2017 novemberében kezdődött, amikor gyülekezetvezetőnek választottak. Amikor elkezdtem összejövetelekre járni és beszélgetni a testvérekkel, meg tudtam osztani a nézeteimet, és a közösségvállalásom egész megvilágosító volt. A testvérek nagyra tartottak, és tisztelettel beszéltek velem. Szóval úgy éreztem, hogy értékelnek, és eléggé meg voltam elégedve magammal. Egy idő után aztán észrevettem, hogy a társam, Wendy nővér nagyon őszintén beszél velem, és néha nagyon egyenesen megmondja, ha észrevesz valami problémát. Például ha nem foglalkoztam a gyülekezet általános ügyeivel, felhozta ezt, és szólt, hogy figyeljek oda rájuk. De én kicsi megszégyenítőnek éreztem, ezért csak mondtam, hogy majd mostantól odafigyelek, hogy nehogy rossz benyomást tegyek másokra. De elég sok hiányosságom volt ezen a területen – vagy nem tudtam foglalkozni bizonyos dolgokkal, vagy nem tudtam, hogyan csináljam őket. Később, amikor Wendy már többször figyelmeztetett, azt állítottam, hogy majd odafigyelek ezekre, de igazából azt gondoltam: „Mindig mindenki azt mondta, hogy felvállalom a kötelességemmel járó terheket, Wendy mégis így kritizál. Vajon mit fognak rólam gondolni a többiek ezek után?” Úgy éreztem, hogy Wendy szemmel tartja a dolgaimat, hogy lenéz engem, és ez arra késztetett, hogy kerüljem őt. Néha, amikor a munkáról beszélgettünk, és felhoztam egy ötletet, Wendy egyenesen megmondta, ha az szerinte nem volt megfelelő. Néha illetlenül beszélt velem, és szinte letámadott. Úgy éreztem, túl erőszakos, és nincs tekintettel a méltóságomra. Úgy éreztem, rossz az emberi mivolta, és nehéz vele jól kijönni. Néha, ha olyankor szóltam Wendyhez, vagy olyankor hívtam ebédelni, amikor épp telefonált, nem válaszolt nekem azonnal, és ez még inkább meggyőzött arról, hogy rossz az emberi mivolta, és túlságosan rideg, ezért még kevésbé vágytam a társaságára. A másik két nővérrel sokkal könnyebb volt együtt dolgozni. Éreztem, hogy felnéznek rám, amikor a munkáról vagy az aktuális állapotunkról beszélünk, és tisztelettel beszéltek velem. Gyakran jöttek hozzám tanácsért, ha gondjaik voltak, és nem igazán hozták fel az én problémáimat. Mindig kellemes volt velük csevegni, vagy a munkáról beszélgetni. Minél több időt töltöttem velük, annál inkább úgy éreztem, hogy Wendyvel nehéz kijönni, és próbáltam minél távolabb tartani magam tőle. Igazából éreztem, hogy Wendy szívesen dolgozna velem, rendszeresen felkeresett valami megbeszélnivalóval, de én csak hanyagul válaszolgattam, és nem igazán akartam közelebb kerülni hozzá, mert úgy gondoltam, rossz az emberi mivolta. Néha még ilyen álnok gondolataim is támadtak: „Jobb lenne, ha Wendy nem lenne a csoportban, akkor senki sem piszkálna a hibáimmal.” Emlékszem, egyszer a gyülekezet évente tartott vezetőválasztásán nagy figyelemmel kísértem Wendy eredményeit. Azt gondoltam: „Nem lehet, hogy ilyen rossz emberi mivolttal vezetőnek választják!” Meglepetésemre azonban mindenki azt mondta, hogy a kötelességében nagy terhet vállal, és felelősségteljes. Senki sem említett olyat, hogy bármilyen kirívó probléma lenne az emberi mivoltával. A felsőbb vezetők szintén azt mondták, hogy Wendy a megfelelő ember. Össze voltam zavarodva: „Hát senki sem látja tisztán Wendyt? Olyan arrogáns, és imádja kiteregetni mások gyengeségeit – ezek egyértelmű jelei a rossz emberi mivoltnak.” Nem akartam, hogy megint vele legyek beosztva, de amikor megszületett az eredmény, mindkettőnket vezetőnek választottak. Nagyon megterhelő volt a gondolat, hogy a továbbiakban Wendyvel kell együtt dolgoznom. Ezután szinte sosem kerestem Wendyt munkaügyekkel. Leginkább ő jött hozzám, és még így is halogattam a találkozókat, ahogy tudtam. Csak akkor beszéltem vele, amikor már tényleg muszáj volt, és nem voltam hajlandó megnyílni előtte, és elmondani, hogy mit érzek.

