2022 májusában történt. Már több faluban voltak olyanok, akik elfogadták Mindenható Isten utolsó napokbeli munkáját, de kis idő múlva sok újonnan érkező elmaradt az összejövetelekről. Ahogy utánanéztünk a dolognak, kiderült, hogy fegyveres katonák őrjáratoznak éjszaka, akik mindenkit letartóztatnak, aki összejövetelt tart. Más környékeken pedig néhány testvért már meg is bírságoltak, letartóztattak és bebörtönöztek a hite miatt. Ezekben a falvakban annyira féltek az újonnan érkezők, hogy nem mertek összejövetelekre járni. A vezetőm akkor jelölt ki minket Isával, hogy menjünk, és támogassuk az újonnan érkezőket. Isa és én külön-külön öntöztük az újonnan érkezőket.

Egyik este, mielőtt hazamentem volna, Isa egyszer csak felhívott, és elmondta, hogy a nővér, akinél lakunk, fél, hogy megbírságolják vagy bebörtönzik, ezért nem maradhatunk nála tovább. Arra gondoltam: „Ilyen későn hol találhatnánk egy családot, aki befogad?” Később végül Yana nővért kérdeztük meg, de ő és a fia féltek a letartóztatástól, és nem mertek befogadni minket, így ott álltunk fedél nélkül az éjszaka közepén. Ez nagyon elszomorított, és igazságtalannak éreztem. Aznap éjjel esett az eső, Isával nem tudtuk, hova menjünk, és el akartunk jönni onnan, de még mindig nagyon sok újonnan érkező volt, akinek öntözésre és támogatásra volt szüksége. Ha eljövünk onnan, és nem öntözzük az újonnan érkezőket, még kisebb esély lenne rá, hogy szilárdan megállnak maguktól, és így nem tennénk eleget a feladatunknak. Ezt felismerve úgy döntöttem, hogy maradok, és megpróbálok valaki mást találni, aki befogad minket. És sikerült találni valakit? Igen, találtunk valakit, de csak egy éjszakát maradhattunk nála. Zokogva arra gondoltam: „Csak egy éjszakát alhatok itt, aztán fedél nélkül maradok. Dolgozni akarok, de hatalmas nehézségekkel kell szembenéznem: nem ismerjük a környéket, és ha a kormány rájön, hogy az evangéliumot terjesztjük, letartóztatnak és üldözni fognak minket.” Elcsüggedtem, és nem akartam tovább ezt csinálni. A felügyelőm ugyanezt kérdezte, amikor el akartam jönni onnan. Azt is mondta: „Az újonnan érkezők nem értik az igazságot, bátortalanok, és félelemben élnek. Öntözésre és támogatásra van szükségük. Nem hagyhatjuk őket cserben, próbálj módot találni rá, hogy maradhass. Meg kell tanulnunk Istenre támaszkodni. Ő segít majd neked szállást találni.” A tanácsa ráébresztett, hogy jobban kellene Istenre támaszkodnom ebben a nehéz időszakban. Ezért Istenhez imádkoztam, és arra kértem, nyisson meg előttünk egy utat. Aztán amikor a csoportos üzeneteket olvastam, beleakadtam Isten szavainak ebbe a passzusába: „Attól fogva, amikor Isten rábízta a bárka megépítését, egyetlenegyszer sem gondolta ezt magában Noé: »Mikor fogja Isten elpusztítani a világot? Mikor ad nekem jelt arra vonatkozóan, hogy így fog tenni?« Noé ahelyett, hogy ilyen dolgokon töprengett volna, inkább keményen igyekezett az emlékezetébe vésni minden egyes dolgot, amit Isten mondott neki, majd mindegyiket végre is hajtani. Miután elfogadta, amit Isten rábízott, úgy látott neki végrehajtani és elvégezni a bárka építését, amelyről Isten beszélt neki, mintha az lenne a legfontosabb dolog az életében, és a nemtörődömség legcsekélyebb jelét sem adta. Teltek a napok, múltak az évek, egyik nap a másik, egyik év a másik után. Isten sohasem gyakorolt nyomást Noéra, de Noé mindez idő alatt mégis kitartott az Istentől rábízott fontos feladata mellett. Minden Isten által kimondott szó és kifejezés úgy íródott be Noé szívébe, mint a kőtáblára vésett szavak. Nem törődve a külvilágban zajló változásokkal, azokkal, akik a környezetében