Írta: Miriam, Japán

2022 júniusában megválasztottak gyülekezetvezetőnek. A sok rám váró munkára gondolva, és a sokrétű tapasztalatra, amire szert teszek, és hogy ez milyen jót tenne az életben való fejlődésemnek, nagyon megörültem. Továbbá hálás voltam Istennek ezért a gyakorlási lehetőségért. De a vezetői szerep új volt nekem, így nem ismertem sok alapelvet. Ezen kívül nem kerestem alapelveket, amikor problémák adódtak, hanem csak vakon gürcöltem, és tettem, amit a legjobbnak gondoltam. Ennek eredményeként nem sok időbe telt, hogy problémák merültek fel a munkámban. Egy általam kiválasztott felügyelő folyamatosan felületes volt a kötelességében, és hátráltatta a munkát. Amikor egy felsőbb vezető tudomást szerzett erről, megdorgált: „Egy olyan fontos dologban, mint a munkatársak kinevezése, miért hagyod figyelmen kívül az alapelveket, és miért döntesz egyedül, anélkül, hogy megbeszélnéd a munkatársaiddal? Milyen arrogáns és önelégült vagy!” Szörnyen éreztem magam, amikor ezt hallottam. Elismertem, hogy arrogáns és önelégült voltam, de ugyanakkor nagyon aggódtam. Most, hogy a problémám lelepleződött, a vezető és a többi testvér meglátja majd, hogy valójában mennyire felelek meg. Ha ugyanaz a régi probléma folyamatosan előjönne, vajon a vezető elbocsátana engem? Meglepetésemre rövidesen újra el kellett végezni egy másik feladatot, amelyen dolgoztam, mert a magam módján csináltam meg, ami késleltette a munkát, és megint megmetszettek. Azt mondták: „Vezetőként nem személyes ügyekkel foglalkozol, hanem olyan munkát végzel, amely az egész gyülekezetet érinti. A vezetőknek az alapelveket kell keresniük, és minden kérdést meg kell beszélniük a munkatársakkal. Miért csak azt csinálod, amit akarsz? Túlságosan arrogáns és önelégült vagy.” Ezt hallani tőle olyan volt, mint egy késszúrás a szívembe, és nem tudtam visszatartani a könnyeimet. Igaza volt – ő már rámutatott ugyanerre a problémára. Miért követtem el ugyanazt a hibát? Ha mindig a magam módján csinálom a dolgokat és zűrzavart okozok a kötelességemben, előbb-utóbb biztos, hogy elbocsátanak. Ebben az időszakban észrevettem, hogy mások is vannak körülöttem, akik nem keresik az igazságalapelveket a kötelességeikben, hanem önfejűen csinálják a dolgokat, ami megszakításhoz vezetett a munkában, és megmetszették őket, néhányukat még el is bocsátották. Ezt látva még jobban aggódtam és féltem. Úgy éreztem, hogy ettől kezdve nagyon kell vigyáznom, és soha nem szabad hibáznom, különben én leszek a következő, akit elbocsátanak. Ha tényleg elbocsátanának, vajon akkor is jó sorsom és rendeltetési helyem lenne? Ezután nagyon óvatosan végeztem a munkámat. Még a szokásos munkahelyi megbeszéléseken is, amikor véleményt kellett nyilvánítani, haboztam kinyitni a számat, félve, hogy rosszat mondok és leleplezem a problémámat. Amikor javaslatokat tettem az általam észlelt problémákra a munka nyomon követése során, kételkedtem magamban, és azt gondoltam: „Ez valóban probléma? Ha tévedek, a vezető meg fog metszeni? Mindegy – jobb, ha nem hozom fel. Így legalább nem tévedek, és nem fognak megmetszeni.” Erre gondolva csak átsiklottam az olyan dolgok felett, amelyekben nem voltam biztos. De ettől valahogy bűntudatom támadt, és rájöttem, hogy felelőtlen a hozzáállásom a munkához. Arra jutottam, hogy csak az után kellene intéznem a dolgokat, hogy kikértem a munkatársaim véleményét. Így a vezető nem mondaná, hogy arrogáns és önelégült vagyok és akaratosan cselekszem. Egyszer a gyülekezetnek evangéliumi diakónust kellett választania. Az egyik testvér jó volt az evangélium hirdetésében, de mások azt mondták, hogy nincs jó emberi mivolta, és hogy megtámadott másokat és bosszút állt rajtuk. Nem tudtam eldönteni, hogy alkalmas jelölt-e, ezért megbeszéltem a munkatársaimmal. Mindenki azt mondta, hogy próbáljuk meg. Akkor eléggé kényelmetlenül éreztem magam és folytatni akartam a dolog megvitatását, ám utána rájöttem, hogy én vagyok az egyetlen, aki úgy érzi, hogy a testvér nem alkalmas. Mi lesz, ha hibás javaslatot teszek, és a vezető azt mondja, hogy nemcsak nem értem az alapelveket, hanem arrogáns és önelégült is vagyok, és megmetsz engem? Ezért nem hoztam fel az aggályaimat, és még meg is nyugtattam magam: már mindenki véleményét kikértem, így ha valami rosszul sülne el, nem egyedül én leszek a felelős. Nemsokára a felső vezető megvizsgálta a munkánkat, és rájött, hogy ennek a testvérnek nincs jó emberi mivolta. Nem fogadta el mások javaslatait, sőt, még meg is támadta őket és bosszút állt rajtuk. A vezető azt mondta: „Ha nem bocsátjuk el azonnal, az hatással lesz a munkára.” Ezt hallva nagyon feldúlt voltam, mert már korábban is tisztában voltam a problémával, de attól féltem, hogy az én meglátásom nem stimmel, és ha baj van, akkor engem is megmetszenek, ezért nem mondtam semmit. Szerencsére a vezető észrevette, és elbocsátotta őt, különben a munka biztosan rosszul alakult volna. Erős bűntudatom volt. Határozottan éreztem, hogy baj van, miért nem volt tehát merszem felhozni? Miért nem védtem meg a gyülekezeti munkát? Miért féltem annyira attól, hogy megmetszenek? Imádkoztam Istenhez, kérve, hogy vezessen el a problémám megértéséhez.