Egyszer két testvér jelentett egy Wendyvel kapcsolatos problémát. Azt mondták, hogy ritkán vállal közösséget az életbe való belépésről, és úgy tűnik, hogy inkább a munkára fókuszál. Rájöttem, hogy amióta csak Wendyvel dolgoztam, alig beszélt az életbe való belépésről, és nem igazán kezdeményezett közösségvállalást az összejöveteleken. Anélkül, hogy megpróbáltam volna megérteni a helyzetét, vagy közösséget vállaltam volna vele, rögtön felvetettem két diakónusnak az ügyet. A felszínen csak meg akartam velük ezt beszélni, de valójában ezt mondtam: „Wendy gyülekezetvezető, és ha csak a munkára fókuszál, és nem fektet hangsúlyt az igazságról való közösségvállalásra a problémák megoldása érdekében, akkor nem alkalmas erre a feladatkörre.” A saját, egyéni szándékaimat szolgálta, hogy akkor ezt mondtam. A diakónusok egyetértettek, hogy Wendy nem becsüli az életbe való belépést, és nem alkalmas gyülekezetvezetőnek. Azt is mondtam nekik: „Wendy elég basáskodó, és nem veszi figyelembe mások érzéseit, amikor megszólal, ami nagy nyomást helyez az emberre.” Ahogy ezt kimondtam, egy másik nővér közbeszólt, hogy nemrég Wendy az ő hiányosságait is felhozta, és ettől elég kényelmetlenül érezte magát. Ebben további bizonyítékot láttam arra, hogy Wendy emberi mivoltával gondok vannak. Aztán azt mondtam: „Wendynek rossz emberi mivolta van, és nagyon rideg.” És felhoztam néhány példát is erre. Bár volt egy kis bűntudatom, hogy felhoztam ezeket, amikor arra gondoltam, hogyan korlátozott engem Wendy, biztos voltam benne, hogy valami probléma van vele. Miután meghallgatták a mondandómat, a két diakónus is egyetértett, hogy Wendynek rossz az emberi mivolta. Maguk között ők is elkezdték úgy kritizálni Wendyt, mint én, és az online összejövetelek alatt, amíg Wendy közösséget vállalt, arról küldözgettünk egymásnak üzeneteket, hogy milyen rossz az életbe való belépése és a közösségvállalása. Egyszer egy diakónus és egy másik nővér odajött hozzám, hogy megbeszéljük az aktuális állapotomat. Amikor megkérdezték, hogy megy a közös munkám Wendyvel, azt válaszoltam: „Elég basáskodó, illetlen hangnemben beszél, és néha oda se figyel arra, amit mondok neki. Nagyon ridegnek tűnik, és korlátozva érzem magam mellette.” Ez a két nővér akkor nem látott engem tisztán, és azt mondták, hogy megvizsgálják a dolgot a felsőbb vezetővel. Végül is, mivel Wendy gyülekezetvezető volt, bármilyen vele kapcsolatos probléma a gyülekezet munkájára is hatással lehetett. Ezt hallva azt gondoltam: „Ha a felsőbb vezető leváltja, akkor nem kell többet együtt dolgoznom vele.” Másnap találkoztunk a felsőbb vezetővel, és sok problémát felhoztam Wendyvel kapcsolatban. Megemlítettem a rossz emberi mivoltát és életbe való belépését, és hogy korlátozva éreztem magam mellette. A két másik nővér is elmondta a hozzáfűznivalóit. A felsőbb vezetőt kicsit meglepte, amit mondtunk. Azt mondta, hogy ismeri Wendyt, és nem vette észre, hogy ilyen lenne. De megígérte, hogy utánajár a dolognak.

A felsőbb vezető pár nappal később tájékoztatott, hogy az alapján, ahogy Wendyvel foglalkoztam, ahogy szövetkeztem ellene, megpróbáltam titokban aláásni, elítéltem, és nem mutattam jó példát, egyértelmű volt, hogy rossz az emberi mivoltom, nem érdemlem meg, hogy képezzenek, és az alapelveknek megfelelően le kellene váltani engem. Ez nagyon megdöbbentett – sosem gondoltam volna, hogy így végződhet a dolog. „Szövetkezni ellene”, „titokban aláásni”, „elítélni”, „rossz emberi mivolt”, „nem érdemes a képzésre”: ez a jellemzés teljesen mellbevágott. El se tudtam hinni, nemhogy elfogadni. Egyszerűen nem értettem. Kis korom óta mindig jó véleménnyel voltak rólam az emberek. Hogy lehet, hogy most meg azt mondják, rossz az emberi mivoltom? Rosszul hallottam volna? A folyamat, ahogy lelepleztek és kielemeztek, olyan volt, mint egy rossz álom. Borzalmasan kétségbeestem.