kinevették őt, a megpróbáltatással és a nehézségekkel, amelyekkel találkozott, mindvégig kitartott abban, amit rábízott Isten, sosem esett kétségbe, és sosem gondolt arra, hogy feladja. Isten szavai be lettek írva Noé szívébe, és a mindennapi valóságává váltak. Noé előkészítette a bárka építéséhez szükséges összes anyagot, és kalapácsának és vésőjének minden egyes gondos csapásával egyre inkább alakot öltött a bárka Isten parancsai szerinti formája és részletei. Noé élete így haladt előre évről-évre, szélben és esőben, akárhogy gúnyolták és rágalmazták is az emberek. Isten titokban figyelte Noé minden egyes cselekedetét, anélkül, hogy egyetlen szót is szólt volna hozzá valaha, és megérintette a szívét Noé. Noé azonban nem tudta, és nem is érezte ezt; egyszerűen csak az elejétől a végéig az Isten szavai iránti rendíthetetlen hűséggel építette a bárkát és gyűjtött össze mindenféle élőlényt. Noé szívében nem volt magasabbrendű utasítás, amelyet követnie és végrehajtania kellett volna: Isten szavai jelentették számára az élethosszig tartó célt és irányt. Ezért aztán bármit mondott is neki Isten, bármire kérte is őt Isten, és bármit parancsolt is neki, Noé teljességgel elfogadta és az emlékezetébe véste; úgy tekintett rá, mint a legfontosabb dologra az életében, és ennek megfelelően is kezelte. Nem csak hogy nem felejtette el, nem csak hogy rögzítette az elméjében, hanem meg is valósította a hétköznapi életében, Isten megbízatása elfogadására és végrehajtására fordítva az életét. Így épült fel a bárka, deszkáról deszkára. Noé Isten szavainak és parancsolatainak szentelte minden mozdulatát és minden napját. Talán nem úgy tűnt, mintha valami nagyszabású vállalkozást folytatott volna Noé, de Isten szemében drága és megjegyzésre méltó, az emberiség számára pedig követésre érdemes volt Noé minden cselekedete és minden lépés, amit valaminek az elérése érdekében tett. Noé tartotta magát ahhoz, amit Isten rábízott. Megingathatatlan volt abbéli hitében, hogy Isten minden kimondott szava igaz; semmi kétsége nem volt efelől. Ennek eredményeképpen aztán elkészült a bárka, és mindenféle élőlény ott élhetett rajta” (Az Ige, 4. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Második exkurzus: Hogyan engedelmeskedett Noé és Ábrahám Isten szavainak, és hogyan vetették alá magukat Neki (Első rész)). Noé meghallotta Isten szavát, és az Ő szavait és megbízását szorosan a szívébe zárta. A bárka megépítésére élete legfontosabb részeként és feladataként tekintett. Éveken át nap nap után minden szenvedés, fáradtság, nehézség, zord időjárás ellenére, kiállva, hogy az emberek rágalmazták, gúnyolták, és elfordultak tőle, kitartott az Istentől kapott megbízatása mellett, és sosem jutott eszébe feladni azt. Azért tett így, mert Istent félő szíve volt, így Isten minden szavát mélyen a szívébe véste. Noé viselkedésére gondolva önvizsgálatot tartottam. Mindig azt akartam, hogy a kötelességemet zökkenőmentesen végezhessem, és sose legyenek nehézségeim. Amikor nehézségek adódtak a kötelességemben, nem volt hol aludnom, és a letartóztatás fenyegetett, mindig kerülni akartam a szenvedést, és ódzkodtam tőle, hogy meg kelljen fizetnem az árat. Megértettem, hogy egyszerűen nem törődtem Isten szándékával, és nem akartam igazán eleget tenni Istennek. Noé tapasztalata motivált is, és el is szégyelltem magam tőle. Nem voltam hajlandó többé a hús-vér testem igényeit szolgálni, és úgy döntöttem, ottmaradok, hogy támogassam az újonnan érkezőket. Ha senki sem fogad be, majd a szabad ég alatt alszom a földeken, de kitartok az evangélium terjesztése és az újonnan érkezők öntözése mellett.