Aztán egy nap elolvastam Isten szavainak egy szakaszát: „Némelyek a saját akaratukat követik, amikor teszik a dolgokat, és végül megszegik az alapelveket. Miután megmetszik őket, puszta szavakkal beismerik, hogy arrogánsak, és csak azért követtek el hibát, mert nem rendelkeznek az igazsággal. A szívükben azonban így panaszkodnak: »Rajtam kívül senki más nem vállalja a kockázatot, és a végén, amikor valami rosszul sül el, akkor minden felelősséget rám hárítanak. Hát nem ostobaság ez tőlem? Legközelebb nem tehetem ugyanezt, nem dughatom ki a fejem. Azt a madarat lövik le, amelyik kidugja a fejét.« Mit gondolsz erről a hozzáállásról? A bűnbánat hozzáállása ez? (Nem.) Milyen hozzáállás ez? Vajon nem vált dörzsöltté és csalárddá? A szívében azt gondolja: »Szerencsés vagyok, hogy ez alkalommal nem lett belőle katasztrófa. Az okos ember a saját kárán tanul. A jövőben óvatosnak kell lennem.« Nem keresi az igazságot, saját kicsinyes trükkjeit és ravasz ármánykodásait használva foglalkozik a dologgal és kezeli azt. Szert tehet ily módon az igazságra? Nem, mert nem tartott bűnbánatot. Bűnbánat esetén az első teendő az, hogy vedd észre, miben hibáztál, hol volt a hibád, mi a probléma lényege, és milyen romlott beállítottságot fedtél fel. El kell gondolkodnod ezeken a dolgokon és el kell fogadnod az igazságot, majd az igazság szerint kell gyakorolnod. Csakis ez a bűnbánat hozzáállása. Másrészt, ha csak azon gondolkodsz, hogy miként mesterkedj, a korábbinál dörzsöltebbé válsz, ötletesebbé és álcázottabbá válnak a technikáid, te pedig leleményesebbé válsz a dolgok kezelésében, akkor a probléma már nem olyan egyszerű, mint ha csupán csalárd lennél. Alattomos módszereket használsz, és olyan titkaid vannak, amelyeket nem fecseghetsz ki. Ez elvetemültség. Nem csupán nem tartottál bűnbánatot, hanem dörzsöltebbé és csalárdabbá is váltál. Isten látja, hogy túlságosan hajthatatlan és elvetemült is vagy, és hogy a felszínen beismered, hogy tévedtél, és elfogadod, hogy megmetszenek, azonban valójában a legkevésbé sem bűnbánó a hozzáállásod. Miért mondom ezt? Mert miközben ez az esemény történt, vagy miután bekövetkezett, te egyáltalán nem kerested az igazságot, nem gondolkodtál el önmagadon, és nem próbáltad megismerni önmagad, és nem vallottad be a bűnödet, nem tértél meg, hogy aztán az igazság szerint gyakorolj. Ellenkezőleg, a Sátán filozófiáit, logikáját és módszereit használtad a probléma szemlélésére és megoldására. A valóságban megkerülöd a problémát, és teljesen eltitkolod azt, hogy senki se lássa semmi nyomát vagy árulkodó jelét, miközben meglehetősen okosnak érzed magad. Isten túlságosan is tisztán látja ezt a dolgot. Ne hidd, hogy Ő nem tudja. A hozzáállásod nem igazságkereső vagy igazsággyakorló hozzáállás, sem pedig Isten szuverenitásának és elrendezéseinek magát alávető hozzáállás, hanem olyan, amely a Sátán eszközeit és módszereit használja a problémád megoldásához. Színlelsz mások előtt és ellenállsz annak, hogy Isten felfedjen, valamint védekező és támadó vagy az Isten által számodra levezényelt körülmények vonatkozásában. A korábbinál is jobban be van zárva és el van különítve Istentől a szíved. Vajon származhat így ebből bármi jó eredmény? Még mindig