Miután leváltottak, nem akartam szembenézni azzal, ami történt. Nem tudtam elfogadni a kritikát, ami az emberi mivoltomat érte, nem hittem, hogy ilyen ember lennék, és nem vettem a fáradságot, hogy önvizsgálatot tartsak. Amikor mégis beszéltem a leváltásomról, próbáltam leplezni, hogy milyen komoly a helyzet, bizonygatva, hogy mások mindig azt mondták, hogy jó az emberi mivoltom, kedves és megértő vagyok. Mintha csak baleset lett volna az egész, ami nem tükrözi az igazi természetemet. Ezután többször előfordult, hogy a vezető azt fontolgatta, hogy valamilyen fontos kötelességgel bíz meg, de végül mindig ellene döntött a rossz emberi mivoltom miatt. Ettől szörnyen éreztem magam, és sírva könyörögtem Istennek: „Ó, Istenem! Tényleg menthetetlen lennék? Tényleg ilyen rossz az emberi mivoltom? Kérlek, vezess, hogy megismerhessem magam! Kész vagyok önvizsgálatot tartani.” Imádkozás után Isten szavainak erre a passzusára bukkantam: „A mindennapi életetekben mely ügyekben van Istent félő szívetek? És mely ügyekben nem? Képes vagy gyűlölni valakit, ha az illető megbánt téged, vagy ha az érdekeidet sérti? És amikor gyűlölsz valakit, képes vagy megbüntetni és bosszút állni? (Igen.) Akkor elég félelmetes vagy! Ha nincs Istent félő szíved, és képes vagy gonosz dolgokat tenni, akkor a rosszindulatú beállítottságod túlságosan súlyos! A szeretet és a gyűlölet olyan dolgok, amelyekkel a normális emberi mivoltnak rendelkeznie kell, de világosan meg kell különböztetned, hogy mit szeretsz és mit gyűlölsz. A szívedben szeretned kell Istent, szeretned kell az igazságot, szeretned kell a pozitív dolgokat, és szeretned kell a testvéreidet, míg a Sátánt és az ördögöket, a negatív dolgokat és az antikrisztusokat gyűlölnöd kell, akárcsak a gonosz embereket. Ha gyűlöletből képes vagy elnyomni a testvéreidet és bosszút állni rajtuk, az nagyon ijesztő lenne, ez a gonosz ember beállítottsága. Vannak emberek, akiknek egyszerűen csak vannak gyűlölködő gondolataik és eszméik – gonosz eszméik, de soha nem tennének semmi gonoszat. Ők nem gonosz emberek, mert amikor valami történik, képesek keresni az igazságot, és odafigyelnek az alapelvekre abban, ahogyan viselkednek és a dolgokat kezelik. Amikor másokkal érintkeznek, nem kérnek tőlük többet, mint kellene; ha jól kijönnek az illetővel, akkor továbbra is érintkeznek vele; ha nem jönnek ki vele, akkor nem fognak. Ez alig befolyásolja a kötelességük teljesítését vagy az életbe való belépésüket. Isten a szívükben van, és a szívük Istent félő. Nem akarják megbántani Istent, és félnek attól, hogy megteszik. Bár ezek az emberek táplálhatnak bizonyos helytelen gondolatokat és eszméket, képesek fellázadni ellenük és elhagyni őket. Visszafogottságot gyakorolnak cselekedeteikben, és egyetlen olyan szót sem ejtenek ki, amely nem helyénvaló, vagy amely sérti Istent. Aki így beszél és így cselekszik, annak elvei vannak, és az igazságot gyakorolja. Lehet, hogy a személyiséged összeférhetetlen egy másik emberével, és lehet, hogy nem kedveled őt, de amikor együtt dolgozol vele, pártatlan maradsz, és nem engeded ki a frusztrációdat a kötelességed teljesítése közben, illetve nem vezeted le a frusztrációdat Isten családjának érdekein; az ügyeket az alapelvek szerint tudod intézni. Minek a megnyilvánulása ez? Az Istent félő szív megnyilvánulása. Ha ennél egy kicsit több van benned, akkor amikor látod, hogy valaki másnak vannak hiányosságai vagy gyengeségei, akkor még ha meg is sértett téged, vagy elfogult veled szemben, akkor is megvan benned az a képesség, hogy helyesen bánj vele és szeretettel segítsd. Ez azt jelenti, hogy van benned szeretet, hogy olyan ember vagy, akiben megvan az emberi mivolt, és olyan ember vagy, aki kedves és képes gyakorolni az igazságot, továbbá becsületes ember vagy, aki igazságvalóságok birtokában van, és olyan ember vagy, akinek a szíve Istent félő. Ha még alacsony az érettséged, de van akaratod, és hajlandó vagy az igazságra törekedni, illetve arra, hogy a dolgokat az alapelvek szerint végezd, továbbá képes vagy a dolgokkal foglalkozni, és másokkal szemben az alapelvek szerint cselekedni, akkor ez is annak számít, hogy némileg Istent félő a szíved; ez a legalapvetőbb dolog. Ha még ezt sem tudod elérni, és nem tudod visszafogni magad, akkor nagy veszélyben vagy, és elég ijesztő vagy. Ha