Isával megkerestünk egy újonnan érkezőt, akit Nevinnek hívtak, és megkérdeztük, alhatnánk-e a földjén lévő kunyhóban. Nevin és a szülei is beleegyeztek. Tudtam, hogy Isten nyitott meg előttünk egy utat. Ez után összehívtam az összes újonnan érkezőt a faluból egy összejövetelre, és így vállaltam velük közösséget: „Amikor Isten az embert megmentő munkáját végzi, a Sátán folyamatosan megzavarja azt. Isten azért hagyja, hogy a Sátán bomlasszon, és üldözze az embereket, hogy ezzel tökéletesítse az ember hitét és szeretetét, leleplezze és kiiktassa az embereket, és próbára tegye a hitüket. Ha mi, hívők, az igazságra és életre akarunk törekedni, nem kerülhetjük el a szenvedést. Az üldöztetés miatt nem tarthatunk összejöveteleket otthon, így a hegyekben kell találkoznunk. A körülmények adta nehézségek ellenére a szenvedésünknek értelme van. Ha csak azután kezdünk el hinni Istenben, amikor a sátáni rezsim már összeomlott, és véget ért az üldöztetés, addigra Isten munkája már véget ér majd, és elveszítjük az esélyünket az üdvösségre. Miért kell az evangéliumot terjesztenünk? Most, az utolsó napokban, Isten az üdvösség munkájának utolsó szakaszát végzi. Ha erről lemaradunk, sosem menekülünk meg. A jövőben a katasztrófák egyre súlyosabbak és elviselhetetlenebbek lesznek.” Ezen az alkalmon elég sokáig beszélgettünk, és utána néhány újonnan érkező azt mondta: „Mi nem tudjuk megóvni magunkat ezektől a katasztrófáktól, és senki, még a kormány sem tud megmenteni minket. Csak Isten menthet meg minket, ezért hinnünk kell Istenben, és összejövetelekre kell járnunk.” Pár újonnan érkező azt mondta: „Nem félhetünk attól, hogy a kormány letartóztat vagy megbírságol. Minden Isten kezében van, és továbbra is el kell járnunk az összejövetelekre.” Utána a megtestesülés igazságáról és az ítélet munkájáról vállaltunk közösséget. Még tíz nap öntözés után már mindannyian rendszeresen tudtak összejövetelekre járni.

Nagyjából még tíz nappal később a rendőrség ismét őrjáratozott éjszaka. Nevin nem akarta, hogy továbbra is a kunyhójában maradjunk, mert félt, hogy problémája származhat belőle. Ebben a helyzetben óhatatlanul panaszkodni kezdtem. Annyi újonnan érkezőt kellett öntöznünk és támogatnunk, annyi nehézséggel volt teli a munkánk, és még csak laknunk se volt hol. Nagyon boldogtalan voltam, és nem volt kedvem feloldani az újonnan érkezők problémáit. Később egy nővér elküldött nekem egy passzust Isten szavaiból: „Mert amikor egy ember elfogadja azt, amit Isten rábíz, Istennek van egy mércéje, amivel meg tudja ítélni, hogy a cselekedetei jók-e vagy rosszak, illetve hogy az illető alávetette-e magát és eleget tett-e Isten szándékainak, továbbá hogy amit tesz, megfelelő-e. Istent az ember szíve érdekli, nem pedig a felszíni cselekedetei. Nem arról van szó, hogy Istennek meg kellene áldania valakit, amíg az megtesz valamit, függetlenül attól, hogy hogyan teszi. Ez egy félreértés az emberek részéről Istennel kapcsolatban. Isten nem csak a dolgok végeredményét nézi, hanem nagyobb hangsúlyt fektet arra, hogy milyen az ember szíve, milyen a hozzáállása a dolgok alakulása során, és azt nézi, hogy van-e a szívében alávetettség, megfontoltság és az Istennek való megfelelés vágya” (Az Ige, 2. kötet – Isten megismeréséről. Isten munkája, Isten természete és Isten Maga I.). Miután elolvastam Isten szavait, önvizsgálatot tartottam: amikor elkezdtem újonnan érkezőket támogatni, azt gondoltam, hogy a kötelességemet végzem, ennek zökkenőmentesen kellene mennie, és hogy az újonnan érkezők majd megértenek, befogadnak és megvédenek engem. Amikor üldöztetéssel néztem szembe, senki sem akart befogadni, és több probléma is felmerült a munkánkban, csak panaszkodtam a nehéz helyzetem miatt, és amiatt, hogy az újonnan érkezők nem vágynak eléggé az igazságra. Úgy éreztem, hogy egyszerűen túl nehéz a munka, és haza akartam menni. Amikor szenvedésről volt szó, vagy arról, hogy meg kell fizetni az árat, egyszerűen nem akartam alávetni magam. Csak a hús-vér testem érdekeit vettem figyelembe, és egyáltalán nem törődtem Isten szándékával. Nagyon elszégyelltem magam. Később egy nővér küldött nekem egy kis emlékeztetőt: „Miért nem voltál képes alávetni magad, amikor szenvedésről volt szó, vagy arról, hogy meg kell fizetni az árat? Miért mindig a saját hús-vér tested érdekeit tartottad szem előtt? Milyen romlott beállítottságból fakad ez?” Folyamatosan a nővér által feltett kérdéseken törtem a fejem.