tudsz a világosságban élni, békességet és örömöt élvezve? Nem tudsz. Kerülöd az igazságot és kerülöd Istent – biztosan bele fogsz esni a sötétségbe, sírni fogsz, és a fogaid csikorgatod” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az ember csak az igazságra törekedve oszlathatja el elképzeléseit és félreértéseit Istenről). Isten szavai lehetővé tették, hogy megértsem, hogy azok, akik szeretik és elfogadják az igazságot, képesek az igazságot keresni abból, amikor metszésben részesülnek, elgondolkodni önmagukon és rájönni, hogy hol rontották el, hogy milyen romlott beállítottságokat tártak fel, és hogyan kellene megoldani azokat. Ezután az alapelvek szerint tudják végezni a kötelességüket. Ez a metszés igazi elfogadása és a valódi bűnbánat tanúsítása. Ám amikor azokat, akik nem fogadják el az igazságot, megmetszik, ők szóban talán elismerik, hogy tévedtek, de nem keresik az igazságot, és nem tartanak önvizsgálatot, hogy megismerjék önmagukat. Ehelyett ravasz és csalárd módszereket használnak, hogy álcázzák magukat, nem engedik, hogy mások lássák a problémáikat, hogy így megvédhessék magukat. Az ilyen ember nemcsak csalárd, hanem elvetemült is. Összehasonlítva magam azzal, amit Isten szavai lepleztek le, elgondolkodtam önmagamon. Amikor vezető lettem, eleinte nem ismertem sok alapelvet, és nem kerestem azokat; csak a magam módján tettem a dolgokat. Ez bomlasztóan hatott a munkára. A vezető rámutatott a problémámra, hogy segítsen nekem. Habár beismertem, hogy hibáztam, ezután nem gondolkodtam el magamon, és nem tettem erőfeszítéseket az alapelvek megértésére. Csak találgattam és résen voltam, azt gondoltam, hogy mivel a vezető már látta, hogy mennyire felelek meg, elbocsáthatnak, ha újabb hibát követek el, és akkor nem lesz jó sorsom és rendeltetési helyem. Önvédelemből minden helyzetben álcáztam magam, nem mutattam ki a problémáimat vagy a hiányosságaimat. Nagyon óvatos voltam mindenben, amit mondtam és tettem. Mérlegeltem az előnyöket és hátrányokat, mielőtt felhoztam volna egy kérdést, vagy véleményt nyilvánítottam volna, azt latolgatva, hogy esetleg megmetszenek-e, ha a véleményem téves lenne és azután következményekhez vezetne. Csak akkor mondtam valamit, ha garantálhattam, hogy minden csalhatatlan lesz. De egy szót sem ejtettem olyan dolgokról, amikben bizonytalan voltam, és nem vettem figyelembe, hogy a munka kárt szenvedhet, ha nem foglalkozunk a problémával. És hogy elkerüljem a felelősséget, amikor valakit ki kellett választanom, a munkatársaim véleményét kértem, de csak a látszat kedvéért. Bár bizonytalan voltam a javaslatukkal kapcsolatban, nem folytattam a megvitatását, így a nem megfelelő személyt választottam ki. Ez káros volt a testvérekre és a munkára nézve is. Láttam, hogy amikor megmetszettek, egyáltalán nem tanúsítottam bűnbánatot. Csak még ravaszabb és csalárdabb lettem, állandóan azon gondolkodtam, hogyan kerülhetném el a baklövéseket és a megmetszést, és mindig résen voltam Istennel és a vezetőkkel szemben. Így végezni a kötelességemet undorító és gyűlöletes volt Isten számára. Így soha nem részesültem volna a Szentlélek munkájában és vezetésében. Tudtam, hogy ha nem térek meg, akkor Isten végül elutasít és kirekeszt majd.