pozíciót kapnál, megbüntethetnéd az embereket, és megnehezíthetnéd a dolgukat; akkor bármikor hajlamos lennél antikrisztussá válni” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az öt feltétel, amelynek teljesülnie kell, hogy az Istenbe vetett hit helyes útjára lépjünk). Isten szavai felfedték előttem, hogy akinek Istent félő szíve van, az nem beszél vagy cselekszik könnyelműen. Még ha veszélyeztetve is érzi az érdekeit, akkor sem támadja és nem közösíti ki az embereket, mert fél, hogy ezzel megsérti Istent. Istennek nincs helye azok szívében, akik nem félik Őt, és a saját kedvük szerint cselekszenek. Az ilyen emberek bosszút állnak mindenkin, aki az érdekeiket fenyegeti. Isten azt mondja, hogy ez a gonosz ember beállítottsága. „A gonosz ember beállítottsága” kifejezés tényleg a lényegre tapintott, és sorra elkezdtek előttem lepörögni a Wendyvel való kommunikációnk jelenetei. Viszonylag őszintén beszélt velem, és gyakran adott nekem tanácsot, gyakran mutatott rá hiányosságokra a kötelességem teljesítésében, amitől olyan érzésem lett, mintha szégyen ért volna. Emiatt azt gondoltam, hogy Wendynek rossz az emberi mivolta, és nehéz vele kijönni. Néha, ha Wendy nem reagált azonnal, amikor szóltam neki, még inkább az lett a meggyőződésem, hogy rossz az emberi mivolta, és még ellenszenvesebbnek találtam. Amikor meghallottam, hogy nem foglalkozik eleget az életbe való belépéssel, nem vizsgáltam meg a helyzetet, és nem vettem figyelembe a következetes viselkedését, csak megragadtam a lehetőséget, hogy ezt továbbadjam a társaimnak. Azt mondtam nekik, hogy Wendynek csak a munka fontos, az életbe való belépés nem, ezért nem alkalmas vezetőnek. A saját oldalamra akartam őket állítani, hogy kiközösítsük Wendyt. Utólag belegondolva, a gyülekezet evangéliumterjesztő munkájának felügyelőjeként hatalmas nyomás nehezedett Wendyre. Sok dologgal kellett egyszerre foglalkoznia, és néha felzaklatta, ha problémák jelentkeztek a munkában, és nem voltak jók az eredmények. Az, hogy a munkáról beszélt, és nem az igazságalapelvekről való közösségvállalásra fókuszált, csak kilengés volt a kötelességében. Nem azt jelentette, hogy nem volt alkalmas rá. Én mégis elítéltem őt, mert azt akartam, hogy leváltsák, és ne kelljen vele többet együtt dolgoznom. Hát nem csak büntetni akartam őt? Ráadásul mindenkinek vannak rossz napjai. Senki sem tud folyamatosan vidám és gondtalan lenni. Wendynek sok munkája volt, úgyhogy normális és teljesen érthető, hogy nem volt ideje odafigyelni rám. Én viszont nagy ügyet csináltam belőle, hogy nem figyelt rám, és azt vontam le belőle, hogy rossz az emberi mivolta, és túlságosan rideg. Pedig a valóság nem ez volt – csak vakon megbélyegeztem, indokolatlan címkéket akasztottam rá, és elítéltem. Ráadásul még más nővérekkel is megosztottam ezeket a gondolatokat, amitől ők is egyre előítéletesebbek lettek Wendyvel. Ők is elkezdtek a háta mögött ítélkezni felette, ahelyett, hogy a kötelességükre koncentráltak volna. Nagyon álnok lehetett a beállítottságom, hogy ilyeneket tettem. Amikor Wendy olyat tett vagy mondott, ami veszélyeztette az érdekeimet és jó hírnevemet, elítéltem, megtámadtam őt, és bosszút álltam rajta. Felismertem, hogy a szívem kicsit sem félte Istent. Gyülekezetvezető létemre nemcsak hogy nem tudtam jól együtt dolgozni a testvéreimmel és az alapelveknek megfelelően teljesíteni a kötelességem, hanem még gonosz cselekedetekben és a gyülekezeti munka zavarásában is élen jártam. Tényleg nem voltam érdemes egy ilyen fontos kötelességre. Azt gondoltam, hogy nagyszerű az emberi mivoltom, kedves és megértő vagyok, de ez csak azért volt, mert senki sem fenyegette az érdekeimet. Ahogy ez megtörtént, egyből felfedtem álnok természetemet, és képes voltam elítélni, támadni másokat, és bosszút állni rajtuk. Csak akkor ismertem fel a rossz emberi mivoltomat, amikor erre rájöttem. Isten igazságosságából fakadt, hogy leváltottak. Ezt érdemeltem. Megnyíltam a testvéreim előtt, kielemeztem a tetteim mögött megbújó szándékokat, és megosztottam, amit az önvizsgálat során megtudtam magamról. A testvéreim mind bátorítottak. Azt mondták: „Önismeretet nyertél a leváltásod tapasztalatán keresztül – ez nagyon jó!” Ezen a tapasztalaton keresztül kicsit jobban megismertem magam, és így kevésbé voltam levert. Képes lettem elfogadni, ha