És később ráakadtam Isten szavainak egy passzusára: „Nos, befolyásolhatják-e a kötelességed végzését az olyan veled történő dolgok, amelyek nem felelnek meg az elképzeléseidnek? Például van, amikor a munka összezsúfolódik, az embereknek pedig bizonyos nehézségeket kell elviselniük, és egy kis árat kell fizetniük azért, hogy jól végezzék a kötelességeiket. Egyesek fejében ilyenkor elképzelések alakulnak ki, ellenállás támad bennük, negatívvá válhatnak, és lankadhatnak a munkájukban. Van, amikor a munka nem zsúfolódik össze, az emberek kötelességei pedig könnyebben végezhetővé válnak, ilyenkor egyesek boldognak érzik magukat, és azt gondolják: »Nagyszerű lenne, ha mindig ilyen könnyen menne a kötelességem végzése.« Miféle emberek ők? Lusták, akik mohón vágynak a testi kényelemre. Vajon hűségesek az ilyen emberek a kötelességeik végzésében? (Nem.) Az ilyen emberek azt állítják, hogy hajlandóak alávetni magukat Istennek, de az alávetettségük feltételekhez van kötve – a dolgoknak illeszkedniük kell a saját elképzeléseikhez, és nem szabad semmilyen nehézséget okozniuk számukra ahhoz, hogy alávessék magukat. Ha esetleg csapásokkal szembesülnek, valamint nehézséget kell elviselniük, sokat panaszkodnak, sőt lázadnak Isten ellen, és szembeszegülnek Vele. Miféle emberek ők? Olyanok, akik nem szeretik az igazságot. Amikor Isten cselekedetei összhangban vannak a saját elképzeléseikkel és vágyaikkal, és nem kell nehézségeket elviselniük vagy megfizetniük az árat, akkor képesek alávetni magukat. De ha Isten munkája nem egyezik az elképzeléseikkel vagy preferenciáikkal, az viszont megköveteli tőlük, hogy nehézségeket viseljenek el és árat fizessenek, akkor nem képesek alávetni magukat. Még ha nem is szegülnek szembe nyíltan, a szívük mélyén ellenállnak és bosszúsak. Úgy érzékelik, hogy nagy nehézségeket kell elviselniük, és panaszokat hordoznak a szívükben. Vajon miféle probléma ez? Azt jelzi, hogy nem szeretik az igazságot” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). Isten szavaiból megtudtam, hogy vannak, akik azt akarják, hogy minden simán menjen a kötelességükben. Ahogy nehézségekkel találják szemben magukat, és szenvedniük kell, vagy megfizetni az árat, ellenállás alakul ki bennük, és panaszkodni kezdenek. Az ilyen emberek lusták, és a hús-vér testük kényelmét keresik. Nem végzik hűen a kötelességüket, a legkevésbé sem törődnek Isten szándékával, és nem szeretik az igazságot. Rájöttem, hogy én is épp ilyen vagyok. Könnyű kötelességre vágytam, és arra, hogy zökkenőmentesen menjen a munka. Nem voltam hajlandó szenvedni vagy megfizetni az árat. Amikor üldöztetéssel találkoztam, amikor az újonnan érkezők nem mertek befogadni minket vagy összejövetelre járni, mert féltek a letartóztatástól, és nemcsak a hús-vér testem szenvedett, mert nem volt szállásom, hanem azért is nagyobb árat kellett fizetnem, hogy újonnan érkezőket találjak, közösséget vállaljak velük Isten szavairól, és segítsek nekik, arról panaszkodtam, hogy milyen nehéz, hogy üldöznek, milyen félősek az újonnan érkezők, és egyszerűen fel akartam adni a kötelességemet és eljönni onnan. Ahogy nehézségekbe ütköztem, egyből a saját hús-vér testem érdekeire gondoltam, és egy szemernyi hűség és alávetettség sem volt bennem. Ennek a helyzetnek a kialakulását Isten tette lehetővé, és azt akarta, hogy keressem az igazságot, és tanuljak ebből a tapasztalatból, de én nem értékeltem az életbe való belépést, mindig a hús-vér testem kényelmére vágytam, és a kötelességemhez a saját igényeim szerint viszonyultam. Egyszerűen nem olyan ember voltam, aki szereti az igazságot. Volt egy másik passzus is, amely nagy hatással volt rám. Isten azt mondja: „Ma még nem hiszed el a szavaimat, és nem figyelsz rájuk; ha eljön a nap, amikor ez a munka terjedni kezd, és teljes egészében meglátod, akkor megbánod, és megdöbbensz