Egyszer az áhítatom során olvastam egy részt Isten szavaiból, ahol leleplezi, hogy az antikrisztusok miként reagálnak a metszésre, ami segített megérteni a saját problémámat. Mindenható Isten azt mondja: „Az Isten házában munkálkodó antikrisztusok közül egyesek csendben elhatározzák, hogy a legnagyobb gondossággal fognak cselekedni, el fogják kerülni azt, hogy hibákat kövessenek el, hogy megmetsszék őket, hogy megharagítsák a Fennvalót vagy valami rossz cselekedeten kapják őket a vezetőik, és gondoskodnak arról, hogy legyen közönségük, amikor jó dolgokat tesznek. De bármennyire alaposak is, mivel helytelenek az indítékaik, és helytelen az út is, amelyen járnak, és mivel csakis a hírnév, a nyereség és a státusz érdekében beszélnek és cselekednek, és soha nem keresik az igazságot, gyakran megszegik az alapelveket, félbeszakítják és megzavarják a gyülekezet munkáját, a Sátán szolgáiként cselekednek, sőt, gyakran sok vétket is elkövetnek. Az ilyen emberek esetében nagyon gyakori és nagyon tipikus, hogy gyakran megszegik az alapelveket és vétkeket követnek el. Így aztán természetesen nagyon nehezen tudják elkerülni, hogy megmetsszék őket. Látták, hogy némely antikrisztusok fel lettek fedve és ki lettek rekesztve, mivel szigorúan meg lettek metszve. A saját szemükkel látták ezeket a dolgokat. Miért cselekednek ilyen óvatosan az antikrisztusok? Az egyik ok bizonyosan az, hogy félnek a felfedéstől és a kirekesztéstől. Ezt gondolják: »Óvatosnak kell lennem – végtére is ’az óvatosság a biztonság anyja’, és ’a jóknak békés az életük’. Követnem kell ezeket az alapelveket, és minden pillanatban emlékeztetnem kell magam arra, hogy nem szabad rosszat tennem vagy bajba kerülnöm, valamint el kell nyomnom és senkivel sem szabad megláttatnom a romlottságomat és a szándékaimat. Ha nem teszek rosszat, és mindvégig ki tudok tartani, akkor áldásokat fogok nyerni, elkerülöm a katasztrófákat, és sikerrel fogok járni az istenben való hitemben!« Gyakran sürgetik, motiválják és bátorítják magukat ekképpen. Mélyen legbelül úgy hiszik, hogy ha rosszat tesznek, jelentősen csökkenni fog az esélyük arra, hogy áldásokat nyerjenek. Talán nem ez a számítás és hit lakozik a szívük mélyén? Félretéve azt, hogy vajon helyes vagy helytelen az antikrisztusoknak ez a számítása vagy hite, annak alapján mi miatt fognak a leginkább aggódni, amikor megmetszik őket? (A kilátásaik és a sorsuk miatt.) A metszést összefüggésbe hozzák a kilátásaikkal és a sorsukkal – ennek az elvetemült természetükhöz van köze. Ezt gondolják magukban: »Vajon azért metszenek meg engem ennyire, mert ki leszek rekesztve? Azért, mert nem akarnak engem? Talán meggátol majd isten háza abban, hogy tovább végezzem ezt a kötelességet? Nem tűnök megbízhatónak? Le fognak cserélni valaki nálam jobbra? Ha kirekesztenek, attól még áldott lehetek? Bemehetek még a menny királyságába? Úgy hangzik, hogy nem volt valami kielégítő a teljesítményem, úgyhogy óvatosabbnak kell lennem a jövőben, és meg kell tanulnom engedelmesnek és jó magaviseletűnek lenni, és semmi bajt nem csinálni. Meg kell tanulnom türelmesnek lenni és lehajtott fővel túlélni. Mindennap, amikor valamit teszek, úgy kell képzelnem, hogy tojáshéjon járok. Nem válhatok óvatlanná. Noha ez alkalommal óvatlanul elárultam magam, és megmetszettek, nem hangzott túl szigorúnak a hangvételük. Úgy látszik, nem túl súlyos a probléma, úgy tűnik, hogy még mindig van esélyem – még mindig megmenekülhetek a katasztrófáktól és áldott lehetek, ezért ezt egyszerűen alázatosan el kell fogadnom. Nem úgy tűnik, mintha el akarnának bocsátani, kirekesztésről vagy kizárásról nem is beszélve, úgyhogy el tudom fogadni, ha így megmetszenek.