerestem egyetlen igazságot sem, ami a rendelkezésemre állt. Hát nem csak tétlenül ültem, a pusztulást várva? A Sátán a különféle nehézségeimet – mint az idős koromat, a rossz egészségemet, a gyenge memóriámat és a homályos látásomat – használta fel, hogy megzavarjon, abban a reményben, hogy elveszítem az Istenbe vetett hitemet, és lemondok az igazságra való törekvés esélyéről. Többé nem dőlhettem be a Sátán cseleinek. Jól kellett végeznem a kötelességemet, hogy viszonozzam Isten szeretetét.

Később Isten ezen szavait olvastam: „Mindegy, hogy azt mondom-e nektek, hogy elmaradottak vagy gyenge képességűek vagytok, ez mind tény. Az, hogy ezt mondom, nem bizonyítja, hogy szándékomban áll elhagyni titeket, hogy elvesztettem a belétek vetett reményt, még kevésbé azt, hogy nem vagyok hajlandó megmenteni titeket. Ma azért jöttem, hogy elvégezzem az üdvösségetek munkáját, ami azt jelenti, hogy az általam végzett munka az üdvösség munkájának folytatása. Minden embernek megvan az esélye arra, hogy tökéletessé legyen téve: ha hajlandó vagy rá, ha törekszel rá, akkor végül képes leszel elérni ezt az eredményt, és egyikőtök sem lesz elhagyatva. Ha gyenge képességű vagy, a veled szemben támasztott követelményeim a gyenge képességeddel lesznek összhangban; ha jó képességű vagy, a veled szemben támasztott követelményeim a jó képességeddel lesznek összhangban; ha balga és írástudatlan vagy, a veled szemben támasztott követelményeim az írástudatlanságoddal lesznek összhangban; ha írástudó vagy, a veled szemben támasztott követelményeim az írástudásoddal lesznek összhangban; ha idős vagy, a veled szemben támasztott követelményeim a koroddal lesznek összhangban; ha képes vagy vendégszeretetre, a veled szemben támasztott követelményeim ezzel a képességeddel lesznek összhangban; ha azt mondod, hogy nem tudsz vendégszerető lenni, és csak egy bizonyos feladatot tudsz ellátni, legyen az az evangélium terjesztése, vagy a gyülekezet gondozása, vagy más általános ügyek intézése, az Általam rajtad végzett tökéletesítés azzal a funkcióval lesz összhangban, amit végzel. Hűségesnek lenni, a végsőkig alávetni magad, és az Isten iránti legfőbb szeretetre törekedni – ezt kell megvalósítanod, és nincs jobb gyakorlat, mint ez a három dolog. Végső soron az embernek ezt a három dolgot kell elérnie, és ha el tudja érni, akkor tökéletessé válik. Ám mindenekelőtt valóban törekedned kell, aktívan előre és felfelé kell nyomulnod, és nem szabad passzívnak lenned e tekintetben” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Az ember normális életének helyreállítása és eljuttatása csodálatos rendeltetési helyére). „Mindannyiótoknak, függetlenül a képességeitektől, a korotoktól vagy attól, hány éve hisztek Istenben, az erőfeszítéseiteket az igazságra való törekvés útjára kell fordítanotok. Nem szabad hangsúlyt fektetned semmilyen objektív kifogásra, feltétel nélkül kell törekedned az igazságra. Ne evickélj. Tegyük fel, hogy az igazságra való törekvést életed nagy ügyének tekinted, igyekszel és minden erődet beleadod, és talán az igazságok, amelyeket elnyersz és a törekvéseddel el tudsz érni, nem azok, amiket szerettél volna; Isten azonban azt mondja, hogy az igazságra való törekvésedben tanúsított hozzáállásod és az őszinteséged alapján fog megfelelő rendeltetési helyet adni neked – milyen csodálatos lesz az! Egyelőre ne arra összpontosíts, hogy mi lesz a rendeltetési helyed vagy a sorsod, vagy hogy mi fog történni és mit tartogat a jövő, vagy hogy képes leszel-e elkerülni a katasztrófát és nem meghalni – ne gondolj ezekre, és ne legyenek kéréseid ezekkel kapcsolatban! Csak Isten szavaira és követelményeire koncentrálj, és juss el odáig, hogy az igazságra törekedj, végezd jól a kötelességedet, tégy eleget Isten szándékainak, és ne okozz csalódást Isten hatezer éves várakozásának és az Ő hatezer éves reményének. Nyújts némi vigaszt Istennek, hadd lásson reményt benned, és hadd teljesüljenek benned az Ő kívánságai. Mondd csak, vajon Isten igazságtalanul fog-e bánni veled, ha ezt teszed? Biztosan nem. Még ha a végeredmény nem is olyan, mint amilyennek szeretted volna, hogyan kell ezt a tényt kezelned teremtett lényként? Mindenben alá kell vetned magad Isten vezényléseinek és elrendezéseinek, minden személyes terv nélkül. Hát nem ez az a perspektíva, amelyet a teremtett lényeknek választaniuk kell? (De igen.) Az a helyes, ha ilyen gondolkodásmóddal rendelkezel” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Miért kell az embernek az igazságra törekednie). Isten szívből jövő szavai mélyen megérintették és megmelengették a szívemet. Olyan érzés volt, mintha egy anya öntené ki a szívét a gyermekének. Ez segített megértenem, hogy Isten mai munkájának és szavainak az a célja, hogy megmentse és tökéletesítse az embereket. Kortól, képességtől vagy végzettségtől függetlenül, függetlenül attól, hogy az ember hány éves vagy milyen családi háttérrel rendelkezik, Isten mindenkinek megadja a tökéletesítés lehetőségét. Isten nem részesít előnyben senkit. Isten az egyes emberek képességei alapján támaszt követelményeket, és megfelelő kötelességeket rendel számukra. Isten azt akarja látni, hogy az emberek a saját szerepkörükben jól tudják végezni a kötelességüket, és elérik a hűséget és az alávetettséget. Isten szavai eloszlatták a Vele kapcsolatos félreértéseimet, és megmutatták a gyakorlás útját, ami nagy megkönnyebbülést hozott. Most már többé nem aggódom a korom, a rossz egészségem vagy a hanyatló memóriám miatt. Azzal sem foglalkozom már, hogy jó lesz-e a kimenetelem vagy a rendeltetési helyem. Ehelyett arra összpontosítok, hogy a jelenlegi kötelességemet a legjobb képességeim szerint végezzem, és hogy gyakoroljam a kötelességeimben megértett igazságokat. Igazán hálás vagyok Istennek ezekért a nyereségekért!