majd. Vannak áldások, de te nem tudod élvezni őket, és létezik az igazság, de te nem törekszel rá. Nem érzel megvetést magad iránt? Ma – bár Isten munkájának következő lépése még nem kezdődött el – semmi rendkívüli nincs azokban az elvárásokban, amelyeket veled szemben támaszt, és amelyek szerint élned kellene. Annyi munka van, és annyi igazság; vajon nem méltóak arra, hogy megismerd őket? Isten fenyítése és ítélete nem képes felébreszteni a lelkedet? Isten fenyítése és ítélete nem képes arra, hogy megutáld magad? Megelégszel azzal, hogy a Sátán befolyása alatt élsz, békességgel, örömmel és egy kis testi kényelemmel? Vajon nem vagy te a legalantasabb az emberek között? Senki sem ostobább azoknál, akik látták az üdvösséget, de nem törekszenek annak elnyerésére; ezek azok az emberek, akik a testtel laknak jól és örülnek a Sátánnak. Te azt reméled, hogy az Istenbe vetett hited nem jár majd kihívásokkal, megpróbáltatásokkal vagy a legcsekélyebb nehézséggel sem. Te mindig azokat a dolgokat hajszolod, amelyek értéktelenek, és nem tulajdonítasz értéket az életnek, ehelyett a saját szertelen gondolataidat az igazság elé helyezed. Annyira értéktelen vagy! Úgy élsz, mint egy disznó – mi a különbség közted, a disznók és a kutyák között? Azok, akik nem törekednek az igazságra, helyette a testet szeretik, vajon nem mind állatok? Vajon azok a lelketlen halottak nem mind két lábon járó hullák? [...] Igazi emberi életet ajándékozok neked, de te mégsem törekszel rá. Nem különbözöl egy disznótól vagy egy kutyától? A disznók nem törekszenek az emberi életre, nem törekszenek a megtisztulásra, és nem értik, mi az élet. Mindennap, miután jóllaktak, egyszerűen csak alszanak. Megadtam neked az igaz utat, de te mégsem nyerted el: üres a markod. Hajlandó vagy folytatni ezt az életet, a disznók életét? Mi a jelentősége annak, hogy élnek ilyen emberek? A te életed megvetendő és alantas, mocsokban és paráznaságban élsz, és nem törekszel semmilyen célra; vajon nem a te életed a legalantasabb az összes közül? Van képed felnézni Istenre? Ha továbbra is ilyeneket tapasztalsz, vajon nem fogsz semmit se megszerezni? Az igaz út már megadatott neked, de hogy végül el tudod-e nyerni, az a te személyes törekvésedtől függ” (Az Ige, 1. kötet – Isten megjelenése és munkája. Péter tapasztalatai: tudása a fenyítésről és ítéletről). Isten szavain keresztül felismertem, hogy Isten abban a reményben fejezi ki az Ő szavait, öntözi és táplálja az embereket, illetve ad nekünk lehetőséget a kötelességvégzésre, hogy a kötelességünkben majd az igazságra törekszünk, és elnyerjük azt, sikerül átalakítani a beállítottságainkat, és megmenekülünk. Ez Isten magasztossága és kegyelme. Az igazságot szerető emberek megbecsülik az ilyen lehetőségeket. A kötelességük végzése során az igazságra törekszenek, és elnyerik azt. Én viszont nem szerettem az igazságot, és amikor nehézségekbe ütköztem a kötelességemben, ellenállás volt bennem, és panaszkodtam a helyzetem miatt. Úgy éreztem, túl fárasztó és nehéz ez az egész, nem voltam hajlandó szenvedni vagy megfizetni az árat, és ki akartam húzni magam belőle. Azzal, hogy ennyire lusta voltam, és ennyire nem voltam hajlandó az igazságra törekedni, még ha a végsőkig is követném Istent, akkor se nyerném el soha az igazságot, és nem sikerülne átalakítani a beállítottságaimat, és végül kirekesztés és büntetés várna rám. Nem szolgálhattam tovább a hús-vér testem igényeit – fel kellett lázadnom a testem ellen, és jól kellett végeznem a kötelességemet. Rájöttem, hogy ezek az újonnan érkezők azért voltak bátortalanok, és azért féltek, mert még csak nem sokkal azelőtt fogadták el Isten új munkáját, még nem eresztettek gyökeret az igaz úton, és nem értették az igazságot. Ha nem fizetném meg az árat, és nem esnék át egy kis szenvedésen, hogy öntözzem és támogassam őket, ezek az újonnan érkezők