« Ez vajon a metszést elfogadó hozzáállás? A romlott beállítottság valódi ismerete ez vajon? Ilyen az, amikor valóban bűnbánatot akar tartani és tiszta lappal szeretne kezdeni valaki? Ilyen az, amikor őszintén elhatározza valaki, hogy az alapelvek szerint fog cselekedni? Nem, nem ilyen. Akkor miért cselekednek így ezek az emberek? Amiatt a reménysugár miatt, hogy elkerülhetik a katasztrófákat és áldottak lehetnek. Amíg megvan ez a reménysugár, addig nem tudják elárulni magukat, nem tudják felfedni az igazi énjüket, nem tudják elmondani másoknak, hogy mi van a szívük mélyén, és nem képesek tudatni másokkal, hogy milyen neheztelést hordoznak magukban. El kell rejteniük ezeket a dolgokat, be kell húzniuk fülüket-farkukat, és nem engedhetik meg, hogy mások meglássák, kik is ők valójában. Éppen ezért egyáltalán nem változnak meg azután, hogy megmetszették őket, hanem ugyanúgy teszik a dolgokat, mint előtte. Milyen alapelv rejlik tehát a cselekedeteik mögött? Egyszerűen csak az, hogy mindenben a saját érdekeiket védik. Bármilyen hibát követnek is el, nem engedik, hogy mások megtudják; mindenkivel el kell hitetniük a környezetükben, hogy hiba és hiányosság nélkül való, tökéletes emberek, és hogy soha nem követnek el hibákat. Így álcázzák magukat. Amikor már hosszú ideje viselik az álcájukat, bizonyossá válnak afelől, hogy többé-kevésbé biztosan elkerülhetik a katasztrófákat, áldottak lehetnek és bemehetnek a mennyek országába” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Kilencedik tétel (Nyolcadik rész)). Isten szavaiból megértettem, hogy amikor az antikrisztusokat megmetszik az alapelvek megsértése vagy a gonosz cselekedeteik miatt, amiatt aggódnak a legjobban, hogy kirekesztik őket, és nem nyernek áldásokat. Ezért hihetetlenül óvatossá válnak abban, amit ezután tesznek, résen vannak Istennel és az emberekkel szemben. Azt gondolják, hogy amíg nem tesznek semmi rosszat, és nem leplezik le a hibáikat, hogy mások ne fedezzék fel azokat, megtarthatják a pozíciójukat, és az áldás garantált lesz számukra. Megértettem, hogy az antikrisztusok borzasztóan önzőek, aljasak, csalárdak és elvetemültek. Ők csak az áldások miatt hisznek Istenben. Amikor megmetszik őket, csak a saját jövőjükre és érdekeikre gondolnak. Lehet, hogy egy időre jól viselkednek, és engedelmesek lesznek, de ez csak színjáték, hogy a gyülekezetben maradhassanak, és elkerülhessék a csapásokat. Láttam, hogy a metszéshez való hozzáállásom ugyanaz, mint az antikrisztusoké, hogy összekötöm a metszést az áldások elnyerésével. Amikor megmetszettek, azt találgattam, hogy a vezető elbocsát-e engem, és amiatt aggódtam, hogy lesz-e jó jövőm és rendeltetési helyem. Ezután nagyon vigyáztam a kötelességemben. Újra és újra átgondoltam minden javaslatot vagy kérdést, amit fel akartam hozni, mert nagyon féltem attól, hogy hibát követek el, és leleplezem a hiányosságaimat. Akkor a vezető rájön, hogy mennyire felelek meg, és elbocsát. Amikor láttam, hogy más körülöttem lévő testvéreket elbocsátottak, még védekezőbbé váltam Istennel szemben, attól félve, hogy hibát követek el, és megint megmetszenek, vagy elbocsátanak. Azelőtt nem fogadtam el igazán a metszést, nem gondolkodtam el magamon, és nem láttam a hibáimat. Csak vakon óvakodtam Istentől, és csalárd taktikákat alkalmaztam, hogy álcázzam magam. Azt gondoltam, hogy amíg elrejtem az igazi arcomat, és nem követek el több hibát, vagy nem metszenek meg, nem fognak elbocsátani, és akkor maradhatok a gyülekezetben, és végül jó sorsom és rendeltetési helyem lesz. Mindig óvatos voltam Istennel szemben, és egyre a személyes nyereségeimet és veszteségeimet számolgattam. Láttam ugyan a problémákat, de nem jelentettem őket, és nem kerestem. Csak azzal törődtem, hogy vigyázzak magamra, a gyülekezeti munkát egyáltalán nem vettem figyelembe. Annyira önző és csalárd voltam. Azzal, hogy így álcáztam magam, bár egy ideig át tudtam verni a vezetőt, és nem bocsátottak el azonnal, ha soha nem tartottam volna önvizsgálatot, nem tértem és nem változtam volna meg, Isten előbb-utóbb felfedett és kirekesztett volna. Ezt felismerve elmondtam egy imát, kész voltam megtérni, és keresni az igazságot, hogy feloldjam a problémámat.

Keresésemben Isten szavaiban olvastam arról, hogyan kell helyesen kezelni azt, amikor megmetszenek. Isten szavai azt mondják: „A valóságban Isten háza pontosan azért metszi meg az embereket, mert szándékosan és önkényesen cselekednek a kötelességeik végzése során, megszakítva és megzavarva ezzel Isten házának munkáját, nem gondolkoznak el és nem tartanak bűnbánatot – csak ezután metszi meg őket Isten háza. Ebben a helyzetben a kiiktatásukat jelenti vajon a megmetszésük? (Nem, nem azt jelenti.) Egyáltalán nem – ezt az embereknek pozitív módon el kellene fogadniuk. Ebben az összefüggésben semmilyen metszés – akár Isten, akár ember végzi, akár vezetőktől és dolgozóktól, akár testvérektől ered – nem rosszindulatú