bizonyos mértékig lelepleznek. Így imádkoztam Istenhez: „Ó, Istenem! Valóban gonoszat cselekedtem! Kész vagyok megbánni bűneimet.” Ezután, ha a másokkal való kommunikációmban felfedte magát a romlott beállítottságom, Istenhez imádkoztam, önvizsgálatot tartottam, és a másokkal való együttműködésre koncentráltam. A kötelességemben is őszintébben kezdtem keresni, és így teljesnek és tartalmasnak éreztem a napjaimat. Pár nap múlva a felsőbb vezetőm odajött hozzám, és azt mondta, hogy korábban túl arrogáns voltam, nem fogadtam el mások tanácsait, és nem az alapelveknek megfelelően bántam az emberekkel, de miután leváltottak, megtanultam önvizsgálatot tartani, és megismerni magam, ezért mindenki egyetért abban, hogy visszakapjam a vezetői pozíciómat. Nagyon meglepett, hogy ezt mondta. Sosem gondoltam volna, hogy kapok még egy esélyt vezetőként szolgálni. El se tudtam mondani, mennyire meghatott ez, és telve voltam hálával Isten iránt. Egyben azt is nagyon bántam, ahogyan a múltban viselkedtem. Magamban Istenhez imádkoztam, és eltökéltem, hogy megtérek, és nem követem el újra a régi hibákat, jól fogok együttműködni másokkal, és szívvel-lélekkel teljesítem a kötelességem. Később újabb önvizsgálatot tartottam: „Korábban miért nem tudtam elengedni a Wendyvel kapcsolatos előítéleteimet? Miért tetéztem ezt még azzal, hogy a háta mögött elítéltem és aláástam őt?” Egyszer egy áhítat során Isten szavainak következő passzusára bukkantam: „Először is, ami az antikrisztusokat illeti, ha a megmetszés kérdéséről van szó, képtelenek elfogadni azt. És megvannak az okai, amiért képtelenek elfogadni: a fő az, hogy amikor megmetszik őket, úgy érzik, hogy megszégyenültek, hogy elveszítették a jó hírüket, státuszukat és méltóságukat, hogy többé képtelenek emelt fővel járni mindenki előtt. Ezek a dolgok hatást gyakorolnak a szívükben, így nehezen fogadják el, hogy megmetszik őket, és úgy érzik, hogy aki megmetszi őket, az rájuk száll és az ellenségük. Ez az antikrisztusok mentalitása, amikor megmetszik őket. Efelől biztos lehetsz. Valójában a metszés mutatja meg leginkább, hogy valaki el tudja-e fogadni az igazságot és valaki igazán alá tudja-e vetni magát. Az, hogy az antikrisztusok oly ellenállóak a metszéssel szemben, kellően megmutatja, hogy idegenkednek az igazságtól, és a legkevésbé sem fogadják el azt. Ez tehát a probléma lényege. Nem a büszkeségük a dolog lényege; a probléma lényege az, hogy nem fogadják el az igazságot. Amikor megmetszik őket, az antikrisztusok azt követelik, hogy az kedves hangnemben és hozzáállással történjen. Ha a metszést végző hangneme komoly, a hozzáállása pedig szigorú, egy antikrisztus ellenáll, dacos és dühbe gurul. Nem törődik azzal, hogy az, amit lelepleznek benne, igaz-e vagy tény-e, és nem gondolkodik el azon, hogy hol hibázott, illetve, hogy el kellene-e fogadnia az igazságot. Csak arra gondol, hogy a hiúsága és a büszkesége csorbát szenvedett-e. Az antikrisztusok teljességgel képtelenek felismerni, hogy a metszés segít az embereknek, valamint szerető és üdvözítő, hogy az emberek előnyére válik. Még csak nem is látják ezt. Vajon egy kicsit nem kritikátlan és észszerűtlen ez tőlük? Milyen beállítottságot tár tehát fel egy antikrisztus, amikor azzal szembesül, hogy megmetszik? Ez a beállítottság kétségkívül az igazságtól való idegenkedés, valamint az arrogancia és a hajthatatlanság. Ez megmutatja, hogy az antikrisztusok természetlényege az igazságtól való idegenkedés és annak gyűlölete” (Az Ige, 4. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Kilencedik tétel (Nyolcadik rész)). Isten kinyilatkoztatja, hogy az antikrisztusokat túlzottan foglalkoztatja a státuszuk és jó hírnevük megóvása, és amikor megmetszik őket, egyáltalán nem tartanak önvizsgálatot, nem ismerik magukat, ehelyett ellenállnak, tagadnak, és azt gondolják, hogy mások direkt ártanak nekik. Még bosszút is állnak másokon, támadják őket. Az ilyen viselkedésben pedig az a beállítottságuk mutatkozik meg, amely idegenkedik az igazságtól, és gyűlöli azt. Amikor Isten szavainak kinyilatkoztatását a saját helyzetemre vetítettem, rájöttem: az, hogy elítéltem, aláástam, támadtam Wendyt, és bosszút álltam rajta, mind az antikrisztusi beállítottságom megnyilatkozása volt. Amikor Wendyvel dolgoztam együtt, gyakran adott nekem tanácsot, és rámutatott