valószínűleg nem lennének képesek szilárdan megállni maguktól, és elkerülhetetlen lenne, hogy vétkezzenek. Nem számított, hogy van-e valaki, aki befogad, vagy hogy bizonyos körülmények között szenvednünk kell, kész voltam kitartani a kötelességemben, és teljesíteni a feladatomat. Aznap Nevin édesanyja odajött hozzám a földeken, és azt mondta: „A milícia most kezdi az éjszakai őrjáratát, és aggódunk, hogy beléjük fogsz futni, mert ki-bejárkálsz a faluba kívülállóként.” A következőképp vállaltam vele közösséget: „Amikor Isten kész volt elpusztítani Szodomát, a szodomaiak bántani akarták a két angyalt, akiket Isten odaküldött. Lót azért élte túl, mert vendégül látta az angyalokat az otthonában. Isten most az emberiség megmentésének utolsó munkáját végzi. A hívőket üldöző emberek olyan gonoszak, mint a szodomaiak. Normális, hogy aggódunk, de muszáj, hogy legyen hitünk. Az, hogy letartóztatnak-e, Isten kezében van. Többet kell imádkoznunk Istenhez, Ő meg fogja óvni a saját munkáját. Ha nem lakhatunk nálatok, és el kell innen mennünk, nem tudunk majd öntözni titeket. Ha befogadtok, amíg itt terjesztjük az evangéliumot, azzal jót cselekedtek, és Isten emlékezni fog erre.” A közlésem után a befogadóm már kevésbé félt, sőt, elég boldog volt. Ezután Nevin édesanyja nagyon jól gondoskodott rólunk, így biztos helyünk volt, és éjjel-nappal tudtam öntözni az újonnan érkezőket és összejöveteleket tartani nekik. Miután az újonnan érkezők megértettek néhány igazságot, elhívták a barátaikat és családtagjaikat is, hogy hallgassák meg az evangéliumot. Csupán két hónap alatt 120 falubeli fogadta el Isten utolsó napokbeli munkáját. Nagyon boldog voltam, hogy ennyi újonnan érkező járt az összejövetelekre. Annak ellenére, hogy nehéz folyamat volt, és szenvedtem is, megnyugtatott a gondolat, hogy teljesítettem a kötelességemet. Hitet nyertem abból, hogy tanúja lehettem Isten vezetésének.

Később a felügyelőnk egy másik faluba küldött minket az újonnan érkezőket támogatni. Először egy újonnan érkező, John testvér otthonába mentünk. John viszonylag kezdeményező volt a kötelességeiben, és össze tudta hívni az összejövetelekre az újonnan érkezőket, de később elmaradt az összejövetelekről, mert félt, hogy letartóztatják. Először Johnt akartuk támogatni, aztán rajta keresztül a többi újonnan érkezőt, de John nem akart szóba állni velünk. A felesége azt mondta: „A faluban egy gyűlésen azt mondták, ne hallgassunk prédikációkat, és ne higgyünk Istenben. A milícia őrjáratozik éjjelente, és mindenkit letartóztat, akit rajtakapnak, hogy prédikációt hallgat. Megtiltották, hogy prédikációkat hallgassunk, és félünk a letartóztatástól, meg elég elfoglaltak is vagyunk, és nincs időnk ilyesmire.” Miután ezt elmondta, többet nem foglalkozott velünk. Látva, hogy ez az újonnan érkező meg se hallgat és kerül minket, úgy tűnt, hogy tényleg nem lesz könnyű dolgunk. Az ingázás a faluba hosszú és fárasztó út volt, ezért abbahagytam az újonnan érkezők támogatását, és más munkával foglalkoztam. Egy idő után a felügyelőm újból emlékeztetett, hogy az újonnan érkezők elfoglaltak napközben, de este elmehetek hozzájuk. Arra gondoltam: „Kerülnek minket, és nem akarnak meghallgatni. Még ha oda is megyek, nem tudom, mit tegyek. Hosszú az út oda, és éjszaka még nehezebb lesz, ezért nem akarok menni.” Aztán rájöttem, hogy azzal, hogy egyre halogatom ezt a munkát, kihúzom magam az újonnan érkezők iránti felelősségem alól. Eszembe jutott Isten kinyilatkoztatása arról, ahogyan a hamis vezetők dolgoznak. Isten szavaiban ez áll: „Mondjuk, hogy van egy munka, amelyet egy ember egy hónap alatt tudna elvégezni. Amennyiben hat hónapig tart ennek a munkának az elvégzése, akkor abból öt hónap nem elvesztegetett idő vajon? Hadd mondjak egy példát az evangélium terjesztésével kapcsolatban. Egyesek hajlandóak tanulmányozni az