és előnyös a gyülekezet munkájára nézve. Igazságos és pozitív dolog, amikor valaki meg tud metszeni egy embert, ha az szándékosan és önkényesen cselekedett, valamint megzavarta Isten házának a munkáját. Ezt kell tenniük az egyenes és az igazságot szerető embereknek” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Kilencedik tétel (Nyolcadik rész)). „Ami a metszést illeti: mi az a legkevesebb, amit meg kell érteniük az embereknek? A metszés egy olyan dolog, amit az embereknek meg kell tapasztalniuk, mielőtt megfelelő színvonalon végezhetnék a kötelességüket – ez elkerülhetetlen. Olyasvalami is, amivel napi szinten szembesülniük kell és amit gyakran meg kell tapasztalniuk az embereknek ahhoz, hogy üdvösséget nyerhessenek az Istenben való hitükben. Senki sem kerülheti el a metszést. Amikor megmetszenek valakit, az vajon a kilátásait és a sorsát is magában foglalja? (Nem.) Akkor hát mi célból metszenek meg valakit? Az elítélése végett? (Nem, hanem azért, hogy segítsenek neki megérteni az igazságot, valamint az alapelvek szerint tenni a kötelességét.) Így van. Ez a leghelyesebb felfogása ennek. A metszés egyfajta fegyelmezés, egyfajta fenyítés, és természetesen a segítség és a megmentés egyik formája is. A metszés lehetővé teszi, hogy időben változtass a helytelen törekvéseiden. Lehetővé teszi, hogy azonnal felismerd az éppen fennálló problémáidat, és lehetővé teszi, hogy időben felismerd az általad feltárt romlott beállítottságokat. Bármi történjék is, ha megmetszenek, az segíthet felismerned a hibáidat és az alapelvek szerint tenned a kötelességeidet. Időben megment attól, hogy eltéréseket okozz és tévútra térj, valamint elejét veszi annak, hogy súlyos gondokat okozz. Hát nem ez a legnagyobb segítség és a legnagyszerűbb üdvösség az emberek számára? A lelkiismerettel és józan ésszel bíró embereknek tudniuk kell helyesen kezelni azt, ha megmetszik őket” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Kilencedik tétel (Nyolcadik rész)). Az Ő szavaiból megtudtam, hogy a metszés az emberek megtisztításának és tökéletesítésének egyik módja, illetve olyasmi, amivel szembe kell néznünk, és amin át kell esnünk, ahogy fejlődünk az életben. A metszés szavai néha igazán kemények és fájdalmasak lehetnek, de ez a romlott beállítottságunk ellen irányul. Ez közvetlenül leleplezi, és boncolgatja a romlottságunkat és a lázadásunkat. Egyáltalán nem tartalmaz rosszindulatot velünk szemben, és nem azért van, hogy elítéljen és kirekesszen minket – nincs köze a jövőnkhöz és a sorsunkhoz. De én eltorzult módon azt hittem, hogy a metszés azt jelenti, hogy elítélnek, hogy elbocsátanak és kirekesztenek. Így félreérteni Istent az Ő igazságosságának tagadása volt, és Isten ellen való káromlás! Akkoriban a vezető főleg azért metszett meg, mert arrogáns és önelégült voltam és akaratosan cselekedtem, és akadályoztam a gyülekezet munkáját, ami igazán bosszantó volt. A vezető azért akarta, hogy minél hamarabb megváltozzak, hogy megvédje a gyülekezet munkáját. Teljesen normális volt, hogy szigorúan beszélt velem, és nem azt jelentette, hogy el akar bocsátani. A szavak, amelyekkel megmetszett, pontosan a problémáim, eltéréseim, és romlott beállítottságaim lényegére tapintottak, és lehetővé tették, hogy lássam a dolog komolyságát. A szívem annyira érzéketlen és rideg volt, hogy enélkül teljesen figyelmen kívül hagytam volna buzdításának kedves szavait, és továbbra is ugyanazt a hibát követtem volna el. Így soha nem haladtam volna előre a kötelességemben. Azután is gonoszat tettem volna, és akadályoztam volna a gyülekezeti munkát. Minden metszés azonnal kijavította az eltéréseimet és a hibáimat, így megakadályozta, hogy gonosz útra térjek. Ez a legnagyobb segítség számomra. Alaposan átgondolva, hogy mikor nyertem a legtöbbet az igazságban, azokban az időkben, amikor megbotlottam, vétkeztem, és megmetszettek. Tényleg úgy éreztem, hogy a metszés Isten legjobb, leghatékonyabb módszere a megítélésünkre és megtisztításunkra. Isten kegyelme és az Ő különleges jóindulata számomra, hogy megtapasztalhattam a metszést. De nem kerestem az igazságot, és nem gondolkodtam el önmagamon. Csak éltem tovább az Istennel kapcsolatos félreértéseimben, a jövőm és a sorsom miatt aggódva. Nagyon észszerűtlen voltam, és nem tudtam, mi a jó számomra.