a hiányosságaimra, de nem metszett meg. Nem gondoltam át, hogy igaza van-e Wendynek, hogy helytelenül cselekedtem-e, vagy hogy mit tanulhatnék abból, amit mond. Csak szúrós szemmel néztem rá, azt gondolva, hogy ártani akar nekem, és lenéz engem. Azt vontam le az egészből, hogy rossz az emberi mivolta. A saját hibáimat egyáltalán nem ismertem fel. Akkoriban gyülekezetvezetőként is szolgáltam, és közben az általános ügyeket is felügyeltem, de mivel úgy éreztem, hogy nem értek annyira az általános ügyekhez, nem vettem a fáradságot, hogy foglalkozzak vele, vagy kérdezzek róla, és olyanoktól sem kértem segítséget, akik értettek hozzá. Nem végeztem rendesen a gyakorlati munkát – Wendy helyesen tette, hogy felhozta ezt! Amikor Wendy felhívta a figyelmem az elhajlásaimra, és tanácsokat adott nekem, azzal segített, hogy fejlődhessek. Én meg csak a jó hírnevemre és státuszomra gondoltam, és úgy éreztem, kétségbe vonja a képességeimet. Még az emlékeztetőit és segítségét is személyes sértésnek vettem, és meg akartam bosszulni, másokat gyűjtve magam köré, hogy ők is elítéljék és kiközösítsék Wendyt. Ez mind ártott neki. Ráadásul olyan ellenséges hangulatot teremtett, amiben senki sem tudott a kötelességére koncentrálni, és ez akadályozta a gyülekezet munkáját. Hát nem a Sátán szerepét játszottam? Igazán el kellett volna átkozni, meg kellett volna büntetni engem! Arra gondoltam, hogy a gyülekezetből kitakarított gonosztevők és antikrisztusok jellemző tulajdonságai közt volt, hogy idegenkedtek az igazságtól, és gyűlölték azt, nem fogadták el az Isten adta helyzeteket, csak azzal törődtek, hogy mások veszélyeztetik az érdekeiket, azt gondolva, hogy ártani akarnak nekik, hogy minden tettükbe belekötnek, és megmetszik őket, és hogy nem végeztek önvizsgálatot, nem ismerték meg magukat, mások gyakori emlékeztetői, segítsége és metszése ellenére sem. Mi több, gyűlöltek mindenkit, aki megpróbálta őket kijavítani, támadták és kiközösítették őket, zavarták a környezetüket, akadályozták a gyülekezet munkáját, és végül annyi rosszat cselekedtek, hogy kizárták őket. Ez mind annak a következménye, hogy nem fogadták el az igazságot, és idegenkednek tőle. Mind azt kapták, amit megérdemeltek! Ezeket a tulajdonságokat szemlélve, vajon nem én is csak úgy cselekedtem, mint egy gonosztevő és antikrisztus? Felismertem, hogy igazán romlott voltam, és rossz volt az emberi mivoltom. Rettegtem, és szörnyen kétségbeejtő helyzetbe kerültem: ha nem bánom meg bűneimet, Isten megutált és kirekesztett volna. Meg kellett ragadnom a lehetőséget, hogy megtérjek, és minden erőmmel az igazságra törekedjek, Istent félő szívvel közelítsem meg a helyzeteket, az igazságot keressem, és önvizsgálaton keresztül megismerjem magam, hogy megfontoltan beszéljek, és jó szándék vezérelje a kommunikációmat. Imádságban Isten elé járultam, és megfogadtam, hogy többé nem fogok így viselkedni, kimondtam, hogy kész vagyok elfogadni Isten vizsgálatát, és valóban megtérni.

Később Isten szavainak egy másik passzusára is rátaláltam, amely segített megérteni, hogy hogyan kell megítélni valaki emberi mivoltát, és hogyan kell azokkal bánni, akik őszintén beszélnek velem, és tanácsot adnak. Isten azt mondja: „Olyan emberekhez kell közel kerülnöd, akik őszintén tudnak beszélni veled; ha ilyen emberek vannak melletted, az nagy előnyödre válik. Mindenekelőtt, ha ilyen jó emberek vannak körülötted – akiknek, ha felfedeznek egy problémát veled kapcsolatban, megvan a bátorságuk, hogy szemrehányást tegyenek neked és leleplezzenek –, megakadályozhatják, hogy eltévelyedj. Őket nem érdekli a státuszod, és abban a pillanatban, amint felfedezik, hogy az igazságalapelvek ellen tettél valamit, szükség esetén szemrehányást tesznek neked és lelepleznek téged. Csak az ilyenek egyenes emberek, és olyanok, akiknek van igazságérzete, és akárhogyan lepleznek le és tesznek szemrehányást neked, az mind a segítségedre van, és mind arról szól, hogy felügyelnek és előrevisznek téged. Az ilyen emberekhez kell közeledned; ha ilyen emberek vannak melletted, és segítenek, viszonylag sokkal nagyobb biztonságban leszel – ezt jelenti az, hogy Isten oltalmaz. Ha mindennap olyan emberek vannak melletted és felügyelnek, akik értik az igazságot és megtartják az alapelveket, az igen előnyös a számodra ahhoz, hogy jól végezd a