igaz utat, és csupán egy hónapra van szükségük a megtéréshez, azután pedig csatlakoznak az egyházhoz, majd öntözni kezdik őket és gondoskodnak róluk. Mindössze hat hónap elegendő az alapvetéshez. Ám ha közönyös és felületes az evangéliumot terjesztő személy hozzáállása, ha nincs felelősségérzetük a vezetőknek és a dolgozóknak, és végül fél évbe telik, amíg megtér az illető, akkor ez a fél év nem elvesztegetett idő az életéből? Ha nagy katasztrófával találkozik és nincs megalapozva az igaz útban, akkor veszélyben lesz, és akkor nem tartozol neki valamivel? Az ilyen veszteség nem mérhető pénzben vagy anyagi javakban. Fél éven át akadályoztad őt az igazság megértésében, fél évvel késleltetted az alapvetésben és a kötelessége végzésében. Ki fog felelősséget vállalni ezért? A vezetők és a dolgozók képesek felelősséget vállalni ezért? Senki sem képes elhordozni a felelősséget a másik életének akadályozásáért. Mivel senki sem képes elhordozni ezt a felelősséget, mit helyénvaló tenniük a vezetőknek és a dolgozóknak? A következőt: Adj bele mindent. Mibe adj bele mindent? A saját feladataid elvégzésébe, mindannak megcselekvésébe, ami ott van a saját szemed előtt, amit ki tudsz gondolni a saját szívedben, és amit el tudsz érni a saját képességeddel. Ezt jelenti mindent beleadni, ezt jelenti hűségesnek és felelősségteljesnek lenni, és ez az a felelősség, amelynek eleget kell tenniük a vezetőknek és a dolgozóknak” (Az Ige, 5. kötet – A vezetők és a dolgozók felelőssége. A vezetők és a dolgozók felelőssége (4.)). Isten szavaiból megtudtam, hogy akármilyen munkáról is legyen szó, ha egy hónap alatt is el lehetett volna végezni, mégis hat hónapba tellett, az nagy veszteségnek számít. Az evangélium terjesztése esetében például, ha valaki hajlandó megvizsgálni az igaz utat, egy hónap alatt be lehet őt vezetni a hitbe, és így időben beléphet Isten házába, ha az evangélium terjesztője teljesíti a feladatát. Így hamarabb értheti meg az igazságot, és gyökeret ereszthet az igaz úton. Ha nem fizetjük meg az árat a kötelességünkben, ha csak lazán, felszínesen állunk hozzá, és hat hónapba telik ezt az embert bevezetni a hitbe, ez hatalmas veszteség lesz az élete szempontjából. Ha katasztrófák történnek, és ezek az emberek még azelőtt meghalnak, hogy elfogadnák Isten munkáját, mielőtt megöntöznék és ellátnák őket az igazsággal, senki sem lenne képes elviselni a felelősséget halálukért. Tehát ez azt követeli, hogy ne halogassunk a kötelességünkben, és minden tőlünk telhetőt megtegyünk a feladatunk teljesítése érdekében, hogy tiszta legyen a lelkiismeretünk. Az újonnan érkezők támogatása és az evangélium terjesztése során nem voltam hajlandó megfizetni az árat, és nem akartam szenvedni. Amikor azzal bíztak meg, hogy támogassam az újonnan érkezőket, és terjesszem az evangéliumot ebben a faluban, és ez nehézségekkel és hosszú utazással járt, a hús-vér testem igényeit szolgáltam, és nem akartam menni, mindennap csak halogattam. Ezek az újonnan érkezők nagyon bátortalanok voltak, féltek, és nem mertek összejövetelekre járni a kormány általi üldöztetés miatt. Hatalmas szükségük volt az öntözésre és támogatásra, hogy megérthessék az igazságot, és megszabaduljanak a korlátaiktól. Ha Isten munkája lezárulna mielőtt még kitörtek volna a sötét erők szorításából, és nem gyűlnének össze, hogy Isten szavait hallgassák, akkor nem értenék meg az igazságot, nem nyernék el Isten üdvösségét, és elvesznének a katasztrófák közepette. Ráadásul sok olyan falubeli van, aki még nem hallotta Isten hangját. Ha nem mennék oda, nem tudnám terjeszteni az evangéliumot, és ezek az emberek nem hallanák meg Isten hangját, és nem részesülnének Isten üdvösségében. Abba kell hagynom a halogatást, és félre kell tennem az aggodalmaimat. Bármilyen helyzet alakul is ki, át kell esnem rajta, és teljesítenem kell a feladatomat.