Egyszer egy összejövetelen olvastam Isten szavainak ezt a szakaszát, és nagyon nagy hatással volt rám. Mindenható Isten azt mondja: „Ha a kötelessége végzése során valaki mindig a saját érdekei és kilátásai érdekében sző terveket, és egyáltalán nem veszi figyelembe a gyülekezet munkáját és Isten házának érdekeit, akkor ez nem kötelesség végzése. Ez személyes haszonszerzésre irányuló cselszövés, olyan dolgok cselekvése, amelyekkel előnyöket biztosít és áldásokat nyer magának. Amikor a kötelesség végzése ilyen, a természete megváltozik: arra való kísérletté válik, hogy az ember alkut kössön Istennel, hogy a kötelesség végzését a személyes céljai elérésére használja fel. A dolgok végzésének ez a módja túlságosan is valószínű, hogy megzavarja Isten házának munkáját. Ha csupán apró veszteségeket okoz a gyülekezet munkájának, akkor még van helye a megváltásnak, és még lehetőséget kaphat a kötelessége végzésére ahelyett, hogy kitakarítanák; ha azonban nagy veszteségeket okoz a gyülekezet munkájának és magára vonja Isten, valamint az emberek haragját, akkor fel lesz fedve és ki lesz vetve, nem kapva több lehetőséget a kötelessége végzésére. Némelyeket így bocsátanak el és vetnek ki. Miért vetik ki őket? Megtaláltátok az alapvető okot? Az alapvető ok az, hogy mindig a saját nyereségeiket és veszteségeiket fontolgatják, csak a saját érdekeiket tartják szem előtt, elragadják őket a saját érdekeik, képtelenek fellázadni a hús-vér test ellen, és egyáltalán nincs alávetett hozzáállásuk Istenhez, még kevésbé istenfélő szívük, ezért vakmerően gaztetteket követnek el, és akadályozzák és megzavarják a gyülekezet munkáját. Csak azért hisznek Istenben, hogy haszonra, kegyelemre és áldásokra tegyenek szert, egyáltalán nem azért, hogy elnyerjék az igazságot, ezért kudarcot vall az Istenbe vetett hitük, és ki vannak vetve. Ez a probléma gyökere. Szerintetek igazságtalan velük szemben, hogy felfedik és kivetik őket? Egyáltalán nem igazságtalan; ezt teljes mértékben a természetük dönti el. Bárki, aki nem szereti az igazságot, illetve nem törekszik az igazságra, végül fel lesz fedve és ki lesz vetve” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az ember csak az igazságalapelvek kutatásával végezheti jól a kötelességét). Isten leleplezi, hogy ha kötelességedben mindig a saját érdekeidre és jövődre gondolsz, az megváltoztatja a cselekedeteid természetét, és így az már nem kötelességvégzés. A végén biztosan gonoszat teszel, és megszakítod a gyülekezeti munkát, majd elbocsátanak és kirekesztenek. Arra gondoltam, hogy a vezetői szerep új nekem, nem ismerem az alapelveket, és többnyire azt teszem, amit akarok. Nemcsak hogy nem tértem meg, hanem még azután is, hogy meg lettem metszve, folyamatosan a saját jövőmre és sorsomra gondoltam, és féltem, hogy új kötelességet jelölnek ki nekem. Világosan láttam a problémákat, de azért, hogy megvédjem saját magamat, inkább hátráltattam a munkát, mint hogy rámutassak a problémákra. Ez nem kötelességteljesítés volt, hanem a gyülekezeti munka kompromittálása és gonoszság. Néhány ember, akiket láttam, hogy elbocsátottak és kirekesztettek, mindig a saját érdekeit védte a kötelességében. Miután problémák merültek fel, és megmetszették őket, nem sok energiát fordítottak az igazságalapelvekre, hanem csak álcázták magukat, óvakodva Istentől és a vezetőktől. Állandóan aggódtak, hogy elbocsátják és kirekesztik őket, mindig ebben az ádáz körforgásban éltek. Az Istennel való kapcsolatuk nem volt normális, és soha nem értek el eredményeket a kötelességükben. Néhányan még gonoszságot is tettek, és zavarták a gyülekezeti munkát, végül pedig fel lettek fedve és kirekesztették őket. A kudarcaikból láthattam, hogy döntő fontosságú, hogy az embernek helyes indítéka és kiindulópontja van-e a hitében és a kötelességében, és milyen utat választ. Ezek közvetlen hatással vannak a sorsára és a rendeltetési helyére. Az én állapotom, viselkedésem és az út, amin jártam, ugyanolyan volt, mint az övék. Mindig féltem, hogy hibázok a kötelességemben és megmetszenek, félénk és óvatos voltam Istennel szemben, mereven ragaszkodtam a saját érdekeimhez és jövőmhöz, de ritkán kerestem az igazságalapelveket, hogy megoldjam a problémáimat, amelyek miatt a vezető megmetszett engem. Ha ez tovább folytatódott volna, nemcsak a kötelességemben nem tudtam volna előrehaladni, hanem a munkának is ártott volna, és vétket követtem volna el. Ennek természete és következményei súlyosak. Ez nem Isten általi leleplezés és kirekesztés lett volna, hanem én magam tettem volna tönkre a saját jövőmet. Ezen a ponton felismertem, hogy amit leginkább tennem kellett, az nem az volt, hogy aggódom, hogy elbocsátanak-e és kirekesztenek-e, hanem hogy valóban átgondoljam azokat a problémákat, amelyekre a vezető rámutatott, energiát fektessek az igazságalapelvek keresésébe és figyelembevételébe, és igyekezzek követni az alapelveket a kötelességemben. Ha nem teljesítenék jól annak ellenére, hogy mindent beleadok és elbocsátanának, akkor is alá kellene vetnem magam Isten elrendezéseinek.