kötelességed és a munkád. [...] Amikor olyasmit teszel, ami szembemegy az alapelvekkel, lelepleznek, véleményt nyilvánítanak a gondjaidról, valamint nyíltan és őszintén rámutatnak a problémáidra; nem próbálnak segíteni, hogy megőrizd a méltóságod, és még esélyt sem adnak, hogy elkerüld a szégyent sok ember előtt. Hogyan kellene kezelned az ilyen embereket? Büntetned kellene őket, vagy közel kerülnöd hozzájuk? (Közel kerülni hozzájuk.) Így van. Meg kell nyitnod a szíved és közösséget vállalni velük, mondván: »Az a problémám, amire rámutattál, úgy van. Akkor hiúság és a státusz gondolata töltött el. Úgy éreztem, hogy oly sok éve vagyok vezető, és te nemcsak, hogy nem próbáltál segíteni megőriznem a méltóságomat, hanem olyan sok ember előtt rámutattál a problémáimra is, én pedig nem tudtam elfogadni ezt. Most azonban már látom, hogy amit tettem, az valóban ellentétben áll az alapelvekkel és az igazsággal, és hogy nem kellett volna azt tennem. Mit számít a vezetői pozíció? Nem egyszerűen a kötelességem? Mindannyian a kötelességünket végezzük, és mindannyiunk státusza egyenlő. Az egyetlen különbség az, hogy én egy kicsivel több felelősséget viselek – ez minden. Ha felfedezel bármilyen problémát a jövőben, mondd meg, amit mondanod kell, és nem lesz személyes ellentét közöttünk. Ha különbözünk az igazság megértésében, beszélgethetünk. Isten házában, valamint Isten és az igazság előtt egységben kell lennünk, nem elidegenedni.« Ez az igazság gyakorlásának és szeretetének hozzáállása. Mit kell tenned, ha messziről el akarod kerülni egy antikrisztus útját? Neked kell kezdeményezned, hogy olyan emberekhez közeledj, akik szeretik az igazságot, akik egyenesek, olyan emberekhez kerülj közel, akik rá tudnak mutatni a gondjaidra, akik őszintén beszélnek, és szemrehányást tesznek neked, amikor felfedezik a problémáidat, és különösen olyan emberekhez, akik meg tudnak metszeni, amikor felfedezik a problémáidat – ezek az emberek válnak leginkább hasznodra, és meg kell becsülnöd őket. Ha kizárod ezeket a jó embereket és megszabadulsz tőlük, akkor elveszíted Isten oltalmát, és fokozatosan elér a katasztrófa. Azáltal, hogy jó emberekhez kerülsz közel és olyanokhoz, akik értik az igazságot, békéd és örömöd lesz, és képes leszel távol tartani a katasztrófát; ha aljas, szégyentelen és olyan emberekhez férkőzöl közel, akik hízelegnek neked, veszélyben leszel. Nemcsak könnyen átvernek és becsapnak, hanem bármikor katasztrófa érhet. Tudnod kell, milyen ember válik a leginkább hasznodra – azok, akik tudnak figyelmeztetni, amikor valami rosszat csinálsz, vagy amikor felmagasztalod magad és magadról tanúskodsz, valamint félrevezetsz másokat, azok válnak a leginkább hasznodra. A helyes út az, ha ilyen emberek közelébe kerülsz” (Az Ige, 4. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Negyedik tétel: Önmagukat magasztalják fel és önmagukról tesznek bizonyságot). Isten szavain keresztül megértettem, hogy akinek megvan az igazságalapelveket fenntartó igazságérzete, az rá tud mutatni, ha a testvéreinek hibái vagy hiányosságai vannak, és képes megmetszeni, leleplezni és kielemezni azokat, akik az alapelvekkel ellentétesen cselekszenek, annak jó emberi mivolta van, és érdemes a társaságát keresni. Aki kívülről kedves, jól kijön másokkal, nem sért meg senkit, és sokan szeretik, de amikor olyat lát, ami nincs összhangban az alapelvekkel vagy sérti a gyülekezet érdekeit, akkor inkább a saját kapcsolatait védi, és nem áll ki, hogy leleplezze és megszüntesse a problémát, az valójában önző és csalárd, és nem óvja Isten házának érdekeit. Arra gondoltam, hogy én mindig az alapján ítéltem meg mások emberi mivoltát, hogy kedvesek-e, és hogy úgy beszélnek-e, ami megőrzi mások méltóságát, de ha ez alapján ítéljük meg az embereket, az nem felel meg az igazságnak. Rájöttem, hogy jogos volt Wendytől, hogy gyakran rámutatott a hibáimra és hiányosságaimra. Annak ellenére, hogy Wendy nagyon szókimondó volt, igazat szólt, és rá tudott mutatni a hibáimra, és ez segíthet elvégezni a kötelességem, és fejleszteni az életbe való belépésemet. Több időt kéne töltenem vele, és jobban odafigyelni a javaslataira. Ezután bocsánatot kértem Wendytől. Tudtam, hogy visszavonhatatlan volt a kár, amit okoztam neki, de ha ismét lehetőségem adódna vele dolgozni, azt nagyon megbecsülném.