Később Isten szavainak egy másik passzusa jutott eszembe: „Teremtett lényként és Istent követőjeként függetlenül attól, hogy valaki milyen korú, nemű, fiatal vagy idős, az evangélium terjesztése olyan küldetés és felelősség, amelyet mindenkinek el kell fogadnia. Ha ez a küldetés eljut hozzád, és megköveteli tőled, hogy feláldozd magad, árat fizess, vagy akár az életedet is feláldozd, mit kell tenned? Kötelességednek kell érezned, hogy elfogadd. Ez az igazság, ezt kell megértened. Ez nem egyszerű doktrína – ez az igazság. Miért mondom, hogy ez az igazság? Mert nem számít, hogyan változnak az idők, hogyan telnek az évtizedek, vagy hogyan változnak a helyek és a terek, az evangélium terjesztése és az Isten melletti bizonyságtétel mindig is pozitív dolog lesz. Jelentése és értéke soha nem fog változni: Egyáltalán nem fogják befolyásolni az idő vagy a földrajzi helyszín változásai. Az evangélium terjesztése és az Isten melletti bizonyságtétel örökkévaló, és teremtett lényként el kell fogadnod és gyakorolnod kell. Ez az örök igazság” (Az Ige, 4. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Első tétel: Megpróbálják megnyerni az emberek szívét). Isten szavai mélyen megérintettek. Isten kegyelme volt, hogy képes voltam meghallani az Ő hangját. Az evangélium terjesztése és az újonnan érkezők öntözése a kötelességem volt, és ezt a munkát el kellett végeznem. Amikor szenvednem kellett, és megfizetnem az árat, ezt feltételek nélkül el kellett fogadnom. Akármilyen nehézségekkel vagy helyzettel néztem szembe, alá kellett vetnem magam, és teljesítenem kellett a kötelességem. Miután erre rájöttem, elmentem egyedül a faluba. Már alkonyodott, amikor elindultam, és az eső is esni kezdett. Útközben Istenhez imádkoztam. Később egy idős hölggyel találkoztam az úton. Elmondtam neki, hogy a falujába tartok, úgyhogy aztán egymás mögött mentünk tovább. Miután beértem a faluba, nem láttam többet az idős hölgyet. Sötét volt. Nem ismertem az ottani utakat, és nem tudtam, merre menjek, úgyhogy csak leültem az út szélén. Elég nyugtalan voltam, aggódtam, hogy nem tudnék mit mondani, ha összetalálkoznék az éjszakai őrjárattal, úgyhogy folyamatosan Istent szólítottam a szívemben. Egy nő épp akkor jött hazafelé a földekről, és látva, ahogy ott egyedül ücsörgök, megkérdezte: „Miért üldögélsz itt? Gyere el hozzám!” Elmentem vele a házába, és amikor megosztottam vele az evangéliumot, ő elfogadta azt. Később másokat is odahívott, hogy meghallgassanak. Amikor híre ment, hogy az evangéliumot terjesztem, voltak, akik személyesen felkerestek, és elhívtak az otthonukba, hogy megosszam velük az evangéliumot. Tanúságot tettem Mindenható Isten utolsó napokbeli munkája mellett, és nekik nagy örömükre szolgált, hogy meghallgathatták. Voltak, akik azt mondták: „Mindenható Isten a visszatért Úr Jézus, Ők ketten egyazon Isten. Tovább kell hallgatnunk Mindenható Isten szavait.” Mások azt mondták: „Még akkor is tovább hallgatjuk, ha a kormány üldöz minket.” Az újonnan érkezők egy része nagyon lelkes volt az összejöveteleken, reggelente és esténként is eljártak, és valóban szomjaztak és vágytak rá, hogy összegyűljenek, és prédikációkat hallgassanak. Ez eléggé meglepett. Régen mindig a hús-vér testem igényeit szolgáltam, és nem voltam hajlandó szenvedni és megfizetni az árat, de amikor kijavítottam az állapotomat, és hajlandó lettem együttműködni, láttam, hogy amit Isten tesz, az meghaladja minden képzelőerőnket. Az, hogy azon a nőn keresztül ennyivel több emberrel tudtuk megosztani az evangéliumot, annak a jele volt, hogy Isten végzi a munkáját. Ez megmutatta nekem Isten hatalmát, és megszilárdította az elhatározásomat, hogy tovább terjesszem az evangéliumot. Nagyjából egy hónap alatt az egész faluval megosztottuk az evangéliumot. A legtöbb újonnan érkező, aki korábban félt a letartóztatástól, újból elkezdett összejövetelekre járni. Több mint 80 falubeli járt rendszeresen összejövetelre, így létre tudtunk hozni egy gyülekezetet. Hála Istennek!

Ezen a tapasztalaton keresztül megtanultam, hogy az ember hozzáállása a kötelességében nagyon fontos. Amikor törődünk Isten szándékával, és alávetjük magunkat annak, azt látjuk, hogy akármilyen nehéz is a munkánk, ha őszintén együttműködünk, Isten vezetése nyilvánvalóvá válik. Annak ellenére, hogy romlottságot tanúsítottam, negatív és gyenge voltam, és fel akartam adni, Isten szavainak vezetése és ellátása segítségével nem adtam fel az evangélium terjesztését, és nem kellett utólag bánkódnom. Ez mind Isten oltalmának köszönhető. Ezen a tapasztalaton keresztül hitet nyertem, és fejlődtem az életben. Hála Istennek!