Aztán még többet találtam Isten szavaiból, amiket gyakorolhatok, és amikbe beléphetek. Isten szavai így szólnak: „A rendeltetési helyetek és a sorsotok nagyon fontos számotokra – nagy hatással vannak rátok. Úgy gondoljátok, hogy ha nem nagy gondossággal teszitek a dolgokat, az azt jelenti, hogy megszűnik a rendeltetési helyetek, hogy tönkretettétek a saját sorsotokat. De eszetekbe jutott-e már valaha, hogy azok az emberek, akik kizárólag a rendeltetési helyük érdekében fáradoznak, hiába fáradoznak? Az ilyen erőfeszítések nem valódiak – hamisak és csalókák. Ha ez a helyzet, akkor azok, akik csak a rendeltetési helyük érdekében áldoznak erőfeszítést, a végső vereségük küszöbén állnak, mert az Istenbe vetett hitben való kudarcot a megtévesztés okozza. Korábban már elmondtam, hogy nem szeretem, ha törleszkednek Hozzám, hízelegnek Nekem, vagy lelkesedéssel fordulnak Felém. Szeretem, ha a becsületes emberek szembenéznek az Én igazságommal és elvárásaimmal. Sőt, még jobban szeretem, ha az emberek képesek a legnagyobb figyelmet tanúsítani szívem iránt, sőt, ha még arra is képesek, hogy mindent feláldozzanak Értem. Csak így lehet a szívemet megvigasztalni” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. A rendeltetési helyről). „Az embereknek becsületes szívvel kell hozzáállniuk a kötelességeikhez és Istenhez. Azoknak, akik félik Istent, képesnek kell lenniük erre. Milyen hozzáállással vannak a becsületes szívű emberek Isten iránt? Legalábbis istenfélő szívük van. Minden dologban Istennek alávetett szívük van; azaz nem kérdezősködnek áldásokról vagy csapásokról, nem szabnak feltételeket, és kiszolgáltatják magukat Isten vezénylésének. Ezek a becsületes szívű emberek” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az ember csak az igazságalapelvek kutatásával végezheti jól a kötelességét). Isten azt mondja, hogy azok az emberek, akik mindig a saját jövőjüket és rendeltetési helyüket tartják szem előtt kötelességükben, és akik csak a saját érdekeikre gondolnak, nem őszinték Isten iránt, hanem megpróbálják felhasználni és becsapni Őt. Isten undorodik az ilyen emberektől, és gyűlöli őket. Isten a becsületes embereket szereti, akiket nem az áldás vagy a csapás érdekel, akik nem szabnak feltételeket, és a kötelességükben őszinték. Csak az ilyen ember nyeri el Isten elismerését. Miután megértettem Isten szándékát, megtaláltam a gyakorlás útját. A kötelességemben arra kellett összpontosítanom, hogy megpróbáljak becsületes ember lenni, hogy megnyissam a szívemet Isten előtt, és elengedjem a személyes nyereséget vagy veszteséget. Amikor megmetszenek, nem számít, hogy a vezető hogyan viszonyul hozzám, és hogy elbocsátanak-e vagy sem, az alapelveket kell keresnem, hogy jól végezzem a kötelességemet – ez a lényeg. A vezető főleg azért metszett meg, mert arrogáns és önelégült voltam, és a saját fejem után mentem. Ha ez a probléma megoldatlan maradt volna, akkor valószínűleg továbbra is így viselkedtem volna. Ezért készítettem egy összegzést az egyes felmerült problémákról, és egyenként összehasonlítottam őket az alapelvekkel. Ha valami nem volt számomra világos, akkor közösséget vállaltam másokkal. Azután, amikor valami olyasmivel találkoztam, amiben nem voltam biztos, már nem bíztam egyszerűen magamban, és nem tettem dolgokat a saját ötleteim szerint. Imádkoztam Istenhez, és csendben kerestem az alapelveket. A munkatársakkal is megbeszéltem a dolgokat, amíg konszenzusra nem jutottunk. Miután ezt tettem egy darabig, kevesebb hiba merült fel a kötelességemben. Ha olyan kihívásba ütköztem, amit valóban nem tudtam megoldani, a felsőbb vezetőktől kértem segítséget. Egyszer, amikor feltettem egy kérdést, még a felsőbb vezető közösségvállalása után is éreztem némi bizonytalanságot. Úgy éreztem, hogy még mindig vannak kérdéseim, és fel akartam hozni őket, de féltem, hogy ha nem jók a kérdéseim, a vezető talán azt mondja majd, hogy szegényes a képességem és nincs rálátásom. Amint így tétováztam, rájöttem, hogy megint a saját nyereségem és veszteségem miatt aggódom. Újra és újra imádkozni kezdtem Istenhez, készen arra, hogy gyakoroljam az igazságot, és becsületes ember legyek. Akár pontosan láttam a problémát, akár nem, kész voltam javítani az indítékaimat, és tiszta megértést nyerni az igazság ezen aspektusáról. Végül összeszedtem a bátorságom, hogy feltegyem a kérdéseimet. Miután meghallgatott, a vezető azt mondta, hogy ezek valóban problémák. Azt is közölte: „Ha még mindig van valami, ami nem világos, amit nem fejtettünk ki teljesen, azt azonnal fel kell hoznod. Ez segíteni fogja a gyülekezet munkáját.” Amikor ezt hallottam a vezetőtől, nagyon hálás voltam Istennek, és éreztem azt a belső békét, ami a személyes érdekek elengedésével és a becsületességgel jár.

Ezeken a tapasztalatokon keresztül megtanultam, hogy a metszés igazán jó nekünk. Lehet, hogy nehéz, amikor megmetszenek, de most már képes vagyok megfelelően kezelni, képes vagyok alávetni magam és keresni az igazságalapelveket, hogy megoldjam a problémáimat. Ettől sokkal nyugodtabb vagyok.