Később Leonard testvér lett a társam. Leonardnak jó képességei voltak, és elég felelősségteljesen végezte a kötelességét. Ha észrevette, hogy elhajlok a kötelességemben, felhívta rá a figyelmemet mindenki előtt. Kezdetben annak ellenére, hogy kicsit zavarba jöttem, képes voltam úgy tekinteni az ilyen kritikára, mint Istentől való leckére. De ahogy telt-múlt az idő, és ez folytatódott, elkezdett kicsit elegem lenni belőle. Leonard néha kicsit gúnyosan kritizált, és hibákat talált a munkámban. Nagyon kínosan éreztem magam, mintha teljesen átlátott volna rajtam, és már nem akartam vele együtt dolgozni. Úgy gondoltam, túlságosan arrogáns, és elfogadhatatlan hangnemben beszél velem. Néha, amikor az együttműködésünkről beszélgettem másokkal, becsmérelni akartam Leonardot, de épp, mielőtt megszólaltam volna, rájöttem, hogy nincs igazam – Leonard kritikája sok olyan dolgot tartalmazott, amivel érdemes foglalkoznom. Úgyhogy imádkoztam Istenhez, és jó szándékkal kezdtem keresni a módját, hogy Isten akaratával egyezően tudjak együtt dolgozni Leonarddal. Nem szabadott rosszhiszeműen megítélnem őt. Később ráakadtam egy passzusra Isten szavaiból, ami sokat segített. „Amikor felfedezed, hogy valamit rosszul teszel vagy romlott beállítottságot fedsz fel, ha képes vagy megnyílni és kommunikálni az emberekkel, akkor ez segíteni fog a körülötted lévőknek, hogy rajtad tartsák a szemüket. Minden bizonnyal szükséges a felügyelet elfogadása, ám a lényeg az, hogy imádkozz Istenhez, támaszkodj Őrá, és tarts folyamatos önvizsgálatot. Különösen akkor, amikor tévútra mentél vagy valami rosszat tettél, vagy amikor arra készülsz, hogy egymagad cselekedj, illetve dönts valamiről, és valaki a közeledben megemlíti ezt és felhívja rá a figyelmedet, akkor el kell fogadnod ezt, magadba tekinteni, elismerni a hibádat és kijavítani. Ez vissza tud tartani téged attól, hogy az antikrisztusok ösvényére lépj. Ha van valaki, aki ily módon segít és éberségre int, akkor a tudtodon kívül vajon nem a megóvásodat szolgálja ez? De igen – ez a te megóvásod” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. A kötelesség megfelelő teljesítése összehangolt együttműködést kíván). Isten szavai emlékeztettek, hogy az, hogy van mellettem valaki, akinek van igazságérzete, és aki mer egyenesen beszélni és azonnal rámutatni a hiányosságaimra, egyfajta védelem volt, ami megóvhat attól, hogy eltévelyedjek, illetve Isten szeretete volt. Az volt a helyes, hogy elfogadjam a helyzetet! Ez alatt az időszak alatt azzal is megelégedtem, ha valami lényegtelen munkát végeztem. Az új hívők öntözésének értékes munkájában azonban nem tudtam áldozatot hozni. Leonard gyakori emlékeztetőinek köszönhetően kicsit gyakorlatiasabban végeztem a kötelességem. Azok a gyakorlási utak is sokat adtak, amiket Leonard tárt fel előttem. Rájöttem, hogy igazán értékes a segítsége és a tanácsa. Mivel nem birtokoltam az igazságot, még mindig súlyosan romlott volt a beállítottságom, és bármikor előfordulhatott, hogy rosszat teszek, az, hogy Leonard odafigyelt rám, hatalmas segítség volt, és sok gonosz cselekedetben megakadályozott. Amikor ezt felismertem, kész voltam kijavítani a hibákat, amiket a kötelességem végzése közben vétettem, és jobb lett a hozzáállásom Leonard tanácsaihoz. Küldtem neki egy üzenetet, ami így szólt: „Kérlek, mostantól szólj, ha bármi problémát veszel észre velem kapcsolatban! Lehet, hogy kényelmetlenül érzem magam tőle, de sokat segítene.” Visszatekintve, Isten sok ilyen embert vezényelt mellém az elmúlt években, de én mindig kerülni próbáltam őket, mert azt gondoltam, nehéz velük kijönni. Valójában viszont csak arról volt szó, hogy rosszul ítéltem meg az embereket, nem tudtam, hogyan értékeljem őket, és hogyan bánjak velük, ezért akaratlanul is kihagytam a lehetőséget, hogy tanuljak a társaimtól. Amikor Isten ismét megteremtette ezt a helyzetet, végre megértettem az Ő akaratát, képes voltam az alapelveknek megfelelően bánni másokkal, és sokkal szabadabbnak éreztem magam! Szívből hálát adtam Istennek!